1. Ez a 701. bejegyzésem, aminek tiszteletére szerettem volna néhány érdekes, vicces vagy egyéb okból kifolyólag említésre méltó keresőkifejezést közre adni, de mivel haldoklik  a statgép, erre nem kerülhetett sor. A jubileum tehát ezúttal ennyi.

2. Ahogy a Freeblog, a 979 blog is haldoklik, ez nem kétséges. Az, hogy nincs időm írni, sok esetben igaz, de annyi időm azért lenne, hogy egy-egy röpke bejegyzést lefirkantsak. Az a baj, hogy már kedvem sincs hozzá, így fordulhat elő, hogy bár téma lenne bőven, két hete rá se bagóztam a blogra. Sokszor napokig még a kommentekre se nézek rá, a statgép hibája meg aztán a maradék ihletemet is elveszi. Az 5. blogszülinapot azért még tuti kivárom, aztán meglátom, mi lesz.

3. Közben viszont már előkészítettem internetes jelenlétem átlényegülésének alapjait (valamit a blog nélkül/helyett/után is csinálni kell), azaz Lost ex-bloggerrel közösen indítottunk egy tublr oldalt. Bár van már hasonló, úgy döntöttünk, a jövőben (mi is) megpróbáljuk felfedezni Budapest lehető legtöbb arcát és szegletét, és közben igyekszünk minél többet megörökíteni abból, azaz ez egy Budapest témájú fotóblog (lesz). Az odavetett 'csak úgy' fotók közt megpróbálunk majd minél több olyan összeállítást kipakolni, ami vagy valamilyen téma vagy valamilyen kontraszt köré csoportosul. Ha minden jól megy, az idő előrehaladtával egyre több ellentétpárt sikerül megtalálnunk és megörökítenünk...bár még nagyon képlékeny a dolog. Ötletelünk, fényképezünk, aztán majd lesz valami. Azt viszont már most tudjuk, hogy messze nem ragaszkodunk a turistacsalogató helyszínek minél varászlatosabb színben való feltüntetéséhez, itt bizony lesz árnyoldal is. Minden, ami Budapest.

4. Egyébként nem panaszkodom a munka mennyisége miatt sem. Ettől a héttől eleve rettegek, mert még nem látom a közepét sem, nemhogy a végét. Éves zárás, havi ÁFA, új ügyfelek, szarkavaró régiek, megállás nélkül csöngő telefon, ingerültség, késői ebéd, ingázás a cégek között...na jó, inkább hagyjuk is.

5. Még azóta sem sikerült eljutni egy edzőterembe, de a héten már megint nagyon erősen rákoncentrálunk, aztán hátha végre. Kellene már, mert itt a nyár, mindenki izmos és fit, csak én nem. Persze idén nyárra már lófaszt sem lehet felszedni, de sosem késő elkezdeni a következőre készülni.

6. Nem vagyok oda a képregény-adaptációkért és/vagy szuperhősös filmekért (az egy Batmant leszámítva ugye), de a Bosszúállók kimondottan élvezetes és nézhető volt. Az ilyen filmek nagy kockázata, hogy a hollywoodi megoldásokat kedvelő rendezők a szuperhős téma miatt még egy (vagy több) lapáttal rátesznek mindenre, így végül egy teljesen abszurd, végtelen túlzásokkal teli szart kapunk tőlük. Ez a film viszont végig a számomra is elfogadható keretek között maradt, és még a 3D technikára sem feküdt rá tolakodó szinten. Gyakorlatilag fel sem tűnt, hogy ez egy 3D-s film, olyan természetesnek hatott az egész.

7. Van a másnaposságomnak egy olyan vetülete (a fizikai gyötrelmeken túl), hogy először felébredek, megállapítom, hogy másnapos vagyok, tesztelem az érzékeimet, a szervrendszereimet, aztán visszagondolok a történtekre, és megállapítom, hogy — meglepő módon — mindenre emlékszem. Aztán ahogy telik az idő, egyre több részletről derül ki, hogy igazából fogalmam sincs, hogyan is volt, sőt, komplett fél órákat, eseménysorokat hiányolok az estéből. Például két külön helyszín közötti út eseményeit, azaz hogyan kerültem oda? Ilyenkor bekapcsol az aggódási mechanizmus, hogy "Úristen, ugye nem csináltam semmi vállalhatatlant?", aztán beletörődöm, hogy ha mégis, hát biztos cuki, váratlan vagy vicces volt tőlem, de ami történt, megtörtént, ideje a jelenre koncentrálni. És akkor jön a jeges rémület, amikor visszahallom vagy beugrik, hogy igenis csináltam, és a többiek azóta is ezen röhögnek. Jaj! (Persze nem kell semmi extrémre gondolni, de az én visszafogott lényemnek a minimális önmagam elengedése is sok tud lenni.)

8. Eljött az idei lomtalanítás ideje, én pedig megint egy jó nagy halom felesleges kacattól szabadultam meg. De mintha egy grammal több hely nem lenne a lakásban mégsem.

9. Kaptam egy névtelen képeslapot (ami a FIDESZ hajdani választási plakátját ábrázolja), gyerekírással, és számomra érthetetlen (bár értelmes szavakból áll) üzenettel. Hogy mik vannak...?

10. Megint lehet szurkolni, hátha megfogjuk az Isten lábát. Egy barátom azt mondta, hogy hajtogatni kell magamban a pozitív gondolatokat, és akkor bevonzom a tutit. Szóval: hozzánk jönnek, mert fiatalok vagyunk és agilisek, közel vagyunk, olcsók vagyunk, felkészültek vagyunk és szimpatikusak vagyunk. Hozzánk jönnek könyveltetni, hozzánk jönnek könyveltetni...

... mindig olyan kiüresedettnek érzem magam. Most is. Olyan ez nálam, mint valami önkéntelen reboot.

A mindennapi pörgés közben egyre fokozódó izgalommal várom a már hónapokkal korábban meghirdetett eseményt, közvetlenül előtte már szinte aludni sem bírok.

Amikor ott vagyok, barátok közt, önfeledten, a világ bajaitól, számítógépektől és a lakókörnyezetemtől távol, mindegy, mit csinálva, akkor repül az idő, szinte észre sem veszem. Ilyenkor végre tényleg ott vagyok, nem gondolva semmi 'majd utána' dologra, és olyan teendőket is szívesen elvégzek (főzés, mosogatás, bevásárlás, stb.), amit hétköznapokon utálnék csinálni. De most mindent a barátaimmal együtt teszek, a köz-ért, minden vicces és vidám, még akkor is ha valaki átmenetileg éppen megsértődött másvalakire, mert egy óra múlva megint minden szép és jó. Újra kortalan, vagy legalábbis kamasz vagyok, amikor csak annyi a gondom, hogy csípnek a szúnyogok vagy, hogy kezd sok lenni a pia. Ilyenkor még a másnaposság is elviselhetőbb, és önmagam ágyban fekve való szapulása helyett sokkal inkább megyek erdei túrára és kilátóba is, mert minden perc értékes és becsülendő. Ilyen egy évben csak kétszer van, kár lenne elpocsékolni. De az ott-levés előbb-utóbb véget ér, és...

...hazafelé már kezd nyomasztani a tudat, hogy vége, kijön rajtam a fáradtság, egyre rosszabb a kedvem. Az autóból kiszállva vagy a metrót elhagyva átmenetileg még foglalkoztat a gondolat, hogy mi vár majd rám otthon (betörés, úszó fürdőszoba, elpusztult macska, stb.), aztán miután megnyugodtam, hogy (szerencsére) ismét nem történt semmi, végigkattintgattam a játékaimat a Facebookon, kipakoltam a táskámból, megoldottam a kaja kérdését, elkezd alattomosan elhatalmasodni rajtam valami megfoghatatlan hiányérzet és rosszkedv. Ez olyan fajta, ami egy alvás után sem múlik el, mert az első munkanap reggelén is ólmosan telepszik rám, értelmetlenség érzésével töltve meg a felkelést, a munkába menést, a munkát magát, és minden egyebet, ami aztán vár rám. Esetünkben a fogorvost, amit szívesen lemondanék, de az nem volna szép dolog tőlem, ezért kelletlenül, de elmegyek. Ez az érzés minden gondolatomba beleivódik, minden tettemet megmérgezi, a koncentrációmat szanaszét szórja, a lelkemet érzékennyé teszi, a folyton a jövőt kémlelő énemet egy csapásra visszarántja a még-csak-most-történt-de-máris-emlék múltba, és ez napokig így is marad...

...vagy legalábbis addig, amíg fel nem fogom, hogy de hát máris itt egy újabb alkalom, velük, még ha nem is olyan önfeledt, még ha nem is olyan hosszú és összetett, ha csak egy mozi is, ha csak egy közös filmnézés, beugrózás, vacsoracsatázás vagy egyszerű társasjátékozás, iszogatással egybekötve. És az újabb együttlét hamar visszaránt a jelenbe, színekkel tölti meg a világot, értelmet ad a tetteimnek, várakozással tölti el a jövőt, a nosztalgiázás, a poénok és események felemlegetése pedig újabb örömteli perceket okoz, ezzel a kis csalással torzítva a tér-idő kontinuumot, keltve azt az érzetet, mintha X munkanap után megint egy kicsit ott lennénk.

Azt hiszem, mindez még a középiskolás korszakomból ered, amikor még a "mindenhol jó, csak otthon ne kelljen lenni" állapot volt a legmeghatározóbb tényező az életemben. Még iskolába is szívesebben jártam, mint haza, el lehetett képzelni, milyen lehetett akkor egy ottalvós osztálykirándulás. Talán ezért élveztem a katonaságot is, és azért visel meg minden baráti kirándulás után az első pár nap is. Más kérdés, hogy akik anno a barátaim voltak, azok nagyrészt az egymás mellé sodródás miatt lehettek azok, és a korosztály sajátossága miatt ezek a barátságok nem is lehetnek/lehettek olyan tartósak, mint a felnőtt fejjel kötöttek, nem csoda, hogy egy barátom se maradt abból az időszakból. A felnőtt barátokat az ember már maga választja, és nem a valami miatt éppen leszűkült világ aktuális kínálatából, hanem annál egy sokkal nagyobb spektrumból, és azért, mert ők olyanok, amilyenek, nem pedig azért, mert velük értem meg a legjobban magam az összes szóba jöhető közül.

Éppen ezért a felnőtt fejjel kötött barátságok sokkal mélyebbek és tartósabbak. Például mert már nem sodor el olyan könnyen egymástól az élet, mint korábban bármikor, nem megyünk vidékre tanulni, nem megyünk másik iskolába, felnőtt fejjel már nem változunk meg olyan radikálisan, nem megyünk szembe korábbi önmagunkkal, van munkahelyünk, egzisztenciánk, viszont melegként nincs gyerekünk, ami elvonhatna bennünket minden mástól és egymástól. Ezt ragozhatnám, de nem erről akartam írni, csak elsodródtam kissé...

A lényeg, hogy most ebben a szar hangulatban vagyok, és remélem, hogy péntekre már nyoma sem marad az egésznek.

...hogy milyen körülmények között és legfőképpen miért kellett kicseréltetnem a fürdőszobában a mosdó csaptelepét, vagy arról, hogy milyen élmény volt szerdán 5 védőügyvéd, egy bíró, egy ügyész és mindenféle rendű vádlottak előtt állva tanúvallomást tenni egy adócsalási ügyben.

Viszont ezek mindegyike sztorizós téma, amihez már nincs energiám, pedig megírhattam volna valamelyiket, ha a társam nem olyan sztahanovista, mint én. Ha itt van (az irodában), nem tudok a blogra koncentrálni, mert itt van, mert állandóan szóval tart, meg eleve frusztrál a jelenléte. Úgy volt, hogy fél 4-kor lelép (és én még ki is szaladtam a fodrászomhoz, hogy addig is kihasználjam az időt), de még ezt megcsinálta, még azt megcsinálta, aztán tessék, már 6 óra.

Én meg közben folytattam és belelendültem az ÁFA-törvény feldolgozásába és értelmezésébe, amiről egyébként már pár Címszavakban bejegyzés keretében is említést akartam tenni, de mindig elmaradt. Azt csinálom ugyanis, hogy ezt a törvényt végre egyszer az életben paragrafusról paragrafusra végigolvasom, és a paragrafusok tartalmát egy táblázatba, a saját szavaimmal csak nagyjából beírom, hogy később memorizálni tudjam. Ez nyilván nem helyettesíti a törvény szövegét, de arra jó, hogy kis erőfeszítéssel fejből is tudjam, mit hol találok. A terv az volt, hogy napi fél órát szánok a dologra, de az ilyen elhatározás mindig az álom kategóriába sorolódik át, mert általában nincs ilyen haszontalanságokra még 10 percem sem. Ettől függetlenül azért már eljutottam a 124§ paragrafusig (ami a semmilyen körülmények között le nem vonható ÁFA eseteit taglalja), szóval már nincs messze a vége. A törvénynek összesen 275 paragrafusa és 9 melléklete van, de a második fele már csupa speciális dolog, amire majd csak ránézek, mert a büdös életben nem fogok vele találkozni (műkincs-kereskedelem, meg arany értékesítése külföldi nemzeti banknak, stb.), aztán ha a végére értem, jöhet egy következő törvény.

Nem vagyok normális, tudom.

Csak két izgalmas példa a nyers szövegből, hogy ti is élvezhessétek:

1.§: az e törvény alapján megfizetett általános forgalmi adó (a továbbiakban: adó) az államháztartás központi kormányzata költségvetésének bevétele.

92. §: mentes az adó alól a termék Közösségen belüli fuvarozása abban az esetben, ha
a) a termék fuvarozásának indulási vagy érkezési helye az Azori-szigeteken vagy Madeira autonóm terület részét képező szigeteken van;
b) a termék fuvarozása az a) pontban említett szigetek között történik.

Na jó, még egy fél órácska, aztán mára befejeztem.

Direktbe zenéről ritkán szoktam írni, mert nem követem nyomon az új dalokat és trendeket, így sokaknak úgy sem tudnék újat mutatni, az én popzenei ízlésemnek meg a mostanában sikeres együttesek és előadók csak nagy ritkán felelnek meg, szóval mondható, hogy baromi maradi vagyok.

Meg (bár ezt már lehet, hogy írtam) a zene terén is úgy mozgok, mint a macskám a világban: amit már ismer, ott otthonosan, fesztelenül flangál, és csak óvatos felderítéssel mer újabb területeket ehhez a biztonságos zónához csatolni (de a törekvés mindig megvan benne). Én is leginkább csak azokat a dalokat és előadókat hallgatom ronggyá, amiket ismerek, szeretek, és csak nagy ritkán veszem rá magam arra, hogy valami új után nézzek. Szerencsére a 'kockázat' nagyját csökkenti, hogy a párom igazi popzenei lexikon, és alkalmanként olyan dalokat javasol nekem, amikről sejti, hogy be fognak jönni. Egy ideig — valami érthetetlen okból kifolyólag — tiltakozom ellenük, de ha kitartó az ostrom, beadom a derekam, és a végén persze mégis megnézem/meghallgatom őket, és jól járok...

...ahogy az most is történt. Semmi lexikon, semmi Wikipédia, diszkográfia, az nem az én műfajom, csak a dal, ami megtetszett. Ez az én műfajom.

Az első 1,5 percben én is csak vártam, hogy mikor jön végre valami jó a lityi-lötyi helyett, de amikor felcsendült a refrén, igazat adtam Ricsinek, mert a srác hangja tényleg olyan, mint Stingé és/vagy Peter Gabrielé (utóbbi nekem nagyon nagy kedvenc). Én azt mondanám, hogy "és", mert szerintem 70% Sting, 30% Peter Gabriel. A klip is inkább az utóbbi '80-as évekbeli videóit idézi, ahogy ez a másik is:

Eddig jutottam a felderítésben, de biztosan próbálkozom még. Azoktól már megkíméllek benneteket...

...számomra a Húsvét, amin ugyan mostanra jócskán túl vagyunk, de azért az idei felvonás kapcsán érzett dolgok még nem halványultak el annyira, hogy ne írhatnám meg őket autentikusan. Merthogy nem szeretem a Húsvétot, ami már legalább egy évtizede így van.

Amíg kicsi voltam, amellett, hogy móka volt a locsolkodás, néha még pénzt is láttam, ami jócskán megdobta a nem létező zsebpénzem. Akkoriban még arra is képes voltam, hogy az ismerős vagy osztálytárs kislányokon túl mindenféle vadidegen néniket is megöntözzek a csokoládétartalék vagy pár fillér (jobb esetben forint) reményében, de ebből aztán kinőttem. Kezdtem szemérmes és önérzetes lenni, és rájöttem, hogy ugyanazt csinálom, mint azok a bajuszos, kalapos, zöld zakós és lila nadrágos, foghíjas bácsik, akik szintén a lakótelepet járták, csak ők nem annyira csokoládé, mint inkább felesek reményében (a pénz azért közös nevező lehetett). Amikor a hormonbajszom elkezdett serkenni, már erőszak kellett volna ahhoz, hogy bárki idegent meglocsoljak. Egyrészt a korosztályomban eddigre nem volt elég aranyos kisfiúnak lenni, de valahogy kinézni is kellett volna, az meg az én ruházatommal nem annyira ment, ezért inkább bebújtam a szobámba, és úgy vészeltem át az ünnepet, mintsem kitegyem a lábam az utcára. Plusz a szüleim is elváltak, majd újraházasodtak, így hirtelen nagyon naggyá vált a rokonság. Mindjárt négy nagymama (két igazi, két kvázi-), addig sosem látott fél-unokatestvérek és fél-nagynénik, rohangálás mindegyikhez, a káromra elkövetett vaskos poénok a tinédzser- és kamaszkor derekán/hajnalán, kötelező versmondás, 'elég! elég!' kiáltozás, amikor még le sem vettem a kupakot a kölniről, meg a többi velejáró. A férfiak jól berúgtak, a többi srácok idióták voltak, a rokonság tagjai néha összezörrentek, mire hót kínos lett az egész összejövetel...na, ekkor kezdtem rohadtul megutálni az egészet.

A kötelező dolgokat egyébként is gyűlölöm, mármint azokat a kötelező dolgokat, amiknek semmilyen racionális alapja nincsen. A törvények nem tartoznak ide, mert azok nagyon is kellenek, nem úgy, mint az illendő részvétnyilvánítás, a fél éves, jól látható gyászidőszak, a karácsonyi 'szeressünk mindenkit', a bejgli+hal+töltött káposzta...vagy éppen a családi jópofizás Húsvétkor. Nem véletlen, hogy miközben az utóbbi 20 évben minden karácsonyt anyáméknál töltöttem, addig Húsvétot egyet sem. Anyu meg a két lánytestvérem még hagyján, mert ők szenvedő alanyként szintén utálják ezt az ünnepet, de a falusi szomszédság és legfőképpen a nagymama+nagypapa páros...na azoktól már sikítva menekülök, mert maradiak, bigott vallásosak, tolakodóak és a legkevésbé sem szórakoztató a társaságuk, főleg a nagypapáé, aki irgalmatlanul csámcsog (azt nem lehet elmondani, mennyire), öblöget az üdítőkkel, és csettegve ízlelget mindent, ami a szájába kerül. Ettől én egyszer harakirit követek el, az tuti.

Szóval a Húsvét+család kombó nálam tabu, tavaly azonban úgy alakult a helyzet, hogy a szokásos látogatásom anyáméknál éppen erre a hétvégére esett. Kerültem én a szitut, de akkor már elég régen nem láttak, és a következő hétvégék is foglaltak voltak, így muszáj voltam bevállalni ezt a 'kockázatot'. Nem is volt gond, anyám ezen felbuzdulva viszont idén már nem azt kérdezte, hogy megyek-e, hanem, hogy melyik busszal, nem lehetett tehát mit tenni. Kikötöttem persze, hogy a nagyszülőkhöz nem vagyok hajlandó átmenni, és őket sem fogom meglocsolni, ő pedig biztosított róla, hogy utóbbira nincs is szükség, mert szintén utálja, előbbiről pedig gondoskodott, mert már letárgyalta, hogy majd csak délután mennek át, amikor én már nem leszek náluk.

Az első tortúra ilyenkor mindig a leutazás kérdése. Mivel távolsági buszból az ünnepre való tekintettel sem indítanak egy darabbal se többet (sőt, még kevesebb is jár, pont az ünnepre való tekintettel), azon a kevésen esély sincs leülni, ergo végig kell állni az egész utat. Egy átlagos hétvégén van, aki hazamegy a családjához, van, aki nem, de ilyenkor szinte mindenki hazamegy, csak az a kérdés, melyik napon. A Népligetnél ráadásul nem állnak az emberek olyan szép, egyenes sorban, mint mondjuk az Árpád hídnál levő pályaudvaron, hanem olyan a dinamikájuk, mint a granulátumnak egy tölcsérben: feltorlódnak a busz ajtajánál, és minden irányból tülekednek egymás elé, hogy mielőbb feljussanak, mert állva utazni ugye egyik sem akar.

Ezt most sikerült túlélnem, de anyámékhoz megérkezve jött a második megrázkódtatás: a húga — akivel 15 év után, a nagyanyám temetésekor vették fel újra a kapcsolatot — délutánra jelentette be magát, gyerekestül, férjestül. Elvileg csak másnap jöttek volna, de volt egy kis csere köztük és a nagybátyámék között, így anyuék vasárnapra jutottak. Ebben főleg az volt a gáz (a család-negligálás szándékának sikertelenségén túl), hogy amikor a temetésen találkoztam velük, a Vacsoracsata aktuális fordulója miatt ugye faképnél hagytam őket, és nem mentem velük torozni, és jó esélyem volt arra, hogy ezt a lépést megúszom, merthogy — a tendenciákból kiindulva — úgyis csak újabb 15 év múlva láttam volna őket megint. Erre tessék... Mivel előző nap iszogattam is, meg későn is feküdtem le, baromi álmos voltam, ezért kénytelen voltam ledőlni egy kicsit, és mire felébredtem (miközben úgy éreztem, hogy végig fenn vagyok), már meg is érkeztek. Nem volt időm aggodalmaskodni, idegesíteni magam a kellemetlenségek miatt, mert így önkéntelenül is fejest ugrottam a mély vízbe. Azt tudni kell rólam, hogy előzetesen nagyon tartok minden hasonló helyzettől, de ha már bekövetkezett, pillanatok alatt idomulok hozzá, ergo végül most is kimondottan jól éreztem magam a társaságukban, minden rossz tulajdonságuk ellenére. A nagynéném elég butuska, ráadásul ő is ilyen candidiesises-örökké élős hibbant lett (mint mostanában oly sokan), aki csak desztillált vizet iszik és gazakat eszik, a férje egy román jómunkásember, aki 25 év után is töri a magyart (viszont baromi jámbor és jólelkű), az unokatestvérem meg egy agyongyúrt suttyó, aki cigány gazemberekkel haverkodik, színesfémezik, és már a negyedik szakmunkásképzőt járja, mert másik háromból is eltanácsolták. Hiába, az ember nem válogathatja meg a családját. Én próbálkozom vele, de a mellékelt ábra szerint nem mindig sikerül...

Na, miután elmentek, és lefeküdtünk aludni, már csak a hétfőt kellett valahogy túlélni. A papa, aki a telek másik végén lakik, általában reggel 9-kor toppan be anyámat meg a 'kislányokat' (21 és 18) meglocsolni, így az volt a terv, hogy míg anyám állja a sarat, én 'még alszik' indokkal megúszom az egészet, ők meg majd délután átmennek hozzájuk, az eredeti elképzelés szerint. A papa viszont nem jött a szokott időben, ezért anyám feltámasztotta a férjét (avagy felkeltette, ha úgy jobb), és átszalajtotta a nagyszülőkhöz, a 'bajt' megelőzendő. Ő át is ment, a család meg közben apránként felébredt, felöltözött, nekilátott reggelizni, élni a pihenőnapi életet. Kisvártatva anyu férje vissza is jött, csakhogy jött vele a papa is, nekem meg még annyi időm sem volt, hogy egy valamire való "baaaaszd meeeg..." arcot vegyek fel, máris mosolyogni kellett, és nagyon örülni a találkozásnak. Azért egy két másodperces, döbbent és egyben sajnálkozó grimaszt még tudtam vágni anyu felé, de a következő pillanatban ő már állhatta is a hagyományos dezodor általi megspriccelődést, és nyomhatta a kötelező heherészést, így többre nem futotta tőlem. Aztán a húgaim váltak áldozatokká, és majdnem én is, merthogy ezt az előre tudott és kiszámítható poént természetesen nem lehetett kihagyni... A papa már arra sem veszi a fáradságot, hogy a köszönés és a 'mi van a lányokkal?' kérdés között egy kis szünetet hagyjon, ezért most egész egyszerűen úgy üdvözölt, hogy "Szervusz 979-ke, mi van a lányokkal, mikor nősülsz?". Pff... Szerencsére anyám férje gyorsan elnyalábolta őt, és az ebédlőbe rángatta némi pálinkázásra, így minden továbbit megúsztam.

A nap hátralevő részében újabb atrocitások már nem értek, leszámítva a szokás szerint késő és tömött buszt, de ez már a legkevesebb. Karácsonykor nem is jött busz, szóval negyed óra késés igazán nem nagy dolog.

Szóval utálom, utálom, utálom, és most tényleg, hogy jövőre akkor megint lesz ilyen?

Ma este 19 órakor jubileumi Xanax a Radiopink.hu-n. Az egyéves műsorban az én hangom is hallható, közben pedig chatelhettek velem az oldalon. Hallgassátok ti is, ha tehetitek!

(Szolgálati közleményünket olvashatták...)

A hosszas blogszünet után talán nem szerencsés, hogy egy ilyen unalmas bejegyzéssel jelentkezem újra, de telik az idő, és megint el fogok csúszni, mint két évvel ezelőtt. Úgyhogy most gyorsan letudom a vállalt penzumot, aztán reménykedem, hogy lesz időm érdekesebb dolgokról is értekezni (amiket majd jól szét lehet trollkodni).

Mire pocsékolódott el tehát a márciusi fizetésem?

Kaja (19,53%): érdekes módon idén még minden hónapban ugyanakkora arányt tett ki az élelmiszerre költött pénzösszeg, holott abszolút értékben (forintban) más és más összegekről van szó. Ha több a fizetésem, többet eszem? Vagy csak drágábbakat? Inkább utóbbi lehet. Szerintem ha főzök, akkor olcsóbban megúszom a kajálást, mások szerint viszont olyan magasak az alapanyag árak, hogy ezzel sem lehet már sokat spórolni. Szerintetek melyik az igaz?

Cigi (5,36%): mit lehet ehhez hozzátenni? Még mindig dohányzom, és még mindig ugyanannyit, mint eddig. Mondjuk januárban kb. 3 dobozzal többet szívtam el, mint máskor, de nyilván többet is voltam szórakozni, esetleg többet flangáltam a városban. Mivel viszont nyilvános helyekre viszonylag ritkán járok, az április 1-el életbe lépett dohányzásellenes rendelet sem fog a cigipénz mértékén csökkenteni.

Macska (2,72%): most a korábban betárazott száraz kaják és az alom is elfogyott, ezért mindenből venni kellett. Ezért kicsit több, mint máskor.

Rezsi (17,43%): márciusban a legnagyobb fűtésszámla ellenére is csökkent a rezsim, mivel februárban minden halmozódást, elmaradást letörlesztettem, így csak a havi kiadásokat kellett finanszírozni. Meg aztán a víz- és csatornadíj sem ebben a hónapban aktuális, így ennyivel is kevesebb volt a végösszeg.

Szórakozás (7,67%): a januári és februári mozidömping után márciusban jóval kevesebb alkalom fogyasztotta a pénztárcámat, volt viszont pár buli. Ezek leginkább házibulik, de volt egy félresikerült éjszakázás és egy spórolós Madonna-buli is, amik viszont kompenzáltak. Az ilyen célra előirányzott keretet így sem léptem túl.

Szerzemény (0,2%): itt viszont az előirányzat közelébe sem értem. Másra kellett a pénz, így csak a szokásos, heti Magyar Nemzet Képeslapokat vettem meg. Majd pótolom.

Test (8,8%): rendszeresen kondizni továbbra sem sikerült, amiről a pénzhiány mellett legfőképpen az időhiány tehet, de azért két alkalommal elmentünk, csak úgy mutatóba (meg nézőbe). Ezek mellett a havi fodrász és egy újabb fog megcsináltatása még befért.

Háztartás (0,4%): fogkrém, zsepi, szemeteszsák, semmi extra. Majd áprilisban...

Ruha (0.0%): a százalékérték mindent elmond...

Egyéb (37,84%): a március hónap fő anyagi célkitűzése az volt, hogy a még tavalyról hurcibált adótartozásom lehető legnagyobb részét kifizessem végre, mert frusztráló azzal a tudattal élni, hogy tartozásom van. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én nem érzem magam szabadnak addig, amíg tudom, hogy a pénzem egy része valójában nem az enyém. A tartozás pedig már jó ideje ott lógott, mivel tavaly sem a magán- sem a céges pénzügyeink nem voltak a legrózsásabb állapotban, éppen ezért kellett az egyéni vállalkozásomból egy nagyobb összeget átszámlázni a cégbe. Ott levontuk az ÁFÁ-t (kis lélegzethez jutottunk), aztán bíztam benne, hogy a nálam keletkező EVA-kötelezettséget is hamarosan be tudom fizetni. Teltek a hónapok, és én csak egyre bizakodtam, de az anyagi helyzetem, nemhogy javult volna, de tovább romlott. Így jött el az idei év, amikor is a volt főnököm kifizetése után már több jutott magunknak, így elkezdhettem befoltozni a 2012-ben ütött lyukakat. Először egyéb sürgős dolgok kerültek sorra, és most végre a NAV felé fennálló tartozásom kb. 90%-át is letudtam. Maradt még az a 10%, meg a Fővárosi Önkormányzat felé egy 10-15%-nyi összeg, ami a május hónap terve, vagy ha az április nagyon megszalad (van erre esély), akkor azé. Ha még a hátralevő fogaim javítgatásának is a végére érek, végre elkezdhetek előre felé nézni, és akkor a stressz szintje is csökkenni fog bennem. Már csak kis türelem kell...

... ahogy egy következő, normális bejegyzéshez is.

1. Milyen szívás már, hogy a múltkori hosszú hétvége után nem elég a 6 napos munkahét, de még a vasárnapból is ellopódott egy óra. Mondjuk én nem dolgoztam szombaton, de azért szolidarítottam azokkal, akik igen.

2. Megvolt az évi egyszeri Margit-szigeten levés is, ezúttal Tamással és Gonerrel. Kis borozás, pezsgőzés az először kellemesen langy, aztán egyre hűvösebb időben, beszélgetéssel, pisilni rohangálással egybekötve. Megtapasztalhattam a tér-idő-tömeg közötti klasszikus összefüggést is, mert annyian voltak, hogy ihaj, viszont nagyon örülök annak, hogy csupa fiatal fetrengett a fűben, nagy csoportokban. Helyes, ha nem a TV előtt ülnek, hanem közösségben töltik az idejüket, még akkor is, ha helyenként csípős marihuána-füst terjeng körülöttük a levegőben. Jaj, és már megint milyen sok a helyes srác a világban...

3. Abban is megerősödhettem, hogy menthetetlenül alsónadrág-fan vagyok, mert ha meglátok egy sima, szoláriumozott bőrön feszülő, farmer mögül előbukkanó fehér pántot, önkéntelenül is elkalandozik a szemem. Majd jól megvernek egyszer.

4. Rengeteg a külföldi, nemcsak a szigeten, de úgy mindenfelé. Ennek örülök, már csak azért is, mert a notóriusan fasisztázók és diktatúrázók belföldön és külföldön kifejtett aknamunkája mégsem okoz akkora kárt, mint azt szeretnék. Valamekkorát azért sajnos mindenképpen okoz.

5. Hivatalosan még nem volt lomtalanítás nálunk (holott minden évben márciusban szokott lenni), de én már kidobáltam ezt-azt, vagy legalábbis összegyűjtöttem pár kidobni való dolgot. Megszabadultam például pár boxeralsótól, mert én már nem hordok olyat, és csak feleslegesen tárolom a szekrényben őket. Régiek is voltak, meg már vagy 10 éve föl sem vettem hasonlót, mert már nem jön be ez a típus, sem magamon, sem máson. Aztán egy köteg pizsama is röpült, mert olyat sem veszek föl nagyanyám halála óta. Anno ragaszkodott hozzá, mert az védi az ágyneműt (nem azt izzadod össze), de hacsak kórházba nem kerülök, nem lesz rájuk szükség. Ráadásul fakók és kinyúltak voltak, szóval nem kár értük. Aztán a konyhaszekrények egyikének kirámolása és kitakarítása során pár elszíneződött poharat, tányért és egyéb szirszart is kivágtam. Hasznosak lehetnének, de úgyse fogom őket használni sose, akkor meg minek tárolni?

6. Voltam egy kortárs táncelőadáson (Frenák Pál: Hymen), melynek során megerősödtem abbéli tudatomban, hogy nekem a kortárs dolgok nem valók. Ez is csak egy öncélú művészieskedés volt, vonaglás és hatásvadászat, szóval most újabb 32,5 évig nincs szükségem hasonlóra.

Van itt egy videó, amit mindenkinek ajánlok, aki érdeklődik a szociológia, a társadalmi problémák, a közélet és/vagy a dokumentumfilmek iránt. 51 perc ugyan, de szerintem megéri megnézni, vagy esetleg csak tevés-vevés közben meghallgatni.Tanulságos.

Kis magyar abszurd megint, merthogy erről a témáról még mindig nem lehet normálisan beszélni, írni, nyilatkozni.

Abszurd, hogy a készítő, az MTVA sőt, az egész társadalom nyomban rasszista, fasiszta, kirekesztő és cigányellenes, de mint tudjuk, az SZDSZ nem szűnt meg, csak átalakult. A prominensek szétfröccsentek, de még mindig erősen kötődnek egymáshoz, és úgy mocskolnak határon belül és kívül mindent és mindenkit, aki nem velük fúj egy követ. Maximum ha visszanyal a fagyi, akkor Kanadáig menekülnek, szintén jó nagy (és hamis) botrányt kerekítve maguk köré.

Abszurd az is, hogy minden rasszistázó tudja, mi a helyzet az országban, mégsem mer legalább csendben maradni, muszáj Brüsszelig sikítani. Ez náluk kényszer, vagy egyfajta automatizmus, motoros funkció. Merthogy egyébként mindenki tudja, mi a nagy büdös helyzet, éppen ezért szoktam mondani, hogy kis hazánkban az emberek a cigányokkal szemben nem előítéletesek, hanem csak tapasztalataik vannak, és azokat fogalmazzák meg. Az előítélet az, amikor mások elmondása alapján, empirikus tapasztalás nélkül viseltetünk negatívan valakikkel szemben, azonban itt aki elmúlt mondjuk 6 éves, van saját tapasztalata, ami alapján ítéletet alkothat. És most sarkítottam.

Abszurd az is, hogy ha egy (vagy több) cigány olyat mond a többi cigányokról, ami ezen halmaz részhalmazának nem tetszik, akkor a halmaz részhalmaza kitagadja a róluk csúnyákat mondó(ka)t, mintha ez csak így menne.

Aztán abszurd, hogy az MTV leadja ezt a dokumentumfilmet, mert nem talál benne előzetesen semmi kivetnivalót, majd az ismétlést mégis letiltja, mert amikor kirobban a balhé, már mégis kifogásolhatónak ítéli a tartalmát. Avagy nem is akarta megismételni (mondják), ami viszont érdekes, hiszen a köztévé műsorának túlnyomó többsége ismétlés. Miért pont ez maradt volna ki?

Végül — de nem utolsó sorban — abszurd, hogy az Egymillióan a sajtószabadságért csoport üdvözli a meg nem ismétlést, majd amikor az üdvözlés és a csoport neve közötti paradoxonra felhívják a figyelmüket, arra hivatkoznak, hogy ez nem cenzúra, hanem a média önszabályozása, holott anno a médiatörvénnyel kapcsolatban az volt az egyik bajuk, hogy a retorzióktól való félelem miatt majd mindenki öncenzúráz (szabályozza magát), ami pedig a sajtószabadságot veszélyezteti. Ennyit róluk is...

Van itt aztán egy másik filmecske is, ami hasonló téma:

Erre mondhatnám, hogy no comment, mindenki értelmezze a látottakat maga, de azért egyetlen dolgot csak megkérdeznék, költőien: miért van az, hogy mindent az államnak kell megoldani? Miért az államnak kell ajtót szerezni, patkányt irtani, a szemetet elvinni, tüzelőt adni, házat építeni (majd odaadni)? Meg a többit. Miért nem lehet ezek egy részét a nagy munkanélküliség melletti szabadidőben elvégezni? Nincs ott pár deszka meg pár szög? Nem lehet a patkányokat módszeresen agyoncsapkodni vagy a szemetet eltüzelni, elvinni, hogy ne szaporodjanak oda? Sorolhatnám. És akkor a fent emlegetettek felháborodnak, hogy ha valaki azt meri nyilatkozni, hogy ha az érintettek nem segítenek magukon, az állam nem tehet semmit.

A filmeket a Mandiner blog nyomán citáltam ide.

Februárban és márciusban annyit ültem a moziban, hogy már kicsit be is sokalltam tőle (persze nem a sötét, hanem a viselkedni képtelen nézőtársak miatt), szóval bőven lenne mit megírni. Meg is fogadtam, hogy amikor nincs semmi említésre méltó írnivalóm, akkor nyomok egy-egy moziélményt, de még ezzel is le vagyok maradva.

Pedig A Vaslady-t szinte még a premier napján (ami nem most volt) láttam, hiszen ez még számomra is várós filmnek ígérkezett. Egyrészt Meryl Streep már olyan sok filmben bizonyított, hogy most sem kellett félnem a csalódástól, másrészt a téma miatt is kíváncsi voltam rá. Nem igénylem én már az állandó lövést, robbanást, az agyatlan, logikátlan baromságokat, sokkal jobban szeretem a filozofikus vagy történelmi témájú filmeket, és ez ugye az utóbbi kategóriába tartozik. Talán azért féltem egy kicsit mégis a csalódástól, mert a Ricsi (aki köztudottan elég alaposan tájékozott a filmek terén) olvasott pár külföldi kritikát, amiben ha nem is lehúzták a filmet, de legalábbis savanyúan nyilatkoztak róla (mert nő rendezte, mert állítólag túl sok benne a fikció, az aránytévesztés, stb.). Akkor még messze nem volt biztos az sem, hogy Oscar lesz a vége, de aztán mindenki nagy örömére mégis csak jó helyre került a legjobb női főszereplőnek járó díj.

Szóval beültünk, és nem kellett csalódni, kritikák ide vagy oda. A film végig érdekes marad, Meryl Streep iszonyú zseniálisan alakítja Margaret Thatchert, de olyannyira, hogy ha behunynám a szemem, nem tudnám eldönteni, melyik felvétel az igazi, és melyik hangzik el a filmben, a Thatcher öregkorára megváltozott világ és a régi idők közti kontraszt is tök jól van ábrázolva (és a hangsúlyok is jó helyre kerültek), és a visszaemlékezések nincsenek beleerőltetve a többi jelenet közé, mert a jelen szinte átúszik a múltba és fordítva. Egy bánatom volt, hogy nekem az egész túl rövid volt, emiatt a miniszterelnök asszony karrierjét csak hatalmas ugrásokkal követhettük végig, pedig én kíváncsi lettem volna a kezdeti sikerekre is. Még elnéztem volna legalább egy órácskát. E kis hiba ellenére is mindenkinek ajánlható film, én 9/10-re értékelem.

És még egy dolog, ami vitát fog generálni, érzem, de akkor is kikívánkozik. Azt nem értem ugyanis, hogy miként fér össze, hogy valaki megállás nélkül ellenzéki kormányellenes propagandát nyomat a Facebookon, közben meg a Vasladyért rajong, de úgy, hogy az nem csak a filmért való lelkesedést, hanem Thatcher pillanatnyi vagy tartós imádatát is sugallja egyben. Hogy fér ez a kettő össze, amikor az orbáni úthenger és a hajdani brit miniszterelnök asszony radikális lépései között nem nehéz (legalább ideológiai) párhuzamokat felfedezni? Amikor az íreket vagy a tüntetőket/sztrájkolókat veri szét a brit rendőrség az oké, menő, meg előre mutató tett, szükséges rossz, de a magyar lépések mind ördögtől valók? Bevallom, nem mélyültem el a thatcherizmusban, és a konkrét eseményekkel sem vagyok kellő alapossággal tisztában, mert csak annyit tudok, amennyi gyerekkoromból megmaradt  (mivel én a Thatcer-Reagan-Gorbacsov időben voltam kis szaros) és ami az idők során rám ragadt, de valamiért mégis párhuzamosságokat vélek felfedezni. Konzervatív, a hatalomkoncentráció híve, borzalmasan EU-ellenes, és nem riad vissza a határozott fellépéstől, hogy csak pár többé-kevésbé párhuzamos dolgot említsek, bár Orbán nem EU-ellenes, ugyanakkor Thatcher a privatizáció és a szabad piac mellett politizált, míg a jelenlegi miniszterelnökünk ennek éppen ellenkezőjét tűzte ki célul. Persze nem feleltethetők meg egymásnak, már csak azért sem, mert más korban, más földrajzi területen élnek, más a népek mentalitása is, és az öröklött problémák súlyossága/számossága sem azonos, de azért nehéz nem észre venni pár dolgot.

De visszatérve a filmre, ha megjelenik majd DVD-n, egy példányt biztosan megveszek belőle.