Az idén még szerettem volna megírni két karácsonyi tortúrám történetét, meg a tegnap éjjel megnézett mozifilmekkel kapcsolatos véleményemet is, de mivel váratlanul el kell utaznom előszilveszterezni, és már nincs idő, az én terjengős stílusomban megírt beszámolók bepötyögésére, ezért ez már januárra marad.

Köszönöm mindenkinek, aki az utóbbi négy hónapban rendszeresen olvasta szerény kis (helyesírási hibákkal teletűzdelt) blogomat, de annak is, aki csak félúton kapcsolódott be életem ezen időszakának nyomon követésébe. Remélem, senki nem bánta meg. Jövőre újult erővel folytatom a pötyögést, hátha lesz még, akit szórakoztatni tudok (csak előbb kiheverem a szilveszteri buli fáradalmait).

És akkor ezúton kívánok mindenkinek boldog 2008-at (ami már nemigen lehet szarabb, mint a 2007-es év volt (persze nézőpont kérdése))!

Ez pedig a 979 top 10 egy újabb darabja (hogy mégse legyen olyan rövid ez a post):

Tegnap este ismét hetero barátaimmal szórakoztam.

Egyikükkel már vagy egy hónapja terveztük, hogy egy este beülünk valahova, de valami mindig közbejött. Most viszont semmi nem állt az utunkba. Előre kikötöttem magamnak, hogy nem maradok sokáig, azaz legeslegeslegvégső esetben az utolsó metróval hazajövök (itt már lehet sejteni, hogy nem ez lett a vége). Éppen amikor a megbeszélt helytől 10 méterre voltam, hív a barátom, hogy kicsit késni fog, mert még most fürdött, miegyéb. Jól van — mondom — addig elfoglalom magam. Végignéztem például az itallapot, és egy alkoholmentes koktélt rendeltem, mert semmiképpen sem akartam idő előtt lealjasulni (meg egyáltalán semennyire sem). No, megjött aztán a várva várt illető, és mivel jéger-akció volt, rögtön kértünk is egy kettőt fizet hármat kap adagot. Elindult a traccsparti, és közben kértünk egy hasonló trió pina colada koktélt is, hiszen fiatal volt még az este.

Mire a többi haver és barát is megérkezett, már 6 rövides és 6 koktélos pohár sorakozott az asztalunkon, némelyik még teli, némelyik már üres állapotban. Jó kis hangulat kerekedett (ami nem is csoda), mindenfélékről beszélgettünk, anekdotáztunk, röhögcséltünk. Mivel ez az barátom (legyen a neve mostantól M) egyébként is itt dolgozik, bejárása volt a pult mögé, ahol a zenét is lehet kezelni. Hamarosan mindenki elkezdte kéregetni a kedvenc számait, és mivel én sem akartam a sorból kimaradni, megkértem tegye be Peter Gabrieltől a The tower that ate peoplet. Erre az egyik csinos pultos csaj felcsillanó szemmel kérdezte, hogy szeretem-e ezt az előadót (jótól kérdezte), mert ő is nagyon kedveli a számait. Amúgy is szétrobbant már a társaság, ezért senki nem hiányolt, amikor elmélyült beszélgetésbe kezdtem ezzel a csajjal (másfél évvel ezelőtt még tovább is szándékoztam volna menni). Közben meghívtak még egy felesre, amit persze elfogadtam, meg M-mel közösen megittunk egy jelenleg még kísérleti fázisban levő koktélt, aminek a tetején abszint úszkál. Na ez már nem kellett volna...

Amikor szedelőzködni kezdtünk a társaság egyik hölgytagja puszi-puszi közben megjegyezte, hogy reméli, találkozunk még. Naiv fiatalabb koromban ezt úgy értettem volna, ahogy hangzik, most viszont már tudom, hogy ez felhívás volt keringőre (másfél évvel ezelőtt még...).

Az éjszakai járatra mindössze negyed órát kellett várnom, és ennyi alkohollal a szervezetemben igazán nem lehetett panaszom a külső környezet hőmérsékletére (nem is volt). A buszon két megtermett ellenőr karjaiba futottam, de mivel van bérletem, csak annak előkotrása jelentett problémát. Gyorsan levetettem magam egy üres ülésre (aminek léte zsinórban a második meglepő dolog volt számomra), majd a tenyeremre hajtottam a fejem, és azt kívántam, hogy minél gyorsabban érjünk már Újpestre.

A kívánságom túl is lett teljesítve, mivel arra ébredtem, hogy a hangszóróból a "végállomás" szó hangzik fel. Gyorsan lepattantam, és elindultam egy irányba. Szerintem nem volt egy perc, mire rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, és merre van a hazafele, ezért utamat arra vettem, amerre a visszafele haladó buszok haladási irányát feltételeztem. Racionalitást e bekezdés tartalmán belül kéretik nem keresni (pedig nyomokban azért volt). Találtam is egy buszmegállót, de az pont nem volt jó, mert arról jöttem, ezért visszanyargaltam a kiindulópontban még jónak tartott másik főútra, és azon haladtam tovább. (Mondom, hogy nem keresni...). Szlalomban haladtam a környéken, egyik buszmegállótól a másikig gyalogolva, így rengeteg kitérővel, de végül is nagy nehezen rátaláltam a Hubay Jenő térre, amit már jól ismerek. Közben felhívtam a páromat is, hogy közöljem vele szorult helyzetemet, ami hajnali 2-kor azért nem volt gáz, mert tudtam, hogy még fent van. Jókat röhögött rajtam, és megígértette velem, hogy felhívom, ha hazaértem. A sors a tenyerén hordoz — gondoltam akkor —, mert egy percen belül meg is jött a fél óránként (vagy óránként?) járó busz, így 2 percen belül már itthon is voltam. Ledobáltam magamról mindent, fogat mostam, és beájultam az ágyba.

Szar úgy ébredni, hogy azt hiszed, baromi álmos vagy még, de miután egy fél órán át forgolódsz, rájössz, hogy nem álmos vagy, hanem másnapos. Ezért fáj kinyitni a szemed, ezért érzed a vesédet a Szaharának, a szádat a Góbi-sivatagnak, és ezért húz le a fejed még fekvő helyzetben is. Aztán jön a tudat, hogy nem elég, hogy nem akkor jöttél haza, amikor tervezted, hanem (az ébredés utáni közérzetedből kiindulva) még az egész napodat is sikeresen elkúrtad (copyright by GYF). Természetesen ezzel én is így voltam/vagyok. Igazából 10-es skálán olyan 8-as szintű másnaposságom van (a 9-es az, amikor fentiek mellé még bejön a "soha nem iszom többet" fogadkozás is), bár már blogírásra képes vagyok. Ez jó jel. A fejem természetesen fáj, hiába vettem be gyógyszert a fájdalom ellen. Megittam fél flakon ásványvizet, fél flakon sárgarépa-narancs mixet, megettem három mandarint, és már egy kefír elfogyasztására is rá tudtam magam venni. A fodrászt lélekben lemondtam, az esti kondizást ténylegesen is, és a mára tervezett óráshoz menésre sem fog már sor kerülni. Ki sem akarok lépni a lakásból (tanulni meg végképp nem fogok). Nekem ezeknél sokkal komolyabb problémáim vannak most: pl. nem nekimenni a falnak ólomsúlyú fejem miatt, vagy rávenni az agyam, hogy bármilyen szilárd táplálék gondolatára ne a hányingert, hanem az étvágyat generálja a testemben.

Úgy kell nekem.

Legutóbb elfelejtettem megemlíteni bécsi tartózkodásunk egy mulatságos momentumát. Most pótolom.

Sissi kastélyának parkjában zabáldákkal elegy karácsonyi vásár volt, amit mi is meglátogattunk (itt bántottam meg szegény Rolcsimat). Az egyik bódénál olyan ételt lehetett venni, aminek a lényege, hogy egy bazi nagy krumplit megsütnek, behasogatnak, és az így kapott kehelyszerű alkalmatosságra mindenféle önteteket, sajtreszeléket, ilyesmit öntenek (kérésre). Mi is vettünk, majd az egyetlen akkor üres talponállós asztalhoz vonultunk megenni. Kisvártatva odajött egy bécsi bácsi, meg egy néni, ugyanolyan krumplikkal, és megkérdezték németül, hogy szabad-e. Mondtuk igen, majd ettünk tovább. Ők is beszélgettek, meg mi is, például minősítgettük a krumplis micsodát, dehonesztáló megjegyzést tettem a német nyelvre, majd azt mondtam, hogy be kéne cserélni a magyar szendvicsspecialitásainkat még egy adagra. A bácsi elment, hogy inni vegyen maguknak, közben a néni németül kérdezett valamit a szendvicsekre vonatkozóan. Mondom nikhtferstén, mire ő kristály tiszta magyarsággal megismételte: mi van abban a szendvicsspecialitásban? Hát őőő, izé, — mondom — semmi extra, csak tarja, meg sajt. Szerencsére éppen végeztünk, úgyhogy 20 mp-en belül távoztunk, majd 20 méterrel odébb kitört belőlünk a röhögés.

Nem kicsit égtünk.

Bár a szerkesztőségembe nem érkeztek felháborodott hangvételű levelek, amiért nem meséltem el, milyen volt Bécsben, azért mégsem ússzátok meg a beszámolót. Ígérem, rövid leszek. Igazából eddig azért nem írtam meg, mert a Rolandnál maradt a fényképezőgépem, és azon volt egy kép, amit direkt a bloghoz készítettem.

Osztrákiába busszal mentünk, de így sem volt hosszú az út, mindössze 3 óra. Amikor leszálltunk a járműről, Rolcsi magabiztosan jelentette be, hogy ő itt már olyan sokszor járt, hogy mindent tud, amit aznap tudnunk kell, ráadásul németből érettségizett, szóval nem lesz baj. A metrójegy vásárlásakor máris meginogni látszott az ezen kijelentés mögötti valóságtartalom, mivel nem létező német tudásom ellenére nekem kellett elolvasni a BKV (Bécsi Közlekedési Vállalat) kiírásait, na és persze azon nyomban kiderült, hogy "Hát anno nem metróval közlekedtem itt"...

Miután bementünk a történelmi városrészbe, rögtön a kirakatokat kezdtük vizslatni. Volt ott jó pár elborult ár, amin megakadt a szemem (pl. 3050000 Ft-os kabát), de alapjában véve minden drágább, mint itt. Eszeveszett hideg volt, de akkor ezt még nem viseltem olyan nehezen. Elmentünk ide, meg oda, flangáltunk, bámultuk az embereket, meg a környezetet, de semmi extra programunk nem volt. Közben sikerült átfagynom, és a fülem konkrétan égett a hidegtől, ezért már nagyon vágytam valahova beülni. Egy McDonald's-ra esett a választás, ahol aztán ettünk is, ha már ott voltunk. Ittunk forralt bort, a bögréket megtartottuk, vettünk szuveníreket, csokoládét és lélegzetet. Bementünk mindenféle áruházakba, ahol jól végigtapogattuk az árukat, rendszeresen felhívtuk egymás figyelmét, ha valahol buzi(ka)t láttunk, én kitaláltam, hogy a tavasszal felújítandó konyhámba milyen képeket szeretnék nagyanyám antik tányérjai helyére, ettünk krumplis izébigyót, meg jól megbántottam szegény Rolcsit, amikor ismét rám jött az ötperc. Ennek a látens oka az volt, hogy iszonyú álmos/fáradt/átfázott voltam, a manifeszt pedig, hogy a nap folyamán tökéletesen megbizonyosodhattam arról, hogy egyrészt a páromnál jobban tudok németül (holott nem tudok), másrészt bár több alkalommal is járt Bécsben, mégis minden egyes csomópontnál rossz irányba indultunk el (az ő iránymutatásai alapján). Erre kifakadtam, megbántottam, megríkattam és ezzel félig-meddig tönkre is tettem a kirándulásunkat. (Azóta már bocsánatot kértem, mert tényleg elég genyó voltam.)

Hazafelé a buszon beájultam a fáradtságtól, meg attól az eszeveszett melegtől, ami az ülésem mellől hömpölygött elő (miközben Rolcsi meg lefagyott mellettem, mert valahonnan jött rá a huzat), de előtte még meghallgathattam a párom suttogó szitokáradatát, amit egy fiatal hölgy utastársunk kapott, amiért epedező pillantásokat és egy mosolyt is küldött felém.

Amikor kicsi voltam, mindig azt gondoltam, hogy a határon túl valami misztikus világ van, ahol minden más, mint itt. Mások a házak, mások az emberek. Az idén már másodszor jártam idegen országban, és ez végképp kipukkasztotta ezt a gyerekkori illúzió-lufit. Igen, kicsit mások odaát, de alapvetően éppen olyanok, mint mi. Mondjuk az meglepett, hogy Bécsben elképesztően sok arab van (sok nő fejkendőben, ahogy az náluk szokás) meg, hogy minden metróállomáson afro-ausztriai újságárusok tukmálják a portékájukat az arra járókra. Egy biztosan más, mint itt (a nyelven kívül): a melegek megítélése. Legalábbis az újságárus kirakata erről tanúskodik (vö: Lengyelország).

Azt hiszem, ideje lesz lassan még távolabb merészkedni szeretett hazámtól, ha egyszer igazi külföld-élményt szeretnék megtapasztalni.

Délelőtt döglés, mosás, vasalás, főzőcske, nyugalom. De itt a karácsony, muszáj kimozdulni, mert különben körmömre ég az ajándékvásárlás. Nagy nehezen ráveszem magam, utcaiba öltözöm, fülembe dugom a fülhallgatót — semmit nem akarok hallani, — és elindulok. 

Az utcán a szokásos forgalom (ez jó jel), de az aluljáróban már érezhetően több az ember. Az önkéntes szopatóknak megmutatom a bérletemet, le az alagútba, a metró éppen elment. Három percet kell csak kibírni, és jön is a másik. Még le is tudok ülni. Irány a Nyugati. Negyed óra, és ott is vagyok. Kiszállok, 200 másik emberrel együtt. Kavarog a nép, mint egy csiricsáré massza. A mozgólépcsőn tulakodnak, meglöknek, de amikor felérek akkor látom csak, micsoda hömpölygés van. Megpróbálok gyorsan eljutni az Alexandra Könyvesházba, de a sietséggel csak azt érem el, hogy rossz helyen jövök fel. Francba! Vissza le, majd átverekedve magam a tömegen, végre a jó helyen fel.

Fülemben éppen felcsendülnek a Hold me, thrill me, kiss me, kill me első hangjai. Tökéletes aláfestésnek ígérkezik; Úristen, micsoda teltház van itt! Szociológiakönyv kell nekem, anyámnak pedig a természetkalauz-sorozat hiányzó részeit szeretném megvenni. Utóbbi könnyebbnek ígérkezik, ezért először a magam dolgát intézném el. Fel az emeletre, itt vannak a bölcsész könyvek: pszichológia, politika, történelem, ezoterika. Szociológia sehol. Meg lehetne kérdezni, de legalább húszan állnak sorban az információnál. Közben jobbról kerülök, balról kerülök, nekem hátrálnak, elállják az utamat. Senki nem tudja, mit akar, csak én?! Feladom, talán az alagsorban majd sikerrel járok. Át az 'állatvilág' feliratú részlegbe. Mindkét sorozatból vannak könyvek, de egy-egy darabot leszámítva már mind megvan (gondosan fel van jegyezve nálam egy papíron). Nem nagyon van tehát választás. Mindkettőt leveszem, és beállok a pénztárnál kígyózó sorba.

Közben elkezdek azon izgulni, elfogadják-e az utalványomat (jó lenne). Bankkártya+számla. Bankkártya. De utálom ezt... A következő nem kér semmit, csak fizet. Hamarosan én jövök. Az egyik könyv nincs benne a gépben — jellemző. Némi fennakadás után sikerül fizetni, irány az alagsor. A liftet nincs türelmem kivárni, különben is fiatal vagyok, megy az nekem gyalog is. A lépcsőnél a lopásgátló természetesen becsipog, amire mindenki felém kapja a fejét. Dühös fejjel motyogok valamit, majd mit sem törődve a fasz érzékelővel, folytatom utamat. Amióta egyszer csak napok múlva találtam meg egy farmeromban a lopásgátló csíkot, és mindenhol besípoltam oda-vissza, állandóan attól rettegek, hogy ez lesz. Erre tessék. Az alagsorban alaposan körülnézek. Van ott minden, csak az nincs, ami nekem kéne, ahogy információs illető sem. Vissza fel, és beállok a sorba. Csak heten vannak előttem, hamar sorra kerülök. Érdeklődöm a könyv iránt — elfogyott. Ki gondolta volna? Gondolom, mindenki Orvosi szociológiával lepi meg a szeretteit. Mindegy, itt már semmi dolgom. Az emeleten besípolok, majd a kijáratnál megint. Biztonsági őr szerencsére sehol (akár tényleg lophattam is volna).

Van még 40 percem, meg kéne próbálni a Westendet a többi ajándék beszerzése érdekében. Vissza az aluljáróba, ahol most mintha még többen lennének. Szabályos küzdelem eljutni a másik végébe. Koldusok, nyikogó kutyákat terelők, krisnások, csomagolópapír árusok na és persze a temérdek vásárolni igyekvő vagy onnan jövő ember. Az ajtón benyitva a szokásos karácsonyi látvány fogad: még több ember. Hogy én ezt mennyire gyűlölöm... Persze tudom, mit akarok, hova megyek, más meg flangál, nézelődik, cammog, ölelkezik — és útban van. A fejem enyhén vörösödik, mire bejutok a dm-be. Itt a szűk sorokba még kartondobozokat is halmoztak egymásra, hogy végképp ne lehessen elférni (lopásgátló kapu szerencsére nincs). Bedobok egy fogkrémet a kosaramba, majd az ajándékcsomagokhoz verekszem magam. Mire elkezdeném nézegetni őket, megpillantom a pénztárnál a sort. Ááá, erre most nincs időm. Elindulok a bejárat felé, hogy kimenjek, a fogkrém meg majdnem a kosaramban marad. Vissza a polchoz, majd tünés innen. Az órámra pillantok: van még 20 percem. Irány a Media Markt. Míg odaverekszem magam, a vérnyomásom érezhetően emelkedik. Közben végiglapozom a könyveket, és kitépem belőlük a fémlapocskákat, hogy ne hozzanak kellemetlen helyzetbe. Odabent látom, hogy bár az összes pénztár nyitva, mégis mindegyiknél legalább 20-an állank — innen is üres kézzel fogok távozni, de legalább megnézem, van-e, amit akarok. A megfelelő polcokhoz furakodok, és vizslatni kezdem őket. Teli vannak, ami nekem kell, még sincs. Eszembe jut, hogy kondi után talán a Saturnban majd megtalálhatom. Ki innen. A pénztárnál sűrű elnézések közepette kiverekszem magam, és elindulok haza. A metró dugig, éljen! Újpesten még beszaladok a Burger Kingbe, mert érzem, hogy éhes vagyok, éhesen pedig nem célszerű a súlyokat emelgetni. Szerencsére a pénztárnál senki, így gyorsan távozom a két sajtburgerrel. Hazarohanok, nekiállok enni, közben megnézem a neten, hogy az utalványaimat elfogadják-e a Saturnban. El.

Elindulok kondizni, majd odaérkezve gyorsan átöltözök. Ma egész testre kiterjedő edzés lesz, mert szerdán nem voltam, és a jövő héten is kimarad két alkalom. Az első gyakorlat lábnyújtás. Ez jól megy, mert a lábam mindig is erős volt, de azért megérzem. Vizet kérek, érzem, hogy ezúttal szükség lesz rá. Iszom is egy kortyot. Második gyakorlat: vádli (kezdetben) 200 kilóval. Ezt is megcsinálom (vetkőzősen: 200-160-130 kg közvetlenül egymás után). Újabb két korty víz, jöhet a fekvenyomás. Rövid bemelegítés után elborult mennyiségű súlyt kell kinyomnom, érzem is, hogy ez most alig-alig megy csak. 200-as pulzussal kászálódom le a padról, és panaszkodni kezdek az edzőnek, hogy mennyire szarul ment ez most. "Ne viccelj!" — mondja — "Ez már a harmadik gyakorlat, és a lábnál jól lefárasztottalak". Mégsem tudok örülni. Bicepsz következik 30 kilóval. Nem sok, de nekem ez már a vég kezdete. A harmadik mozdulatnál már biztos vagyok benne, hogy nem is igen lesz több, mégis megcsinálok tizet. Az edző leveszi 25-re, folytathatom. A lábaim reszketnek, mint a kocsonya, de még ötöt kipréselek magamból. 3-4 másodperc pihenő után már csak a 20 kilós rúd marad, nekem viszont semmi erőm. Miután visszateszem a rudat, a fekvenyomó padra rogyok, és lihegek, mint egy kutya (csak éppen a nyálam nem csöpög). Megiszom az összes vizet a korsóból, és a halál faszára kívánom az utolsó gyakorlatot. Három perc alatt szinte semmit nem regenerálódok, közben ijedten szemlélem a súlyokat, amiket az edzőm odakészít nekem. Leülök, és a két induló súlyt a kezembe veszem, de a kezdőhelyzetbe is igen komoly erőfeszítés őket felemelni. Nem fog menni — gondolom magamban — EZ EGYSZERŰEN NEM FOG MENNI. Az első két mozdulat kesze-kusza, már alig van erőm, mégis sikerül tízszer megemelni. Hihetetlen. Jöhet az eggyel kisebb kiadás, de úgy érzem, leszakad a vállam. A harmadik mozdulat már nem megy. Nem bírom! A látásom kezd elhomályosulni, az arcom zsibbad, a gyomrom remeg. "Na, a harmadikkal csinálj mindegy mennyit, aztán mehetsz hányni" — hallom a hátam mögül. Nekiveselkedek, és még sikerül egy párat megcsinálni, de már tényleg nagyon kész vagyok. Rogyadozva elmegyek a pultig, ott lerogyok egy székre. Meg kéne innom a fehérjémet, de amint belekortyolok a vanília ízbe, gyorsan visszazárom a kupakot — tutira elhánynám magam. A zuhanyzás jót tesz, teljesen rendbe jövök. Mintha az előbbi halálközeli élmény sosem lett volna.

Hazafelé már sokkal kisebb a nép az utcán. A Duna Plázában egyből a Saturnba megyek, ahol már egyáltalán nem vészes a vásárlók mennyisége. Természetesen itt sem találom meg, amit keresek, de veszek mást (csak jó legyen...). A barátomnak is megtalálom az ajándékot, magamnak meg veszek egy Bonanza Banzai CD-t, hogy a munkahelyemen kapott ajándékutalványból nekem is jusson valami kis karácsonyi meglepetés (persze mindegy, mert kp-ért is ugyanezeket vettem volna meg). Utána felmegyek a dm-be, hogy a maradékot is megvegyem. Fogkrém, hajzselé, tusfürdő, sampon magamnak (zsebkendőt meg elfelejtettem), parfümök a húgaimnak, ajándékcsomag apámnak, meg a feleségének (csak módjával, ahogy ők szoktak az én ajándékaimhoz hozzáállni), mindenféle márkás borotválkozási cuccok anyám férjének. Neki nem lehet mit venni, ezeknek viszont örül (fő a praktikum). Kifizetek 15e Ft-ot, aztán jól megrakott szatyrokkal távozom.

A metrón még megvizslatom a szilveszteri bulilehetőségek plakátjait (eszem ágában sincs ilyenekre elmenni). Most már hamarosan haza fogok érni, a vérnyomásom is visszazökkent az eredeti szintre, így már el tudok mosolyodni a plakáton látható "kultúrált mosdók"szókapcsolaton.^*

Hazaértem.

* Tudom, Kyan, hogy az én helyesírásom is szar, de olyan jól esik ezeken elmosolyodni (még ha egyébként belül marhára bosszant is, hogy ennyire igénytelenek a készítők)

Bibibí, nekem már nem kell dolgoznom ebben az évben.

Igazából már a tegnapi bécsi úttal elkezdtem a pihenésre gyúrni, és ma is csak fél nap volt a tényleges tennivalókra, mert a nap másik felében össznépi karácsonyozást tartottunk a kollégákkal. Ilyenkor a főnök mindenféle hidegtálakat rendel, és az éves népnapozások során megmaradt alkoholos italok is előkerülnek (plusz 1-2 oridzsi üveg), indulhat a zabálás. Van nálunk egy rendszer, hogy mindenki vesz valami(ke)t 1000 Ft körüli értékben, azt szépen becsomagolja, és ilyenkor kisorsoljuk egymás között, mielőtt rávetnénk magunkat a svédasztalon sorakozó finomságokra. Mivel nekem egyáltalán nem volt kedvem porfogókat, meg színes-szagos gyertyákat venni, fogtam magam, és összevásároltam egy halom csokoládét, ami sajnos a legrosszabb emberkéhez került. Mondjuk különösebben nem izgat a dolog, ez már legyen az ő baja. Én meg valami könyvtámasz-szarságot kaptam, amit tutira nem fogok rendeltetésszerűen használni, mert marhára nevetségesen néz ki. Viszont olyan díszszatyorban kaptam, aminek a füle bolyhos-prémes. Hiába, a sors állandóan felhívja a figyelmemet, hogy buzi vagyok (még ha nem is). A kollégáim is ezzel viccelődtek, én meg még jól rá is játszottam dologra (hej, ha tudnák!).

A főnöktől kaptam egy bagoly szobrot is, hogy "még tovább okosodj"-ak, meg 20e Ft értékű ajándékutalványt, aminek érthető okokból jobban örültem, mint az összes többinek együttvéve. Lesz mire költeni.

Legközelebb január 3-án kell dolgoznom, de addig sem fogok unatkozni, mert tanulnom kell ezerrel, meg aztán itthon is akad némi tennivaló.

A hülye szatyrot meg eltüzelem, és akkor nem kell a zebránál elviselnem a vénasszonyok csodálkozó tekintetét. Ezekből ugyanis bőven kaptam a hazaúton...

Még egészen a blogolás elején említettem egy nőt, aki az első igazi ügyfelem, azaz olyan vállalkozó, akinek otthon könyvelek. Lélekgyógyász. Amikor leültünk megbeszélni a dolgainkat, természetesen megkérdezte, hogy mennyiért vállalom a 2005., 2006. évi könyvelésének felülvizsgálatát, mire én azt válaszoltam, hogy mivel ő könyvelt magának, és én csak átnézem a táblázatait, meg futólag a számláit, maximum tízezer forint lesz az egész. A 2007-et meg majd havi 1500-2000 Ft-ért vizsgálgatom neki. Sok ember jár hozzá, ezért inkább az olcsó, de jó szakember imidzsét akartam kialakítani, hátha ajánlgat majd az ügyfeleinek.

Azóta eltelt 3 hónap, a munkát nagy nehezen elvégeztem. Maximum 3 óra volt az egész, de hiányoztak bevallások, adatok, ezért húzódott el ennyire. Nemrég beszéltem vele telefonon, hogy akkor én vissza is adnám neki a papírkupacot, ő pedig ismét megkérdezte, hogy akkor mennyibe is kerülne az egész. Párbeszéd:

Én: Arra gondoltam, hogy mivel ennyire elhúzódott a dolog, és már 2007. végén járunk, megnézem azt is, amint lehet, és akkor az egészért kérem azt a tízest.

Ő: Ennyit én nem akarok fizetni.

Én: (Döbbent csend. Mit lehet erre mondani?)

Ő: Nem vinne rá a lelkem. Én úgy gondoltam, hogy évenként fizetnék.

Én: Öööö, hát igazán nem volt nagy munka.

Ő: De hát olyan sokat dolgoztál vele.

Én: Jó, ahogy gondolod.... blabla.

Szóval amikor ma találkoztunk, visszaadtam neki egy jó nagy szatyornyi anyagot, ő pedig megkínált engem 2 db ropogós, lelkek gyógyításával megkeresett tízezressel. Nem mondom, hogy nem jött jól, és ha hozzá veszem a múlt héten nyert 4800 Ft-os lottónyereményemet is, akkor elmondhatom, hogy a tenyerén hordoz a sors nehéz anyagi helyzetem ellenére is.

Sajnos a holnapi ausztriai kiruccanás nem a legjobbkor jött, hiszen bár a Rolcsi fizeti az utat (elvégre meglepetés volt, vagy mi), a költőpénz már nekem kell biztosítani. Mindegy. A lényeg, hogy Lengyelország után nem sokkal végre nyugatra is átlépem az országhatárt. Forralt borozunk, vásárban forgolódunk és arcunkon érezzük majd a bécsi szelet (főleg, ha ebédkor az étteremben elszabadul a pokol...).

... még senkinek nem vettem/loptam/szereztem/rajzoltam/stb. semmit. Időm talán lett volna rá, meg valamennyi pénzem is (bár a fizetésemet még nem kaptam meg teljesen), csak kedvem nem volt. Persze majd megint úgy járok, mint tavaly, amikor addig húztam-halasztottam a dolgot, míg az összes ajándéklelő helyet lerabolták, és a meg nem vett meglepetések helyett kénytelen voltam mást választani (persze jóval drágábban).

Szombaton egyébként is dolgoztam, hogy a holnaputáni bécsi kirándulást meg lehessen ejteni, vagy legalábbis bent voltam a munkahelyemen. Mivel Rolcsinak egy esti buli volt kilátásban, ahova nekem ildomos volt nem elmenni, igyekeztem leszervezni valami találkozót, hogy ne unjam magam halálra a lakásomban ülve. Ez sűrű égések közepette sikerült is, de csak azért, hogy utána továbbra is zsinórban égessem magam, szinte már szénné. Végül — bár mégis mehettem volna  párommal duhajkodni — hazamentem, és a korai lefekvés helyett éjjel 1-ig olvastam, játszottam, meg egyebek.

Vasárnapra halasztottam az egészségszociológia beadandóm összeszerkesztését, és láss csodát, pont eggyel kevesebb üres nyomtatópapírom volt otthon, mint amennyi kellett volna. Kénytelen voltam hát összeszedelőzködni, és elmenni a közeli Duna Pláza fukarkodóihoz, hogy vegyek egy paksamétával. Ez sikerült is, azt viszont nem értettem, hogy ugyanaz a papír a pénztár melletti polcról levéve miért kerül 200 Ft-tal kevesebbe, mint bentebbről kicígölve (tökéletesen ugyanaz).

Amíg ezen gondolkodtam, átsétáltam a helyi könyváruházba is, hogy beszerezzem a vizsgához szükséges Orvosi szociológia című könyvet, na meg azért, mert a nap folyamán egy bloggertárstól megtudtam, hogy a temérdek a témával kapcsolatos műsor megnézése, idevágó cikkek elolvasása és az egyik legnagyobb egészségszociológiai szaktekintély előadásainak meghallgatása ellenére is hülye vagyok a témához, szóval rám fér még némi okosodás. Mondanom sem kell, hogy semmiféle szociológiai könyv nem volt, pedig amíg a fukarkodók helyén volt az áruház, mindig megkaptam, amit kerestem. Visszafejlődés ezerrel.

Hazafelé a metrón láttam egy fiatalembert, aki elaludt a kesztyűje felhúzása közben. Ezen igen jól szórakoztam. Kissé szét volt csúszva szegénykém, de remélem, azért hazatalált.

Na, mára elég is a semmitmondó postom körmöléséből.

Reggelenként, amikor felkelek, a gépem bekapcsolása után az egyik első dolgom, hogy megnézzem az előző napi blogstatisztikát. Mindig örülök, amikor azt látom, hogy nőtt a "kereső kifejezések" pontnál látható szám, és rögtön meg is szoktam nézni, milyen kifejezésekkel találtak rá szerény kis blogomra. Gyakran rögtön meg is van a reggeli jókedv, amikor irdatlan baromságokat látok itt. Szerintem ezzel sokan így vagyunk. Most, hogy ez a szám majdnem elérte a 200-at, itt az ideje mazsolázni közülük egy kicsit. Hozzá kell tennem, hogy a kifejezések fele olyan, amikről tutifix, hogy ilyen kontextusban sosem írtam, de hát Google bácsi (és barátai) jobb híján mégis engem dobtak ki az információra éhes netezőknek.

A leggyakrabban előforduló kifejezés természetesen a, na mi? Meleg blog? Neeeem. A rádiókabaré. Becsszó, hogy 2-nél többször nincs nálam leírva ez a szó, de ezek szerint az internet világában máshol még kevesebbszer szerepel. A meleg blog csak a második, bár, ha hozzáadom a blog meleg, a meleg srác blog és a melegek blogjai szókapcsolatokat is, akkor persze beelőzi a rádiókabarét még a kabaréval és a Mikroszkóp kabaréval együtt is. Meleg és biszex az persze mindenhogyan előfordul: zuhanyzo meleg, népliget meleg, melegek himnusza és még meleg segg is van. Ez utóbbira remélem, nem átvitt értelemben ajánlott fel engem a progi. Egy csomó érthető és indokolt keresőkifejezés között van egynéhány olyan, amit nem tudok hova tenni. Mire számított az illető, amikor beírta a keresőbe, hogy beképzelt, tűdőégés, fiatalember vagy gyűlölet? Ezek találtainak száma szerintem így tízmilliós nagyságrendű, de ott a másik véglet is, amikor irdatlan hosszú kifejezést pötyögött be a valaki. Pl. olyan homo videok ami rögtön letölthetö ingyen és regisztrácio nélkül, vagy south park magyarul es vegig föl van veve videok, de nekem tetszett még a született feleségek szereplők kis buzi is.

Ha idetalálása után esetleg még a mai napig is olvas, akkor elmesélhetné nekem az illető, mi a franc az a nulla szakadás, a másik pedig, hogy tudtam-e segíteni a skorbió basz témában. Kielégítettem-e vajon annak az emberkének a kíváncsiságát, aki az így szopok kifejezés nyomán keveredett ide? Ha jól emlékszem, erről nem írtam sehogy sem, tehát a lelkes olvasó a mai napig nem tudhatja, hogy nagyon szeretem-e a szexnek ezt a formáját vagy csak kicsit (vagy sehogy sem), hogy ha mégis szeretem, akkor meddig csinálom és hogyan. Persze az is lehet, hogy mégis írtam ilyenről valamikor, csak elterelte a figyelmemet az a tény, hogy éppen tele volt a szám valamivel. Javaslom, hogy keressen tovább, hátha a bloggerinák hasznos tanácsokat tudnak adni.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy gratuláljak annak, aki 5000 fő megvendégelése kapcsán járt nálam. Jó kis muri lehetett, meg kell hagyni. Ha lesz időm, majd megpróbálom megtalálni a beszámolót, talán a kurva sok mosogatnivaló célra vezet.

Mekkora az átlag ember karja? Hát ez is biztosan érdekes téma lehet, ennek ellenére még sosem gondolkodtam el rajta, így nem is írtam még róla egy szót sem. Azért nem szeretném, hogy csalódj, ha ismét erre jársz, ezért elárulom, hogy nekem mint átlagos fiatalembernek a vállamtól egészen az ujjam hegyéig ér.

Hogyan állítsam be a hajam? Segítek: középen még egy kis zselét nyomass rá, azt a tincset meg kotorgasd úgy egy kicsit jobbra. Nem, a másik jobbra. Na így már szép vagy.

Vélemények könyvelőkről. Csupa jó fej, jóképű, izmos pasi. Felejtsd el, hogy kopaszodnak meg, hogy könyöklőt viselnek munka közben, ehelyett bronzos bőrrel, egy szál tangában flangálnak az irodákban. Kedvesek, aranyosak és hihetetlenül sokat tudnak. Remélem, hogy most már a te véleményed is jobb rólunk.

Hogyan szakítsunk szerelmünkkel? Ha megtaláltad a választ, akkor egy kommentbe írd már meg légyszi a helyes módot, hátha nekem is szükségem lesz rá. Én mondjuk elé állnék, és azt mondanám, hogy szakítani akarok ezért meg ezért, de lehet, hogy én túlságosan maradi vagyok.

Hogyan bolondítsuk okosan a pasit? Ez meg a másik, már nem is mondok semmit (de ilyet sem írtam eddig).

És akkor jöjjön a főnyeremény: közös maszti apámmal. Hát ez már valami. Mindig tudtam, hogy az én szexuális kultúrám és eddigi élményeim messze nem merítik ki az összes lehetőséget, de merem állítani (ehe-ehe), hogy ez már túl van azon a képzeletbeli határvonalon, ami után a "sosem vetemednék erre" kategória van.

Ha elértem az 500 kereső kifejezést, újra jelentkezem ebben a témában, addig pedig szurkolok a rádiókabarénak, hogy ne veszítse el aranyérmes pozícióját. Micsoda hülyeség ezzel idejönni...

Az érzelmi életemről egy ideje nem írtam. Most sem fogok, inkább csak beillesztek egy számot, ami sokat elmond a gondolataimról. Ez már csak azért is ide illik, mert ma reggel ezt sorsolta az MP3-am, és mint tudjuk, ennek rendszeresen sorsszerű jelentést tulajdonítok.