Délelőtt döglés, mosás, vasalás, főzőcske, nyugalom. De itt a karácsony, muszáj kimozdulni, mert különben körmömre ég az ajándékvásárlás. Nagy nehezen ráveszem magam, utcaiba öltözöm, fülembe dugom a fülhallgatót — semmit nem akarok hallani, — és elindulok. 

Az utcán a szokásos forgalom (ez jó jel), de az aluljáróban már érezhetően több az ember. Az önkéntes szopatóknak megmutatom a bérletemet, le az alagútba, a metró éppen elment. Három percet kell csak kibírni, és jön is a másik. Még le is tudok ülni. Irány a Nyugati. Negyed óra, és ott is vagyok. Kiszállok, 200 másik emberrel együtt. Kavarog a nép, mint egy csiricsáré massza. A mozgólépcsőn tulakodnak, meglöknek, de amikor felérek akkor látom csak, micsoda hömpölygés van. Megpróbálok gyorsan eljutni az Alexandra Könyvesházba, de a sietséggel csak azt érem el, hogy rossz helyen jövök fel. Francba! Vissza le, majd átverekedve magam a tömegen, végre a jó helyen fel.

Fülemben éppen felcsendülnek a Hold me, thrill me, kiss me, kill me első hangjai. Tökéletes aláfestésnek ígérkezik; Úristen, micsoda teltház van itt! Szociológiakönyv kell nekem, anyámnak pedig a természetkalauz-sorozat hiányzó részeit szeretném megvenni. Utóbbi könnyebbnek ígérkezik, ezért először a magam dolgát intézném el. Fel az emeletre, itt vannak a bölcsész könyvek: pszichológia, politika, történelem, ezoterika. Szociológia sehol. Meg lehetne kérdezni, de legalább húszan állnak sorban az információnál. Közben jobbról kerülök, balról kerülök, nekem hátrálnak, elállják az utamat. Senki nem tudja, mit akar, csak én?! Feladom, talán az alagsorban majd sikerrel járok. Át az 'állatvilág' feliratú részlegbe. Mindkét sorozatból vannak könyvek, de egy-egy darabot leszámítva már mind megvan (gondosan fel van jegyezve nálam egy papíron). Nem nagyon van tehát választás. Mindkettőt leveszem, és beállok a pénztárnál kígyózó sorba.

Közben elkezdek azon izgulni, elfogadják-e az utalványomat (jó lenne). Bankkártya+számla. Bankkártya. De utálom ezt... A következő nem kér semmit, csak fizet. Hamarosan én jövök. Az egyik könyv nincs benne a gépben — jellemző. Némi fennakadás után sikerül fizetni, irány az alagsor. A liftet nincs türelmem kivárni, különben is fiatal vagyok, megy az nekem gyalog is. A lépcsőnél a lopásgátló természetesen becsipog, amire mindenki felém kapja a fejét. Dühös fejjel motyogok valamit, majd mit sem törődve a fasz érzékelővel, folytatom utamat. Amióta egyszer csak napok múlva találtam meg egy farmeromban a lopásgátló csíkot, és mindenhol besípoltam oda-vissza, állandóan attól rettegek, hogy ez lesz. Erre tessék. Az alagsorban alaposan körülnézek. Van ott minden, csak az nincs, ami nekem kéne, ahogy információs illető sem. Vissza fel, és beállok a sorba. Csak heten vannak előttem, hamar sorra kerülök. Érdeklődöm a könyv iránt — elfogyott. Ki gondolta volna? Gondolom, mindenki Orvosi szociológiával lepi meg a szeretteit. Mindegy, itt már semmi dolgom. Az emeleten besípolok, majd a kijáratnál megint. Biztonsági őr szerencsére sehol (akár tényleg lophattam is volna).

Van még 40 percem, meg kéne próbálni a Westendet a többi ajándék beszerzése érdekében. Vissza az aluljáróba, ahol most mintha még többen lennének. Szabályos küzdelem eljutni a másik végébe. Koldusok, nyikogó kutyákat terelők, krisnások, csomagolópapír árusok na és persze a temérdek vásárolni igyekvő vagy onnan jövő ember. Az ajtón benyitva a szokásos karácsonyi látvány fogad: még több ember. Hogy én ezt mennyire gyűlölöm... Persze tudom, mit akarok, hova megyek, más meg flangál, nézelődik, cammog, ölelkezik — és útban van. A fejem enyhén vörösödik, mire bejutok a dm-be. Itt a szűk sorokba még kartondobozokat is halmoztak egymásra, hogy végképp ne lehessen elférni (lopásgátló kapu szerencsére nincs). Bedobok egy fogkrémet a kosaramba, majd az ajándékcsomagokhoz verekszem magam. Mire elkezdeném nézegetni őket, megpillantom a pénztárnál a sort. Ááá, erre most nincs időm. Elindulok a bejárat felé, hogy kimenjek, a fogkrém meg majdnem a kosaramban marad. Vissza a polchoz, majd tünés innen. Az órámra pillantok: van még 20 percem. Irány a Media Markt. Míg odaverekszem magam, a vérnyomásom érezhetően emelkedik. Közben végiglapozom a könyveket, és kitépem belőlük a fémlapocskákat, hogy ne hozzanak kellemetlen helyzetbe. Odabent látom, hogy bár az összes pénztár nyitva, mégis mindegyiknél legalább 20-an állank — innen is üres kézzel fogok távozni, de legalább megnézem, van-e, amit akarok. A megfelelő polcokhoz furakodok, és vizslatni kezdem őket. Teli vannak, ami nekem kell, még sincs. Eszembe jut, hogy kondi után talán a Saturnban majd megtalálhatom. Ki innen. A pénztárnál sűrű elnézések közepette kiverekszem magam, és elindulok haza. A metró dugig, éljen! Újpesten még beszaladok a Burger Kingbe, mert érzem, hogy éhes vagyok, éhesen pedig nem célszerű a súlyokat emelgetni. Szerencsére a pénztárnál senki, így gyorsan távozom a két sajtburgerrel. Hazarohanok, nekiállok enni, közben megnézem a neten, hogy az utalványaimat elfogadják-e a Saturnban. El.

Elindulok kondizni, majd odaérkezve gyorsan átöltözök. Ma egész testre kiterjedő edzés lesz, mert szerdán nem voltam, és a jövő héten is kimarad két alkalom. Az első gyakorlat lábnyújtás. Ez jól megy, mert a lábam mindig is erős volt, de azért megérzem. Vizet kérek, érzem, hogy ezúttal szükség lesz rá. Iszom is egy kortyot. Második gyakorlat: vádli (kezdetben) 200 kilóval. Ezt is megcsinálom (vetkőzősen: 200-160-130 kg közvetlenül egymás után). Újabb két korty víz, jöhet a fekvenyomás. Rövid bemelegítés után elborult mennyiségű súlyt kell kinyomnom, érzem is, hogy ez most alig-alig megy csak. 200-as pulzussal kászálódom le a padról, és panaszkodni kezdek az edzőnek, hogy mennyire szarul ment ez most. "Ne viccelj!" — mondja — "Ez már a harmadik gyakorlat, és a lábnál jól lefárasztottalak". Mégsem tudok örülni. Bicepsz következik 30 kilóval. Nem sok, de nekem ez már a vég kezdete. A harmadik mozdulatnál már biztos vagyok benne, hogy nem is igen lesz több, mégis megcsinálok tizet. Az edző leveszi 25-re, folytathatom. A lábaim reszketnek, mint a kocsonya, de még ötöt kipréselek magamból. 3-4 másodperc pihenő után már csak a 20 kilós rúd marad, nekem viszont semmi erőm. Miután visszateszem a rudat, a fekvenyomó padra rogyok, és lihegek, mint egy kutya (csak éppen a nyálam nem csöpög). Megiszom az összes vizet a korsóból, és a halál faszára kívánom az utolsó gyakorlatot. Három perc alatt szinte semmit nem regenerálódok, közben ijedten szemlélem a súlyokat, amiket az edzőm odakészít nekem. Leülök, és a két induló súlyt a kezembe veszem, de a kezdőhelyzetbe is igen komoly erőfeszítés őket felemelni. Nem fog menni — gondolom magamban — EZ EGYSZERŰEN NEM FOG MENNI. Az első két mozdulat kesze-kusza, már alig van erőm, mégis sikerül tízszer megemelni. Hihetetlen. Jöhet az eggyel kisebb kiadás, de úgy érzem, leszakad a vállam. A harmadik mozdulat már nem megy. Nem bírom! A látásom kezd elhomályosulni, az arcom zsibbad, a gyomrom remeg. "Na, a harmadikkal csinálj mindegy mennyit, aztán mehetsz hányni" — hallom a hátam mögül. Nekiveselkedek, és még sikerül egy párat megcsinálni, de már tényleg nagyon kész vagyok. Rogyadozva elmegyek a pultig, ott lerogyok egy székre. Meg kéne innom a fehérjémet, de amint belekortyolok a vanília ízbe, gyorsan visszazárom a kupakot — tutira elhánynám magam. A zuhanyzás jót tesz, teljesen rendbe jövök. Mintha az előbbi halálközeli élmény sosem lett volna.

Hazafelé már sokkal kisebb a nép az utcán. A Duna Plázában egyből a Saturnba megyek, ahol már egyáltalán nem vészes a vásárlók mennyisége. Természetesen itt sem találom meg, amit keresek, de veszek mást (csak jó legyen...). A barátomnak is megtalálom az ajándékot, magamnak meg veszek egy Bonanza Banzai CD-t, hogy a munkahelyemen kapott ajándékutalványból nekem is jusson valami kis karácsonyi meglepetés (persze mindegy, mert kp-ért is ugyanezeket vettem volna meg). Utána felmegyek a dm-be, hogy a maradékot is megvegyem. Fogkrém, hajzselé, tusfürdő, sampon magamnak (zsebkendőt meg elfelejtettem), parfümök a húgaimnak, ajándékcsomag apámnak, meg a feleségének (csak módjával, ahogy ők szoktak az én ajándékaimhoz hozzáállni), mindenféle márkás borotválkozási cuccok anyám férjének. Neki nem lehet mit venni, ezeknek viszont örül (fő a praktikum). Kifizetek 15e Ft-ot, aztán jól megrakott szatyrokkal távozom.

A metrón még megvizslatom a szilveszteri bulilehetőségek plakátjait (eszem ágában sincs ilyenekre elmenni). Most már hamarosan haza fogok érni, a vérnyomásom is visszazökkent az eredeti szintre, így már el tudok mosolyodni a plakáton látható "kultúrált mosdók"szókapcsolaton.^*

Hazaértem.

* Tudom, Kyan, hogy az én helyesírásom is szar, de olyan jól esik ezeken elmosolyodni (még ha egyébként belül marhára bosszant is, hogy ennyire igénytelenek a készítők)