A múlt héten a postaládámban kikötő irdatlan szemét között találtam egy ajánlott küldemény érkezéséről szóló értesítőt. A nagymamám nevére érkezett valami a kerületi önkormányzattól. A nagymamám 23 hónapja és 2 napja meghalt, ezt pedig az önkormányzat legalább annyira jól tudja, mint én, mivel náluk kellett felvenni a hagyatéki leltárt, és a közjegyzőt is ők rendelték ki a hagyatéki tárgyaláshoz.

Gondolom, hogy a levélben nem éppen arról akarták őt tájékoztatni , hogy a földhivatal nyomán végre sikerült átírniuk az ingatlan tulajdonjogát az én nevemre (tekintve, hogy ő elhunyt), hanem a kerületi építményadó kivetéséről szóló határozatot és a befizetéshez szükséges csekkeket küldték ki benne. Az építményadót persze eddig is én fizettem (mivel én vagyok a vállalkozó), de az ingatlan a nagymamám nevén volt, tehát az építményadó is az ő nevén futott. Rugalmas megoldás...

Felvérteztem hát magam mindenféle iratokkal, köztük a halotti anyakönyvi kivonattal, és lelkileg felkészültem arra a momentumra, amikor a postás kisasszony a kalitkában majd meghatalmazást kér tőlem, merthogy ő anélkül nem adhatja ki a küldeményt. Ez szerencsére elmaradt, ehelyett közölte, hogy a levelet visszaküldik a feladónak (ami kb. 30 méterre található a postahivataltól), én pedig fáradjak be az önkormányzathoz, és közöljem velük a változást. Hát persze, szarom az időt. Eleve nem volt célom, hogy az ominózus csekkekhez mindenáron hozzájussak, de azért szerényen megemlítettem, hogy én vagyok az örökös, meg, hogy nálam van a halotti anyakönyv is, de miután ez nem hatotta meg, inkább távoztam. Persze előre tudtam, hogy ez lesz. No problem.

Nem idegesítettem föl magam, csak szegény levelet sajnálom, amiért a sorsa minden másnál értelmetlenebb. Eleve miért kellett ajánlva feladni, amikor tavaly még simán postázták a hasonló küldeményeket? Miért a halott nagymamám nevére kellett küldeni, amikor eddig is én voltam az adót megfizető, ráadásul az önkormányzat legalább két kollégája már régen értesült a változásról? És ha már ajánlva küldték, mi értelme volt annak, hogy az utca túloldalán levő postahivatalba a budaörsi elosztón keresztül, oda-vissza megkocsikáztatva fuvarozták szegényt, pláne, hogy amikor rájönnek, hogy nem sikerült kézbesíteni, akkor ugyanezt az utat járatják majd vele végig, vissza az utca szemközti oldalára?

Hát kérem szépen, ez hülyeség...

A minap egy nagyon megtisztelő felkérést kaptam Gustól. Néhány meleg (és kevésbé meleg) bloggerrel együtt már egy ideje dédelgették egy olyan szolgáltató blog ötletét, ami kimondottan a magunkfajtákat (nem Morvai Krisztina értelmezésében) célozná meg. Van/lesz itt minden, ami csak egy meleget érdekelhet, képekkel, zenékkel, frissen, üdén, fiatalosan. Szerintem tök jó ötlet, és nagyon megörültem a felkérésnek, már csak azért is, mert általa valószínűleg sok új dolgot tanulhatok akár a blogolásról (technikai és tartalmi szinten is), akár a melegekről úgy általában, és mivel a rám eső részt a társadalomtudományok irányából szeretném megközelíteni, a tanulmányaimban is segíthet majd a kényszerű utánaolvasás.

Egy írást már most is olvashattok tőlem, és persze a továbbiakban is aktívan szeretnék közreműködni, csak éppen attól tartok, hogy a sok érdekes hír között az én kis írásocskáim nem ütik meg majd azt a szintet, hogy érdemes legyen egyáltalán végigolvasni őket. Azért igyekszem majd az ismeretterjesztést élvezhető formába önteni, és akkor nem leszek kipenderítve.

Talán ez az információ Neked már nem új, de ha mégis, szeretettel várunk a közös blogon (is).

Korábban már mazsolázgattam a Statgép által regisztrált kifejezésekből, és akkor azt ígértem, hogy amint elérem az 500 keresést, ismét jelentkezem a témával. Az utóbbi napokban inkább más témájú bejegyzéseket írtam, meg olyanokat, amik elévültek volna, ha nem pötyögöm be őket időben, ezért egy kicsit 'késtem', hiszen a mai nap reggelére a számláló 599-en állt. De sebaj, így legalább még átfogóbb képet kapunk az internethasználók szellemi szintjéről és/vagy érdeklődési köréről.

A (közel) 300. kifejezés óta helyreállt az univerzum egyensúlya, mivel a mindenféle kabarékra vonatkozó keresések messze alul maradnak a meleg és biszex szavakat tartalmazó keresőszavakhoz képest. Ez utóbbiak viszont számtalan kombinációban fordulnak elő, és ha hozzájuk vesszük még a szex, a maszti valamint a buzi szavakat is, akkor aztán tényleg nem lehet panasz az egysíkúságra: meleg blog, blog meleg, buzi blog, biszex blog, zuhanyzó meleg, meleg maszti, meleg fiúk, stb. Ebben persze semmi újdonság nincs, valószínűleg az összes meleg blogger ugyanezeket látja a statisztikáiban.

A maszti szó a fentieken kívül is a legkülönfélébb párosításokban fordul elő, pedig nem hinném, hogy olyan sokszor használtam a bejegyzéseimben. Ezek közül a kedvencem a maszti flakon, mert ez elindítja a fantáziámat, és minduntalan megpróbálom az illetőt szorult helyzetében elképzelni. Vajon meddig tarthat megtalálni az ideális eszközt? Megvárja, amíg magától kiürül belőle az eredeti tartalom, vagy inkább türelmetlenül átönti a cuccot egy másik edénybe? Biztosan próbálgatni is kell, hogy ebbe még nem fér bele, ez meg már túl bő, és vajon melyik termék flakonja lehet az éppen ideális?

A netezők közül virtuálisan elkülönítettem egy kategóriát, az ocsmányokat, akik nem kertelnek, tudják mire kíváncsiak. A monitor mögötti biztos anonimitásban bízva célratörően fogalmazzák meg vágyaikat. Ők szülték a Statgépbe a buzik szexelnek, a két buzi férfi basz, a meztelen picsa masztizik, az extra fasz extra picsa és egyéb kifejezéseket. Őket minden bizonnyal el kellett keserítenem, mivel ilyen csúnya dolgokról nem szoktam írni. Szarról, meg gennyről igen, de a fenti témák már az én gyomromat is megfeküdnék (ehe-ehe). A legkonkrétabb és (vélhetőleg) egyben a legkevésbé hatékony keresőszó ebben a témakörben a pina volt.

Másik önkényes kategóriámba azok esnek, akik kíváncsiak valamire, és a válasz kutatása közben kötöttek ki, szerény kis blogomon. A múltkor is volt már olyan, akinek párkapcsolati, szakítási tanácsra volt szüksége. Ilyenből azóta is akadt néhány, de közülük talán csak az érdekes, aki a hogyan szakítsunk van gyerek bepötyögésével próbálkozott. Nem hinném, hogy erre van általánosan elfogadott módszer vagy biztos recept, de ha nagyon muszáj, megkérdezem anyámékat (csak vigyázz, mert ha nagy trauma éri, a végén még buzi lesz a kicsike). Ha már itt tartunk, honnan tudom, hogy biszexuális vagyok? Hát onnan, hogy nemcsak a lányok, hanem a fiúk seggét is megbámulod, egy farmer elülső dudorának látványától éppúgy bizsergést érzel odalent, mint egy csinos csaj feszes mellét látva, a pornófilmekben pedig sokszor bármelyik szereplő helyzetébe bele tudod magad élni. Hogy jössz rá, hogy meleg vagy? Semmiképpen sem úgy, hogy egyik reggel felébredsz, és felkiáltasz, hogy 'Éljen! Buzi vagyok!'. Ráadásul ez egyáltalán nem vicces. De ha ez a kérdés már felmerült az illetőnél, akkor hamarosan üdvözölhetjük is a melegek világában. És akkor mi van, ha idősebb? Ezt képes volt valaki így beírni... Lehet, hogy valakivel (mondjuk a mutterrel) veszekedett, és a vita végén már nem volt alkalma dühösen visszakérdezni, de hogy a kérdés ne maradjon bent, a gépnek tette föl. Vajon mit válaszolhatott neki a blogom? (Én is idősebb vagyok, azt' mégsincs baj. Talán pont az a jó.)

Tér idő tömeg összefüggés pia. Gondolom az illető a 'ha jó az idő, a tömeg lemegy a térre' összefüggésre volt kíváncsi, de vajon hogy jött ide a pia? A kérdezők között a legjobb az, aki az átlagos pálcikaember életére lett volna kíváncsi. No comment.

Jöjjenek végül a kijelentők, akik nem is tudom, minek írtak be bármit is a keresőjükbe. Hogy miért? Lássuk:

Phil Collins meleg. Tényleg? Jó tudni (mellesleg tutira nem).

A könyvvizsgálat a szakma csúcsa. Valóban, számomra viszont ez a csúcs nem lesz egykönnyen megmászható.

Egészséges olvasni evés közben: újabb hasznos info, de én olyankor inkább tévét nézek, mert ha olvasnék minden falat után meg kellene keresnem, hol tartottam.

A mustártól mindig elkezd folyni az orr. Az a torma, te hülye.

Írni tanulok a billentyűzettel itt és most. Ezek szerint sikerült.

Inkább hülye leszek mint átlagos. Úgy tűnik, jó úton haladsz. Csak így tovább!

Bácsi ez csak rossz vicc nem irány auschwitz. Na de kérem...

Utóbbi kategóriába eső kifejezésekkel kapcsolatban mindig fölmerül bennem két kérdés (miután jót röhögök rajtuk). 1. mit gondolt az illető, egy ilyenre mi a jó büdös lóf*szt fog kihozni a Google (vagy valamelyik kollégája)? 2. az én blogom hogyan került képbe?

Legközelebb majd 1000 kifejezés körül túrok bele a Statgép emlékeibe, és mivel a hülyeségek a bejegyzéseim számával egyenes arányban szaporodnak (igen, valóban kétértelmű...), biztosan akkor is találni fogok köztük ilyen állatságokat.

A hét végére sikerült úgy intéznem a dolgaimat, hogy nemigen akadt 'muszáj' kategóriás teendőm. Szombaton persze suliba kellett mennem, de a vasárnapom még mindig szabad volt, és mivel a múlt heti takarítás után nem volt kedvem megint nekilátni a ganézásnak (majd tavasszal úgyis lesz annyi tennivaló, hogy örülök, ha  győzni fogom), hódolhattam egy kicsit egy régóta vágyott kedvelt elfoglaltságomnak, a kirakózásnak.

A kirakó nagyon jó dolog, (főleg a hozzám hasonlóan szűz jegyű embereknek,) mert e játék segítségével megmozgathatjuk agytekervényeiket, rendet tehetünk a káoszban, esztétikai élvezetet is nyújthatunk magunknak, és igazi sikerélményünk lehet, amikor a jó sok darabból álló alkalmatosság utolsó kis kockáját is a helyére illesztjük. Nekem legalábbis ezek a dolgok okozzák az örömöt benne.

Sajnos azonban a néhány száznál több darabból álló kirakókat semmiképpen sem tudjuk sötétedés után passzintgatni, mivel a lámpafény mellett maximum azt érjük el, hogy vörösre könnyezzük a szemeinket, haladni viszont nemigen fogunk. Ezért nem tudtam én sem folytatni a már 3 éve megvásárolt new york-i látképemet, hiszen nap közben sosem voltam otthon, ha pedig mégis, akkor kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy a szőnyegen térdepelve kotorásszak egy halom kartonfecni között. Pedig megújítani tervezett lakásom egyik fő motívumának szánom az esztétikus kirakók kifüggesztését (ha pedig sokat kirakok, akkor a rendszeres cseréjét is).

Gyerekkoromban nagyon kevés játékom volt, mivel szegények voltunk. Ami pénzünk volt, azt befektettük egy kisállat-kereskedésbe, és mire az beindult volna, egy terrorcselekmény áldozatává váltunk, ugyanis egy őszi hétvégén valaki újságpapírral bedugaszolta a fűtést szolgáló olajkályha kéményét, aminek következtében az összes füst visszaömlött, és a hétfői nyitásra minden állat elpusztult a halaktól a teknősbékán át a papagájokig. Ez persze nem tartozik ide, csak úgy eszembe jutott a szegénységről.  Tehát kevés játékom volt (társasokat is magamnak fabrikáltam), de e kevés között akadt egy kb. 160-180 db-os kirakó, ami Európa térképét ábrázolta. Ezt nagyon szerettem, és amikor a család filmet nézett, én is ott ültem a szőnyegen, apró kis kezeimmel pedig az azonos színű, hasonló feliratú kis darabkákat próbáltam összepasszintani. Legalább kétszáz alkalommal raktam össze a képet, és szerintem a kirakózás szeretete is innen ered.

Nem mondhatnám, hogy azóta túl sok puzzle ment át a kezemen, talán csak 3-4 féle. A szándék mindig meg van bennem, sokszor el is csábulok, de aztán a józan ész visszarángat a való világba: 'Mit akarsz már te ezzel, vén hülye? Úgysem lesz rá időd.' Egyszer viszont fityiszt mutattam a józan észnek, és megvettem ezt a fasza kis Clementoni puzzle-t, amit a mai napig nyűvök. 1000 darabos, zömében sötét árnyalatú, (mivel éjszakai kép) New York-ot ábrázolja az égből fényképezve, a világító cuccok (az épületek világításai, az autók reflektora, stb.) pedig elvileg fluoreszkálnak rajta a sötétben. Egyszer már kiraktam (viszonylag rövid idő alatt), de akkor megszólalt bennem a smucig énem, hogy 'Nehogy má' ennyi pénzé' csak egyszer rakjam össze', és nyomban szét is szedtem. Ez úgy két és fél éve volt.

Azóta New York zömében az ágyam alatt tartózkodik egy azonos méretű dekorkartonon pihenve, és a legtöbb dolog, amit teszek vele, hogy igyekszem minél kisebb rombolással leporolni, amikor a takarítás miatt elő kell onnan vennem, valamint porszívózáskor egy méter sugarú körben kerülgetem, mert az ütő is megállna bennem, ha a finisben venném észre, hogy az Empire State Building tetején renoválhatatlan krátert ütöttem.

Ha figyelembe veszem, hogy az eddigiek alapján kb. 200 db/365 nap sebességgel haladtam, akkor úgy két év múlva el is készülök vele, és akkor jöhet a ragasztási fázis. Amennyire ismerem magam, ez két fázisú lesz: először jön a 150 db/órás sebesség, majd egy óra múltán a 850 db/2 éves sebesség, tehát úgy 2012-re elkezdhetek a bekereteztetésén gondolkodni, és 2014-re tutira ki is függesztem a nappali falára. 

Akkor aztán tutira veszek egy másikat, ami azzal a felkiáltással, hogy ez túl könnyű volt (ergo túl gyorsan kiraktam) legalább 1500 db-ból áll majd, így a következő 15 éveben is lesz mit kerülgetni takarítás közben.

PS.: felmerült bennem az ötlet, hogy ezt a bejegyzést stílusosan, össze-vissza darabolva adom közre, de aztán úgy döntöttem, hogy nem baszok ki veletek.

Reggel, amikor az orvosi rendelő felé sétáltam, megcsapott a tavasz szele. Vagy a szelleme, vagy bármi, ami egy pillanatra átsuhant rajtam, és egy csapásra megváltoztatta az egész napomat. Olyan volt, mint amikor a filmekben a médiumi képességekkel megáldott főszereplőnek hirtelen beugrik valami kép, vagy máshol találja magát, esetleg olyan dolgokat érzékel, amiket korábban nem, majd néhány másodperc múlva minden a régi kerékvágásba tér vissza, ő pedig csak dermedten áll, és próbálja magában feldolgozni az éppen átélt dolgokat.

Nem tudom, nálam mi váltotta ki ezt az érzelem- és emlékrohamot, de az biztos, hogy éppen előtte állapítottam meg, milyen kellemes langy idő van, és milyen jó beszippantani a tavaszelő jellegzetes illatát. És akkor ahogy az aszfalton egyik lábam a másik elé tettem, egyszer csak a puha avarba süppedt a talpam, gyökereket léptem át, és a fejem le kellett hajtanom a lelógó faágak elől. A Természetben jártam.

Zöld fűvű mezőt láttam magam előtt ezerféle tarka virággal, és a traktorok keréknyomában bukdácsoltam, hátamon a nehéz hátizsákkal. Szöcskék ugrándoztak előttem, pillangók röpdöstek körülöttem, a fejem felett pedig madarak kőröztek. Szarvasbogarat láttam, és szinte hallottam, ahogy a felé nyújtott botra hogyan fúj mérgesen, méretes imádkozó sáskát futtattam a tenyeremen, és csillogó páncélú szkarabeuszt túrtam ki az avar alól.

Aztán máris Nagymaroshoz közel ültem egy fás domboldalon, és a délelőtti nap sugaraiban fürödtem, körülöttem milliónyi lepkével, és fülig érő vigyorral nyugtáztam, ha valamelyik rászállt a kinyitott tenyeremre. Aztán láttam azt a hatalmasra nőtt nyuszit, aki a közeledtemre ijedten próbálta meg átszuszakolni magát egy vadvédelmi kerítés résein, ami ha nem sikerült neki, akkor néhány ugrással odébb megint próbálkozott, és közben a nagy igyekezet annyira lekötötte a figyelmét, hogy azt sem vette észre, amikor én már rég távolodóban voltam. Mátraszentlászlón jártam, csuromvizesen, átfagyva, kilométerekre a leendő szállásomtól, és csak az derítette föl elcsigázott kedvemet, amikor az utca közepén egy menyét bámult rám a ködben, majd tovább sétált, mintha mi sem történt volna. Aztán máris egy vaddisznó anyukával néztem farkasszemet. Az adrenalin szétáradt a testemben, aminek hatására számtalan megoldási javaslat (és életem egy része) pergett végig az agyamban, amit életem leggyorsabb és leghosszabb futása követett. De máris ismét a Mátrában voltam. Egy erdei úton sétáltam néhány társammal, és az ütő is majd' megállt bennem, amikor kicsivel mellettem egy sas csapott le menekülő áldozatára. Soha életemben nem láttam még a szabadban ekkora madarat.

És csak jöttek, jöttek a képek. A Csóványos kilátójának tetején kuporogtam a hóviharban úgy kapaszkodva a korlátba, mintha az életem függne tőle (és ez így is volt...), szétrohadt híd megmaradt vascsövén egyensúlyoztam, hogy szárazon érjek át a túlpartra, szarvasbőgést hallgattam az erdei éjszakában, máskor bagollyal feleseltem a sötétben. Kétbodony főutcáján kerestem a túrabélyegzőt, székely szénégetőkkel társalogtam egy izzó boksa tetején, szarvascsorda vágtáját figyeltem, és közben azon gondolkodtam, hogyan férhetnek el a fák között akkora agancsokkal, méhraj közepén sétáltam kilométereket, böglyöket hessegettem el magamról, víz nélkül ténferegtem órákig a tűző napon, apró szamócákat szedtem az árokpartról és szikla szélén lóbáltam lábaimat a száz méteres mélység felett. Aztán azt próbáltam találgatni, mekkorákat ugorhatnak az előlem menekülő őzek, mackósajtot falatoztam egy út közepén, vadrózsák elburjánzott lugasán törtem át, elhagyott majorság épületeit fedeztem fel, a sátramban a közeledő idegenektől rettegtem, útbaigazítást kértem a néhány utcából álló falvacska idős lakójától, bodobácsok futkorászását lestem egy kihalt fatörzsön, és a fák közé nyargaltam, mert a sok nyers szilvától feszített a gyomrom. A 95 fős Garáb egy sarkán egy helyi sráccal borozgattam, Mátraszőlős főterén ugyanezt tettem az éjszaka közepén, számtalan idegen fiatallal, Bélapátfalván a házigazdával pálinkáztam, Márianosztrán egy tolvajjal, meg az osztrák barátjával fröccsöztem, Romhányban a helyi vadásszal kísértettem magam biztos helyre. Becskén művelődési ház padlóján aludtam, Cserhátsurányban általános iskola tornatermében, aztán kilátók tövében, főút mellett a nádasban, mezőkön, erdő közepén, és ahol csak sík terület volt a sátrat fölverni.

Leperegtek előttem a helységnévtáblák, az arcok, a rengeteg poén, a házipálinkák és háziborok, a szeletelt kenyér és az ebédek ízei, átfutott rajtam a szívesen látottság érzése, a szomjazás, az éhezés, a fájdalom, a csüggedtség, a reszketés, a félelem, az öröm és a végtelen szabadság érzése. Ízek, illatok, élmények, BOLDOGSÁG.

Aztán azon kaptam magam, hogy éppen az orvosi rendelő ajtaját lököm be. Orromat megcsapta az a semmivel össze nem téveszthető kórházi szag, és én újra a jelenben voltam. Csak néhány másodperc volt az egész, és ha a tavasz szelleme tovább is suhant, hogy új áldozatot találjon magának, én a nap további részében már nem az voltam, mint egy perccel korábban. A munkahelyemen non-stop tréfálkoztam, jó étvággyal ettem, az edzőteremben másfélszeres teljesítményt nyújtottam, és még most is teli vagyok energiával.

Talán azért, mert a szemem előtt még látom az őzikék hatalmas, riadt szemét, az orromban még halványan érzem az ázott avar illatát, még hallom a sólymok vijjogását, a számban még ott a szeder íze, a karomon még sajog a tüskék szúrása, arcomat még langyos szellő simogatja, és legbelül még érzem, mindennél jobban érzem, hogy VISSZA AKAROK MENNI!

Ebben az évben újra járni akarom az országot, és ha valakinek van hozzá kedve, velem tarthat.

Azt hiszem, ez az antibiotikum teljesen lenullázza nemcsak a bacilusaim, de az agysejtjeim számát is, aminek a legnyilvánvalóbb tünete, hogy már megint kipattant belőlem egy ilyen lírai gyöngyszem:

Miért barna?

^{(Írta 979 verse)}

Miért barna mindig a kaki?

Ezt árulja már el nekem valaki!

Ha pirosat, kéket, zöldet tolok a belembe,

(Még ha jól megrágcsálva is nyelem le)

Mily' mechanizmus gondos segedelme

Kell, hogy bebarnuljon segged eleme?

Miért van, hogy mikor e tárgy landol alattam,

Mindig ilyen snassz árnyalatban köt ki a fajanszban?

Mért nem a szivárvány csíkjainak pazar,

Hat féle színében pompázik a szar?

S miért nem türkiz, hupi, pepita vagy csíkos?

(Persze csak a szilárd, nem pedig a híg fos...)

Miért barna hát mindig az a kaki?

Ki tudja a választ, nyomban nyomja ki!

Ne tartsa magában ismeretanyagát!

(Előtte azért törölje ki a valagát...)

S ha végül tényleg választ ad valaki,

Ígérem, a következő kérdésem már alaki.

Adós vagyok még a szombati buli beszámolójával, de mivel nem ígértem, inkább csak magamnak tartozom vele. Eltökéltem, hogy megírom, ami már meg is történt volna, ha közben nem betegszem megint le, de ami késik, nem múlik:

Miután szombat délelőtt megírtam a Wikonak szánt hosszú 'kommentet', nekiláttam takarítani. Ez a buli jó ürügy volt arra, hogy egy kicsit alaposabban kiganézzam a lakás eddig elhanyagolt pontjait is, elvégre nem fogadhattam úgy vendégeket, hogy kivetni valót találhassanak szerény kis hajlékomban. Ennyi idő alatt persze nem tudtam a lakást újjá építeni, de azért saját megelégedésemre is sikerült a legkényesebb pontokat tisztába tenni. Munka végeztével a párom is megérkezett, aki nyomban nekilátott a vendégváró falatkák és némi franciasaláta elkészítésének, a kajával tehát nem volt gondom.

Mikor mindketten elkészültünk a magunk dolgával, elszaladtunk fürdeni, de szerencsére ő már azelőtt végzett, hogy az első ismerős megnyomta volna a kaputelefonon a csengőt. Én még a kádban ültem, amikor az illető feljött, ezért be kellett kérnem a viselni kívánt ruhadarabok lényeget leginkább takaró részét, a többit meg félmeztelen rohangálás közepette aggattam magamra. Meg is kaptam, milyen jól nézek ki (nem is). Alig fejeztem be a borotválkozást, és máris jöttek a többiek, kisebb turnusokban. Este 8-ra már teljes volt a létszám, voltunk vagy 12-en (abból úgy 10 buzi). Nekiláttunk pálinkázni, konyakozni, vodkázni, meg elfogyasztani, amit csak bekészítettünk a bulira, majd este 11 körül nekivágtunk az éjszakának. A metrón már igen emelkedett hangulatban voltunk, de szolid duhajkodásunk szemmel láthatóan nem sok utastársat zavart, mivel a szerelvény csupa diszkóba induló fiatallal volt tele. Két kiscsaj mondjuk beszorult közénk, és néhány meggondolatlan mozdulatra kissé szerencsétlenül kezdték találgatni egymás közt, hogy akkor mi most vajon a barikád melyik oldalán harcolunk (pedig 3 lány is volt köztünk). Mi ezt meghallottuk, aztán felvilágosítottuk őket. Szerintem még csak a tévében láttak ennyi meleget egy rakáson.

A Capellában a hosszú ruhatári sorállás után felderítettük a helyet (én még sosem voltam), rendeltünk magunknak inni, aztán nekiláttunk táncikálni, beszélgetni, egyszer kiszaladtam cigiért egy közeli éjjel-nappaliba, aztán megint beálltam rángani. Az Alibit már jól ismerem, de oda most közkívánatra nem akartunk menni. A Capella szerintem elég lepusztult, kevesebben is vannak (bár ez nem feltétlenül baj), viszont sokkal jobb a zene. Mármint számomra. Nem véletlen, hogy az Antitáncista klub elnökeként nemigen szoktam a seggem az asztal mellől elemelni, de amikor meghallok egy régi Madonna vagy ABBA számot, én sem bírok magammal, és rögvest rohanok nyomulni. A társaság java része egyébként elég sok kívánnivalót hagyott maga után (mindössze két-három srác ütötte meg nálam a 7-es szintet), viszont nem volt annyi tank módjára közlekedő leszbi. Meglepetésemre összeakadtam egy régi ismerőssel, akire a Rolcsi olyannyira féltékeny volt mindig is. Ezúttal megnyugodhatott, mivel a srác most hölgy volt, ezzel nullázva le magát a szememben (annak viszont egész jó, leszámítva, hogy a kis tűsarkú cipellő miatt a 2 méteres magasságot közelítette). A fent felsorolt hátrányok ellenére könnyen lehet, hogy máskor is itt fogunk kikötni, pedig még a drágasága is ellene szól. Talán a legfőbb érv mellette, hogy nagyon jól éreztük itt magukat.

Szinte be sem rúgtam, pedig ittam rendesen — gondoltam én, — utóbb viszont kiderült, hogy azért egy rövid filmszakadásom tutira volt, mivel olyan információkat hallottam vissza, amikre nem emlékeztem (mindössze néhány beszédtéma, de azok lényegesek voltak).  Hajnalban elindultunk haza, ki erre, ki arra, hozzám viszont két vendégünk (barátunk) is hivatalos volt még, mivel ők vidékre nemigen tudtak volna ilyenkor hazamenni. A metróban volt még némi intermezzo, de ezeket most nem mesélem el.

Másnap pillanatok alatt összekaptuk a lakást, aztán pihengettünk, kávézgattunk, rántottázgattunk, megnéztünk egy filmet, végül elengedtük a barátainkat, de előtte még letárgyaltunk egy tavaszi gyalogtúrát, amit máris nagyon várok.

Egyszóval jó kis murit csaptunk.

Óda a gennyhez

Ó, te felfekvéses hát alatti vászonlepedőt foltosra barnító,

te hajléktalanok közszemlére tett lábán fénylőn patakzó,

 rühes kart lágyan pettyező,

legyeket vonzó holt lötty,

te üszkös ujj feketéjét borostyán fénnyel túlcsillogó sátáni szubsztancia,

te mártír fehérjék folyékony temetője,

kórokozók miazmás bölcsője,

férgeknek éltet adó nemes anyaméh,

te mosatlan fityma alatt felgyűlt kéthetes smegma

rothadt parizer szagát túlszárnyaló,

fekély falát tágító,

lágy kelést kitöltő ótvaros trágyalé,

te pattanásos arcot dekoráló,

 nyomástól tükörre fröccsenő furunkulus-tartalom,

te idegen testek szelíd eltávolítója,

te pestis felebarátja,

te kesernyés fém ízű,

halált osztó,

kocsonyás löttyenet,

te torokmandulán csüngő,

arcüreget elborító, fülbe mászó csimbókos nyálka ,

hát miért kellett a bal felső négyes fogam gyökerének csúcsán is tanyát verned?

^{Nagy Bandó András Trabant-vers című költeményének ihletésére (szó ne érje a ház elejét...)}

Munka közben azon elmélkedtem, hogy vajon hogyan nézhet ki a gyomrom és a bélrendszerem mostanában. Antibiotikumot kell szednem, az pedig köztudomásúlag pusztítja a barátságos bélbaktériumokat is.

Tehát ha én is baktérium lennék, és mondjuk egy valaki által korábban lehányt kilincsről egy mosatlan kézen utazva bekerülnék egy tüszős mandulagyulladás miatt antibiotikumos kezelésen átesett ember gyomrába, akkor mit látnék e rokonlátogatás során? Vajon gyanút fognék-e már a mandula közelében, miután megpillantottam a saját maguk által okozott gennykupacokba belefulladt kórokozó rokonokat, vagy amikor a nyelőcsövön lefelé liftezve sehol nem látnám a szomszédokat, kollégákat, ellenségeket? És leérkezve lehet, hogy olyan lenne, mint amikor a Kaptár végén a Milla Jovovich felébred a kórházban és sehol nem talál semmi élőt? Lelki szemeimmel szinte látom, ahogy a szolgálati helyemre érkezve holdbéli táj fogad. Mint Orwell 1984-ében, minden szürke, romos és lerobbant. Lactobacillus acidophilus tetemek hevernek szanaszét, némelyik még halkan hörög, meg-megrándul, segítségért rimánkodik, a sok candida albicans meg csak azt várja, hogy a lactobacillusok körül kifolyt enzimkupacok elpárologjanak, hogy aztán nyugodtan nekiláthassanak szaporodni. Némelyik türelmetlen példány már az előjátékhoz is hozzákezdett. A tetemhalmok között egy-egy lefejezett mikrokokkusz, sérült védőburkú helicobacter piroli, kifolyt belű klosztridium és szarszagú kólibaktérium teteme hever, de értük nem kár, mivel máskor éppen tőlük kell rettegni. Most jól megkapták a kis g*cik — gondolhatnám baktériumként, de tévednék, mert azok néhány szövetnyivel odébb továbbra is vidáman ficánkolnak. Vajon teljes-e a pusztulás vagy maradtak túlélők, akik menekülttáborokba tömörülve tengetik életüket amerikai kollégáik, a lactobacillus sanfranciscensisek segítségére utalva? 

De vajon mi történik akkor, amikor megérkezik az erősítés, mert az illető megiszik 5 ml színtelen, szagtalan, enyhén opaleszkáló szuszpenziót, ami 2 milliárd többszörösen antibiotikum-rezisztens bacillus clausii spórát tartalmaz? Amikor leérkeznek a bélbe, akkor búskormoran lapátot és talicskát fognak, hogy eltakarítsák a romokat, vagy mintha csak egy vidámparkba érkeznének, kacagva, sikongatva vetik magukat a környezetre, olyanokat kiabálva, hogy "Stipistop, ez a bélbolyh az enyém"? Esetleg az asszonyok egymás mitokondriumait cibálják és durva endoplazmatikus retikulumaikat pörgetve csépelik egymás fejét, mert valamelyikük előbb látta meg azt a sötét sarkot vagy azt a gyomorsavtól ázott, pepszinben tocsogó cérnametélt-kupacot?

Akárhogy is van, nem lehet egy könnyű világ.

Hétfőn reggel elég nyomottan ébredtem. Ez persze minden hétfő reggelre igaz, sőt, a keddekre, a szerdákra és a többi napokra is. Most viszont egy kicsit több okom volt nyomottnak lenni, mivel szombat éjjel-vasárnap hajnalban páréj volt, ittam és későn kerültem ágyba is, viszont annál korábban kellett felkelnem, hogy a nálam alvó vendégeket ellássam táplálékkal, kávéval, törölközővel meg miegyébbel. Mondjuk végül egyikkel sem kellett, mivel a táplálékot és a kávét Rolcsi magára vállalta, törülközőt meg hoztak magukkal (sértő módon), de ezt ébredéskor még nem tudhattam. 

Nyomott voltam tehát, plusz fájt a torkom, sajogtak a térdeim, meg a derekam is, és a lapockáim alatti területek is szúró fájdalmat produkáltak bizonyos minden mozdulatnál. Tipikus betegség alatt levési állapot. Én azonban biztos voltam benne, hogy ezúttal — bár nagyon annak tűnt — nem betegségről volt szó, és mindegyik tünetnek meg volt a maga külön oka. Elvégre a buliban szétdohányoztam a gégémet (Rolcsi megengedte!), a Capellában bömbölő zene miatt állandóan kiabálva kellett beszélnem, hideget ittam és fél órát álltam a hajnali utcán a mínusz sok-ban. Ehhez képest csoda, hogy egyáltalán beszélni tudtam, nemhogy egy kis torokfájásra panaszkodjak. A térdem és a derekam abszolút indokoltan sajgott, hiszen előző pénteken ismét neki kellett feküdnöm a hyper-nyújtó padnak, tehát egyfajta izomláz-maradékként elfért volna a testemben ez az érzés, meg a lapocka alatt fájása is, az viszont már a hátamat erősítő gyakorlatok miatt. Mellesleg pénteken megkaptam az edzőtől, hogy "Ezennel beléptél a haladó testépítők táborába", amit nagyon jól esett hallani.

Ezen a gyászos, minden mozdulatra fájós, minden mozdulatlanságra sajdulós/lüktetős hétfőn egész délelőtt azon gondolkodtam, hogy akkor most vajon tényleg nem betegségről van szó, avagy de. Ahogy teltek a percek, az órák, egyre biztosabb voltam abban, hogy nem pusztán a körülmények összejátszásáról van szó, hanem ténylegesen egy újabb kórról, főleg, miután elkezdtem fázni is a jól kifűtött irodában. Ezek után jött a következő találgatási fázis: vajon képes leszek-e az edzőteremben produkálni valamit vagy nem? Egy órán belül erre is megkaptam a választ: nem.

Sűrű káromkodások közepette nyugtáztam a dolgot, majd lefújtam az esti edzést, a munka végén pedig téptem haza. Előtte még kiírtam egy nyereményjátékot az irodában, hogy tippeljék meg a kollégák, hány fokos lázam lesz, mire hazaérek. Annyira nem tudok beteg lenni, hogy hülye ne legyek. Egyébként én is keveset tippeltem, mert a 38,5 C-nél éppen 0,7 fokkal voltam melegebb. Úgy tűnik, amikor beteg vagyok, a testem ezt a hőfokot kedveli a legjobban, mert januárban is állandóan 39,2-n állapodtam meg (én viszont egyáltalán nem kedvelem). Este megettem egy kivit kiwit messziről krumplinak tetsző, zöld belsejű déligyümölcsöt, reszkettem egy órácskát a tűzforró fürdővízben, majd bebújtam két vastag paplan és egy lepedő közé, de hiába az izzadási szándék, mert két Rubophen együttes erővel is csak 1 fokkal csökkentette lángoló (és rendkívül szexi, de ez most nem tartozik ide) testem hőjét. Azért valahogy túléltem az éjszakát.

Reggel rájöttem, hogy az orvos akkor rendel, és nem délután, így összeszedtem magam, és elsétáltam a rendelőbe. Miközben ott ücsörögtem, és próbáltam elviselni az éppen aktuális idegesítő tényezőt (egy rendkívül szenvedő beteget), éppen megérkezett az az illető, aki a doktornőnek (a kezdetben nem is létező) népszavazási kampányanyagot hozta, majd kötelezte, hogy az átvételt aláírásával igazolja (ami kezdetben szintén egy jobboldali hazugság volt ugye...). Soká jutottam be, de mégis hamar kiderült, hogy tüszős mandulagyulladásom van, és csimbókokban lóg a torkomban a genny, meg hasonló ízléses dolgok. Persze megint szóba került a mandulám esetleges kivétele, de én ezt annyira nem akarnám, hacsak nem életmentő céllal.

Kaptam pár receptet, így rögtön ott hagyhattam a patikában 4029 Ft-ot az egyre olcsóbbá váló gyógyszerekre, most pedig lábadozom. Munka közben, edzés előtt.

Otthon már rég halálra untam volna magam.