Most nincs sok időm írni, de azért mindenkit megnyugtatok, hogy bár most egy hétig nem olvashattok tőlem semmit, ez nem azért van, mert abbahagytam volna a blogolást, vagy elment volna tőle a kedvem, hanem mert nem leszek itthon (meg netközelben sem). Ugyanezen idő alatt kommentelni sem tudok, ezért lehet, hogy miután hazajöttem a már elévültnek mondható írásokról is kifejtem a véleményem.

Szóval akkor most nyaralásról hazajőve már indulok is tovább.

Úgy döntöttem, hogy egy bejegyzés méretű, Rásnak szóló komment helyett (ami önmagában egy kerek egész bejegyzést alkotna), mégsem a cigányokkal kapcsolatos véleményemet pötyögöm be, hanem inkább törlesztem egyik nem túl régi adósságomat. Amikor a tanga vs. string témában kutakodtam (azaz inkább csak a felszínt kapirgáltam), tettem egy olyan könnyelmű ígéretet, hogy egyszer majd szentelek egy egész postot az alsógatyáknak. Az ígéret pedig úgy jó, ha betartják, ráadásul olvasóim közül valaki elvileg várja is ezt az összefoglalót (talán Tamás?), ezért nem volna illendő tovább késlekedni. Csapjunk hát bele.

Rögtön az elején leszögezném, hogy nem mélyültem el túlzottan a témában, ezért senki se számítson egy igazi, szakmai (alsógatyalógiai) összefoglalóra. A saját tudásom is pusztán 3 főbb forrásból származik: 1. az eddigi életem során általam viselt alsóneműk ismeretéből, 2. a mások által viselt, általam lerántott alsóneműk ismeretéből, 3. a post megírásával kapcsolatos elhatározásom óta eltelt időben (ma) megtekintett és elolvasott, témába vágó tartalmú internetes oldalakról. Na jó, van még egy 3,5. forrás is: az általam eddig öltözőkben, pornóban, másokon (stb.) látott alsónadrágok ismerete, de ezek összessége sem szolgáltatott elegendő információval, elvégre akárhány pornót megnézhetek, attól még nem fogom tudni, milyen viselni egy abban látott gatyát, és a típusok nevét sem tudom meg. Szóval az alábbiakat elolvasva senki nem fog a témából lediplomázni, a kutakodással magam is csak két dolgot értem el: egyrészt a farmer- fétisem mellé felzárkózni látszik egy kezdődő alsónemű-fétis is (na jó, nem is annyira kezdődő), másrészt az illusztrációk keresésének időtartama alatt (az utóbbi két órában) folyamatosan állt a bránerem, ami még jónak is volna mondható, ha éppenséggel otthon lennék, és nem a munkaheylemen. A buzi mivolt egy apró kellemetlensége...

Szóval, a kutakodás közben rájöttem, hogy az alsógatyákat egy alapvető határvonal mentén két részre szokás osztani mégpedig, hogy testhezállók avagy lógni engedik a tartalmukat. Minden egyéb kategorizálás — szerintem — ezen alapszik. Nem is véletlen, hiszen a biológiai következmények nem elhanyagolhatóak, ha ugyanis olyan alsót hordunk, ami a hasfalunkhoz (vagy egyéb tájékokhoz) szorítja a péniszünket, az a herék hőmérsékletének növekedésével jár, az meg a spermiumok pusztulásával. Ez persze a melegek egy jelentős része számára nem egy túl ijesztő perspektíva, hiszen sokan közülünk nem terveznek saját gyártású utódot. A boxerek egy része ezzel szemben a gravitációra és egyéb fizikai erőkre (bizonyos esetekben pl. centrifugális erő) bízzák a tartalmukat, ami ugyan biztosan nagyon jót tesz a spermiumoknak, de egyes esetekben (pl. sportolás közben) nagyon zavaró lehet. A két típus közti 'háború' gyakori témája a legkülönfélébb profilú oldalak fórumainak, és még a Youtube-on is találni több olyan házi videót, ami a témát boncolgatja. Én viszont most nem foglalok állást az ügyben, hanem máris átugrok az eddig felderített férfi alsónemű típusok elemzésére. Ezt persze az esélytelenek nyugalmával teszem, hiszen a típusok és a variációk olyan sokrétűek, hogy maximum a fő csapásirányt határozhatom meg, de mindent bemutatni nem tudok.

Kezdjük rögtön a boxerrel, amit magyar oldalakon néha bokszernek írnak. Fogadjuk el azt is. Mint írtam, a boxer mozogni, lógni engedi kedvenc testrészünket, és segít felfedezni, hogy egyik herénk általában lejjebb ereszkedik, mint a másik (általában a bal). Ettől persze nem kell megijedni, mivel ez természetes. Az alsónadrág vásárlás egyik buktatója, hogy olyat sikerül kifognunk, ami nem a mi méretünk, és ezt próba hiányában csak otthon vesszük észre. A boxer esetében így olyat foghatunk ki, ami nemcsak elszorítja a derekunkat, de ha túl kicsi, a hátsó része pillanatokon belül a seggünkbe tolul, és ott is marad egy későbbi kipiszkálásig. Ezen felül a heréink mögötti részt is szoríthatja és kidörzsölheti, a heréinket magukat pedig pártoskodásra késztetheti, és további kellemetlenségekkel is járhat (például felgyorsult vonalkódosodási folyamat). Ugyanez fordulhat elő akkor is, ha a boxert nem a megfelelő ruhadarab alá vesszük fel és/vagy öltözéskor nem igazítunk gondosan el mindent. Egy szűk farmer alá például kár is boxert felvenni, hiszen ilyenkor amit a viselésével nyerünk (szabadság), azt úgyis semlegesítjük a hosszúnadrággal, akkor meg már kényelmesebb a hagyományos(abb) szabású alsó. Én a magam részéről nem rendezem olyan nagyságú ruhatárral, hogy kedvem szerint válogathassak a kombinációk közt, ezért általában a legfelső illetheti a testemet (LIFO-elven), de mosás után közvetlenül még van annyi eszem, hogy a boxereket meghagyom inkább a rövidnadrágok mellé.

A slicces boxeralsók a megnövekedett szabadságfok mellett (bár ez a statisztika kategóriája) legalább még egy előnnyel rendelkeznek. A kisdolog végzésekor nincs szükség bonyolult bányászó mozdulatokra, és nekivetkőzni sem kell, hiszen a felsőruházat megbontása után elég egy célratörő mozdulat, és vizeletünk aranyló áradata máris zuboghat a dupla nyílás diszkrét takarásában. Egy ilyen buli után elrámolni pedig semmivel sem megerőltetőbb. Viszont ha nem takarítunk alaposan, a maradék az alsónk jótékonyan rejtő szövete helyett nyomban a combunkon landol, és onnan kezdi meg utazását a bokánk irányába.

A boxer szára lehet rövid vagy hosszú. A hosszú a vékony testalkatúak számára baromi röhelyesen áll(hat), viszont a magas embereknek vagy a túlsúlyosaknak ideális viselet, mivel rajtuk nem tűnik olyan aránytalanul nagynak. A rövid szárú boxer sportosabb és szexisebb hatást kölcsönözhet viselője számára, bár a szexi kifejezés kezdődő (és percenként egyre jobban elhatalmasodó) alsónadrág-fetisizmusom miatt talán csak számomra állja meg a helyét. Aki pedig még testmozgás közben is ehhez a típusú alsónadrághoz ragaszkodik, annak létezik ún. sprinter boxer is. Ez a lehető legrövidebb szárral rendelkezik, ami a comboknál a fenék felé 'lazul', így gyors futás közben is kényelmes viseletet biztosít.

A boxer lehet slicceletlen is, bár én eddig csak slicceltekkel találkoztam, ez utóbbiakon belül pedig létezik simán kivágott, gombos (ez semlegesíti a toalett használatakor mutatkozó előnyöket), farokmérő-centis és nyilván zippzáros is (bár ez utóbbi tutira marha hülyén néz ki).

Tegyünk egy félfordulatot az ellenoldal irányába, hogy a fél-boxerekre (csípőnadrágok vagy angolul boxer-briefs, máshol trunk) vetülhessen tekintetünk. Ezek már inkább a hagyományos alsónadrágokra hajaznak, mivel testhezállóak, viszont a hosszú szár miatt mégis a boxerre emlékeztetnek. Az egészből gyakorlatilag ki van lúgozva a boxer minden előnye, leszámítva, hogy véleményem szerint ezek sokkal szexisebbek, mivel elöl-hátul (főleg hátul) többet sejtetnek. Több szót nem is érdemes pocsékolni rájuk.

A félfordulat után megérkeztünk a testhezállóra szabott alsónadrágok széles skálájához. Angolul ezekre legtöbbször a briefs kifejezéssel utaltak, de néhol a slip is előfordult. Bevallom őszintén, nem sikerült megfejtenem a különbséget, de ha valaki megpróbálná utánam csinálni ezt a nyomozást, tutira összezavarodna ő is. Szóval ebben a kategóriában találjuk a teljesen hagyományos alsónadrágot, amit megvehetünk a közeli piacon a kínainál (5 db-os kiszerelésben a szürke árnyalataiban vagy rikító színekben pompázva), vagy egy ruházati márkaboltban, sokkal igényesebb kivitelezésben. Ha létezik az alsóneműknek evolúciója, akkor szerintem ez egy kihalásra ítélt faj. Vagy csak én gondolom így... Mindenesetre ha egy eddig ismeretlen sliccet kéne kigombolnom, és amögött egy ilyen kínai típusó alsót találnék, az nagyon kiábrándító volna számomra, persze lehet, hogy csak azóta gondolom így, mióta a haladó kategóriába léptem az alsógatya-fétis terén (cca. 20 perce). A briefs fő jellemzője, hogy alapvetően Y alakú, azaz rendelkezik egy többé-kevésbé széles pöcstartó részleggel, valamint egy határozott mennyiségű testen tartó körbe-résszel. Az anyagot sehonnét nem spórloják ki, ezért az ilyen gatyáknak összetéveszthetetlen alsónadrág kinézete van.

A hagyományos (és -szerű) gatyák előnye, hogy egy helyben tartják a tartalmukat. Ez akkor hasznos, ha a lógás valamilyen oknál fogva kényelmetlenséggel, veszéllyel járna, vagy ha képtelenek vagyunk elviselni, hogy ne minden a mi akaratunk szerint történjen. Hátrányuk — a fent már elemzett hőmérsékletnövelő hatásukon felül, — hogy kisdolog előtt hosszas vetkőzési procedúrát (öv, övtáska, gomb, zippzár) vagy bányászbravúrt kell kiviteleznünk, ami nyilvános helyeken sok kényelmetlenséggel járhat. Véleményem szerint fehérneműből a legkevésbé célszerű valóban fehéret választani, ahogy semmilyen világos szín nem praktikus. Nem az alapos seggtörlés elmulasztásából származó következmények miatt, hanem mert nyáron a melegtől, télen a több rétegű ruhától megizzad az ember, és akkor csúnya, sárgás foltok maradhatnak az alsón mondjuk a combja tövétől. Ez különösen igaz ezekre a típusú alsókra, hiszen ezek szabásuknál fogva a legzártabb részeken ívelnek által, többszörösen megnövelve ezzel önnön elszíneződésük esélyét. Persze (vélhetőleg pont emiatt) számtalan olyan alsót találni, aminek eltérő színű és vastagságú a pereme (amolyan kontúrja van), ezek egyébként sokkal vadítóbbak is, mint a kontúrtalan alsók (mármint a hozzám hasonló, immár haladó alsónadrág-fetisiszták számára).

Lépjünk tovább. A viszonylag magabiztos boxer-vizekről a hagyományos gatyeszok ködös tengerén át a tangák háborgó óceánjára érkeztem. Magyarul itt már teljesen össze vagyok zavarodva, mivel fogalmam sincs, mitől tanga a tanga, és miben tér el ettől a thong, a string és a strap. Ahogy a képeket nézegetem, — és közben nyugtalanul fészkelődöm a munkahelyi gépem előtt —, csak egyre jobban elbizonytalanodom a fogalmakkal kapcsolatban. Mire sikerülne megfejteni valamelyik típus sajátosságait, meglátok valami olyat, ami aztán mindent összezavar. Régebben azt hittem, hogy a tanga az "elől valami - hátul szinte semmi" elven működik, de már ezt sem hiszem, hiszen az alsógatyás oldalakon számtalan olyan tangát találni, amik éppúgy teltek hátul, mint elöl. Mármint nem farokkal teltek, hanem anyaggal. Bár az is lehet, hogy keverem a bikinivel, amit férfiak esetében eleve nem tudok értelmezni, hacsak nem úgy, mint az úszónadrág szinonímáját. Egy biztos: az ebbe a kategóriába tartozó alsókból jelentős mennyiségű anyagot kispóroltak a készítőik, tehát viselésükkor az embernek hol a fél segge lóg ki, hol meg az egész (típustól függően). Ezt nyugodtan leszögezhetjük. Néha meg az ember farka lóg ki (C-ring), ez viszont értelmezhetetlen a hagyományos alsónadrág-felfogás keretein belül, és inkább már a szexuális játékokra hajaz. Szerintem a gatyák ezen csoportját eleve nem is hétköznapi viseletre szánták, én legalábbis nem tudnám magam elképzelni a munkahelyemen egy férfitangában. Persze szex közben sem, de ez már az én túlzott maradiságom következménye. A hasonló szabású gatyákat inkább szexre, különleges alkalmakra szánhatták, kizárólag a hálószobába, vagy esetleg testépítő versenyekre, ahol célszerű a férfitestből minél kevesebbet kitakarni. Mindenesetre rám nem gerjesztő hatással vannak, mert inkább a röhögőgörcs kap el némelyik láttán, és nem a nemi vágy. Na persze találni olyan anyag- és szabáskombinációt, ami még engem is feltüzel, de élőben ilyennel még nem találkoztam.

Meglátásom (vagy inkább sejtésem szerint) a thong olyan tanga-szerűség, aminek a csípő része egy kicsit vastagabb, a string tutira a 'szinte semmi' kategória, a strap pedig egy olyan alkalmatosság, aminek egy zsinórokon lógó faroktartó zsákocskája van. Létezik még egy jock nevezetű cucc is, aminek a lényege, hogy a stabilitást nem egy, a lábak között átívelő pánt oldja meg, hanem kettő másik, oldalról, így a viselő feneke a végbélnyílással együtt szabad marad. Lusta embereknek vagy heves szeretkezés esetén ideális viselet anális szexhez, mivel le sem kell hozzá venni.

Vannak aztán a nagyon nevetséges jéger-alsó szerű fehérneműk (leggings), amiket európai viszonylatban az ember maximum a hűvös téli éjszakákra vesz fel, és különben is nehéz rájuk erőltetni az alsónadrág kifejezést. Ezekkel nem foglalkozom.

A formák után jöhetnek a színek. Mondanom sem kell persze, hogy itt a lehetőségek tárháza valóban végtelen. A snassznak mondható egyszínű gatyák mellett ott vannak a többféle színből kombináltak, a figurások, a mintások. Néha a fenék részen lángnyelvek csapdosnak, néha egyszerű szövegeket olvashatunk rajtuk, de olyan is van, amin kis vörös ördögök kefélgetnek. Van hosszanti csíkos, harántcsíkos, cikcakkos, nemzetiszín, virágos, és igazából kár is sorolni, mennyi féle...mert úgy sem érnék a végére.

Az anyagok tárháza már sokkal kisebb, de még itt is találunk variációt bőven. Boxer esetén alap a vászon és a pamut. Szerintem a vászon férfiasabb, a pamut viszont kellemesebb tapintású. A selyem már az elit jussa, a lycra a vadabb megoldások alapanyaga és fürdőruha-anyagból készülteket is találni. Némelyik áttetsző szövésű, némelyik nedves-hatású, de fényes csillogású is van. Van olyan, ami két darabból készült, és a két darabot cikkcakkban köti össze egy-egy zsineg, meg van olyan is, ami eleve kötős.

Nem elhanyagolható paraméter az ár sem. A kínai megoldások ötösével is alig kerülnek néhány száz forintba, a noname boxerek 1000 Ft alatt vannak. A Reserved alsók 1500-3000 Ft-ot kóstálnak, a Springfield márkájúak 3000 Ft-ba, a GAS termékei kb. 5000 Ft-ba kerülnek, a Calvin Klein termékeiért pedig legalább 8000 Ft-ot kell fizetni. Nyilván léteznek ennél drágább alsók is, és persze gyártóból is találunk számtalannal.

Végezetül akármilyen alsónadrágot is hordunk (vagy éppen nem hordunk semmilyet), nekünk, melegeknek ezek a ruhadarabok többet jelentenek, mint a heteroszexuális férfiak számára. Nem csupán ruhadarab, de a hóditás eszköze is (mint a heteroszexuális férfiak esetében), akár mi szeretnénk hódítani velük, akár minket hódítan(án)ak meg vele. És a legfontosabb: legyen akármilyen szabású, színű, méretű vagy anyagú, számunkra igazán a tartalma a lényeg.

További képek és linkek:

http://bebrief.stores.yahoo.net/underwear3.html

http://www.otto.hu/zbozi.php?setpozice=4&setpozicelimit=8

http://www.hisroom.com/

http://www.thegaymalebody.com/go/shop/30164/Underwear/1/rating/

A nyár számomra általában elég későn kezdődik. Ha május utolsó heteiben esetleg jó idő van, azt nem nagyon élvezhetem, mert a hó végéig estig dolgozom, gyakran még hétvégén is. Így ha akarnék sem tudnék mondjuk strandra menni (de nem akarok). Amint a hajtásnak vége, máris teljes gőzzel teljesíthetek a vizsgákon, amik egészen június végéig eltartanak. Az idén sem volt ez másként, a júliusból eltelt három hétben azonban minden eddiginél nagyobb esélyt adtam a Bőrrák Bácsinak.

Kezdődött a málnaszedéssel, amikor ugyan baseball-sapkát viseltem, de a nyakam és a karjaim védtelenek voltak. Előbbi annyira leégett, hogy a többiek azzal csúfoltak, olyan a nyakam, mintha egy piros színű pólót viselnék. A valóság ehhez képest inverz volt, hiszen pont ott pirosodtam ki nagyon, ahol nem takart a pólóm. Még fénykép is készült róla, ezen pedig jól látszott a ruha gallérjának ívelt vonala. A karjaim ekkor úgy leégtek, hogy a málna tüskéinek karcolása nem látszott a bőröm pirossága miatt. Néhány nap múlva a bőröm színe egyre jobban a barna felé tendált, és persze hámlani kezdett, ahogy a füleim hegye is.

Volt néhány napom a regenerálódásra, de aztán leutaztunk a Balatonra. Az első este (késő délután) az első utunk a partra vezetett, de mivel ekkor már nem tűzött erősen a nap, nekem sem lett bajom tőle. Másnap viszont már kora délelőtt kitelepültünk, és az idő is verőfényes volt. A délelőtt még csak-csak elment, de amikor kezdett bedurvulni a helyzet, és újfent pirosodni kezdett a bőröm, gyorsan lekentem magam egy 40 faktoros naptejjel. Hamarosan kiderült, hogy én erre immúnis vagyok, ezért a nap végére a hátam, a vállaim és a karom is rákvörös lett. A nyakam nem, mert az már eleve le volt barnulva, úgyhogy az most csak tovább sötétedett.

Meg kell hagyni, eléggé szenvedtem, de másnapra — hála Istennek — beborult. Ilyen időben strandolni ugye nem lehet, de hogy ne unatkozzunk, és mégis pancsolhassunk, elmentünk Kehidakustányba, az élményfürdőbe. Kaptam egy napot a regenerálódásra. Csúszdázás, bugyborékban ülés, vízsugárral masszírozás, forróvizes medencében pancsolás az esőben; ez volt a napi program. Másnap viszont újra hét ágra sütött a nap, én pedig már előre féltem a következményektől. Újra lekentem magam a naptejjel (mintha sok értelme lett volna), hiszen a két nappal korábbi égésem még alig halványult. Igyekeztem minél többet árnyékban vagy a nem túl átlátszó víz mélyén tartózkodni (gyakorlatilag már a felszíntől 5 centire sem lehetett látni semmit), hogy így kíméljem magam. Délután aztán el kellett indulnom hazafelé, és amikor a pólómat felvettem, majd a hátamra dobtam a táskámat, éreztem, hogy a kímélő program nem lehetett túl sikeres.

Két napot töltöttem itthon. A bőröm elkezdett barnulni és hámlani, és napról napra egyre csodásabban nézett ki. Ha langyosnál melegebb hőmérsékletű víz érte, az elég szar érzés volt, és a táskámat sem hordhattam kényelmesen, mert a bőrömte érintve fájdalmat okozott. Szombaton elindultam vissza, és pont azokban az órákban érkeztem meg, amikor a leveszélyesebb a nap. A többiek már a parton voltak, ezért én is rögtön oda indultam, és egy negyed óra múlva már ment is a pancsolás. Mivel egészen jól lebarnultam, ezúttal nem kellett félnem az újabb leégéstől. Már arra is vettem a bátorságot, hogy a világosnak vélt bőrfelületeimet kimondottan lemaradás-behozási céllal a napfény alá tartsam (magyarul napoztam).

A vasárnap ismét a parton talált minket. Ekkor már csúf cafrangokban jöt le rólam a bőr, amit a gyerekek erőszeretettel tépkedtek volna, de ezt nem engedtem, egyrészt mert gusztustalan, másrészt mert félő volt, hogy így olyan felületbe is beletéptek volna, ami még nem vált el rendesen. A nap ugyan sütött, de fátyolfelhők takarták el, ezért meleg is volt, világos is volt, mégsem kellett leégéstől tartani — gondoltam én. Le sem kentem magam, és a testem takarásával sem foglalkoztam...és a nap végére még az előzőnél is brutálisabban égtem meg. Nem 'le', hanem 'meg'. Amíg hazaértünk, azt hittem, azért fáj annyira a nyakamnál, mert a póló gallérja basztatja, és csak otthon láttam, hogy ahol korábban lehámlottam, ott a frissen nőt bőr most hólyagosra égett.

Később ez leszáradt, kirepedezett és vérzett. Brutálisan néz ki még most is, de talán heg nélkül begyógyul, és már nem is fáj. Egy hétig viszont nagyon szenvedtem. De ha nem is a legpraktikusabb módon történt a kivitelezés, a napon levés eredménye talán megért ennyit: baromi jól lebarnultam, és meg kell hagyni, így baromi jól nézek ki.

Én sosem jártam még szoláriumban, és a napon sem töltöttem még annyit, hogy (viszonylag egyenletes) színem legyen, ezért ez a látvány újdonságként hatott számomra. Sosem voltam elégedett a testemmel, de a 10 havi edzés és az idei nyár együttesen elérték nálam azt, hogy a tükörképem láttán elégedetten csettintettem. És amikor kikerestem a gépemen levő fényképek közül egy tavaly nyáron készültet, csak akkor döbbentem meg igazán. Azon ugyanis se nem szőrös, se nem szőrtelen (olyan szanaszét), fakó testtel, ballonszerű törzzsel és csenevész végtagokkal vagyok látható. Ehhez képest most majdnem teljesen lapos a hasam, a végtagjaim ha nem is vastagok, de jól láthatóak rajta az izomcsoportok, széles(ebb) a hátam, le vagyok gyantázva, a bőröm pedig bronzosan csillog a lámpafényben. Ha a testem tulajdonosa nem én lennék, még kívánatosnak is tartanám magam.

Jövőre azért majd jobban odafigyelek.

... a Főpolgármesteri Hivataltól. Persze megint ajánlva, hogy minimum egy napig idegesítsem azon, vajon mi állhat benne. A postán végigálltam a sort, aztán amikor megkaparintottam, rögtön ki is bontottam. Nem kicsit röhögtem. Így szólt:

FIZETÉSI MEGHAGYÁS

A 979 (cím) alatti vállalkozó 2007. évi bevallása alapján a 2008. évi éves iparűzési adó előlegét 0 Ft-ban, azaz nulla forintban állapítom meg.

Az előleg első részét 2008. március 15-éig kellett teljesíteni.

A második előlegrészt 0 Ft-ot, azaz Nulla forintot

2008.év szeptember 15-éig kell megfizetni.

2009. évi adóelőleg első részét 0 Ft-ban, azaz Nulla Ft-ban írom elő, melyet 2009. március 15-éig kell megfizetni.

Mi ebben olyan vicces?

1. Képesek voltak ezért kiküldeni (és megfizetni a postai díjat) egy ajánlott levelet.

2. A levél mellé 4 db, azaz Négy darab csekket is mellékeltek, amin megtehetem a befizetést.

3. Jóval azután küldték ki ezt a levelet, hogy az első előleget be kellett volna fizetnem (3 hónap).

4. Hülye vagyok, mint a segg.

Utóbbi egy kis magyarázatra szorul. Iparűzési adót Budapesten csak annak kell fizetni, akinek az iparűzési adó alapja meghaladja a 700000 Ft-ot (azaz Hétszázezer forintot). Ez normál körülmények között a nettó árbevétel, csökkentve az anyagköltséggel, árubeszerzéssel és a közvetített szolgáltatások értékével. Mivel én EVÁ-s egyéni vállalkozó vagyok, nekem az IPA alapja a bevételem fele, ami viszont csak valami 684000 Ft (azaz...). Pedig tökéletesen tisztában vagyok a szabályokkal, de mivel suszter cipője módon csináltam meg a saját bevallásomat (azaz utoljára), a határidő szűkössége miatt kapkodtam, és adófizetési kötelezettséget állapítottam meg magamnak, holott nem kellett volna. Erre csak most jöttem rá, miután elővettem a tavalyi bevallást.

Szerencsére az önkormányzat előadója (vagy a számítógépes rendszer) jelezte a hibát, és automatikusan javította is azt, tehát nemcsak nem kell adót fizetnem, de még a 2007. évi adatokból kiindulva 2008. évi adóelőleget sem kell kiperkálnom. Pontosabban nem kellett volna, így most 37000 Ft túlfizetésem keletkezett.

Talált pénz, csak az a baj, hogy nem tudok vele semmit sem kezdeni. Ettől egy fillérrel nem lesz több pénzem. Maximum annyit tehetek, hogy az önkormányzati folyószámlámról ezt a túlfizetést átvezettetem az APEH-hoz, az EVÁ-mra, abból ugyanis elmaradásom van. Így a következő fizetésemből spórolhatok meg 37e Ft-ot.

De ha már talált pénz, akkor hadd meséljem el, hogy az edzőm felajánlott egy üzletet: nem kér az edzésért semmit, ha cserébe elvállalom a vállalkozása könyvelését. Az elmondása alapján potya meló (szakmai kérdések alapján állapítottam meg), így megint beljebb vagyok legalább havi 25000-rel.

Hiába, egyszer fent, egyszer lent...

Éppen ma egy hete történt, hogy amikor a munkahelyemen ültem, a titkárnő átkapcsolta hozzám, a napi tucatnyi telefonhívás egyikét. Amikor rákérdeztem, hogy ki az, nem tudta megmondani, csak annyit, hogy 'egy nő'. Ez általában nem jelent túl jót, mivel bemutatkozás nélkül rendszerint az APEH-ból vagy a KSH-tól keresnek. Felvettem a telefont. Tényleg egy nő volt, és mondta, hogy velem szeretne beszélni. Mondom, én vagyok az, mire közölte, hogy XYZ pénzügyi akármilyen cégtől hív, a számomat egy ismerősöm adta meg, és érdeklődne, hogy elvállalnék-e náluk egy főkönyvelői állást. Valamiért az a benyomásom támadt, hogy ez csak valami fejvadász dolog, vagy ilyen továbbképzéses hülyeség, ezért gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a közeljövőben nem tervezek munkahelyet váltani. Szegénybe abszolút kategorikusan folytottam bele a szót, ezért már csak annyit kérdezett, hogy nem tudnék-e valakit, akit számításba vehetnének helyettem. Tényleg őszintén végigzongoráztam magamban a könyvelő ismerőseimet, és közöltem vele, hogy sajnos nem. Megköszönte a türelmemet, és elköszönt.

Csak utána kezdtem el végiggondolni a szituációt. Ki a fene adhatta meg a számomat? Az ismerőseim közül senki sem tudja, mert mindenkinek a mobilszámomat adom meg, és az IWIW-en sem tüntettem fel. Ezen a kérdéskörön gyorsan túl is tettem magam, mert felváltotta ezt az agyamban egy sokkal relevánsabb kérdés: mi a faszért vagyok ilyen hülye? Annyit sem kérdeztem, hogy mi lenne a feladatom, mekkora a cég, pontosan mivel foglalkozik, milyen referenciák kellenek, szóval semmit, ami alapján megfontolt választ adhattam volna. Elvileg tényleg nem tervezek váltani, hiszen itt rugalmas a munkaidőm, változatos a munkám, és elég jól is keresek (csak nem mindig kapom meg időben). De azért néha már belelendülök a szentségelésbe, mivel az itt eltöltött 7 év elég sok tüskét helyezett el bennem, és emiatt néha már felmerül bennem a munkahelyváltás gondolata. Most itt lett volna a lehetőség, én pedig nyomban el is puskáztam.

Főkönyvelő. Még ízlelgetni is jó ezt a szót...ha nem keserítettem volna meg az ízt. Az már komoly felelősség, és a cég megnevezéséből ítélve nem kis nevet jelentett volna a szakmában. Beosztottaim lehettek volna, én pedig szakmai vezetőként tengethettem volna a munkanapjaimat. Hejj, de hülye vagy, 979! Ha nem lettem volna ilyen bizalmatlan, legalább a követelményekre rákérdezhettem volna, és akkor okkal mondhatnám, hogy 'hja kérem, olyanom nekem nincs", vagy valami, és máris nyugodtabb lennék. Csak az vigasztal, hogy a múltkor IWIW-en is hasonlóval kerestek meg, de ott leírták, hogy angol nyelvtudás kell hozzá, és szerintem ez a csaj ugyanonnan telefonált. Vissza is írtam, hogy nyelvtudásom ugyan van, de a társalgási szinttől is elmarad, nem is beszélve az angol nyelvű szakmai kifejezések ismeretének teljes hiányáról. Persze ha arról lett volna szó, fejleszthettem volna magam... de inkább azt is visszautasítottam. Ennyit az eszemről...

Tegnap, amikor dolgozni indultam, a földszintre érve arra lettem figyelmes, hogy az egyik lakó a postaládájában felejtette a kulcsát. Ott himbálózott benne. Nem volt kérdés, hogy a késésem további növelése árán is megmentem a lakótársam egy könnyedén végrehajtható betöréstől, ezért kivettem a kulcsot, visszaszálltam a liftbe, és becsöngettem a megfelelő lakásba. Senki nem nyitott ajtót, tehát ezúttal nem hazafelé, hanem hazulról elmenve maradt ott a kulcs. Vártam még egy kicsit, és reménykedtem benne, hogy pillanatokon belül ugyanolyan hálás és megkönnyebbült tekintet lesz a jutalmam, mint egy korábbi hasonló alkalommal, de továbbra sem történt semmi. Mit tehettem? Az épületnek ebben a sarkában az ajtó és a villanyóra szekrénye között van egy kis ficak, ami csak akkor látható, ha valaki közvetlenül az ajtó előtt áll, ezért arra gondoltam, hogy beteszem ide a kulcsot, de aztán ezt az ötletet mégis elvetettem. Bár semmivel sem lett volna kevésbé nyilvánvaló, hogy a kulcs melyik ajtót nyitja, mégsem tetszett ez a megoldás. Fölmerült aztán bennem, hogy be is mehetnék. Alkalom szüli a tolvajt, ugyebár. Használhattam volna arra a kulcsot, amire egy illetéktelen megtaláló használhatta volna. Úgysem túl rózsás az anyagi helyzetem, 5-10 percem pedig biztosan lett volna, hogy elvegyek valami értékes dolgot. Na de ez csak végigfutott az agyamon, ténylegesen eszem ágában sem lett volna bemenni. Nem olyan családból származom én. Inkább visszamentem a földszintre, és a kulcsot bedobtam magába a ládába. Írhattam volna mellé egy kis cetlit, hogy legközelebb jobban figyeljenek vagy ilyesmi, de nem volt nálam papír, a lakásba visszamenni pedig már nem akartam.

Így abszolút altriusta módon tettem jót. Azt sem tudom, hogy kin segítettem, és az sem tudja, hogy rajta ki segített, így még hálálkodni sem tud. A jótétemény viszont pozitív érzésekkel töltött el, nyomban fel is csendült az agyamban a köv. szám (enyhén túlzó módon):

Desiré imád az ablakban ülni, és az utcát bámulni onnan. Félti a kis szaros életét, azért általában csak a belső párkányon gubbaszt, de néha veszi magának a bátorságot, és a mellső mancsaival a külső párkányra is kilép, úgy nézi a ház lépcsőjén zajló eseményeket. Amikor vakmerő, akkor pedig a tévém tetejére is felugrik, amivel semmi gond nincs, csakhogy onnan gyakran vissza is ugrik a párkányra, ami azért elég kockázatos (szerintem). Ezért gyakran féltjük őt a párommal, és nem győzzük nyitni-csukni az ablakot, hogy tutira ne eshessen baja, de ilyen hőmérsékletek mellett nem lehet meglenni a zárt lakásban. Kénytelen vagyok tehát néha nyitott ablak mellett elaludni, és bízni a macska ügyességében.

Tegnap este 11 fele feküdtem le. Lekapcsoltam a villanyt, és aludni próbáltam. Desiré egy ideig a kezemet támadta, de amikor látta, hogy már nem vagyok vevő a játékra, nyomban felugrott a párkányra. Engem persze idegesített, hogy ott ül, ezért alvás helyett percenként odanéztem, hogy mennyire van kint. Kényelmesen elnézelődött, és csak a ficánkolásomra fordult néha hátra. Egy negyed óra múlva megunta a dolgot, és a székemre telepedett, én pedig nyugodtan hajtottam álomra a fejemet.

Fél kettő fele valami zajra lettem figyelmes (a lakáson belülről), amit egy puffanás kísért (az utcáról), mintha rádobtak volna valamit egy autó tetejére. A ház alól nyomban felhangzott egy hirtelen és hangos nyávogás, amit egy másik követett, ez azonban elnyújtott és keserves volt. Mintha egy macska így adta volna ki a lelkét. Nyomban felpattantam, és azt sem tudtam, hol vagyok, de rögtön a nyitott ablakhoz rohantam. "Úristen!" — gondoltam — "Leesett a macska!". Torkomban dobogó szívvel néztem le, de semmit nem láttam. Ahogy azonban oldalra fordítottam a fejem, megpillantottam Desirét...

...az íróasztalomon. Éppen egy nagyot nyújtózkodott, és az álmos pofáján szinte láttam az értetlenkedést, mármint, hogy mi a fenét ugrálok én hajnali fél kettőkor, amikor ő éppen aludna. Lentről újabb nyávogás hallatszott, amire a cicám is nyomban az ablakhoz rohant, de én inkább felkaptam őt, és gyorsan becsuktam az ablakot. Reszkető elmémig azért eljutott, hogy csak a fajtársak kefélnek odalent, ezért az istentelen nyávogás. Nemigen nyugodtam meg, de visszafeküdtem aludni, és innentől kezdve nem volt egyetlen perc nyugtom sem. Mindenféle macskás borzalmakat álmodtam, amikre ugyan nem emlékszem, de tudom, hogy nagyon megviseltek. Amikor már többedszerre riadtam fel, olyan elementáris rettegés jött rám, hogy 29 év ide vagy oda, ösztönösen a párnám alá bújtam, és úgy aludtam tovább.

Reggel aztán úgy ébredtem, mint akit minimum ledaráltak az éjszaka. A cicámnak továbbra sem volt semmi baja, bár csukott ablak mellett nem kis teljesítmény lett volna a részéről, ha összetöri magát.

Csak azt nem értem továbbra sem, hogy mit hallhattam? Ha Desiré aludt, mi volt az a zaj a lakásban, és mi volt a tompa puffanás odalent? Ennyire hevesen kufircolnak a macskák? Vagy ezeket a hangokat csak én képzeltem oda álmomban, és csak a nyávogások voltak valódiak?
Szerintem inkább az történt, amit fent már leírtam, de mivel a macskáknak 9 élete van, pont a kis kedvencem halála utáni pillanatban ébredtem föl, akkor, amikor újra megjelent az asztalomon.

Csak vicceltem. De azért a további 8 életére még jobban vigyázok.  (És még most is baromi nyugtalanító leírni mindezt).

10 nap után (tegnap) a Rolcsival hazahoztuk a macskát. Már nagyon hiányzott a kis nyavalyás.

Persze nagyon jó helyen volt, hiszen a barátaim is odavannak érte, különösen egyikük, aki örömkiáltásokra is ragadtatta magát, amikor közöltem vele, hogy két hét múlva újra 10 napig babusgathatja. A macseknak sem volt rossz dolga náluk, hiszen amellett, hogy minden földi jóval ellátták, mindig volt valaki, aki játszott vele, vagy felnyalábolta egy kis simogatás céljából. Sosem kellett unatkoznia. Emiatt — gondolom — egy kicsit nyávogott is ma, mivel nap közben végig egyedül kellett ellennie (bezárt gardrob mellett). Ahhoz képest, hogy milyen pusztítást tulajdonítottak neki, amikor telefonon érdeklődtem, a károkozás helyeit megtekintve csak lemondóan legyintettem. Mind semmiség ahhoz képest, amit itthon művelt.

Kis kedvencem az eltelt idő alatt tovább gyarapodott, szóval a 'kis' jelző már egyre kevésbé állja meg a helyét. Egy kifejlett nőstény cica méreteivel rendelkezik. Tiszta izom, a feje már egyáltalán nem kiscicás (inkább macskás), a mancsai hatalmasak, és rendkívül ügyes. Mellesleg legalább 2 kiló. A viselkedése is sokat változott: már nem annyira kajla, sokkal többet engedi magát simogatni, másrészt viszont távolságtartó, és komoly. Tisztában van a képességeivel, és olyan ereje van, hogy ha a mancsaival átkarolja a kezeimet, alig bírom lefejteni magamról. Ezzel együtt sokkal jobban odafigyel a testi épségemre, és egyáltalán nem harap durván, meg a karmait is csak annyira mélyeszti a karomba, hogy ne akarjam azt kirántani az öleléséből. A méretei miatt most már igazán jól lehet dögönyözni. A hangja is sokat mélyült, amit gyakran próbálgat is, hol a játék hevében kurrogva, hol a foglalkozásért nyávogva.

Nem akarom elszólni magam, de tegnap este lefeküdt, és majdnem reggelig semmi probléma nem volt vele. Szerintem végig mélyen aludt, bár hajnali 4:44-kor felébredt, és egy darabig nem is hagyott minket visszaaludni. Remélem, megtartja ezt a jó szokását, mármint, hogy az éjszaka zömében elfoglalja magát. (Tegnap este egy csonttal szórakozott el.)

Új szokásai is vannak. Az ablakba már csak rövid időre mászik ki. Megnézi, minden rendben van-e az utcán, aztán már jön is vissza. Legalább engem sem kerülget a gutaütés. Fürdés közben pedig már nem elégszik meg a kád oldalán való fel-le sétálgatással, a hajam piszkálásával, meg a saját mancsának takarítgatásával, hanem az egyik mellső lábával rááll az én lábamra (ami kilóg a vízből ha csak ülök), a másikkal pedig 'evez', azaz módszeresen pofozgatja a vizet. Mivel ettől nedves lesz a lába, sűrűn rugdos, hogy megszabaduljon ezen kellemetlen elemtől, így állandóan a pofámba rúgja a vizet (meg a könyvemre/újságomra). Ezzel együtt is tök aranyos, amikor ezt csinálja.

Továbbra sem bántam meg, hogy a gazdija lettem.

A múltkor úgy fejeztem be a 4 órás vonatozásomról szóló bejegyzésemet, hogy a visszaút elmesélésétől megkíméllek benneteket, mert azt hittem, hogy azon semmi rendkívüli nem fog történni. Akkor még nem tudhattam, hogy bőven lesz miről mesélni, ezért most mégis leírom a kálváriám történetét (ha másnak nem is, legalább magamnak, a blog napló jelleggét erősítendő).

Szombat reggel terveztem tehát visszamenni Balatonmáriafürdőre. Nem is a pancsolás miatt, hanem mert a barátomnak este terveztük megülni a születésnapi buliját, és az alól nem lett volna illendő kihúzni magam. Még csütörtökön megvettem az ajándékát (meg I. kolléganőmnek is, aki szintén ott volt), és csodával határos módon nem is felejtettem otthon, amikor útnak indultam. 6 órakor keltem, ami az előző napi edzés után némileg megviselt, de egy tyrosine-tabletta bevétele után pár perccel már pörögtem is. A vonat 7:45-kor indult, és 11:40-re kellett volna célba érnie, ezért igyekeztem gyorsan összekapni magam. 30-kor már úton is voltam, ajtó-ablak bezárva, váltásruha, ajándék elrakva, itóka bekészítve.

Amikor a Deák téren átszálltam a piros metróra, gyanúsan sokan tartózkodtak azon. Persze leendő szociológusként nem lepődhettem meg, hogy szombat reggel sokan tartanak a Balaton (+ Velencei-tó) irányába, de azért egy kicsit alulbecsültem a várható embermennyiséget. És hogy valóban mennyire sokan voltak, az csak a Déli Pályaudvarhoz érkezve mutatkozott meg. Leesett állal és bosszúsan igyekeztem a mozgólépcső irányába, ahol csak úgy tülekedett a nép. Lelki szemeimmel már kígyózó sorokat vízionáltam a MÁV-pénztárak elé, de amikor odaértem, megnyugodhattam, mivel 5 egész pénztár is nyitva volt, és mindennek ellenére mindegyiknél alig álltak úgy 15-en. Így 15 percen belül enyém lehetett a vonatjegy (2540 Ft), és még némi ételt is maradt időm venni. Pedig nem is voltam még éhes, de gondoltam, később nagyon jól fog jönni. Hej, ha tudtam volna... Miután felvonszoltam magam a vonatra, újra egy 4-es ülésre vetettem le a cuccom, de előtte megkérdeztem a már ott ülő fiatal csajt, hogy szabad-e. Persze szabad volt. A harmadik ülésen egy szivaros hangú öreglány ült, a negyediken pedig a szivaros hangú öreglány egyik táskája. A vagonban összesen ha 20 hely volt, de mire elindultunk, valamilyen módon mindet elfoglalták. Az utasok többsége gyerekkel jött, ezért az összesen 8-9 felnőttre minimum 10 gyerek jutott, akik ekkor még nyugton ültek a helyükön (és ezzel máris azt vetítem előre, hogy később viszont nem).

Elindultunk. Elővettem a könyvem, és olvasni kezdtem, aztán elővettem a rejtvényújságomat, és fejteni kezdtem. Aztán az egyiket letettem, és a másikat vettem magam elé (stb.), a zene szólt a fülemen (és egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy igazán feltölthettem volna az aksikat, mert így nem biztos, hogy végig hallgatni tudom majd), és igazából nem is foglalkoztam vele, hol járunk.

Aztán a vonat megállt a puszta kellős közepén, két település között valahol. Nincs ebben semmi szokatlan, elvégre ez csak egy csicska gyorsvonat volt, olyan, aminek rögtön félre kell állnia, ha arra jön egy IC. Pár percen belül el is robogott mellettünk egy, majd újabb percek múlva még egy, az ellenkező irányba. De a vonatunk nem ment tovább. Kicsit furcsálltam, hogy ennyi másik vonatnak kell elsőbbséget adni, és azon morfondíroztam, ez vajon bele van-e kalkulálva a menetidőbe, vagy máris késünk. A többi utas egyre nyugtalanabb lett, és némelyek már tudni is vélték az ácsorgás okát, bár a többség valószínűleg nem találta el. Miközben tovább cserélgettem az ölemben a rejtvényt és a Galaxis útikalauzt, két újabb vonat robogott el mellettünk, és kisvártatva a valós ok is kiderült: tönkrement a mozdony. Ilyen is csak velem történhet...

Na, sokan ekkor a mobiljukhoz kaptak, hogy sopánkodva telefonáljanak egyet az őket váró családtagoknak/barátoknak, mások rögtön összefüggéseket kerestek a sztrájkok és az eset között (én persze végig tudtam, hogy Orbán Viktor a felelős, vagy ha ő nem akkor a FIDESZ, de ha az sem, akkor az Ajrópunilyó követeli meg a késést), megint mások kivonultak a kocsiból vagy leszálltak, hogy szívjanak egy kis friss levegőt. Én inkább maradtam, jobbról balra tettem a lábam, aztán balról jobbra, olvastam és fejtettem, és próbáltam nem észrevenni, hogy a temérdek gyerek kezdett egyre jobban felélénkülni.

Nem is ragozom; 1 óra múlva küldtek utánunk egy másik mozdonyt, ami az egész kócerájt el tudta vontatni Székesfehérvárig. Ez kb. 25-30 km/h-val történt, szóval eltartott egy darabig, amíg Érdtől (mert itt robbantunk le) odaértünk, és aztán újabb 20 perc kellett, mire itt a meghalt mozdonyt lecserélték egy működőképesre. Már most közel 2 óra volt a késésünk. Szerencsére a vezető később igyekezett minél többet ledolgozni ebből, de a Balaton mellé érve erre már nem sok esélye volt, tekintve, hogy ott olyan közel vannak egymáshoz a megállók, hogy felgyorsulni sem igazán lehet, és máris lassítani kell.

Szerencsétlenségemre viszont a családok is csak Siófok után szálltak le, a gyerekeik pedig addig végig sikoltoztak, rohangáltak, trappoltak, az ülésemet rugdalták és csámcsogva-cuppogva ettek. Még nagyobb szerencsétlenség, hogy tényleg lemerült az mp3-am, ezért mindezt tompítatlanul hallhattam, és még a szülők nyalakodását sem úszhattam meg (merthogy aztán azok is rákezdtek). Már olyan éhes voltam, hogy ha nem harapok be reggel egy illegális pizzás táskát (nehéz ez a diéta, ha az embernek alig van 5 perce magára is...), görcsökben fetrengve múltam volna ki. Eléggé szomjas is voltam, mivel egy fél liter folyadékkal indultam útnak, az meg 5,5 órára még előrelátó beosztással is kevésnek bizonyult.

Balatonmáriafürdő-alsón 13:15-kor szálltam le a vonatról. Éhes voltam, szomjas voltam, és rendkívül ideges. Ezért az első utam a part melletti büfébe vezetett, ahol nyomban betoltam egy pár falatot, amiket bőséges ásványvízmennyiségel öblítettem le. Fizikailag rendbe jöttem, és mivel néhány perc múlva már a Balatonban pancsoltam, az idegeim is hamar regenerálódtak. Azért szívesen kihagytam volna ezt a hacacárét...

Ja, és menyugtatásul közlöm, hogy a "3 óra veszteglés az autópályán" című bejegyzést már tényleg nem írom meg (mert a hazaút sem volt olyan egyszerű).

Két hasonló videó abból az időből, amikor Gálvölgyinek még volt humora:

A másodikat az 1:25-től kezdődő szakasz miatt linkeltem be:

A vasárnaptól vasárnapig tartó nyaralásomat ugyebár meg kelett szakítanom egy kis munkával, de csak, hogy igazoljam az egyik közgazdaságtani alapvetést, miszerint "a munkaidő feláldozott szabadidő". Esetemben ez szó szerint igaznak bizonyult (és ha most nem éppen blogot írnék, akkor is dolgoznék (fogok is)). Mivel a Balatonra kocsival érkező barátom emiatt nem óhajtott visszajönni (inkább a tóban lubickol), kénytelen voltam bevállalni egy négy órás vonatutat, vissza Budapestre. Sejettem, hogy rendkívül izgalmas lesz.

Miután ronggyá égettem magam a parton, átvedlettem utcaiba, hangos sziszegések és sikoltozások közepette a hátamra dobtam a táskámat, elköszöntem mindenkitől, majd elindultam az 5 percre levő vasútállomásra. A jegyemet már korábban megvettem, hogy minden zökkenőmentes legyen. A vonat a mondott időben be is gördült, én pedig megkíséreltem felszállni...majd egy vagonnal odébb ismét, mivel az első helyen a rendelkezésemre álló idő alatt nem sikerült megfejtenem az ajtó nyitómechanizmusának működési elvét. Miután felkapaszkodtam, erősen koncentráltam, hogy dohányzó kocsit találjak, ami néhány méter megtétele után sikerült is. Egy töpörödött nénike ült ott mindössze, ezért a legkényelmesebbnek tűnő, négyes ülőhelyek egyikére vetettem le magam. Igaz, már ekkor is megfordult a fejemben, hogy így kétszer akkora eséllyel szerzek magamnak potenciális útitársat, mint a kettes ülések esetén, de szerda eset lévén úgy gondoltam, viszonylag kevesen utaznak majd ezen a vonaton, azok meg majd találnak maguknak üres helyeket máshol is. A vagon egyébként meglepően tiszta volt, mármint a korábbi évek balatoni vonataihoz képest, mert azok általában a legkoszosabb, leglepukkantabb darabok közül kerültek ki. Még hozzájuk érni is veszélyes volt, hacsak az ember nem akarta bevállalni a drága ruhák idő előtti szemétbe hajításának kockázatát. Jó imidzs volt ez a Balatonra utazó külföldi turisták előtt.

A vonat elindult, a fülembe bedugtam a kedvenc zenéimet tartalmazó mp3 fülhallgatóját, ölembe vettem a még mindig gyötört Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvemet, majd olvasni kezdtem. Kisvártatva elálmosodtam, ezért becsuktam a könyvet, ránehezedtem a karjaimmal (hogy az út végén még mindig magaménak mondhassam), aztán hátravetettem a fejem, és rögtön elaludtam. Ez nálam ritka, de a lubickolás megtette a hatását. Az órám szerint kb. 15 perc múlva ébredtem, mert a kalauz rázogatta a vállamat. Elnézést kértem, majd miután lekezelte a jegyemet, megpróbáltam visszaaludni. Persze nem sikerült, ahogy a hátralévő 3,5 órában sem, viszont végig álmos voltam. Nem maradt más, mint az olvasás. Néha becsuktam a könyvet, hogy a tájat fürkésszem, aztán megint kinyitottam, hogy újabb fejezeteket faljak fel a szememmel. Közben az állomásokon újabb utastársak szálltak fel, de egyik sem ült mellém vagy elém, viszont egy üléssel odébb, velem szemben egy trió telepedett le. Egy fiú, meg két nagyon szép, ambár hozzám fiatal lány. Viszont valamiért heteroszexuális gondolatok támadtak fel bennem, mint például "Tök jó lenne beszélgetni a jobb oldalival. Semmi szex, csak beszélgetés, úgyis jól megnézett magának." Biszexuális énem jelenleg regnáló oldala azonban gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, úgyhogy tovább olvastam.

Néhány megállóval később aztán bekövetkezett, amitől tartottam: három cigány jött be a vagonba, és rögtön le is telepedtek elém (egy hormonbajszos legény), valamint mellém (egy kiskölyök). Az apjuk odébb foglalt helyet. Egy csomó horgászbot volt náluk, és kábé egy perc múlva meg is kérdezték, nem akarok-e egyet megvenni. Ezt a zenén keresztül is értettem, a reakciójukat viszont már nem. Valahogy úgy szólt, hogy "cska?". Kivettem a fülemből az egyik dugaszt, és mondtam, hogy nem értem. Erre a hormonbajszos megismételte, hogy "icska?". valamiért még mindig nem fogtam, mit akar tőlem, ezért megint visszakérdeztem. "Bicska?"— jött a türelmes válasz, én pedig megnyugodva válaszoltam, hogy azt is kihagynám. Ezen túl nem is kommunikáltak velem, ráadásul a következő megállónál le is szálltak.

Fellélegezhettem, és egy jó órán keresztül nyugtom is volt, mígnem egy kigyúrt, lebarnult, divatosan öltözött ikerpár telepedett a közelembe, meg az egyikük barátnője. Egy kutyakölyök is volt velük, amit némi ölelgetés után felfedezőútra engedtek, de aztán összeszedték, és ők is leszálltak. Hamarosan viszont egy lelakott alak ült elém, cigarettával a kezében. Miután felfedezte, hogy az oldalán levő hamutál nem üzemel, megkérdezte, hamuzhat-e a mellettem levőbe. Mondom persze, ezért így is tett. Valami borzasztóan fojtó füstű cigarettát szívott (asszem Bond), később pedig egy sört is elfogyasztott. A kinézete — érdekes módon — súlyos kontrasztot alkotott az udvariasságával (sőt, még olvasott is), ezért a továbbiakban nem is zavart a jelenléte. Székesfehérvárnál szállt le. Közben eleredt az eső, én pedig kárörömmel gondoltam a barátaimra, akik már nyilván a szálláson morogtak a hirtelen időváltozás miatt.

Sokáig nem maradhattam egyedül, mert újabb útitársam érkezett. Egy még az előzőnél is lelakottabb kinézetű alak, aki kísértetiesen hasonlított a Vissza a jövőbe sorozat Dokijára, azzal a különbséggel, hogy a haja nem ősz, hanem sárga volt. Pontosabban megsárgult ősz (nem szőke), a ruhája pedig határozottan koszosnak tűnt. Ahogy leült, rögtön be is vágta a szunyát, ami nem is lett volna baj, ha nem nyitott szájjal alszik, és legfőképpen nem rám leheli az alkoholos szagú nyomorgázt. Azért egész elviselhető volt, mivel a menetszél az ájer jelentős részétől jótékonyan megkímélt. Eddigre már legalább 100 oldalt fogyasztottam el a könyvből, ami — a tartalmát ismerőknek nem meglepően — jelentősen amortizálta a szellemi kvalitásaimat. Ezért aztán egy kis szünetet tartottam és közben eszembe ötlött a barátom kamasz kölykéhez aznap intézett kérdésem (miután a Holt-tenger kellemes mivoltjáról fecsegtem vele egy kicsit), hogy fel tudna-e sorolni nekem 20 tavat a világból. Meglepő módon csak a Holt-tengert tudta megemlíteni, annak ellenére, hogy például éppen a Balaton partján ücsörögtünk, és a Velencei-tó sem volt tőlünk messze. Kicsit besegítettem neki, és magam soroltam fel még vagy tízet, de tőle egyetlen egyet sem tudtam már kicsikarni. Nem minősítem. Szóval éppen ezen morfondíroztam, és közben újabb tavakat listáztam az agyamban. Rögtön felmerült bennem a kérdés, hogy vajon elfogadható válasz-e hasonló kérdésekre az összes tó, vagy húzni kell egy határt. Mert például a Városligeti-tó vagy a Feneketlen-tó elég csicska, és különben is mesterségesek. Innen már csak egy ugrás volt eljutni a "Hány tó létezhet egyáltalán a Földön?" kérdéskörhöz, amire valamiért a 12000 ugrott be, minden alap nélkül. Erről eszembe jutott, hogy ha én Isten lennék, biztosan baromira unatkoznék, viszont meg volna a hatalmam ahhoz, hogy minden létező tóról információkat gyűjtsek. Így unaloműzésként fognék egy nagy könyvet, és beleírnám az összes általam teremtett tó nevét, mármint azokat, amiket a gyarló emberiség adott nekik.

A hegyekre, tengerekre és egyéb domborzati tényezőkre már nem volt alkalmam továbbörökíteni a kérdéskört, mert tőlem balra egy hatalmas és gyönyörű szivárványt pillantottam meg. Jobbra egyetlen felhő sem volt, balra viszont szemmel láthatóan esett az eső (valahol a távolban). Tökéletes együttállás egy szivárvány létrejöttéhez. Gyönyörű volt. Minden színe csodálatosan pompázott, és mindegyik legalább 10 méter széles lehetett, de akár még annál is nagyobb. Teljesen megigézett, ezért legalább negyed óráig megkövülten bámultam, de később is gyakran felpillantottam, hogy meg van-e még.

Budapest előtt kicsivel egy párocska, meg az egyikük anyja keltette fel a figyelmemet. A párocskák rám nézve komoly kockázati tényezőt jelentenek, mivel gyakran smárolkozásra vetemednek, az cuppogó hangeffektekkel jár együtt, ami viszont általában baromira szokott idegesíteni. Hiába van bedugva a fülem, mert úgy is meghallom. Szerencsére egyelőre semmi ilyesmire nem készültek, ezért elindulhattak a gondolataim velük kapcsolatban. Csak a szokásosak: a nő melyiknek lehet az anyja? Az anyjuk egyáltalán? Ha a fiúé (asszem a fiúé), akkor vajon mit szólhat a leendő menyéhez? És az mit szól a leendő anyóshoz? Ilyesmi. Később aztán rákezdtek a nyalakodásra, ami 3,5 óra utazás után eléggé hamar felbosszantott, az anyjuk meg némi rágógumi-fújkálással kontrázott az egészre. Azt sem tudtam, hova nézzek, hogy ne idegesítsen. Kelenföldnél szálltak le, így az utolsó negyed órát az idegi regenerációnak szentelhettem.

19:53-kor aztán megérkeztem Budapestre, pontosan 5 perccel a kiírt érkezés idő után. Volt még egy apró problémám: találok-e nyitva tartó jegypénztárt a lejárt bérletem pótlására, vagy jegyet kel vennem? Találtam és nem kellett.

Hát ez baromi izgalmas volt, úgyhogy a holnapi retúr-viszonylaton történtektől asszem majd megkíméllek benneteket.