Most lehet, hogy megint belecsapok a levesbe, de egy ilyen téma mellett nem mehetek el szó nélkül. Tegnap ugyanis első fokú ítélet született Kulcsár Attila és bűntársai (egy részének) ügyében.

Emlékeztetőül: az egész azzal kezdődött, hogy 2002-ben megverték az utcán Szász Károlyt, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete akkori vezetőjét. Az esetet figyelmeztetésül szánták, hogy a PSZÁF ne hozza nyilvánosságra a korábban feltárt helytelenkedést a Pannonplast részvényeinek felvásárlása kapcsán, ami aztán egy lépésben vezetett a K&H Equitiesnél történt visszásságokhoz. Szász ennek ellenére kiborította a bilit, de meg is ütötte a bokáját. A balliberális sajtó a szocialista diktatúrát idéző módon nyomban összehangolt támadást indított ellene. Olyanokat írtak, hogy az egész megveretés megrendezett volt, mert túl enyhék voltak a sérülései, hazugság minden, amit állít, és különben is milyen sokat keres (mellesleg a feltárt pénz több évtizednyi fizetését fedezte volna). Rögtön ezután közokirathamisítással vádolták meg, majd mivel a kormány törvényes úton nem távolíthatta el a pozíciójából, hát törvényt módosított, hogy az egy személyi vezetést egy több tagból álló tanáccsal váltsa fel. Ha jóhiszeműen azt feltételezzük, hogy a kormánynak és a kormánypártoknak semmi közen nem volt az ügyhöz, akkor nem értjük, mi szükség volt erre a bosszúhadjáratra.

Az igazságszolgáltatás ennek ellenére beindult. Rejtő E. Tibort az osztrák határnál kapcsolták le, aki egyébként nem akart meglépni, csak "függönyt akart vásárolni" odakint. Gyorsan összeszedték Szekér Gyulát ("Gyuszi taxist"), aki a pénzekkel furikázott, valamint El Abed Hasszán "szír pénzváltót" (eposzi jelző), meg egy kollégáját, de felmerült a pénzt gyanútlanul(?) kifizető csicska kis banki alkalmazottak elővétele is. Míg a ballib sajtó a szerecsenmosdatással és a gyorsan előszedett orbáni szőlőbánya-üggyel foglalkozott, a Magyar Nemzet és társai magánnyomozásba kezdtek. Gyorsan előkerült jó pár újabb név is. Kiderült, hogy a két állami autópálya cég vezetői mellett Puch Lászó, az MSZP pénztárnoka is érintett lehet az ügyben, legalábbis a Szekér Gyula által használt autót, az ügyben nyakig sáros Britton Kft. vásárolta, de azt Puch nevére írták. Érdekes momentum volt az is, hogy Baja Ferenc államtitkár többször személyesen vett át pénzt (több 10 milló forintot) Kulcsártól, és ezen találkozók egyikére magával vitte Endrényi Éva vállalkozót is, aki mellesleg Kovács László úgymond "hölgyismerőse" volt. A dolog pikantériája ráadásul, hogy a találkozók színhelyéül szolgáló Britton iroda véletlenül egy épületben volt Lampert Mónika férjének ügyvédi irodájával, nem is beszélve arról, hogy néhány fénykép tanulsága szerint az ügyvéd úr emelkedett hangulatban koccintgatott a fent említett urak társaságában (köztük Schönthal Henrikkel, a több földrészen körözött alakkal). Az újságírók kérdésére, miszerint mire föl történt ez a koccintás, a miniszter asszony hamarjában meg is adta a választ: nyilván, mert pohár volt a kezükben. Később Áder János neve is felmerült, aki állítólag szintén kapcsolatban állt az urak némelyikével, de emlékezetem szerint később tisztázta magát. Előkerült egy valag lehallgatási jegyzőkönyv is, amikben a (feltételezett) elkövetők egymást nyugtatgatják, például azzal, hogy "ez a Gyurcsányi majd elintézi" a dolgot. Azóta sem tudjuk, ki lehetett ez az alak. Az elkövetés időszakában a különböző bankok vezetőségében helyet foglaló emberek (László Csaba pénzügyminiszter, Draskovics Tibor pénzügyminiszter, Medgyessy Péter miniszterelnök) elképzelhető érintettségét már érinteni is alig volt kapacitás, ezért ezek a nevek gyorsan a talonba kerültek.

Kulcsár Attila közben meglépett, mint utóbb kiderült a Nemzetbiztonsági Hivatal hathatós segítségével. Ennek a hivatalnak az a Tóth András volt akkoriban a vezetője, aki előbb nem volt hajlandó kiadni a lehallgatási jegyzőkönyveket az azt kérő országgyűlési képviselőknek (Répássy Róbert, Demeter Ervin), majd egy könnyed mozdulattal kiadta az utasítást azok megsemmisítésére is. Nem véletlenül nem tudjuk, ki lehetett a Gyurcsányi. Schönthal Henrik szintén angolosan távozott, de míg Kulcsárt később előszedték valahonnan Ausztriából, addig az utóbbit az USA nem volt hajlandó kiadni. Amint a 8 általánost végzett ex-brókert elfogták, újabb adatok kerültek napvilágra. Például felmerült Forró Tamás neve is, aki még ezek után is a Pártkeltében Napkeltében osztotta az észt, a jobboldalra köpködött, csúsztatgatott és pofátlankodott, de miután a teljesen véletlenül pont ezekben az időkben előkerült ügynöklista alapján kiderült róla, hogy az állampárti időkben III/3-as gazemberként jelentgetett (Szilágyi Ákos fedőnéven), valamint egy képhamisítási ügyben is felmerült a neve (aztán később még egyben), eltakarodott végre a képernyőről. Kulcsár kihallgatásai alapján aztán bizonyos dolgok tisztázódtak, mások meg összezagyválódtak. Sőt, egy alkalommal kikerült az ügyészségről egy olyan felvétel is, amin Kulcsár meglehetősen közvetlen hangnemben diskurál az őt kihallgató ügyészekkel, valamint úgy tűnt, hogy a tanúvallomását szinte azok diktálják neki, de természetesen ennek semmi jelentősége nem volt és nincs is. Közben aztán eltelt 5 év, a sajtó szépen elhallgatott, pusztán egy olyan dokumentumfilm készült közben, amit sajnos nem láttam, de a bejegyzésem címe azért erre emlékeztet. Talán ha láttam volna, egy kicsit alaposabban is ismerném az egészet.

A hétköznapi ember ehhez az ügyhöz most két módon állhat hozzá.

Egyrészt — ha még ennyire alaposan sem ismeri az ügyet — gondolhatja azt, hogy most végre helyreállt a világ rendje, a bűnösök elnyerték méltó büntetésüket, a pénz egy része visszakerül a megfelelő helyre, ahogy az elitéltek is ott kötnek ki, ahová valók. Sőt, mi több, pusztán 5 évre volt szüksége a magyar bíróságnak, hogy leírja az i-t, amire persze a pont majd csak soká kerül fel. Az ügyet pedig piciny agyunkban odatesszük Tribuszerné, a Globex Holding, a Fenyő-gyilkosság, a Lupis Brókerház, az olajszőkítések, meg a Tocsik Márta mellé, és éljük tovább az életünket.

De ha az ember egy kicsit jobban odafigyel a dolgokra, gondolhatja azt is, hogy itt valami már megint nagyon nincsen rendjén. Egyrészt hol vannak a valódi bűnösök, hol vannak a vádlottak padjáról a politikusok, akik nehezen menthetően keveredtek bele az egészbe. Most akkor mi van Baja Ferenccel? Mi van Puch László, volt MSZP-pénztárnokkal? Mi van Lamperth Mónika ügyvéd férjével? Mi van Kovács László energiaügyi adóügyi biztos hölgyismerősével? Ki az a 'Gyurcsányi', akit a később megsemmisített lehallgatási jegyzőkönyvekben oly erőszeretettel emlegetnek a megszeppent elkövetők? Hol a többi pénz?

És vajon valóban ezek lesznek a végleges büntetési tételek, vagy másodfokon — amikorra már a kutyát nem érdekel az egész — szépen csökkentgetik azokat mondjuk egészségügyi és/vagy idegi állapotra hivatkozva? Forró már megkapta a büntetését: bár felfüggesztettet kapott, régóta egy összetört, megrenyhült ember, aki úgy néz ki, mint egy csöves. Létezik Isteni igazságszolgáltatás... Kulcsár még 6 évet kell, hogy üljön, mivel 2 éve előzeteseben van, de persze tudjuk, hogy közben nyugodtan eljárogathatott. Vajon élve jön ki a börtönből? Vagy éppen azért jön ki élve a börtönből, mert a társainak sikerült megúsznia a dolgokat? És a pénz. A kirótt vagyonelkobzási tételekből vajon mennyit sikerül ténylegesen behajtani? Vagy már régen a család nevén van minden? Valószínűleg igen, bár amit még idejében zároltak, az már nem ússza meg.

És a legfőbb kérdés: most vajon örüljünk vagy sírjunk?

Kicsit öncélú, és valószínűleg élvezhetetlen lesz a mai bejegyzés, de mint arra tegnap már utaltam, ma van szerény kis blogom első születésnapja. Ha 2008. nem szökőév volna, akkor már a második évben lennék, de így még nem.

Amikor 368-369 napja unalmas perceim egyikében beírtam az explorer keresősávjába a "melegblog" kifejezést, a rendszer az elsők között dobta ki Kyan blogját. Szerencsére ezt kezdtem el olvasni (és nem másikat), és annyira elmélyültem benne, hogy csak az álmosság volt képes egy kis szünetet erőltetni rám. Már valami hajnal fél 4 lehetett, amikor aludni tértem. Másnap persze ott folytattam, ahol előzőleg abbahagytam, aztán kisvártatva a végéhez is értem. Nagyon nagy hatással volt rám, amit ott olvastam. Kyan azóta sajnos elhagyta köreinket, de a kezdeti sikeren felbuzdulva újabb blogokat kerestem, és azokkal folytattam az olvasást. Nem telt bele két nap, amikor felmerült bennem a gondolat, hogy akár én is elkezdhetném írni a sajátomat, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Túl nagy reményeket nem fűztem az egészhez, mivel — ismerve magamat — tudtam, hogy nálam minden csoda 3 napig tart. És lőn, már egy év eltelt, de a lendületem még mindig a régi (és most tekintsünk el a tegnapi gondolati botlástól).

Kezdetben olyan naplónak szántam, amit megmutatok 'a valakinek' is, de aztán ahogy egyre nőtt a napi látogatók száma, egyre többen és többet kommenteltek, elkezdtem egyfajta küldetésnek is tekinteni. Szerintem mással is így van ez. Először magának ír az ember, aztán már a 'mindenkinek' (is). Így a kezdeti, a mindennapokkal, szánalmas kis életemmel foglalkozó, unalmas bejegyzések közé egyre több olyan került, ami a világ dolgaival, a gondolataimmal foglalkozik. Mert idő közben rájöttem, hogy akár missziót is teljesíthetek. Elvégre — akárcsak mindenki más — én is egy megismételhetetlen, pótolhatatlan csoda vagyok, egy egyedi létező, aki ráadásul egy csomó világ határán táncol. Biszexuálisnak születtem, tehát nőket is szerethetek és férfiakat is. Otthonom a heterók világa, és a melegeké is, a liberalizmus szolgálná a létem, mégis konzervatív vagyok. Egy évtizede a gazdaság, a pénzügyek töltök ki a munkaidőmet, engem mégis a társadalomtudományok érdekelnek, egyszerre vagyok tehát reál és humán érdeklődésű. A családom egyik fele balos, a másik jobbos. Minden ember tartozik valahova, én viszont egyszerre tartozom egymást elvileg kizáró csoportokhoz.

Az emberek kategorizálnak, tipizálnak, amikor a mindennapjaikat élik. És én azt látom, hogy a szociológusok pfujolnak a gazdasági emberekre, a gazdaságiak nem értik, mi haszna a szociológiának, a jobboldaliak kommunistáznak, a baloldaliak fasisztáznak, a heterók buziznak, a melegek pedig lekicsinylően tekintenek a heterókra. És akkor itt vagyok én, aki talán megmutathatja a többieknek, hogy az általánosításuk helytelen, hiszen én is egy teljesen átlagos ember vagyok, és mégis mennyire ellentmondásos személyiség. Hogy én is cimkézek, meg általánosítok? Persze, azokat, akikről kevés ismerettel rendelkezem. A blogomon keresztül viszont engem már eddig is alaposan ki lehetett ismerni, ezért bízhatok abban, hogy ha valaki egy keresőkifejezés nyomán idetéved, akkor nemcsak azt találja, amit keresett, de még a szeme is tágra nyílik, hogy 'igeeeen? ilyen is van?". Ez tehát az elsődleges célom, az árkok temetgetése, de nem elhanyagolható szándék az exhibicionizusom kielégítése, a szórakoztatás, a naplóírás, és az izgalmas, új egyéniségek megismerése sem. Na meg aztán olyan igényeimet is kielégíthetem, amiket — sajnos — a magánéletemben nemigen tudok, mint például a fontos dolgokról folytatott diskurzus, az emelkedett témájú vita, a mesélési, alkotási lehetőség és a megbecsülés iránti vágy. Ezeket mind teljesíthetem a blogolással, és még az sem érdekel, ha emiatt a párom folyamatosan pöröl, és a többi bloggerre úgy tekint, mint a véres rongyra. Sokat veszekedtünk már emiatt.

Az utóbbi egy évben tehát sokat írtam magamról, beszámoltam 2,5 vizsgaidőszakról, a munkahelyemről, meg az ottani dolgokról, a macskámról, a kondizásomról (az első perctől kezdve), a páromról (persze csak mérsékelten) vagy a mindennapjaimról. De megismerhettétek a gondolataimat, néhány emlékemet, hogy milyen magasabb rendű eszmékből vezetem le a világ bármely jelenségéről alkotott véleményemet. Sokat viccelődtem, de néha komoly is tudtam lenni.

Ez alatt az egy év alatt megismertem egy csomó jó fej embert, akikkel élőben is szívesen találkoznék, vagy ha már találkoztunk, szívesen töltenék velük több időt, mint afféle haverokkal. Köztük biztosan jól érezném magam. Bízom benne, hogy mások is így éreznek irántam, és nem sértettem meg túl sok embert (bár sajnos némelyek kommentjeinek látványos elmaradása arra enged következtetni, hogy elegük lett belőlem és a lényemből).

Egy kis statisztika:

Ez a 244. bejegyzésem, ami azt jelenti, hogy heti 4-5 írást tettem közzé. Ez talán azt is jelenti, hogy megbízható blogger vagyok, akinek az oldalára tévedve inkább találni friss bejegyzést, mint másoknál. Itt szinte mindig fogadja valami új az olvasót. Ezen bejegyzések általában tartalmasak, de legalábbis terjengősek, ami viszont már nem mindig előnyös.

A 244 bejegyzésre 752 komment jutott, ráadásul az utóbbi időben már alig van olyan írásom, ami az átlag alatti mennyiségű kommentet kapna. Ez nagyon jól esik, de hiszen a sok megjegyzést minden blogger szereti. Ez jelenti azt, hogy nem unalmas dolgokról ír. A hasznosságot pedig csak a keresőkifejezések egyre szaporodó száma jelenti, tehát egy naiv kis fiura a keresőjébe pötyögve egyre nagyobb valószínűséggel talál rám, és remélhetőleg választ is kap nálam a kutatott dologra (vagy legalább közelebb kerül). A 2865 keresés között azonban nyilván egy csomó olyan is van, aki potyára jött ide, mint például az, aki "kifordított pina", "fasz és picsa egybe basz", "smegma blog", "fityma pattanások" vagy "gecis bugyit nyalok" kifejezésekkel kapcsolatban érdeklődött volna — hogy csak egy párat említsek, találomra.

És akkor hogyan tovább? Amíg a látogatók száma szaporodik vagy legalább stagnál, és nem jön közbe valamilyen vis maior, addig biztosan lesznek új bejegyzések. Egy csomó mindent ki szeretnék még magamból írni, az ötleteim is szaporodnak, meg a mindennapokban is történnek olyan dolgok, amiket majd beszámolásra érdemesnek fogok tartani. Szeretném még megoldani, hogy működőképes állapotba biggyesszem a bejegyzések mögé a főoldalra ajánlás lehetőségét, amit egyszer már megpróbáltam, de akkor nem működött. Sajnos nem értek az ilyesmihez, pedig lassan ideje volna egy kis egyedi színt is vinni a megjelenésbe a gyári sablon helyett. Talán találok olyan megbízható embert, aki segíteni tud legalább egy egyedi fejléc megszerkesztésében, addig viszont minden marad a régiben. (A blogom ajándéka pedig néhány illusztráció, amikkel a régebbi bejegyzéseimet szeretném színesíteni.)

...mert idegileg megnyugtat.

Bevallom őszintén, hogy du. 5 óra felé olyan elkeseredés jött rám, hogy azon gondolkodtam, a holnapi jubileumi bejegyzés megírása után abbahagyom a blogolást, vagy legalább is szüneteltetem egy időre. A váratlan pofonok néha kizökkentenek a megszokott ritmusból. Míg a konditerembe nem értem, a fejemben folyamatosan a holnap képernyőre vetendő gondolatokat, mondatokat fogalmaztam.

A mára szánt bejegyzést félbe hagytam, a holnapit pedig még ma este megfogalmaztam volna, és ebben az szerepelt volna, hogy miért jó blogot írni, mi vele a célom, mit jelent számomra. Utána pedig tételesen leírtam volna, hogy miért nem ér semmit mégsem az egész, és miért nem tudom vele elérni a célomat. Végül pedig bejelenteni szándékoztam, hogy akkor most szünet.

A 40 perces edzés alatt végig ezen járt az agyam, de ahogy fáradtam, úgy nyugodtak le a gondolataim is. A harag rossz tanácsadó — ez (is) egy nagyon igaz közmondás, én pedig általában tartom is magam hozzá. Igazából eddigi életem során csak 3 ember tudott kihozni a sodromból, mert esetükben vitatkozás közben elfogytak az érveim. Márpedig olyankor az indulat következik, utána pedig az, hogy az ember kiírja magát a civilizált viselkedésű személyek közül. Ugyanezért nem szoktam kapásból válaszkommentet sem írni, hanem előtte mindig rápihenek X percet vagy órát.

De most már észnél vagyok, és újra erőt érzek magamban a helytálláshoz...de a többit majd holnap.

Redbleknek ígértem egy fotósorozatot a cicámról, de mivel nincs kedvem egy csomó képet átméretezgetni, meg feltöltögetni, úgy döntöttem, hogy inkább egy videót szúrok be ide. Mondjuk ezen legalább annyira jól látszik, hogy nem túl ügyesen kezelem a gépet, mintha képeket csináltam volna, de a lényeg talán ezen is látszik: Desiré testileg felnőtt, de lelkileg még mindig kiscica. (Kéretik a lakásban (ismét) nem szétnézni, mivel az ötlet megint az irdatlan kupleráj állapotában jött).

A fikuszomat egyébként azóta el kellett menekíteni az üvegasztalról, mert a drágaságom az istennek nem volt hajlandó megférni tőle. Az egy dolog, hogy újabb bazi nagy ágát törte le, de állandóan megrácstálta a leveleit is, márpedig az fullasztó hatással van a kóstolgatóra. A kis hülye nem jött rá, hogy mi van, én viszont — látva, hogy állandóan nyaldokol — inkább a békés megoldás mellett döntöttem.

A macsekom persze nem adta föl, és továbbra is öngyilkos akart lenni, bár most már a növény általi halál helyett más módszert választott. Az egyik nap felugrott a szekrény legmagasabb polcára, de mivel a sok könyv miatt nem tudott ott megkapaszkodni, úgy ugrott le, hogy közben lefejelte a kaparófája csúcsát. Rögtön tudtam, hogy megütötte magát, mert rázta a fejét, és a szája feletti területet nyalogatta. Nem csoda, hiszen vérzett is neki. Szerencsére nem esett komoly baja, a foga sem tört ki, úgyhogy csak egy kis bibi emlékeztet a meggondolatlanságra (amíg el nem múlik)

Az utóbbi 6 évben minden nyaram leghosszabb egybefüggő szabadságát egy olyan rendezvényen töltöttem, ami a köztudatban vagy nem létezik vagy minimum fasiszta. Persze ezt a jelzőt nem nehéz egy olyan országban kiérdemelni, ahol már a néptánctól, népdalénekléstől vagy kézműves foglalkozásoktól eltérő bárminemű hagyományőrzés is szésőségesnek számít. Elvégre lovagolni, íjászkodni, rovásírást használni vagy sólymot reptetni csakis a radikálisok szoktak... mert a 'normális' ember a szabadidejében a Burger Kingben eszik, egy moziban ül, Győzikét néz, plázázik, vagy leértékelt árukra vadászik valamelyik hipermarketben. De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen egy kívülálló szemében könnyedén tűnhet fasisztának vagy nácinak ez a bizonyos rendezvény, ha a látogatóinak egy jelentős hányada konkrétan szkinhed. Nemcsak lelkében, de megjelenésében is.

Ezen a bizonyos rendezvényen (aminek a nevét direkt nem írom ki, de könnyen kitalálható) a jobboldali gondolkodásmód teljes spektruma képviselteti magát, és ha valaki azt gondolná róluk, hogy "ez mind egyforma", akkor közlöm, hogy ilyen szintű sokszínűséget keresve sem találni máshol. A teljesen hétköznapi családocskáktól, az agyontetovált motorosokon át, a nyugdíjas mamikákon keresztül az elborult agyú kopaszokig megtalálható itt mindenki, a politikai jobbközép gondolkodástól egészen az ultraradikálisig. Így aztán annak ellenére, hogy itt mindenkinek hasonló alapokon nyugszik a gondolkodásmódja, nincs két ember aki minden tekintetben egyetértene egymással, sőt...de most nem ez a téma. Egy dolog azonban eléggé szembetűnő: a résztvevők kb. 40%-a szkinhed. Ez részben azt bizonyítja, hogy az ezzel a stílussal azonosulni nem tudó másik 60% sokkal toleránsabb, mint az önmagát a tolerancia bajnokaként feltüntető SZDSZ és holdudvara, akik persze csak addig türelmesek, amíg mindenki ugyanazt szajkózza, amit ők. Itt mégis mindeki békén megfér egymás mellett, sosincs verekedés, sosem tűnik el senkinek semmije (hacsak el nem veszti azt), és ha politikai témájú magánbeszélgetésre kerül sor, akkor sincs belőle öri-hari, pedig itt legalább olyan jókat lehet vitatkozni a hasonszőrűekkel, mint más esetekben a SZDSZ-szavazókkal (akikkel én nagyon élvezetes csörtéket tudok lenyomni).

Ezt a hosszúra nyúlt bevezetőt pedig azért pötyögtem ide, hogy felvezessem a mai témát: a szkinhedek szubkultúrájába szeretnék egy kis betekintést nyújtani, mint olyan kívülálló, aki azért egy kicsit jobban belelát a lényükbe, mint más kívülállók. Talán azt gondolnánk, hogy egyfajta uniformitás uralkodik a köreikben, hiszen mind egyformán néznek ki (a szkinek mondjuk pont annyira egyformák, mint a kínaiak), és biztos ugyanúgy is gondolkodnak. Pedig nem. Ha a felszínt egy kicsit megkapargatjuk, hamar rájöhetünk, hogy még ők is sokskinűek (ez de szar volt...). Nézzük a legjelemzőbb tulajdonságaikat.

A szkinhedek megjelenése

A legszembetűnőbb vonás a kopasz fej, ezt mindenki tudja. Persze kopasz más is lehet (pl. jellemzően a kidobóemberek), ugyanakkor nem minden szkinhed kopasz. Előfordulnak például egyéb módon felnyírt vagy Hitler-frizurás alakok is. A ruhatáruk alapkelléke a katonai bakancs, benne fehér fűzővel, a katonai nadrág (akár fekete-szürke-fehér verzióban is), esetleg a fakított/koptatott farmer, a narancssárga belsejű bomber-dzseki és a (jellemzően) fehér nadrágtartó. A pólóik gyakran náci/hungarista jelképeket tartalmaznak, mint például birodalmi sas, horogkeresztre hajazó jelkép, Dávid-csillagot a szemetesbe hajító alak, Szálasi Ferenc arcképe, nyilaskereszt, Nagy-Magyarország-sziluett és/vagy rovásírás. A testüket gyakran tetoválják. Ezek az ábrák szintén a fenti jelképtárból kerülnek ki. Fülbevalót, ékszert szinte sosem hordanak, viszont gyakran viselnek nemzetiszín karszalagot (esetleg életérzés-karkötőt), Nagy-Magyarországos vagy vaskeresztes kulcstartót. Mostanában közkedveltté vált köreikben a 'Lonsdale' márkájú ruházat is, mivel azok feliratában helyet kap az NSDA betűsor, ami csak egy betűvel tér el a hitleri nemzetiszocialista párt rövidítésétől. Vannak szkinhedek, akik barkót viselnek, ami a kopasz fej mellett —véleményem szerint — rendkívül ocsmánnyá teszi a fizimiskájukat.

A szkinhedek gondolkodásmódja

Ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni. Tapasztalatom szerint ezek a fiatalemberek maximum 1-2 szintig képesek a gondolataikat egymásba fűzni, tehát olyan primitívek, hogy a köreikben elterjedt ideológiai paneleket képtelenek továbbgondolni. Ezt az is bizonyítja, hogy ha rájönnének eszméik tarthatatlanságára, valószínűleg felhagynának ezzel az életmóddal, és akkor jól elfogynának. Néhány gondolati elem:

- a világ összes bajáról a zsidók tehetnek

- minden jelentős politikai, kulturális és gazdasági pozícióban zsidók vannak

- minden zsidót, cigányt, négert, buzit és bevándorlót ki kell irtani

- kár, hogy Hitler elvesztete a II. Világháborút, vagy legalább tovább kitartott volna

- aki ezekkel nem ért egyet, az maga is zsidó, maximum zsidóbérenc

Ezen kívül alapvetően militáns gondolkodásúak, az ököljogban hisznek és tekintélyelvűek (bár csak bizonyos történelmi személyeket tekintve). Imádják a világháborús relikviákat és a katonai dolgokat (rohamsisak, katonai öv, stb.).

A szkinhedek kulturális jellemzői

A kultúra számukra a nekik szóló zenék (pl. Egészséges fejbőr, Magozott cseresznye, Oi-kor, Panzers, stb.) hallgatásában, a sörözésben, társas zsidózásban és különféle rigmusok szavalásában merül ki. Utóbbiak közül egy-két gyöngyszem:

Egy sor virág, egy sor fűz / Egy sor cigány, egy sortűz.

Megláttam egy arabot, / Letéptem egy darabot, / De az arab hülye lett, / S kinyalta a seggemet.

Sárkány ellen sárkányfű, / Cigány ellen bőrfejű, / Zsidók ellen németek, / Éljenek a szkinhedek!

Ezen kívül betéve tudják az összes jelentős történelmi személyiség, politikus és közismert emberek vélt vagy valós zsidó mivoltát, sokszor még eredeti nevüket is (Rákosi - Rosenfeld, Kun Béla - Kohn Béla, Hernádi Judit - Hertz Judit, Szekeres - Stern, stb.). Közkedvelt felkiáltásuk az Oi!, ami nem tudom, honnan ered, de gyakran használják. Ha agyuk emlékközpontjában ezek mellett még marad némi hely, azt általában dalszövegek és közismertebb revizionista nóták (Szabadkai udvaron; Lesz, lesz, lesz...; Szőke Tisza haragjában..., Horthy Miklós katonája, stb.) töltik ki. Az emlegetett rendezvény egyetlen kulturális, történelmi vagy politikai előadásán sem vettek részt, és vért adni sem voltak (utóbbi oka valószínűleg a "nehogy má' egy zsidó kapja meg" gondolat volt), ami minden egyebet elmond róluk. Az ott töltött 8 (vagy kevesebb) napot ivással, óbégatással, zsidózással és józanodással töltötték el.

Szkinhed típusok

Autentikus szkinhed: a fenti tulajdonságok mindegyike jellemző rájuk (egytől-egyig), a köztük levő különbséget csak azok intenzitása adja. Például lehet, hogy nemcsak magyar szkinhed zenekarokat hallgatnak, hanem német nyelvű, hörgő, náci zenét is, vagy úgy gondolják, hogy nemcsak minden zsidót (buzit, stb.) kell kiirtani, és akkor de jó lesz, hanem a 'zsidóbérenceket' is. A civil életben ugyanúgy néznek ki, mint egymás társaságában, ami jelentősen visszaveti a lehetőségeiket (ennek oka szerintük nem a megjelenésük, hanem a...na kik?)

Pszeudo-szkinhed: vagy hívhatnám kocaszkinhednek is. Ezek a hiányzó kellékeket valami egyébbel pótolják, például bakancs helyett bakancsnak látszó tárgyat hordanak, nem tetováltaják magukat vagy felvesznek akár Adidas-pólót is. Az ideológiával sem azonosulnak, maximum meggyőződés nélkül szajkózzák azt. Sokszor a hajukat is úgy hordják, mint bárki más, amikor összejönnek, akkor viszont leborotválják a fejüket. Nyáron elég hülyén is néz ki a lebarnult bőr mellé a rikítóan fehér fejbúb. Szerintem esetükben arról van szó, hogy abban a korban, amikor önmagukat keresik, valahogy egy ilyen társasághoz csapódnak. Tetszik nekik a hangadók határozott kiállása, a felnőttekkel szembeni hozzáállása és a merészség, később aztán az egyéb kellékeket is magukévá teszik. Ugyanígy válnak egyesek emóssá, punkká vagy valamely együttes fanatikus rajongójává. Amint egy kicsit érettebbek lesznek, kikerülnek ezekből a körökből.

Proteszt-szkinhed: ezekből van a legkevesebb, hiszen létrejöttük alapvető oka a valami ellen való lázadás. Ez lehet a szülők bosszantása, iskolai botránykeltés, bárminemű figyelemfelhívás, vagy az igazságérzetük sérülése miatti határozottnak hitt kiállás (a megjelenésükkel). Ha a problémájuk megoldódott, újra normálisak lesznek, esetleg valamilyen más szubkultúra tagjává válnak (mondjuk mert megunják a jelenlegit),

Hát, ma megint egy kicsivel okosabbak lettünk.

A közelmúltban kétszer is jártam moziban, ráadásul kedd óta nem kellett dolgoznnom, úgyhogy itthon is megtekintettem egy csokornyi filmet. Most ezekről szeretnék pár szót ejteni, hogy vagy kedvet csináljak hozzájuk, vagy megmentsem az olvasóimat a szörnyű élményektől.

The dark knight

A képregényfeldolgozásokat sosem szerettem, mert általában rendkívül gagyira sikeredtek. Túl sok volt bennük a baromság, és bár tudom, hogy ennél a műfajnál a realitásoktól el lehet rugaszkodni, nekem ezek az ugrások már egy kissé nagyra sikeredtek. A Batman sorozat első három részét ennek ellenére rendkívül sokszor láttam (a hármat együtt legalább 50 alkalommal), mert a kisöcsém anno állandóan ezeket nézte. Az elsővel még egészen jól megbékéltem, mert Jack Nicholson Joker-alakítása nagyon tetszett. Egy csomó szöveget a mai napig fejből idézek belőle. A második rész már nem jött be, mert túl sötét volt a hangulata, és egyik főgonosz sem dobta ezt föl a sajátságos humorával. A Batman 3. része ismét tetszett, ami főleg Jim Carrey Rébuszának volt köszönhető, de Tommy Lee Jones Kétarca is többször megnevettetett. A 4. részt képtelen voltam akár egyszer is végignézni, annyira szar volt. Nem is érdemel több szót. A Batman — beginst nem láttam, de a The dark knightot mindenképpen meg akartam nézni. Nem is bántam meg. Ebben már sokkal kevesebb a faszság (bár azért van benne), végre nem állandóan éjszaka játszódik, nem feltétlenül a 12 éves korosztálynak szól, kellő mennyiségű benne az akció, de ami az egész filmben a legcsodálatosabb, az Heath Ledger alakítása. Egyszerűen fantasztikusan játsza benne Jokert, pedig előzőleg azt gondoltam, Nicholsont nem lehet túlszárnyalni. De lehet. Ahogy Filmbuzi írta a blogjában, ez egy olyan film, ami órákkal később is  hatással van az emberre, ez velem is így történt. Később a Youtube-on megpróbáltam rákeresni néhány momentumra, de egyelőre sajnos nemigen található fönt semmi. Sebaj, idővel újra élvezhetem a film egyik-másik jelenetét. Feltétlenül érdemes megnézni.

Mamma Mia!

Romantikus vígjáték az ABBA számaival. Egyszer meg lehet nézni, de nekem nemigen jött be. A számok ugyan még a moziban is felpezsdítettek, de én általában ragaszkodom az eredetihez, és bár a színészek igencsak kitettek magukért, ezzel együtt is messze elmaradnak a legendás négyes előadásától. Hiába parádés a szereposztás, hiába vicces az alapsztori, a dalokat sajnos nagyon gyengén adják elő, pedig pont ezek különböztetnék meg ezt a filmet a többi, hasonló témájú vígjátéktól. Nem véletlenül húztam előzetesen a számat, amikor azt láttam, hogy Pierce Brosnan majd ABBÁ-t énekel benne. Hát énekelni ugyan énekel, de majd beleszakad a nyakán az ér... Azért feltétlenül érdemes megnézni.

Halloween II.

Egy réges-régi horror következik, ami a megjelenés évében talán félelmetes volt, de mostanra ebből semmi nem maradt. A történet pont ott folytatódik, ahol az elviselhetetlenül unalmas első rész abbamaradt. Sőt, mintha a felénél elvágták volna azt a filmet, talán ennek még az első jelenete is ugyanaz, mint az első rész vége. Sok csavar nincs is benne. Jamie Lee Curtis 90 percen keresztül menekül tébolyodott kisöccse elől, aki közben minden útjába álló embert válogatott módon hentel le. Ezek a hentelések viszont messze nem látványosak, gyakorlatilag nullák. Színészi alakításról meg egyáltalán nem beszélhetünk, mivel Mike Myers ugye sosem szól egy szót sem, Curtis végig csak ájuldozik, vonszolja magát, meg révedez, Donald Pleasence Dr. Loomis alakítása hiteltelen, a többieknek meg alig van szerepük. Persze ez a film még mindig sokkal jobb, mint a gyalázatos 3. rész, aminek ráadásul semmi köze sincs a sztorihoz. A Halloween 2000 és a Halloweeen - A feltámadás már sokkal nézhetőbb, de még azok is hagynak kívánnivalót maguk után. Érdemes inkább elkerülni.

Hellraiser VII.

Clive Barker Pokolkeltője szerintem csak az író rendezésében ért valamit, az viszont jó volt. A sztori abban az időben eredetinek számított, a megjelenítés teljesen egyedi volt, és bár a film baromi régi, némelyik trükkje még ma is megállná a helyét. A film második része a Halloweenhez hasonlóan az első rész fonalát viszi tovább, de már sokkal lájtosabban. A 3. és 4. rész képi megjelenítése sokkal modernebb, de lényegében mindkettő esetében csak a sztoriról való újabb bőrök lefejtéséről van szó. Gyakorlatilag egy-egy vérgőzös öldöklés az egész, és a főgonosznak számító Pinhead sem a régi bennük. Az 5. és 6. részeket nem láttam, szerintem Magyarországon még meg sem jelentek, a 7. viszont — úgy tűnik — duplán is, két különböző alcímmel. Amit én láttam, az valójában egy misztikus és horror elemekkel, meg beteg jelenetekkel megtűzdelt krimi, ami rettentően zagyva. Csak az utolsó 5 percben kerülnek helyükre a dolgok, és csak azért nézi végig az ember, mert kíváncsi rá, hogy mi is ez a sok marhaság. A sztorinak az eredeti történethez már csak vajmi kevés köze van, és ez még akkor is igaz, ha elővették benne Kirsty-t, az első két rész főszereplőjét. Ha az embernek nincs jobb dolga, vagy ha éppen nem fetisizálja a bőrös-láncos-piercinges (és mellesleg torz) alakokat, akkor inkább válasszon magának valami más szórakozást.

Ringu II.

Elkövettem azt a hibát, hogy egy időben bevásároltam magamnak egy csomó japán horrort, köztük ezt is. Néhányuk megtekintése óta már külön több heti lelki felkészülésnek kell megelőznie egy újabb megnézését, mivel ezek egyáltalán nem félelmetesek, nem látni bennük semmit, a szereplők állandóan a végtelenbe révednek (amellett, hogy hülye nevük van), néha meg elképesztő módon primitívek. De ha már megvettem őket, azért meg is nézem, és ilyenkor mindig megfogadom, hogy többet nem húzom be magam a csőbe. És tényleg. A történet amerikai feldolgozása nagyon bejött, a mai napig a horror top 10-em előkelő helyét foglalja el, de ez...ez egy fos. Egy dolog, hogy az amcsik Kör II-je más szálon fut tovább, mint ez, de az mindenképpen sokkal élvezetesebb is. Mit is írhatnék az egészről (Ringu 0-2.)? Neeeeee...

The Amityville Horror - A rettegés háza

Mivel a mérleg a fos oldalára billent, a végére egy olyan filmet hagytam, ami egy kicsit kompenzálja a helyzetet. Ez is egy feldolgozás, sőt, ha úgy vesszük egy bizonyos sztori n+1. megfilmesítése, és mivel ez a sztori elég hálás, igazából elrontani sem nagyon lehetett. Az alapfelállás Stephen King Ragyogását idézi: van egy ház, ahova beköltözik egy család, viszont mivel a házban a gonosz lakik, apuka szépen lassan megőrül, és megpróbálja lehentelni a kedves nejét, meg az utódokat. Közben mindenféle, jó kis látomásai vannak, meg szellemek dzsalnak a sötét szekrényekben, szóval borzongató az egész. A történet általában kevés szereplős, azokon viszont nagyon sok nyugszik. A Ragyogásban anno például (ismét csak) Jack Nicholson haja kócolódott össze a végére, de esetünkben Ryan Reynolds is fantasztikusan adja a napról napra elborultabb apukát (és milyen jó teste van...). Ráadásul a The Amityville horror egy állítólagosan megtörtént eseten alapul, amiről angol tudással rendelkezők bővebb információkat is szerezhetnek innen. Aki bírja a 'lassan közeledünk a sötét szoba felé, aztán infarktust kapunk' jelenetek dömpingjét, annak feltétlenül érdemes megnéznie. Végül álljon itt a trailere, kedvcsinálónak:

Irodalmi alkotnivágyásom mostanában nem elégült ki néhány izléstelen és/vagy gusztustalan versike megalkotásával, ezért az elmúlt napokban írtam egy kis novellát, amit most itt közreadnék. Remélem, nem lett túl gagyi, de ha mégis, úgy hamarosan úgyis rendes bejegyzések következnek. Jó szórakozást hozzá!

Már majdnem az ellenőrző ponthoz ért. Nem késlekedhetett tovább, most kellett cselekedni. Egy kicsit hátramaradt, megvárta, amíg a kollégái jelentős előnyre tettek szert, majd amikor egy szemmel láthatóan fiatal katona mellé ért, akcióba lépett. Feltünően a homlokára csapott, mint aki elfelejtett valamit, és közben önnön mímelt feledékenységétől csüggedt hangon felkiáltott:

— Jajj, a szemüvegem! Ott maradt az asztalon. — megprödült, és már indult is vissza a folyosón, a kutatólabor irányába. A katona egy pillanatig tétován nézte, aztán bizonytalanul utána szólt.

— Dr. Hamilton! — elmozdult a fal mellől, és néhány tétova lépést tett a fehér köpenyes tudós után — Kérem, Dr. Hamilton! Nem mehet vissza, ezt ön is tudja. Majd reggel megtalálja a szemüvegét. Addig senki sem nyúl hozzá.

— Ne aggódjon, fiacskám, csak egy pillanat az egész. Ott maradt az asztal sarkán. Csak felveszem, és azonnal jövök vissza. — és újabb sietős lépéseket tett. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

— Dr. Hamilton! — kérlelte tovább a fiatal legény — Engem ezért hadbíróság elé állítanak. Hallja? Engem fognak lecsukni!

Az utolsó szavakat már úgy kiáltotta a folyosó végén eltűnő tudós után, de az mintha meg sem hallotta volna. Még egy gyenge próbálkozást megeresztett, hogy ha baja lesz ebből az egészből, legalább legyen mivel mentenie magát:

— Le kellene lőnöm, tudja?

A szavak végigvisszhangzottak a falak között, de a válasz nem a várt irányból jött, hanem hátulról.

— Mit ordibál, katona? Talán fél egyedül?

A parancsnoka állt mögötte, egy negyvenes éveiben járó, sebhelyes arcú, ijesztő tekintetű férfi. Orra alatt vastag bajusz, fején barrettsapka. A kezeit a derekára téve állt, és egy kicsit előredőlt a felső testével, ahogy a kiképzőtisztek szokták. Szemei haragos-kérdőn meredtek az újoncra.

— Nem, uram, — kezdte a kiskatona megszeppenve —de Dr. Hamilton visszame... ˙

— Miért mozdult el a helyéről, katona? Azonnal húzzon vissza oda — mutatott az ellenőrző pontra a parancsnok.

— Igenis, uram, — indult meg a riadt tekintetű fiatalember, és közben a hüvelykével a háta mögé mutogatott — de Dr. Hamil...

— Nem érdekel, katona! Ne foglalkozzon az öreggel... maga új még itt, ha jól tudom — folytatta egy kicsit barátságosabb hangon. — Néhány nap, és hozzászokik az itteni dolgohoz, csak ne aggódjon. Dr. Hamilton egy kissé szenilis már, és gyakran elfelejt ezt-azt. De tűzbe tenném érte a kezemet.

A kiskatona szólni ugyan nem mert, de a parancsnok pontosan tudta, az mire gondol éppen.

— A szabályzat? Igaza van, katona. Ha a többi tudósról lenne szó, már kiadtam volna a tűzparancsot, de Dr. Hamiltontól nem kell tartania. Olyan jámbor, hogy olyat keresve sem találhat az ember. Csak őrködjön tovább, meglátja, egy perc, és már itt is lesz.

* * *

Ahogy a folyosón befordult, már nem is hallotta a mögötte zajló párbeszédet. Agya az előtte álló feladaton járt, a szíve pedig hevesebben kalimpált, mint eddigi életében valaha. Ha ezt véghez viszi, hős lesz, ha nem, meghal. Még szerencse, hogy Katie-től rendesen elbúcsúzott reggel, így legalább a lelkiismerete nyugodtabb lett egy kicsit. Nem avathatta be a feleségét, mert azzal mindent elrontott volna, pedig de szerette volna neki elmondani, mire készül. Fehér köpenye csak úgy lobogott mögötte, ahogy sebesen végigsétált a hófehér folyosón. Az ajtó előtt néhány méterrel még szökkent is egyet, hogy mielőbb odaérjen. Most minden másodperc számít — gondolta közben, és az azonosító kártyája már a kezében is volt. Végighúzta a leolvasóban, majd a retinavizsgálóhoz hajolt. Néhány pillanat múlva két csippanás volt a válasz, és az ajtó hangos fújtatással nyílni kezdett.

Dr. Hamilton nem várta meg, hogy az ajtó teljesen kitáruljon, mert amint befért a két szárny között, már be is szuszakolódott rajta.

— Lassabban öreg — figyelmeztette magát — még a végén lebuktatod magad!

Egy mozdulat, egy csippanás, és az ajtó máris csukódni kezdett. Hamilton nekivetette a hátát, és egy nagyot fújtatott. Tekintete végigsiklott a laboratóriumon. Harminc évnyi munkája tárult a szeme elé. Harminc fáradságos, félelemmel teli év. Szinte az egész élete, bár ha nem vesszük olyan szigorúan, akkor nem csak szinte. Ennyi kellett, hogy egy ilyen labort összehozzon. A legmodernebb felszerelés — még ilyen nehéz időkben is —, a XXI. század csúcstechnológiája. Szupertitkos, atombiztos, bázis, ötven méterrel a föld felszíne alatt, benne egy fél század katona és a nyugati világ maradékának legkiválóbb tudós gárdája, köztük persze ő maga is. Ez a bázis, ez a labor volt a nyugat utolsó mentsvára, az utolsó ász a pakliban. Ha sikerül a terv, minden megváltozik, ha nem, már úgyis mindegy.

* * *

2015-ben kezdődött minden. Összetűzések persze addig is voltak, de ehhez képest azok csak gyermeki pofozkodásnak tűntek. Az afganisztáni, az iraki, majd az iráni háborúk mellett máshol is voltak összecsapások. Azonban szerb-bosnyák konfliktus, az újabb pakisztáni katonai puccs, a román-magyar viszálykodás, az egyiptomi-izraeli háború és a többi agresszió állandó háborús feszültséget gerjesztett a világon, és újra kiélesedtek a nemzetközi szembenállás kontúrjai. Az USA Európával és Ausztráliával alkotott egy tömböt, míg Kína az addigra ismét régi fényében tündöklő Oroszországgal. Összecsapásra ekkor még nem került sor, de a helyzet a hidegháborús időkre kezdett emlékeztetni. A kiújult fegyverkezési verseny ugyan fellendítette a nyugat gazdaságát, de ez is csak átmeneti időre odázta el a problémákat. 2015-ben aztán a kínai vezetés elérkezettnek látta az időt az új, minden eddiginél nagyobb birodalom megteremtésére. Augusztusban hirtelen kivonta minden pénzét az anyagilag addigra már végképp kiszolgáltatott Egyesült Államokból, és egy hét alatt államosította a területén levő összes külföldi gyárat, bankot és minden egyéb érdekeltséget. Az ott dolgozókat egyszerűen elkergették, rosszabb esetben letartóztatták. A világ felháborodására fittyet hányva indította meg egy hónap múlva a kelet-ázsiai kistigresek elleni hadmozdulatait, és két hónapon belül el is foglalta őket, újabb súlyos csapást mérve ezzel a pénzügyi életre. Mindezt szinte zavartalanul tehette, hiszen az USA és az Európai Egyesült Államok ezen idő alatt azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja valahogy talpra állítani a totálisan összeomlott gazdaságát. A katonai erejüket teljesen lekötötte az éhséglázadások, az etnikai villongások és az ázsiaiak elleni lincselési hullámok megfékezése. Amíg a diplomáciai lépéseken törték a fejüket, visszahívták nagyköveteiket, megállapodásokat és katonai egyezményeket kötöttek egymással, és egyéb — később — haszontalannak bizonyuló megoldásokhoz folyamodtak, Kína megindította az Európa elleni támadását is. A kétszázmillió felfegyverzett gyalogos és csúcstechnológiájú hadi eszközök nyomulását csak ideig-óráig bírták feltartóztatni. A harcok alatt szinte a teljes NATO-sereg felmorzsolódott, miközben a a kínaiak alig szenvedtek veszteségeket. Oroszország kimaradt az összecsapásokból, és lezárta határait a menekültek elől, az USA pedig magára hagyta Európát, mivel tudta, hogy a következő támadást ellenük fogják intézni. Európa sorsa megpecsételődött. A Kínai vöröshadsereg minden országot megszállt, a kormányokat feloszlatta, és saját helytartóságokat hozott létre helyettük. A hajdani demokráciákat a minden eddiginél kegyetlenebb diktatúra és véres terror váltotta fel. Kína ekkor a polgárai számára eltörölte a második gyerek tilalmát, hiszen már nem volt értelme a korlátozásnak. A nyugati világ tekintete tehát Amerikára vetült. Mivel reményük sem volt ekkora haderő ellen (és a közben kapitulált és a történelmi sérelmek miatti bosszú következtében szinte kiirtott lakosságú Japánra sem számíthattak már), az elnök kiadta a parancsot az atomcsapásra. 2019. augusztus 7-én több száz amerikai és izraeli atomrakéta indult útnak kínai célpontok ellen. Java részüket még út közben megsemísítette a kínai és a kínai fennhatóság alá került kelete-európai rakétavédelmi rendszer. A maradék azonban célba ért, százmilliók pusztulását okozva ezzel. Kína ezt a lépést természetesen nem hagyhatta válasz nélkül, és az elfoglalt Európából valamint a saját terülteiről összehangolt tengeri és légitámadást intézett az USA két partvidéke ellen. Miután a katonai célpontok zömét megsemmisítette, útnak indította saját atomrakétáit. New York, San Francisco, Washington, Boston és még néhány kisebb város órákon belül eltűnt a Föld színéről. Ekkor már Oroszország sem maradhatott tétlen, és hadat üzent Kínának.

Valamikor ebben az időszakban született meg a kis George Hamilton. Családja a szétbombázott keleti parton tengette életét, ahol milliókkal egyetemben patkányokat zabált és hordók tüzénél melengette a testét. A kisfiúról hamar kiderültek fantasztikus mentális képességei. Már 4 évesen olvasott, és mivel maradék családja (anyja és három kistestvére) egy könyvtárban lakott, erre minden lehetősége meg is volt. Az élelem- és ivóvízszerzési körútakról hazaérve első dolga volt, hogy a könyvei közé temetkezzen. Bár minden tudást magába szívott, a fizikai és műszaki témájú kötetetket szerette a legjobban. Tizenöt évesen már bármit képes volt megszerelni, nem volt olyan bomba vagy fegyver, aminek ne ismerte volna a készítési módját, és kisebb találmányokat is alkotott, amikkel jelentősen megkönnyítette a közössége életét. A romok közt élve megoldotta az áramellátást, és az egyéb infrastrukturális szükségleteket, biztonsági rendszereket tervezett, és meg is építette azokat. Alig múlt húsz éves, amikor szinte megvilágosodott: rájött, mennyire rosszul értelmezte addig az emberiség a tér is az idő összefüggéseit, és megtervezett egy teleportáló berendezést. A megalkotására esélye sem volt, ezért el kellett jutnia a hajdani USA belső területeire, ahol akkor még szinte zavartalanul folyt tovább az élet. Számtalan viszontagság között ugyan, de sikerült eljutnia az elnökhöz. Amikor a tervrajzokat megmutatta, és meggyőzte a vezetést elmélete helyénvalóságáról, nyomban biztosítottak számára mindent, amire csak szüksége volt, pénzt, infrastruktúrát, és a legnagyobb elméket. Két évbe tellett, mire a találmányt működőképes állapotba hozták, és újabb fél évbe, mire emberi lények teleportálására is vállalkoztak. Oroszország közben jelentősen lelassította a kínai nyomulást, de ebben az időben már csak kétségbeesett próbálkozásokra futotta tőle. A Birodalomnak immár senki sem állhatott ellen. Az eltelt időben ugyan totális offenzívától nem kellett tartani, de a kínaiak kisebb támadásokkal közben is zaklatták az USA vezetését. Az viszont — kihasználva a haladékot — végleg feladta a reményt a szétbombázott partvidékek helyreállítására. A földrész középső részén két erődítményrendszert hozott létre, és oda összpontosította a harci erejét. Aki nem jutott el időben erre a területre, az végképp magára maradt a pusztulatban. Amint a kínai hadsereg újra erőre kapott, megkezdte a kitartó előrenyomulást, azonban az USA a telportkamrák tömeges felállítása után képes volt arra, hogy jelentős katonai erőket csoportosítson át az éppen ostrom alatt álló területekre. A háború kimenetele innentől kétesélyessé vált, azonban Kínánál volt az erő, hiszen a Föld jelentős részének birtoklásával mind emberanyagban, mind erőforrásokban sokkal jobban állt.

Dr. Hamilton közben sem hagyta abba a munkát. Bár a teleportálási eljárás további csiszolgatása sokat kivett belőle, a munkák közben máris egy időgép tervezgetésébe fogott. Már korábban is közvetlen kapcsolatban volt a legfelsőbb körökkel, de innentől kezdve szinte naponta kommunikált a tábornokokkal, és magával az elnökkel is. A nemzet hőse volt, aki reményt adott a túlélésre. Sikerült kijárnia, hogy egy minden tekintetben biztonságos és jól felszerelt kutatóállomást hozzanak létre számára és a tudóscsoportja számára. Emiatt később sok szemrehányást kapott a katonai vezetőktől, akik minden centet csakis a védekezésre és a hadsereg fejlesztésére szerettek volna felhasználni. Az ellenség azonban napról-napra közelebb jutott. Rengeteg áldozattal jártak a támadásai, de mind nagyobb területet tudhatott magáénak. 2069-re mindkét partvidéket elfoglalták, aztán pedig évente újabb jelentős területeket. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy csakis Dr. Hamilton időgépe adhat reményt a nyugati civilizáció számára. Egy ilyen berendezés megkreálása persze nem ment egyik napról a másikra, de a védelem kitartott, mígnem másfél hónapja elkészült a nagy mű. Eddigre az USA területeinek 80%-a elveszett, azaz kínai fennhatóság alá került. Már nem volt hova hátrálni, és csakis az időgép segíthetett.

Végeztek néhány kísérletet, de nem merték felvállalni a történelem akaratlan megváltoztatásának felelősségét, ezért egy történészekből álló bizottságot hoztak létre, akik alapos és mélyreható elemzést végeztek a beavatkozás várható hatásairól. Hamilton szerint persze csak az időt húzták, amiből egyre kevesebb volt. Magára kellett vállalnia minden felelősséget.

* * *

Ezért állt most a laboratórium ajtajában. Míg megvárta, hogy torkában dobogó szíve lenyugodjon egy kicsit, eszébe villant mindebből egy pár emlékkép, de nem késlekedhetett, ezért nyomban munkához is látott. A labort az ő tervei alapján építették. Mindennek pontosan ismerte a helyét, és az eltelt másfél hónapban — mióta tudta, hogy mire készül — gondos előkészületeket is végzett. Kora ellenére meglepő fürgeséggel szaladt le az ajtó előtti néhány lépcsőfokon, be a labor közepébe. Út közben felkapott egy elektromos csavarhúzót, és az időgép ovális testéből szétágazó számtalan vezeték egyikéhez lépett. Ide korábban egy fémdobozt épített be, ami semmire nem volt jó, csakis az ő tervéhez kellett. Akármilyen nagy tudású kollégái is voltak, az egész rendszert csakis ő látta át. Ő volt a zseni, a többiek meg csak úgy tettek, mintha pontosan ismernék minden apró rész működését. Hát ez nem volt jó semmire, de a firtató kérdéseket könnyedén elhárította néhány jól előkészített válasszal. Ebben a pillanatban a hangszórókból egy férfi hangja szólalt meg.

— Dr. Hamilton, azonnal hagyja el a helyiséget! — a biztonsági személyzet vezetője volt. A teremben számtalan kamera figyelte az ott dolgozók minden mozdulatát, egyetlen momentum sem maradhatott titokban. Az utóbbi napokban azonban minden mozdítható emberre szükség volt, ezért a katonák jelentős részét a frontokra vitték. Alig maradt pár ember, és azok is tapasztalatlan kis fiatal legények voltak, mint az előbbi is, ott a folyosón.

Hamilton úgy tett, mint aki semmit nem hall, és tovább dolgozott a doboz kiszerelésén. A köpenyét egy gyors mozdulattal levette, és maga mellé dobta a padlóra.

— Ismétlem — szólalt meg ismét a férfi hang —, hagyja el a helyiséget!

Az öt csavarből már csak egy volt hátra, néhány pillanat múlva pedig az is engedett. Hamilton ekkor kiemelte a fém eszközt, és maga mellé tette egy asztalra, ami tele volt mindenféle papírokkal, írószerekkel, számítógépekkel és egyéb, jelenleg haszontalannak tűnő dologgal. Ezeket alkarjának lendületes mozdulatával a földre söpörte, hogy több helye legyen a munkához. A hang ekkor élesen felcsattant.

— Hamilton! Mi az ördögöt művel?!

Válasz helyett berohant az egyik oldalajtón, amire a "Szertár" feliratot festették, majd pillanatokon belül két üvegtartállyal tért vissza. Mindkettő félig volt valamilyen folyékony anyaggal. Letette őket az asztalra, majd az egyik tartalmát rendkívül óvatosan áttöltötte a másikba.

— Az isten szerelmére, mit csinál? — szólalt meg újra a hang, majd mintha egy láthatatlan alakhoz szólna — Mozgósítsa a katonákat, vészhelyzet van!

Az üvegedény éppen passzolt a fém dobozba, mintha a kettőt pont egymáshoz tervezték volna. Ami persze így is volt. Hamilton ekkor lehajolt az asztal alá, ahol számtalan vezeték kötötte össze az elektronikus eszközöket. Megmarkolta a kábeleket, majd egy erőteljes rántással kitépte őket a vázból. Felmarkolt egy forrasztópákát, és az egyik kábeldarabot reszkető kézzel a fém doboz megfelelő pontjához rögzítette. Annyira a feladatra koncentrált, hogy csak most vette észre, hogy a férfihang közben megállás nélkül szólt a hangszóróból.

—... és értesítse az elnököt is. Hamilton, ezért megüti a bokáját! Még nem késő, fejezze be amit művel, és hagyja el a helyiséget. Az őrség perceken belül ott lesz magánál...tűzparancsot kaptak.

Miután a második vezetékkel is végzett, a bejárathoz rohant. Út közben felkaptt egy tubus ragacsos anyagot, amivel alaposan bekent egy kisebb felületet az ajtón, majd a dobozt belenyomta ebbe. A ragasztó máris tartott. Az ajtó melletti nyitószerkezet lapját egy heves mozdulattal feltépte, és innen is kitépte a kábeleket. A kis ledek nyomban kialudtak benne, de azért ettől még nem vált működésképtelenné. Nem is ez volt a cél. Bakancsos lábak közeledését hallotta az ajtó mögül. Már csak pár másodperc! A kílógó kábelek végeit összecsavarta a dobozból kilógó kábelekkel, majd a doboz oldalán megnyomott egy gombot. Kis fény gyúlt az oldalán, és egy hangos csippanás hallatszódott.

— Minden egységnek! Hatoljanak be a laboratóriumba! Ismétlem, hatoljanak be a laboratóriumba!

— Én ezt nem tenném — szólalt meg végre a doktor. Mintha egy éteri lénnyel beszélne, úgy forgatta közben a fejét. Az ajtón túlról jól hallatszódott, ahogy a katonák a támadásra készültek. — Jack, látja ezt a dobozt itt? — és közben az egyik kamera felé fordulva az ajtóra mutatott — Ez egy nagy erejű pokolgép. Nem túl profi munka, de a célnak megfelel. Ha valaki kinyitja az ajtót, az egész labor megsemmisül, és benne természetesen az időgép is.

Az ajtón túl nyomban megszűnt a fészkelődés hangja. Parancsra vártak.

— Akkor maga is meghal — jött a válasz a hangszórókból — és a munkája is oda. Ezt akarja?

A központi vezérlőteremben egy tucat férfi állt a képernyők előtt. Az intézmény vezetője, az elnök (aki futva érkezett a helyszínre egy szomszédos épületből), a biztonsági erők parancsnoka és néhány ott szolgálatot teljesítő katona. Jól látták, hol áll Hamilton, aki ekkor találomra kiválasztott egy kamerát, és eléállt. Alakja betöltötte az egyik monitor képernyőjét.

— Nekem már úgyis mindegy, — úgy beszélt, mintha a tévében szerepelne — de befejezem, amit elkezdtem.

— Mit akar művelni? — ez már egy másik férfi hangja volt. Valaki átvette a mikrofont.

— Á, elnök úr! Gyorsan odaért. Ne haragudjon, amiért csalódnia kell bennem. Valójában mindent a hazámért teszek, de hiszen ismer. Eddig is így volt, ezután is így lesz.

— Ugye nem azt akarja mondani, hogy maga akar visszamenni az időben?

— De, pontosan ezt fogom tenni — Hamilton ekkor felemelte a hangját — és eszükbe ne jusson áramtalanítani, mert ha a az áramkör bármilyen okból kifolyólag megszakad, máris robban a bomba!

A hangszórókból hangos sóhajtás volt erre a válasz. Egyértelmű, hogy pont erre készültek, és most csalódottan fújtattak egyet.

— Nem akarhat mindent elpusztítani, Hamilton. Harminc év munkáját, a hazáját, minket. De hát nem is értem, hiszen napokon belül pont azt tennénk, amire most maga is készül.

— Na persze — fakadt ki az idősödő tudós —már lassan két hónapja ezt hallgatom. Majd ezt visszaküldik, meg azt visszaküldik, és közben az ellenség bármelyik pillanatban itt dörömbölhet az ajtónkon. Tudja, mivel járna, ha megkaparintanák ezt a technológiát?

— Ez az állomás szigorúan őrzött, ide nem jöhetnek be. — A hang valahonnan távolabbról jött. A katonák parancsnoka volt, az a bajuszos alak.

— Áltassák csak magukat, én pedig addig megmentem a világot. — és hogy nyomatékot adjon a mondandójának, egy másik ajtó felé indult el. A vezérlőben egy tucat szempár figyelte minden mozdulatát.

— Mit művel ez? — kérdezgették egymástól, miközben a doktor hol az egyik monitoron tűnt fel, hol a másikon.

A laborból több ajtó is nyílt, amik kisebb helyiségekbe vezettek. Az egyikben a szerszámokat tárolták és a legfontosabb alapanyagokat, egy másikban mindeféle vegyszereket, savakat, azaz kémiai anyagokat, amikre szükség lehetett, egy harmadikban pedig egy kisebb könyvtárat rendeztek be. A falakon itt rendezett sorokban álltak a könyvek. Egy részük műszaki leírásokat tartalmazott, a nagyjuk viszont a legkülönfélébb években íródott történelmi műveket. Egyetemi és iskolás tankönyvek, történelmi atlaszok, mélyenszántó kutatómunkák eredményei, angolul, németül és még néhány egyéb nyelven. Mindez persze digitálisan is a bázis rendelkezésére állt, azonban a terv részét az képezte, hogy a majdan az időben visszautazó önkéntes magával vigyen néhány könyvet, hogy az ottaniaknak azokkal támaszthassa alá a nyilvánvalóan hihetetlen történetét. 2069. tudósai számára ezek semmi újat nem tartalmaztak, azonban a megelőző korok emberei sok hasznos információt szerezhettek belőlük — már amíg meg nem változik a történelem, hiszen akkor a könyvek tartalma is azzal együtt módosul. Hamilton a polcokhoz lépett, és leemelt néhány előzőleg már gondosan kiválasztott kötetet. A vezérlőben állók közelebb hajoltak a monitorhoz, hátha ki tudják venni a könyvek címét, de ez egyelőre nem sikerült nekik. Feszült várakozás töltötte be a helyiséget.

— Pontosan azt fogom tenni, amit egyébként is tettünk volna, — jelent meg Hamilton újra, hóna alatt a kiválasztott könyvekkel, meg egy köteg papírral. — csak éppen nem úgy, ahogy azt maguk elvárnák.

— Hallgatjuk, — szólt a hangszórókból az elnök hangja — elvégre mi mást tehetnénk? — A háttérből helyeslő morajlás volt a válasz, miközben Hamilton alakja újra feltűnt a kiválasztott monitoron. A könyvek még mindig a hóna altt voltak.

— Nos, visszamegyek az időben, ez nyilvánvaló. Én fogom letesztelni a gépet, ami vitathatatlanul működőképes. Tudják, amíg maguk teszetoszáskodnak, a nyugati civilizáció elpusztul. Persze! Bizottság, meg történészek. — emelte föl a hangját — Én már harminc éve erre készülök! Tudom, mit kell tenni.

— Dr. Hamilton, kérem őrizze meg a higgadtságát! Ne kövessen el semmi olyat, amit megbánhat.

— Én nem megbánok, hanem megmentek. De hadd folytassam. A történelem természetesen meg fog változni, és ez a cél. De nem az, hogy az emberiség olyan tudás birtokába jusson, amivel idő előtt elpusztíthatja magát. Közülünk persze sokan világra sem fognak jönni, sőt, talán még a szüleink sem. De ez az egyetlen esély arra, hogy a nyugat, és a fehér ember maradjon az úr a Földön. Elkerülhetjük, hogy a jelenlegi helyzet kialakuljon, ha biztosítjuk, hogy mi mindig a többi faj felett álljunk.

A vezérlőben egyre nagyobb feszültséggel várták a kibontakozást.

— Ehhez nem is kell annyira a távoli múltba visszamenni, elég csak egy évszázadot. A többit ne bolygassuk. Az túl kockázatos lenne.

Ekkor Hamilton kivette a hóna alól az egyik vaskos könyvet, és felmutatta a kamerának. A fekete borítón ez állt vörös betűkkel: Der Zweite Weltkrieg.

— Micsoda ?! — jött erre a szinte hisztérikus felismerés, miközben a háttérben is felbolydultak az emberek — Maga megőrült? Meg akarja változtatni a Második Világháború kimenetelét?

— Pontosan, elnök úr! Ez az egyetlen esélyünk...

— ...de hát az Isten szerelmére, ezt nem teheti!

—... arra, hogy... nem tehetem? Pedig éppen ezt fogom tenni, és maguk végignézik az egészet! Közben pedig reménykedhetnek, hogy a megfelelő ősökkel rendelkeznek, és így is a világra jönnek. Önnek, elnök úr, sajnos nem sok ideje maradt kiélvezni elnöki pozícióját, mivel az új jelenben sajnos ezt minden bizonnyal nem lesz módja betölteni.

Hamilton a köteg papírt is felmutatta a kamerának, az időgép tervrajzai voltak. A hangszóróból erre újra hangos morajlás volt a válasz.

— Önök most nyilván abban reménykednek, hogy nem érek célba, hiszen ha én sem jönnék a világra, nem tudom megalkotni a gépet, és akkor vissza sem mehetek. Ezért viszem vissza a tervrajzokat is. Így majd megalkotja más a gépet, és akkor biztosítva vannak az alternatív jelenben is a lehetőségek. Önök ezt persze nem érthetik, úgyhogy nem is magyarázom. Most pedig megmentem a világot a pusztulástól.

A könyveket egy asztalra tette, majd az időgép ovális kapszulájához ment. Miközben a kapcsolókat nyomogatta, emelt hangon folytatta monológját.

— Persze ha maguk, politikusok nem teszik tönkre a világot, erre most semmi szükség nem lenne. De ebben a jelenben sajnos minden a maguk lelkén szárad. Az új jelenben pedig... nos, ezt senki nem tudja. Mondanám, hogy meglátjuk, de ez a kérdés innentől kezdve felsorakozik a másik három végső kérdés mellé. "Mi lett volna, ha...?", ez lesz a negyedik.

A kapszula oldalán apró fényecskék gyulladtak ki, a szerkezet pedig egyre hangosabb zümmögéssel készült fel az időutazásra. A hangszóróból közben heves vitatkozás zsivaja szűrödőtt ki.

— Nem tehetnek semmit! Maguk így is bevégzik. De csak nem akarják megint az önös érdkeiket a civilizáció érdekei fölé emelni? — újabb kallantyúkat húzott meg, egy kis klaviatúrán pedig lenyomott néhány billentyűt. Az időgép tetején ekkor vörös fényű számok jelentek meg: 1941.09.06., alatta pedig kék fényű ledek jelezték, hogy 2 perc van hátra az utazásig. Hamilton közben újra az asztalhoz ment, felvette a könyveket, majd belenézett a kamerába. A képernyők előtt azonban már nem vele foglalkoztak, hanem azzal, miként akadályozzák meg őt a terve kivitelezésében.

— Majd átadom üdvözletüket Hitlernek.

Negyven másodperc, harminckilenc, harmincnyolc... sietős léptekkel az időgéphez lépett, felnyitotta az ajtaját, beszállt, majd magára zárta az ajtót.

...huszonhét, huszonhat, huszonöt... A hangszórókból még behallatszottak, ahogy odafönt parancsokat osztogatnak.

— Ezt nem engedhetjük meg!

— Törjék be az ajtót!

— Elnök úr, adja ki a parancsot! Majd új gépet építünk...kérem, elnök úr.

Tíz, kilenc, nyolc....

— Hát jól van. Parancsnok! Hatoljanak be! Az Úr irgalmazzon nekünk.

Öt, négy, három...

Ahogy a laboratórium ajtaja kinyílt, földet rengető robbanás rázta meg a helyiséget. Hamilton meglódult az időben, és közben érezte, hogy a teste apró atomokra esik szét. Annyi ideje még maradt, hogy felfogja, valószínűleg pillanatokon belül célhoz ér, és sikeresen megváltoztatja a történelmet. Megszületni viszont éppen ezért nem fog, és most az időparadoxon szaggatja szét a valóját. Néhány századmásodperccel később egy sebesen elpárolgó massza és néhány könyv jelent meg a berlini éjszakában, majd hangos puffanással a földre zuhant.

***

Berlin, 2069.

A csúcstechnológiájú kutatólaborban nagy volt a sürgés-forgás. Egyenruhás és fehér köpenyes alakok tüsténkedtek monitorok és villogó kijelzőjű eszközök között. Minden olajozottan zajlott, egyetlen felesleges szó sem hangzott el. Szőke, kékszemű tudósok egy kisebb csoportja tanakodott a helyiség egyik végében egy hatalmas, horogkeresztes molinó alatt, míg a szemközti falon függő birodalmi sas mellett tányérsapkás, magas rangú tisztek álltak. Egy pincér ezüst tálcán röviditalokat kínált nekik. Mindannyian elvettek egy-egy pohárkával, majd a magasba tartották azokat. Koccintani készültek. Egyikük hangosan odaszólt a tudóscsoport vezetőjének.

— Herr Lang, készen állnak?

— Jawohl, Herr Gruppenführer — jött a válasz.

— Nos uraim, — fordult a tábornok a többiek felé — akkor itt az ideje, hogy meghódítsuk a tizenkettedik századot is.

És felhajották az italaikat.

Én már korán reggel fel vagyok háborodva (még szerencse, hogy a Rolcsi nincs itt, mert rajta csattanna). A társasággal ki akarunk menni a városba, hogy elfoglaljuk magunkat, ezért megnéztem az állami ünnepség rendezvényeit. A neten ez a leghivatalosabb tájékoztató. Rendkívül szembeötlő számomra, hogy a 'Szent István' kifejezés mindössze eygetlen egy aspektusban szerepel benne, de az három helyen is. Születésnapból bezzeg van bőven.

Kérdés: mi a fasz ez a nap? Babazsúr? Szülcsinapcsi? Nem, ez a magyar nemzet egyik (ha nem a ) legnagyobb ünnepe. Szent István és az államalapítás emléknapja.

Én tudom, hogy a szocialistáknak a nemzet fogalma smafu, és a nemzeti dolgokkal nemigen tudnak mit kezdeni (bezzeg az internacionalizmus), hogy a történelem számukra az Őszirózsás forradalommal indul, hogy köztársaságpártiak (főleg nép-), hogy a Szent Korona nekik svájci sapka, a turul meg az Árpád-házi királyok zászlaja fasiszta jelkép, Szent István jobbja pedig tetemcafat, de innen is üzenem nekik, hogy (autentikus forrásból)

Igen, el lehet menni.

Péntek este, miután kiblogoltam, kijátszottam, kifiúkaklubbóloztam magam, a tévét kezdtem el kapcsolgatni.

Volt már vagy éjjel fél 1, de valamiért kiszállt az álom a szememből, és nem tudtam még aludni. Mivel a tévém általában a 3-ason, azaz a Hírtv-n áll, bekapcsolás után csak egyet nyomtan a Duna irányába, amikor azt láttam, hogy azon a KFT 2006-os Petőfi Csarnokbeli koncertje ment. "Hohó, dejszen ezen én is ott voltam!"—kiáltottam föl magamban, és rögtön elkezdtem vizslatni magam a nézők között. Már legalább a felénél tartott a műsor, mert a Nem csupa angyal album számai addigra lementek, de attól én még nem csüggedtem, hiszen elvileg a fele még hátra volt. Az egyik szám végén aztán körbepásztázott a kamera, és akkor egy pillanatra megpillantottam magam. Sokkal nyomorultabb kinézetre számítottam, de aztán eszembe jutott, hogy ez a koncert már bimbódzó új lényem időszaka alatt volt. Szóval ha a barom AXE-reklám nyomán a mostani önmagam, meg a réges-régi egymásnak rohant volna, akkor hatalmas puffanás kiséretében pont a felvételen látható kinézetem jelent volna meg. Az első valamirevaló pólómban voltam, és már zselézett hajjal.

Az a kék, hosszú ujjú Aboriginal pólóm egyébként egy kínai gyártmányú rántotthús áldozata lett. Az úgy volt, hogy a fekete, hosszú ujjú NIKE pólóm volt rajtam, ami jó dolog ebéd közben, mert ha az ember bénázik, a fröccsenések nem látszanak meg rajta. Sőt, a kimoshatatlan foltok sem, kivéve persze az olajat, mert az gyönyörűen virít. Szóval amikor a szép kis rántotthúsomba belevágtam a késem, a belőle kifröccsenő olaj széles ívet leírva pettyezte be egyik kedvenc pólómat. Hiába mostam meg gyorsan szappanos vízzel, a folt csak nőtt benne. Otthon aztán különleges kezelésnek vetettem alá, azaz fogtam egy lavórt, azt teleengedtem vízzel, ebbe beledobtam az olajos pólót, majd mellédobtam az ominózus kék Aboriginal pólómat is (amin szintén valami apró színelváltozást észleltem), végül az egészre öblítőt öntöttem. Nem kevertem el, csak úgy beleborítottam. Ez volt a tanulópénz, mivel a fekete pólómat így sem sikerült olajtalanítanom, cserébe viszont a kéket is tönkretettem az öblítővel. Szóval nyilvánvaló, hogy a kínaiak tehetnek az egészről.

Na, de vissza a koncerthez. Szóval ott álltam a tömegben, a mostaninál egy kicsit több hajjal, nulla alakkal, igénytelen ruházattal (na jó, nem is) és sok-sok zsírral a testemen (legalább 70 kiló voltam a 175 centimre). Igaz, ekkor már a tíz kilós fogyásom után voltam, de azért még így is maradt rajtam felesleg bőven. Nem táncoltam, nem tapsoltam, nem csápoltam, szóval tutira én voltam, de ha kétségeim lettek volna efelől, néhány percen belül még kétszer megpillanthattam magam.

Egyébként ekkor már sokkal jobban néztem ki, mint még egy évvel korábban. Sajnos már egyetlen felvételem sincs meg arról az időszakról, amikor még rendszeresen szerepeltem a televízióban (bírom egyébként, hogy (pl. nálam) 60 tévéadó van, de a köznyelvben az ember még mindig a tévében szerepel). Nem nagy tévé, a szerepem sem volt sok csak, hogy minden pénteken 15 percig beszélgessek a műsorvezetővel a hobbimról. Interjúnak álcázott reklám volt ez, amit vagy száz különböző alkalommal variáltam, hogy úgy tűnjön, mindig másról van szó. Na, ebben az időben szerintem legalább 80 kiló voltam, sem öltözködésem, sem frizurám nem létezett, és úgy általában nem adtam magamra. Ha most viszontlátnék egy részletet valamelyik adásból, szerintem a röhögőgörcs törne rám önnön látványomtól. Ez még az abszolút-hetero korszakomban történt, és utólag egyáltalán nem vagyok rá büszke.

Már csak a hangommal nem vagyok megelégedve. A hétköznapokban senki nem úgy hallja vissza a saját hangját, ahogy azt a többiek érzékelik. Szerintem az enyém baromi mély, de a felvételeken sokkal inkább tűnik abszolút buzisnak, nem is annyira a tónusa, mint a hangsúlyozás miatt. Mindig szörnyülködöm, ha hallom, és csak az vigasztal, hogy egy korábbi párom odáig volt érte.

Ugyanezen a pénteki napon az edzés után a zuhanyzóba mentem, mint midig. Miközben a tükörrel szembeni radiátorra lepakoltam a gatyámat, meg a törölközőmet, kicsavarodott testtel belenéztem a tükörbe. Nem szokásom feszengeni, és azt lesni, mennyit változtam, de amit ekkor láttam, életem egyik legszebb látványa volt. A medencém feletti, bordáim alatti területet (azaz a hasamat) hatfelé osztotta három nem túl mély barázda. "Basszus! Látszik a hasizmom!" — kiáltottam föl, de örömöm kérészéletűnek bizonyult, mivel ez csak ebben a spontán, de mégis abszurd pozícióban jelent meg. Egy pillanatig azt hittem, csak érzéki csalódás az egész, mert túlságosan kifárasztott az edzés, és emiatt rosszul látok (elő szokott fordulni átmenetileg), de aztán meggyőztem magam, hogy jól láttam, amit láttam. Ez remélem, újabb egy évre ad muníciót az edzéshez. Ez volt ugyanis a második célom, de basszus, ha ezt is gyorsan elérem, mi lesz a következő?

Egyszer, úgy tél végén már elhatároztam, hogy írok egy bejegyzést ebben a témában, mivel abban az időszakban egymás után olyan sok hír borzolta fel az idegeimet, hogy az már gondolatébresztőként hatott rám. Ekkor állapítottam meg, hogy Magyarország nyilvánvalóan anómikus állapotba került, és az egyetemen ezt a felvetést több csoporttársammal is megvitattam. Éppen ezért nem akartam ide is leírni az akkori gondolatmenetemet, félő lett volna ugyanis, hogy valamelyik egyetemi társam egy keresőszó nyomán nálam köt ki, és akkor kész a lebukás. Aztán az ihlet amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt, egészen mostanáig. Bár — ahogy mondani szokták — politikai-közéleti uborkaszezon van, Captain29 írása ismét előhozta belőlem az év eleji gondolatokat, úgyhogy most mégis traktálnám ezekkel a nagyérdeműt. (Captain pedig vegye úgy, ez a kommentem az írására).

Először is tisztázzuk, miről van szó. Az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat. A normális viselkedés érvényét veszti, a szabályokat tömegesen nem tartják be vagy kijátsszák. Ez előfordulhat hirtelen, például forradalmak, gazdasági (világ)válságok esetén, de kialakulhat folyamatosan is, mint ahogy — szerintem — esetünkben is. Ha a XX. századi Magyarországot veszem, akkor említhetném a kommunista hatalomátvétel utáni időszakot vagy a rendszerváltozást. Utóbbi esetben ugye megszűnt az egypártrendszer, felbomlott az újfeudális struktúra, a tervutasításos gazdasági rendszerrel párhuzamosan működő reciprocitáson alapuló újratermelési modellt pedig hirtelen felváltotta a tranzaktív modell, avagy a kapitalizmus. Néhány hónap alatt 1,5 millió ember vesztette el az állását, megugrott a szegénység, az infláció, a hatalom által megszabott árak helyett bejött a piaci verseny, a 'nagy hal megeszi a kis halat' jelensége, és az embereknek már senki nem mondta meg felülről, mit tegyenek. Minden megváltozott szinte egy csapásra. Az ilyesmi egy társadalomban elég drámai hatású változás. Hozzá kell tenni, hogy brutálisabb is lehetett volna, ha idő közben nem lett volna néhány apró lépés ebbe az irányba, mint például au Új gazdasági mechanizmus bevezetése '68-tól, aztán pedig a finomhangolásos felkészülés az új rendszerre (senki se higyje, hogy a rendszerváltás pusztán néhány tucat elszánt ember határozott kiállásának volt köszönhető). Az anómiás állapotban megnövekszik a bűncselekmények, a deviáns viselkedésformák és az öngyilkosságok száma is. Erről bővebben Émile Durkheim vagy Robert Karl Merton műveiben olvashatunk. De miért gondolom, hogy a XXI. századi Magyarország ebben az állapotban van? Erre egyszerűen is válaszolhatok: kapcsoljuk be a tévét vagy vegyünk egy újságot, és a kérdés máris nem kérdés. A bővebben válaszhoz viszont néhány példát vennék segítségül.

Nézzük először a rendőrséget és az igazságszolgáltatást. A rendőrség dolga az volna, hogy a tisztességes, törvénytisztelő polgárokat megvédje a bűnözőktől, a bűncselekményeket megakadályozza, és ha ez nem sikerül, az elkövetőket felkutassa és az igazságszolgáltatás kezére adja. Az igazságszolgáltatás feladata pedig benne van a nevében. Ehelyett mit látunk? A rendőrség először is nem tudja megakadályozni a bűncselekményeket, de még a bűnözőket sem tudja elkapni. Ha valahova betörnek, és az áldozat a rendőrségen megkérdezi, hogy "De ugye elkapják őket?", még a rendőr is csak azt válaszolja, hogy "Ugye viccel?". Autólopásoknál ugyanez a helyzet. Sőt, még az is előfordul, hogy amikor a sértett tudja, hogy ki volt az elkövető, a hülye szabályok miatt még akkor sem szerezhet érvényt az igazságának (személyes tapasztalat). Vidéken még a kertből is kilopják a terményt, elviszik az utolsó tyúkot az ólból, családok tartanak rettegésben egész utcákat, egész erdőket vágnak ki, szemétlerakót csinálnak a fokozottan védett területekből, és a hivatalos közegek semmit nem tudnak tenni, mert nincsenek meg az eszközeik, nincs pénzük, nem mernek közbeavatkozni (az életüket vagy az állásukat féltve), vagy maguk is bűnözők. Ha valahogy mégis sikerül elfogni egy bűnözőt, az a törvényi kiskapukat kihasználva ússza meg a büntetést. Pszichológiai okokra hivatkozik, egyszerűen meglép vagy lefizeti a bírót. A rendőrség ehelyett a kisembereket üldözi. Demagóg, de igaz, hogy míg a nagy halakat milliós csalások után sem vegzálják, addig a hétköznapi embernek az elsősegély csomag szavatosságát is figyelnie kell, nehogy megbüntessék. Lejárt szavatosságú, rothadó húsokat zabáltatnak föl velünk, és megússzák, túlszámláznak a vendéglőkben és megússzák, átvernek a piramisjátékot szervezők, az egyéb csalók, csődbe visznek vállalkozásokat, amik aztán meglépnek a tartozásokkal, és mind-mind megússzák. Ahogy a szegénység egyre terjed, úgy nő az elkövetett vagyon elleni bűncselekmények száma is, de a rendőrség nem a szabad lábon lófráló betörőket, csalókat, gyilkosokat üldözi, hanem pénzt szed be az egyszerű emberektől minden szir-szarért, vagy politikai megrendelésre tevékenykedik (lásd az utóbbi időben megzavart FIDESZ-es sajtótájékoztatókat vagy 2006.10.23-át).

Mit gondol vajon az átlagember, amikor azt látja, hogy a rendőrség nem tudja megvédeni az MTV székházát, mert 20 szerencsétlent állít szembe 3000-rel, miközben több száz kollégájuk egy sarokkal odébb a tökeit vakargatja (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor egy felgyújtott vízágyúból a tüntetők mentik ki az egyenruhást annak kollégái helyett (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor azt látja, hogy az állig felfegyverzett rohamrendőrök nemhogy megakadályoznák, hogy egy pár tucat főből álló garázda csoport egy békés megemlékezés résztvevői közé meneküljön, de még ki is kényszeríti azt, majd ezt követően válogatás nélkül kardlapozik, gumibotozik időseket, fiatalokat, szóval mindenkit, akit csak ér (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor azt tapasztalja, hogy a rendőrök maguk is bűncselekményeket követnek el, állat módjára vernek össze mindenkit, külföldi turistát, sajtóst, csenevész országgyűlési képviselőt, papot, olimpikont, eltörik megbilincselt emberek ujjait, a Dunába dobják az igazoltatottak személyi okmányait, feldúlnak vendéglátóipari egységeket, és az utcára terelt vendégeket jobbról-balról gumibotozzák? Mit gondol, amikor azt látja, hogy a rendőrség képtelen megfékezni egy 12 éves kölyköt, aki kénye-kedve szerint foszthat ki, késelhet meg bárkit — akár fényes nappal is — a köztereken? Vagy mit gondol, amikor a munkahelye ablakából azt kell végignéznie, hogy egy drogdíler miként fizeti le az őt elkapó rendőröket? Azt fogja gondolni, hagy valami nagyon nincsen rendjén, mert azt tudja, hogyan kéne mindennek működni, de azt is látja, hogy az egész nagyon nem úgy működik. Vagy vajon nem erre a következtetésre jut, amikor azt hallja, hogy egy jogerősen elítélt bűnözőt egy kereskedelmi televízió munkatársainak kell a hatóságok kezére juttatnia, vagy amikor a bíró azt az újságírót ítéli el, aki megírja és tételesen bizonyítja, miként verte össze a feleségét egy országgyűlési képviselő? Mit szól erre az átlagpolgár, amikor azt hallja a bíró szájából, hogy "Engem nem az igazság érdekel, hanem, hogy a vád megállja-e a helyét" (az újságíró elleni személyiségi jogi perben)? De hogy a példákat ne a végtelenségig soroljam, mit gondol az átlagember, ha azt látja, hogy a milliárdokat eltüntetők 1,5 év felfüggesztett büntetést kapnak, ha a hétpróbás gazemberekből miniszterek lesznek, ha a lebukott politikusok felfele buknak, és a bűneiket elintézik egy legyintéssel, meg azzal, hogy "Nem törvénytelen, csak nem etikus"? Azt fogja gondolni, valami nagyon nem jól van itt.

Egy nyugati típusú társadalomban az állampolgárok jogosan várják el, hogy az ország infrastruktúrája rendesen működjön. Ehelyett néhány fok mínusz vagy egy-egy ellopott kábel miatt megbénul a vasúti közlekedés, a mentőhelikoptereket fűtetlen garázsban tárolják, és az alkalmazottaknak kell hősugárzókkal körberakni azokat, hogy ne menjenek bennük tönkre az eszközök. Alig épül valami, és ami épül, az is beszakad, beomlik, leomlik, eltűnik. A kórházakat, iskolákat, óvodákat bezárják, a vasúti vonalakat felszámolják, a buszjáratokat ritkítják. A mentősnek a saját motorján kell életet menteni menni, a világhírű szívsebészt kirúgják állásából, gyógyszerek és vécépapír helyett széfeket vesznek a kórházakba, a műtéteket elhalasztják, a mozgássérülteknek hónapokat kell várniuk egy-egy műtétre, a pszichopatákat meg szélnek eresztik. A bányászat már rég megszűnt, a nehézipar rögtön ezután összeomlott, a könnyűipar haldoklik, a mezőgazdaság pedig a sír szélén áll, annak ellenére, hogy Magyarország földjei rendkívül alkalmasak a művelésre. Az államadósság egyre nő, az állami vagyon ezzel párhuzamosan egyre csökken, az infláció folyamatosan magas, a gazdasági növekedés pedig alacsony. Az emberek abban bíznak, hogy valamikor csak jobb lesz, ehelyett mindig csak rosszabb.

Vagy nézzük a médiát és az értelmiséget. Utóbbiaknak az volna a feladata, hogy megértesse az emberekkel a világ dolgait, elmagyarázza nekik, mi miért van, jósoljon és finoman terelgesse az állampolgárokat a helyes döntések felé. A média feladata pedig az lenne, hogy a hatalma növelése és megtartása érdekében túlkapásokra hajlamos államtól megvédje az állampolgárokat. Tájékoztatnia kellene, a visszás dolgokat felderíteni, és kérdéseket szegezni a politikusoknak, gazdasági szereplőknek. Ehelyett a túlnyomó többsége elhallgatja a releváns dolgokat, az elkövetett bűnöket kicsinyíti, más apróságokat felnagyít, lényegtelen dolgokkal foglalkozik a lényegesek helyett, tehetségtelen senkiháziakból hatalmas sztárokat, megmondóembereket farag, és még az amúgy is primitív tömegkultúrát is a gagyi szintjére silányítja. Az értelmiség pedig? Ugyanezt teszi, plusz közreműködik a szavak jelentésének eltorzításában, az idegent szépnek titulálja, a szart meg fantasztikus eredménynek, a nemzet maradék büszkeségét tovább erodálja, a racionálist irracionálisnak nevezi, és folyamtosan cimkéz. Aki ki meri mondani a nyilvánvalót, az szélsőséges, nacionalista (még ennek a jelentését is elcseszték), rasszista, a demokrácia ellensége vagy akár még terrorista is. Csendőrgyilkos gazembereknek avatnak táblát, a történelemből csak a rosszat idézik, a legnagyobb királyainkat gyűlöltnek titulálják, az árulókat pedig megfontolt államférfiaknak, akik az adott helyzetben nem tehettek mást.

Azt hiszem, ezekből a példákból jól látható, mi az anómikus állapot. Egy ilyen országban egy intelligens ember fejében zsonganak a kérdések. Miért mondják, hogy X mértékű gazdasági növekedés tök jó, ha az összes környező országban nagyobb? Miért baj, ha a nemezetem jelképeit viselem a ruházatomon, és miért nem, ha CCCP-s pólót, amerikai zászlót, jamaikai karvédőt vagy vörös csillagos pólót? Miért mondják, hogy a sok fürdő felesleges, veszteséges és nem kellett volna megépíteni őket, amikor ezek egy csomó járulékos haszonnal is járnak? Ha azzal nyugtatnak, hogy örüljünk, mert nálunk még olcsóbb az áram, mint Nyugat-Európában, miért nem teszik hozzá, hogy ott persze a fizetések is a többszörösei az ittenieknek? Miért fekete a fehér, miért jó a rossz? A sok miérttől zúg a feje az embereknek, de ha ilyenek nem is foglalkoztatják őket, akkor is azzal szembesülnek, hogy minden lerohad, megszűnik, életüket egyre több fal határolja körül, és egyre több helyzetben nem tudják mi a teendő, ha nem az, aminek lennie kéne.

Mit lehet ilyenkor tenni? Mertontól részben függetlenül (most nem olvastam újra el a levezetését) én három lehetőséget látok az anómikus állapotban való létezésre:

Az alkalmazkodás az egyik lehetőség. Tudomásul veszem, hogy ez van, ilyen körülmények között kell érvényesülnöm. Akkor én is lopok, csalok, hazudok, nyalok, adóelkerülök, lefizetek, jogtalanul igénylek, meg amit még csak lehet. Pont, mint a 'nagyok'. És ha így jól megszedtem magam, akkor jó nagy falat húzok a házam köré, meg biztonsági őrt fogadok, aki majd megvéd a nyomorgók hadától.

A menekülés a másik. Ha tehetem, elmegyek ebből az országból, hátrahagyva a házamat, a hazámat, a rokonaimat, a barátaimat, mindent, és megpróbálok külföldön érvényesülni. Vagy nem foglalkozom többé a közösséggel, a társadalommal, a politikával, csak megnézem az esti gagyit, elolvasom, mi történt Győzikével, Mónikával, Dundikával, Prüntyikével, Csucsukával, zabálok, sörözök, meg vásárolok, amíg van miből. Egy negyedik megoldás is lehetne, de ide sorolom, hogy a legvégső esetben öngyilkos is lehetek (ez a durkheimi anómiás öngyilkosság).

A harmadik pedig, hogy a kezembe veszem a dolgokat. A szavaknak újra értelmet adok, az igazat igaznak nevezem, a hazugságot pedig hamisnak, képzem magam, alternatív forrásokból tájékozódom, vagy beállok polgárőrnek. Ha emiatt lenáciznak, lefasisztáznak (nem sorolom), akkor sem érdekel, hiszen már nincs hova hátrálni. Ha lecsuknak emiatt, akkor is visszaütök, áramot vezetek a kerítésembe, és ha ez sem elég, előbb-utóbb tojást fogok hajigálni, aztán meg molotov-koktélt. Egyesületet alapítok, alapítványt teszek vagy beállok valamelyik már létezőbe.

És máris itt vagyunk a Magyar Gárdánál. Ezt a szervezetet ez hozta létre, a kiáltás, hogy "ELÉG VOLT!". Családapákról és -anyákról van szó, egyszerű emberekről, meg néhány tettrekész fiatalemberről.  Nem neonácikról, bűnözőkről, meg szélsőséges nacionalistákról. Talán az idő majd igazolja ezt az állításomat.