Péntek este, miután kiblogoltam, kijátszottam, kifiúkaklubbóloztam magam, a tévét kezdtem el kapcsolgatni.

Volt már vagy éjjel fél 1, de valamiért kiszállt az álom a szememből, és nem tudtam még aludni. Mivel a tévém általában a 3-ason, azaz a Hírtv-n áll, bekapcsolás után csak egyet nyomtan a Duna irányába, amikor azt láttam, hogy azon a KFT 2006-os Petőfi Csarnokbeli koncertje ment. "Hohó, dejszen ezen én is ott voltam!"—kiáltottam föl magamban, és rögtön elkezdtem vizslatni magam a nézők között. Már legalább a felénél tartott a műsor, mert a Nem csupa angyal album számai addigra lementek, de attól én még nem csüggedtem, hiszen elvileg a fele még hátra volt. Az egyik szám végén aztán körbepásztázott a kamera, és akkor egy pillanatra megpillantottam magam. Sokkal nyomorultabb kinézetre számítottam, de aztán eszembe jutott, hogy ez a koncert már bimbódzó új lényem időszaka alatt volt. Szóval ha a barom AXE-reklám nyomán a mostani önmagam, meg a réges-régi egymásnak rohant volna, akkor hatalmas puffanás kiséretében pont a felvételen látható kinézetem jelent volna meg. Az első valamirevaló pólómban voltam, és már zselézett hajjal.

Az a kék, hosszú ujjú Aboriginal pólóm egyébként egy kínai gyártmányú rántotthús áldozata lett. Az úgy volt, hogy a fekete, hosszú ujjú NIKE pólóm volt rajtam, ami jó dolog ebéd közben, mert ha az ember bénázik, a fröccsenések nem látszanak meg rajta. Sőt, a kimoshatatlan foltok sem, kivéve persze az olajat, mert az gyönyörűen virít. Szóval amikor a szép kis rántotthúsomba belevágtam a késem, a belőle kifröccsenő olaj széles ívet leírva pettyezte be egyik kedvenc pólómat. Hiába mostam meg gyorsan szappanos vízzel, a folt csak nőtt benne. Otthon aztán különleges kezelésnek vetettem alá, azaz fogtam egy lavórt, azt teleengedtem vízzel, ebbe beledobtam az olajos pólót, majd mellédobtam az ominózus kék Aboriginal pólómat is (amin szintén valami apró színelváltozást észleltem), végül az egészre öblítőt öntöttem. Nem kevertem el, csak úgy beleborítottam. Ez volt a tanulópénz, mivel a fekete pólómat így sem sikerült olajtalanítanom, cserébe viszont a kéket is tönkretettem az öblítővel. Szóval nyilvánvaló, hogy a kínaiak tehetnek az egészről.

Na, de vissza a koncerthez. Szóval ott álltam a tömegben, a mostaninál egy kicsit több hajjal, nulla alakkal, igénytelen ruházattal (na jó, nem is) és sok-sok zsírral a testemen (legalább 70 kiló voltam a 175 centimre). Igaz, ekkor már a tíz kilós fogyásom után voltam, de azért még így is maradt rajtam felesleg bőven. Nem táncoltam, nem tapsoltam, nem csápoltam, szóval tutira én voltam, de ha kétségeim lettek volna efelől, néhány percen belül még kétszer megpillanthattam magam.

Egyébként ekkor már sokkal jobban néztem ki, mint még egy évvel korábban. Sajnos már egyetlen felvételem sincs meg arról az időszakról, amikor még rendszeresen szerepeltem a televízióban (bírom egyébként, hogy (pl. nálam) 60 tévéadó van, de a köznyelvben az ember még mindig a tévében szerepel). Nem nagy tévé, a szerepem sem volt sok csak, hogy minden pénteken 15 percig beszélgessek a műsorvezetővel a hobbimról. Interjúnak álcázott reklám volt ez, amit vagy száz különböző alkalommal variáltam, hogy úgy tűnjön, mindig másról van szó. Na, ebben az időben szerintem legalább 80 kiló voltam, sem öltözködésem, sem frizurám nem létezett, és úgy általában nem adtam magamra. Ha most viszontlátnék egy részletet valamelyik adásból, szerintem a röhögőgörcs törne rám önnön látványomtól. Ez még az abszolút-hetero korszakomban történt, és utólag egyáltalán nem vagyok rá büszke.

Már csak a hangommal nem vagyok megelégedve. A hétköznapokban senki nem úgy hallja vissza a saját hangját, ahogy azt a többiek érzékelik. Szerintem az enyém baromi mély, de a felvételeken sokkal inkább tűnik abszolút buzisnak, nem is annyira a tónusa, mint a hangsúlyozás miatt. Mindig szörnyülködöm, ha hallom, és csak az vigasztal, hogy egy korábbi párom odáig volt érte.

Ugyanezen a pénteki napon az edzés után a zuhanyzóba mentem, mint midig. Miközben a tükörrel szembeni radiátorra lepakoltam a gatyámat, meg a törölközőmet, kicsavarodott testtel belenéztem a tükörbe. Nem szokásom feszengeni, és azt lesni, mennyit változtam, de amit ekkor láttam, életem egyik legszebb látványa volt. A medencém feletti, bordáim alatti területet (azaz a hasamat) hatfelé osztotta három nem túl mély barázda. "Basszus! Látszik a hasizmom!" — kiáltottam föl, de örömöm kérészéletűnek bizonyult, mivel ez csak ebben a spontán, de mégis abszurd pozícióban jelent meg. Egy pillanatig azt hittem, csak érzéki csalódás az egész, mert túlságosan kifárasztott az edzés, és emiatt rosszul látok (elő szokott fordulni átmenetileg), de aztán meggyőztem magam, hogy jól láttam, amit láttam. Ez remélem, újabb egy évre ad muníciót az edzéshez. Ez volt ugyanis a második célom, de basszus, ha ezt is gyorsan elérem, mi lesz a következő?