Kicsit hiányolom, hogy az idén — az általam linkelt blogokban legalábbis — elmaradtak a 2008-at ilyen vagy olyan szempontokból értékelő, összegző bejegyzések, leszámítva Ricsi és Gus zenei témájú összeállításait. Ezt a hiányérzetet mérséklendő, előveszem a tavalyi kezdeményezést, és összefoglalom, mit olvastam ebben az évben. A linklistában szereplő bloggereknek pedig továbbpasszolom a lasztit, hogy ha van kedvük, ők is meséljék el olvasmány-élményeiket, hátha kedvet kapnak a többiek is egy-egy könyv elolvasásához. Aki csak felsorolás szintjén intézné el, az sem baj, de ha pár mondatban össze is foglalja, hogy miről szólt az adott könyv, az külön jó volna. Ha pedig valami kimarad, hát előfordul. Szerintem én sem tudom már, mennyi mindent rágtam végig, főleg ha valamelyik könyv semmitmondó volt.

Az idén egy kicsit belehúztam a fantasy gyűjteményem fogyasztásába. Összevásárolok egy halom könyvet, aztán örülök, ha a már meglevők egy részét el tudom olvasni. Így is vagy 300 kötet van, amit ki kéne végeznem, szóval egész életemre elegendő a mennyiség, de azért nem adom fel az újabbak megvételét. De most nem is szabadkoznék, mert nem minősítjük, hogy ki mit olvas, csak felsoroljuk.

Margaret Weis: Lélekkovács

Az idei első olvasmányomat nem bántam meg. Sajnos fantasy téren is nagyon sok a szemét, még a Dragonlance-sorozatban is, főleg, mivel nemcsak az eredeti szerzőpáros termel, hanem egy csomó sokkal gyengébb író is. A Lélekkovács azonban nagyon élvezetes volt, le sem tudtam tenni, pedig nincs valami hű de nagy sztorija. A Sárkánydárda-trilógia egyik főhősének Raistlin Majerének gyerek- és fiatalkoráról olvashatunk, hogyan kezdett mágusiskolába járni, miként derült ki, hogy milyen tehetsége van, és mi volt az első 'kalandja'. Közben persze ikertestvére, Caramon sorsát is nyomonkövethetjük, de féltestvérük, Kitiara eltűnése (lelépése) is szerepet kap a történetben. És ami a legfontosabb, a Dragonlance könyveket már ismerők végre megtudhatják, mi történt pontosan azon a bizonyos Próbán, hiszen eleddig maximum sejtésük lehetett róla. Szerintem amennyire 'hétköznapi' a történet, olyan izgalmas is. Sajnos az eredeti trilógia ismerete ha nem is elengedhetetlen, de legalábbis hasznos, hogy tudjuk, ki kicsoda. Persze az is felmerült bennem, hogy ha valakinek legközelebb kölcsönadom ezeket a könyveket, elsőként ezt fogom neki ajánlani, elvégre időben ez az egyik legelső.

Margaret Weis és Don Perrin: Háború és testvériség

A Lélekkovács közvetlen folytatása. Mintha csak elvágták volna a történetet, úgy olvashatunk tovább Raistlin krónikáiban. Miután kiderült, az ifjú mágus mennyire tehetséges, a főmágusok azt javasolják neki és testvérének, próbálják meg kamatoztatni a tudásukat. Némelyikük közben persze azt reméli, hogy majd a fiatal tehetség elbukik, mert sejti, hogy nem akármilyen erő lakozik annak testében (és milyen igaza van). Mi meg már azt is tudjuk, hogy nemcsak akármilyen erő, hanem akárki is. A két testvér tehát zsoldosnak áll, ahol caramon megismerkedik a katonáskodás valódi arcával, Raistlin pedig egy harci mágus segédjévé válik, később pedig harcolniuk is kell egy háborúban. A történetben (és az előzőben is) felbukkan a trilógia több főhőse, Tanis, Kova, Tasslehoff és Sturm, a sztori pedig majhogynem ott ér véget, ahol Az őszi alkony sárkányai kezdődik.

Douglas Niles: Az utolsó nemes

A Káoszháború sorozat könyveinek nekilátva ez volt az első, amit elolvastam, és gyorsan le is lombozódtam. Bár vizsgaidőszak kellős közepén láttam neki (csak fürdőkádban haladva vele), tudom, hogy ha ezt is rendesen olvastam volna végig, akkor sem lenne pozitívabb véleményem róla. A Káoszháborúnak nevezett eseményről alapvetően a Nyári tűz sárkányaiban olvashatunk, a Káoszháború sorozat történetei pedig ezzel párhuzamosan zajlanak. A fő cselekmény szerint a Dárdaháború vége után még nem köszönt be a béke. Bár a Dárda Hősei diadalmaskodtak a Sötétség Királynője felett, és visszaűzték őt az Abyssba (a pokol megfelelője), a háború folytatódik a jók és a gonosz megmaradt seregei között. Amikor azonban a védtelen irdák (nemes ogrék) saját túlélésük érdekében feltörik a Szürkekövet, abból kiszabadul Chaos, minden istenek atyja, akit anno véletlenül zártak ebbe a relikviába az istenek (de azért nem bánták nagyon). A feldühödött isten-atya égtelen haragra gerjed, és nekilát gyermekei teremtésének elpusztításához. Lávasárkányokat, démonharcosokat és olyan árnyéklényeket küld Krynnre, amik nemcsak minden létezőt semmisítenek meg, de még az elpusztítottak emlékét is örökre kitörlik a megmaradtak elméjéből. A tét tehát nő, a jóknak és gonoszoknak vállvetve kell megküzdeniük a minden eddiginél komolyabb ellenféllel. Az utolsó nemes ezen háború kitörésekor játszódik, a törpék birodalmában. Gyakorlatilag az egész arról szól, ahogyan a Thorbardinban élő klánok kicsinyes ellenségeskedésébe hogyan robbannak be az új ellenfelek, megváltoztatva mindent. A történet sajnos lapos (bár bepillantást kaphatunk a daergarok, theiwarok és a többi törpe klán mindennapjaiba is), ráadásul az író szinte követhetetlenül ugrál a cselekményszálak között, sokszor érthetetlenné téve az egészet. Szóval ezt nem ajánlom.

Linda P. baker és Nancy Varian Barberick: Az égi éj könnyei

Egy újabb hamis gyöngyszem a Káoszháború idejéből. Ezúttal nem valamelyik faj magánháborújáról olvashatunk Chaos seregei ellen, hanem a korábbi könyvekben megismert, vak főpapnő, Lady Crysania sorsának további alakulását követhetjük nyomon. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez akar lenni az emberekről szóló kötet (mármint az ember (human) faj története). A Dárdaháborút követően Raistlin olyan hatalomra tett szert, amihez foghatót senki más nem tudott felmutatni Krynn földjén, ezért elhatározta, hogy elfoglalja a szerinte őt megillető helyet az istenek között. Ehhez előbb meg kellett küzdeine magával Takhisisszel, a Sötétség Királynőjével annak birodalmában, az Abyssel. Csakhogy az Abysre nyíló kaput az azt lezárók úgy zárták le, hogy csak akkor lehessen újra kinyitni, ha azt egy hithű Paladine pap és egy fekete köpenyes mágus együtt teszi meg. Azaz soha. Raistlin azonban magába habarítja a rend istenének naiv papnőjét, aki szerelme lelki üdvéért rááll a kapu megnyitására. Raistlin el is jut Takhisishoz, de hogy legyőzi-e őt, azt nem árulom el, tessék elolvasni az Ikrek-trilógiát, abból kiderül. Mindenesetre Lady Crysania közben megvakul, de ennek ellenére Palanthas második legbefolyásosabb személyévé válik, mint a helyi Paladine-templom főpapnője. Az égi éj könnyeiben tehát az ő harcáról olvashatunk, amit nem is annyira Chaos seregei ellen, mint inkább a saját megingott hitéért vív meg. A sztori felejthető, de szerencsére a könyv nem túl vastag.

Fergus Ryan: A Ráseránts-hegy ostroma

Újabb Káoszháború-könyv. Az utolsó nemeshez hasonlóan szintén egy hegy mélyén játszódik, ezúttal azonban a gnómok 'földjén'. A nagy konfliktus mellett itt is van kisebb konfliktus, cselszövés, összeesküvés és hasonlók, viszont ha másért nem is, a humor miatt mindenképpen élvezetesebb olvasmány, mint a törpés kötet.

Margaret Weis és Don Perrin: Halálbrigád

Meglepő módon a sárkányfattyak is külön kötetet kaptak, pedig ők a korábbi könyvekben a lehentelendő gonoszokat testesítették csak meg. A szaporodásra képtelen, kizárólag gyilkolásra teremtett lények a Dárdaháború végén haszontalanná válnak. Egy csoportjuk azonban nem várja meg, míg teremtőik megsemmisítik őket, hanem vezérük, Kang vezetésével letelepednek egy erődben, egy dombi törpe falu mellett, és megpróbálnak 'normális' életet élni. Ez zömében abból áll, hogy a szomszéd falut fosztogatják — azok pedig az ő erődítményüket, — isznak és azon keseregnek, mennyire céltalan a létük. Közben persze egyre fogynak. Néhány csibész törpe azonban egy kincs térképére bukkan, amiről kisvártatva kiderül, hogy nem pusztán aranyat és drágaköveket jelent, hanem néhány különösen értékes, nőstény sárkányfattyat tartalmazó tojást is. Amikor ez Kang tudomására jut, egy kis csapat élén megpróbál eljutni a tojásokhoz, hogy a megszerzésükkel értelmet szerezzen a létezésüknek, mivel innentől kezdve képesek lennének szaporodni, de mivel a törpék is magukénak szeretnék tudni a kincseket, megkezdődik a versenyfutás. Közben természetesen maguk is belekeverednek a Káoszháborúba. Szerintem nagyon jó könyv, és akinek nem volt elég, elolvashatja a folytatást is.

Don Perrin és Margaret Weis: Az utolsó erőd

Ez hivatalosan csak annyira a Káoszháború sorozat tagja, amennyire a Halálbrigád folytatása. Tehát egyébként nem az, hanem különálló kötet. A Kásozháborúnak vége, az istenek elhagyták a világot, ezért a mágia is megszűnt. A nőstény fattyakat kikeltették, azonban a sárkányfattyak nem maradhatnak a régi erődjükben, mert valakik az elpusztításukra törekednek. Miközben a nőstényeket hímestojásként védik, elindulnak egy szebb jövőt jelentő, távoli vidék felé. Közben kiderül, hogy nem pusztán ez a sereg maradt meg a fattyakból, hanem egy másik is, amely komoly erődrendszert épített ki a saját védelmére. A nagyobbik sereghez csatlakozva Kang serege megpróbál ellenállni az elpusztításukra szövetkező ellenséggel szemben, de hogy sikerül-e ez nekik, azt csak az tudja meg, aki elolvassa a könyvet.

Roland Green: Önfejű lovagok

Ezt már csak azért olvastam el, mert az első három történeten már átrágtam magam. Azok is szarok voltak, ezek is. Nem szól szinte semmiről, azaz nagyon gyenge a története. Még csak az Összeomlás előtti időkről sem tudunk meg sokat. Ha valaki valóban Dragonlance könyveket szeretne olvasni, ezeket kerülje el nagy ívben (A kard lovagjai, A korona lovagjai, A rózsa lovagjai és ez). A Harcosok sorozat többi három, különálló könyvéről még nem tudok nyilatkozni.

Christie Golden: A Holtak tánca

A fantasy szekció utolsó kötetét elemezve Krynn sárkányokkal teli földjéről átevezünk Ravenloft sötét világába. Ezt a könyvet anno a '90-es évek elején olvastam először, és akkor nagyon tetszett. Ez nem is csoda, hiszen a több mint 40 kötetes sorozatból Magyarországon megjelent 7 könyvből A fekete rózsa lovagja a dilettáns fordítás és a számtalan elgépelés miatt szinte olvashatatlan, Az éjfél szíve egy merő lelki szenvedés, a Sötét lelkek leple olyannyira felejthető, hogy már azt sem tudom, miről szól A félelem cirkusza egy szimpla krimi, A ködök vámpírja hiányzik a gyűjteményből, az Én, Strahdot pedig még nem olvastam el. A Holtak tánca egy varieté-hajó táncosnője és egy gazember kapitány küzdelméről szól, akik közben egy sokkal nagyobb harc részeseivé válnak. Mivel nő írta, a szerelmi szél korántsem elhanyagolható, hiszen a főhősnő a történet során beleszeret az őt segítő, emberi alakot öltött lidércfénybe (will-o-the-wisp), aki végül... de nem mondom el,hátha valaki beszerzi, és elolvassa.

Lee Goldberg: Mr. Monk és a kék nátha

Ezt a könyvet még a Rolandtól kaptam, aki tudja, hogy kedvelem a Monk, a flúgos nyomozó című sorozatot. Sokszor gúnyolódik is vele, hogy olyan vagyok, mint a főhős, de aki járt már enyhén rendetlen otthonomban, az nyugodtan megcáfolhatja ezt az állítást. A könyv stílusa hasonló a filmsorozatéhoz, tehát könnyed és szórakoztató, és nem is túl hosszú. Monk ismét hozza a formáját, és úgy igyekszik egy gyilkos nyomára bukkanni, hogy közben a rendőrök jól megorrolnak rá, amiért a rendőrsztrájk idején elvállalja a főkapitányi posztot. 

Móra Ferenc: Aranykoporsó

Móra Ferencet sosem kedveltem, legalábbis a Kincskereső kisködmön anno egyáltalán nem jött be. Gyerekkori olvasási kudarcélményem azonban egyáltalán nem tántorított el attól, hogy a magyar próza ezen klasszikusát a kezembe vegyem és végigolvassam. Egy, a Római Birodalom tündöklése idején játszódó Rómeó és Júlia történetről van szó, amit azonban kissé befejezetlennek érzek. Pontosabban befejezése van, csak a katarzis-élmény valahogy elmaradt nálam. Mindenesetreközben sokat megtudhattam a hajdani rómaiak szokásairól, és a latintudásom is sokat fejlődött, mivel latin szó aztán van benne bőven. Talán ha ezt is gyerekként olvastam volna, pozitívabb lenne az emléke.

Jorge Amado: Zsubiabá

A teljesség kedvéért a világirodalom klasszikusai közül is végigrágtam egyet, és az utolsó 30-40 oldalig egészen jól is szórakoztam. A történet főszereplője egy szegény sorba született néger gyerek, akinek végigkövethetjük az életét. Sajnos az író lelkes kommunista lehetett, így az egyébként egész olvasható történet végére kiderül, az egész arra ment ki, hogy megértesse az olvasóval, az egyébként a saját életét céltalannak megélő nyomorult néger micsoda felismeréssel nyugtázza, milyen szent cél a tőkések által elnyomott munkásság sztrájkjához csatlakozni, és diadalt aratni a mocskos burzsujok felett. Összességében azért tűrhető, bár sokszor zavaró, hogy a főhős teljes nevét (António Balduínó) minden alkalommal kiírták. Mint egydél-amerikai szappanoperában.

Tarjányi Péter: Meglátni és megveretni

A 2006, október 23-i események taglalásáról szóló könyvet akkor is megvettem volna magamnak, ha azt nem kapom kölcsön Tigriéktől. Most viszont már nem veszem meg, mert sok tekintetben nem értek egyet annak tartalmával. Amikor megjelent, eleve gyanús volt, az a reklámhadjárat, amivel megpróbáltak minket rávenni a megvásárlására, ugyanis Magyarországon az agyonreklámozott dolgok mindig a balliberális oldalhoz köthetők, nekik van ugyanis pénzük ilyesmire. A könyv — előzetes ellenérzéseim ellenére is — olvasmányos és úgymond szórakoztató. A szerző az elején rögtön belecsap a lecsóba, és jópár — szerintem — vitatható megállapítást tesz a tévéostrommal kapcsolatban. Mire azonban a magamfajta ember kellőképpen felháborodik az olvasottakon, a szerző ugrik egyet az időben, és viszonylag semleges témákat vesz elő a rendőrség kötelékében töltött múltjából, amikkel szerintem nemcsak szórakoztatni akar (ez sikerül is), hanem az olvasót megnyugtatni afelől, hogy tökéletesen ismeri azt a közeget, amiről ír. Úgymond beédesgeti magát az elménkbe. Aztán a szolídabb rész után ismét visszatér az aktuális eseményekre, és újabb vitatható állításokat sorakoztat fel, nem cáfolva közben, hogy az ominózus október 23-án a rendőrség is súlyos 'hibákat' követett el. A végkövetkeztetés? Nem vitatja, hogy az Őszödi Beszéd nélkül nem történtek volna meg ezek a dolgok, de azért zömében Orbán Viktor és a FIDESZ a hibás, hiszen például a kordonbontás mennyire felbuzdította a renitenseket, satöbbi. Meglepődtem volna, ha nem ez a konklúzió.

Ezen felül több egyetemi könyvet is olvastam, és három egyéb kötetet is forgatok (csak apránként), de ezekről majd csak jövőre számolok be. Nálatok a labda, ha van kedvetek, üssétek le.

Ahhoz, hogy világossá tegyem, miről akarok most rizsázni, az ember életében előforduló teendőket — önkényes módon — három kategóriára kell felosztanom.

Egyrészt vannak az igazán nagy horderejú dolgok, amik alapvetően változtatják meg a mindennapjainkat, és befolyással vannak a pénzünkre és az időnkre is. Ilyen mondjuk egy egyetemre való jelentkezés, egy házasság, egy költözés, új munkahely vagy gyerekvállalás. Egy részüket önként vállaljuk, azaz döntés előz meg, egy részük azonban spontán, sorsszerűen következik be, nekünk pedig idomulni kell a megváltozott helyzethez. Egy egyetemre ugyebár jelentkezhetünk önként is, hogy a jövőbeni esélyeinket javítsuk, vagy mert érdekel bennünket valamilyen szak, de az is előfordulhat, hogy szüleink nyomásának engedelmeskedünk (orvoscsaládokban például), és egy gyerek is becsúszhat, ha éppen nem terveztük. Lelkileg ezek komolyan megviselhetik az embert (főleg egy haláleset, baleset vagy szakítás), de hát nincs mit tenni, tudomásul kell venni a változást (vagy esetleg változtatni, ha ez lehetséges).Ilyenből szerencsére általában viszonylag kevés van egy ember életében.

Másrészt vannak az operatív teendők, amik a mindennapjaink apró tennivalói. Egy bevásárlás, takarítási feladatok, csekkek feladása, a "mit főzzek vacsorára?" kérdésköre, ajándékot venni valakinek, meglátogatni egy rokont és ilyenek. A legtöbbjük muszáj kategóriájú, de nem jelent komoly megterhelést életvitelünkre, egyszerűen csak el kell őket intézni. Hiszen enni muszáj, anélkül nehéz volna bármit is csinálni, de a takarítást sem kerülhetjük meg bizonyos időközönként, és a számlákat is fizetni kell, ha nem akarjuk, hogy kikössenek nálunk valamilyen szolgáltatást. Rutinfeladatok ezek, amik szinte minden nap (de legalábbis rendszeres időközönként) újratermelődnek, ennél fogva lelki terhelést sem igen jelentenek, kivéve ha valamilyen erőforrásunkhoz képest nagyon felszaporodnak. Ha például nincs időnk semmire, mégis sok dolgot kéne egy időpontig elintézni, vagy nincs pénzünk, de mégis rengeteg kiadásunk volna, akkor beléphet a lelki tényező, és elindulunk a depressziós állapot irányába.

A harmadik kategória inkább a jelen bejegyzés témája (alapja), a nyűgös tennivalók. Ebbe a kategóriába tartoznak azok a dolgok, amik az előző kettőből kimaradtak. Fontos őket elintézni, de végül is ráérnek, nem muszáj miattuk rögtön intézkedni. A probléma abban áll, hogy ez az elintézés kicsit többet jelent, mint pusztán leugrani a sarki boltba vagy a postára, és nem elég csak egy elhatározás (mint pl. takarítás esetében), mert másokra is szükség van hozzájuk. Szabadságot kell kivenni, el kell menni egy hivatalba, időpontot kérni, elviselni a packázást, vagy lépések sorozatából áll, azaz ha egy dolgot megtettünk, még mindig ott a többi, hogy az egészet késznek lehessen nevezni. Némelyik persze kockázatot is tartalmazhat, mert esetleg ha kifutunk az időből megbüntetnek vagy még több anyagi és időbeni ráfordítást igényel a kipipálásuk. Egy hozzám hasonlóan Pató Pál embernek ezekből számtalan fel tud halmozódni, annyi, hogy az néha már kiborító. "Ezt is mikor fogom már elintézni?" — merül fel bennem a kérdés számtalanszor, főleg, amikor hosszú idő után eszembe villan, hogy az a bizonyos dolog még mindig vár rám. A sok elintézetlen nyűgös dolog aztán egyre jobban nyomaszt. Ott lebegnek a jövő horizontján mint kényelmetlen vacakolódások, én pedig bárminkor túl eshetnék rajtuk, ha végre összeszedném magam, de addig csak az önmarcangolás marad, amiért még mindig nem intéztem el őket. Ha viszont egyszer végre meglépem a szükséges lépéseket, nagy kő esik le a szívemről, és baromi büszke leszek magamra. Szinte felszabadulok, és elégedetten csettintek a nyelvemmel, hogy "Na ez is megvan!". Mivel ezeket nem tartom folyamatosan észben, csak néha-néha jut eszembe egyik-másik, arra gondoltam, hogy listát kellene róluk készíteni, és kipipálni szépen azt, amelyiken már túl vagyok. Ez talán valamilyen szinten előre mutat abban az értelemben, hogy amennyiben a jelentős hányadukat letudtam, az ösztönzően hathat a folytatásra.

Ezt a bejegyzést lényegében ezért is írtam, hogy ide ömleszthessem azokat a nyűgösségeket, amik egyrészt még várnak rám, másrészt most eszembe is jutnak. Így lesz egy lista, amit nem tudok elveszíteni, érthetővé teszem, hogy miről papolok itten, és még azoknak is tudok érdekességgel szolgálni, akik voyeurködési célzattal olvasnak ego-blogot. Lássuk:

Amikor a nagyanyám meghalt, nekem kellett intézni a kórházi dolgokat, a temetést és a hagyatéki, öröklési dolgokat is. A lakást aztán megörököltem, de azóta sem intéztem el egy halom átíratási ügyet. Az ELMŰ végre megvan, de

- fel kell még hívnom a közösképviselőt, hogy a közösköltséget az én nevemre számlázzák nagyanyámé helyett. Egyszer lementem az irodájába, hogy rávegyem erre, de ott azt mondták, elég, ha felhívom (nem volt ott). Ehhez csak meg kel szereznem a telefonszámát, azaz leolvasnom a földszinten kirakott papírról. Ha ez megvan, el kell mennem a bankba, és átíratnom az állandó átutalást a saját számlámra (a közös helyett), valamint a havi 5100 Ft-ot 6525-re kell módosítanom. Ha ez is megvan, az eddig felhalmozódott különbözetet egy összegben ki kell fizetnem, és akkor tiszta lesz a folyószámlám.

- a Generalinál szintén szerződést kell módosíttatnom, ezért aztán őket is fel kell hívni, és végigjárni a szükséges lépéseket.

- A FŐTÁV-ot egyszer már hívtam, el is mondták, mit küldjek el faxon, de mivel akkor ezt nem tettem meg nyomban,már elfelejtettem. Újra fel kell tehát hívnom őket, és módosíttatni a fogyasztó nevét. Ha ez kipipálva, szintén el kell intézni, hogy a saját számlámról vonogassák az összegeket és ne a közösről.

- a Díjbeszedő Zrt. nagyobb falat lesz, mivel ők közvetlenül nem intézhetnek ilyesmit, minden egyes szolgáltatót külön-külön kell megkeresni átírási ügyben. Ha ez mind megvan, szintén bankszámla procedúra következik.

- ezek után jöhet a régi, közös bankszámla megszüntetése, mert akkorra már feleslegessé válik.

- ha nem lett volna elég a telefonos és személyes kisasszonyokból, el kell mennem az önkormányzathoz, hogy az építményadót is átírják az én nevemre, mert maguktól erre nem képesek (holott majdnem, hogyelőbb tudtak nagyanyám elhunytáról, mint én).

- újabb út az önkormányzathoz: a vállalkozói igazolványomba fel kell vetetnem a könyvelést mint tevékenységi kört. Talán ez meglepőnek tűnik, de azért van, mert előbb lettem vállalkozó, mint mérlegképes, és akkor még a képesített könyvelői végzettség mellett nem engedélyezték a könyvelést.

- a Pénzügyminisztériumon keresztül regisztráltatnom kell magam, hogy a 10M Ft feletti bevételű cégeket is könyvelhessem. Ez egy halom pénz, aztán pedig újabb nyűgök sora, mivel innentől kezdve kötelező (és drága) továbbképzésekre kell majd járnom.

Jönnek a lakással enteriörjével kapcsolatos teendők. Ezek ugyan nem olyan lényegesek, de frusztrálnak, amiért még mindig nincsenek meg.

- nagyanyám még életében kicseréltette az ablakokat. A szobai nagy ablak régen a szimmetria-tengelyénél nyílt, most már zsanéros. Azonban olyan brutálisan állat nagy (kb. 180*180 és dupla üvegű), hogy a zsanérok alig bírják el, következésképp zárni is nehezen lehet. Előfordult már, hogy akármennyire erősen is fordítottam rá a kilincset, egy nyári viharban a szél egyszerűen benyomta, aztán már ömlött is az eső a szoba padlójára. Most meg a huzat ver be, nem is kicsit, a jobb kezem menten lefagy tőle. Tehát az OBI irányába kellene haladnom, hogy ilyen szigetelő profil-izét vegyek, és felragasszam a megfelelő helyekre (a konyhában is).

- az összes villanykapcsolót le szeretném cserélni, amihez előbb le kellene őket mérnem, hogy ne vegyek se nagyobbat, se sokkal kisebbet, mint az eddigiek, mert van ahol például a csempék közé van beágyazva a kerete. Konzultálnom kellene valakivel, aki felhomályosítást tud adni, lehet-e kompatibilitási probléma valahol, aztán szereznem kéne valakit, aki be tudja őket szerelni, mert én semmi villamossági dologhoz nem konyítok.

- de akkor már ugye ezt egyszerre kellene kivitelezni a fürdőszobai és szobai világítótestek spot-lámpákra történő cseréjével, amik esetében szintén jönne a konzultáció, szintén meg kéne őket venni, szintén be kellene őket szereltetni, amihez valószínűleg fúrni-faragni is kell (amihez meg nincsenek eszközeim), aztán glettelni, festeni, stb., szóval ez nem mostanában fog megtörténni.

- betonfúrásra alkalmas eszköz eleve nagyon kéne, mert egy csomó helyre szeretnék új lyukakat. A szobai díszpöcsségeket át kellene hordanom a kisszobai falra, a helyükre szereznem kéne megfelelő stílusú dekorációkat (valszeg kirakók lesznek), de a konyhába is elkelne egy-két gödröcske.

- ha már itt tartunk, ki kellene végre raknom az aktuális kirakómat (már csak olyan 1200 db-nak kell helyre kerülnie...), bekeretezni és felakasztani.

- a konyhai dekorációk kérdése még mindig nem oldódott meg, mert eddig csak egy alkalmas posztert találtam. Igaz, azóta nem is kerestem újabbakat, de erre most költeni sem szeretnék (azaz szeretnék, csak nincs miből).

- újra kellene tapétáznom az előszobát, mert Desiré egy csomó helyen megbontotta a jelenlegit.

- a kisszobai komódot ki kellene rámolnom, szétszednem, és úgy összeraknom, hogy a fiókok ne jöjjenek kia sínből, mert így csak állandóan letépem az elejüket. Éljen az IKEA meg a jó kis ragasztója! Ha ez megvan, fel kellene címkéznem minden fiókját, mert sosem tudom, melyikben mi van, így mire megtalálom, amit keresek, fél tucatnyi előlap marad a kezemben.

- ez utóbbihoz meg kéne várnom a következő lomtalanítást, hogy a sok szemetet kihajíthassam belőle, ahogy az összes többi szekrényből is. Olyan rendet vágok itt, hogy ihaj, csak jöjjön már az a március...

- archiválni kellene a gépemen tobzódó rengeteg fotót. Ehhez CD-k kellenek, valamint türelem, hogy mindet irányba forgassam, és kiválogassam, melyik az enyém, melyik a Rolandé, melyik publikus és melyik nem.

- vennem kéne egy DVD-tartó alkalmatosságot, amolyan szekrényfélét, ami befér a nagyszoba ajtaja mögé a sarokba. Belepakolni szépen a rengeteg DVD-t, lehetőleg valamilyen rendezési elv szerint, így felszabadulna egy csomó hely az egyéb környékeken, és nem is volna olyan rendetlenség-hatású a sok lemez.

- a blogomat visszafelé fel kellene címkézni, javítgatni a helyesírást és illusztrációkat beszúrni minden bejegyzéshez, hogy igényesebb legyen egy fokkal.

- a nagybácsimmal el kellene intézni ezt az örökösödési ügyet. Elszánás, pénz, ügyvéd kell hozzá, amiből egyelőre még egy sincs meg.

Na, egyelőre ennyi, de ha eszembe jut még pár, betoldom ide. A lista persze főleg magamnak szól, ezért is a kiemelés betűben és háttérben. Ha valamelyikkel végeztem, semlegesítem a kiemelését.

Kedves olvasók, 979 online éli az életét.

Jogos a reklamáció, mert tényleg régen nem írtam. Le vagyok eresztve egy kicsit, semmire nem tudom rávenni magam. Tegnap este mondjuk nekiláttam egy bejegyzésnek, de a nagybácsimnál tett látogatásom alkalmából rövid idő alatt elfogyasztott sok tömény szesz hatása miatt kisvártatva a fürdőkádba kerültem, ahol elaludtam, és csak Rolandom 15. telefonhívásakor tértem magamhoz. Ekkor össze is vesztünk, szóval sem lelkileg, sem fizikailag nem voltam alkalmas bejegyzést írni. Most viszont szakítok rá némi időt, mielőtt ismét a nyakamba venném a várost — ezúttal fodrászhoz és apámékhoz (esetleg az OBI-ba). Hogy is telt tehát a karácsony környéki időszakom?

Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló (a korábbi bejegyzéseimből), akkor most is közlöm, hogy utálom ezt az ünnepet. A Valentin-napot nem kevésbé, de a karácsony legalább tradicionális szokás nálunk, míg előbbi egy szándékosan ránk erőltetett, felesleges vásárlásra kényszerítő hülyeség. Sajnos azonban a karácsony is rendkívüli módon kommercializálódott, ami nagyon taszító. Utálom, hogy ilyenkor hömpölyög a bevásárlóközpontokban a sok nép, hogy már november elejétől a Mikulás hohózását kell hallgatni, hogy színes fényekbe burkolják még a klozeteket is, hogy a rádiók ezredszer is leadják a Wham-től a Last Christmast, és a többi kísérőjelenséget. A tudat pedig bosszant, hogy ilyenkor az emberek esztelenségig költik a pénzüket, mintha karácsony után nem volna világ, és nem kéne gondolni a jövőjükre. Fogyasztási hiteleket vesznek föl, csak azért mert, úgy gondolják, hogy azt majd vissza is tudják fizetni (holott egyáltalán nem biztos), attól pedig kimondottan rosszul vagyok, ha valaki egy utazásra vesz föl 2-3 évre szóló kölcsönöket. Micsoda felelőtlen hülyeség! Másrészt pedig a családom atomizáltsága miatt sem nagyon kedvelem ezt az ünnepet. Apámékhoz kimondottan nem szeretek elmenni, ilyenkor mégis muszáj, és ahelyett, hogy kipihenhetném az év fáradalmait, többet kell rohangálnom családlátogatás címén, mint bármikor máskor.

Szellemi tiltakozásom ellenére a karácsonyt kísérő giccsparádé általában áttöri tudatom védőmechanizmusait, de idén — szerencsére — ez nem sikerült. Tökéletesen immúnis voltam egészen 22-éig, amikor is már nem halogathattam tovább az ajándékok beszerzését. Szétesett családom miatt igen sok emberre kell ilyenkor költenem (merthogy a kreatívkodás nem az én műfajom), konkrétan 2 szülőre, 2 szülői házastársra, 4 féltestvérre, egy nagybácsira, (már csak) egy jóbarátra és a páromra. Nem is csak pénzben sok, de az ötletelés is komolyan igénybe vesz. Kinek mit vegyek? Mivel az idén nem vettem tudomást a karácsonyról, az ötletek gyűjtögetése is kimaradt, ott álltam tehát 2 nappal Szenteste előtt, és még sehol nem álltam, maradt tehát a hasznos ajándékok verziója. A világválság és a környezetemben élő emberek romló anyagi helyzete miatt egyébként is ez tűnt kézenfekvőnek, nem is beszélve arról, hogy ilyen későn jellemzően már minden le van rabolva, egy-egy ötlet beváltása tehát jelentős utánajárást igényelt volna.

Ha az APEH inkasszója miatt nem kapom meg azokat a vásárlási utalványokat, komoly gondban lettem volna, így azonban deus ex machina-ként ért a birtoklásuk. Hétfőn felkerekedtem szépen (bár ez egy aktív cselekedetet takarna, ellenben azzal a metódussal ahogy én összekészültem), és elmentem a Duna Plázába, ahol első utam a DM-be vezetett. Volt betelt pontgyűjtőfüzetem, elfogadták az utalványaimat, és számtalan összeállított ajándékcsomagot lehetett kapni náluk, így ideális választásnak tűnt. Nem is tartott sokáig az első 8 ajándék beszerzése. Kinek-kinek érdemei szerinti áron vettem egy ilyen csomagot, a húgaimnak pedig egy-egy nem túl drága parfümöt, mivel ők annak örülnek leginkább. Elvégre tetszeni kell ám a legényeknek! A pontgyűjtő beváltásával vagy 3000 Ft-ot spóroltam, az utalványaimmal pedig kvázi-ingyen tudtam le a nagy mennyiségű ajándékot. A páromnak szintén parfümöt vettem, de azt nem itt, és nem ekkor hanem csak másnap és a Westenben. Ezt is gyorsan elintéztem, és máris csak a barátom ajándéka volt hátra, ami az egyetlen előre kitalált ötlet volt, a KFT együttes új albuma. Ezt a Media Marktban szerettem volna megvenni, de ott nemhogy ez nem volt, de még hasonló sem. Tisztára lerabolta az üzletet a sok konkurens vásárló. Nem maradt más hátra, minthogy újra elmenjek a Duna Plázába, ahol viszont sikeresen megvettem ezt a CD-t, és mivel az utalványaimból maradt még egy kevés, magamat is megleptem néhány horrorfilmmelmeg a dupla lemezes Bangkok Hiltonnal. Az ajándékokat becsomagoltam szépen (vagy nem is annyira, mivel rettenetesen szar minőségű csomagolópapírokat sikerült vennem), aztán aludni tértem.

Másnap a 9:30-as busszal terveztem anyámékhoz lejutni, és szerencsére volt annyi eszem, hogy előre megvettem a jegyet. Végül persze nem volt lényeges, mivel mentesítőjáratot is indítottak, így csak félig volt a busz (meg a másik is). Hamar leértem, aztán jött a tespedés. Végül is sok említésre méltó dolog nem történt, leszámítva talán azt, hogy anyámék az ünnepre való tekintettel összevesztek. A megelőző napokban a lányok szobáját renoválták, és most kezdtünk csak visszapakolni. A kisebbik húgom ágya azonban eltört, és addig nem akarták visszavinni a helyére, amíg anyám férje meg nem reparálja, ehhez viszont deszkákra volt szükség. Deszka persze volt is, csak éppen a lezárt emeleten (ahol még nem laknak, mert nincs készen), anyu férje pedig nem akarta a rossz lábával lehurcibálni őket, ezért azt találta ki, hogy majd az emeleti ablakon mind kihajigálja a kertbe. Itt kezdődtek a problémák, mivel a két régi deszkakeret szépen felakadt a ház melletti meggyfára. Anyu rögtön bedühödött, hogy miért kellett ilyen hülyeséget kitalálni, ráadásul még a rügyeket is jól leverik, a férje pedig hiába cibálta a fadarabokat, azok nem jöttek le. Hogy mentsem a menthetőt, felöltöztem, és Adidas cipőben, méregdrága GAS farmerben és a Devergo kabátomban felmásztam a karácsony alkalmából deszkákkal díszített fára. Nagy nehezen le is szedtem őket, így helyreállt a családi béke. Vacsora után kiosztogattam az ajándékokat, aminek mindenki örült, ahogy én is a Puma pulóvernek (csak a színe nem az én stílusom...), aztán régi kabarékat néztünk a Youtube-on, meg borozgattunk.  

Rolcsi szintén hazament, szóval a közös karácsonyozást 25-én estére tettük. Összedobott némi vacsorát, gyertyát gyújtottunk, elővettük a kis műfenyőt (amit Desiré azóta is lelkesen csócsál), aztán átadtuk egymásnak az ajándékainkat. Én egy csomó apróságot kaptam tőle: Desiré-montázsos falinaptárat, Parker tollat, aranytartalmú pezsgőt, osztrák csokoládét, "Szeretlek kicsim" feliratú poharat, névjegykártyatartót és csak nála beváltható, extra szolgáltatásokra (khm) jogosító utalványokat. El lettem halmozva, szóval alig győztem bontogatni a sok ajándékot. Én is átadtam neki az egy szem Versace parfümöt, aminek annak ellenére nagyon örült, hogy előzetesen kifejtette abbéli reményét, hogy nem CD-t vagy parfümöt fog kapni (miután megvettem). Viszont valahogy megéreztem, hogy pont ezzel a márkával szemezett, szóval telibe találtam.

Tegnap már csak a döglés ment, meg az egyik szőnyegről egy gyerekfejnyi macskaszőr összekefélése, na és persze a balul elsült nagybácsi-látogatás.

Azóta persze apáméknál is voltam (kis szünet volt a bejegyzés első és második felének megírása között...), és azt is túléltem. Sőt, ezúttal még ajándékot is kaptam tőlük, egy Adidas arcszeszt. 

  Eredetileg azt a címet akartam adni, hogy "Utolsó munkanap", de az egyrészt lehet, hogy már volt, másrészt még a végén valaki azt hihetné, hogy máris ki vagyok rúgva. Pedig még nem is. Sőt, lehet, hogy jövőre sem, de ezt majd később.

Szóval nálunk általában december 20-a az utolsó munkanap, utána mindenki kötelezően szabadságon van. Év közben tartalékolni is kell erre az időszakra a szabikat. A könyvelésben a december 20. egy jelentős határidő, amiről nemrég már írtam. Mivel azonban az idén volt egy kis könnyítés, mi már 19-én készen voltunk mindennel, ezért erre a napra tettük a szokásos évzáró bulit. 

Ilyenkor minden alkalmazott, GYES-en levő kismama és barátnak megmaradt volt alkalmazott összejön, és a főnök költségére zabál egyet, meg poénkodik. Előzetesen venni kell egy max. 1000 Ft értékű ajándékot, amit közben kisorsolunk egymásnak. Hiába kérjük már évek óta, hogy emeljük meg ezt az összeget, mert ennyiért jóformán már semmit sem kapni, mindig csak vigyorgás a válasz. Ebből következik, hogy az ember általában olyat kap és olyat vesz másnak, ami vagy gyertya vagy a legyártása pillanatától szemétnek minősülő giccs. Részemről általában a kukában is köt ki, kivéve a gyertya, amit azért el szoktam tüzeskedni (ennek nálam ugyebár már múltja van). Tavaly kínomban egy halom csokoládét vettem, ami egyrészt a legrosszabbhoz került, másrészt nem ismételhettem meg, úgyhogy idén nem is vesződtem az utánajárással, inkább beálltam a sorba, és én is illatgyertyákat, meg mécsestartót ajándékoztam. Viszont olyan amorfra sikeredett összeválogatnom őket, hogy alig tudtam becsomagolni, jó randa is lett. Ráadásul kis híja volt, hogy véletlenül pont én kapom meg, amivel csak az lett volna a baj, hogy én nem kaphatom meg a sajátomat, viszont mindenki számára világossá vált volna, hogy az a baromi rondán becsomagolt haszontalanság-kupac tőlem ered. Így megtarthattam az ajándékom inkognitóját, cserébe viszont nekem is egy gyertya jutott. Jaj, de örülök neki.

Az APEH inkasszója szerencsére egy kicsit később jött, minthogy a főnök kifizette volna a fejenként 3x6900 Ft értékű, univerzális felhasználhatóságú vásárlási utalványt, ezért erről nem csúsztunk le. Számítottam is rá a karácsonyi bevásárlás várható költségeit kalkulálva. Ha ez nem lett volna, akkor fúrnom kellett volna egy újabb lyukat a nadrágszíjamra (amit így is kéne, mert amióta edzésre járok, a hasam java eltűnt), és elég soványra sikeredett volna az idei ajándékozás. De nem lettünk ennyivel letudva, mert a kisorsolt 1000 Ft-os hülyeség mellé a főnök mindenkinek adott egy másolatot a tavalyi bulink felvételéből, amit még a férje készített. Furcsa volt látni magam, és hallani a hangomat, amit eddig mindig nagyon szarnak tartottam, de most egészen bejött. Jó kis hangom van.

Szóval megvolt a zabálás, kicsit ittunk is, elrámoltunk, aztán mindenki jókívánságait tolmácsolta az ünnepekre vonatkozóan, és eltávoztunk. A sok félbehagyott könyvelés és lefűzetlen anyag meg ott porosodik január 5-ig.

(De azért senki se, higgye, hogy addig itthon verem a bránert (na jó, azt lehet), mert bőven van mit csinálnom.)

Nem tudom, mi a nyavalya van, de az iroda alkalmazottaival sorra csupa negatív dolgok történnek.

I. A vezető könyvelőnket hétfőn este megtámadták az utcán. Egy 20 év körüli fiatalember a nyugdíjas kollégám válláról lekapta a táskát, de mivel az erőteljesen kapaszkodott a retikülje pántjába, dulakodásra került sor. A támadó egy erős rántással a földre lökte őt, majd egy darabon vonszolni kezdte a földön, mígnem sikerült kiszabadítania a táskát és elfutni vele. A lakáskulcson és a mobiltelefonon kívül minden odaveszett. Iratok, bankkártyák, munkahely kulcsai, és mivel kivételesen pénz is volt nála (szinte mindent kártyával fizet), 18000 Ft is bánta az akciót. További 3000 Ft értékű zöldség és gyümölcs is odalett. A bevásárlószatyor kiesett a kolléganőm kezéből, néhány krumpli meg narancs szétgurult, de ő nem is ezzel volt elfoglalva, hanem a táskája visszaszerzésével. A támadója után lódult, de nyugdíjasként nem vehette föl a versenyt egy életerős fiatalemberrel, ezért pár méter után meg kellett állnia. Mikor visszafordult, a szatyor már sehol sem volt; valaki szépen összeszedte a szétgurult holmit, majd hazavitte. No comment! További adalékok:

- az utca tele volt emberrel, de senki sem segített

- a támadó nem viselt se kapucnit, se sálat, se semmit, amivel elrejthette volna az arcát, következésképp valamilyen függőségben szenvedett, és a "már minden mindegy, csak pénzt szerezzek" fázisnál tartott

- a kolléganőm megsérült a térdein és az ujján is, de a mentősöktől csak packázásra futotta

- a rendőrökre fél órát kellett várni, akik szintén packáztak, közben pedig gúnyos megjegyzéseket tettek, amiért sérült kézzel olvashatatlan lett az aláírás, szemüveg nélkül pedig nem ment az olvasás

II. I. kolléganőm bátyja kórházba került. Valahonnan Dél-Amerikából tartott haza egy 16 órás repülőúton, amikor valahogy vérrög keletkezett a testében, ami a tüdejébe jutott. Kis trombózis, kis tüdőgyulladás, irány a kórház. Csak 42 éves, de máris kezdhet úgy élni, mint egy krónikus beteg.

III. A titkárnővel szakított a párja.

IV. A hivatalsegéd a sztrájk miatt szív egész héten.

V. Hajnalka beteg lett, ahogy a tengeri malaca is. Előbbi biztosan kigyógyul belőle, utóbbi esetében az ilyen könnyen végzetes lehet, ha viszont ez bekövetkezik, Hajnalka lelkileg is lebetegszik. Jobban szereti azt a dagadt szőrgombócot, mint a saját párját, többet is beszél róla.

VI. A főnököm férjének begyulladt a szeme, amitől egész nap folyik a könnye.

VII. Mire nagy nehezen sikerült az ügyfeleknél elérni, hogy végre kifizessék nekünk a tartozásaikat, az APEH mozgásba lendült, és egy inkasszó segítségével le is kapta a számlánkról mind az 500e Ft-ot. A főnök erre bepöccent, és kijelentette, hogy befejezte az egészet, majd I-vel is közölte, hogy kereshet új munkahelyet magának. Szóval jövőre valószínűleg én is kipróbálhatom magam egy másik helyen...

Velem eddig semmi tragikus nem történt, bár egy betörés esélyes lehet, lévén most rakattam fel egy zárvédő alkalmatosságot. Mondjuk lehet, hogy én csak megúsztam, a Rolcsim ugyanis hétfőn kis híján szétverte a fejét az előszobában, amikor is elcsúszott a macskánk által néhány perccel korábban a kőre produkált nedves folton. A térdét így is baromira beütötte, de úgy tudom, komolyabb baja nem esett.

Jobb, ha vigyázok magamra mostanában, a cég parkolójában kószáló fekete macskát pedig elkapom.

Azt hiszem, hiba volt átpasszolni nekem ezt a bejegyzés témát, mivel egy magamfajta, állandóan magáról beszélő alak számára ez csak a tűzre való olajlocsolás. A múltkor — eleinte — egy kissé gondban voltam, mert úgy éreztem, véres verejtékkel sikerül csak összeszednem 7 olyan dolgot, amiről addig még nem írtam a blogban, azonban hamarosan kiderült, hogy jóval többet is találok, akár két bejegyzéshez elegendőt is. Úgyis ketten kértek fel a megírására, hát akkor most külön-külön teljesítem a két kérést, jöjjön újabb 7 'titok' rólam.

8. Félelemből is van ott még, ahonnan a múltkoriak jöttek, azaz bennem. Az állatokat általában nagyon szeretem, bár a gerincesek (de főleg a madarak) alatt már nem olyan egységes ez a kép. Mármint rendszertanilag, nem pedig térben a madarak alatt... A gerinctelenektől sokan undorodnak, a rovaroktól meg főleg, és sajnos nekem is jutott ebből az undorból. A bogarak még okésak, meg is fogom őket (kivéve a szarvasbogarat, mert az fájdalommal járhatna), de a többi már nem. Az undortoplista első helyét a fülbemászók foglalják el, a másodikat meg a pókok (majdnem holtversenyben). Tudom én, hogy a fülbemászó nem mászik az ember fülébe, meg egyéb lyukaiba sem, de annyira undorító, hogy csak na. Ha mondjuk egy tömött szőlőfürtből a markomba mászik egy, úgy dobom el az egészet, hogy csak úgy csattan, és ugyanezen okból nem vagyok hajlandó fűzfák alá menni. A pókokkal szembeni rettegésem egy kicsit már enyhült, de egy bizonyos méret fölött még így is 'sikoltva' menekülök előlük. Pedig a Magyarországon honos 300 pókfajból csak 4 csípése mérgező, azoké sem veszélyes, de nem is a csípéssel van a probléma, hanem az anatómiájukkal. Vagy a fóbiáknak van egyáltalán racionális magyarázata? A sorban egyébként még előkelő helyet foglalnak el a poloskák és a víziskorpiók.

9. A múltam több érdekes dolgot tartalmaz, mint a jelenem (az majd a jövőben lesz érdekes...). Ilyen az is, hogy először kb. 7 évesen 'gyújtottam' rá. Apám ugyan sosem dohányzott, de anyám, meg az egész családja igen (gyakran töltötték nálunk az idejüket), szóval könnyen jutott a birtokomba egy szál cigaretta. Meg ugyan nem gyújtottam, de ez is elég volt egy mafláshoz, amikor anyám megpillantotta a számban. A pofon nem tántorított el a felnőttek utánzásától, így valamelyik ősszel, amikor az utcákban az avart égették, kis csoportba verődve tüzeskedtünk, és közben égő kartonpapír csíkokat szívogattunk, mintha dohányoznánk. Keményen toltam az ipart, meg kell hagyni. A rosszullét és a fejfájás 8-9 évre el is tántorított a dologtól, de aztán egy napon kijelentettem: mától dohányzom, és ezt 10 évig folyamatosan be is tartottam (ekkor jött az első leszokás). 

10. Ha már a tüzeskedést említettem, maradjunk is ennél az elemnél. Minden gyerek imád a tűzzel játszani, ez alól én sem voltam kivétel. A sulim alsó tagozatának helyet adó épület vagy 4 sarokra volt tőlünk, ami fél kilométer gyalogutat jelentett a zömében kertvárosi utcákban. Ezen a szakaszon sokszor égettek avart a lakók, mi pedig suli után szívesen élesztgettük a parázsló hamvakat. Száraz leveleket, szemetet égettünk, diót 'sütöttünk', aztán jó későn értünk haza, csupa füstösen, koszosan. Hű, mennyi szidást kaptam én ezért...persze nem ok nélkül. A mi házunk a lakótelep sarkában volt, a lépcsőház mögött pedig egy családi házas utca vezetett a pusztába. Gyakran jártunk ide játszogatni, hiszen egy hajdani szeméttelep, meg a körülötte levő dombos, gazos terület ideális terep volt a háborúzástól a bújócskán át a bringázásig. Az erkélyünkről jól be lehetett látni az egészet. Amikor — talán — környezetismeretből megtanultuk, hogy az ecet reakcióba lép a mészkővel, egy kis üvegcse kíséretében egy barátommal levonultunk erre a terepre mészkövet pezsegtetni. Tél volt, de minket egy darabig nem zavart a hideg. Aztán a nagy játszás közepette a társam rálépett egy befagyott erecske jegére, ami persze be is szakadt alatta, és a cipője csurom víz lett. Haza is mehettünk volna, de mi inkább kitaláltuk, hogy tüzet rakunk, és azon szárítjuk meg a zokniját meg a cipőjét. Egy kis területen itt nádas is volt, ami ebben az időben tökre kiszáradt. Szedtünk hát egy nagy kupac nádszárat meg -levelet, és egy öngyújtóval meggyújtottuk a kupacot. Az ötlet jó lett volna, ha a szél egy pillanat alatt bele nem vágja az égő kazalt magába a nádasba, ami egy szempillantás alatt lángra kapott. Hatalmas tűz keletkezett, mi pedig a nyakunkba kaptuk a lábunkat, és hazáig meg sem álltunk. Az erkélyről aztán jól látszott, hogy több hektárnyi gazt sikerült elszenesítenünk, szóval egy jó ideig nem mertem az utcába sem menni, nehogy felismerjenek az ott lakók. Amikor viszont megjött a bátorságom (kb. egy év múlva), sikerült megismételni ezt az ominózus esetet. Az sem volt szándékos... de ezt talán majd egy másik alkalommal mesélem el.

11. Olyan 7 éves lehettem, amikor először találkoztam számítógépes játékkal. Sajnos nem a saját gépemen (ami még vagy 3-4 évig nem is volt, és akkor sem olyan), de rögtön beleszerelmesedtem a dologba. Állandóan a C64-es tulajdonos barátaimnál lógtam, és ha belegondolok, más barátaim nem is igen voltak akkor. Viszont a nagynéném egyszer bevitt magához az OKGT székházába, azaz a mostani MOL-központba, az Október 23-a utcába. Anyám nem tudott rám vigyázni, mert apámmal együtt valami dolga volt, ezért passzolt le a nagynénémnek. Egy irodában persze egy ekkora gyerek nem nagyon tud mit kezdeni magával, ezért egy antik számítógép elé ültettek, amin szerencsére volt 1-2 nagyon gagyi játék. A gagyiságuk ellenére nekem akkor azok is szuperek voltak, szóval jól eltöltöttem velük az időmet. Mivel a barátaim nem értek rá mindig, én pedig többször is egyedül maradtam otthon, egyszer csak fogtam magam, felszálltam egy budapesti buszra, és bejöttem Pestre, a nagynénémhez (Érdről). Hogy honnan vettem a bátorságot 7 évesen, hogy távolsági busszal utazzak, és hogy miként dumáltam meg a sofőrt, hogy pénz nélkül felengedjen, az a mai napig rejtély. A Kosztolányi Dezső tértől azonban már gyalog mentem, mivel a kék buszokat akkor még nem ismertem, és nem akartam eltévedni egy ekkora városban. Gyalog 10-15 perc volt a Petőfi híd budai hídfője, szóval lesétáltam szépen, a portán megmondtam, hogy kihez megyek, beszálltam a páternoszterbe, aztán megjelentem nagynéném irodájának ajtajában. Nem kicsit döbbent meg, amikor meglátott. Hát el is hiszem... Később még vagy tucatszor játszottam meg ezt az akciót, dacára minden szép szónak.

12. A számítógépes játékokkal kapcsolatos érdeklődésem olyan méreteket öltött, hogy azt már függőségnek lehet nevezni. Ebből két dolog következett: egyrészt már ekkor eldöntöttem, hogy programozó akarok lenni (ez nem jött be), másrészt elkezdtem játéktermekbe járni, és konkrétan játékgép-függő lettem. A szabadidőm szabadon felhasználható részét (azaz du. 5 előtt) azokban a termekben töltöttem, ahova az alkalmazottak beengedtek, és azt néztem, hogyan játszanak mások. Ha volt egy kis pénzem (pl. amit reggelire kaptam), nyomban behajigáltam valamelyik verekedős vagy ügyességi játékba, később pedig a lövöldözősökbe vagy a flipperekbe. Attól függ, hol mi volt, ja és persze a flipper csak onnantól jöhetett szóba, hogy felértem... Középsuliban képes voltam 4-kor kelni, hogy az első busszal mehessek suliba, és az első óra előtt még a gépteremben lebzselhessek. A zsebpénz után a fizetésem egy része jött soron (a józan ész határán belül ), és ez egészen addig így tartott, amíg vettem magamnak egy otthoni számítógépet. Az elbaszott pénzből persze egy egész internet-kávézót is berendezhettem volna, de hát a függőség ugye. A lényeg igazából sosem a játékon magán volt, hanem a feladatmegoldáson. Kitapasztalni minden apró kis, rejtett részletet és persze végigvinni az adott játékot. A saját számítógép beszerzése egy csapásra megoldotta ezt a helyzetet, és bár eleinte nagyon sokat játszottam azon is, mára ebből nem sok maradt. Tényleg csak szórakozás, és nem leküzdhetetlen késztetés, maximum napi fél óra, amíg mennek a hírek a tévében. Ez egy héten kb. 2-3 alkalommal fordul elő, szóval nem veszélyes a dolog. Kiégtem. Azaz annyira nem, hiszen néha még most is feltámad bennem a függésre való hajlam, elég ha csak a Lostnál is taglalt Travianról van szó, igaz, ott sem a játék (volt) a lényeg, hanem a matematika és a sikeresnek levés. Ezt pedig csakis úgy lehet fenntartani, ha az ember időt nem spórólva gondozgatja a karakterét/falvát/stb.-jét, néha még irracionalitásba hajlóan is (éjszaka felkelni, reszketve internet-kávézót keresni nyaralás közben). Mára már azt is abbahagytam, de csak úgy mellékesen még tolok egy másik játékot, ami nem igényel a szabadidőmből többet, mint amennyit bármi más szórakozási forma igényelne. Ebben a függőségben a sok rossz mellett jó is van. Például baromi jók lettek a reflexeim, de ami fontosabb, megismertem a határaimat e téren, azaz tudom, mire kell vigyáznom. Nem biztos, hogy sikerül, de az már az esetleges gyengeségem következménye lehet. Ezért nem mertem megvenni a World of Warcraft játékot sem, mert az újra függőséget okozhatna. Az ugyanis egy magasabb szintű élményt jelentene, amit még nem tapasztaltam, tehát újnak számítana. Ugyanezen okból kell elkerülnöm a Star Wars — The Old Republic nevű leendő netes játékot is. Félő, hogy magába szippantana.

13. Ezek után nehéz lehet elhinni, de én valójában egy baromi jó gyerek voltam. Egyedül is tök jól elszórakoztam. Képes voltam ugyanazt a kirakót századszorra is összerakni, vagy társasjátékot készítettem magamnak (amivel aztán egyedül játszottam), rajzolgattam vagy olvastam. Sőt, ez ugyan egy ideig kiesett az emlékeim közül, de aztán egy szép napon visszatértek az emlékeim, és egyszer csak bevillant: anno én bizony egy csomót hímeztem. Komolyan! Megtaláltam valamelyik dédmamám megrajzolt alapjait, amit már csak fel kellett tölteni fonállal. Szerintem hónapokig lekötöttem magam ezzel A8mikor nem máshol lógtam).

14. Kis háttérzene dramatizálásnak (ami ugyan stílusában nem, de tartalmában illik az alábbiakhoz):

Valamilyen szinten megalomániás vagyok. Ez kétféleképpen nyilvánul meg: gyűjtőszenvedélyben és a 'gonoszoknak' való szurkolásban. A gyűjtőszenvedély már régóta keseríti az életem. Ha valamiből már 3-4 megvan, és tudomásom van róla, hogy abból a valamiből több is létezik, akkor mind kell, esetleg a meghatározhatatlan mennyiségű valamikből szeretnék minél többet összegyűjteni. Előbbire példa egy-egy hobbimagazin vagy egy könyvsorozat, utóbbira a horror DVD-k. Csak olyat gyűjtök, aminek értelme is van, tehát el lehet olvasni, meg lehet nézni, fel lehet használni, ergo sem szalvétát, sem hülye-kurva celebekről készült fotókat nem halmozok fől, mert az nem jó semmire. Egy kicsit visszautalok az imént taglalt játékszenvedélyre. Ez a megalománia itt is közrejátszhatott, hiszen a gyűjtés ebben az esetben a maximális és hiánytalan kivitelezésre vonatkozott (nem tudom, érthető-e az összefüggés). A társas- és stratégiai játékokban részben ki is tudom élni ilyen irányú hajlamaimat, általában ebbe is bukok bele. Mindent én akarok uralni, azt akarom, hogy nekem legyen a legnagyobb seregem, a legnagyobb városom, én uraljam a legnagyobb területet, stb., de végül jön valami gikszer, a hosszú távra való tervezés hiánya vagy egyszerűen csak mindig van egy nagyobb erő, ami felül kerekedik rajtam, így általában elbukom, feldühödök, és rendszerint el is vesztem az érdeklődésem az adott dolog iránt (lásd a Traviant az egyik speed server után). Még a játékoknál maradva, de már egy kicsit a megalomániám másik dimenziója felé evezve el kell elmondanom, hogy mivel általában a gonoszoknak szurkolok, ha lehetőségem van rá, magam is a rosszak táborát erősítem. Persze csak a virtuális térben. Éppen ezért lesz veszélyes rám nézve a Star Wars — TOR, mert ugyebár ott majd nyilván játszhatunk a Sötét Oldalon is, közösséget alkotva, összefogva a szánalmas kis jedik ellen... A filmekben és a könyvekben általában katartikus élménnyel tölt el, amikor a főgonosz valami baromi aljas dologgal kerekedik felül a pozitív hősökön. Nem pitiáner aljasságokra gondolok, hanem valami monumentális gazemberségre, ami akár apokaliptikus pusztítást is okozhat. Nem csoda, hogy szeretem James Bond ellenfeleit, de megelégedéssel töltött el a Richelieu-Mylady páros tevékenysége A három testőrben , Raistlin gonosszá válása a Dragonlance-trilógiában (főleg, amikor a halál szélén táncoló, 1000 oldalon keresztül barátinak hitt társaságot magára hagyva a saját ikertestvére megdöbbent kérdésére valami olyasmit mond, hogy "Egyszer már megöltelek. Máskor is megteszem.", a tudományt az erkölcs fölé helyező, zombikat gyártó Dr. Herbert West karaktere a Herbert West: Újjáélesztő című Lovecraft regényben, Éjmágus mesterkedése a Hatalom Kártyái-trilógiában, de ide sorolhatnám akár Jafart is a Disney-féle Aladdinból. Ja, és ki ne hagyjam Mr. Leeland Gauntot Stephen King: Hasznos holmik című könyvéből, főleg, mivel ő übereli az egész, imént felsorolt bandát (ezt a könyvet annak is ajánlom, aki nem szereti a ponyvát). Nem piti kis gazemberekről beszélek tehát, hanem világuralomra törő, igazi koponyákról,őrült tudósokról, a Sátán küldötteiről és hasonlókról. Sajnos persze az ilyenek végül mindig rajtavesztenek,de amit közben művelnek, az rendszerint kárpótol a végeredményért. Mielőtt azonban bárki megszeppenne, és azt gondolná, hogy én egy csendes őrült vagyok, aki élvezi élőlények (emberek) millióinak pusztulását, valamiféle túlvilági lény eljövetelét várná vagy hasonlók, azt megnyugtatom, hogy ez mind csak a szórakozás síkján van így. Valójában sem tevőlegesen, sem elméleti síkon nem tudnék támogatni semmilyen hasonló törekvést, már csak azért sem, mivel elutasítok minden hazugságot, piti gazemberséget, lopást (igen, az már régen volt, gyerek fejjel), bosszúállást és hasonlókat. De azért a fikció szintjén engedtessék meg nekem, hogy — amíg az adott dolog cselekménye ezt megengedi — a gonoszok ideiglenes térnyerése okozzon számomra néha kulturális élményt.

És akkor most — blogom ego-mivolta ellenére — egy időre lezárom önmagam taglalását, persze nem sokáig, hiszen ugyebár én erre szinte képtelen vagyok. Hogy miként vesztettem el 3 év leforgása alatt 7 kulcscsomótmat zsinórban, miként akartam meggazdagodni papírgyűjtést hazudva, miként akartam a világ leghíresebb gyereke lenni csupa jócselekedettel és a többi sztorit majd akkor mesélem el, ha egyszer egy naiv, a blogomat vissza nem olvasó leendő blogger visszajuttatja hozzám ezt a körposztot, vagy esetleg egy pofa sör és néhány feles társaságában, személyesen.

Kicsit gondban vagyok a Confessortól és Springtől is megkapott feladat teljesítésével, mert a stílusomból kifolyólag kevés olyan dolog jut eszembe, amiről még nem írtam a blogban. Rossz szokásom, hogy még a legelvetemültebb témával kapcsolatban is képes vagyok a mondandómba személyes élményt szőni, ami élőszóban lehet csak igazán idegesítő (huzamosabb idő után). Azért persze megpróbálom a lehetetlent, de még így is előfordulhat, hogy ebbe a 7 dologba olyan is belekerül, amiről már volt szó.

1. Betegesen félek attól, hogy megpillantok egy halottat annak nem természetes közegében. Természetes közegnek mondjuk az aszfalt számít egy csúnyán összetört orrú autó előtt — ez rendben van. De minden egyéb hely és szituáció a meghibbanást kockáztatja nálam. Ezt úgy kell érteni, hogy ha mondjuk az orrom előtt lőnének le valakit, akkor azt elviselném, de ha a lövés után fél órával bukkannék rá a holttestre, akkor már könnyen lehet, hogy egy elmegyógyintézetben kötnék ki. Ez a félelmem olyan erős, hogy túra közben, ha dögszagot érzek, inkább hunyott szemmel botladozom a dzsindzsában, amíg el nem ül a szag, mintsem meglássak egy 40 darabos feleséget vagy egy hókon nyomott anyóst. Ehhez képest az otthoni filmkészletem 95%-a horror, de hát nyilván így kompenzálok. Az éjjeliőr a hullaházban című film nem véletlenül gyakorolt rám komoly hatást (főleg az eredeti, dán verzió).

2. Ha nem szilárd talaj van a lábam alatt, nem érzem magam biztonságban. Repülőn, léghajón és egyéb légi járművön még nem tartózkodtam, de gyanítom, hogy legalább annyira reszketnék, mint a hajókon, csónakokban vagy leginkább a kompokon, amik különösen közel vannak a vízhez. Ez talán azért van, mert nem (nagyon) tudok úszni, szóval hajóra ne szervezzetek blogtalit.

3. Tériszonyom viszont egyáltalán nincs, pontosabban csak egyszer éreztem. Ez a parajdi sóbánya összetákolt faalkotmányán ért utol, 40 méteres sötét (azaz feneketlen) mélység felett. Addig csak álmaimból tudtam, milyen érzés ez, mivel álmaimban viszont borzalmas tériszonyom szokott lenni (még egy felüljárón is hason kúszva megyek át). Simán kiülök a rothadt kilátók szélére, vagy akár egy hegyoldal kiálló sziklájára is félelem nélkül kimászok. Klausztrofóbiám viszont (vélhetőleg) van, bár csak amolyan light verzióban. Ha beszorulok egy liftbe, leszarom, de ha valahol nem tudnék felegyenesedni, vagy leszorítanának, akkor őrjöngő düh törne rám.

4. Amikor katona voltam, az előttem már számtalan ember által viselt bakancsoktól gombás és baktériumos fertőzést is kaptam. Ezt egy ideig észre sem vettem, de az állandóan 100% nejlonból készült zoknik viselése olyan szintre tenyésztette ki a lábamon a flórát és faunát, hogy a szag szinte elviselhetetlenné vált. Komolyan, már én nem bírtam, hiába vezetett az első utam mindig a mosdóba, egy kiadós lábmosásra. Sőt, ezt még fokozni is lehet, mivel a mosás után is szagnyomot hagytam a szőnyegen — szóval tarthatatlan állapotok uralkodtak. Egyszer aztán megelégeltem ezt, elmentem a bőr- és nemibeteg gondozóba, majd a kapott kenőcsökkel és porokkal szépen kiirtottam a kis genyókat. Azóta csakis 100% pamut zoknit hordok, és akár enni is lehet a lábamról (ha esetleg valakinek ilyesmire támadna gusztusa, de a gombát már hoznia kell magával). Azért egy túrabakancsban végiggyalogolt nap után egyszer-egyszer még sikerül maradandót alkotni.

5. Amikor még egészen kicsi voltam, csak egy bizonyos barna macival tudtam elaludni. A szüleim három műszakban dolgoztak, ezért éjjelre gyakran magamra hagytak. Apám korábban ment a melóba, ezért anyám fektetett le aludni. Lefektetett, lekapcsolta a villanyt, bezárta az ajtót, és amikor az ablak előtt haladt el, én rendszeresen utána kiabáltam, hogy a macimat elfelejtette odaadni. Ekkor visszajött, odaadta a macit, majd ismét elindult. Ez mindennapos procedúra volt nálunk, bár nem állítanám, hogy szándékosan. A maci veszte végül a kutyám lett. A macit megsirattam, majd amikor a válás után anyu elvitte magukhoz a kutyát, azt is. Anyámat nem sirattam meg, ami azóta is rossz érzéssel tölt el, amikor eszembe jut.

6. Szintén egészen kis koromban, amikor a szüleim a kisállat kereskedésünket építették, sokszor nem tudtam magammal mit kezdeni. Volt, hogy otthon hagytak játszani, én pedig ilyenkor kisebb-nagyobb károkat okoztam. A legdurvább az volt, amikor megállapítottam, hogy a hörcsögünknek túl hosszúak a körmei, és egy olló segítségével terveztem változtatni a dolgon. Egy hatalmas olló egy 5 éves gyerek kezében mindenre képes, csak precíz munkára nem, ergo a szerencsétlen pára körmeivel együtt a lábait is levágtam. A körmök után a szőre következett, mivel azt is tarthatatlanul hosszúnak tartottam, úgyhogy szegényke élete következő szakaszát hatalmas bőrfelületek hinyával volt kénytelen leélni. De túlélte a beavatkozást, és csak évek múlva távozott az Örök Búzamezőkre. Inkább nem képzelem el, miként nézhettem ki a szoba közepén állva, kezemben egy vértől iszamós, visító kis állatkával. Nem vagyok túl büszke erre a tettemre...

7. ...ahogy arra sem, hogy valamivel nagyobb koromban bizony sokszor loptam boltokból. Ez olyan 10-12 éves korom környékén lehetett. Zsebpénzem nem volt, viszont bizonyos könyvekre nagyon vágytam, ezért a helyi Skála Áruház földszintjén levő könyvesboltból szereztem meg őket — ingyen. Akár fél órát is nézelődtem, az alkalmas pillanatra és a kellő mennyiségű elszántságra várva, majd ha elfordult a boltos, már iszkoltam is a kiszemelt könyvvel. Később papír-írószer boltból is 'vásárolgattam' matricákat, kisebb vackokat, de nem ám piti szinten, hanem kötegszámra. Sosem kaptak el, végül mégis elegem lett az adrenalinból, és soha többet meg sem fordult a fejemben hasonló. 

Hú, nem is volt ez olyan nehéz, sőt, még több is lett volna a tarsolyomban. Akkor most — ahogy illik — továbbpasszolnám a lasztit mondjuk Csibesz-Saintnek, aki régi, lelkes olvasóm (és ego-blogot ír), valamint Mexx Fly-nak, aki még viszonylag új a blogközösségünkben. Olvassátok őket is!

Ha általános helyzetejelentés szeretnék írni magamról, elég lenne néhány félmondat: kimerült vagyok, csüggedt vagyok, beteg vagyok, azt sem tudom, hol vagyok. Ennél azonban egy kicsit bővebb lére ereszteném (amennyire időm és energiám engedi).

Mivel életem legtöbb területére most ez van hatással, a betegségemmel kezdeném. Nem, nincs komoly bajom, csak egy vacak megfázás, ami a szokásos lefolyású. Torokfájás, orrfolyás, később — gondolom — jön a köhögés is. Vasárnap még azt hittem, a torokfájásomnak fizikai okai vannak, amit a khm...inkább nem fejteném ki... okozott, de aztán az általános gyengeség és közérzeti romlás után el kellett ismernem magamnak, hogy ez bizony valami kórság. Így mentem dolgozni is, aztán meg edzésre, mostanra pedig fájós-vörös lett az orrom alja. Mondhatni pont a legjobbkor, amikor a suli és a munka is extra erőfeszítéseket kíván meg tőlem. Anyámék díszhal tenyésztők, akiknek néha egy-egy komoly, betegség okozta halpusztulással kell megbírkózniuk. Tőlük tudom, hogy a betegségek állandóan ott vannak a vizekben, a halakban, a tünetek és a pusztulás viszont jellemzően akkor kezdődik, ha a halakat valamilyen sokkhatás érte, például hirtelen hőmérsékletváltozás, állandó félelem, stb. Ez a jelenség valószínűleg az emberi szervezetre is ugyanilyen hatással van, azaz akkor támadnak a folyamatosan a környezetünkben levő kórokozók a legkönnyebben, amikor valaki pszichésen sincs éppenséggel a toppon. Mint én most. Ennek több oka van. 

A munkahelyen az ilyenkor szokásos őröltek háza van. December 20. jelentős dátum a könyvelők életében, mivel ez az ún. feltöltés időszaka. Az éves társasági adót, EVÁ-t és a társas vállalkozások különadóját ilyenkor előzetesen ki kell számítani, és az ügyfélnek a megadott határidőig be kell fizetnie azt. Ez azt jelenti, hogy úgy kell a céget/vállalkozót lekönyvelni, mintha év vége lenne, de mivel ez december elején ugyebár még képtelenség, mindenféle kalkulációkat, becsléseket kell végezni. Annyi könnyebbségünk van, hogy idén először ezt a procedúrát csak azoknál kell elvégezni, akiknek a tavalyi árbevétele meghaladta az 50 millió forintot, ami azt jelenti, hogy Hajnalkának 3 ilyen cége van, nekem pedig 7. Magyarul ismét bejátszik a "mindig én szopok többet" jelenség (ami egyébként is valószínű, de ezúttal képletesen kell érteni). Ehhez jön a visszamenőleges érlegezés újabb fordulója, az ügyfelek extra kérései, meg a sok szar önellenőrzés.

Itt vannak aztán a beadandók, amik közül eddig hármat csináltam meg. Egyiket máIG kellett beadni, de én ezt úgy értelmeztem, hogy még ma lehet föladni, ráadásul szellemi energia hiányában egy fontos referenciapontot (SWOT-analízis) le is hagytam. Ha a tanárnő kukacos, nem adja meg rá a jegyet (ami érdekes volna, mivel a két előadáson SEMMIT nem tanított), akkor viszont ismét fölveszem a tárgyat, és jövőre teljesítem. Na bumm. Szóval 3 beadandó még vár rá,. Az egyiket holnap tervezem megcsinálni, a másikat a következő két hétben, a haramdikat pedig a két ünnep között. Majd jól számon lehet kérni, hogy hol tartok velük.

Zömében ez a három dolog határozza meg a mindennapjaimat, tovább nem is látok. Pedig itt a karácsony kérdésköre, az ajándékok beszerzése, sakkozás az anygiakkal, hogy miként oldom meg az ünnepek alatt a macskát, stb., amik 20-a után mind egyszerre fognak rám szakadni. Szerencsére akkor már nem dolgozom, de ez csak annyit jelent, hogy több időm lesz kétségbe esni. Egyelőre nem veszek róluk tudomást (struccpolitika), inkább majd mindent a maga idejében. Most nincs szükségem egy újabb összeomlásra.

Persze senki se gondolja, hogy a hétköznapi apró bosszúságok a megnövekedett pszichés tehelésre való tekintettel elkerülnek. Nem, a közlekedési dugók a régiek, az emberek ugyanolyan hülyék (már aki), Desiré is ugyanúgy bepisál (ha olyanja van), és a párommal sem veszekszünk kevesebbet.

Egyébként azért szép az élet.

Na most aztán utolért az ár, és a nyomomban lohol, hiába futok előle. Mint a cunami égig törő hullámai, amikre az áldozat riadtan tekint fel, és talán fel sem fogja, mi vár rá, amikor az elmossa őt, és nekivágja mondjuk egy korlátnak, amitől szerencsétlennek felszakad a hasfala, és kitrottyannak a belei...ja, ez nem az Apokalipszis után.

Szóval nincs menekvés, meg kell csinálnom a beadandókat. Hozzá kell tennem, szinte utolsó pillanatban — ahogy szoktam — de azt mondják, "a határidő a legjobb múzsa". Ez lesz a mai program, meg a holnapi, meg a holnaputáni, egészen január 5-ig. Szépen ki is fulladok majd bele (tessék, már megint a belek). Csinálhattam volna őket eddig is, de csak némi előkészületre futotta. "Majd holnap" — mondogattam,és csak annyira tellett, hogy a neten utánanézzek ennek-annak. Volt, amikor elhatároztam, hogy akkor most utánajárok, mit, hány oldalban, meddig kell elkészíteni/elküldeni, és amikor azt találtam, hogy csak december végére vagy január elejére, rögtön megnyugodtam, és halasztottam a dolgot. Tegnap azonban kiderült, hogy a két, számomra eddig ismeretlen teljesítési módú tárgyból is beadandó van, amiket ráadásul 10-éig kell elküldeni. Az ütő megállt bennem. Lássuk akkor a rövid leltárt (a tárgyak nevét nem írom le, mert a szintén a házidolgozatok lázában égő csoporttársaim nyilván az interneten kutakodnak, és nem örülnék neki, ha nálam kötnének ki):

- a legkönnyebb feladat a művészetekkel kapcsolatos tárgyból van. Írni kell valamit (bármit), ami művészeti témájú VAGY — mivel a tanárnő maga is amatőr irodalmár (nagyon amatőr...) — be lehet adni saját alkotást is. Nosza, eddigi munkásságomból csokorba gyűjtök néhány verset, novellát, blogbejegyzést, és máris teljesítve. Persze a Miért barna? ki fog maradni...

- nem olyan potya az egyik szaktantárgyam, amiből egy kutatási tervet kell készíteni területfejlesztési témában. 2-3 oldallal meg lehet úszni a dolgot, és mivel én úgy döntöttem, hogy kérdőívet szerkesztek, talán másfél óra alatt meg is leszek belőle.

- jogból sem lesz olyan nehéz a helyzet, csak munkás. A beadandóm témája az amerikai esküdtszéki rendszer lesz, de csak azért, hogy a tartalomelemzés alá veendő 12 dühös ember című filmet bevezessem vele. Kicsit analizálgatom a filmet, aztán jól van.

- a másik szakirányos tárgyam sem volna nehéz. A lakóhelyünk (település vagy településrész) alap statisztikáit kell előteremteni, és néhány megjegyzéssel ellátni. Demográfia, munkanélküliség, oktatási helyzet, egészségügyi ellátottság, ilyesmi. Állítólag a tanszéki honlapon fenn van, pontosan mik kellenek. Ez sem volna fasz eget verő feladat, de tartok tőle, hogy Újpest ilyetén adatai nincsenek fent a neten, azokat csak a Statisztikai évkönyvek valamelyikéből tudnám kikotorni, könyvtárazásra pedig nincs időm. Valami majd csak lesz.

- eddig volt a móka, mert a cigánysággal kapcsolatban is kell egy — ezúttal — komoly beadandót készíteni. Lehetett választani a módszerek közül, én pedig a statisztikai táblák másodelemzését választottam (inkább, mint a mélyinterjút), de a hozzáférhető táblák száma baromi kevés. Nem úszom meg azt a könyvtárat. Dec. 23. a határidő, és minimum 8 oldalt kell gyártani. Remélem, 2-est is lehet rá kapni, mert akkor talán meglesz ez a plusz tárgy (nem is volt kötelező, de felvettem az 5 kreditért (én hülye...)).

- a legbrutálisabb feladat pedig január 5. határidős. A XIX-XX. századi német szociológusok valamelyikének munkásságát kell elemezni 8-10 oldalban, rengeteg könyvet felhasználva, rengeteget olvasva a témáról. Ezt nem akarom, hüpp-hüpp. Nekem az ilyen nem megy. Nem tudok a hülyeségről még több hülyeséget összehordani. Valahogy azért csak megoldom, de közben úgy fogom magam érezni, mint akit nyúznak.

Van tehát dolgom bőven, lássunk is hozzá.

Egy kissé be vagyok havazva, mivel a munkahelyemen a hajtás megy, munka után pedig a hamarosan beadandó házidolgozatok előkészítésének folyamata, ezért sem nagyon van mostanában bejegyzés. Ötletem, tervem bőven van, csak éppen időm nincs. Ezért most úgy döntöttem, hogy a blogszünetet megszakítandó, röviden mesélek egy kicsit az edzőtermi élményeimről. Redblek mai posztja úgyis eszembe juttatta, milyen régen elemeztem a témát.

A nyáron ugye kénytelen voltam — az edzőmmel együtt — elhagyni az akkori fitness-termet, mivel egyik napról a másikra bezárt. Mire sikerült rátalálni a mostani teremre (ami sajnos sokkal messzebb van az eddigieknél), legalább 3 hét eltelt, amíg persze edzeni sem tudtam. Az első pár alkalommal ez meg is látszott a teljesítményemen. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő milyen visszaesést tud okozni. A terem egyébként nagyobb is mint az előző, és jóval többen is járnak ide. Ez utóbbi néha kisebb fennakadásokat okoz, mivel előfordul, hogy  ugyanarra az egy gépre többen is ugyanabban az időben pályáznak. A leleményesebbek ugyan könnyedén áthidalják a problémát, és más módszert keresnek az adott izomcsoport megdolgozására, de akinek fix edzésterve van, az kénytelen kivárni a sorát (ami nem olyan jó, hiszen a pihenőidők mértéke sem mindegy), vagy felcserélni a gyakorlatok sorrendjét (ami szintén nem az igazi, mivel ezen esetben meg hamarabb elfáradnak, mint szoktak). Az itteni gépek az edzőm szerint a lehető legjobbak, mivel többségük külön terheli a megfelelő végtagokat, és általában nem engednek "csalni", azaz annyira fixálják a testhelyzetet, hogy ezáltal a gyakorlatok kimondottan csak a megdolgozni kívánt izmot fejlesztik. Ezt érezni is szoktam másnap vagy harmadnap. Egyedül az öltözővel nem vagyok kibékülve, mivel a szekrények hiába működnek termálfürdőkben megszokott órás rendszerrel, ha a cucc meg alig fér beléjük, a zuhanyzó pedig kimondottan unszimpatikus. Hiába, semmi sem lehet tökéletes.

Az első edzésekkor tehát vissza kellett szoktatni a testem a nehéz fizikai teljesítményhez, de ez az időszak arra is jó volt, hogy kitapasztaljuk a gépek nyújtotta lehetőségeket és a megváltozott terhelést. Más mechanika ugyebár eltérő terhelést is jelent, akárcsak az, hogy amit eddig két karnak (lábnak) együtt kellett megmozgatnia, azt most külön-külön kell. Ez az időszak kb. egy hónapig tartott, aztán visszatértünk a vetkőzős edzéshez. Erről egyszer már írtam, de nyilván senki nem tart ilyesmit a fejében. Szóval arról van szó, hogy egy-egy gyakorlatot csak egyszer végzek el, azt azonban három lépcsőben. Először jön a legnehezebb szakasz annyi ismétléssel, amennyit csak bírok, aztán a második szakasz valamivel kevesebb súllyal (ismét bukásig), majd a harmadik, még kevesebbel. Mivel az első szakaszban eléggé lefárad az ember, a további szakaszok kisebb súlyai semmivel sem tűnnek könnyebbnek, mint az első szakaszban levők, holott önmagukban nem lenne nehéz őket megmozdítani. De hát éppen ez a lényeg. A pihenőidő 3 perc, ami alatt felüléseket kell csinálnom, hogy a hasizmom is épüljön-szépüljön. Pihenés után jöhet a kövekező gyakorlat, láb-mell-hát-tricepsz-bicepsz-váll sorrendben. A variáció mindössze annyi, hogy a heti három edzés során sosem ugyanazokat a gyakorlatokat csinálom, azaz A, B és C napok vannak. Egy-egy gyakorlat cseréjére csak úgy 2 havonta kerül sor.

Na, ez volt eddig, kb. 3 hete ugyanis az edzőm bejelentette, hogy a következő héttől "merényletet tervez ellenem", vagyis onnantól kezdve megduplázzuk a sorozatot. Mivel egy fél órás edzés (korábban kb. addig tartott) is rendkívül kifárasztott, nehezen tudtam elképzelni, hogy képes lehetek végigcsinálni közel a dupláját. Képes vagyok, bár meg kell hagyni, hogy eleinte nagyon kivoltam. A másnapokról nem is beszélve, mivel újra megtapasztaltam, milyen is az a rettenetes izomláz. A helyzet annyit változott, hogy nem 1-2-3-stb. hanem 1-1-2-2-3-3-stb. sorrendben jönnek a gyakorlatok. Két azonos között 2 percet pihenhetek, két különböző között pedig 3-at, már amennyire a szintén egyre növekvő számú felülés pihenésnek minősül.

Itt tartok tehát mostanság. Ahogy azt Redbleknél is megfogalmaztam a kommentemben, most már nehezen tudnám elképzelni a mindennapjaimat edzés nélkül. Hazafelé persze mindig egy kicsit elegem van belőle, mivel olyankor egyrészt nagyon fáradt vagyok, másrészt utálom az átszállással egybekötött metrózást, de egyébként eszembe sem jutna kihagyni akár egyet is. Sőt, ha az edzőm nem ér rá, egyedül is teljesítem a tervet, bár ez ilyenkor egy kicsit körülményesebb. Már előre tartok a karácsonyi időszaktól, amikor el leszek vágva kedvenc (és egyben egyetlen) edzőtermemtől, megint visszaesek és megint lesz mit ledolgoznom magamról. A hasam formásodása úgyis megállt, egyéb részeim viszont látványosan nőnek. Kezdek egyre elégedettebb lenni magammal, főleg, mivel sosem gondoltam volna, hogy az izomrostok tekeredését egyszer a saját bőröm alól látom átsejleni.

Fantasztikus érzés, ami nem mellesleg kellőképpen motivál a folytatáshoz.