Kicsit gondban vagyok a Confessortól és Springtől is megkapott feladat teljesítésével, mert a stílusomból kifolyólag kevés olyan dolog jut eszembe, amiről még nem írtam a blogban. Rossz szokásom, hogy még a legelvetemültebb témával kapcsolatban is képes vagyok a mondandómba személyes élményt szőni, ami élőszóban lehet csak igazán idegesítő (huzamosabb idő után). Azért persze megpróbálom a lehetetlent, de még így is előfordulhat, hogy ebbe a 7 dologba olyan is belekerül, amiről már volt szó.

1. Betegesen félek attól, hogy megpillantok egy halottat annak nem természetes közegében. Természetes közegnek mondjuk az aszfalt számít egy csúnyán összetört orrú autó előtt — ez rendben van. De minden egyéb hely és szituáció a meghibbanást kockáztatja nálam. Ezt úgy kell érteni, hogy ha mondjuk az orrom előtt lőnének le valakit, akkor azt elviselném, de ha a lövés után fél órával bukkannék rá a holttestre, akkor már könnyen lehet, hogy egy elmegyógyintézetben kötnék ki. Ez a félelmem olyan erős, hogy túra közben, ha dögszagot érzek, inkább hunyott szemmel botladozom a dzsindzsában, amíg el nem ül a szag, mintsem meglássak egy 40 darabos feleséget vagy egy hókon nyomott anyóst. Ehhez képest az otthoni filmkészletem 95%-a horror, de hát nyilván így kompenzálok. Az éjjeliőr a hullaházban című film nem véletlenül gyakorolt rám komoly hatást (főleg az eredeti, dán verzió).

2. Ha nem szilárd talaj van a lábam alatt, nem érzem magam biztonságban. Repülőn, léghajón és egyéb légi járművön még nem tartózkodtam, de gyanítom, hogy legalább annyira reszketnék, mint a hajókon, csónakokban vagy leginkább a kompokon, amik különösen közel vannak a vízhez. Ez talán azért van, mert nem (nagyon) tudok úszni, szóval hajóra ne szervezzetek blogtalit.

3. Tériszonyom viszont egyáltalán nincs, pontosabban csak egyszer éreztem. Ez a parajdi sóbánya összetákolt faalkotmányán ért utol, 40 méteres sötét (azaz feneketlen) mélység felett. Addig csak álmaimból tudtam, milyen érzés ez, mivel álmaimban viszont borzalmas tériszonyom szokott lenni (még egy felüljárón is hason kúszva megyek át). Simán kiülök a rothadt kilátók szélére, vagy akár egy hegyoldal kiálló sziklájára is félelem nélkül kimászok. Klausztrofóbiám viszont (vélhetőleg) van, bár csak amolyan light verzióban. Ha beszorulok egy liftbe, leszarom, de ha valahol nem tudnék felegyenesedni, vagy leszorítanának, akkor őrjöngő düh törne rám.

4. Amikor katona voltam, az előttem már számtalan ember által viselt bakancsoktól gombás és baktériumos fertőzést is kaptam. Ezt egy ideig észre sem vettem, de az állandóan 100% nejlonból készült zoknik viselése olyan szintre tenyésztette ki a lábamon a flórát és faunát, hogy a szag szinte elviselhetetlenné vált. Komolyan, már én nem bírtam, hiába vezetett az első utam mindig a mosdóba, egy kiadós lábmosásra. Sőt, ezt még fokozni is lehet, mivel a mosás után is szagnyomot hagytam a szőnyegen — szóval tarthatatlan állapotok uralkodtak. Egyszer aztán megelégeltem ezt, elmentem a bőr- és nemibeteg gondozóba, majd a kapott kenőcsökkel és porokkal szépen kiirtottam a kis genyókat. Azóta csakis 100% pamut zoknit hordok, és akár enni is lehet a lábamról (ha esetleg valakinek ilyesmire támadna gusztusa, de a gombát már hoznia kell magával). Azért egy túrabakancsban végiggyalogolt nap után egyszer-egyszer még sikerül maradandót alkotni.

5. Amikor még egészen kicsi voltam, csak egy bizonyos barna macival tudtam elaludni. A szüleim három műszakban dolgoztak, ezért éjjelre gyakran magamra hagytak. Apám korábban ment a melóba, ezért anyám fektetett le aludni. Lefektetett, lekapcsolta a villanyt, bezárta az ajtót, és amikor az ablak előtt haladt el, én rendszeresen utána kiabáltam, hogy a macimat elfelejtette odaadni. Ekkor visszajött, odaadta a macit, majd ismét elindult. Ez mindennapos procedúra volt nálunk, bár nem állítanám, hogy szándékosan. A maci veszte végül a kutyám lett. A macit megsirattam, majd amikor a válás után anyu elvitte magukhoz a kutyát, azt is. Anyámat nem sirattam meg, ami azóta is rossz érzéssel tölt el, amikor eszembe jut.

6. Szintén egészen kis koromban, amikor a szüleim a kisállat kereskedésünket építették, sokszor nem tudtam magammal mit kezdeni. Volt, hogy otthon hagytak játszani, én pedig ilyenkor kisebb-nagyobb károkat okoztam. A legdurvább az volt, amikor megállapítottam, hogy a hörcsögünknek túl hosszúak a körmei, és egy olló segítségével terveztem változtatni a dolgon. Egy hatalmas olló egy 5 éves gyerek kezében mindenre képes, csak precíz munkára nem, ergo a szerencsétlen pára körmeivel együtt a lábait is levágtam. A körmök után a szőre következett, mivel azt is tarthatatlanul hosszúnak tartottam, úgyhogy szegényke élete következő szakaszát hatalmas bőrfelületek hinyával volt kénytelen leélni. De túlélte a beavatkozást, és csak évek múlva távozott az Örök Búzamezőkre. Inkább nem képzelem el, miként nézhettem ki a szoba közepén állva, kezemben egy vértől iszamós, visító kis állatkával. Nem vagyok túl büszke erre a tettemre...

7. ...ahogy arra sem, hogy valamivel nagyobb koromban bizony sokszor loptam boltokból. Ez olyan 10-12 éves korom környékén lehetett. Zsebpénzem nem volt, viszont bizonyos könyvekre nagyon vágytam, ezért a helyi Skála Áruház földszintjén levő könyvesboltból szereztem meg őket — ingyen. Akár fél órát is nézelődtem, az alkalmas pillanatra és a kellő mennyiségű elszántságra várva, majd ha elfordult a boltos, már iszkoltam is a kiszemelt könyvvel. Később papír-írószer boltból is 'vásárolgattam' matricákat, kisebb vackokat, de nem ám piti szinten, hanem kötegszámra. Sosem kaptak el, végül mégis elegem lett az adrenalinból, és soha többet meg sem fordult a fejemben hasonló. 

Hú, nem is volt ez olyan nehéz, sőt, még több is lett volna a tarsolyomban. Akkor most — ahogy illik — továbbpasszolnám a lasztit mondjuk Csibesz-Saintnek, aki régi, lelkes olvasóm (és ego-blogot ír), valamint Mexx Fly-nak, aki még viszonylag új a blogközösségünkben. Olvassátok őket is!