Délután (túlórában) nem sok kedvem volt dolgozni az üres irodában, ezért a szilveszteri fogadalmaim egyikének teljesítése okán a régebbi bejegyzéseimet címkézgettem, illusztrálgattam. Hát nem pont az a bejegyzés jött soron, amiben a megismerkedésünket taglaltam? De.

Mivel a mostani olvasóim közül vélhetőleg senki nem olvasta a blogom elejét, nem szégyellem idelinkelni. Az utána következő meg a hárommal utána következő írásokat is ajánlom, ha esetleg van kedvetek a múltamban dagonyázni. Szerintem jól sikerültek, legalább is, engem megnevettettek (főleg egy totál elfeledett versem (amit azért is feledhettem el, mert szar, de azért 1-2 poént találtam benne)).

Negyedik napja üres a lakás...és egyben tele is. Tele van emlékekkel, amiknek most még nem kellene előjönni, hiszen még csak négy nap telt el. Vagy talán még annyi sem. Máskor is volt, hogy napokig nem láttuk egymást, de akkor hiányzott az egészből a tudat, hogy nem is fogjuk egyhamar, vagy legalább is nem mint egy pár.

Most viszont itt a tudat, és bár még nem fogtam fel a helyzet komolyságát (mindig nagyon lassan esik le a tantusz), itt kering körülöttem, és csak arra vár, hogy lecsapjon rám, hogy a szívembe, agyamba mélyessze karmait, és addig szorítsa, míg zokogásban nem török ki. De még nem, még tartom magam. Nap közben könnyű, mert sok dolog tereli el a figyelmemet, és emberek vesznek körül. De ahogy kilépek az iroda ajtaján, máris ott kőröz felettem a veszteség tudata, a hiányérzet, a gondolat, hogy ma is üres lakásba térek haza. És aztán tényleg. 

Igaz, ma nem voltam edzésen (mert ma nincs edzés), ezért amúgy is előbb értem volna haza, de hétfőn vagy tegnap nem így volt. Amikor beléptem volna az ajtón, vagy a konyhában sertepertélt volna, és vacsorát készített volna, az ő szavai szerint "nekem", az én szavaim szerint "nekünk", esetleg a számítógép elől állt volna fel, hogy puszit nyomjon a számra. Persze ki tudja, utóbbi esetben kivel levelezett volna, és miről... A puszi után feddőn szemrehányást tett volna, hogy "megint dohányoztál"— utalva a metrótól hazáig levő úton elszívott cigire — én pedig kölykös félmosollyal mentegetőztem volna,hogy "de hisz tudod, hogy visszaszoktam". Sosem szerette a cigit, mindig azt mondta, olyan, mintha egy hamutállal csókolózna. Mégis megengedte, hogy visszaszokjak, amit utóbb egy szüzes öngyújtó ajándékozásával is elismert. Ez aznap ment tönkre, amikor szakítottam vele, én pedig dühösen kidobtam, pedig most szívesen végigtúrnám miatta azt a kukát, hogy legyen valami, ami emlékeztet erre a 2 és fél évre. 

Persze olyan lesz bőven, ha más nem, az emlékeken túl a közös fényképek is. Itt vannak még a gépemen, ki kell neki írnom őket, hogy ha eljön a holmijáért (és a macskától "elbúcsúzni"), azokat is odaadhassam. Hétfő este még dühösen szedtem össze a ruháit, a füzeteit, CD-ket, ajándékpoharat, ilyesmit, beraktam őket két szatyorba, és eltettem mind a szemem elől. Ezzel azonban nem lehet kitörölni semmit. Roland mindenhol ott van a lakásban, és ha a tapétáig lebontanék mindent, akkor is itt maradna. Üres a lakás, mert nincs itt, és már nem is lesz, mégis tele van. Milyen paradox, mi? Persze, hogy itt van, mert a lelkem kivetíti őt egy halom tárgyra, amik lépten-nyomon elém kerülnek. A fotelben az én ágyneműm alatt ott az övé is, benne a testének illatával, a törölközője is ott lóg a fürdőben. Barna, az volt az övé, a kék pedig az enyém, legalább is ennél a párnál. A fogkeféjét bevágtam a szatyorba a többi cucc mellé, de még a szárítón is maradt egy alsógatyája meg egy pólója. Majd azt is odateszem a többi mellé, ahogy a piros inget is, ami az egyik szekrényen lóg, és valahogy kimaradt a dühödt pakolás során. De ha benyúlok a kajás szekrénybe, az alapanyagokon felül meglátom azokat a TESCO-májkrém konzerveket, amiket együtt vettünk. A közös vásárlásokkor mindig szóváltás volt ebből, de inkább csak gyengéd vita, hiszen én azt mondtam, hogy vegye a drágábbat, úgyis én fizetem, ő viszont — szűkösen telt múltjából kiindulva — kardoskodott, hogy az ugyanolyan jó, mint a márkázottak. Hát engedtem, de azóta sem ettük meg őket, és most a fehér borításukkal ott világítanak a sötét polcokon.

Itt vannak aztán az irodaszerek, amiket szinte kivétel nélkül ő hozott nekem az írószerboltból, ahol dolgozik. Ha dolgoznom kell majd, mindig ő fog eszembe jutni, még egy vacak tűzőgépről is. Itt van az asztalomon két csomag elem, ezeket is ő hozta, és egy ívnyi fűszertartóra való címke, amit a frissen vásárolt fűszeres üvegekhez kértem tőle. Mivel ő tud főzni (nagyon is), én meg nem, nekem lett volna szükségem a feliratokra, hiszen ő ránézésre megmondja, mi micsoda. Ha valamilyen íztelen saláta-izét kotyvasztottam, csak kiszaladt a konyhába, és két percen belül egy mennyei saláta-csodával tért vissza. Mert ő tud főzni, én meg nem. 

Ott sorakoznak a polcon a DVD-k, amiket együtt néztünk meg, meg a könyvek, amiket tőle kaptam ajándékba. Na és persze (hogy ne legyen végtelen a felsorolás), itt van Desiré, a 'közös' cicánk. Ő úgy gondolja, hogy neki hoztam ajándékba, szerintem viszont az ő unszolására szereztem leginkább magamnak, hogy legyen valamilyen állat a lakásban. Desirének ez az otthona, és — most már csak — én vagyok a gazdája, ez nem vitatéma. Egy lélegző, hús-vér, kajla cica, testén a Rolcsi keze nyomával, nyávogásában Rolcsi hangjával, tekintetében Rolcsi tekintetével (habár a cica szeme sárga, míg Rolcsié kék). Ez a kis(?) állat a legszorosabb kapocs közöttünk, ő hordozza magában a legtöbb emléket. 

Furcsán hangozhat, hogy emlék, hiszen ezek között olyan dolog is van, ami csak a múlt héten történt. De az elvesztés érzése máris a távoli múltba repíti még a hétköznapi apróságokat is, a tudat, hogy vége, szinte a jelent is múlttá változtatja. Talán így is van rendjén, hiszen bármennyire is fáj, bármennyire is szenvedek, ezt már nem lehet visszacsinálni. Milyen kapcsolat volna az, ami nem létező alapra (a bizalomra) épül? Barátként, haverként, ex-ként minden további nélkül mehet tovább minden, de párként már nem. Talán évek múlva...de ilyen csak a mesében van, és különben is, ezt csak a még mindig érzett szeretet mondatja velem. Majd elmúlik.

Addig is szenvedek, egyedül az üres, de mégis emlékekkel teli lakásban. Ha a macskával játszom, eszembe jut majd, hogyan szaladgáltak, a Rolcsi hogyan pörgette nevetve a padlón, ha a fogkrémre nézek, eszembe jut majd, hányszor mondtam, hogy ne kupakkal felfele tegye vissza a pohárba, ha a sütőt tisztítom, eszembe jut majd, egy-egy főzés után milyen disznóól maradt a konyhában, ami persze utólag egyáltalán nem bosszantónak tűnik, hanem az életemből kiszakadt résznek. 

Összetört a szívem, és a romok közül kiszökött a szerelem. A helyét a ragaszkodás és a hiányérzet vette át, mint valami légnemű anyag, ami a réseken át illan el apránként. De előtte még kitölti teret, és amikor már nem fér több, akkor kezd csak szivárogni. Még messze nincs teli minden, úgyhogy ennél csak napról napra rosszabb lesz, ezt már előre tudom.

Rossz hír, hogy erről ti is értesülni fogtok (előre is elnézést, ha kissé beszűkül a blogom).

Nem kívánok átmenni embed-blogba, de zenékkel sokkal jobban kifejezhetem a mostani lelkiállapotomat, mint ahogy azt szavakkal megtehetném. Igaz, olyan zene nincs, ami az egyik percben infantilis-totális idióta, a másik pillanatban pedig letargikus, de ha van, szóljatok. Ezúttal nem tudom a célszerzeményt beágyazni ide, ezért csak linkelek rá, de aki meghallgatja, az megint egy kicsivel közelebb kerül a szívem-lelkem megértéséhez. Csak olyanoknak, akik ismernek/szeretnek/aggódnak/kíváncsiak!

Addig is, röviden összefoglalnám, mi minden történt az elmúlt három napban. Kihasználom azt a rövid időt, amíg józanul tudok gondolkodni, és nem érzem kockázatát annak sem, hogy a téma boncolgatása miatt újra sírhatnékom támadna. Éppen ezért addig, amíg össze nem szedem magam, nem is tervezem, hogy kimerítőbb írást készítsek a párkapcsolatomról vagy annak végéről. Persze lehet, hogy 5 percen belül mást gondolok, és mégis írok valami ilyesmit — mostanában nem lehet túlságosan komolyan venni az elhatározásaimat. Szóval akkor röviden:

Szombat-vasárnap: anyáméknál levés, eljövetelkor a szokásos, oktalan lelkifurdalás-érzés.

Vasárnap este: gyanú fogása.

Vasárnap estébb: erkölcstelen módszerrel való bizonyoságszerzés. 

Vasárnap éjjel: erős szívdobogással egybekötött nem-alvás.

Hétfő reggel: témával előhozakodás, majd csúnya veszekedés, kulcs visszakérés és ami ilyenkor szokásos. Közben pedig elbizonytalanodás.

Hétfő délelőtt: erkölcstelen bizonyságszerzés ismételt alkalmazása, mielőtt még nem késő, ennek következtében pedig tudatban való megerősödés.

Hétfő egész nap: gombóccal a torokban (nem-)dolgozás, keserűség és gyász.

Hétfő este: gombóccal a torokban edzés, plusz imádkozás, hogy ne akkor törjön el a mécses.

Hétfő estébb: edzés által lehiggasztva munkába temetkezés. Mécses eltörése és lerészegedés elmaradása.

Hétfő éjjel: ismételt álmatlanság.

Kedd napközben: az elmúlt napok levélváltásai és telefonhívásai nyomán kialakult ambivalens érzések közötti hánykódás. Egyik oldalon: lelkifurdalás + hiányérzet + szeretet + összetört jövő + megszépült múlt + a másik kisírt hangjának folytonos felidézése + aggódás, másik oldalon: dac + büszkeség + megalázottság-érzés + szív helyett ész előtérbe kerülése + tárgyilagos és hideg levelek fogalmazása + önsajnálat. Reménykedés, hogy végül a másik oldal győz.

Kedd este: munkába temetkezés, meg nem szólaló telefon kémlelése, bármire rápillantva emlékek és hiányérzet együttesének felbukkanása.

Kedd éjjel: ájulásszerű alvás.

Szerda: változó hangulat. Idiotizmus és apátia...de ezt már írtam.

Most itt tartunk. Hogy miként tovább, még nem tudom, de meg sem jósolhatom. Innen nincs visszaút. Nem szabad, hogy visszaút legyen, mert akkor végleg megszűnök magam lenni, megszűnik az önálló akaratom, és a másik érzelmi rabszolgájává válok. Talán már most is az vagyok. Ebben majd segítségre lesz szükségem, csak legyen, aki a puszta jelenlétével nem engedi, hogy emésszem magam. Két és fél évet nem lesz könnyű feldolgozni.

Majd jelentkezem.

Kérlek, szánj rám az életedből 15 percet, és hallgasd/nézd meg az alábbi videókat.

Angolul értőknek és a dalszöveg-sorok közt olvasni tudóknak:

Továbbra is angol nyelven, de a csak magyarosoknak már a klip is mondhat valamit:

Angolul nem értőknek (is):

Mostanában a boltok polcain megjelent néhány olcsó horror-DVD, amik közül egy párat már volt szerencsém megtekinteni. Kedvcsinálónak most jöjjön ezek szubjektív kritikája.

Gyerekjáték 2. (Child's play 2.)

1988-ban jelent meg ennek a filmnek az első része. A sztori szerint miután a körözött sorozatgyilkost, Charles Lee Rayt meglövi az őt üldöző rendőr, az egy játéküzletbe menekül be. Az Útszéli Fojtogató nem pusztán a hölgyek lehentelésére szakosodott, de a voodoo-hoz is konyít egy cseppet, legalábbis arra mindenképpen képes, hogy a lelkét egyik testből a másikba továbbítsa. Szerencsétlenségére közel s távol sehol egy élő ember (leszámítva a pisztollyal közelítő rendőrt), ezért végső elkeseredésében az üzletben kapható egyik játékbabába költözteti bele a lelkét. Ez a fajta baba éppen nagy sikernek örvend, mivel érzékeli, ha hozzászólnak, és még néhány egyszerű mondat közlésére is képes. Minden gyerek ilyet szeretne magának a születésnapjára, köztük a csonka családban, egy szem anyukával éldegélő Andy is. Sajnos a mamának nincs pénze ilyen drága ajándékra, ezért is jön számára isteni közbeavatkozásként, amikor egy, a szertartás következtében leégett boltból kimenekített darabra bukkan egy hajléktalannál. Pár dollárért meg is szerzi, hogy meglegyen a gyerek öröme. Chucky (így hívják a babát) eleinte jól viselkedik, de aztán csak nem bír fojtogató énjével, és miután egy-két emberkét meggyilkolgat, ráveszi a kisfiút, hogy az menjen el vele "valahova", azaz ahhoz a férfihoz, aki anno az ominózus szertartást megtanította neki. Az elmondja neki, hogy csak úgy szabadulhat ki a műanyag testből, ha abba költözteti át a lelkét, akinek először fölfedte a titkát...azaz a 6 éves kisfiúba. És ekkor kezdődik a hajsza. Egy jelenet:

A film sztorija — szerintem — elég eredeti, és a forgatás évéhez képest a megjelenítés sem rossz. Az autókon meg a ruhákon persze látszik, hogy '88-at írunk, de Chucky mozgása és megjelenése kifogástalan, még mai szemmel is. A gonosz kis vörös hajú baba ráadásul elég jó szinkront is kapott, bár az eredeti hang az igazi. "Szia, Andy! A nevem Chucky. Akarsz játszani?" 

Természetesen második rész is készült (sőt, igazából összesen 4 folytatás), ami nagyjából ott kezdődik, ahol az elsőnek vége lett. A megégett és szétlőtt babát a gyártó cég egyik alkalmazottja megszerzi, és restauráltatja. A cégnek nagyon rosszul jött a hírverés a gyilkos babáról, és kíváncsiak, mi történhetett. Chucky persze életre kel, és újra Andy üldözésébe kezd. Az anyuka közben pszichiátriai intézetbe került, a kisfiú pedig nevelőszülőkhöz, akik már egy nagyobb lányt is örökbe fogadtak. A gonosz baba persze kinyomozza leendő áldozata hollétét, és ismét megpróbálkozik a testcserével. Az idő pedig egyre sürgeti, hiszen ha nem siet, a műanyag testben fog ismét emberré válni...

Azt kell mondjam, már ezért a filmért is kár volt, nemhogy a többi részért. Igaz, én nagyon elfogultan tudom csak szemlélni, hiszen öcsém révén hajdan vagy százszor láttam az első három részt, szóval 101-szerre egy kicsit már unalmasnak találom. Bár a cselekmény kicsit gyengébb, mint az elsőben, azért még mindig elmegy, a megjelenítés viszont maradt a régi. Nézhető, ha nem is sokszor.

Jöhetnek a szellemek. 

Átok 2. (The grudge 2.) 

Az első rész megtekintése, majd a saját lakásomban történő két heti rettegés után azt mondtam, hogy ezt a filmet inkább kihagyom. Nemcsak moziban, de otthon is. Aztán mivel megláttam, hogy alig 600 Ft-ért vesztegetik, legyőztem a félelmem, és megvettem, rövid időn belül pedig meg is néztem. Bár az első jelenetek alatt még feltámadt bennem az előző részből ismert félsz, ezúttal ez hamar elmúlt. Sajnos túl hamar mutatták meg teljes valójában Kayako szellemét, így semmi szüksége nem volt az agyamnak a hiányzó — az eredetinél sokkal ijesztőbb részletek — legyártására. Ez a közöny aztán végig meg is maradt bennem, egyáltalán nem féltem. Összességében elmondható, hogy egyrészt az előző epizód félelmetességéből nem sok maradt, másrészt bizonyos jelenetek mintha egy az egyben visszaköszöntek volna, harmadrészt a történet továbbra is olyan, mint a "Boci-boci tarka". A cselekmény totális feldarabolása anno telitalálat volt, ezúttal inkább csak bosszantó, viszont legalább néhány momentummal beljebb vagyunk az egész történet alapját kiváltó eseménysorozattal kapcsolatban.

SL8N8

A nem amerikai gyártású filmeknek vannak bizonyos jellemző vonásai. 1. Kis költségvetésűek, 2. gyakran van bennük eredetiség, 3. a hollywoodi faszságokat általában nélkülözik. Persze nem mindig, de joggal reménykedhetünk. Ez a holland gyártmány viszont nem ilyen, mivel hűen követi az amerikai filmek trendjét. Hogy kis költségvetésű-e, az nem derült ki számomra, hiszen kosztüm és trükkjelenet is van benne szép számmal, viszont ellene szól, hogy kevés a szereplő, és lényegében egyetlen helyszínen játszódik. A történet szerint a XVII. századi Németalföldön (ha minden igaz) volt egy csúnya bácsi, aki voodoozni tanult (már megint...), a praktikákat pedig alkalmazta is bőszen. Szeretett volna végrehajtani egy szertartást, aminek következtében szabad ki-be járása lett volna a Pokolból/ba. Ehhez 8 embert kellett (volna) feláldoznia, de a befejezése előtt rajtaütöttek a csendőrök, és elfogták őt. A büntetése az volt, hogy a helyi bányában neki kellett berobbantania a metánt, így ha túléli, szabad lesz, ha nem, akkor meg szellem. Hát persze ezt így utólag nem közölték vele, de mégis így sikerült. Ez a prológus.

A főszereplő kiscsaj apukája a film elején elhuny, viszont a legújabb könyvének kéziratait valakinek el kell hoznia a mára már csak múzeumként üzemelő hajdani bánya egyik irodájából. Nosza, a kiscsaj összeszedi néhány idióta kortársát, és elkocsikáznak a helyszínre. Itt magához veszi apja hagyatékát, de mielőtt hollandosan távozna, a bánya igazgatója ráveszi őt és társait, hogy vegyenek részt az éppen induló tárlatvezetésen. Ekkor azonban galiba történik, mert 'véletlenül' elromlik a felszínre vezető lift, így az 5 hülyegyerek meg a hozzájuk csatlakozott másikak lent ragadnak a föld alatt. Közben, hogy ne unatkozzanak, a papa hagyatékának részét képező szellemidézős táblával játszogatnak, és a gonosz voodoos bácsi máris újra kezdheti a szertartás előkészületeit — ezúttal szellem formájában. 

A film sztorija gyatra, és a cselekmény is hagy némi kívánni valót maga után, de a megjelenítés nem rossz. A bevezetés kifejezetten véres (ami persze nem előny), és a szellem által megszállt csapattagok is ügyesen ki vannak sminkelve (mintha az Ördögűző vége felé járnánk). faszság sajnos akad bőven, hiszen valljuk be, ha valakinek egy baltát vágnak a kézfejébe, azt azért az ilyesmi később is zavarni szokta, na meg aztán Supermant leszámítva nem hiszem, hogy bárkinek sok esélye lenne elfutni egy sújtólég-robbanás elől. Azért egyszer meg lehet nézni.

Hírnök (The messengers)

Na ez rövid lesz. Van egy ház, ahol a hajdani lakók jól elhaláloznak valamitől. Aztán jönnek az új lakók, akik meg beköltöznek, és egyre-másra érdekes jelenségek tanúi lesznek. Leginkább a 3 éves csemete látja a jelenéseket, aki pedig leginkább elszenvedi őket, az a csöppség nővére, a család fekete bárányának számító csajszi, akinek persze senki nem hisz. Végül kiderül, hogy mitől voltak a micsodák, meg mik is voltak azok és mé'. Happy end (kivételesen). Annak ellenére nem rossz a film, hogy lényegében a Ragyogás, The Amityville horror, Darkness vonulatra lehet felfűzni, magyarul kicsit úgy éreztem magam, mintha ezt a filmet már vagy ötször láttam volna, és ezek a kimaradt jelenetek lennének. A látvány megfelel a XXI. század követelményeinek, és a szinkron is jó (ismert magyar színészekkel). Nyugodt szívvel ajánlható, még annak ellenére is, hogy számomra a legnagyobb meglepetést az X-Akták sorozat cigarettás emberét alakító színészének feltűnése okozta. (Ja, ha valaki esetleg megnézte, árulja már el nekem, mitől ez a címe, mert nekem nem sikerült rájönnöm.)

Régebben a vállalkozások olyan számlatömböt használtak a bevételeik kiszámlázására, amilyet csak akartak. Ez persze így (nagyon) erős túlzás, de ilyen téren tényleg sokkal nagyobb volt a mozgásterük. Kis alakú vagy A/4-es, 2-3-5 példányos, készpénzfizetési, egyszerűsített, külföldi nyelvű, stb., volt egy csomó variáció. Bizonyos alaki kellékeknek persze akkor is meg kellett felelni — ez nem változott — de sok egyébbel együtt nem volt olyan erősen szabályozva a számlatömbök sorszámozása. Ez azért lehetett probléma, mert előfordulhatott, hogy teljesen véletlenül két azonos sorszámozású tömböt is legyártottak, ami bereccsenthette az APEH gépezetét. Ha egy APEH-os meglátta volna, hogy több ellenőrzött cégben is ugyanolyan számú számla van, tutira leblokkol, mer' ugye "há' ez meg hogy lehet?".

Egyszerűen! Több nyomda is foglalkozik nyomtatványok előállításával, így mondjuk az Állami Nyomda is ontja a számlatömböket meg a Pátria Nyomda is. Mindegyik saját hatáskörben döntötte el, milyen sorszámmal és betűkóddal áll neki tömböket gyártani, amit nyilván nem egyeztettek egymással. Egyszerű a képlet. Aztán miután a legnagyobb, állami tulajdonú nyomdákat sikerült (áron alul) elpasszolni az elvtársaknak, még az is előfordulhatott, hogy — nem is annyira véletlenül — két vagy több azonos sorszámozású tömb is világra jött, amit aztán sikerrel használhattak fel űzelmeikhez az ilyen Zuschlag meg Weiszenberger félék. Nincs ebben semmi összeesküvés, ráadásul számtalan ügyes húzást láttunk már, amikhez képest ez pitiánerségnek számít.

2008. január elsejétől azonban a korábbi tömbök nem használhatók, csakis az új, APEH által meghatározott sorszámozásúak. A nyomdák most már megkapják, melyikük milyen sorszámmal készíthet tömböket, így csökkent a játéktér, kicsit nehézkesebb lett a fiktív számlázás kivitelezése. A régi tömböket a gazdáik 2007. végéig használhatták, a meg nem írt számlákat érvényteleníteni kellett, és újat kezdeni helyettük. Egy kis államilag garantált extra profit a haverkáknak...

A cégnél mi még a jogszabály módosulása előtti hónapokban szóltunk az ügyfeleinknek, hogy mire számíthatnak. Kaptak körüzenetet, és amikor eljöttek, akkor szóban is a lelkükre kötöttük, hogy mit kell tenniük, és hogy ha az ő partnereik ilyen régi számlát állítanának ki nekik, azt nem fogadhatják el. Január-február hónapban még lelkesen figyeltük is, hogy betartják-e az új rendelkezést, de aztán apránként visszatértünk a régi rutinhoz. Mostanában már eszünkbe se jut, hogy ezt figyeljük, mivel nem feltételezzük, hogy hasonló eset egy évvel a törvény módosulása után is előfordulhat. Pedig de.

Tegnap jött a vezető könyvelő, hogy az egyik cégem ellenőrzése közben egy régi típusú számlát talált, amit nem számolhattam volna el. Én nyomban felhívtam az érintett cég titkárnőjét, és finoman elmondtam neki, hogy mi a helyzet, és hogy a partner cégüket kérjék meg az összes számla sztornózására, valamint új számlák kiállítására. Fél órán belül az otthon ülő főnököm felhívta az irodavezetőt, hogy a partnerünk ügyvezetője lebaszta őt telefonon amiért csak most vettük észre a hibát. Végül is a főnököm lebaszta az irodavezetőt (kisfőnök), az meg engem. Valahol igazuk van, hiszen valóban átment a kezünkön nem is egy ilyen számla, de persze nem csak az enyémen. Nézőpont kérdése.

Én inkább úgy nézem, hogy:

- a partnerünk partnerének könyvelője nem tájékoztatta a partnerünk partnerét a változásról

- a partnerünk partnere maga sem tájékozódott, holott abban az időben a csapból is ez folyt

- a partnerünk szart a dologra, és elfogadta a rossz számlát

- a partnerünk partnerének összes többi partnere is elfogadta a rossz számlákat (és senki nem szólt neki)

- a partnerünk ügyvezetője maga sem vette észre a rossz számlát, és aláírta azt, mint kifizethető tételt

- az irodánk titkárnője sem vette észre a hibát

- én sem vettem észre a hibát

- első körben a vezető könyvelő sem vette észre a hibát

- a könyvvizsgáló sem vette észre a hibát

Aztán második körben a vezető könyvelő észrevette, ezért kaptuk a lebaszást. Pedig úgy is lehet nézni, hogy az iroda volt az egyetlen, akinél megállt a láncolat, és nem az utolsó láncszemnél, azaz az APEH-nál bukott ki. Akkor ugyanis már a büntetés jött volna.

Azért elismerem, én is hibás vagyok. Én érdemlem a legnagyobb lecseszést, mint az a fentiekből nyilvánvaló is lehet...

Ez a sztori (avagy eseménysor) már vagy két hete történt, azóta szeretném leírni. Közvetlenül utána energiám nem volt, aztán meg jöttek más bejegyzések vagy egyszerűen csak az 'ihlet' hiányzott. De most nem ússzátok meg.

Szóval két hete szerdán, a munkaidőm vége előtt csörgött a telefonom. Ismeretlen szám. Felveszem, a vonal végén megint a vérellátó szolgálattól jelentkezett egy nő. Megkért, hogy másnap menjek vért adni, mivel valakinek kellett a levem, egyébként meg már eltelt 56 nap az előző véradás óta. Nem azt mondta, hogy ha ráérek, menjek a napokban vért adni, hanem másnap. Éppen ráértem, szóval igent mondtam.

Csütörtökön egy munkahelyi névnapozás volt kilátásban, de rögtön dupla. Az egyik ünnepelt hozta a kaját, a másik az italt/innivalót. Egész nap nem ettem, mert reggel nem volt időm vásárolni, az ebéd meg az esemény miatt maradt el. Avokádó krém, kifliszeletek, cukros sütemények meg ráksaláta (pfúj!) volt terítéken, szóval nem mondhatni, hogy bezabáltam, így egyetlen koktéltól is becsíptem egy kicsit. Még egy kis Trois Tours a végére, és mire felálltam a helyemről, éreztem, hogy zúg a fejem. pedig direkt odafigyeltem, hogy jóval kevesebbet igyak annál, mint ami akár egy kicsit is megárthat. Elszámítottam magam.

A buszon még be is aludtam egy 5 percre, de azért időben és viszonylag józanul megérkeztem aZ Országos Vérellátó Központ épületébe. Igyekeztem úgy tenni, mint aki egy cseppet sem ivott, mert ugyan tudtam, hogy az alkohol nem zárja ki a véradást, de égni azért nem akartam. Befaltam a noname Balaton szeletet, ittam egy halom ásványvizet, közben pedig kitöltöttem a szokásos papírt, gondosan ügyelve arra, hogy ezúttal ne válaszoljak 'rutinosan' nemet az "egészségesnek érzi-e magát?" kérdésre. A doktornéni megszúrt, és megmérte a vérnyomásom is, ami ezúttal 140 volt. Sosem volt még ennyi, mindig 120 és 130 között mozgott. Nyilván a pia, de ezt nem kötöttem az eredmény láttán a szívemet is meghallgató néni orrára. 

Utána mehettem a csorgatóba, utolsó előttiként. Míg legutóbb három véna közül is választhattam — a magasabb vérnyomás ellenére — most egyet sem lehetett látni. Váltogattuk a karjaimat, míg végül nagy nehezen sikerült viszonylag jó helyen megszúrni. Viszonylag, mert még most is maradt egy kis lilultság, pedig már majdnem két hét eltelt azóta. Vagy 10 perc alatt le is jött a vérem, aztán 'elégedetten' távoztam. 

Hazafelé valami váratlan jókedv szállt meg. Az üres szakaszokon dúdoltam vagy még énekeltem is, közben pedig verset fabrikáltam a nap eseményeiről. Azt gondoltam, hogy majd úgy írom meg a bejegyzést az egészről. Variáltam a mondatokat, méricskéltem a szótagszámot, rímeket gyártottam, és közben jókat röhögtem magamban, ha valami mókás sült ki belőle. A címét is kitaláltam: VÉRS. Sok nem maradt meg belőle, csak néhány foszlány. Így kezdődött volna:

A héten csörgettek, hogy vért venni hívnának,

Hogy éltető nedvemből négy decit szívnának...

Valahol lett volna benne egy ilyen:

...De azt rutinosan letagadta, hogy buzi a beste,

Mert így véradásra nem felelt volna meg a teste...

A vége pedig ilyesmi lett volna:

...Hazaértem tehát egészségben, épen,

A Hírtv-n a véradó a Híradó ment éppen.

Út közben azonban történt valami, aminek következtében minden kedvem elszállt. Nem konkrét esemény volt, csak úgy egyik pillanatról a másikra váltpztam meg. Sosem éreztem még ilyet. Mire hazaértem nemhogy élni nem volt kedvem, de még meghalni sem. Totális enerváltság, vagy inkább üresség. Még csak azt sem éreztem, hogy értelmetlen a világ, mert nem éreztem SEMMIT. Csak levetkőztem, ledobtam magam az ágyra, és üres fejjel bámultam a tévét. Aztán kicsivel később elmentem fürödni, de a kádban is csak áztam, és a Rolanddal is csak rutinból váltottam pár szót, minden érzelem nélkül. Tényleg nagyon szokatlan volt az érzés, mert a 29 évem alatt volt ugyan jó pár fajta lelkiállapotom, de ha öngyilkos akartam is lenni, legalább dühöt, elkeseredettséget vagy fájdalmat éreztem, nem pedig semmit. Ijesztőnek találtam ezt az állapotot, ami azt hiszem, nem meglepő. Egy kicsi még másnapra is maradt belőle, de aztán estére elmúlt.  

Mi a franc volt ez? Talán biológiai okai lehettek? Sokszor adtam már vért, de maximum rosszul lettem, a lelkemet nem tépték ki a testemből. Talán túl kevés volt a két véradás között az 56 nap (+1-2 hét)? Nem volt idő a véremnek minőségileg teljesen feltöltődni, és esetleg valamilyen hormon szintje (mondjuk endorfin vagy hasonló) a kritikus érték alá zuhant? Nem tudom, de legközelebb megkérdezni meg égő volna. Ekkora blődséget...

Furcsa.

Stimuláljuk a fülünket,

stimuláljuk a szemünket,

akinek meg olyanja van, a tapintását is stimulálhatja.

(A rövid bejegyzéseket kedvelők pedig most elégedetten dőlhetnek hátra.)

Most, hogy a vizsgaidőszaknak vége, és egy fantasy regényt is elolvastam, adótörvényekkel szórakoztatom magam utazás közben. A megfelelő szaklapok cikkeit akkor is elolvasom, ha azokban olyan dolog található, ami konkrétan nem érint, sem személyesen, sem a munkám kapcsán. Így sikerült egy írást végigrágnom a vagyonosodási vizsgálatokkal kapcsolatban, és ebben egy megdöbbentő bekezdésre bukkantam.

Ezekről a vizsgálatokról manapság igen sokat hallani. A hírekben néha elhangzik, milyen visszásságokat tártak fel a revizorok, mennyi pénzt szedtek be, vagy éppen mennyi vizsgálatot végeznek/fognak elvégezni. Érdekességképpen, az elmúlt két évben 17000 vizsgálatot végeztek, és 40 milliárd forint adóhiányt tártak föl. A veszprémi gyilkosság kapcsán a napokban azt is hallhattuk, hogy a Balaton környéki éjszakai életet uralni szándékozó Sztojka családra is hasonló sors vár. Kérdem én, miért kellett a gyilkosságig várni ezzel?

Vagyonosodási vizsgálatot jellemzően az APEH kezdeményez, hogy megállapítsa, az ellenőrzött illető bevallott jövedelme fedezi-e annak életszínvonalát. A kiválasztás történhet random módon, azaz a rendszer egyszerűen kidobja az 'áldozat' nevét, valamilyen egyéb ellenőrzésből adódóan (például ha egy hót veszteséges KFT-nek nyújtott tagi kölcsön létezését firtatják), vagy akár állampolgári bejelentésre is. Ez utóbbi dolog a legótvarabb, bár néha csak így lehet helyre tenni egy-egy kopasz, bicikliláncos, agyonszoláriumozott, kigyúrt faszkalapot. Elvégre Al Capone is adócsaláson csúszott el.

A vizsgálat során az ellenőrök számára szinte minden megengedett. Kikérhetik a bankok nyilvántartásait az alany pénzmozgásairól, vagy kimehetnek 'terepszemlére', amelynek során akár még a hűtőgépbe is benézhetnek. Minimálbérből nehéz kaviárt meg homárt összevásárolni, meg persze az úszómedence állandó melegen tartása is nehézkes volna a kétszintes vityilló alagsorában... Szóval bármit megtehetnek, amivel bizonyítani tudják, hogy a vizsgált személy életszínvonala és bevallott jövedelme között rések/szakadékok tátonganak. A bizonyítás őket terheli, de amint ez sikerül nekik (és sikerül, efelől semmi kétség), máris megfordul a helyzet, és az alanynak kell bizonyítania, hogy a hivatal megállapításai valótlanok. Pontosabban nem kell, csak célszerű, mert ha ez nem sikerül, az APEH becsléssel állapítja meg az adókülönbözetet, amit kegyetlenül kivet, plusz a késedelmi pótlékokat is. Itt nem egyszer 10 milliós tételekről van szó!

Ha rajtunk a bizonyítás sora, bármit mondhatunk, de néhány szabályt azért figyelembe kell vennünk. Egyrészt összehordhatunk hetet-havat, hogy mennyasszonytáncon szedtük össze a zsét, hogy ajándékba kaptuk, hogy anno kölcsönt adtunk, és ezt kaptuk most vissza, de ha ezeket az állításokat nem tudjuk hitelt érdemlően bizonyítani, semmit nem ér az egész. Elképzelem, ahogy egy menyasszonytánc után a násznép összeül, és címletjegyzékkel ellátott, közjegyzővel hitelesített papírt ír a begyűjtött pénzről... Másrészt mondani bármit lehet, de nem árt észnél lenni, mivel ha másokra hivatkozunk (kölcsön, ajándék), máris sikerül azt a mást is bevonni a vizsgálatba, hiszen ilyenkor megnézik, hogy NEKI miből tellett, tellett-e egyáltalán. Ha nem, ott állunk, ahol a part szakad. Harmadrészt a hitelt érdemlő bizonyítás akkor sem sikerül, ha olyan elévült dolgokat emlegetünk, amiknek már kidobtuk a papírjait. A törvény ugyan 5 évig történő megőrzési kötelezettséget ír elő, de a vagyonosodási vizsgálatokkal kapcsolatban többen leszögezik, hogy a saját érdekünk a lényeges iratokat nem kidobni. Érdekünk, mert hiába mondunk igazat, ha nem tudjuk bizonyítani azt, az ellenőrök maximum széttárják a karjukat. Negyedrészt pedig fontos, hogy ha ránk kerül a bizonyítás sora, kapásból soroljunk fel mindent, amivel védeni tudjuk magunkat, mert az újabb vizsgálati forduló után 'eszünkbe jutott' dolgokat (Jajj, most ugrott csak be, hogy tavaly 20 millió forintot nyertem a lottón!) vagy figyelmen kívül hagyják, vagy csak saját szavahihetőségünket rontjuk velük, és ezzel a korábbi érveink pozitív elbírálását is kockáztatjuk. 

És most jön az, amin megdöbbentem. Az ADÓ című szaklap egyik cikkében a következő szerepel:

"Az Art. 97§ (5) bekezdése szerinti szabályozás nem tartalmaz olyan rendelkezést, mely szerint jövedelmet csak legális forrásból, adó, illeték, deviza-jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően szerzett bevételek tekintetében lehetne igazolni. Nincs továbbá olyan rendelkezés sem, amely az elévülési időn túl rendelkezésre nem álló bizonylatok miatt valamilyen joghátrány alkalmazását írná elő. A kifejtettekből következik, hogy a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérésre az adózó illegális forrásból szerzett jövedelem kapcsán is hivatkozhat, és e körben bizonyítást terjeszthet elő. A bizonyítékok bizonyító ereje tekintetében azonban a törvény felállítja azt a követelményt, hogy az adózónak az állítását hitelt érdemlően kell igazolnia."

Jó, mi? Magyarul ha hitelt érdemlően tudom bizonyítani, hogy évekkel ezelőtt bűncselekményből szereztem egy halom pénzt, akkor a revizorok, máris írják a jegyzőkönyvet, hogy "Jaaa jó, akkor, nem szóltunk semmit". Célszerű mondjuk olyan bűncselekményt igazolni, ami egyébként már elévült, hiszen így adózási szempontból fedve vagyunk, és mégsem kell elszenvednünk a jogkövetkezményeket. (Gyanítom, hogy Sztojkáéknak sem kell különösebben rettegniük.)

Ez milyen már?

Zenés rinyablog...írja Ricsi a blogja fejlécében. Lassan az enyém is ilyen. Az utóbbi napokban kábé ez a kiírás nevettetett igazán meg, meg amikor a múltkor Desiré a Roland mellett az ágyon elhaladva úgy nyalta meg annak túró rudiját, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne (majd tovább ment). De ezen sem akkor röhögtem nagyon, hanem tegnapelőtt, amikor felidéztük az esetet.

Azóta nem nevettem, maximum kényszeredetten vigyorogtam vagy heherésztem. Hogyan tudnék őszintén nevetni, miközben a gyomrom a torkomig remegteti a belsőmet, a szívem össze-vissza kalapál, önkéntelenül azon kapom magam, hogy a körmeim vájatot marnak a tenyerembe, a szemeim szikrát szórnak, a torkomban gombóc formálódik, és csak az elalvás pillanatában veszem észre, mennyire görcsben voltak addig az arcizmaim?

Sajnálom, hogy már megint a panaszkodást kell tőlem olvasnotok, pedig annyi mindenről szeretnék írni. Vagy 8-10 konkrét bejegyzés ötlete van meg a fejemben, de ezekhez minimum semleges, de inkább jó kedélyállapot szükségeltetne, nem pedig ilyen idegbeteg, lassan pszichopata hangulat. Úgyhogy marad a rinyablog, zene nélkül, az ugyanis nem az én műfajom. Szükségem van arra, hogy kiírjam magamból a szart, mert különben megőrülök, ráadásul a környezetem is inkább csak szán, és nem mer hozzám szólni. Szegény Rolcsi is látta rajtam tegnap, hogy baj van. Jól látta.

Hogy mi a baj? Semmi különös, csak a munka. Új ABEV, új könyvelőprogram, új metódusok, de hiszen erről már írtam. Meg is jósoltam, hogy meglesz még ennek a böjtje, maximum nem írtam ezt így le. Egymás után sorakozó határidők (02.12., 02.15., 02.25.), zsúfolt irodai lét. A rutinfeladatokat már nagyrészt elvégeztem, de amik a végére maradtak, csupa szaros, gány munka, zömében olyanok, amikhez az ügyfél együttműködése, adatszolgáltatása volna szükséges. Ez azonban nincs vagy csak nehézkesen valósul meg. Közben egyre inkább fény derül  az új programok hiányosságaira, a nehézkességükre, kimondottan hibás működésükre, ami természetesen rendkívül akadályoz a haladásban. Ha valamelyik kollégám elakad valamivel, rögtön rohan hozzám (mert hát 'én értek hozzá'), nekem pedig úgy kell segítenem rajta, hogy még magamat sem ismerem ki az újdonságok között. 

A saját terhemen felül így másokét is nekem kell cipelnem, és ahogy a súly nő a vállamon, úgy rogyadozik egyre jobban a térdem. "Ez most sürgős!" — újabb kupac — "xyz kéri, hogy számold ki neki ezt" — újabb kupac — "Jaaaaj, ezt most hogy kell?" — újabb kupac. Tegnapig egészen jól elvoltam a terhekkel, és csak az arcizmaim jelezték a folyamatos feszültséget. Már azt kezdtem találgatni, hogy vajon a szemem romlik-e, amiért állandóan ráncolom a homlokom, és amolyan koncentráló-ráncok gyűrik meg két oldalt a szemeim környékét is. Aztán rájöttem, hogy nem, hiszen ezek hunyott szemmel is ott vannak, pedig lehunyt szemmel tutira nem akarok jobban látni.  Amikor ezt észreveszem, és szándékosan elernyesztem magam, olyan érzés, mintha egy maszkot vennék le a fejemről, de ezt csak késő este tudom megtenni, nap közben nem. Aztán amíg azon elmélkedem, mennyivel másabb ez az érzés — néhány másodperc alatt — megint visszatér a feszültség, és megint van mit elernyeszteni. Mint amikor egy vizesárokból akarod kisöpörni a nedvességet; a víz egy része ugyan távozik, de a többi észrevétlenül visszacsorog, és újra összegyűlik. Újra és újra.  

Tegnapra aztán jött az újabb tünet, a heves szívdobogás. Az ember általában nem érzi, hogy dobog a szíve, maximum ha odafigyel vagy a mellkasára teszi a kezét. Ez így is van rendjén. Én viszont mostanában egyre többször érzem, ahogy a rendes szívdobogást néhány heves, a mellkasomat majd kiütő, össze-vissza dobbanás szakítja meg, majd minden megy tovább. Ez egyrészt kellemetlen, másrészt ijesztő is. Minek lehet a jele? Infarktus közeleg 30 évesen? Vagy csak angina pectoris? Vagy ez teljesen normális? De akkor miért nem volt eddig?

Nos, tegnap már vagy 40 ilyen ritmuszavar-izé ért, amikor délután kiderült, hogy az új könyvelőprogram hibás 'gyári' paraméterezése miatt az egész aznapi munkám értelmetlen volt, ráadásul észre sem vettem. Ilyen időszakban...és egy egész napi munka oda! Amint a dolog szépen eljutott a tudatomig, éreztem, ahogy a düh szétárad a testemben, mint valami vulkáni lávafolyás, ami a gyomromból indul, de a testem összes pontjába eljut. Régen éreztem magam ennyire dühösnek, és mivel ritkán fordul elő, hogy igazán kijövök a sodromból, kezelni sem tudom mindig a helyzetet. Dührohamom volt, na. Fennhangon szidtam mindent, — de nem mindenkit,— és közben fogadkoztam, hogy felmondok, "elmegyek TESCO-pénztárosnak", "mindjárt szétrúgom ezt a kurva gépet" meg ilyenek, és az egészet a legbrutálisabb káromkodásaimmal elegyítettem. Ezek kellenek, hogy lenyugodjak, de bevetettem némi infantilis papírhajigálást is, míg végül a férfiember agresszivitásának levezetésére legalkalmasabb két dolgot tettem: fizikai igénybevétel (kondi) és szex. Bár a terhek alatt rogyadozó lábam a sors kigáncsolta, még térdre tudtam kecmeregni.

Reggelre egészen rendbe is jöttem, a szívem sem rakoncátlankodott, bár a tömegközlekedő embertársaim nem idegesítettek kevésbé. Aztán beértem a munkahelyemre, ahol a vezető könyvelő azzal fogadott, hogy az este ismét megcsinált bérszámfejtés hibáját ugyan sikerült kijavítanom, de még van benne egy másik is, ami miatt megint elölről kell kezdenem az egészet. Szerintetek mennyire lettem idegbeteg? A dühtől már csak hebegésre futotta, őrjöngeni sem volt időm. Pedig jogos lett volna, mert ez megint a program hibás paraméterezéséből adódott, és nagyon nehéz és időigényes lett volna előre kiszúrni. Egyszerűen rakás szar az egész.

Próbáltam keresni, hol a hiba, hogy többször ez ne fordulhasson elő, de annyira szétszórtak lettek a gondolataim, hogy egyáltalán nem tudtam koncentrálni. A határidő pedig ott szorongatott, nem is beszélve arról, hogy egy másik cég — akinél már előre rettegtem a hasonló esettől és a kézzel való számolgatástól —, még a bérszámfejtéshez való adatokat sem juttatta el hozzánk. Ennek a két cégnek több alkalmazottja van, mint az összes többinek együttvéve, és kellőképpen bonyolultak is (ezért bukott csak most ki a hiba). 

Míg eddig úgy-ahogy tartottam magam, most kicsúszott a lábam alól a talaj, rám tört a munka teljes értelmetlenségének érzése. Minden nap akadályok gördülnek az ember elé, amiket több-keveseb sikerrel sikerül is átugrani, de most úgy éreztem, semmi haszna az egésznek. Kész, vége. Minek járok egyáltalán be, ha csak az idegeskedés jut osztályrészemül? Nem lenne jobb, napi 8,5 órát csak úgy bent lenni, gépiesen darálni a tennivalókat, és minden lelkesedés nélkül végezni a munkát? Nagyon úgy éreztem, hogy de. A koncentrációm megszűnt létezni, és innentől kezdve kiborítottam a teámat, levertem egy halom papírt, rossz cégre könyveltem egy másikat, aztán meg rossz évre könyveltem. Ezek persze csak tovább fokozták az amúgy is szar hangulatomat, és már ott tartottam, hogy legszívesebben nekiláttam volna bőgni, mint egy éhes óvodás, aki a homokózóban leejtette a lekváros kenyerét. 

Ilyenkor nem tudok mást tenni, mint hogy elgondolkodni azon, nem kéne-e most rögtön felmondani, esetleg bedugni a fülem valamilyen zenével, és az egész irodát kollégástul kizárni a tudatomból. Ezt is tettem, csakhogy ilyenkor magamra maradok a dühömmel, ami szintén nem jó. Most például oda jutottam, hogy elegem van a hülye jellememből, hogy sosem tudom magam igazán elengedni. A spontaneitás számomra egy nem létező fogalom. Sem társaságban, sem az ágyban, sem egy szórakozóhelyen, sehol és semmikor. Ezért tartanak távolságtartónak, ezért nem tudok a családommal kommunikálni, ezért nem érezheti senki, hogy igazán a barátja vagyok...ezért vannak görcsben az arcizmaim.

Tudjátok, mire vágynék igazán? Elmenni egy szórakozóhelyre, jól elveszíteni az öntudatomat (mindegy, mitől, csak hasson), és valami pörgős zenére táncolni. Mondjuk egy ilyenre (még sem zenétlen...):

Arra az egy estére nem foglalkoztatna a világ gondja meg a sajátom sem, csak átúszna a tudatom egy másik dimenzióba, ahol csak a fények és a zene lenne. Élvezném a pörgést, a stroboszkóp fényét az arcomon, úsznék a semmiben és csak dobálnám a tagjaimat, amíg a kimerültségtől össze nem rogynék. Ha például éppen ez a zene szólna, 2:10-nél (de főleg 2:40-nél) — tudatilag — tutira átúsznék egy párhuzamos dimenzióba, ahol csak én vagyok meg a gondtalanság. Aztán ha összerogytam, utána jótékonyan átaludnék vagy két napot. Beh jó is lenne.

Ezt persze csak egy üres diszkóban tenném meg, hogy ne röhögjön mindenki rajtam...