A hétvégén végre egy kicsit szabad lehettem. Se iskola, se munka, se semmi, mind a 48 órámmal magam rendelkezhettem. Sőt, 72-vel, mivel hétfőre meg szabadságot vettem ki. Igaz, hogy eredetileg a természetbe szerettem volna kimenni, de mivel az időjárás keresztülhúzta a számításaimat, végül — egy félig-meddig hirtelen ötlettől vezérelve — a Terror Háza Múzeumban kötöttem ki, másodmagammal.

Számomra nem volt új a hely, hiszen már korábban is legalább háromszor tiszteletemet tettem (de az is lehet, hogy négyszer), de ebben a múzeumban annyi látnivaló van, és az egész úgy en bloc minden látogatáskor olyan mély hatást gyakorol rám, hogy nem láttam akadályát egy újabb belépő kifizetésének. Mellesleg már a megnyitón is ott voltam, ami szintén felemelő érzéssel töltött el.

2002. február 24-én nap közben egy MIÉP-es rendezvény volt a Köztársaság téren, az MSZP akkori székházánál. Az ott összegyűlő tömeg a rendezvény után együtt vonult át az Andrássy útra, mondván a "a terror házától a Terror Házáig" (utalva itt a kezdő helyszín történelemben betöltött szerepére). Kíváncsi voltam, mi hangzik el, ezért én is elmentem, majd az összegyűltekkel együtt érkeztem meg a múzeum megnyitójára, ahol a nem túl kellemes időjárás ellenére tisztességesen végighallgattam a műsort, és gyertyát gyújtottam a kommunizmus áldozatainak emlékére. Az intézmény ugyan aznap 17 órakor nyitotta meg kapuit, de ekkor még esélytelen volt bejutni. Míg a tömegben kavirnyáztam, több ismert személyiséggel is összefutottam (Körtvélyesy Zsolt, Balázs Péter, Schubert Éva, stb.), ami különösen jó érzéssel töltött el. A nap végén hazaérve azt hallottam a hírekben, hogy a délutáni rendezvényen a 'tüntetők' megverték a TV2 operatőrét, amiről felvétel is készült. Újra neki lehetett állni kórusban fasisztázni, mígnem 1-2 napon belül kiderült, hogy a felvétel egy olyan helyen készült, amit a rendőrök eleve lezártak a civilek elől, következésképp az ominózus felvétel megjátszott volt. Jól ismert módszerek...

Aztán ahogy a múzeum megnyitotta kapuit, még a korábbinál is hevesebb ösztüzet zúditottak rá balról. Már korábban is megkapta a magáét mindenki, aki a múzeum létrejöttében segédkezett, kezdve Orbán Viktortól (persze ő miért nem kapta meg a magáét...) a rendkívül kancsal igazgatónőig, aki egyébként jelenleg is ezt a posztot tölti be. Kérdőre vonták a szakmaisága miatt, azt hangoztatták, hogy a múltat nem kell firtatni, hogy ez az árokásás újabb fázisa, majd amikor mindez nem jött be, jogi úton próbálták tönkretenni az egészet. Jött, hogy a pengefal miatt a babakocsis anyukák nem tudnak az utcán közlekedni (és egyéb szar szövegek), majd a fennmaradási engedélyt is firtatni kezdték. Tették mindezt azok, akik a Holokauszt Múzeum kialakítása során egy büdös szót nem szóltak. Talán nem egyenlő a két dolog súlyossága...de ebbe ne is menjünk bele. Szerencsére minden mesterkedés ellenére a múzeum ma is áll, és sokan látogatják. Szombaton például munkanap volt, mégis több tucat embert kellett a tárlók között kerülgetni.

Aki még nem járt itt, de tervbe van nála egy látogatás, készüljön föl a megrázó élményre. Na persze meg lehet tenni, hogy a korabeli felvételeket látva hangosan kacarászva futunk végig a termeken, de akibe egy kis empátia és/vagy szolidaritás érzés szorult, az nem úgy fog kijönni onnan, ahogy bement.

Az épület bejáratánál máris egy pár perces, sokkoló felvételt láthatunk az '50-es évekből, majd a liftben az első szobáig érve szembesülhetünk az áldozatok számosságával. Aztán jön a kettős megszállás borzalma, felvételek a masírozó nácikról/szovjetekről, a háború és haláltáborok szörnyűsége. Ahogy a termekben haladunk számtalan felvételt tekinthetünk meg, interaktív módon hallgathatunk bele beszédekbe, korabeli dalokba, háborús jelentésekbe. Az anyag olyan sok, hogy még negyedszerre sem mondhatom el, hogy mindent láttam. Az idézetekkel tarkított helyiségek tematikusan vannak felépítve, külön egy Szálasi nyilaskereszteseinek, a Gulágnak, a beszolgáltatásoknak, Nagy Imre perének, a propagandának, hogy csak egy párat említsek. Külön helyiségben szórakozhatunk a korabeli reklámokon, plakátokon, de a lelki felszabadulás csak egy rövid ideig tarthat, mivel utána a hajdan legrettegettebb helyiségben, a pincebörtönben kötünk ki. Sok szörnyűséget hallhattunk az Andrássy út 60. alatt történtekről, és ha a cselekményeket nem is, a környezetet a saját szemünkkel is megtekinthetjük. 

Nem akarom az összes 'puskaport' elsütni, maradjon meglepetés annak is, aki esetleg még nem járt odabenn, de annyit még megemlítenék, hogy bizony szembesülhetünk e számtalan borzalmat elkövetők névsorával is. Mint egy érettségi tabló: név, 'tól-ig', fénykép. Szemfülesek felfedezhetnek néhány érdekes alakot e gazemberek között, például az SZDSZ-os politikus, Pető Iván apukáját vagy a másik SZDSZ-es politikus, Bauer Tamás apukáját (a körmös Bauert). De itt van Gyurcsány anyósának apukája is, és a képek között biztosan megtaláljuk a napokban felmerült egyik miniszterelnök-jelölt ex-apósát is, Biszku Bélát. Kis történelmi ismerettel, olvasottsággal még mások láttán is elszörnyedhetünk, főleg, ha közben tudatosul bennünk, hogy ezek az 'emberek' nem bűnhődtek meg tetteikért.

Nem volt felelősségre vonás, sőt, némelyek még ma is ott ülnek a fontos pozíciókban, esetleg éppen maguk oktatnak ki minket, miként kell demokrataként viselkedni. Miközben 80 éves öregembereket rángatnak elő a világ túlfeléről, addig a karnyújtásnyira levő háborús bűnösök (mondjuk az '56-os sortüzek mészárosait) sorra ússzák meg tetteiket. Jól szajkózza Fricz Tamás, ez egy következmények nélküli ország. Maximum abban bízhatunk, hogy a lelkiismeretük megbünteti őket, ha egyáltalán van nekik olyan.

Addig is, ajánlom mindenkinek a múzeumot, annak is, aki márt járt ott, és annak is, aki még nem. És ha szívünkben-lelkünkben hazavittük, amit ott láttunk, mondjunk el mindent fiainknak is (már akinek ugyebár lehet olyan), nehogy némelyek a 'történelem' kategóriába sorolják ezt az 50 évet.

...biztosan nagyon jó lehet. Ha most visszapörgethetném az idő kerekét, és ha az életem olyan körülmények között zajlana (a múltban) sokkal inkább választanám ezt a hivatást, mint a jelenlegieket. 

Van még persze egy pár 'ha'. Szívesen tanítanék, most is, ehhez azonban szükség lenne alapos felkészültségre, azaz, hogy az általam tanított tárgyhoz magam is jól értsek. Persze miközben az ember pedagógussá válik, ezt is megtanulja, még jó hogy. Az mindegy mi a tárgy, hiszen a tudás átadása lenne számomra az öröm, de ha még választhatnék is, a történelmet választanám (de a mostani tudásom mellett számvitelt is szívesen tanítanék). Szerintem jó tanár lennék, élvezettel tanítanék és igyekeznék minél több érdekes pluszinformációt közölni egy-egy órán, a történelemmel is csak az lenne a baj, hogy — ismerve magamat, — nehezen tudnék értéktartalom nélkül beszélni egy-egy (főleg XX. századi) eseményről, korszakról. A blogomból is jól látszik, milyen hevesen tudok kirohanni egy-egy eszmeiség vagy jelenség ellen, milyen bőkezűen szóróm a minősítéseket, a durva vagy lekicsinylő jelzőket. De ez egy blog, az én blogom, kötetlen stílusú, és az én szellemiségem tükrözi. Ezért nyilván nehéz elképzelni, de érdemes tudni, hogy más helyzetekben más vagyok, oda tudok figyelni a 'játékszabályokra'. Az életben az ember különféle szerepekben vesz részt, és mindegyik szerep sajátságos viselkedésmintákat tartalmaz, eltérő keretek között zajlik. Leendő szociológusként magam szoktam rászólni a csoporttársaimra, hogy nem engedhetik meg maguknak a tudománytalan minősítéseket, sőt, semmilyen minősítést. Egy szociológus tudományos közegben nem engedheti meg magának a "jobb lenne, ha...", a "sajnos..." kezdetű mondatokat, csak és kizárólag az 'ez van' és az 'ez lehetne/lenne, ha...' tartalmúakat. Ehhez nagyon szigorúan tartom magam, és valószínűnek tartom, hogy oktatóként is hasonlóan tennék, ha néha nehezen is.

A hétköznapi életben is oktató stílusú vagyok. A személyes beszélgetésekben élvezettel hozakodok elő olyan témákkal, amikről feltételezem, hogy érdeklődésre tarthatnak számot a másiknál. Talán a partner számára kellemetlen lehet, de visszafogottság nélkül kérdezek rá, érti-e, amiről beszélek, hogy tisztázzuk, nem mondok-e olyat, ami nyilvánvaló (és ezzel esetleg azt az érzetet keltem benne, hogy hülyének nézem), és ilyenkor arról is megbizonyosodhatok, hogy a végén az illető nem fogja azt gondolni magában, hogy "ez meg miről beszélt?". Közben magam is végiggondolom a témát, hogy szabatosan, érthetően fogalmazzak, és nyilvánvalóan a megfelelő ponttól kezdjem a mondandóm felépítését. Ilyenkor sok dolog bennem is helyre kerül, így végül mindketten épülhetünk.

Néha megadatik, hogy egy kicsit a tanári szerepben tetszelegjek, az utóbbi hetekben kétszer is oktató lehettem egy pár percre. Az egyetemen volt két tárgyunk, aminél gyakorlati jegyért kiselőadást kellett tartani a többiek előtt. A dolog pikantériája az volt, hogy nem otthon, hanem ott helyben kellett felkészülni. A tanár rövid előadása után soronként kaptunk egy-egy feladatot, amiből együtt kellett összehozni egy vázlatot, majd abból egy embernek összefüggően kellett beszélnie a megadott időkeretben.

Első alkalommal a kisebbségek volt a téma. Már előre izgultam, hogy a mi sorunk a szexuális kisebbségeket kapja, de sajnos a "nők" lett a feladatunk. Sebaj, gyorsan átigazoltam az általam vágyott csoportba, majd a 40 perces felkészülési időben végig szinte én beszéltem. Mivel a téma kényes, senki nem akarta vállalni a nyilvános szereplést, én pedig arra hivatkozva, hogy nem vagyok lámpalázas, mert már kamera/mikrofon előtt is számtalanszor szerepeltem, magamra vállaltam az előadó szerepét. Izgalmas dolog volt. Sajnos tudomásul kellett vennem, hogy leendő szociológus kollégáim milyen szinten tudatlanok és előítéletesek, amiből előbbi természetesen megengedhető (lehet, hogy más témakörökben lemostak volna bárkit), de az utóbbi semmiképpen sem. Viszont ez egy kicsit meg is erősített a tudatban, hogy a következő 10 percben egy csöppet szebbíteni tudok a világon, amennyiben egy picit is oszlatom a tudatlanság okozta előítéletességet. Nyilván ilyesmi rám is rám férne egyes területeken. 

És igen, amikor rám került a sor, kiálltam a tanárnő és vagy 80 csoporttársam elé, és belekezdtem. Bár az első sorban ülő, amúgy is ellenszenves kolléga aljas megszólalása bárkit nyomban összeomlasztott volna, a rutinom átlendített a dolgon, és miután jeleztem, hogy hallottam, amit mondott, inkább az előttem álló feladatra koncentráltam. Igyekeztem tudományosra venni a témát, nem jelezni, hogy érintett is vagyok a dologban és úgy tenni, mint aki pusztán feláldozta magát a szereplés elvállalásával, és gyakorlatilag bármely más témában is ugyanígy kiállt volna. Egyébként tényleg, de ha már (részben) választani lehetett...

Az előre megadott dimenziók mellé újabbakat is beszúrtam, mert úgy láttam, egy szociológiai kutatásban relevánsak lennének, és ezek mentén építettem fel a mondandómat ott, helyben. Nekem elég néhány vázlatpont, hogy percekig ömöljön belőlem a szó, most is így tettem. Mivel a felkészüléskor is én vittem a prímet, megengedtem magamnak, hogy önhatalmúlag csavarjam a mondandómat, de ha élesen eltértem a korábban felvetettektől, akkor jeleztem, hogy a csapattársaimmal ebben a tekintetben eltér a véleményünk. Ezzel azt is elősegítettem, hogy ne úgy tűnjön, mintha magamról beszélnék. Tisztáztam, ki tartozik ebbe a kisebbségbe, ki nem, és miért nem, aztán szót ejtettem az éles törésvonalakról is (elfogadás/nem elfogadás, generációs különbségek okozta eltérések). Néhány humoros, könnyed elszólást is megeresztettem, de természetesen nem a mi kárunkra, hanem inkább a feszültség oldása miatt. Sajnos kevés volt az idő, és sok mindenre nem tudtam kitérni, ráadásul így is többet beszéltem, mint az előírt időkeret.A különféle témakörökről egyenként is szívesen értekeztem volna, de hát én csak hallgató vagyok, nem tanár. A végén persze megkaptam a magam tapsát, talán nem a legnagyobbat, de nem is a legkisebbet. Utána viszont nagyon sok elismerésben részesültem részben a tanárnőtől, részben a csoporttársaimtól. Nem győztek ajnározni, hogy milyen jó voltam, és milyen jó volt hallgatni engem.

Egy következő alkalom két héttel az előző után volt. Ekkor ugyanilyen szisztéma mentén zajlott az óra, ezúttal viszont a rendszerváltás témakörében. Ez is fekszik nekem. Ugyanúgy kutatási dimenziókat vázoltunk fel, majd a tanárnő kiosztotta a feladatot: érvelni kellett a rendszerváltás megtörténte vagy meg nem történet mellett, és az adott dimenzióval kapcsolatos ismereteinkről is számot kellett adni. Mi a gazdasági dolgokat kaptuk (ha a szabatos megfogalmazást leírnám, azt kockáztatnám, hogy a csoporttársaim itt kötnének ki, a blogomon, ezért ezt most mellőzöm). A tanárnő sajnos nagyon sok időt elvitt az órából, ezért a felkészülésre csak 25 perc volt, az előadásra pedig szigorúan csak 5 perc. Alig tudtunk egy pár dolgot összeírni, mert az is sok időt elvitt, hogy megbeszéljük, ki áll ki. Én mentegetőztem, hogy mivel a múltkor úgyis én voltam, most menjen más, de a többiek arra hivatkozva, hogy akkor nagyon jól szerepeltem, mellettem kardoskodtak. Persze csak látszólag kérettem magam, egyrészt mert tényleg élveztem az oktatói szerepet, másrészt mert ez egy jó alkalom volt arra, hogy semlegesítsem a korábban a fejemre idézett "biztos ő is buzi" vélekedéseket. Lassan ebbe úgyis beleszarok, hiszen már csak egy évem van vissza, ráadásul intelligens, valóban leendő tudós csoporttársaim számára ennek teljesen mellékesnek kell lennie. A seggagyúak meg nem érdekelnek (bár tőlük kell inkább tartani). 

Amikor sor került rám, ismét dőlt belőlem a szó, kicsit hadartam is. De hát kevés volt az idő. Elmondtam a rendszerváltás előtti gazdasági körülményeket, a változás folyamatát, a következményeket, tisztáztam, hogy ezen dimenzió mentén részben volt csak rendszerváltás (gazdaságilag feltétlenül, a lelkekben csak részben), és egy pár érdekesnek tartott dolgot is, de az egészre messze nem volt elég idő. A célnak mindenesetre megfelelt, és én is nagyon élveztem.

Szóval jó dolog volna tanárnak lenni, csak van egy komoly probléma. Az egyetemen csupa olyan ember alkotja a hallgatóságot, akik tanulni vannak ott, és nem muszájból. Hallgatnak, ha másért nem, a közeg miatt, mert belegondolnak, milyen lenne fordított helyzetben lenni vagy mert tényleg érdekli őket, ami elhangzik. Nem kell őket fegyelmezni, csöndben vannak, és ha nem is érdekli őket a téma, csendben elfoglalják magukat. Ilyen értelemben csak oktatni kell, nem pedig nevelni. Középszinten vagy az alatt sajnos ez nem menne így, én pedig előbb készülnék ki idegileg, minthogy igazán jó tanárrá válhatnék.

Ezzel tisztában vagyok, ezért a tanításról való ábrándozást agyam rejtett zugába számúzöm, és inkább a jelenlegi hivatásomra koncentrálok.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én rendszeresen szoktam rejtvényt fejteni. Na persze nem otthon, mert olyankor inkább a gép vagy a DVD előtt ülök, hanem utazás közben, amikor éppen nincsen kedvem az aktuális könyvemet olvasni, esetleg olyan helyre megyek, ahova nem viszek magammal semmit. Egy 4-be hajtott rejtvényújság meg egy toll ilyenkor simán elfér a kabátzsebben, ezért hosszabb úton sem kell a mobiltelefonom nyomkodásával múlatnom az időt.

Nehéz azonban olyan rejtvényt találni, ami még kihívást jelent nekem, most meg aztán végképp. Ez most arcozásnak tűnhet, ezért visszaugrok az időben egy kicsit — úgy 22 évet, — hogy megokoljam az iménti kijelentésemet.

Már egészen kis koromban tele voltam alkotó energiákkal, hímeztem, füzetekbe rajzolgattam magamnak játékokat, kirakóztam vagy éppen társasjátékot szerkesztettem kartonpapírból és színes vacakokból. Ezek között volt néhány igen hosszadalmas procedúra is (mindig a bonyolult, változatos dolgokat szerettem...), amikhez nem mindig volt kedvem. Ezért — játékok híján — szükség volt egyéb elfoglaltságra is az esti órákra, és mivel már elég korán ismertem a betűket, kb. 7 éves koromban igen jól olvastam és számoltam. 

Ekkor még létezett a Kisdobos újság, amiben mindig volt egy kimondottan gyerekeknek való skandináv típusú rejtvény is. Azt hiszem, ez volt az első, amit megfejtettem, az utolsó, amit egy pályázatra beküldtem, és a legutolsó, amivel nyertem is valamit. De miután — teljesen váratlanul — megkaptam az 1986-os Kisdobos zsebnaptárat, Vágó István A fele sem igaz II. című könyvét meg egy gratulációt tartalmazó gépelt papírcsíkot, a sikerélménytől fűtve azonnal végigtúrtam a lakást minden fellelhető rejtvény után. Hozzá tartozik a sztorihoz, hogy miután az első rejtvényemet úgy 60 %-ban kitöltöttem, anyám unalmában és a távollétemben kipótolta a maradékot, amit meglátva keserves sírásra fakadtam, mert azt én akartam volna megcsinálni. Szegények voltunk, ezért nem engedhettük meg magunknak, hogy nyomban elrohanjunk az újságoshoz, és vegyünk néhány rejtvénylapot, de édesanyám a keserűségemet látván lecsippentett a kosztpénzből, és engesztelésül meglepett egy Plusz egy vicc stílusú újsággal. Akkor még maximum az lehetett a nekem megfelelő szint. (A Kisdobos rejtvényével megesett szabotázsakciót radírral semlegesítettük, és máris megvolt az önálló befejezés öröme...).

Aki nem ismeri a rejtvénytípusokat, annak mondom, hogy a Plusz egy vicc tényleg nagyon egyszerű. Van egy fekete kockákkal teli négyzetrács, benne egy szó gyárilag beírva, mellette meg egy halom szó, a hosszúságuk mentén csoportosítva. A feladat nagyon egyszerű: írd be a szavakat a hálózatba, azt' kész. Ha valakit rejtvényfejtésre akarnék tanítani, nála is ezzel kezdeném, mivel ez igen könnyű típus. Nem megerőltető, viszont gyors sikerélmény, csak sajnos előbb-utóbb tovább kell lépni, mivel a könnyűsége miatt egy idő után már csak időpazarlás az egész, de nem kihívás.

Én is továbbléptem, jöhettek az egy-szám-egy-betű rejtvények. Ezek szintén elég könnyűek, bár itt már jóval nagyobb adag logikára és szókincsre van szükség a sikerhez. Szerencsére a lakásban nagy mennyiségben megtalálható (kapott) IPM magazinokban zömében ilyen rejtvények voltak, na meg sok skandi, ami a következő szintet jelentette számomra. 8-10 évesen az is sikernek számított, ha ezekbe akár egy szót is be tudtam írni, nem véletlenül emlékszem vissza rájuk úgy, mintha valami extrém nehezek lettek volna. Pedig nem voltak azok, csak én voltam még kis pöcsös. Mivel a szüleim elég hamar megunták a kérdezgetést, gyorsan magamra maradtam, ezért aztán sokszor órákig görnyedtem a négyzetek fölött, találgatva, mi is kellene egyik vagy másik sorba.

De hogy ne húzzam a végtelenségig...azóta eltelt 20-22 év, és én töretlenül fejtem a rejtvényeket. A skandináv rejtvények után jöttek a hagyományosak (ahol fekete kockák vannak, és oldalt kell megnézni a számozott meghatározásokat), az egyszerű variációk, aztán egy szép napon belecsaptam az Olasz Módra típusba is, mivel a többit kezdtem megunni. Ez a típus olyan, hogy csak egy nagy üres hálózat van, a meghatározásokat pedig soronként/oszloponként közlik. Nem tudod, melyik hány betű, hol kezdődik és hol ér véget, mert nincsenek kockák sem, ezeket is neked kell beírni. Ez már egy elég komoly szint, mivel nagyon sok ember el sem jut idáig. Viszont tök jó dolog begyűjteni az elismerő pillantásokat. Főleg, amikor a bulitól részegen hazatántorgó emberek között fejtem a rejtvényt, hajnali 3-kor, az éjszakai buszon. Ilyenkor elég furcsán néznek rám.

Volt még sok verzió, az Olasz Módra különféle variációi (keretjáték, amikor némelyik szó kilóg a hálózatból, a Hidalja át!, amikor középen nem szaggatott vonal van, hanem egy folyó-szerű sáv, a megkeverve, amikor totál össze van ömlesztve az összes meghatározás), a Rejtvénysziget (ahol még azt sem tudni, a hálózat igazi keretei hogy néznek ki), vagy a különféle logikai rejtvények (grafilogika, sudoku, stb.), amik mind-mind túl nehezek ahhoz, hogy az összes prímkó női lapba vagy tévéújságba ilyeneket tegyenek. Sajnos a szürke tömegnek való megfelelés kényszere elég sok mindennek lerontja a színvonalát, akár ha a történelmet nézzük is (lásd például a kommunista vérengzéseket, amikor a műveletlen tömegek kifosztották, legyilkolták az akkori (szellemi) elit tagjait). A mennyiség a minőség fölé keveredik. 

Eddig viszont akadt olyan magazin, ami kimondottan az igényes, nehéz rejtvényekre vágyóknak készült. Ilyen a Logika, a Kemény Dió vagy az Olasz Módra. Mivel egy-egy hasonló rejtvény megfejtése nem 5 perc, és mivel inkább olvasni szoktam, rejtvényezni csak leginkább két könyv között, ezért ritkán fordul elő, hogy újságot veszek, hiszen sokáig kitartanak. Így fordulhatott elő, hogy hosszú hónapok után újra vettem egy Olasz Módra című lapot. És itt jön a lényeg, amiért ez az egész bejegyzés született.

Ugyanis ez az újság olyan szinten pocsék lett, hogy arra alig találok szavakat. Régen nem ilyen volt. A papírja alig különb a klozetpapírnál, de ez még belefér. Tele van helyesírási hibákkal, felrúgja az ilyen típusú rejtvények konvencióit, ráadásul könnyű. Nagyon könnyű. Csupa igekötős, ragozott szavakkal van teli, amiket simán megfejtesz. Egyszerűen nem kihívás. Az egyik legnehezebb rejtvénytípus, a Rejtvénysziget is baromi egyszerű benne, mert előre tudni, hol kezdődik az ábra, így viszont éppen a lényeget lúgozták ki belőle. Szégyen. 

Bajban van manapság az ember, ha igényességre vágyik. A szürke és a gagyi mindent elborít, még az ilyen komoly területet is. Kíváncsi vagyok, mikor találják ki a 4x4-es sakkot a hülyék kedvéért, elvégre nekik is kell egy kis sikerélmény. Aztán ha a közös témára terelődik a szó, még azt is tisztázni kell, hogy ő vajon a gagyi rejtvények mestere, vagy a rejtvényeké.

A mostanában fordulatokban bővelkedő, viszont rendkívül fáradságos mindennapjaimat megszakítva ezúttal egy olyan epizódot emelnék a figyelem középpontjába, ami nem minden előzmény nélküli. Bár a címéből ez is következhetne, ezúttal sem politikáról sem szakításról nincs szó, pedig egy hozzám hasonlóan ötletes és frappáns bloggernek ez annyira adná magát... (majd ha egyszer "Bloggyakorlatok" címmel sorozatot írok, leírom, miként lehet ugyanazzal a címmel számtalan gondolatmenetet végigvezetni). Mint látszik az látszik, szerénységről sincs szó. A cím ezúttal pontosan azt takarja, amiről szó lesz.

Szóval nem minden előzmény nélküli a dolog, mivel kb. egy évvel ezelőtt szintén lomtalanítás volt a környékünkön, én pedig már kicsivel utána várni kezdtem a következőt, mert már akkor bántam, hogy bizonyos dolgoktól nem szabadultam meg időben.

Sokan mondják, hogy halál/szakítás után az érzelmi regenerálódás nagyon nehéz addig, amíg a elvesztett személy holmijai folyamatosan szem előtt vannak, körülvesznek minket (kivéve, ha mi vagyunk a halottak). Erről is írtam, méghozzá itt. A Rolanddal való szakítás tekintetében könnyű dolgom van/volt, mivel az ő cuccait összeszedtem és visszaadtam (bár a saját tulajdonú, de közös emlékeket idéző holmik is szaggathatják azokat a sebeket), ráadásul — tanulva a korábbi szakításomból — nem az 'addig kesergünk, amíg el nem múlik' taktikát, hanem az ' előre nézzünk, ne vissza' taktikát alkalmazom. Ilyen értelemben Roland emlegetése a lomtalanítással egy témában alaptalan is, nem úgy, mint néhai nagymamám, aki viszont lényeges ezen tekintetben.

Mint tudjuk, a lakás korábban az övé volt, tőle örököltem meg (azaz rajta és apámon keresztül a még élő édesanyámtól, de ez most mindegy). Állítása szerint ő az utóbbi 30 évben nekem tartotta rendben, és nekem vigyázott a berendezésre is. Sőt, még a kontár szakemberek felbérelése is az én érdekemből történt (meg az én kontómra, a tudtomon kívül) akármennyire is tiltakoztam az ilyen megrendelések ellen. Tehát nagyanyám még simán élt, amikor a lakás — ezen logikát követve — már az enyém volt, én hálátlan meg még most sem vagyok képes az otthonomnak érezni. De hogyan is tehetném, amíg nincs MINDEN pontosan úgy, ahogy azt én, ösztönből, ízlésből vagy akármiből szeretném? Amíg a szekrények egy részét az ő holmijai töltik fel, amíg a különféle csipke, filc és hímzés alapú alátétek olyan üveg, kerámia és egyéb alapanyagú dísztárgyak alatt pompáznak, amiket ő vett, mert neki tetszettek, addig az a lakás nem az otthonom. Nem otthonom addig, amíg nem olyanok például a fali dekorációk, amilyeneket én látni szeretnék, és nem otthonom, amíg a lakásban nem kényemre tevékenykedem, hanem "na ha ezt most látná!" kezdetű gondolattól befolyásoltan. Ha egy nagyanyám által őrizgetett és túlzó módon ápolt valamivel én úgy bánok, ahogy egy engem szolgáló tárggyal bánni lehet, és ez rossz érzéssel tölt el, akkor nem vagyok szabad a saját otthonomban.

Éppen ezért vártam nagyon az idei lomtalanítást. Végérvényesen, visszafordíthatatlanul és minden kompromisszumot nélkülözve lelkileg is birtokba venni a saját lakásomat, ez volt a cél. Nincs apelláta, hogy a ruhákat miért nem viszem segélyegyletbe, hogy ez vagy az milyen antik, hogy az meg amaz milyen jó lesz még. Nem, már 3 évem volt, hogy a ruhákat eljuttassam a rászorulókhoz, de nem tettem, és ha további évekig tartogatom őket, akkor sem leszek beljebb. Az antikvitás sem érdekel, mert úgysem fogok székekkel az utcán flangálni, hogy eladjam őket, és a szocreál üveghalakon sem fogok soha 'nyerészkedni', mert én egyszerűen nem vagyok ilyen. És nem, nem lesz jó a 30 éves olajsütő, mert egyébként sem szeretem az olajsütőben készült dolgokat, és nem, nem lesz szükség a hatalmas nejlonokra sem, mert ha festek, úgyis újságpapírt terítek le, vélhetőleg a múlt heti Magyar Nemzetet vagy a földszintről szerzett Auchanos reklámszart. Ugyanilyen elven festőhengerre sem lesz szükségem, mert eddig sem használtam soha sem, és ezután sem fogom saját káromra az elavultabb technológiájú eszközt használni a már bevált, modernebb lehetőség helyett.

A nagymama otthonkái, szoknyái, kabátjai és blúzai egy része már bezsákolva tornyosult a raktárszobának használt kisszoba bizonyos pontjain, igazi putri kinézetet kölcsönözve az enteriőrnek. Ezeket most csak meg kellett ragadni, és lehurcibálni a ház mögötti parkolóba, ahol az éhes csótányok már alig várták az akkor még csak mérsékelt tempóban és visszafogott mennyiségben érkező lomokra. Egyikük nagyon előzékenyen elém is sietett, és felajánlotta, hogy segít a cipelésben. Hiába, nagy a konkurencia. Mivel tudtam, mi lesz a következő lépés, nem is igen foglalkoztam a ruhák gondos hajtogatásával. Ha kiborítják az egészet, akkor minek?

Egyébként csótányék egyre pofátlanabbak. Hogy egymással szemben hogy viselkednek, azt nem tudom, nem is érdekel, feltűnő volt azonban, hogy ezúttal csak kevesen járkáltak megberhelt járművekkel, és nem közlekedtek a kupacok között, hanem egy-egy helyen táboroztak le. A mi csótányaink már korán reggel kipécézték maguknak a tömbünk leendő lomhalmát, és egészen délutánig nem is mozdultak onnan. Akármilyen időpontokban tértem is vissza egy újabb adaggal, mindig ugyanazok siettek elém. Kérdőre vontak, hogy lesz-e még szemetem, aztán utasítgatni próbáltak, hogy ide vagy oda tegyem a kezemben levő csetreszeket, néha még azt sem várták meg, míg kiborítom az aktuális halmot, mert máris láb alá siettek, és szinte röptében kapták el az értékesnek tűnő dolgokat. Egy pali nem átallott rám szólni, hogy neki vigyem oda azt a pár dolgot, ami éppen nálam volt, és ne a kupacra dobjam azokat (nyilván nem ahhoz a bandához tartozott), amit viszont már nem hagytam szó nélkül. Nehogy már az ő kedvéért újabb halmokat képezzek a parkoló járművek között, ráadásul olyan dolgokból, amiket nyilván ő is ott fog hagyni. Mondtam neki, hogy majd szépen odaviszem a többi közé, utána tőlem oda teszi őket, ahová akarja. Egy másik meg nem átallotta megkérdezni, hogy "a székből csak kettő van, főnök?", mire kis híján felcsattantam, hogy "persze, jöjjön föl nyugodtan, aztán viheti az összes bútort, meg ami csak tetszik". Pofátlan. Még jó, hogy nem kell magam szégyellni, amiért nem megfelelő színvonalú szolgáltatást nyújtok nekik, hanem csak úgy lehordom a számomra már nem használható dolgokat. 

Pedig kaptak egy pár igazán hasznos, nem ritkán értékes dolgot is, semmi okuk nem lehet a panaszra. Én például levittem egy eddig féltve őrzött, nyakba való rókaszőr-izét, egy szőrmebundát, ami gyanítom, hogy eredeti volt és nem kőolaj-termék, kifogástalan állapotban lévő székeket, amik mindössze feleslegesek voltak (és régiek), annyi selyemsálat, hogy az összes travinak jutott volna egy-egy belőle, vagy 200 hangkazettát és sok más dolgot. A kazettáknál mondjuk egy kicsit meginogtam, de aztán úgy döntöttem, hogy úgysem fogok a büdös életben sem kazettát hallgatni, az meg későn jutott eszembe, hogy valamelyik bloggertársam esetleg lecsapott volna egyik-másik zenei kincsre. Ha azt mondom, hogy kb. 4 köbméternyi holmival könnyítettem a hetedik emeleten, akkor abból 3,5 köbméter használható dolog volt, és nem szemét. 

Bár az általános fáradtság miatt a fél óra alatt elintézhető tevékenységet fél napra sikerült elhúznom, és még most is lenne mit kidobni, de ezek léte már alig-alig zavaró. Maradt a felszabadult helyek portalanítása, a szekrényekbe elrakható holmik szem elől való eltüntetése és némi takarítás. Ha ezzel is készen vagyok, élvezhetem a megnövekedett lakóterület előnyeit. Persze a nagy kapkodásban egy csomó minden ottmaradt, amiket teljesen spontán fedezek fel. "Basszus, ezt is levihettem volna! — kiáltok fel igen gyakran.

Majd jövőre azok is röpülnek.

Valamikor november vége táján voltunk egy páran Galyatetőn, pihentünk egy hétvégényit. Út közben bevásároltunk a gyöngyösi TESCO-ban, vettünk mindenféle ételeket, némi piát meg rágcsálni valókat is. Korábban már kóstoltam egy tormás mogyorót, ami nagyon ízlett, ezért rávettem a társaságot, hogy majd próbálják ki ők is, és behajítottam egy csomaggal a kosárba. Péntek este ki is bontottuk a csomagot, és mindenki megkóstolta ezt a zöldes színű, csípős finomságot, a többieknek azonban nem tetszett. Legalább nekem maradt a java. Sajnos...

...később vettem ugyanis észre, hogy a BA7-es fogamból hiányzik egy jókora darab. A kemény mogyoró lehetett a végzete, én pedig észre sem vettem a balesetet, csak miután jóízűen lenyeltem saját testem ezen részét is. A helye persze csupa rece volt, amit a nyelvemmel önkéntelenül is folyamatosan piszkáltam. Tömött fog, számítani lehetett hasonlóra, na de nem a töméscsere után pár héttel. Kicsit bosszús is voltam, de ha így esett, hát így esett, majd visszamegyek az orvoshoz — gondoltam.

Teltek a hetek, a hónapok én pedig egyre csak halogattam a rendbetételt. Mivel csak a terheléstől tört le a fogam, és nem szuvasodástól, nem volt büdös a szám sem, ráadásul a használattól az éles részek is lekerekedtek, tehát a nyelvemet sem kellett féltenem. Aztán néhány hét (talán 1,5 hónap) elteltével egy újabb darab is levált, amit viszont azon nyomban észrevettem. Ha felülnézetből egy négyzetnek képzeljük el ezt a fogat, akkor a bal alsó és a jobb felső sarka lett az enyészeté, és itt kezdődtek a bajok. Nem tudom, hogy mozogni kezdett a tömés vagy csak szabaddá vált korábban szövettel védett rész, de egyre érzékenyebb lett mindenre, amire érzékeny lehet egy fog. Hideg, meleg, édes, rágás, minden. Apránként elkezdtem csak a másik oldalon rágni, és egészen jól megbékéltem a helyzettel, miközben azért folyamatosan emlékeztettem magam, hogy orvoshoz kéne menni vele.

Múlt hét végén arra ébredtem egy hajnalon, hogy sajog. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy felébredjek rá, és ne is tudjak visszaaludni. Nem volt elviselhetetlen, nyugodtan csinálhattam tőle akármit, mert nem zavart, de azért sajgott. Ez már elég nagy lökés volt, hogy felhívjam a dokimat, aki e hét hétfőre adott időpontot. Imádkoztam, hogy addig ne fájduljon meg úgy istenigazából, közben meg szidtam azt a hülye Pató Pál fejem, amiért ennyit vártam. Szerencsére elmúlt a fájás, és hétfőig vissza sem tért.

A dokinéni megnézte. és megállapította, hogy egyáltalán nincs semmi baj, csak kicsit pótolni kell a tömésbe. Nem is érzéstelenített, csak üreget fúrt a régi tömésbe, és abba pakolt bele egy újabb adagot. Kicsit persze megszenvedtem, mivel a fúró hűtővizére nagyon érzékenyen reagált a szám baloldala, aztán pedig az elülső-alsó, össze-vissza dőlő metszőfogaim kőmentesítése sem volt kellemes érzés. Ez ilyenkor általában vérzéssel is jár, aztán meg az is sajog, mert az íny mindig sérül egy kicsit. Még javítgatott egy tömést a másik oldalon is, fizettem 3000 Ft-ot, aztán távoztam. Három órán át nem szabad rágni, oké.

Ebédkor — gondoltam — kipróbálom az új fogamat. Némi félsszel ügyeskedtem át a pőrkőttet natúr pulykamellet a bal oldalra, mivel azért egy kicsit tartottam a fájdalomtól. Erre azonban nem számítottam. Abban a pillanatban, ahogy ráharaptam a forró húsdarabra, úgy éreztem, mint akit fejbe rúgtak. A könnyem majd kicsordult, olyan fájdalom hasított az arcomba, ami aztán lüktetve terjedt tovább, és maradt meg vagy fél órán keresztül. De nem is a kezelt (BA7) fogam fájt, hanem az összes többi, bármennyire is furcsán hangozzék ez. Mintha mindegyik közbe egy pengét ékeltek volna, és azzal feszítették volna őket szét. Alig bírtam lenyelni azt a falatot, az ebéd hátralevő részéről nem is szólva. Vártam, mikor megy végre ki, de majd egy órát maradt, a szerencsére azért enyhülő fájás. Kaptam egy fájdalomcsillapítót, amit nem vettem be, mert éreztem, hogy van remény a javulásra.

Mi lehetett a baj? — kezdtem el gondolkodni, és arra jutottam, hogy talán a több hónapos (?) kíméléstől lettek érzékenyek a fogaim. Elszoktam a rágástól, és most ennyi inger egyszerre sokkosan hatott rájuk. Mivel azonban csak amolyan háttérfájássá enyhült a lüktetés, ekkor még nem foglalkoztam kimerítőbben a témával. Kis óvatos gyakorlás, aztán minden rendbe jön szépen. A vacsorának így is láttam neki. A falatot előbb a megpuhítottam jobb oldalon, és hagytam, hogy átvegye a testem hőmérsékletét, majd úgy tereltem a bal oldalra. Nem kellett volna. Bár a rúgás-érzés elmaradt, újra elborította az arcomat a fájdalom. Sziszegtem, sóhajtoztam, fel-alá mászkáltam a szobában, de csak nem múlt. Kénytelen voltam bekapni egy Algopyrynt, pedig nem vagyok híve a gyógyszereknek. Ennek ellenére is a halántékomig hatolt a fájdalom, és vagy egy óra kellett, mire elmúlt.

Megijedtem, de komolyan. Rávetettem magam a netre, és megpróbáltam értékelhető informácit szerezni a dologról. Mitől fájhat az egész bal arcom? Sokmindent nem találtam, ezért maradtam az arcüreggyulladásnál. Hülyén hangozhat, de megvolt rá az alapom: egy tályogos, gyökérkezelt fog, ami már egy ideje nyomó érzést produkál az orromtól kicsit balra. Ez persze még mindig nem volt elég magyarázat arra, miért fájt az alsó állkapcsom is. Mivel tovább nem jutottam, inkább lefeküdtem aludni, bár ez nehezen ment.

Másnap reggel újabb kísérletet tettem a bal oldali fogsorokkal való rágásra, és újra csak szidtam magam. Az újabb fájdalomhullám ismét elborította az arcomat, és határozottan azt éreztem, hogy lüktet az ínyem. Az ujjamat odanyomva valóban nem volt semmi kétség efelől. Újabb fájdalomcsillapító, és irány dolgozni, ahol az álmosságtól és a gyógyszertől bódultan hívtam fel a fogorvosomat. Megállapodtunk, hogy másnap (szerdán) reggel elmegyek hozzá. Aznap még néhány óvatos próbát tettem, és annyival mindenképpen beljebb voltam, hogy most már csak a kezelt fog környéke fájt. Kicsit meg is nyugodtam, mivel ezt a gyógyulás jelének vettem.

Szerdán úgyis szabadságon voltam, nem volt hát akadálya akár egy egész napos rohangálásnak (orvos-röntgen-orvos), de erre nem is volt szükség, mivel reggel már kimondottan jól éreztem magam. Gondolkodtam is, hogy lemondom a találkozót, de azért mégis elmentem, sosem lehet tudni alapon. A doktornőnek elmondtam, mi volt, mire ő első körben megkocogtatta az alsó fogakat. Jobbról, balról, elölről, hátulról, semmi. Következő fog ugyanígy, semmi. Ezután jött a hideg-próba. Egy kis vattapamacsra széndioxidot fújt, majd a pamacsot több irányból a fogamhoz érintette. Hát nem volt kellemes, de legalább kiderült, hogy nem is a bal alsó hetes, hanem a mellette levő, a hatos a problémás. Viszont abban maradtunk, hogy várunk egy kicsit, hátha további javulás következik.

Bizakodó voltam, de hiába. A bal oldalon továbbra sem tudok enni, mert minden alkalommal jön a fájdalom, bár ez még elviselhető. Ahhoz viszont elég kellemetlen, hogy ne kívánjam érezni újra meg újra. Nem úszom meg azt a gyökérkezelést.

Kicsit elhanyagoltam a blogot, de a napokban eléggé foglaltak voltak az estéim, odabe' meg sok a munka. Viszont most itt vagyok, ha csak egy viszonylag rövid bejegyzés erejéig is. Kis gonoszként nem fogom ecsetelni, hogyan állok a párkeresés terén, pedig biztosan örülnétek egy ilyen bejegyzésnek. Hehe. De most nem, majd ha megérett rá a nemzetközi helyzet.

Most a blogom napló jellegének erősítése következik, hiszen elvileg azt a feladatot is be kell, hogy töltse. Meg aztán éppen egy hónapja nem dagonyáztunk a pénztárcámban, és ha a hasonló témájú bejegyzéseket hanyagolnám, csökkenne a lelkesedésem a kiadásaim vezetésének terén. Aki nem kattint el innen rögtön, az még apró részletek is megtudhat az életemről (voyeur-öknek pedig zsepit elő!).

Így néz ki a február grafikonja:

Szemfüles olvasók rögtön észre vehették, hogy ezúttal egy oszloppal több van, mint legutóbb. Na jó, tutira senki nem vette észre, mert ki az a hülye, aki visszalapozott a januárhoz? Meg aztán minek is. De akkor most mondom: korábban elfelejtetem felvenni a nyilvántartásba a 'Ruha' tételt, ami azért nem volt feltűnő, mert nem vettem magamnak semmit. Most se magas ez az oszlop, mert csak néhány pár zokni van benne (az utolsó). Érdekes módon a legtöbb tétel szinte teljesen megegyezett a januárral, ami viszont növekedést jelent, arra ott volt fedezetként a prémium fizetésem előre hozott 1-2 részlete. Mondtam már, hogy burokban születtem?

Akkor lássuk, mire költött februárban egy átlagos(?), meleg fiatalember:

Élelmiszer (első oszlop, 12%, +1%): érdekes, hogy szinte semmivel sem költöttem többet élelmiszerre, mint januárban. Lehet persze, hogy nőt az infláció, én meg véletlenül kevesebbszer vásároltam, vagy jobban beosztottam a tartalékokat, de így első ránézésre tényleg nincs különbség. A március lesz az érdekes, mivel már második hete diétázom, ami elvileg többe kellene, hogy kerüljön.

Macska (második oszlop, 8,5%, +350%): Desi kajája valahogy most eleve a kétszerese a múlthavinak, aminek nem tudom, mi az oka. Talán megnőtt a Whiskas aránya, mert lassan mást végképp nem eszik meg. A nagy eltérést a macskabútor okozza, de ez egyszeri kiadás volt, és ehhez hasonlót máskor nem is tudnék venni, mert nincs hova tenni. Igazából nem is feltétlenül ebbe az oszlopba való, de végül úgy döntöttem, a macskabútor a macskát illeti, költségek terén is.

Cigaretta (sárgás oszlop, 4,5%, -3%): szinte teljesen ugyanannyi, mint januárban, egy kicsit mégis kevesebb. Ez jó jel, és amíg csak reggel-este meg társaságban gyújtok rá, addig nem is fog meglódulni fölfelé.

Háztartás (halványkék, 1%, +56%): ez sem vágott a földhöz februárban (sem). Némi mosogatószer meg zsebkendő tartozik ide, bár utóbbit — leggyakoribb felhasználási területét tekintve — akár a Test oszlopba is írhatnám. Khm...

Rezsi (Himalája, 29%, +11%): nané, hogy ide ment el már megint egy halom pénzem. Mindenkinek a rezsi a legtöbb, sokaknak az egész fizetése rámegy. Az enyém több, mint a bruttó minimálbér... A UPC-számlám most csak 35 Ft volt, de nem azért, mert bementem, és körbeszoptam mindenkit, hanem mert januárban véletlenül duplán fizettem ki egy számlájukat (meg mert hülye vagyok). Cserébe viszont ezúttal a FŐTÁV van duplán, mert arra januárban nem maradt keret. Aztán most jött a Díjbeszedő is, plusz egy mobilfeltöltés is esedékes volt. A többi (ELMŰ, bérlet, közösköltség) fix.

Vállalkozás (Rolcsitól kapott, de nála kikötött pólóm-színű, 17%, +385%): szakmai lapot most sem vettem többet, mint januárban viszont decemberben elkummantottam az adóm egy részét, és ezt most muszáj volt befizetnem. A karácsonyra való tekintettel akkor csak a büntetési határig fizettem ki az EVÁ-t... Majd áprilisban figyeljetek! Akkor aztán lesz itt összeg, hajjaj. (Igen, akkor is lesz ilyen bejegyzés, bármennyire is szomorú.)

Hobbi-szórakozás (7. oszlop, 8,5%, +1%): nem számoltam ki előre, de szintre forintra annyi, mint a korábbi hónapban. Néhány DVD (amikről már írtam), a King-könyv (amiről szintén), néhány feles az egyetemi ebédszünetekben, egy italozás Ricsivel, ilyesmi. 

Test (izé-kék, 13%, +103%): már a múltkor előrevetítettem, hogy ez bizony több lesz, mint akkor volt. Bizony, az edzőmmel már csak félbarterben vagyunk, mivel a könyvelésével semmi dolgom, és ezt ő is tudja. Emiatt dupla az összeg, nem azért mert többet lettem volna fodrásznál vagy több fogkrémet nyomtam volna a fogkefémre.

Egyetem (sötétkék, 4,5%, +3%): ugyanannyi, mint januárban. No comment.

Egyéb (magenta (vagy mi), 1%, -310%): mivel ezúttal megúsztam a név- és születésnapokat, alig akadt némi költenivalóm ajándékozás terén.

Lottó (sárga, 0,5%, -63%): volt egy 4-találatos Skandinávom a hónapban, amit visszaforgattam a játékba. Így nem sokat pocsékoltam el a reményre.

Ruha (utolsó, 1%, N/A): a zoknik. A java majd csak most jön, mivel azóta vettem magamnak egy pár cuccot. Élvezzem már, hogy dolgozó ember vagyok! Meg aztán csinosnak kell kéne lenni, ha nem akarok egyedül maradni.

Juj, de izgalmas volt mindez, alig bírok majd elaludni. Szerintem ti is vegyetek be altatót...

Már itt, az elején előrebocsátom, hogy az alábbiakban — tőlem szokatlan módon — homoerotikus szexuális tartalom, — tőlem ritkán tapasztalt módon — obszcén kifejezések, és —a tőlem a megszokottnál is — nagyobb mennyiségű zárójel és gondolatjel fog szerepelni. Ezért aki undorodik a melegektől (mondjuk az a napi 15-20, "szkinhed" keresőszóval ide érkező), prűd vagy a Zárójel Ellenes Liga (ZEL) tagja, az az olvasással lehetőleg várjon a következő bejegyzésemig, vagy mazsolázzon a régebbiek között, azok is nagyon jók.

Iguazu a napokban közzétett egy rendkívül szubjektív (még jó, hogy...) írást arról, hogy milyen srácra/pasasra/fiúra/férfire vágyna, ha választhatna. Ez valahogy engem is megihletett (ami az előző bekezdés utolsó szavaiból is kitűnik), ezért — mint éppen egyedülálló ember — most veszem a bátorságot, és magam is közzéteszem a saját elképzelésemet. És mivel már legalább ketten vagyunk, aki ilyet tesz/tett, szinte már intézményesültnek tekinthető a dolog, ezért arra is veszem a bátorságot, hogy nevet adjak neki, megkönnyítve ezzel a későbbi hivatkozásokat is: Egyedülálló Buzik Ismerkedés Helyett Alkalmazott Listája (röviden: EBIHAL). Használhatják persze nem-egyedülállók is, ha hűtlen fráterek, adaptálhatják heterok is, mert miért is ne, és ismerkedés mellett is élhetünk a nyilvános közzététel ilyetén módjával, ha még nincs meg a szívünk választottja. De a legkényelmesebb, ha ismerkedés helyett alkalmazzuk, mert az olyan sok nyűggel járhat. Először is nyitott szemmel kell járni, avagy az e célra rendszeresített honlapokat látogatni, ahol túl keveset tudunk meg a többi emberről, vagy képet kell föltölteni magunkról, ami azzal a kockázattal jár, hogy valaki megismer minket az utcán, és úgy ordítja bele az embertömegbe, hogy "Nem téged láttalak a Gayromeon?" (és/vagy máshol). Aztán időpontokat kell egyeztetni, izgatottan, torkunkban dobogó szívvel, száraz szájjal, nedves tenyérrel várni az illető érkeztére, és lelkiekben felkészülni, hogy a magáról feltett kép óta 40 kilót hízott vagy, hogy amikor meglát minket, hátat fordít, és hanyatt-homlok menekülni kezd.

Ha ez mégsem történik meg, jöhet az ismerkedés. Közös programot kell találni, közben pedig mindenféléről csevegni. Mindezt úgy, hogy (ha valóban párkapcsolatot keresünk, és nem szexpartnert) közben azért ne bámuljuk meg nagyon feltűnően, ne lessünk be a pólója alá, ne felejtsük a szemünket a sliccén, ne vizslassuk a ruhája koszmenyiségét, ne számoljuk a füléből kilógó szőrszálak számát, és még szórakoztatóak is tudjunk maradni. Esetemben ez elsőre általában igen nehéz, mert baromira meg tudok illetődni, képtelen vagyok az illetőnek élből azt mondani, hogy "Bocs, de pá!" (mert sajnálnám őt, amiért megalázom ezzel), ráadásul, ha olyan emberrel hoz össze a sors, aki első blikkre tetszik, akkor nyomban elapad a szavaim árja, és esetlen leszek. Pedig aki ismer, az tudja, mennyit tudok dumálni...ugye, hogy mennyit tudok dumálni? 

Szóval tiszta nyűg az egész (bár felettébb izgalmas tud lenni), ráadásul ha egyébként minden klappol, még sehol sem tartunk, hiszen ki az, aki elsőre belém zúgna? Vagy én belé. Jöhetnek az újabb körök, újabb egyeztetések, és mindig ott a kockázat, hogy kiderül rólunk valami, ami nyomban negálja az egész procedúrát, vagy esetleg a másikról, és akkor meg szomorúan jelenthetjük ki, hogy "pedig milyen jól indult". Közben pedig jöhet a vívódás, hogy most akkor színészkedjünk, és mutassuk magunkat olyannak, amilyennek szerintünk látni akar minket, vagy adjuk önmagunkat, és vállaljuk a csalódás okozásának kockázatát. (Egy mondat erejéig komolyra fordítva a szót: ne színészkedjünk, hanem legyünk őszinték, hiszen ha megjátsszuk magunkat, nem belénk fog szeretni, hanem a szerepünkbe, ez pedig aknamezőt telepít a közös jövőnk útjára, ami nem szerencsés.) Az egészet megakadályozandó, jöjjön az én külön bejáratú EBIHAL-am!

Azaz még egy kicsit ne jöjjön, mert szeretném leszögezni, hogy (ahogy azt Igu is megfogalmazta), tökéletes pár nincs, soha nem is fogjuk megtalálni. Ha van egy EBIHAL-unk (mindenkinek van), az csak a mérce, az etalon, amihez a szóba (meg a szembe) jöhető embereket mérhetjük, de teljes egyezés sosem lesz. Mi sem felelünk meg (feltétlenül) mások elképzeléseinek, éppen ezért mindkét félnek tudni kell engedni. Ráadásul rájöhetünk, hogy bizonyos tulajdonságokat oktalanul zártunk ki előre, bizonyos tulajdonságokról nem is feltételeztük, hogy fontosak számunkra, mások elenyésznek, ha a szerelem tüze gyullad fel a szívünkben. Sőt, lehet, hogy amiről eddig azt hittük, hogy zavarna minket, éppen azt találjuk vonzónak a másikban, vagy arra is rádöbbenhetünk, hogy bár a szívünk választottja rendelkezik némi hiányossággal, sokkal több erénye van, mint hátránya. Ezért aztán aki most ezt olvassa, és reménykedik, ne gondolja, hogy ha valamely — az alábbiakban felsorolandó — 'kizáró' tényezővel rendelkezik, az máris az el sem kezdett párkapcsolat végét jelenti. És akkor most tényleg jöjjön a lista:

Első és legfontosabb, hogy a lába között többlet legyen, és ne hiány, azaz férfi legyen az illető, lehetőleg olyan, aki maga is többletre vágyik. Bár mint (jelenleg) filigrán srác, a nemi identitás mutatóm elvileg a biszexuálison áll, azonban úgy tűnik, ez mégsem ilyen egyszerű. Valahogy rájöttem, hogy jobban érzem magam a melegvilágban, mint az unalmas heteroban, és igazság szerint a szemem sarkából is szinte csak a pasikat nézem meg, a lányokra rá se hederítek. Lehet, hogy mégis azon olvasóimnak/bloggertársaimnak van igazuk, akik azt hangoztatják, hogy biszexuális nincs, csak kéretőző buzi? (Wiko, a diadalittas kiáltásaidra nehogy összeszaladjanak a szomszédok, mert még nem fogadtam el ezt az állítást, csak ízlelgetem). Bocsi, csajok...

Másodsorban lehetőleg 20 és 28-29 év közötti legyen, mert egyrészt állítólag én sem nézek ki 29-nek, másrészt egy nagyon fiatal még egészen máshogy gondolkodik és más világban él, mint én. Ha már egyetemista, akkor sem mindegy, hogy anyuci pénzén, a két szép szeméért, a saját pénzén, megdolgozva érte vagy hozzám hasonlóan, néhány év kihagyással, önszántából és önerőből. Az utóbbi két kategória már tudja, mi az az ÉLET, és nem a középiskolás álomvilágban él.

Aztán jöhet a kinézet, mert az (is) nagyon fontos. Ezt úgy kell érteni, hogy hiába tökéletes az illető belsőleg, mert ha számomra visszataszító a külseje, akkor viszonylag kevés esélye van a belsője és belseje megismertetésére. Persze adódhat olyan, hogy valamilyen teljesen ártalmatlan szituációban találkozunk, amikor felfedezhetem az értékeit, és a fellobbanó szerelem esetleg megvakít, de erre kár apellálni. Viszont itt nem kell olyanokra gondolni, hogy a szőke, kék szemű, deltás herceget várom, mivel az olyan rám sem nézne. Vagy de? Kishitű vagyok. Nem baj, ha kék a szeme, mert az vonzó, de ha különleges (szürke vagy zöld), az kimondottan jó, viszont a barna is kifogástalan. Nem ezen múlik, bár piros azért ne legyen. Legyen haja, és az legyen igényes, ha ugyanis igénytelen hajformájú egyedre vágynék, akkor a saját, régebbi fényképeimet csókolgatnám, és időnként lekapargatnám róluk a rászáradt...khm... Szóval a haj. Kopasz — ha lehet — ne, meg csimbókos és raszta se. A többi jöhet, mert ez sem olyan lényeges. Nem baj, ha nálam kicsit alacsonyabb vagy némileg magasabb az illető, de egy két méteres égimeszelő mellett nehezen tudnám elképzelni magam mint férfi. Aztán ne legyen túlsúlyos, féllábú, fogatlan vagy barnás-feketés állagúra korhadt szájtartamú. Ne legyen büdös, koszos, hacsak nem az edzéstől (éppen) megizzadt és poros. Nem kell, hogy kigyúrt legyen, kockák legyenek a hasán (az meg végképp nem, hogy úgy nézzen ki, mint aki allergiás a darázscsípésre), de ne hanyagolja el a testét, ne legyen több rétegű úszógumija vagy köbméteres hasa. Ha kevéssé szőrös vagy szőrtelen (mellkasú), az pluszpont, ha mégis szőrös, az sem baj, viszont az arcszőrzetért levonás jár, kivéve ha az néhány napos borosta.

Az öltözködése mindegy. Nem kell, hogy drága cuccokat viseljen, és nincs privilegizált stílus vagy forma sem, bár az ilyen retronak nevezett kordbársony szörnyűségek és pepita-kockás szövetsapkák a sírba tudnak kergetni. Ha farmert hord, az pluszpont, ha az gyárilag vagy szándékosan szaggatott, ezzel kivillantva a combja vagy térde felületének darabjait, az sok pluszpont (plusz nekem egy nem-annyira-spontán merevedés). Ja, ha lehet, az alsónadrágja ne a sarki kínaitól származzon, és semmiképpen ne legyen elöl sáfrányos, hátul enyhén vonalkódos (á la Fábry) vagy kifingott.

Ismét leszögezem, hogy egyébként a kinézet nem olyan fontos, és a fentiek talán nem is olyan nagy elvárások, mint amilyen sok betűbe tellett összefoglalni őket.

(A heteroknak most jön a hányós rész)

A szex viszont fontos. Nem a megismerkedéskor, hanem utána, hiszen minden kapcsolat ezen alapul. Hiába tökéletes minden, ha a szexszel problémák vannak, ekkor ugyanis valamelyik fél óhatatlanul kifelé kezd kacsintgatni, de az is előfordulhat, hogy az első (második) együttlét után döbben rá valaki, hogy ő nem ilyen lovat akart (főleg, ha szeret lovagolni). Ennélfogva legyen passzív vagy uni az illető...és akkor itt most álljunk is meg egy szóra. Aki ismer, főleg aki alaposan ismer, az eddig úgy tudta, hogy én kizárólag aktív vagyok. Aki meg nem tudta, az most megtudta (milyen jó is a blogolvasás, nem igaz?). Én is így tudtam, és ennek a fő oka azt hiszem első homoerotikus élményem volt, amikor a passzív szerepet osztotta rám a sors. Ezt most nem fogom ecsetelni, de leszögezném, hogy eddig senki elől nem titkoltam el, maximum az illető nem értette a virágnyelvet, vagy nem akarta érteni. Elég legyen annyi, hogy a hajdani izgatottság, az akkori szégyenérzet és a partner nemlétező intim mérete miatt elég sok negatív élmény maradt bennem az eset kapcsán. Utána lánnyal jártam, ahol nem volt kérdés, ki melyik végén áll a fasznak (megmondtam az elején...), aztán jött az előző párom, amikor ilyesmi megint nem merült föl kérdésként. Nem is vágytam rá. Hát igen, 11 éve szűz vagyok ilyen téren, DE nem hinném, hogy örökre. Mivel a hajdani kudarcélmény már elhalványult, önmagam keresése ilyen értelemben még nem zárult le. Igen, szeretném kipróbálni (mondhatni újra) ezt is, és ha a leendő szerelmem azt kérné, hogy én legyek 'alul', egy percig sem haboznék, hogy megadjam neki, amire vágyik... hiszen szeretem. Ha pedig egyébként tényleg élvezném (és nem csak feltételezném) a dolgot, akkor meg ugye miről beszélünk? Sajnos az eddigi párkapcsolataimban nem volt lehetőség ezt megtudnom, mert vagy fizikai vagy pszichikai korlátai voltak, mellesleg nem is hiányzott. (Bocs, Roland, amiért most megszűntem 'férfinek' lenni a szemedben.)

Ha viszont új kapcsolatot kezdek, elvárom, hogy a párom a szexben megadja nekem, amire vágyom, és ha tud, mutasson újat is. Nincs semmi olyan vágyam, ami (leszámítva a homoszexuális érintkezést) deviáns volna. Ez persze a páromra is vonatkozik. Ne akarjon félholtra verni vagy más módon fájdalmat okozni arra hivatkozva, hogy az milyen élvezetes, ne akarja tökig bekapni a lábam, ne akarja könyékig feltolni a karját belém (jajj, istenkém, magamra sem ismerek, miket írok...komolyan itt pirulok a gép előtt...addig olvassátok, amíg ki nem törlöm...), ne akarja a teste különféle tartalmait (pisi, kaki, hányás, takony) rám üríteni, és ne akarjon velem nyilvános helyen szeretkezni, mert utóbbi esetben az számomra minden lenne, csak nem szex. Kinőttem már az erotikus matekórák meg a volánbusz hátsó ülése korszakból. Viszont akarjon nekem élvezetet okozni, mert én is neki akarok majd, és így fergeteges együttléteink lehetnek. Ha mindig jóval előttem élvez el, akkor ne nekem keressen mentségeket (biztos fáradt voltam), hanem vagy szégyellje magát az önzésért vagy dicsérjen meg, amiért ezt én értem el nála, ÉS legközelebb próbálja meg a fordított esetet előidézni. Például jó módszer, ha nemcsak rögtön rámarkol a kiszögellésekre, nemcsak letépi rólam a ruhát és nemcsak hanyatt dobja magát, hanem felfedezi a testem, ha kell, minden alkalommal. Persze el is lehet térni ettől, de alapvetően a lassú, erotikus szeretkezés híve vagyok, és nem az ádáz baszásé. Ismerje az erogén zónákat és a petting fogalmát, és alkalmazza is azt. A vetkőztetés, a csókolgatás, a cirógatás, az ölelés, egy szem szőlő, egy darab jégkocka, néhány csepp pezsgő vagy egy fagylalttól hideg lehelet nálam ugyanúgy a szex része lehet, mint az intim bőrfelületeken levő folytonossági hiányok nyállal történő gyógyítása vagy a lyukak monoton betömködése. Valóban előfordul, hogy fáradt vagyok, és inkább aludnék, de ha a párom odafigyel rám, könnyen elérheti, hogy percekkel később inkább nyüszítsek (bár ilyen még nem nagyon volt), hogy minden tagom remegjen és zsibbadjon, és ha mégsem lassú szeretkezést akarna, arra is rá tud venni, hogy bevaduljak. De ehhez előbb fel kell fedezzen és meg kell ismerjen, mert szóval, kéréssel ez nem megy. Tőlem is ezt fogja kapni. 

Mielőtt még végképp felocsúdok, hogy "Úristen, miket írtam", gyorsan kihasználom a pinaalattnyi hangulatom adta alkalmat, és idebiggyesztem, hogy a farokméret nem elsődleges, persze minél kevesebbet takar el belőle a markom, annál jobb (te jó ég!...rögtön kitörlöm...). A forma viszont azt hiszem némileg számít, bár nem hiszem, hogy elszaladnék bizonyos torzulatok és görbületek láttán. Mondjuk ha extrém a mérték, akkor lehet... na, de ezt itt most gyorsan be is fejeztem, azaz még annyit, hogy természetesen legyen a higiénia híve.

És akkor jöjjenek a belső tulajdonságok, mert azok aztán nagyon fontosak.

Legyen romantikus. Lehessen vele együtt ázni a kádban, kiállításokra járni, megmasszírozni egymást, összebújni vele (és ne csak nekem kelljen őt ölelni, és én is a mellkasára hajthassam a fejem), jókat vacsorázni, sétálni és sokat beszélGETni. 

Ne csak ő akarjon beszélni és ne csak hallgasson, mint egy darab kő, de legyen véleménye arról is, amit nem ismer alaposan. Mesélje el a múltját (az egy éjszakás kalandokat nem muszáj), és legyen kíváncsi az enyémre. Érdekelje sok minden, és érdekeljem ÉN. Értse, amit mondok, ne kelljen minden gondolatomat megmagyarázni neki. Legyen olvasott, tájékozott, vagy legalább érdeklődő. Fogadja el az övétől eltérő álláspontomat, már én is megtanultam elfogadni másét.

Legyen kicsit kölykös, de tudjon komoly is lenni. Én is ilyen vagyok, hol infantilis és játékos, hol komoly (mondjuk aki csiklandozás címén a bordáimat böködi, azt reflexből megütöm, de nem szándékosan). Lehessen vele kirakózni, kajlálkodni, a fenekére csapni, viccelődni.

Lehessen vele a természetet járni, néha hosszabb időre elutazni. Szeresse az állatokat (köztük engem).

Lehetőleg ne legyen feltűnően nőies, ne affektáljon, ne csak kicsinyítő képzős főneveket ismerjen. Ne dobálja magát az utcán és ne hivalkodjon meleg mivoltával a külvilág előtt. Én nem vagyok büszke a helyzetemre, ezért kínosan érzem magam minden olyan szituációban, amikor nyilvánvalóvá válik, melyik csapatban játszom. Ne akarjon leleplezni a barátaim vagy a szüleim előtt, főleg ne az én érdekemben.

Vegye tudomásul, hogy előtte is volt élet és, hogy rajta kívül is van élet. Engedjen egyedül is társaságba, és ő is menjen, különben 'beszáradunk'. Ne féltékenykedjen, és ne féltékenykedjen a múltamra, még akkor sem, ha az néha-néha jelenné válik. Bízzon bennem, mert még soha senkinek nem adtam okot a bizalmatlankodásra és féltékenykedésre, neki sem fogok. Ha valami nem teszik vagy úgy látom, hogy nem a jó úton halad, azt először finoman szóvá teszem, aztán viccelődöm vele, majd nyíltan megmondom. Ha ennek ellenére is marad a régiben, szakítok, és csak utána kötök ki más ágyában, addig nem. Ne kezeljen a tulajdonaként.

Nem várom el, hogy lépten-nyomon azt hangoztassa, mennyire szeret, kínosan is érezném magam. Ő se várja el, hogy ezt mondogassam, mert nem fogom. Említettem, hogy szűz vagyok? De ha valakinek én önszántamból azt mondom, hogy 'szeretlek', akkor azt NAGYON úgy is gondolom, viszont ezt meg kell becsülni, mert ritkán hagyja el a számat. Cserébe minden más módon éreztetni fogom, hogy szeretem: gondoskodásban (akár anyagi is), törődésben, tanácsokban, szex közben, és számtalan más, non-verbális módon. 

Ne akarjon életmódváltásra kényszeríteni. Ha egyszer vegetáriánus, hívő vagy absztinens leszek, az az én választásom lesz, nem külső kényszer eredménye. Én sem várok el senkitől hasonlót. Ha viszont elhatározom magam valami nagy dologra, akkor segítsen és támogasson abban. Ne akarja, hogy sose igyak egy kortyot sem, és vegye tudomásul, hogy ha reggel-este, társaságban vagy egyéb ok miatt rágyújtok.

Ne akarjon heteken belül hozzám költözni, és engedjen nekem privát szférát. Ha valaki állandóan rajtam lóg ("mert szeret"), mogorva leszek és piszkálódó, aminek nem fog örülni. 

Talán van még, talán más nincs. Elfáradtam és a végére mintha el is komorodtam volna. Lehet, hogy közben rájöttem, hogy ilyen embert nem fogok találni? Pedig a sok betű ellenére ezek egyáltalán nem nagy elvárások, és nem is sok. Gyakorlatilag nagyon sokan ilyenre vágyunk, csak nem mind írjuk le (főleg nem a szex részét). Ráadásul — mint azt már írtam — attól még lehet valaki az IGAZI, hogy nem felel meg mindennek, sőt, éppen az az érdekes, ha itt-ott eltér, de az eltéréseket sok más pozitívummal pótolja. Úgymond meglep a jellemével, és ráébreszt, hogy az ilyen EBIHAL-ak túlzott idealizmusra és enyhe korlátoltságra utalnak (Igu, ezt csak magamra vonatkoztatva értem).

Pedig van ilyen ember a környezetemben, az ismerőseim között. Talán nem is egy. Talán ő maga sem tudja (még), hogy a fenti sorok olvasása közben ő is eszembe jutott, és talán aki most sértve érzi magát egy-két kitétel miatt, annak is eszébe jut, hogy nem feltétlenül rá gondoltam, amikor mindezt leírtam. Nehéz az ilyen.

És ami még nehezebb, olyan embert találni, aki ENGEM elvisel, és akinek ÉN vagyok a megfelelő, ha nem is az igazi. Ez az egészben a legnehezebb. Egyszer már találtam (bár a körülmények alapján bizonyos dolgok még sem lehetek olyan igaziak), de elvesztettem. Ha máshogy történt volna, most ti sem olvashatnátok a fenti sorokat, és nekem sem kéne szégyenkeznem, amiért olyan dolgokat is leírtam, amiket más esetben eszem ágában sem lett volna. Nem is hinném, hogy a jövőben ismét hasonlókat olvashattok tőlem.

Végül még teljesítenem kell azon előrejelzésemet, miszerint obszcén is leszek, mert ebben végül elmaradásom lett: picsa, segg, szar, pöcs.

Bepótoltam.

Az orvosi szociológia egyik alaptétele (de a Dr. House 2. évadának első epizódjában is találkozhatunk vele) a haldoklás fázisairól szól. Ezek sorrendben a következők: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, beletörődés. Haldoklás alatt itt nem egy lövedék bekapása és a kimúlás közötti időt kell érteni, hanem olyan — jelenleg még nem gyógyítható — betegségek felismerése és a halál közötti szakaszt, mint amilyen mondjuk a rák vagy az AIDS. A fázisok neve önmagáért beszél, és az alábbiakban egyébként is kitalálható, mit takarnak, de érdekességképp mesélném el, hogy amikor anno a kamerák kereszttüzében illettem magam, előttem vagy utánam sokszor nemibeteg- gondozóban dolgozó orvosok is szerepeltek. Az adás alatt (míg sorra nem kerültünk) a sminkesszobában spontán beszélgetések alakultak ki, mindig az aktuális témában. Ekkor mesélte el az egyik doktornő, hogy HIV+ betegek sokszor éppen a 'düh' fázisukban vetemednek arra, hogy fertőzött tűkkel döfködjenek mozikban vagy szórakozóhelyeken teljesen ártatlan, vadidegen embereket, "Nehogy már csak velük történjen ez meg" felkiáltással.

A napokban, amikor — meglepő módon — a néhai párkapcsolatomon járattam az agyam, eszembe ötlött, hogy ezek a haldoklási fázisok mennyire passzolnak a nem kívánt kapcsolat-megszakítások utáni állapotokra is. Mármint azon emberek esetében, akiket váratlanul ért a dolgok ilyetén alakulása.

Például amikor a volt barátnőm közölte velem, hogy akkor ő inkább passzolna engem, tipikusan a tagadás fázisába kerültem. Éppen a 20. hófordulónkat ünnepeltük egy újpesti vendéglátóipari egységben, amikor ezt bejelentette. Nem tudta megindokolni, mi a baj, és ezt később sem tette meg, ráadásul végig azt mondta, hogy mellettem olyan élményekben lehetett része, amikben még soha, hogy senkivel nem volt olyan jó a szex, mint velem és, hogy nálam tájékozottabb és műveltebb emberrel még nem találkozott korábban. Hiába a szép szavak, egyszerűen lesokkolt a dolog, de amúgy fel sem fogtam igazán. "De hát ha minden jó, akkor ez nem lehet", "Ez biztosan csak valami vicc", "Tutira fogadtak valakivel a reakcióimban" — gondoltam magamban, és az agyam egyszerűen megtagadta az információk feldolgozását. Kicsit sírtam, de a továbbiakban úgy folytattam a beszélgetést, mintha semmi sem hangzott volna el.

Aztán amikor eljutottam odáig, hogy mégis csak betört az agyamba a tudat, jött a düh fázisa. Vagdalkoztam, hogy biztosan van valakije, hogy soha nem is szeretett, hogy nem lett volna szabad engednem, hogy a volt barátjával találkozgasson, hogy biztosan a hülye barátnői beszélték tele a fejét, és azért jutottunk ide. Nem kurváztam le, meg semmi ilyesmi, de tényleg dühös voltam a sorsra. Miért pont velem kellett ilyennek történnie? Amikor úgy szerettem őt, mint még soha senkit, amikor olyan odaadó voltam, amikor annyi mindennel megleptem, amikor mindig hozzá igazítottam az életem, és a többi.

Amikor kitomboltam magam (zömében egyedül), jött az alkudozás. Egyszerűen nem voltam hajlandó tudomásul venni a megváltozott helyzetet, mert nem láttam semmi értelmét az egésznek. Persze ha elmondta volna, miért szakított velem, más lett volna a helyzet. De így miután hasztalan faggattam és hasztalan logikáztam, rávettem, hogy ameddig nem talál magának mást, találkozgassunk, és amikor együtt vagyunk, csináljunk úgy, mint akik tényleg együtt vannak. Ez alatt nem a szexet kell érteni. Abban bíztam, hogy majd újra belém szeret, a szakítást kiváltó érzései megváltoznak vagy tudom is én, de nem akartam elengedni. Akkor még nem tudhattam, hogy már volt valakije, ő pedig nem merte nekem bevallani.

Ideig-óráig működött is a dolog, de csak egyre több veszekedéssel járt együtt, pedig korábban szinte sosem kaptunk össze semmin. Végül már nem bírtam, és elfogadtam, hogy most már külön életet kell élnem. Ekkor jött a depresszió fázisa. Baromira sajnáltam magam, és az ébren töltött óráim java részében körülöttünk forogtak a gondolataim. Mindenről ő jutott eszembe, mindenbe azt láttam bele, hogy milyen keserű a sorsom és mindig azon mosolyogtam (keserűen), hogy egy-egy szituációban mit reagálna. Ez az időszak körülbelül fél évig tartott, amikor is eljött az a bizonyos este ott a Kossuth téren. Ezt már tudjátok.

Ilyen formán az utolsó fázis, a beletörődés csak néhány óráig tartott (bár mint végső fázis az időtartam nem is értelmezhető), amíg a Rolandot meg nem ismertem. Ezt is mind tudjátok.

Most ismét egy szakítás után vagyok, de a fázisokat ezúttal sokkal gyorsabban veszem. Talán mert már van bennük rutinom, talán mert már könnyebben tudok uralkodni az érzelmeimen, nem tudom. A tagadás néhány perc alatt megvolt, hiszen korábban kerültünk már hasonló helyzetbe, és a tények is magukért beszéltek. Ilyen értelemben nem esett nehezemre feldolgozni a tapasztaltakat. A düh ugyanazon az estén, másnap reggel és egy kicsit még később is uralkodott rajtam, de túlléptem rajta. Sértettségem és határozottságom okán az alkudozás is csak néha tört rám, de gyorsan túlléptem azon is, viszont a depresszió is csak addig tartott, amíg rá nem jöttem ennek az analógiának a hibájára (tehát már a beletörődésen is túl vagyok). Utóbbiak persze még visszatérnek, mivel a Roland cicalátogatásai azért továbbra is mély nyomot hagynak bennem.

Amíg ugyanis azon agyaltam, miként fogom ezt a bejegyzést megírni, valahogy sikerült odáig jutnom a gondolatmenetben, hogy a tényleges haldoklás és az érzelmi haldoklás között egy jelentős különbség van: utóbbi esetben nem ér véget a lét. Az elmúlás tudatát meg sem közelítheti egy életszakasz lezárultának felfogása, ráadásul hasonló életszakaszok tetszőleges mennyiségben ismétlődhetnek egy ember életútjában. Azaz egy pillanat alatt a beletörődésig juthatunk, ha nem visszafelé nézegetünk, hanem előre.

Én sem vagyok a magam ellensége, hát miért kéne újabb fél évet elpocsékolnom a maradék fiatalságomból arra, hogy a múlton rágódjak? Igaz, így könnyebben játszhatom a heteroknak a filigránt, de azért ez igen komoly ár egy kis színészi hitelességért cserébe. Ennélfogva meg is tettem a kezdő lépéseket, nem részletezem, hogy miket. Mondható, hogy "csak eddig tartott a gyász?", de minek? Nem erről van szó, és akinek van agya, az a fentiek alapján megérti. Ahogy a hajdani barátnőmet (és a vele töltött hónapokat, éveket) nem felejtem el, úgy a Rolanddal töltött időt sem. Sok szép dolog volt benne, de véget ért. Ez van. Tudomásul vettem, hogy véget ért egy kapcsolatom, és inkább arra koncentrálok, hogy egy másikat kezdjek. Más emberek más értékekkel bírnak, én pedig szeretném ezeket megismerni, amíg még nem késő. Nem kapuzárási pánikról van szó, egyszerűen csak igyekszem realista lenni, elvégre nem mindenki olyan szerencsés, mint az a nagyanyám, aki 50 éves korában még huszonéves legényekkel flörtölt.

És mivel a valószínűségi mintába kerülő egyedek 100%-a (jelenleg egy főre redukálva) mindegyike hímnemű, a blogom mottóját is visszaváltoztatom — majdnem — az eredetire. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ebben azért a közkívánat is motivált.)

Képzeljünk el egy álmos amerikai kisvárost a napsütéses októberi őszben. Az utcán gyerekek bicikliznek haza az iskolából, a kézen fogva sétálgató párocskák mosolyogva biccentenek egymásnak, a varrónők pedig kacagva végzik a dolgukat a kis szalonjukban. Öcsi, az autószerelő szorgosan dolgozik műhelyében, a mélyen vallásos polgárok istentiszteletre sietnek, az asszonyok finomsággal várják haza férjüket...tiszta idill az egész.

Aztán képzeljük el ugyanazt a kisvárost egy tomboló éjszakai vihar közepette. Amikor az áram nélkül maradt település sötétjébe villám szaggat bele, a felvillanó fénynél láthatjuk, amint emberek ölik halomra egymást. Halálsikoly itt is, halálsikoly ott is. Dühödt, vérben forgó szemű katolikusok és habzó szájú baptisták esnek egymásnak az utca közepén, a rendőrség pedig képtelen megfékezni a tömegverekedést. Autók száguldanak egymásba, és a vihar zaján keresztül is jól hallatszódnak a szirénázó rendőrautók távoli hangjai. Aztán amikor már azt hisszük, hogy a látványt már nem bírjuk tovább ép ésszel, akkor robban fel szemet sértő fényességgel a bank, majd a városháza épülete is, törmelékkel és bútordarabokkal borítva el az aszfaltot...

De mi történhetett közben? Mi viszi rá egy ilyen kisváros lakóit, hogy eszüket vesztve törjenek rá egymásra és, hogy elpusztítsák mindazt, amiért egy egész életen át küzdöttek? Erről szól ez a könyv.

Na meg persze a kapzsiságról, a bírhatnékról, a féltékenységről, az irigységről, lelkiismeretről és számos más pozitív vagy negatív emberi tulajdonságról, egy kis misztikummal fűszerezve.

Az érdi lakótelepen a '80-as évek végén néhány lépcsőház összedobott egy parabola-antennára, amin aztán évekkel később az HBO-t is fogni lehetett. Mivel már akkor is tudtam, Stephen King milyen műfajban utazik, nem volt kétséges, hogy megnézem a Hasznos Holmik megfilmesített változatát. Bevallom, nagyon tetszett. Egyrészt Max von Sydow Gaunt-alakítása feledhetetlen, másrészt lenyűgözött az emberi(?) gonoszság ilyetén megnyilvánulása. Említettem már, hogy az ilyen témák mennyire vonzanak?

Aztán valamikor középiskolás korszakom delén kaptam kölcsön ezen könyvét egy olyan osztálytársamtól, aki gyűjtötte az író könyveit (és persze el is olvasta azokat). Szünetekben mindig elmesélte, hogy hol tart az éppen aktuális kötetben, én pedig szívesen hallgattam, mert elég jól adta tovább a sztorikat. Korábban magam is olvastam egy-két King-művet (Cujo, A ragyogás), de amikor meghallottam a cimborám szájából, hogy megvan neki ez is, rögtön kölcsön kértem. Akkor már egy csomó idő eltelt a filmélmény óta, de arra emlékeztem, mennyire tetszett az adaptáció.

Aztán el is olvastam a könyvet, és bár a több mint 700 oldalból igazán csak a 289.-en történik végre valami (majd a 600. körül kezd igazán beindulni a sztori), úgy tettem le, hogy "én többet nem olvasok Kinget". Na nem azért, mert csalódtam volna, éppen ellenkezőleg: úgy gondoltam, ennél jobbat nem tud írni, és úgyis csak csalódnék. Ehhez azóta is tartom magam, nem is vagyok hajlandó más King-könyvet a kezembe venni.

Kicsivel később valahol ismét adták a filmet, amit újra megnéztem. Bíztam abban, hogy miután már alaposabban is megismertem a történetet, még jobban fogom élvezni azt a másfél órát, de nem így lett. Nagyon nem, ugyanis a film rengeteg helyen eltér a könyvtől, sok helyen kimondottan durván. Max von Sydow persze továbbra is lenyűgöző benne, de a többi hulladék. Ezért aki a filmet látta, annak is ajánlom, hogy inkább a betűkkel bírkózzon meg, mert nagyon megéri.

Mellesleg nem is csodálom, hogy szociológus hallgató lettem, na nem a Hasznos Holmik hatására, hanem inkább azt mondanám, hogy már akkor is nagyon érdekeltek a társadalmi dolgok, az emberek kapcsolatai, viselkedése. Talán ezért is tetszett ennyire ez a mű, ugyanis ez ezekről szól.

Mást nem árulok el róla, tessék elolvasni. Én is ezt tettem a napokban, ugyanis a szakmai lapok száraz szövege nem tudta elterelni a gondolataimat a magam bajáról, valami szórakoztatóbbra vágytam. Most már persze más a helyzet, de erről majd egy másik bejegyzésben.

Örömteli, hogy tegnap volt Desiré első születésnapja. Bizony-bizony, elrepült az idő, én egy évvel öregebb lettem, a macsek meg egy éves. Ő nyilván nem tartja számon a korát, de azért én jegyzem. Ebből a jeles alkalomból kifolyólag pedig tegnaptól akkor is bejárhat a nagyszobába, ha én nem vagyok otthon.

Szombat este volt a főpróba, vasárnap egy kicsit rádobtunk, tegnap és ma pedig egész nap egyedül volt idebent. Azt kötöttem ki, hogy ha rombol vagy szennyez, akkor máris vége a mulatságnak, de ha szépen viselkedik, akkor mehet így a továbbiakban is. Igaz, a macskabútort is (elvileg) a születésnapjára kapta, de az már régen volt, ez meg nem kerül semmibe. Egyelőre. Mostanában úgyis mintha nyugodtabban viselkedne egy cseppet, leszámítva az ötperceit, amikor föl-alá nyargal, és fejmagasságig ugrik fel, leverve ezt-azt.

Gondoltam, a jeles alkalomból kifolyólag készítek róla egy pár képet, és berakom őket ide, de sajna elég fáradt vagyok, így ez most elmarad.

Szomorú, hogy ugyanerre a napra esik nagymamám húgának halála is. Ő azért érdekes, mert az egyetlen rokon volt az életemben, akit tiszta szívből szeretni tudtam. Mivel neki és a férjének nem volt gyereke, amint elérte, hogy kiragadjon az otthoni terrorból, úgy kezelt, mint tulajdon gyerekét. Egész nyarakat töltöttem náluk, aztán majdnem minden hétvégét és a szüneteket is. Mindent megkaptam tőle, de ami a legfontosabb, nem engedte, hogy elkallódjak, tisztességet nevelt belém, és embernek lenni tanított. Ez mindennél többet ér.

Sajnos azonban 10 évvel ezelőtt kiderült, hogy rákos, és akkor már késő volt. A 3 hét/3 hónap/3 év közül neki a 3 év jutott. Három év szenvedés és leépülés. Az orvosok majdnem idő előtt eltették láb alól, de hajavesztetten, foszló bőrrel, vérmérgezéssel és állandó hasmenéssel is kihúzta, és átmenetileg győzni tudott a betegség felett. Szinte teljesen felépült, de végül a második menetben alul maradt. Nem elemzem, hogy nézett ki, amikor utoljára láttam őt. Nem volt szép látvány.

És a semleges: tegnap volt 50 éves a Barbie-baba. Gratulálunk neki ehhez a szép korhoz! Még 40 év, és átveheti a kormánytól a szépkorúak jubileumi juttatását, 90000 forintot.