Az orvosi szociológia egyik alaptétele (de a Dr. House 2. évadának első epizódjában is találkozhatunk vele) a haldoklás fázisairól szól. Ezek sorrendben a következők: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, beletörődés. Haldoklás alatt itt nem egy lövedék bekapása és a kimúlás közötti időt kell érteni, hanem olyan — jelenleg még nem gyógyítható — betegségek felismerése és a halál közötti szakaszt, mint amilyen mondjuk a rák vagy az AIDS. A fázisok neve önmagáért beszél, és az alábbiakban egyébként is kitalálható, mit takarnak, de érdekességképp mesélném el, hogy amikor anno a kamerák kereszttüzében illettem magam, előttem vagy utánam sokszor nemibeteg- gondozóban dolgozó orvosok is szerepeltek. Az adás alatt (míg sorra nem kerültünk) a sminkesszobában spontán beszélgetések alakultak ki, mindig az aktuális témában. Ekkor mesélte el az egyik doktornő, hogy HIV+ betegek sokszor éppen a 'düh' fázisukban vetemednek arra, hogy fertőzött tűkkel döfködjenek mozikban vagy szórakozóhelyeken teljesen ártatlan, vadidegen embereket, "Nehogy már csak velük történjen ez meg" felkiáltással.

A napokban, amikor — meglepő módon — a néhai párkapcsolatomon járattam az agyam, eszembe ötlött, hogy ezek a haldoklási fázisok mennyire passzolnak a nem kívánt kapcsolat-megszakítások utáni állapotokra is. Mármint azon emberek esetében, akiket váratlanul ért a dolgok ilyetén alakulása.

Például amikor a volt barátnőm közölte velem, hogy akkor ő inkább passzolna engem, tipikusan a tagadás fázisába kerültem. Éppen a 20. hófordulónkat ünnepeltük egy újpesti vendéglátóipari egységben, amikor ezt bejelentette. Nem tudta megindokolni, mi a baj, és ezt később sem tette meg, ráadásul végig azt mondta, hogy mellettem olyan élményekben lehetett része, amikben még soha, hogy senkivel nem volt olyan jó a szex, mint velem és, hogy nálam tájékozottabb és műveltebb emberrel még nem találkozott korábban. Hiába a szép szavak, egyszerűen lesokkolt a dolog, de amúgy fel sem fogtam igazán. "De hát ha minden jó, akkor ez nem lehet", "Ez biztosan csak valami vicc", "Tutira fogadtak valakivel a reakcióimban" — gondoltam magamban, és az agyam egyszerűen megtagadta az információk feldolgozását. Kicsit sírtam, de a továbbiakban úgy folytattam a beszélgetést, mintha semmi sem hangzott volna el.

Aztán amikor eljutottam odáig, hogy mégis csak betört az agyamba a tudat, jött a düh fázisa. Vagdalkoztam, hogy biztosan van valakije, hogy soha nem is szeretett, hogy nem lett volna szabad engednem, hogy a volt barátjával találkozgasson, hogy biztosan a hülye barátnői beszélték tele a fejét, és azért jutottunk ide. Nem kurváztam le, meg semmi ilyesmi, de tényleg dühös voltam a sorsra. Miért pont velem kellett ilyennek történnie? Amikor úgy szerettem őt, mint még soha senkit, amikor olyan odaadó voltam, amikor annyi mindennel megleptem, amikor mindig hozzá igazítottam az életem, és a többi.

Amikor kitomboltam magam (zömében egyedül), jött az alkudozás. Egyszerűen nem voltam hajlandó tudomásul venni a megváltozott helyzetet, mert nem láttam semmi értelmét az egésznek. Persze ha elmondta volna, miért szakított velem, más lett volna a helyzet. De így miután hasztalan faggattam és hasztalan logikáztam, rávettem, hogy ameddig nem talál magának mást, találkozgassunk, és amikor együtt vagyunk, csináljunk úgy, mint akik tényleg együtt vannak. Ez alatt nem a szexet kell érteni. Abban bíztam, hogy majd újra belém szeret, a szakítást kiváltó érzései megváltoznak vagy tudom is én, de nem akartam elengedni. Akkor még nem tudhattam, hogy már volt valakije, ő pedig nem merte nekem bevallani.

Ideig-óráig működött is a dolog, de csak egyre több veszekedéssel járt együtt, pedig korábban szinte sosem kaptunk össze semmin. Végül már nem bírtam, és elfogadtam, hogy most már külön életet kell élnem. Ekkor jött a depresszió fázisa. Baromira sajnáltam magam, és az ébren töltött óráim java részében körülöttünk forogtak a gondolataim. Mindenről ő jutott eszembe, mindenbe azt láttam bele, hogy milyen keserű a sorsom és mindig azon mosolyogtam (keserűen), hogy egy-egy szituációban mit reagálna. Ez az időszak körülbelül fél évig tartott, amikor is eljött az a bizonyos este ott a Kossuth téren. Ezt már tudjátok.

Ilyen formán az utolsó fázis, a beletörődés csak néhány óráig tartott (bár mint végső fázis az időtartam nem is értelmezhető), amíg a Rolandot meg nem ismertem. Ezt is mind tudjátok.

Most ismét egy szakítás után vagyok, de a fázisokat ezúttal sokkal gyorsabban veszem. Talán mert már van bennük rutinom, talán mert már könnyebben tudok uralkodni az érzelmeimen, nem tudom. A tagadás néhány perc alatt megvolt, hiszen korábban kerültünk már hasonló helyzetbe, és a tények is magukért beszéltek. Ilyen értelemben nem esett nehezemre feldolgozni a tapasztaltakat. A düh ugyanazon az estén, másnap reggel és egy kicsit még később is uralkodott rajtam, de túlléptem rajta. Sértettségem és határozottságom okán az alkudozás is csak néha tört rám, de gyorsan túlléptem azon is, viszont a depresszió is csak addig tartott, amíg rá nem jöttem ennek az analógiának a hibájára (tehát már a beletörődésen is túl vagyok). Utóbbiak persze még visszatérnek, mivel a Roland cicalátogatásai azért továbbra is mély nyomot hagynak bennem.

Amíg ugyanis azon agyaltam, miként fogom ezt a bejegyzést megírni, valahogy sikerült odáig jutnom a gondolatmenetben, hogy a tényleges haldoklás és az érzelmi haldoklás között egy jelentős különbség van: utóbbi esetben nem ér véget a lét. Az elmúlás tudatát meg sem közelítheti egy életszakasz lezárultának felfogása, ráadásul hasonló életszakaszok tetszőleges mennyiségben ismétlődhetnek egy ember életútjában. Azaz egy pillanat alatt a beletörődésig juthatunk, ha nem visszafelé nézegetünk, hanem előre.

Én sem vagyok a magam ellensége, hát miért kéne újabb fél évet elpocsékolnom a maradék fiatalságomból arra, hogy a múlton rágódjak? Igaz, így könnyebben játszhatom a heteroknak a filigránt, de azért ez igen komoly ár egy kis színészi hitelességért cserébe. Ennélfogva meg is tettem a kezdő lépéseket, nem részletezem, hogy miket. Mondható, hogy "csak eddig tartott a gyász?", de minek? Nem erről van szó, és akinek van agya, az a fentiek alapján megérti. Ahogy a hajdani barátnőmet (és a vele töltött hónapokat, éveket) nem felejtem el, úgy a Rolanddal töltött időt sem. Sok szép dolog volt benne, de véget ért. Ez van. Tudomásul vettem, hogy véget ért egy kapcsolatom, és inkább arra koncentrálok, hogy egy másikat kezdjek. Más emberek más értékekkel bírnak, én pedig szeretném ezeket megismerni, amíg még nem késő. Nem kapuzárási pánikról van szó, egyszerűen csak igyekszem realista lenni, elvégre nem mindenki olyan szerencsés, mint az a nagyanyám, aki 50 éves korában még huszonéves legényekkel flörtölt.

És mivel a valószínűségi mintába kerülő egyedek 100%-a (jelenleg egy főre redukálva) mindegyike hímnemű, a blogom mottóját is visszaváltoztatom — majdnem — az eredetire. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ebben azért a közkívánat is motivált.)