... az életem, nem sok kellene, hogy nekimenjek az ablaknak. A hetedik emelet elég magasan van ahhoz, hogy egy ilyen akció minden problémámat megoldja.

Tegnap este ugyanis jött a közös listára egy levél egy egyetemi csoporttársamtól, aki egyébként az egyetem alkalmazottja is. Csak úgy mellékesen említette meg mindnyájunknak, hogy a tandíj befizetési határideje csütörtök este lejár, és aki addig nem teljesíti, annak bepipálják a rendszerben, hogy nem mehet vizsgázni. Annyi könnyebbség van csak, hogy aki ma vagy holnap utal — és emiatt a pénze esetleg csak a jövő hét elején érkezik meg — az hétfőn még nem lesz elkésve a rendszeren belüli átvezetéssel. Nyilván ez a bejegyzés meg sem született volna, ha nem volna két apró problémám:

1. én még nem fizettem ki a tandíjat

2. nincs miből kifizetnem a tandíjat

Egy-másfél hét múlva lenne (szűkösen), de a határidő ezt a lazaságot már nem engedi meg. Ha pedig nem szerzek a hátralevő órákban egy fizetésnyi pénzösszeget, akkor nagyot fogok szopni (ezúttal képletesen értve). Akkor hiába voltak a kiselőadások, hiába izzadtam annyit a házidogáim egyikével, hiába vertem el egy csomó pénzt vonatra meg tankönyvre, hiába töltöttem annyi időt utazással, hiába szereztem meg máris 4 vagy 5 jegyet, és hiába vettem fel annyi kreditet, mert borul minden. Semmit nem fog érni az egész.

Közhely, hogy "mindig van valami", de esetemben mindenképpen igaz. Huzamosabb ideje nem mondhatom el magamról, hogy stabil anyagi körülmények között éldegélnék, mert állandóan felmerül valamilyen extra pénznyelő alkalmatosság. Már le se merem írni, de tartok tőle, hogy mihelyst ezen a kérdéskörön túl vagyok, tönkremegy mondjuk a hűtőm vagy — ami még rosszabb — a mosógépem, én pedig képtelen vagyok annyi tartalékot felhalmozni, hogy azt ne vigye el valami.

Mondhatná akárki nagy bölcsen , hogy "bezzeg, ha nem dohányoznál", meg válogathatna a kiadásaim közül, hogy "ez minek?" meg "az minek?", de igazából ennek az összegnek akkor sem lenne meg a fedezete. Ha ebben az évben egyetlen szál cigarettát sem szívtam volna el, nem vettem volna egyetlen DVD-t és könyvet sem, sőt, még azt a pár rongyot sem szerzem be, amit az idén megvettem, még mindig nem spóroltam volna eleget a sulira. Hibáztathatom magam, hogy elbasztam a pénzt, de erről szó sincs. Inkább három másik tényezőt hibáztatok:

1. A @=%*X%!! MSZP-SZDSZ kormány két aprócska törvénymódosítását, amivel a bevezetés óta, azaz az utóbbi két évben 1300000 Ft-tal csökkent a jövedelmem. Ebből 13-szor fizethetném ki a most hiányzó összeget. Semmi érzelmi alapú neheztelés, ez puszta érdek. És akkor ezek után még én vállaljam a "válság" terheit, és vágjak jó pofát az újabb sarcokhoz...

2. Ami pénz viszont járna, azt nem kapom meg a körbetartozások miatt. Azaz én úgy tartozok (de csak a sulinak), hogy közben nekem is tartoznak. Öt emberke kisebb-nagyobb összegekkel, amik együtt 250000 Ft-ot tesznek ki. Ebből szintén legalább kétszer letudhatnám a féléves tandíjat. Kurva jó helyzet. Ha pedig hozzáveszem azokat a tartozásokat is, amik törvényesen még nem járnak, csak elméletileg, akkor simán félmillió a kintlevőségem.

3. Hibáztathatom még magamat, amiért bíztam abban, hogy egy februári számla ellenértékét májusra talán megkapom. Ha tudom, hogy nem, akkor nem fizettem volna ki az első negyedéves EVA-összeget, hanem inkább letudtam volna a sulit, és csak a maradékot utaltam volna az APEH-nak. Némi késedelmi pótlékot ugyan kellett volna fizetnem utána, de legalább nem lenne ennyire gáz a helyzet.

Mert ez a helyzet gáz. Idegileg eléggé megvisel, és ez szegény párom számára sem túl jó, mivel látja, érzi rajtam, hogy kivagyok. Kissé szétszórt is vagyok, és perpillanat egy megoldást látok csak: ülni és várni. Egy baromi link ügyfelünk elvileg beesik még ma, és fizet is valamennyit. Ha beesik és ha fizet. A kollégákkal (közvetlenül) és a főnökkel (közvetve) megtárgyaltuk, hogy amit az ipse hoz, azt én megkapom. Így törlesztik felém a tartozásukat. Ha ez nem sikerül, még van egy vasam a tűzben, de holnap reggelig meg kell oldódnia a helyzetnek vagy obi.

Az izgalmakat megtartanám a mozifilmeknek meg a Vidámparknak, és az ilyenekről inkább lemondanék. Nem bánnám, ha egy kicsit kevésbé zajlana az élet...

UPDATE: az ügyfél, aki 16 óra és 16:30 között ígérte magát, nem jött. Ezt 16:46-kor közölte, miután rátelefonáltunk. Eleve gyűlölöm ezt a módszert, és minden alkalommal mélységesen elkeserít a hasonló linkség, de ebben az esetben különösen rosszul esett. Úgy néz ki, céges szinten dobjuk össze a tandíjamat, ami egyrészt baromi égő, másrészt azzalfog járni, hogy az elkövetkezendő napokban kiflit fogok enni parizerrel. Reggel, délben, este.

...intézett hozzám tegnap egy volt félig-meddig kolléganőm, hogy még most is ezen pörgök, pedig azóta eltelt már közel egy egész nap is. Jobb lett volna, ha már tegnap megírom az egészet, de csak kicsivel a munkaidő vége előtt esett meg az eset, aztán edzésen voltam, aztán meg már kimerültnek éreztem magam a fogalmazgatáshoz. De most bepótolom.

Szóval névnapozás volt idebent, ahogy az alkalmanként lenni szokott. Az egyik ünnepelt én voltam, a másik pedig a másik könyvelő. Ő felelt a kollégák gyomráért, én meg a májukért, így igazságos. Lement szépen a 2,5-3 órás kis társalgás, minden súrlódás nélkül. Jó, amikor az egyik rendkívül idős ügyfelünk került szóba, akit a közelmúltban a főnököm meg a könyvvizsgáló mentett meg a börtöntől, megemlítettem, hogy az életkor máshol sem szokott problémát jelenteni, hiszen 90 feletti öregembereket is bíróságra rángatnak a világ túlfeléről. Na erre jött a dühödt és acsarkodó válasz, hogy "de az emberek tízezreit ölte meg"...nem részletezem. Szóval egyébként minden oké volt. 

Van egy — úgymond külsős — kolléganőnk, aki amikor nálunk dolgozott, akkor is csak hobbiból, ennek ellenére minden névnapozáskor itt van, mert a főnöknőm barátnője. Nincs is ezzel semmi probléma. Egy milliomos, finom, nyugdíjas nő, aki operába jár, utazgat a világban vagy szőlészkedik a badacsonyi nyaralójában, egyébként meg tájékozott, olvasott, felvilágosult, stb. Amikor anno szakított velem barátnőm, nagyon érdeklődő volt az esettel kapcsolatban, meghallgatott, vigasztalt, aztán összehozott egy kolléganőjével, aki szintén párkapcsolati problémákkal küszködött. Volt is egy randink, de aztán az egészből nem lett semmi (mondjuk az akkori kinézetemet tekintve ezen nem is csodálkozom). Azóta rendszeresen megkérdezi tőlem, hogy mi van a lányokkal, bár néha elfelejtkezik róla.

Tegnap elmosogattunk, elrámoltunk szépen, aztán visszaültem dolgozni. Ő még beszélgetett ezzel-azzal, aztán búcsúzáskor mindenkihez odament puszilkodni, amit én sem úsztam meg. Éppen hárman tartózkodtunk a szobámban, ekkor köszönt el, közben pedig megint rákérdezett: "na és mi van a lányokkal?" Miközben az arcomat tartottam felé, azon imádkoztam, hogy most ne kérdezze meg. Szinte esdekeltem valamilyen felsőbb hatalomhoz, aki a jelek szerint vagy nagy ívben szart rám, vagy kimondottan jót röhögött rajtam, mindenesetre nem úsztam meg a firtatást. "Semmi" — mondom, mert többet nem akaródzott nekem bonyolítani a kérdéskört. De neki ennyi nem volt elég. "Csak nem a fiúkat szereted?" — toldotta meg, én pedig hirtelen semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, csak széttártam a karjaimat, és borzalmasan elpirulva annyit mondtam, hogy "Még erre is ráébredhetek". Ment még a téma a szomszédjáról, akiről most derült ki a dolog (pedig milyen helyes fiatalember), de ezt már meg sem hallottam, hanem a munkámra próbáltam koncentrálni. Hozzátettem valami bagatell dolgot az 'esethez', aztán egyedül maradtam. 

Először csak azon pörögtem, hogy miért vert meg engem a sors azzal, hogy minden kényes kérdésbe, feltételezésbe ennyire belepirulok. Az egy dolog, hogy részéről telitalálat volt, de ha nem lett volna az, akkor is majd elsüllyedtem volna, mert ilyen vagyok. Aztán amikor a vérnyomásom újra a normálishoz közelített, a riadalmat apránként felváltotta a düh. Hogy képzeli bárki, hogy egy ilyen kérdést szegezzen neki egy másik embernek, miközben ráadásul még két másik személy is tartózkodik a közelben? Mi a fasz köze van egyáltalán az egészhez? És mit gondolt, milyen választ lehet erre egyáltalán adni? Vagy ennyire nem tűnök buzinak, hogy el sem képzelte a "dehogy"-tól eltérő választ, ezért nem érezte kockázatosnak a kérdést? Ráadásul pont egy ilyen kikent-kifent úri vénasszony! Bárkitől számítanék ilyen suttyó dologra, csak pont tőle nem.

Ahogy teltek a percek, egyre jobban felhúztam magam az egészen. Olyan pipa voltam, hogy szinte zihálva vettem levegőt, és egyszerűen nem bírtam magamban tartani a kifakadást. Úgyhogy a maradék kollégáim szépen meghallgathatták a panaszáradattal egybekötött mentegetőzésemet (szerencsére ezzel nem rontottam a helyzetemen), de ez sem nagyon nyugtatott le. Kezdtem belelovallni magam abba, hogy egyszerűen eléállok a díszes társaságnak, és megmondom: Buzi vagyok, basszátok meg! Egy rohadt kis faszszopó köcsög, és ha ez valakinek nem tetszik, lehet írni a felmondólevelemet. Ellenkező esetben pedig innentől kezdve mindenki befoghatja a pofáját a magánéletemmel kapcsolatban. Ezt variálgattam magamban, és persze hozzávettem, hogy még ki mindenkinek kéne elmondanom valami hasonlót, hogy egyszer és mindenkorra nyugtom legyen, beleértve a szüleimet is...még edzés közben is emiatt fújtattam. 

Végül persze lenyugodtam, és egyben rájöttem, hogy igazából nem is erre az ex-kolléganőre haragszom, hanem magamra. Én vagyok a gyáva, amiért nem teszem meg ezt az önfelszabadító lépést, ha viszont adja magát a helyzet, akkor meg balfaszkodom. Nem kicsit, nagyon. De hát mit válaszolhattam volna? "Igen, az vagyok, tegnap is tövig nyeltem egy méteres kékerest" Nem tudok hazudni. Még ilyenkor sem. Főleg azért nem tudok, mert ha néha mégis sikerülne, akkor azzal baszom el, hogy annyira félek a lebukástól, hogy ez már magán a hazugságon is érződik, és máris tényleg lebukom. Vagy mi. Ez nem biztos, hogy érthető volt. 

De mindegy is, nem ragozom tovább. Egy kissé még mindig össze vagyok zuhanva, és reggel is úgy jöttem be, hogy közben végig azt éreztem, a hátam mögött vigyorogva összesúgnak. Persze nem, vagy legalábbis remélem, hogy nem, de akkor is ezt éreztem, és mintha a főnököm is szélesebb vigyorral fogadott volna mint máskor. Tutira megbeszélték a barátnőjével, mennyire elpirultam, és mit válaszoltam...vagy ez csak az én parázásom? 

Remélem, hamar túlteszem magam a dolgon, mert különben nem sokáig lesz maradásom.

Az idén már eddig is egy féltucat regényt olvastam el, és ha nem akarom, hogy év végén visszatekintve 20 oldalas bejegyzést kelljen írnom róluk, akkor hasznos, ha már év közben mesélek róluk, és egyben ajánlom vagy éppen nem ajánlom őket. Ezért egy melegblog olvasására áhítozó olvasóimat most ki kell ábrándítanom, mert ezúttal a fantasy témakörébe tartozó keresőkifejezésekkel idelátogatókat szeretném kielégíteni. Már így is van belőlük jó pár, örülnék, ha azt éreznék, megtalálták nálam, amire kíváncsiak voltak. Persze bárki nyugodtan olvassa az alábbiakat, legalább még alaposabb képet kaptok arról, mivel szórakoztatom magam utazás közben.

Douglas Niles: A bábkirály (Káoszháború sorozat IV.)

Mint azt már korábbi bejegyzéseimben is említettem, a Káoszháború sorozat hat különálló történetből áll, amik egy időben zajlanak A nyári tűz sárkányai című regényben írtakkal. Mind a hat Krynn egy-egy meghatározó fajának harca Chaos mindent megsemmisíteni kívánó seregeivel, de maga a háború mindben csak mellékkörülmény, hiszen a belső ellentéteken sokkal nagyobb a hangsúly. Ez az elfek harcát taglaló A bábkirály esetében sincs másként.

A történet előzményeit már jól ismerhetjük az alap trilógiából: a Dárdaháború során előkerült sárkánygömbök egyike Silvanestiben, ez egyik elf birodalomban köt ki, ahol Lorac, a Napszónok megpróbálja felhasználni azt az elfek védelme érdekében. Próbálkozása azonban kudarcba fullad, és a gömb átveszi a hatalmat Lorac elméje fölött. Miközben az öreg Napszónok a trónján görnyedve megpróbálja visszaszerezni öntudatát, szörnyűséges rémálmai valósággá válnak: Silvanesti gyönyörű erdejei megfertőződnek, a fák megcsavarodnak és vért nedvedzenek, az erdő lényei szörnyekké torzulnak, és ebben a rettenetben szellemharcosok, halott elfek lelkei vadásznak mindenre, ami még romlatlan maradt. A Dárda hősei persze legyőzik az erdőt közben elfoglaló zöld sárkányt, és Loracot is megszabadítják a szörnyű béklyótól, bár ez egyben annak halálát is jelenti. 

Bár a rémálmok megszűntek, az erdő a régi maradt, és beavatkozás nélkül sosem tündökölhetne úgy, mint azelőtt. Silvanesti elfjei ezért apránként, módszeresen űzik el a sötétség teremtményeit, és gyógyítják vissza a meggyalázott területeket, győzelmük azonban még várat magára. A sötétség lényeit vezető sárkány alkut köt a másik elf birodalom szenátoraival, és csapdába csalja az elf seregeket vezető Porthiost, aki a szörnyű vereség következtében kegyvesztetté válik felesége testvérei között. A sajátjaihoz sem térhet vissza Qualinestibe, hiszen ott éppen az aljas szenátorok által bábként a trónra ültetett unokaöccse uralkodik, természetesen a szenátorok parancsa szerint. Az eset miatt a két testvérnemzet közötti ingatag béke egy csapásra felbomlik, és a Silvanesti és Qualinesti elfek újra fegyverkezni kezdenek egymás ellen. A száműzött Porthios kétségbeesve próbál felülemelkedni a felforduláson, de a dolga nem könnyű. Az elfek egymás ellen acsarkodnak, Ariakan hadúr seregei elfoglalják Qualinestit, senki nem bízik senkiben...és akkor a meghasadt föld alól elősereglenek Chaos teremtményei...

A sorozat eddigi tagjai nagyrészt csalódást okoztak számomra, és ez a könyv sem jelentett felhőtlen szórakozást, de állíthatom, hogy a 6(+1) könyv középmezőnyében megállja a helyét. Akit érdekel, mi történt a Dárdaháború után Gilthanassal, Lauranával és Porthiossal, és aki kíváncsi, mi történt a Káoszháború alatt az elfek birodalmaiban, az mindenképpen olvassa el ezt a regényt.

Richard A. Knaak: A vértenger kalózai (Káoszháború sorozat V.)

Ennek a könyvnek már a címe is kakukktojás, mivel semmi köze a történethez. Ez nem a fordító hibája, hanem a szerzőé, de az meg szerintem pusztán a minotauruszok jellemző foglalkozására utalt ezzel, és nem a cselekményre. A könyv tehát a minotauruszok harcát írja le, és egy Aryx nevű szerencsés(?) fickó történetét, aki akarata ellenére lett Sargonnas istenség kiválasztottja. Bár a szerző jelentősen eltért a többi könyvben megszokott formulától (szintén a kakukktojás jelzőt kiérdemelve ezzel), ez nem nagyon megy a sztori rovására. Bár én kissé hiányoltam a lávasárkányokat, a démonharcosokat és az árnyéklényeket, és nehezteltem a magorik (félelmetes, tengeri ráklények) szerepeltetése miatt, a háttérben, az istenek között zajló harc leírása miatt viszont kárpótolva éreztem magam. Ez eddig ugyanis sehol sem szerepelt. Több szót nem is érdemes vesztegetni erre, középmezőnyös (a top a Csontbrigád és a folytatása, a legszarabb pedig Az utolsó nemes).

Edo van Belkom: Lord Soth

A Káoszháborút immár kiveséztem a blogban, most ugorjunk a történelem egy másik pontjára, kicsivel az Összeomlás elé, és egyben ugorjunk a Harcosok sorozat IV. kötetére. Ez a sorozat 7 könyvből áll, amelyek közül 4 többé-kevésbé összetartozik, a másik 3 pedig a Dárdaháborúban feltűnő egy-egy jelentős személyiség saját története (akik a fő trilógiában mellesleg csak mellékszereplők). Az a bizonyos négyes külön-külön is egy-egy rakás szar, már írtam róluk (persze másnak attól még tetszhetnek), a Lord Soth azonban feledteti a sorozat általam eddig elolvasott 1000 oldala miatt érzett keserű szájízt.

Élőholt lovagunk már számtalan történetben feltűnt, sőt, külön könyv is szól róla (A Fekete Rózsa lovagja), az azonban a halála(?) utáni eseményeket taglalja (és mellesleg az alap trilógia eseményeinek részleges folytatása is). A tűztől megfeketedett páncélú, izzó szemű, Krynn-szerte rettegett teremtmény hajdan maga is ember volt. Méghozzá nem is akárki! A Solamniai Lovagok legmagasabb rendjének kiváló tagja, hőstettek százainak végrehajtója, hadvezér és hatalmas harcos... a múltja és főleg apja múltja azonban foltot hagy a lelkén. Részben e folt eredménye, hogy szerető felesége nem tud neki gyermeket szűlni, ami előbb elhidegíti őt asszonyától, majd nemhogy más nő karjai közt keres megnyugvást, de végül a tragédiák sorozata Lord Loren Soth életének totális összeomlásához vezet. És amikor elveszti feleségét, becsületét, jövőjét, régi önmagát, már csak egy esélye marad, hogy pozitív hősként éljen a világ lakóinak emlékezetében, és ne gyilkos gazemberként: ha az istenek parancsára megállítja a teljesen meghibbant istari papkirályt, aki immár maga is istenné kíván válni. Mint tudjuk, Soth már út közben elbukik, de vajon milyen események vezettek ehhez a szörnyű tragédiához? És milyen következményei lehetnek a 'Jó' diktatúrájának? Ebből a könyvből ez mind kiderül, olvasás közben pedig magunk dönthetjük el, elítéljük e tragikus sorsú hőst avagy megértjük őt.

Ez egy jó könyv, mondjuk 8/10-es. Egy nagy bajom van vele, mégpedig, hogy túl felszínesen szerepelnek benne az események. Nem tudjuk igazán átérezni Lord Soth fájdalmát, nincs benne katarzis. Pedig ha az író egy kicsit jobban ráfekszik az érzelmi, lelki tényezők taglalására, simán 10/10 lehetne az értékelés. Azért így is élvezhető.

Az a megtiszteltetés ért, hogy Platen engem is felkért a címben szereplő téma bejegyzésbe öntésére, én pedig örömmel teszek ennek eleget. Örömmel, de kétségek közt, mivel YSB-hez hasonlóan bennem is felmerült a kérdés: vajon milyen értelemben kellene felsorolnom ezt az öt eseményt? Platen erre nem adott útmutatást, amiben nyilván volt némi szándékosság is.

A nem számtalan, de azért sok dimenzió közül én azokat választottam ki, amelyek szerintem a legmélyebben és főleg a leghosszabb időre határozták meg eddigi életemet, vagy annak egy szakaszát (ez egyelőre nem minden esetben tudható). Van közöttük olyan, ami — a mi köreinkben — hétköznapinak számít, és van olyan is, ami a bejegyzés leendő tartalmán elmélkedve szinte elsőként ugrott be, holott még én is elmosolyodtam bagatellségén. Haladjunk talán kronológiai sorrendben.

1. A szüleim válása

Akinek elváltak a szülei, annak nyilvánvaló, hogy egy ilyen momentum alapjában forgatja fel az ember életét (mármint gyerekkorban). Vagy azért, mert utána minden máshogy lesz, vagy azért, mert végre minden máshogy lesz. Öröm az ürömben, hogy nekem az első verzió jutott, mivel egyik szülőm sem lett rabja az alkoholnak, nem volt agresszív, stb. egyszerűen csak a sok megpróbáltatás súlya megroppantotta a kapcsolatukat, és mindketten más karjaiban találtak megnyugvást. A kis 979 ezzel elvesztette az anyját meg a mindig megértő és önzetlenül szerető kutyáját, és kapott cserébe egy borzalmas mostohaszülőt meg egy másikat, akit máig nem tud felette állónak elfogadni. Nem állítom, hogy valaha is el kellett volna fogadnom mostohaapának, csak úgy megjegyeztem. A korábbi, könnyen barátkozós lényem az ellentettjére változott, és totálisan bezárkóztam. Ez a szüleim irányában sokkal súlyosabb volt, mint a kortárscsoporttal szemben, ami utóbbi aztán szépen vissza is állt a normális szintre, előbbi azonban sokáig nem változott. Mire megváltozott volna, addigra meg rájöttem, hogy buzi vagyok, szóval máris visszaépültek a szinte már majdnem leomló falak, ráadásul dupla vastagsággal. A válásnak és az ezzel járó lelki változásoknak több, máig ható következménye van, ilyenek például a cuppogó, csettegő szájhangok elleni dühkitöréseim (mostohaanyám okán) vagy a párkapcsolaton belüli bénázások, hiszen a bezárkózásommal együtt járt a kishitűség, a szégyenérzet és a bátortalanság, így kimaradtam az udvarlásra való szocializálódásból. Utólag ezt már nehéz bepótolni, és bár sokat haladtam, még ma sem tudnék csajozni/pasizni egy szórakozóhelyen, max. hagynám magam sodródni az eseményekkel.

2. Az első 'lapozgatós könyv'

A lapozgatós könyv egy időben nagyon felkapott műfaj volt. Természetesen minden könyvet lapozgatni kell, ha nem akarjuk mindig csak a fedelüket bámulni, ezek azonban csak akkor élvezhetők, ha nem sorban haladunk az oldalakkal, hanem a megadott utasítások szerint ugrálunk ide-oda. A történetnek mi vagyunk a főszereplői, és a választási lehetőségeken belül mi irányíthatjuk a sztorit is, mígnem elérünk a célig, vagy elbukunk valahol félúton. A lényeg, hogy ezek a könyvek a szerepjátékok előszobájának számítanak. Mivel mi elég szegények voltunk, még véletlenül sem kerülhetett volna a kezembe hasonló kiadvány, azonban egy akkori jó barátom anyukája a postán dolgozott, és ő hozott egy darabot a fiacskájának. Azt hiszem, a Hóboszorkány barlangjai volt az. Amikor ez a barátom megmutatta nekem a könyvet, hihetetlenül tetszett az ilyen újszerű megoldás, és rögtön beleszerettem a dologba. A könyvek egymás után jelentek meg, mi pedig felváltva vettünk belőlük egyet-egyet, hol a húsvéti pénzből, hol születésnapra, hol karácsonyra, majd kölcsönadtuk a másiknak. Az érdi Skálában hamar kifogyott a készlet, de rokonok révén (akik rendszeresen kimenekítettek a családi fészekből) eljutottam egy budapesti szerepjáték-szaküzletbe, ahol teljesen véletlenül, tévedésből egy szerepjáték alapkönyvet vettem lapozgatós könyv helyett. Mellesleg az enteriőr láttán az állam is leesett. Ekkor 12-13 éves lehettem, és a szerelem máig is tart. A könyvet használni kellett, ha már megvettem, így kis társaság gyűlt össze, aminek én lehettem a középpontja. Én lehettem a mesélő, aki kitalálja a kalandot, és aki élet-halál ura a játékon belül. A rengeteg alkotó energiámat végre értelmes célnak tudtam szentelni, spirálfüzeteket töltöttem meg labirintusok alaprajzaival, képzeletbeli városok térképeivel, leírásával, kalandötletekkel és hasonlókkal. Nem mellesleg ez az egész nagyban segített a családom elöli menekülésben, és a kortárscsoport tagjaival szembeni helyes viselkedésre is nagy hatással volt. Végre barátkozós lettem. Nagy előny volt még, hogy mivel normális szerepjáték magyarul nem volt kapható, kénytelen voltam angolul olvasni ezeket a kiadványokat. Az, hogy egy 13-14 éves gyerek angolul olvas valamit, manapság nem nagy szó, de ne felejtsük el, hogy én akkor néhány évvel korábban még — kötelező jelleggel — oroszt tanultam! 

Az otthoni szerepjátékból pedig egyenesen következtek a klubok, a megfelelő szaklapok olvasása, majd találkozás az első gyűjtögetős kártyajátékkal. Ezt követte egy nagyon hasonló magyar játék megkedvelése, majd a csatlakozás annak alkotógárdájához. Két év játéktervezés után jött az 53 részes novellasorozat, a számtalan televíziós szereplés, majd újabb játéktervezés. Közben pedig kicserélődtek a barátaim, felfedeztem Budapestet, fejlődött az angoltudásom (kicsit a magyar is), ezekben a körökben ismert és népszerű lettem, és egy csomó pszichés problémám mérséklődött. Sajnálom, hogy manapság már csak regények olvasásában meg néhány netes játék élvezetében merül ki a hobbim gyakorlása. De azért 15 éven keresztül elég intenzíven nyomtam a dolgot.

3. Melegségem felismerése

Meleg bloggerként melegblogot írok, ennek ellenére igyekszem szem előtt tartani, hogy bár ez a helyzet alapjaiban határozza meg az életem, mégsem tekintek rá úgy, mint a világmindenség alfájára és ómegájára. Sokan mintha elfeledkeznének erről, és mindent szivárványszín szemüvegen keresztül látnak, de ha azt tekintjük, hogy a blogolás a többségnek pótol valamit, akkor ezt esetükben betudhatjuk ennek a pótléknak. Én nem ilyen vagyok. Szeretnék úgy tekinteni magamra, mint aki éppen olyan ember, mint bárki más, viszont ha állandóan a buziságommal foglalkoznék, az pont ez ellen hatna. Most persze itt a felkínált alkalom, hogy erről írjak, de hát mit is lehetne ide írni?

Az előző (de már jóval régebben megírt) bejegyzésem éppen erről szól, kár lenne újra bepötyögni ugyanazt. Igen, apránként én is rájöttem. Igen, tagadtam, tiltakoztam ellene, de azért lopva mindig fiúkra gondoltam. Az erotikus álmaimban a fiatal fiúk nagyobb arányban jelentek meg (és okoztak éjszakai ágybamagömlést), mint a nőalakok. Aztán igen, volt szégyenérzet is, félelem a lebukástól, ignorálás, próbálkozás, coming out meg minden, ami ezzel együtt járhat. Most itt vagyok, és én osztom az észt, bár szerintem abszolúte jogosulatlanul. És a történetnek még hol van a vége...? Hamarosan jön egy ordenáré lebukás, ami talán már meg is történt, csak még nem volt belőle konfliktushelyzet. Ahogy napról napra nő a bejegyzések száma, nő a látogatók száma, nő a keresőkifejezések száma, úgy nő az esélye annak, hogy egy 'illetéktelen' személy rám ismerjen ezekből a sorokból. Nem állítom, hogy fel vagyok erre készülve, de nem feledkezem meg róla. Mint ahogy a nagy történelmi személyiségek egy része, úgy én is tisztában vagyok a sorsom ilyetén fordulatával, aztán majd meglátjuk, hogy sül el. De mielőtt átmennék a filozófikus bloggerbe, inkább ugorjunk a következő pontra.

4. 2002. április közepe, Műegyetem rakpart

Na igen, most értünk ahhoz a bizonyos bagatell eseményhez. A 2002-es országgyűlési választások két fordulója között voltunk, és a FIDESZ kampánycsend előtti gyűlést tartott a Műegyetem előtt. Mondhatni hétköznapi dolog, én azonban itt tapasztaltam meg először (és egyelőre utoljára is) a tömegpszichózist. Az a temérdek ember ahogy hömpölygött...fiatalok, idősek, hírességek...mind nagyjából egy cél érdekében, a szabadidejéből áldozva...ez azonban mind kevés lett volna e földöntúli élmény megtapasztalásához. Azt egy apró momentum váltotta ki, mégpedig Fábry Sándor feltűnése a színpadon. Addig nemigen lehetett tudni róla, hogy — baloldalisága ellenére — a FIDESZ-szel szimpatizál, ezért a hömpölygő tömeg egy emberként adott hangot a csodálkozásának. Én is. Akkor átfutott rajtam ez az érzés, amit jó lenne még legalább egyszer érezni, akármi legyen is a kiváltó oka. 

A politika addig is érdekelt, és az oldal is adott volt, ez a rendezvény tehát maximum csak mélyítette az érzéseimet. Mielőtt a kommentek áradata csak emiatt a pont miatt érkezne, leszögezem, hogy csak kisebb mértékben politizálok érzelmi alapon (de ezt nem tagadom le), inkább racionális okok miatt köteleztem el magam a jobboldal mellett. A blogomból ez nem feltétlenüll derül ki, de hát ez egy másik műfaj. Mellesleg az elkötelezettségem — számtalan ok miatt — a későbbiekben még változhat.

5. Nagyanyám halála

Azt hiszem, ez szorul magyarázatra a legkevésbé. 27 éves koromig nem lehettem a magam ura. Mindig alkalmazkodnom kellett a felettem állókhoz, azokhoz, akik megszabták az egzisztenciális mozgásteremet. Egy önnön másságával tisztában levő embernek egy hasonló helyzet duplán kétségbeejtő, főleg, ha azt nézzük, hogy melegként az ember gyorsabban öregszik — ha értitek, mire gondolok. Másrészt a nagyanyám elég erős asszony volt, én pedig elég gyenge, így észre sem vettem, hogy az idő múlásával saját (addig fel sem igazán derített) jellememre teljesen rátelepedett az ő jelleme.

Csak a halála után kezdhettem el keresni önmagam, és azt hiszem, mostanra sikerült is megtalálnom. Azóta úgy öltözködöm, ahogy akarok, olyan a hajviseletem is, nincs beosztva a szabadidőm, a pénzem, azt eszem, amit akarok, és sorolhatnám. Sajnálom, hogy így alakult, de kár lenne a múlton rágódni. Az élet megy tovább, számomra ráadásul élvezhetőbben, mint korábban.

Nos, ennyi lenne. Hozzám képest röviden, a megszabott keretet túl nem lépve. Ideje leporolnom a tenyerem.

Minden ember életében vannak fontos lépcsőfokok, fordulópontok. Az első iskolás nap, az első szerelem, a(z első) házasság, egy-egy szerettünk elvesztése, gyerekszületés, diplomaosztó, és sorolhatnám. Persze sokkal kisebb jelentőségű — ám nem kevésbé fontos — pillanatokat is meg kell élnünk. Némelyik csak úgy megesik, némelyik hosszú, álmatlan éjszakák, kisírt szemek, depressziós mélypontok megélésének következménye. Ilyen például egy szakítás, valamilyen betegség, fogyatékosság tudatosulása, vagy egyszerűen csak a 'mi leszek, ha nagy leszek?' kérdés végigrágása.

Nekünk, melegeknek (és nekem is, biszexuálisként) azonban még ezeken a bárkit érintő dolgokon felül is fontos lépcsőfokokra kell felhágnunk ahhoz, hogy életünk elviselhetőbbé, élhetőbbé váljon. Nemcsak magunkat kell elfogadnunk olyannak, amilyennek születtünk, hanem a környezetünkkel is el kell fogadtatnunk lényünket, azt, hogy mások vagyunk, mint ők. Ez kinek könnyű, kinek pedig közel lehetetlen (gondolja ő). Ezeket a(z akár sorsfordító) lépéseket néha sok-sok átvirrasztott éjszaka után, heves szívdobogással tesszük meg, de az is előfordul, hogy szinte semmit nem kell tennünk, mert maguktól is bekövetkeznek — akár akartuk ezt, akár nem.

Bátorkodtam kronológiai sorrendben pontokba szedni egy átlagos meleg életének ezen fontos momentumait. Hangsúlyozom, hogy a felsorolás rendkívül önkényes, és a pontokat leginkább a saját életemből kiindulva állapítottam meg. A sorrendjük tehát erősen vitatható, meg az is előfordulhat, hogy nálam szakavatottabb emberek korábban már összefoglaltak valami hasonlót. Megeshet, hogy valakinek valamelyik lépcső teljesen kimaradt, egy másikkal együtt, egyszerre történt meg, vagy nem ez volt a sorrend. De ha vitatható, hát vitassuk meg!

1. Gyanú: állítólag van olyan, aki — saját bevallása szerint — már óvodás korában a melegség 'tüneteit' produkálta, mert például inkább babázott a lányokkal, minthogy a kisfiúkkal csépelte volna a környezetet vagy Matchboxokkal brümbrümmözött volna. Olyat is hallottam, aki kicsivel később már tökéletesen tudta, hogy őt a lányok helyett a fiúk érdeklik. Előbbi nem biztos, hogy a melegség korai felismerésének megfelelő fokmérője (hiszen én sem szerettem a srácokkal botozni, mivel mindig is nyeszlett voltam, és inkább nekem b*tak oda irdatlanokat, ahelyett, hogy én tettem volna ezt a többiekkel), utóbbi viszont túlzott koraérettséget feltételez, ezért számomra nehezen hihető. Persze mindegy is, hiszen sokkal kevesebbet is kérdőjeleztem már meg, és sokkal többet is hittem már el. Az viszont biztos, hogy mindnyájunk életében eljött az a pillanat, amikor először merült fel bennünk, hogy valami nem stimmel. Van olyan, aki már a szülők porno-VHS-einek suttyomban történő nézegetése közben érezte, hogy az a valami odalent jobban bizsereg és jobban megkeményedik, amikor a bácsi micsodáját mutatják, másoknak viszont jóval később ütött szöget a fejükbe önnön furcsaságuk. Sokan túl voltak már egy vagy több heteroszexuális aktuson, estleg tartós kapcsolatuk is volt lánnyal, amikor azon kapták magukat a strandon, hogy a mellek/csöcsök/tőgyek helyett a muszklikon és/vagy a fecskék dudorodó tartalmán felejtették a szemüket. És itt kezd bonyolódni a helyzet.

2. Tiltakozás: valószínűleg mind közül ez a pont a leginkább vitatható, mivel talán nem mindenkinél volt meg. Aki már egészen kis korában érezte másságát, annak az éntudata is eleve így alakult ki, tehát zömében inkább a többi ember reakciója okozott neki lelki fájdalmat. Esetükben itt máris a 4. pont következik. A többiek azonban növekvő aggodalommal figyelhették saját lelkük rezdüléseit, talán úgy is élték meg ezt a felismerést, mint a halálos betegek, akik nemrég tudták meg, hogy már csak X idejük van hátra. "Ez nem lehet!", "Miért pont én?", "Miért ver engem a Sors/ az Isten?", ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennük. Szerintem mindnyájan tudjuk, hogy ennek a fő oka a társadalmi elutasítottság, az undor, az ellenséges viselkedés. Ha ez nem volna, a meleg mivolt tudatosulását nem kísérné ilyen tragikus lesújtottság (néha öngyilkosság), több tartós párkapcsolat lenne a melegek közt, és azok tovább is tartanának. De ne siessünk ennyire előre.  

3. Elfogadás: az önnön másságukra ráébredők egy része sosem teszi meg azt a lépést. Ők örökre megrekednek a tiltakozás szintjén, és a legnagyobb valószínűséggel közülük kerülnek ki a buziverők és a tojásdobálók. Ők tiltakoznak a leghangosabban a melegek jogaival kapcsolatban, ők undorkodnak a leglátványosabban, ha egyneműek együttlétéről esik szó, és ők szögezik le elsőként, hogy mennyire utálják a buzikat. Mivel nem tudják magukat olyannak elfogadni, amilyenek, a hozzájuk hasonló (e téren azonban sikeresebb) embereken próbálnak elégtételt venni a saját kudarcukért (gyávaságukért?). Némelyek évek, évtizedek után törnek meg, és ismerik be maguknak, hogy ők bizony melegek. Ilyenkor vagy fenntartják a heteroszexuális álcát, és közben pasikkal csalják az asszonyt, vagy otthagynak csapot-papot, és új életet kezdenek, immár melegként. Az ő tragédiáikat a végtelenségig lehetne elemezni, és bár ehhez témához biztosan sokan is tudnának hozzászólni, de most alapvetően nem róluk van szó. Míg valaki idáig eljut, nagyon sok lelki vihart él át, talán sokat is sír, esetleg az öngyilkossággal kapcsolatos lehetőségeket is végigjárja. Nem könnyű. De ha sikerül, onnantól kezdve egy eddig ismeretlen, új világ tárul fel. 

4. Az első lépések melegként: ha már tudomásul vettük, hogy "ez van, ezt kell szeretni", nyilván elkezdünk egyre inkább vágyni a hasonszőrűek társaságára. Manapság ez már nem olyan lehetetlen, mint régen, hiszen rendelkezésünkre áll az internet, a mobiltelefon, van jó néhány kimondottan melegeknek szóló magazin, szexlap, és gombamód szaporodnak a meleg szórakozóhelyek is. 10 évvel ezelőtt (amikor az én öntudatom ébredezett), egy átlagos háztartásban sem internet, sem mobiltelefon nem volt, mindössze két melegmagazin létezett, és még Budapesten is alig volt olyan szórakozóhely, ahol egy homoszexuális önmaga lehetett, nemhogy vidéken. A mostani fiatalok szerencsések lehetnek ezen a téren, hiszen csak bekapcsolják otthon a számítógépet, és máris milliószám nézegethetik a szexképeket, a pornót, és számtalan pár- és partnerkereső szolgáltatás áll rendelkezésükre. Anno még az is komoly erőfeszítést igényelt, hogy egyáltalán megtudjuk, bizonyos helyek hol találhatók, a találkozókat levelezéssel vagy otthoni telefonról történő hívásokkal lehetett letárgyalni (esetleg fülkéből). Na, de kezdek túlságosan belemenni a témába, akkor pedig hosszú lesz, és senki sem fogja végigolvasni...

Szóval buzik vagyunk, gratula, ideje kezdeni valamit ezzel a helyzettel. Érintett olvasók, emlékeztek még, milyen volt megtudni valakiről, hogy 'szintén zenész'? Emlékeztek, milyen volt az első randi, még ha csak egy könnyed kis beszélgetés is volt az egész? Emlékeztek, milyen volt először belépni egy meleg szórakozóhelyre (aki volt), és milyen volt az első csók, vagy az első igazi együttlét egy fiúval? Kíváncsiság, izgatottság, torokban dobogó szív, 'nem vagyok egyedül'-érzés, fokozódó boldogság, szerelem, túlvilági gyönyör — nem feltétlenül ebben a sorrendben. Hát nem jelentős momentumok ezek? 

5. CO: na persze nem a szén-monoxidról van szó, hanem a coming outról vagy magyarul előbújásról. Ahogy a többi pont, ez is megérne egy több oldalas témázgatást, de maradjunk a 'még olvasható' keretek között. Nem hiszem, hogy van olyan meleg, akinek a CO teljesen kimaradna az életéből. Na persze egy ideig senki nem tudja a dolgot, de előbb vagy utóbb egy barát, valamelyik szülő, esetleg egy munkatárs előtt vagy magunk számolunk be a helyzetről, vagy kiderül magától. Mindkettő lehet rendkívül kellemetlen és meglepően laza is. Ha mi mondjuk el, azt vélhetőleg hosszas felkészülés előzi meg, bár a végén úgysem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt mi elterveztük. Nehéz ügy, és nincs is rá recept. Meg kell találni azt a személyt, akiben alaposan megbízunk, vagy azt az alkalmat módot, ami a legalkalmasabb szívünk kiöntésére. Ha soha senkinek nem bújunk elő, azzal csak a saját sorsunkat nehezítjük meg. Kell egy kapocs a hetero- és a melegvilág között, mert különben minden 'normális' emberi kapcsolatunk leépül, és csak a saját kis árnyéktársadalmunkban létezünk majd. Arról máris beszélve, milyen egyéb torzulásokat okozhatunk a saját lelkünkben, ha nem tálalunk ki legalább egyvalakinek. A másik oldalon persze kockázatok is vannak, hiszen lehet, hogy éppen ezzel a tettel tesszük végérvényesen tönkre az életünket — azonban mostanában a többség már nem kezeli annyira tragikusan a dolgot. Tényleg nincs recept, de egy biztos. Ha ezt meglépjük, az életünk gyökeresen megváltozik. A coming out — szerintem — önző dolog. Csakis a mi életünket könnyít(het)i meg, a kiválasztott alanynak vélhetőleg nincs szüksége arra a titokra, ami innentől kezdve az ő lelkét is nyomja. Egy szülőnek azonban joga van tudni, ha nem számíthat unokára (vagy legalábbis nem a hagyományos úton), egy igaz barát pedig akkor tud 'igaz' maradni, ha beavatjuk legféltettebb titkainkba is.

6. Felvállalás: azaz a minden tekintetben melegként történő életvitel, amikor a számtalan kis és nagy előbújási aktus után a titok már nem titok többé. Persze nem hirdetjük hangosbemondóval és neonfényes cégtáblával, de tudják rólunk a szüleink, a barátaink, a munkatársaink, a sarki fűszeres, meg a fodrász is. Ha meg nem tudják, az csak azért van, mert nem nyitják ki a szemüket. Természetesen ezt a lépcsőfokot érik el a legkevesebben, még én magam is elképzelhetetlenül távol vagyok tőle — egy coming out nem coming out. Nem is biztos, hogy meg akarom lépni, mert bár vélhetőleg ez az állapot jár a legteljesebb lelki nyugalommal, tartok tőle, hogy amíg ide eljutnék, olyan sok fájdalmat okoznék és kapnék, hogy a végén az egyenleg még mindig negatívban maradna. Pedig biztosan célszerű úgy élni az életünket, ahogy azt bárki más megteheti, mert úgy nekünk is könnyebb. Bár több a beszólás és a hétköznapi negatív élmény, ezek egy idő után valószínűleg leperegnek rólunk, és akkor már nem számítanak. Cserébe megkíméljük magunkat egy — szerintem — veszélyes jelenségtől, amikor is egy árnyékvilágban kezdünk el élni. Ezt úgy értem, hogy ugyebár eleve jól érezzük magunkat melegek társaságában (vagy nem?), hiszen ők hasonszőrűek, lehet velük olyanról beszélni, amiről másokkal nem, satöbbi. Így aztán a velük töltött idő mennyisége a hetero világban történő létezés kárára tolódik el. Egyre jobban begubózunk, és egyre inkább negligáljuk minden más emberi kapcsolatunkat. Talán nincsen igazam, de egy ilyen eset biztosan előfordul a világon: én. Minden szárazföldet ellep a 'melegtenger', csak a saját kis szigetünk marad víz felett — hogy egy metaforával éljek. Aztán az első coming out után kiemelkedik egy másik sziget is, ahova mostantól szintén átjárásunk lesz. Minden előbújás újabb szigeteket alkot ezen a tengeren, de mindenhova csak akkor juthatunk el, ha abszolúte felvállaljuk magunkat. Aki ezt nem teszi meg, önmagát keríti körbe. De sajnos ez ellen tenni nem olyan könnyű. Meg kell erősíteni magunkat épp úgy, mint az első (vagy sokadik) coming out előtt, és szembe kell nézni az egész világgal. Hogy ezt miként lehet, miként célszerű, mi módon történik, magam sem tudom, talán valaki majd megírja ide komment, esetleg egy komplett bejegyzés formájában.

Erősen szubjektív és végiggondolatlan bejegyzésem végére értünk. Bárkinek ettől eltérő a véleménye, szeretné elmesélni a saját sorrendjét, történetét, elményeit, vagy egyszerűen csak szeretné a tudomásomra hozni, mennyire hülye vagyok valami miatt, az ne fogja vissza magát, kommenteljen!

^{* a hamarosan megszűnő The Bible blogból kimenekítve}

Sokan hallottak már arról, hogy az ókori Görögországban a férfiak közötti szexuális érintkezés mindennapos dolognak számított, sőt, bizonyos esetekben kimondottan kívánatos is volt. Az emberiség történelmében azonban nemcsak a Földközi-tenger környékén és nemcsak az ókorban bukkanhatunk hasonló hozzáállásra, hanem máshol és máskor is.

Például a középkori Japánban.

Az indiai brahmanizmusból kifejlődött buddhizmus követői néhány évszázad alatt egész Ázsiát meghódították tanaikkal, így előbb-utóbb Japánban is elterjedt a hitük. A Kínából érkezett szerzetesek kolostorokat alapítottak, amikben tanítványaikkal együtt élték meditációkkal, szertartásokkal tarkított mindennapjaikat. Mivel a vallásuk nem tiltotta, gyakran előfordult, hogy az idősebb szerzetesek a fiatal (11-18 éves) tanítványokkal éltek nemi életet, és ez akkoriban egyáltalán nem számított erkölcstelen vagy megvetendő dolognak. Bár nem beszéltek róla ('a szerelem, aminek nem ejtjük ki a nevét'), mégis mindenki csinálta. Sőt, a nanshoku (vagy danshoku), azaz az idősebb férfi és a fiatal fiú közötti kapcsolat az egész társadalomban elterjedt, azonban leginkább (és elsőként) a szamuráj-kultúrában vert gyökeret. A buddhista szerzetesektől átvett szokás szerint a tapasztalt szamuráj tanítványának választott egy fiatal fiút, akinek a tanításért cserébe szolgálnia kellett urát. Ez nem pusztán a mindennapi életvitelben jelentett segítséget — hiszen a szamuráj felesége éppúgy ellátta urát — hanem a testi együttlétet is magában foglalta. Sőt, akár szerelem is lehetett a felek között. Ez a kapcsolat a fiú serdülő korától a felnőttkorig tarthatott, aztán a hajdani tanítvány épp olyan szokásos életvitelt élt, mint a többi ember (vagy szamuráj), tehát megnősült, gyermekeket nemzett, stb. A shudo, avagy 'az ifjúság útja' Nagisa Oshima Taboo című fimjének is alapmotívuma (a Duna TV-n volt hozzá szerencsém nemrégiben). Ez részben történelmi film, részben szerelmi történet, részben krimi, de mindenképpen érdekes benne az a momentum, hogy a szamurájok egyik vezetője pusztán azért nehezményezi a főszereplő és mestere párkapcsolatát, mert az féltékenységet szülhet a többi szamuráj között, ami semmi jóra nem vezet. Mindenképpen érdemes megnézni. De visszatérve a katsujikinek (vagy tigonak) nevezett tanítványokhoz, érdemes megjegyezni, hogy ezek a fiúk lányosan hordták hajukat, és úgy is öltöztek.

A katonai hatalom meggyengülésével az egyneműek közötti kapcsolat szélesebb körben is elterjedt. A kabuki színház színészei, akik — mivel szerepük azt megkövetelte — rendszeresen öltöztek nőnek, 'másodállásban' gyakran prostituálták magukat. Szolgáltatásaikat leginkább a kereskedők osztályából való férfiak vették igénybe, a wakashuk azonban egyáltalán nem pusztán kurvák voltak, mivel széles körű kulturális és művészeti ismeretekkel rendelkeztek. A gésákhoz hasonlóan előfordult, hogy korabeli 'sztárokként' tekintettek rájuk, és az ismertebbek kegyeinek elnyeréséért komoly erőfeszítéseket is kellett tenni (mondjuk alaposan megfizetni őket). Persze ahogy a prostitúció terjedésnek indult, megjelentek a kurva kurvák is, a kagemák (bár e két fogalom (wakashu, kagema) közti különbség nem egészen tiszta számomra).

A XIX. századra Japán egyrészt felhagyott korábbi bezárkózásával, másrészt mivel a hatalmat gyakorlók Angliát tekintették követendő példának, elkezdték azt mindenben leutánozni. Így egyre több nyugati ember tehette be a lábát az ország területére, általuk egyre több információ jutott Japánról a világ népeihez, és mivel azok nem akarták, hogy a keresztény nyugat megszólja őket ilyetén szokásaikért, a férfiak közötti szerelem a tiltott dolgok közé került (bér ténylegesen csak néhány évig büntették). Francois Xavier utazó jezsuita pap korábban már megrökönyödve vette tudomásul, hogy a japánok milyen szodomita szokásokkal rendelkeznek, de az akkori lakosságot e messzi földről érkezett utazó véleménye még nemigen izgatta.

A keresztény eszmekörnek sikerült tehát a homoszexualitást egy olyan nemzetnél is elnyomni, ahol az évszázadokig a világ legtermészetesebb dolga volt. Nemrég már ott tartottak, hogy egy férfi nem pillanthatja meg egy másik férfi teljesen pucér képét, azonban a XX. század végére a Távol-Keleten is megfordult a trend, és lassacskán magára talált a homoszexuális közösség. Nem is kicsit...de erről majd máskor.

Ha valakit részletesebben is érdekel a téma, a következő linkeken érdemes kutakodnia:

Wikipedia - Homosexuality in Japan

Japan's gay history

Japanese history for gay men

^{*A hamarosan megszűnő The Bible blogból kimenekítve}

A homoszexualitás és a marketing kapcsolatát vizsgáló kutatások az 1970-es évek végéig nyúlnak vissza. A reklámozók akkor még tiltakoztak volna az ellen, hogy termékük a homoszexuálisokhoz kötődjön. Az 1980-as évek elejére azonban felismerték, hogy a homoszexuálisok egyrészt önmagukban is komoly vásárlóerőt képviselnek, hiszen sok közöttük az egyedül élő és diplomával rendelkező, ugyanakkor trendmeghatározók is.

A homoszexualitás és a marketing kapcsolatát vizsgáló kutatások az 1970-es évek végéig nyúlnak vissza. A reklámozók akkor még tiltakoztak volna az ellen, hogy termékük a homoszexuálisokhoz kötődjön. Az 1980-as évek elejére azonban felismerték, hogy a homoszexuálisok egyrészt önmagukban is komoly vásárlóerőt képviselnek, hiszen sok közöttük az egyedül élő és diplomával rendelkező, ugyanakkor trendmeghatározók is.

Homoszexuális lapok helyett azonban olyan jelentős cégek, mint például a Marlboro, a Levi's vagy Calvin Klein a széles tömegeket célzó csatornákat használták, de olyan reklámokat készítettek, amelyekről csak a homoszexuálisok fedezték fel, hogy ez nekik szól. A technika neve "gay window advertising" lett. Elemei között találjuk a következőket:

- férfi-nő pár helyett feminin férfi szerepel a hirdetésben;

- házibuli, ahol sok szép nő és férfi szórakozik, de senki sincs párban;

- emberi alakok helyett testrészeket mutatnak be;

- színes textíliák, AIDS-et jelképező szalag;

- rózsaszín, lila, levendulaszín használata a nyomtatott szövegben, stb.

Ezekkel a technikákkal a kísérletek tanúsága szerint elérhető, hogy csak homoszexuális férfiak tartsák a reklámokat homoszexuálisnak, míg a heteroszexuálisak ne asszociáljanak erre. Más, korábban kizárólag homoszexuálisoknak készített magazin mérsékeltebb lett, leálltak a szexhirdetések közlésével (lásd az Out magazint), több energiát fordítottak az életmóddal kapcsolatos témákra, így több hirdetőt tudtak megnyerni.^**

Olyannyira, hogy napjainkra világszerte több száz melegeknek szóló vagy azokat ábrázoló reklám, hirdetés született a legnagyobb világmárkák reklámjait is ide értve. Némelyek pedig vették a fáradságot, összegyűjtöttek közülük jó párat, és közreadták azokat az interneten, magyarázó szövegekkel ellátva.

Amikor éppen nem blogokat olvasok, de mégis a gép előtt ülök, gyakran nézegetem ezt a honlapot: Commercial Closet.

Itt számtalan reklámfilmet és képet találunk, csak győzzük őket végignézni (nekem még sosem sikerült, pedig előfordult, hogy éjszakába nyúlóan próbálkoztam). A hirdetések alapvetően három kategóriába lettek besorolva: azok, amelyek ellenségesen viszonyulnak a melegekhez vagy gúnyolódnak rajtuk (piros mínusz), azok, amelyek közömbösek a melegekkel szemben, de valamilyen módon utalnak rájuk (egyenlőségjel) és azok, amelyek pozitív tartalommal bírnak (zöld plusz). Ha esetleg konkrét témára vagyunk kíváncsiak, a szereplők által megjelenített nemi identitás, helyszínek, stb. szerint kategorizálva is lekérhetjük a hirdetéseket, de a készítők egy keresőt is beépítettek, így cégre, márkára, reklámügynökségre, de akár a akár a férfi csókokat ábrázoló reklámokra is kereshetünk (és még számtalan lehetőségünk van, hadd ne soroljam). Akinek pedig ez még mindig kevés, maga is megadhat kifejezéseket, hogy csak az őt igazán érdeklő fotók, filmek jelenjenek meg (előfordulhat, hogy a kisfilmeknél Quicktime playerre lesz szükség, de ez a probléma könnyedén áthidalható). 

Érdemes felmenni, de csak akkor, ha van időnk órákig kattintgatni, ugyanis miután ezen az oldalon kötöttünk ki, jó ideig garantáltan nem tudunk a monitor elől felállni. Magam is rendszeresen a 'Csak még ezt az egyet' felkiáltással szoktam odáig eljutni, hogy hajnali kettőkor, kifolyófélben lévő szemekkel zuhanok be az ágyba.

Apró kellemetlenség, hogy a reklámfilmeket csak elég kis méretben tudjuk megtekinteni (vagy én vagyok baromi béna), de a számosságuk biztosan kárpótolni fog ezért mindenkit.

^{* a hamarosan megszűnő The Bible blogból kimenekítve}

^{**Zsolt Péter: Divatszociológia}

Miközben szombat-vasárnap 11-17 óráig bent dolgoztam, mert ugyebár temérdek a határidős meló, a határidő napján, a legnagyobb őrültekházában itthon ülök, és várom, hogy megérkezzenek a gázszerelők, akik kötelező jelleggel fogják szétverni a konyhámat. Gázhálózat-felújítás van a háztömbben, és mindenkinek otthon kell lennie, mert amíg nem jutnak be mindenhova, nem fogják visszakapcsolni a szolgáltatást.

A szokásos hivatali arrogancia máris megjelent, mert amikor megkérdeztem, hogy az első fázist követően "mikor fognak visszajönni?", csak annyit vakkantottak oda a munkásemberek, hogy "majd ha mindenkihez bejutottunk. Ki lesz írva". Persze, ők kiírják, én meg rögtön ugrok, és otthon maradok. Meg nemcsak én, hanem az összes lakó, meg a rokonaik meg a főnökeik. A főnökök különösen türelmesek szoktak lenni, főleg a jelenlegi helyzetben, amikor elég egy pár napos betegszabadság, és már röpül is az ember. Majd mindenki azt lesi, suttyókámék mikor óhajtanak újra nekilátni a melónak, addig meg haptákban áll a 164 lakás összes lakója.

Kicsit pipa vagyok. És ballábas, fejfájós, fogfájós és kimerült. Annyira idegesít minden és mindenki, hogy ihaj, és az első rossz szóra ugrok, úgyhogy jobb is kicsit itthon gubbasztani. A magyar lakosságnak mindenképpen előnyére szolgál.

Addig is azzal ütöm agyon az időt, hogy a netes naplómba lerögzítem a magam számára kötelező jelleggel kitűzött restanciát, azaz összefoglalom, mire költöttem a fizetésem 2009. március hónapban. Tudom, hogy unalmas (mint mostanában az összes bejegyzésem), de egyrészt nekem ez fontos, másrészt megfogadtam, hogy idén vezetni fogom, harmadrészt pedig talán akad olyan, aki számára van ebben is egy kis érdekesség. Az összehasonlítás kedvéért a januári és a februári lista.

Nem véletlenül jegyeztem meg a múltkor a munkahelyemen, hogy az én folyószámlámat azért hívják folyószámlának, mert szanaszét folyik róla a pénz. Ha egy kicsit több a bevételem, rögtön felüti a fejét egy halom extra kiadás is, így lassan tényleg a permanens pénztelenség érzése jut osztályrészemül...na de sok a duma, szóval hová folyik minden vagyonom? Avagy a mostani hangulatom alapján úgy is kérdezhetném, hova a jó büdös lófaszba tűnik el állandóan a pénzem?

Tudni kell, hogy a kiadásokat nem összesítgetem állandóan, így csak ilyenkor, a bejegyzés megírásakor derül ki számomra is, mi mennyi. Ezért is taglózott le a grafikon márciusi kinézete, mert — basszus — eddig az volt, hogy a rezsi oszlop az égbe tör, van egy közepes magasságú másik oszlop, a többi meg ezeknél is kisebb vagy szinte nulla. Erre most mit látok? Három batár meg egy elég magas oszlop is van egyszerre.

Kaja (első oszlop): na ettől esett le leginkább az állam. Hogy a francba lehetett ez ennyire sok, amikor márciusban már egyedül ettem, javarészt még egyedül ettem és még nem diétáztam (max. 1-2 napja)? Ez majdnem a februári kétszerese (+86%), és a havi összes költségem 1/5-e (22%)! Gyakorlatilag felzabáltam a BKV-bérletet, a fűtést, az internet- és a kábeltévé előfizetésemet, 3 havi közösköltséget meg a lakásbiztosítást. Elképesztő! Miután az állam visszaillesztettem a helyére, elkezdtem firtatni ezen magas összeg összetételét, és meg kellett állapítsam, hogy egy bizonyos részére van mentség. Volt ugyanis egy Tesco-látogatásom, ahol 10 ropit otthagytam, cserébe viszont vettem egy csomó tartós élelmiszert, amik egy része még most is megvan. Volt aztán egy vacsorával egybekötött randim (az interregnum időszakában), ami jónak indult, de végül csak a pénzkiadás lett az eredménye. Végül elég sokszor voltam lenn Miskolcon, ami — kajajegy hiányában — általában elég költségesnek bizonyul a táplálkozást tekintve. Tényleg kíváncsi leszek, a diéta kezdetével mennyit változik ez az összeg.

Macska (második oszlop):  semmi különleges, csak a mindennapi kaja, amibe ráadásul a Rolcsi is beszállt. (az összes 1%-a; -640%, de akkor ott volt a bútorja)

Cigaretta (harmadik oszlop): na igen, meg kellett volna fogadnom, hogy leszokom, de ezt nem tettem. Úgysem tudnék, ha nincs hozzá szilárd elhatározásom, és mostanában az apró(!) örömök közül főleg csak ez adatik meg. A többi csupa bosszúság. Viszont egy hétnyi randi egy másik dohányossal 25%-kal dobta meg ilyen irányú kiadásaimat. Szép... (7%)

Háztartás (negyedik oszlop): klotyópapír, zsebkendő, mosogatószer és két tálca, mert a régieket összemarta a grépfrút (citrancs) leve. Nem sok (1%, -10%).

Rezsi (a legmagasabb oszlop): örök aranyérmesünk ezúttal is megőrizte a helyét. A kajánál emlegettem az összetételét, amiből csak a biztosítás szorul némi kiegészítésre. Elmentem ugyanis a Generalihoz, hogy megváltoztassam a lakásbiztosítási szerződést, persze csak annyiban, hogy az én nevemen legyen az egész, és ne a két éve halott nagyanyámén. Én, kis naiv, azt hittem ez csak ilyen egyszerűen megy. De nem, előbb meg kell szüntetni a régi szerződést, aztán újat kell kötni. Az egésznek annyi haszna van, hogy így visszamenőlegesen visszakaptam némi pénzt, ami viszont majd csak az áprilisi számokban látszódik. Addig viszont egy kis lélegzethez jutottam. (23%, -24%).

Vállalkozás (rózsaszín-szerű): ezúttal csak a vállalkozói igazolványom megújítása meg némi bankköltség szerepel itt. Na majd áprilisban... (2,5%, -563%)

Szórakozás (sötétkék): jogosan merül fel a kérdés, hogy ha olyan sok a kiadásom, hogy állandóan sírok miatta, akkor miként lehet, hogy a 12 kategóriából a szórakozás a 4. legmagasabb? Nos, elsőre ezen én is meglepődtem, aztán a homlokomra csaptam, hogy "Jaaa, az új MP3-lejátszó miatt!". Az előző tönkrement, és akármennyire is nem akartam még újat venni, egy-két út a rágógumit fújkálók, fogszívók és cuppogva smárolkozók között máris meggyőzött, hogy vagy egy ilyen vagy nyugtató. Az itteni összeg egyébként még kevesebb is volna, mint máskor, pedig néhány randi költsége is szerepel benne. (14%, +69%)

Test (3. legnagyobb): na, ezen is meglepődtem kissé (mondom, hogy az egészen kiakadtam...), mivel a testemre, magamra költött összegek közel konstansok vagy legalábbis annak kéne lenniük. Most mégis eltértek a megszokottól. Fodrász, kondibérlet, edző, hajzselé, fogkrém, ez a sztandard. Aztán a tételeket nézegetve észrevettem, hogy fogorvosra is költöttem, és volt itt egy parfüm is. Na igen, szakítás után tetszeni igyekszik az ember. Szóval ezért (is) volt most ez a kategória 45%-kal több, mint máskor. (Egyébként meg az összes kiadásom 18,5%-a volt.)

Egyetem (legsötétebb kék): semmi extra, néhány út vonattal, a többi autóval, szóval 'ingyen'. (1% se, -70%)

Egyéb (magenta, vagy mi...): ide jönnek az ajándékok, de most némi randiköltség szerepel csak itt (szinte 0, -313%)

Lottó (sárga): semmi extra. (szinte 0, -10%)

Ruha (utolsó): ez az az oszlop, ami januárban még nem is szerepelt, februárban meg alig pár száz forintot tartalmazott. Na ez most jól megugrott, mivel már muszáj voltam venni magamnak egy farmert meg egy övet. Szintén a filigránság megszüntetésének szándéka volt a fő motivum. Van vagy 12 farmerom, de csak kettő kedvenc van ezek között. Ezeket hordom a leggyakrabban, a többi meg csak áll a szekrényben. Az egyik kedvenc viszont elrongyolódott a jobb combján, ami nyáron, strandra menni nagyon is jó, de a munkahelyre már nem felelt meg. Ezt kellett pótolnom.  (8%, +2228%).

Májusban ugyanitt...

Nem azért nem írok, mert nincs hozzá kedvem vagy mert nincsen mit. Nagyon is van. Mindig van. Maximum olyan unalmasra sikeredik, mint az előző bejegyzésem...

Csakhogy sajnos, szinte belefúlok a munkába. Nem tudom, mi van, mert mostanában igazán nem mondhatom, hogy elcseszném az időt idebent. Jó, most is blogolok, de ez már jóval a munkaidő vége után van, ráadásul pihenni is kell néha egy pár percet. Annyi dolgom van, hogy nem igaz, és ha hétvégén nem jönnék be dolgozni (önszorgalomból), nem is lennék készen határidőre. Még így is necces. Három napot voltam szabadságon márciusban, ami úgy látszik több volt a soknál, hiszen 24 órányi munkaidőm veszett így el, más pedig nem tudja helyettem elvégezni a dolgaimat. Még jó, hogy nem betegedtem le.

Otthon szintén a körmömre ég az élet. A magánmunkáimmal elég jól állok, bár csak akkor, ha pusztán a 'muszáj' kategóriát veszem. Ha a 'tisztességes' kategóriát, akkor komoly elmaradásaim vannak, bár azokat tetszés szerinti időben pótolhatom, hiszen senkinek nem származik kára belőle. Házidoga? Van még egy, amivel máris egy hetet csúszok, és egy másik, aminek 05.07. a határideje. Már most végeznem kéne velük, hogy talpon maradhassak, és ne torlódjanak megint föl. 

Ott van aztán a háztartás. Ágyneműt kéne húznom, mert már aktuális, és egyúttal ki is kéne mosnom őket. A szőnyeget ki kéne kefélni, mert két macskányi szőr borítja, az ablakot lemosni, mert lassan már baltával kell pucolni, de a párkányom is olyan, hogy vendégül láthatnám rajta a földevőket. Aztán ott vannak az ajtók, amiket le kéne mosni, a szekrényeket letörölgetni, az elöl hagyott dolgokat helyre tenni, az üvegfelületeket csillogóvá tenni, a vécét kimosni, a kisszobát meg a lakás részévé tenni, mert most az aszfaltra előbb ülnék le, mint ott bárhova.

Plusz a sallangok, azaz az élet apró-cseprő, mindennapos dolgai. Mindig legyen otthon kaja, főzni kell, a cicának is legyen mindig mindene, ez-az kifogy, el ne felejtsek venni. Válaszolni kéne egy megkeresésre, Assam legutóbbi, hosszú kommentjére, e-mailekre, stb.

A diéta betartása most lehetetlen számomra, és mindig elfelejtek valamit. Hol az edzésre nem viszek magammal új tusfürdőt, hol normális hajzselé nincs nálam, hogy a fodrász után ne úgy nézzek ki, mint egy jampi, szóval próbálom mederbe terelni a napi teendőimet. Ez azonban csak többé-kevésbé nevezhető sikeresnek.

Ha lement ez az őrület, talán még kicsit gyakrabban is jelentkezem, hiszen van mit írnom. Keletkezik minden nap valamilyen téma, és fél tucat tervem is van, amelyek egy részét már megírtam, csak még egy kissé felemásak, befejezetlenek. Holnap jár le a blogparódia beküldési határideje az Aidan-Cube párosnál, de ha sikerül is írnom, maximum csak egyet (pedig kettőt szerettem volna). Majd magamnál bepótolom.

Addig is kitartást nekem, és türelmet nektek. Jelentkezem, amint tudok (talán már holnap?).

A tegnapi napom teljes egészében a mostanában sűrűn emlegetett 10-12 oldalnyi házidolgozat készítésével telt el.

Külön örültem, hogy apámék értelmetlennek bizonyult meglátogatását át tudtuk tenni vasárnapra, így hétfőn senki nem zaklatott, senkihez nem kellett igazodnom, és ha lett volna otthon mit ennem, akkor végkép ki sem tettem volna a lábam az ajtón. Nem volt más választásom, mert már így is 1 munkanapnyi késésben voltam az előírt határidőhöz képest, ezért ha Húsvét hétfőn nem készülök el vele, akár le is tehettem volna erről a jegyemről. Ez persze még így is esélyes, mivel nem tudom, mennyire szigorú ez a tanár (eddig még mindig mindent határidőben teljesítettem).

A dogával nem lehet gond —gondoltam — mivel csak ihlet kell hozzá, a többi úgyis jön magától. Ihletet kapni pedig nem nehéz, elég ha kipihenem magam, és mivel előző nap eleget aludtam, elég lesz a tenyerembe köpni, és ledarálni azt a 10 oldalacskát. Mi az nekem?  (Leülö' a vétée'...) Olyannyira optimista voltam, hogy tegnapra ezen felül nemcsak házimunkát, de házi munkát is előirányoztam magamnak, amikből — valljuk be — szinte semmi sem valósult meg. Na igen, csak ihlet kell... Kétségtelen, hogy ihletetten elég termékeny vagyok, de a muszáj és a lelkesedés esetemben mindig elég távol van egymástól, következésképp minél kötelezőbb valami, annál inkább képtelen vagyok rávenni magam a teljesítésére. A tragikus az egészben, hogy közben a felelősségtudatom is visszahúzódott agyam rejtett zugaiba, ellenkező esetben ugyanis időben készen lettem volna. Inkább nem alszom. Na, de reggel korán felébredtem...

...aztán miután visszaaludtam, és ismét felébredtem, örömmel konstatáltam, hogy még így is korán van. Már a szokásos reggeli rutint végezve is kitöltötte a lényem a tudat, hogy most bizony nincs apelláta, nincs menekvés, nincs szórakozás, csak a házidolgozat van, mert muszáj, mert kötelező, mert bajt okozok magamnak, ha nem készítem el. 

Két apró probléma volt (mindkettő rendszeresen visszatérő jelenség nálam):

1. a nap 24 órából áll, ezért a 7:30-as kelés után úgy érezhettem, még temérdek időm van

2. optimista vagyok saját szellememmel kapcsolatban, ezért azt gondolom, nekem az éppen aktuális teendőhöz kevés idő is elég

A kettő együtt azt eredményezte — írd és mondd, — hogy 12:30-kor még mindig egyetlen leütést sem haladtam. Mondanám, hogy nem heverésztem, de ez nem igaz, mivel egy csomó apró (és teljesen jelentéktelen) tennivaló után úgy éreztem, elálmosodtam, álmosan pedig úgyis hiába próbálkoztam volna egybefüggő szöveg alkotásával. Szóval lehevertem, és megpróbáltam aludni még egy kicsit, ami viszont nem ment.

Nem részletezem tovább a szenvedésemet, bár ha megfilmesítenék a következő pár órát, az valószínűleg a lelki válság, a szenvedés, a jellemfejlődés és a belső küzdelem minden idők leghitelesebb ábrázolása lenne. Már 13 óra is elmúlt, amikor az első leütést megtettem, ez pedig nálam általában azt jelenti, hogy az elsőt a következők is gyorsan követni fogják. Ez az a pont, amikor megreped a felelőtlenség gátja, és a teremtés árját már semmi nem képes visszatartani. Csak írok és írok, és fogalmazok, és újraolvasok, és átfogalmazok, és utánanézek...

... és most nem ez történt. Kivételesen. Úgy látszik, ez a feladat többszörösen kizökkentett a megszokott ritmusból, de azért hamarosan készen lett az első oldal, aztán az idő múlásával további 8,2-el is. Az 9,2 oldal + a címlap, összesen 10,2 oldal. Nem nagyon teljesítettem túl a normát... azt is baromi lassan. Képtelen vagyok ugyanis egy huzamaban az ilyen terhes dolgokra koncentrálni, csak sűrű megszakításokkal megy a dolog. Cigi, szomjúság, fürdés, vásárlás, rakott krumpli főzés, ilyesmi.Csak komótosan.

El is ment az egész nap vele, szóval semmi egyebet nem csináltam. Este jó későn mentem fürödni, azt is  forró vízben, amitől annyira felélénkültem, hogy éjjel 1-ig nem bírtam elaludni. A hétvégi pihenésnek immár annyi is.

Ma szépen feladtam a dolgozatot a postán, de nem ajánlva, hogy ne legyen annyira feltűnő a késés. Normál módon postázva a tanár esetleg csak kibontja a levelet, és a bélyegzőt nem firtatja, és akkor talán megúszom a 'büntetést'. 

Azt hiszem, elfelejtettem a borítékra ráírni az irányítószámot.