...mármint a tavasz. Nagyondenagyon. Igaz, ezt a blogok 90%-a nem mulasztotta el megemlíteni, de mivel évekkel később mások blogjait vélhetően nem fogom visszaolvasni, a sajátomat meg talán igen, ezért nem átallom rögzíteni ezen üdvözítő tényt itt is.

Múlt héten még majdnem belém fagyott a szar, aztán egyszer csak azon ocsúdtam, hogy a kabát-pulóver-póló kombinációból még a pulóver is sok. Egy hete még ledermedt a kézfejem a lakásban, most meg második napja alszom tárva-nyitva hagyott ablak mellett, és egyáltalán nem fázom. Desirének is megvan az éjjeli programja (alvás helyett): stírölni az utcát. Legalább normálisan alszik, és nem ébreszt föl fél 6-kor vagy egyéb, a hivatalos ébresztőt jóval megelőző időpontban.

Amikor így berobbant a tavasz, a fáradt-nyűgös téli hangulatom egy csapásra elszállt, és még engem is megdöbbentő mértékű aktivitás, tettvágy tört rám. Az ágyból szinte kipattantam (pedig akkor sem aludtam 6-6,5 óránál többet), és az első két napban négy napi munkával végeztem odabent. Egy kis energia még otthonra is maradt, nem mintha az utóbbi napokban olyan sokat kellett volna teljesítenem. Április első napjaiban a magánügyfeleim könyvelésének javát is pik-pakk megcsináltam, bár így is rengeteg meló maradt, amit le kell még rendeznem. Ebben a korai teljesítésben persze volt némi tudatosság is, hiszen most péntekig két beadandót is össze kéne dobnom, egy 10-12 oldalast meg egy 3-4 oldalast (oldalast meg most nem sem ehetek),  12-14-e után meg már késő lenne.

Ha tartana még a tavasz érkeztével kapott energiám, ezzel semmi probléma nem is volna, mostanra azonban nemhogy aktív nem vagyok, de még passzív sem. Azaz megint besűrűsödött a fáradtság, reggelente iszonyú szenvedések és testi-lelki tiltakozások közepette készülök csak el, ideges vagyok mindenre és mindenkire, és perpillanat egy merő izomláz a picsám. Mintha a kölcsönenergiára hivatkozva egy kicsit túlságosan igénybe vettem volna a testem, elvégre a tavasz kezdete óta gyakorlatilag nem pihentem semmit. Hétfőtől péntekig munka meg három edzés, szombaton egyetem, tegnap meg gyalogtúra, ami végképp lemerítette az erőtartalékaimat.

Cserébe viszont tök jó volt, pont olyan, amilyet ígértem: lágy tavaszi szellő, erdei virágillat, erdei virágerdő, kis nagy izzadás, kellemes társaság, kötetlen beszélgetés, szendvicsezés, napsütés, ilyesmi. Végül nem néztem meg, hány kilométert tettünk meg (szerteszórt is vagyok), de biztosan jó sokat, nem véletlenül fáj a komplett altestem (avagy az éjjel visszaélt a helyzetemmel a rézfaszú bagoly). A sarkamon vízhólyag terpeszkedik, a lábujjaim a szűk túrabakancs orrába való belenyomódástól fájnak, a nyakam és az arcom kissé leégett, az alkaromat valahol összekarmoltam a dzsindzsával, a vádlim, a combom és a fenekem pedig a megerőltetéstől izomlázas. Ezt teszi a Hűvösvölgy-Pilisborosjenő (+2 megálló visszafelé) táv a gyaloglástól elszokott népekkel, de sebaj, mert megérte. Sőt, jobb ez, mint bármilyen edzés, csak éppen ezt nem lehet heti háromszor kivitelezni.

Jó dolog az is, hogy a tavasz megérkeztével másokról is lekerültek a pulóverek és egyéb test-rejtő alkalmatosságok, így legeltethetjük a szemünket. Én ezt teszem, persze csak diszkréten. A sok-sok kellemes megjelenésű fiatalember mellett a nem-kellemes megjelenésűeket észre sem veszem (kivéve ha nagyon kirívóan izék), cserébe viszont sokszor engem is keserűség tölt el. Egyrészt mindig az jut eszembe, hogy maholnap már 30 vagyok, és "bezzeg ha most 20 lehetnék!", másrészt a formás felkarok és vastag alkarok láttán egy kis irigység is feltámad bennem. Amíg nem jártam edzőterembe, és úgy néztem ki, ahogy a Teremtő megalkotott (plusz némi egyéni elhanyagolódás), addig nem érdekelt a dolog, mert hát egyszerűen nem voltam hasonlítási alap. Most viszont már másfél éve emelgetem (és emlegetem) a súlyokat, és bár még mindig nem hibbantam bele a body-buildingbe, azért kezdek a saját testemre úgy tekinteni, mint amit hasonlítani lehet másokéhoz. Ilyen értelemben viszont sosem azt veszem észre, akinek hozzám képest lenne fejlődni valója, hanem mindig csak azt, aki láttán a "Hű, baszd meg, de kurva jól néz ki ez a srác! Én mikor leszek soha nem leszek ilyen..." kezdetű gondolatok merülnek fel kicsiny buksimban. Ez pedig nem jaó (viszont kellőképpen motivál a folytatásra), ahogy amiatt is bánatos vagyok, hogy milyen nagy arányban firkáltatják össze magukat a helyes és csinos legények. 

Végül emlékezzünk meg arról is, hogy a 2009-es tavasz milyen tragikomédiát idézett a fejünkre a politika terén.

Kedves 979, ha most ezt a jövőben olvasod, akkor emlékeztetlek, hogy ez volt az az időszak, amikor az önnön szennyükbe belebukott párto(cská)k két hét alatt 18 miniszterelnök-jelöltet rángattak elő valahonnan, de végül megint a legnagyobb tróger gazembert sikerült kiválasztani maguk közül az ország élére. Jellemző, csak tudnám, mikor sikerül végre egy minőségi cserét végrehajtaniuk (remélem, 20 éven belül nem lesz rá alkalmuk), mert hát mindig azt hisszük, nincs már lejjebb, aztán mégis mindig kiderül, hogy van. Másrészt ez az az időszak, amikor némi helyezkedés után a szoci-áldemokratáknál, a régi MSZMP- és KISZ-KB vette át az elnökségi pozíciókat, nyomban el is énekelték az Internacionálét , ami ugyan egy fokkal jobban hangzott az ilyen Lendvai meg Kiss félék torkából, mint a milliárdosokéból, de 20 évvel a rendszerváltás után egy kissé mégis visszásnak tűnt.

És akkor a naplózás most itt álljon is meg, mivel ennyi asszem bőven elég 2009. tavaszáról úgy általában.