Mielőtt elutaznék a Balaton mellé, és három napra olvasni való nélkül hagynék mindenkit, bezsúfolok ide egy bejegyzést, ami ugyan nem hinném, hogy bárkinek is hasznos tartalommal bír majd, de legalább letudom ezt is (ha már négy hónapja tervezem megírni). Reklám? Fogyasztóvédelem? Tanács? Nem is tudom, mindenesetre ha valaki MP3-as lejátszót akar venni magának, talán hallgat a szavamra, és eszerint dönt.

Persze csak ha tud még egyáltalán ilyen eszközt szerezni, hiszen amikor például én próbáltam venni egyet, már igencsak gondban voltam. Nem a bőség zavara okozott problémát, hanem a bőség hiánya, ugyanis egy Saturnban és egy Media Marktban összesen ha 5 ilyen lejátszót találtam. A többi mind MP4 meg egyéb hülyeség volt, nekem viszont olyanokra nincsen szükségem. Csak zenét hallgatni akarok, nem képeket nézegetni, nem rádióból felvenni és nem egyéb marhaságokat.

Korábban egy Thomson TMP 1262-es lejátszóm volt, ami viszont tönkre ment, így kénytelen voltam megvenni a mostani, Samsung U4 típusú bigyót, ami bár hagy némi kívánni valót maga után, mégis sokkal jobb, mint a Thomson. Miért? Lássuk ezt pár gondolatban:

 

— gyári fülhallgató: amit a Thomsonhoz adtak, egy rakás szar volt. Úgy szólt belőle a zene, mintha a fürdőkádban, a víz alatt hallgattam volna, ezért külön kiadást jelentett egy normális fülhallgató beszerzése. A Samsunggal ilyen probléma nem volt.

 

— hangszínek: a Thomsonban választani lehetett a classic, treble, rock, normal és még pár hangszín közül, azonban csak a rock ért valamit, mert a többivel nagyon szarul szólt minden. A Samsungnak ilyen funkciója nincsen, de nem is hiányzik.

— anyag, forma: a Samsunggal szemben a Thomson valami könnyű műanyagból készült, ami csak részben hátrány, mivel azért én szeretem, ha a kezemben tartott dolgoknak van súlya, fogása. Az ovális formával szemben a Samsung vékony téglalap alakja sokkal praktikusabb, hiszen könnyebben bezsúfolható a nadrágzsebbe vagy máshova.

— kijelző: előbbinek amolyan monochrome, átlátszó műanyaggal borított kijelzője volt, míg utóbbinak szép, digitális kijelzője van.

— menürendszer: a legidegesítőbb az volt a Thomsonban, hogy bekapcsoláskor vagy fél percet várni kellett, amíg 'bebootolt'. A gombjai csak nehezen reagáltak az érintésre, ami külön problémát jelentett a menüben való közlekedéskor. A Samsung érintésre reagál (kissé érzékeny is), és átlátható, egyszerű menürendszere van, ráadásul egy gombnyomásra megszólal az első szám, nem kel várni.

— energia: vannak, akik szerint az elemes megoldás már ódivatú, de vitathatatlan, hogy amikor a Thomson behalt, csak benyúltam a zsebembe, kicseréltem az aksit/elemet, és már zenélhettem is tovább. A Samsung legnagyobb hátránya, hogy mivel beépített akkumulátora van, ha lemerül, legközelebb csak otthon tölthetem fel. Ráadásul néha fogja magát, és állás közben lemerül, amit persze csak akkor veszek észre, amikor már az utcán vagyok (elvégre legutóbb még szólt). Elvileg 8 órát bír egyhuzamban, de szerintem ez nem igaz.

— random: a Thomson másik idegesítő tulajdonsága, hogy nincs benne valódi random (shuffle), csak amolyan kvázi-random. Ez azt jelenti, hogy valódi véletlenszerű lejátszás helyett láncokat alkot, amikben a dalok mindig azonos sorrendben követik egymást, és maximum csak ezeket variálja. A Samsunggal ilyen probléma nincs, cserébe viszont minden bekapcsoláskor ugyanazzal a számmal indít. Persze ez egy könnyed érintéssel áthidalható.

— a Samsung további előnye, hogy az USB csatlakozó egy ügyes mozdulattal kiugrasztható, így nem kell félni a 'kupak' elvesztésétől, azon kívül egy CD-t is adnak hozzá, amin egy zenefelismerő és katalogizáló szoftver található.

Összességében tehát a Samsung győzött, méghozzá kiütéssel. Bár a modemem, a tévém, a videóm és a DVD-lejátszóm is Thomson, sajnálattal kell megállapítanom, hogy ezen MP3 lejátszójuk nem volt egy telitalálat.

Ha esetleg valaki ilyesmibe szertene beruházni...

...azaz csütörtökön indultunk túrázni a hegyekbe. Állítható, hogy nem vagyunk normálisak, de egy ilyen programot kicsit nehezebb összehozni, mint egy mozizást vagy elugrani egy buliba. Ha mindig a megbízhatatlan időjárás jelentéseket lessük, és hol azért fújjuk le a túrát, mert esni fog, hol meg azért, mert meleg lesz, akkor sosem tennénk meg egyetlen lépést sem a természetben.

Mivel olyan sokat dolgoztam az előző héten, úgy döntöttem, csütörtökön és pénteken szabin leszek. Vicces volt, amikor a főnökasszony nagy lelkesen felvetette, hogy mi lenne, ha pénteken nem menne be senki, mire közöltem, hogy én egyébként sem megyek, mert engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. Erre bizalmasan odahajolt, hogy a pénteket ne írjam ki szabinak, 'ingyen' adja, én meg jót mosolyogtam magamban, mivel tudtam, hogy egyik napot sem tekintem szabadságnak, inkább lecsúsztatom a plusz órákat. Pihenhettem volna, de hirtelen felmerült bennem az ötlet, hogy járni kéne inkább egy jót, ezért szóltam Ricsinek, hogy túrarucival készüljön. A várható programot — közte az éjszakai sétálást — ecsetelve jött a rémült kérdés, hogy csak "ketten megyünk?", mire gyorsan feltárcsáztam Tigriéket, hogy esetleg ők is jöhetnének, ha meg tudják oldani a hétköznapi lógást. Nem számítottam túl nagy sikerre, de Andreast így is sikerült elhívni, úgyhogy 50%-ban teljesült a terv.

Szerda este nem otthon aludtam, de csütörtök reggel korán hazamentem. Út közben bevásároltam, aztán igyekeztünk hamar összedobálni a cuccokat, hogy a 11 órási találkozóra a megbeszélt helyen (Flórián tér) legyünk. Csináltam 10 vajkrémes-szalámis-paprikás szendvicset, mostam melléjük vagy fél kiló paradicsomot, és az  egészet egy halom csokoládéval és némi ásványvízzel egészítettem ki. Elő a táskákat, elemlámpát, sátrat, hálózsákot, meleg ruhát, iránytűt, térképet, túrabakancsot, vastag zoknit, aztán irány a város. Út közben szólt Andreas, hogy kicsit késni fog, de mivel ez nekünk is esélyes volt, nem bosszankodtam annyira, mint azt máskor tettem volna. Pedig amikor megláttam a kijelzőn a nevét, már előre pipultam, hogy most fogja mégis lemondani az egészet. Elvégre volt egy kis variálás meg sakkozás az időpontokkal, ráadásul neki még sátrat is vennie kellett, szóval egy csomó akadályt kellett így is áthidalni.

Az úton odafelé kiszúrtunk egy nem egészen egyértelmű nemi orientációjú srácot (na jó, egy kicsit megbámultam), amit ő is észre vehetett, ezért meglepő módon mindig éppen arra jött, amerre mi mentünk. Amikor a Flórián téren az aluljáróban egy fél liter édes ragacsot vettem, már majdnem a szánkba mászott — kávézás címén, — végül azonban csak elindult a dolgára. Na, jött Andreas, kisvártatva pedig a busz is, ami kivitt minket a kiindulási ponthoz, Pilisborosjenő határába. Vicces, hogy miközben állandóan azt hangoztattam, hányszor jártam ezen a környéken, sikerült a társaságot két megállóval korábban leszállítanom, így a száguldozó kamionok mellett kellett gyalogolnunk vagy fél kilométert, és akkor a tervből még mindig nem teljesítettünk semmit. A zéróponthoz érve rögtön leültünk enni, majd az addig megkezdett perverz témákat folytatva vágtunk neki az első métereknek.

Nekem mindig ezek a legmegterhelőbbek, és most sem csalódtam a szervezetemben: 50 méter után úgy folyt rólam az izzadság, hogy konkrétan patakokban csorgott a szemembe (pedig korábban az ilyeneket túlzó írói eszközként kezeltem). Nem volt jó, de később konszolidálódott a helyzet. Hol traccsolva, hol a megerőltetéstől elcsendesülve érkeztünk Pilisborosjenő másik sarkára, majd indultunk is tovább, a pusztába. Du. 2 órakor a tűző napon még vízszintben sem könnyű haladni, főleg, ha egy idő után azon kapod magad, hogy eddig sem volt jó az irány, és ettől egy kicsit megszeppensz. Ez a sík terep hátránya, nem nagyon vannak turistajelzések. Szerencsére csak kicsit hordott félre a lábunk, így gyorsan korrigálni tudtuk a bakit, és már Csobánkán is voltunk. Mivel a készleteket muszáj volt feltölteni (főleg a vizet), kénytelenek voltunk egy hatalmas vargabetűt írva, több tíz méter szintkülönbséget haladva lefelé (!) bemenni a településre, ahol nemcsak bevásároltunk, de lagalább egy órát pihentünk sörözve, üdítőzve. Közben megcsodálhattuk a helyi folkot meg a járgányaikat (Trabant, Lada), és még egy helyi hajléktalant is láttunk. Ki gondolta volna, hogy még itt is van?

Szörnyű volt a tudat, hogy amennyit lefelé jöttünk (sokat), annyit kell majd hegynek fel is gyalogolni, ezért alternatív javaslatot tettem: mi lenne, ha a piros kereszten közelítenénk meg a kék jelzést, és akkor némileg ismételve az ide út egy szakaszát, vízszintben haladhatnánk tovább? Senki nem mert ellenkezni, ezért rögtön el is indultunk ezen az 'ösvényen', ami ugyan egy darabig utcákból állt, de aztán egy nyakig érő dzsindzsával benőtt terepre vezetett. Megkíséreltem behatolni a dzsungelbe, de csak annyit értem el, hogy rögtön szereztem vagy 5 szúnyogcsípést, és kis híján a vérkeringésemet is sikerült javítani pár ezer csaláncsípéssel, de aztán feladtam. Innentől kezdve — hogy csak azért se kelljen OTT visszamenni — állandóan azon mesterkedtem, miként lehetne mégis 'rövidíteni', és kis híján minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Miután nem sikerült egy erdőségen átvágni, majd belefutottunk egy zsákutcába, már láttam a társaim arcán, mi a véleményük a nagy, rutinos turistáról, azaz rólam. Az egyre halmozodó kudarcélményt azonban feloldotta egy utca, ami kivételesen valóban a jó irányba vezetett, bár így is csak a fele kaptatót sikerült megúszni. Na mindegy, azért csak sikerült folytatni az utunkat, aminek az első pár tucat méterét egy öreg cigányember kíséretében kellett megtenni. Utánunk loholt, cigit kért, érthetetlen kérdéseket tett föl (köztük például olyat, hogy merre megyünk), de aztán lemaradt, látva, hogy nemigen reagálunk a közelségére. 

A tervezett etap felénél tartottunk. Az volt az elképzelésem, hogy másnap délelőttig eljutunk Dobogókőre, és az éjszakát az onnan (visszafelé) 1-2 Km-re levő Zsivány-szikláknál töltjük. Látva azonban társaim ábrázatát, érezve magamon a fáradást, és mindezt a rendelkezésre álló idővel összevetve, elkezdtem engedményeket tenni, először magamban, aztán fennhangon is. Dobogókőt Pilisszentkereszttel, a Zsivány-sziklákat pedig egy előbbihez közel eső tisztással helyettesítettem. Út közben találtunk egy zarándokhelyet (meglepődtem, pedig emlékeznem kellett volna rá), ahol újabb nagyobb pihenőt tartottunk, és forrásvízzel pótoltuk a hiányzó vízkészletet, majd pedig Andreas felmentő szúnyogriasztójával is befújtuk habtestünket, mivel addigra már én magam is vagy két tucat csípést szereztem. Kis rohadékok. Nem bánnám én, hogy a véremet szívják, nem nem viszketne annyira a csípésük (persze még mindig jobbak, mint a böglyök, amik sokkal pofátlanabbak, bazi fájdalmas a csípésük, és még agyonütni is alig lehet őket).

Út közben már egyre csak a módosult célt vártam, mivel egy kissé elcsüggedtem a viszketéstől, az izzadságban és porban tocsogástól, a napégéstől meg a drága túracipő által össze-vissza tört lábamtól. Ricsi viszont az egyre növekvő sötétségtől kezdett zaklatott lenni (amennyire láttam), de ez teljesen természetes a leendő erdőben-éjszakázóknál. Na, csak odaértünk, és az elemlámpát is csak ekkor kellett előszednünk. A tisztáson addigra már legalább két másik társaság is tábort vert, akik közül az egyiket láttuk is (majd egész éjjel el kellett őket viselni), a másikat viszont csak hallottuk. Ideje volt fát keresni a tűzhöz, meg felállítani a sátrakat. 

Mivel ez a hely viszonylag frekventált a turisták körében, kb. 200 méter sugarú körben egy ropi nagyságú botocskát sem találni. Minden fel van porszívózva, így aki tüzet akar gyújtani, mélyen be kell hatolnia a fák közé. Mi is ezt tettük. Elsőként Andreas és én mentünk (Ricsit egyedül hagyva az éjszakában), aztán Andreast Ricsi váltotta. Míg az első körben csak két marék (semmire sem elég) botocskát szedtünk össze, másodjára sikerült találni néhány igen vastag ágat, ami már több reménnyel kecsegtetett. Amikor én maradtam a cuccunk mellett, a társaim egy jó adag fával jöttek vissza, ami a közben általam gyűjtött tobozokkal együtt már elégnek tűnt. Összeraktam a kezdő felállást, aztán meggyújtottuk a tűzet, és az egyre hevesebben pislákoló lángok fényében felállítottam a sátrunkat is. Leültünk, dumáltunk, elkészítettem azt a felvételt, amit a barátaim már megtekinthettek a Facebookon, és csak ekkor kezdett elhatalmasodni rajtam a fáradtság. Elmentünk lefeküdni, és ekkor még nem is sejtettük, milyen megpróbáltatások várnak még ránk az elkövetkezendő órákban.

A sátor és a hangszigetelés nem említhető egy mondatban (bár én most megtettem), ezért a közeli duhaj társaság szinte minden szavát értettük. Fesztiválokhoz szokott lényünket azonban (bár Andreast nem tudom) ez nem is zavarta annyira, mint az a lény, amire ráépítkeztem, és most bosszúból folyamatosan a sátor alját kaparta, közvetlenül a fejem mellett. Nagy nehezen sikerült csak tőle elaludnom, de mire éppen igazán szundítani kezdtem volna, valami felzavart, de már nem tudom, mi. Aztán sikerült valahogy visszaaludnom, mire félálomban arra eszméltem, hogy valaki rázza és löködi a sátrunkat. Számítottam arra, hogy a duhaj legények (és leányok) erősen ittas állapotukban esetleg megkörnyékeznek bennünket, de mire észhez tértem, rájöttem, hogy ez bizony a szél volt, nem pedig ők. Gyanítom, hogy 80-120 km/h-ás széllökések inzultáltak bennünket, mert erőteljesen löködték a sátor falának támasztott testem, de nem is ezzel volt a probléma, hanem a füstszaggal, ami valamiért gyanúsnak tűnt akkor. Ahogy a viharban csapkodó zippzáros bejárat mellett kikémleltem, hát látom, hogy a vízzel és két-három adag vizelettel (elvileg) eloltott tábortüzünk szinte régi dicsőségében lobog, a légmozgás pedig szanaszét fújja belőle a parazsat, felénk is. Miután egy pillanat alatt levert a víz, gyorsan kipattantam a sátorból (úgy, zokniban), és a maradék vizünk nagy részét ráöntöttem, de az semmire sem volt elég. Ha azt a pár kortyot is rálötykölöm, semmivel nem lettünk volna beljebb, másnap viszont nem lett volna mit innunk (feltéve, hogy túléljük az éjszakát), ezért ismét slozinak használtam a lángokat, majd mivel még így sem aludt ki a tűz, felszólítottam a társaimat, hogy ők is tegyenek így. Ez már megtette a hatását, de akkor még mindig ott volt a szél kérdése.

A sátorhoz közel volt egy kisebb facsoport, ami azzal fenyegetett, hogy egy hevesebb lökés nyomán valamelyik tagja agyonüt bennünket, ezért odébb, majd még odébb költöztettük a sátrat. Pitagorasz tételét alkalmazva számítgattam, mekkora esélyünk van még így is, hogy egy ág átdöf bennünket (és mindezt részletesen és több variációban is elképzeltem), de ennél nagyobb probléma volt immár, hogy Andreas sátrát valahogy megpróbáljuk a földön tartani. Először lecövekeltük (én még mindig zokniban) egy pontba, de mivel az túl közel esett a fenyegető fákhoz, fel kellett szednünk, és egy kicsivel odébb újabb küzdelmet vívni az elemekkel. Miután ez megvolt, visszafeküdtem a sátorba, de hiába nyugtattam Ricsit is, magamat is, újabb probléma jelentkezett: elkezdett szemerkélni az eső.

A sátor persze (többé-kevésbé) vízhatlan, feltéve, hogy nem hagyom otthon azt a kis négyzetet, ami a szúnyoghálós tetőre applikálva biztosítja ezt a tulajdonságot. Ez viszont most az újpesti panel ágyneműtartójában pihent, így igen nagy esélye volt a ronggyá ázásnak. Mit találjak ki? — ötleteltem kétségbe esve, és mivel egy deka nejlonzacskó nem volt nálunk, úgy döntöttem, a merevítő rudakhoz kötöm a hálózsák és a sátor tokjait. Ezt valahogy sikerült kiviteleznem az őrjöngő szélviharban, viszont már akkor láttam, hogy az egész kábé annyit ér, mint a szűzhártya egy 25 centissel szemben. Hirtelen jött az ötlet, hogy meg kéne próbálni az üres táskát valahogy oda rögzíteni, ami sikerült is, teljes védettséget biztosítva ezzel a víztől, cserébe viszont baromi instabillá téve az egész felépítményt. "Szegény ember vízzel főz" — bölcselkedtem, majd visszafeküdtem Ricsi mellé. A legszörnyűbb, hogy addig legalább a szúnyoghálón kilesve szemmel tarthattam a fákat, míg most már csak a hallásomra hagyatkozhattam, márpedig a vonatzúgást megszégyenítő zsivajba belehasító távoli recsegések nem hatottak túl nyugtatólag. Ahogy az idő telt, egyre biztosabb voltam, hogy márpedig mi itt most minden bizonnyal megdöglünk, főleg, hogy nincs térerő, és még búcsúfelvételt is készítettünk, amit tök jól megtalálhatnak majd, akik kihúzzák a sátor cafrangjai közül a mi cafrangjainkat...végül elaludtam.

Másnap verőfényes délelőttre ébredtünk, és az éjjeli vihart is csak a számtalan letört ág jelezte. Ha aznap megyünk, nem lett volna gondunk a tábortűzzel, az biztos. Kicsit magunkhoz tértünk, felszedtük a sátrainkat, aztán nekivágtunk a hátralevő, rövid szakasznak. A lábam ugyan baromira fájt a hólyagoktól, de valahogy azért csak sikerült Pilisszentkeresztre érnünk. Itt megnéztük, mikor megyen busz Budára, majd beültünk egy kocsmába, hogy ott várjuk ki az indulását. A busz utazóközönsége egy külön bejegyzést érdemelne, de ezt inkább kihagyom (volt ott hibbant hajóskapitány is...).

Hazaértünk elpakoltunk, rendbe tettük magunkat...aztán lemondtuk az esti Brutkót, de azt hiszem, ezek után ez nem is csoda. Én már alig várom a következő alkalmat.

Jelen bejegyzés a(z öncélú) 400. Ezt is elértük. Sose gondoltam volna.

Most viszont már gondolom, hogy lesz ötszázadik, és gyanítom, hogy hatszázadik is. Nem unom még a blogolást, és még mindig számtalan témám van, amit meg szeretnék írni, csak ugye az idő, az ihlet és az energia nem mindig teszi ezt lehetővé.

A 300. óta számomra addig elképzelhetetlen magasságokba emelkedett a látogatottságom, és a 2000. kommentet is elértem (sőt, mindjárt 2100). Mostanában ugyan kissé visszaesett az olvasók száma, de gyanítom, hogy ez a nyár hatása, tehát más is tapasztalja magánál. Én is ritkábban írok, de ez nem szándékos. Szeretnék sokkal gyakrabban jelentkezni, de nem fér bele. Meg aztán közben nyaralgatok is (bár még csak most jön a java), és nyaralás közben semmiképpen sem számítógép előtt szeretnék ülni. Nemsokára egy hét szünet is lesz, szintén ezen okból.

Mit adott nekem a blog eddig?

- első sorban a jelenlegi páromat, ez a legfontosabb.

- aztán barátok, haverok, ismerősök tömkelegét, akikkel szívesen beszélgetek, marhulok, ütöm agyon az időmet. Értékes és értelmes emberek mind.

- lehetőséget a melegségem autentikus megélésére.

- segítséget a problémáimon való túllendüléshez, a magamból való kiírással és a ti kommentjeitek segítségével.

- lehetőséget az alkotó energiáim lekötéséhez.

- lehetőséget az exhibicionizmusom kiéléséhez.

- sok-sok értelmes gondolatot, betekintést mások problémáiba, mások magánéletébe, vitatkozási lehetőséget, és minden olyan dolgot, ami mások blogjainak olvasásával jár együtt.

Sajnos nincs kapacitásom annyi blogot olvasni, amennyit szeretnék, ezért külön elnézést kérek mindenkitől, aki bloggerként kommentelni szokott nálam, de én nem teszem tiszteletét nála. A linkfalon levő blogokon túl tényleg még legalább ennyi blogot szeretnék olvasni, de egyelőre egyszerűen nem megy. 

Végül, hogy se érzelgős, se hosszú ne legyek (meg aztán mindjárt itt a második szülinap), köszönöm mindenkinek, aki hozzászólásaival (a való életben), kommentjeivel, látogatásaival életben tartotta eddig ezt a blogot. Nélkületek nem ment volna.

Kultúrmisszió teljesítése következik, mivel szívemen viselem az átlag (blogolvasó) állampolgárok felvilágosításának ügyét. Ha ugyanis a hozzám hasonló lelkes népművelők nem törődnének az átlag (blogovasó) állampolgárok tájékoztatásával, azok még a végén beszopnák a tévében, rádióban elhangzó ordas hazugságokat holmi adócsökkentésekről meg reformokról. Nagy, villogó felkiáltójelekkel hívnám fel mindenkinek a figyelmét, hogy ez HAZUGSÁG (persze megszoktuk, de azért nem árt újra és újra figyelmeztetni). Sokkal több adót fizetünk már most, mint amennyivel 'több marad a zsebünkben', de lássuk, miként is.

Néhány dolgot még leszögeznék elöljáróban:

1. A mostani bejegyzés baromi hosszú lesz, de igyekszem úgy tagolni, hogy ha valakinek nincs lelkiereje egy nekifutásra végigrágni, később összezavarodás nélkül folytathassa ott, ahol félbehagyta .

2. A bejegyzés nem könyvelőknek szól, hanem laikusoknak. Ez jelenti egyrészt azt, hogy elöljáróban mindig megmagyarázom, miről van szó, és nem megyek bele a szokásostól eltérő esetek taglalásába, másrészt pedig azt, hogy az egyszerűsítésnek áldozatul esik majd a szakmaiság. Például a járulékokat is adóknak fogom emlegetni, mivel az átlagembert úgysem érdekli, milyen néven fizettetnek vele egy halom pénzt.

3. Egy kicsit én is össze vagyok kavarodva a változásokkal kapcsolatban, mivel alkalmasint egyszerre kell tudnom a tavalyi jogszabályokat, a tárgyévi jogszabályokat, a július 1-i változásokat, a 2010. januárjában életbe lépő változásokat, valamint azt az ötletbörzét, ami a csapból is folyik (de minek). Utóbbit persze nem kellene tudni, hiszen a 90%-uk csak a közvélemény szondázására szolgál, egyébként pedig valami elborult agyú barom agyszüleményei, de vitathatatlanul bekavarnak az elmémbe. Mindez a lényegen nem változtat, mivel jelen bejegyzésnek egyébként sem a szakmai továbbképzés a lényege, hanem csak a nagy vonalakban történő homályoszlatás, ezért mindegy, hogy a szar már most szar, vagy csak holnap lépünk bele.

Személyi jövedelemadó (SZJA)

A dolgozó embereket ez érinti leginkább, ugyebár (meg persze az ÁFA, de azt majd később). Az SZJA úgy nézett ki eddig, hogy 1,7M forintig 18%-ot vontak, afölött 36%-ot. Július 1-től ez úgy módosult, hogy az 1,7M 1,9M-ra változott, ergo a legtöbb ember ebből SEMMIT nem fog érzékelni, legalábbis azok nem, akik havi fizetése 141667 Ft alatt van, itt ugyanis változatlanok az állapotok. A haveri híradókból megtudhattuk, hogy a változás egy átlagos családnak havi több tízezer forint megtakarítást jelent, de számoljunk csak utána! Lényegében annyi történt, hogy 200000 forintnyi jövedelem a 36-osból a 18%-os kulcsba került át, tehát (200000*0,18/12) Ft-ot spórol meg havonta az, aki legalább 1,9M forintot keres éves szinten. Az átlagos család pedig 2 keresőt jelent, tehát havi 2*3000 Ft, ami marad. De marad! — mondhatják a hozzám képest ellenkező irányba elfogultak, és igazuk is van. Majd mindjárt tovább megyünk, és akkor már nem lesz.

De maradjunk még egy kicsit a jövedelemadónál, mivel jövőre egy fokkal brutálisabb lesz a változás. 5 millió forintig 17% lesz a kulcs, afelett pedig 32%, azonban az adó alapja nem a bruttó bér, hanem az úgynevezett szuperbruttósított (micsoda hülyeség ez...) adóalap lesz, azaz a rendes bérhez hozzá kell majd csapni a munkáltató által fizetendő járulékokat is, és az így kapott alap után kell fizetni a jövedelemadót. Nem tudom, világos-e: ezentúl nem pusztán az általad keresett bér után kell jövedelemadót fizetned, de még egy általad eleve meg sem kapott összeg után is, amit ráadásul ponthogy szintén adóként fizet meg valaki. Ha a törvényhozók a dollárjeleken felül látnak még mást is, és van valami ideológia is az ilyen változások mögött, akkor itt maximum annyit tudnék elképzelni, hogy azért kell az adót is megadóztatni, mert a munkáltató által fizetett járulékok valahol elvileg téged illetnek. A nyugdíjbiztosítás majd a te nyugdíjadat biztosítja, ugyanígy az egészségbiztosítás is neked lesz hasznos, ha megbetegszel. Ha viszont ez így van, az is nyakatekert, mivel ezekkel az összegekkel nem rendelkezhetsz szabadon, nem is jövedelmek, hiszen sosem kapsz meg belőlük egy forintot sem, és ha holnap feldobod a talpad, végképp nem látsz viszont egy fillért sem, semmilyen címen, és — a magánnyugdíjpénztári megtakarításokkal ellentétben — ezek nem is örökölhetők.

Mondanom sem kell, hogy "a havi több tízezer spórolás" jövőre sem lesz igaz. Aki például 100 ezer forintot keres, az — csak az SZJA-kulcs változása miatt — 1000 Ft-tal lesz beljebb, de ha ezt a szuperbruttós izét is hozzákombináljuk (valamint az adójóváírást is belevesszük), akkor 470 FT-tal több fizetést visz haza. Kezdődhet a dőzsi! Igaz, ahogy feljebb megyünk a jövedelmi létrán, egyre jobb a helyzet. Míg az összes adózó 40%-a valójában több adót fog fizetni ezen a címen, mint eddig, addig a legmagasabb jövedelműek határozottan jól járnak, tekintve, hogy a magánszemélyek különadóját is eltörölte a szocialista kormány. Magyarul az átlagember szopni fog, a legmagasabb jövedelműek zsebében viszont még több marad. De ne is ragozzuk tovább az SZJA-t, lépjünk tovább! (Ha valakinek kérdése van, nyugodtan tegye fel.)

Általános forgalmi adó (ÁFA)

Nos, most, hogy megkaptuk a fizetésünket, ideje elkölteni, viszont bármit is veszünk, azon bizony ÁFA van, ami pedig éppen most emelkedett igen vaskosan.

Ugorjunk vissza az időben 10 évet (egyrészt az kerek, másrészt akkor még a jelenlegi hatalom előttről beszélhetünk). Az Orbán-kormány idején 3 adókulcs létezett: 25%, 12% és 0%. Mondhatnánk, hogy na persze, mit rinyálunk, amikor volt már 25%-os kulcs, és most csak — néhány évnyi kedvezményes vásárlás után — újra a kiindulópontnál vagyunk. Csakhogy 2002-ig, a dolog úgy nézett ki, hogy a kedvezményes adókulcs (12%) alá tartozott az összes alapvető élelmiszer, a közüzemi díjak, a fuvardíj, az ásványvíz és jó pár szolgáltatás (például temetkezés) is. Jött aztán a D-209 és kormánya, ami először sutyiban átpakolgatta az ásványvizet és a fuvardíjat a 25%-os kulcs alá, majd apránként a közüzemi díjakat is, míg végül adócsökkentés címén a 12%-os kulcsot 15-re emelte, kis idővel később pedig el is törölte azt, és egységesen 20% ÁFÁ-t vezetett be. Ez már Gyurcsány regnálása idejére esett. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az átlagember fogyasztását nagyobbrészt az élelmiszer és a rezsi teszi ki, ami ebben az időszakban először a fuvardíjak 8%-os emelkedése miatt növekedett, majd még 3, később pedig újabb 5%-kal drágult. Ilyen értelemben a +5/-5%-os ÁFA változás inkább okozott életminőség romlást, mint javulást... normál esetben. Bár a ballib média nem győzte a győzelmi jelentéseket harsogni, a szkeptikusok már előre megmondták, hogy miközben az élelmiszerárak természetesen nőni fognak, a csökkentéssel érintett termékek árából a kereskedő zsebre fogja vágni a különbözetet, azaz nem fogja a vevők számára visszajuttatni. Gyurcsány erre bejelentette, hogy 'ÁFA-kommandót' fognak létrehozni, aminek az lett volna a feladata, hogy megvizsgálja, az adott üzletben érvényesítik-e az ÁFA-csökkentést vagy lenyelik. Ezzel csak annyi probléma volt, hogy egyrészt komplett idiótaság, másrészt létre sem jött, harmadrészt pedig tökéletes képet ad a szocialisták demokrácia-felfogásáról, tekintve, hogy szabad országban a kereskedők maguk határozzák meg az áraikat (a jövedéki termékek egy részét leszámítva). Ennélfogva az üzletek valóban lenyelték ezt az összeget, amelyik pedig úgy tett, mintha valóban csökkentené az árait, az mindössze akciónak tüntette fel a dolgot, és később szépen ő is beállt a sorba.

Ott tartunk tehát, hogy például egy csomag rizs 2002. óta csak az ÁFA-emelések miatt 10%-kal kerül többe (és akkor ebben sem a válság, sem az infláció, sem a devizaárfolyamok változása nincsen benne), és erre jön még a mostani 5%-os növekedés. Igaz, bizonyos élelmiszerek a 18%-os kulcsba kerülnek (csak éppen senki nem tudja, melyikek...de ez egy másik történet, ami a dilettantizmusról szól), azaz egy 120 Ft-os valami mostantól 118 Ft-ba kerül, ha nem számítjuk bele, hogy a 118 Ft-os valami fuvardíja viszont 5%-kal emelkedett, amit a kereskedő nyilván nem fog lenyelni. Tehát az "olcsóbb lesz/lett a tej" jellegű kijelentések már megint ordas hazugságok. (Összegezve: a szocialista kormány 7 év alatt +13% adót pakolt az élelmiszerek java részére.)

Még néhány dolog:

- míg SZJA csak annak van, akinek jövedelme is van, addig ÁFÁ-t mindenki fizet, aki egyetlen zsömlét is megvesz, így összességében nem marad több pénz az embereknél, sőt. A másik, hogy miközben az átlagjövedelemmel rendelkezők 1%-kal több pénzt költhetnek el, addig az összes jövedelemből 5%-kal kevesebb árut vehetnek meg, azaz 4%-kal rosszabbul járt mindenki.

- nemcsak ÁFA, de jövedéki adó emelés is volt a nyár elején, ami pedig egy ÁFA-alapot képező adó. Ez azt jelenti, hogy a kávé, alkohol és az üzemanyagok hatványozottan drágultak. Újabb érv a leszokás és a bicikli mellett.

- az egyéntől levont SZJA egy részét azok az önkormányzatok kapják meg, ahol az adott egyén lakik. Ezzel a változtatással (SZJA csökkentgetés) a túlnyomó többségében ellenzéki vezetésű településeket hozzák még szarabb helyzetbe, főleg, mivel az önkormányzatoknak is az 5 százalékponttal emelt árú szolgáltatásokat kell megfizetniük. Kettős prés, gratula. (Az — emelt — ÁFA egy része viszont az EU kasszájába vándorol...)

Egyszerűsített vállalkozói adó (EVA)

Az EVA azon kevés újítás/változás közé tartozik, ami valóban előre mutató és pozitív hatású volt (következésképp évek óta meg akarják szüntetni).

Normál esetben egy vállalkozás a bevételei után megfizeti ugyebár az ÁFÁ-t, a nyeresége után fizet 16% társasági adót és 4% különadót, majd az így kapott adózás utáni eredményt felveheti osztalékként, amit ha megtesz, ismét csak 25% forrásadót kell fizetnie. 125 Ft bevételből tehát 65 Ft-ot fizet az államnak, ha mondjuk csak bevétele van ( tehát szélsőséges esetben). Ilyen azonban csak ritkán fordul elő, mivel minden vállalkozásnak vannak bejövő számlái, amik ÁFA-tartalma levonható a fizetendőből, és az adózás előtti eredményt is csökkentik a különféle költségek. Csakhogy nagyon sok olyan vállalkozó, vállalkozás létezik, aminek a bevételeihez képest szinte semmi költsége nincs. Amíg egy kereskedőnek árubeszerzése, egy iparosnak anyagköltsége van, addig egy oktatást vagy tanácsadást végző gazdasági szereplőnek maximum néhány ív papír meg egy bélyegző az, amit le tud vonni a bevételeiből, ergo közel a fenti adómértéket kell leperkálnia. És ami a legtragikusabb az, hogy az ilyen vállalkozások zöme kényszervállalkozó, aki számlára kapja a fizetését, így viszont abból szinte semmi nem marad.

Korábban ebben a helyzetben csak csalással lehetett túlélni: fiktív számlák vétele, hogy cca. 65% helyett csak 10-15 ugorjon a levesbe, meg minden szir-szar elszámolása, aztán lapítás az elévülési idő végéig. És akkor jött az EVA, ami kezdetben 15 (+1) %-os adómértékkel váltotta ki az ÁFÁ-t, a nyereségadót, az osztalékadót és a cégautóadót, cserébe viszont az EVA szerint adózó semmilyen költséget nem számolhat el, és alanyává is csak szigorú szabályok betartásával válhat (pl. 0 adótartozás, max. 25M Ft bevétel, stb.). Talán mondható, hogy igazságtalanság volt a bevezetése a többi vállalkozóval szemben, de én azt mondom, hogy az áldatlan állapotokat ez jelentősen mérsékelte, az adózási morált pedig nagyon feljavította. Ha magamból indulok ki, én az utolsó EVA-alanyiság előtti évemhez képest 100x (százszor!) annyi adót fizetek be éves szinten, és szerintem én nem vagyok egy extrém példa. Az EVÁ-val mindenki jól járt, ide értve az államot is, hiszen végtére is sokkal több adót szedett be, mint a bevezetése előtt, az alanyok többet költhettek (a saját fizetésükből), a többiek pedig rosszul semmiképpen sem jártak. Az EVA a jó példa arra, hogy az adócsökkentés (egy bizonyos fokig) az állam javára válik...és arra, miként oldja meg a szocialista vezetés a tömegesen előforduló törvénytelenségeket: elismeri őket, és erre az EVA csak egy példa. A többit nem rángatom ide.

Sikertörténetről beszélhetünk tehát, ami ennélfogva igen hányattatott sorsot is élt meg, hiszen nemcsak az EU akarta kikezdeni, de a korábbi főnökét hátba szúró Gyurcsány erre is rádobatott 10 százalékpontnyi emelést, most pedig a libás utód kormánya emel újabb 5 százalékpontot (az ÁFA emelésére hivatkozva). Ezzel alig pár év alatt éppen a duplájára nő ez az adónem, és így már mindjárt nem is éri meg annyi mindenkinek, ráadásul a felső határ meghagyása mellett némelyek egyszerűen kikerülnek a hatálya alól, akár szerették volna, akár nem.

Cafeteria

Na kérem, ez a témakör mutatja a legjobban, hogy a rabláson meg az uniós pénzek lenyúlásán kívül semmi máshoz nem értő alakok miként okoznak a dilettantizmusukkal hatalmas károkat az országnak. Mi is az a cafeteria? Nem szép nem magyar szó, de egyszerű szinonimája és összefoglaló neve a 'választható béren kívüli juttatásoknak'. Ide tartozik az üdülési csekk, az ételutalványok, a kultúra utalvány, a helyi közlekedés térítése (a helyközit a munkáltató köteles (részben) megtéríteni a dolgozójának), egészség- és nyugdíjpénztári befizetések, otthoni internet térítése, és még egy pár dolog. A nagy cégeknél általában meghatároznak egy keretet, amin belül a munkavállaló dönti el, miből mennyit kér, a kis cégeknél viszont az 'ez van, ezt kell szeretni' elv működik, ha egyáltalán van egyetlen forint cafeteria is. 

A VBK azért kedvelt metódus a cégeknél, mert adómentes (volt, és csak egy határig), tökéletes ösztönző, hatékony módja a premizálásnak, és mert úgy lehetett a segítségével fizetést emelni, hogy közben a munkáltató terhei alig-alig növekedtek. Nos, ennek most vége, mivel 2010. januárjától a cafeteria legmeghatározóbb elemeit a kormány 25% SZJA-teherrel sújtja. Ennek nem az lesz a következménye, hogy amellett, hogy minden marad a régiben, még az állam is beljebb lesz ennyi adóval, hanem az, hogy a munkáltatók vagy kevesebbet adnak ezentúl az alkalmazottaiknak (hogy az adóval együtt ugyanott legyenek), vagy egyáltalán nem fognak adni semmit. A közvetlen következményeken túl pedig ez olyan brutális közvetett hatásokkal fog járni, ami nemhogy mérsékli a válságot, de még tetézi is azt. A mindenben csak a dollárjeleket látó idióták azt hiszik, hogy ha mondjuk a munkáltatók éves szinten 100 Mrd forintot fizetnek ki cafeteriára, akkor az államkassza ezen 25 Mrd forintot kaszál majd, és a korlátolt tyúkeszükkel nem jönnek rá, hogy nemhogy 25 Mrd forint nem fog befolyni, de az országnak minimum 100 Mrd forintnyi kárt okoznak a változtatással. Miért? Csak két érv a sok közül:

- Mert akármennyi étel-, kultúra, internet-, stb. utalvány esik ki a gazdaságból, az ugyanennyi bevételkiesést fog okozni a beváltóhelyeken, az pedig ÁFA és nyereségadó csökkenést az államkasszában.

- Mert sokan például csak azért vásárolnak jobb minőségű ételt (azért esznek étteremben), azért mennek el belföldön üdülni, hogy elhasználják az utalványaikat. Ha nem volna utalványuk, nem mennének, vagy nyaralni például külföldre mennének, ez tehát egy szelíd ösztönzés a belföldi költekezésre.

Ha ezek a pénzek kiesnek a gazdaságból (főleg a vendéglátásból és a turizmusból), újabb csődhullám indul el, megint nő a munkanélküliség, ez tovább gerjeszti a fogyasztás csökkenését, satöbbi, satöbbi. A többi lépés is csak árt, de ez a legnagyobb öngyilkosság, amit el lehet képzelni. Ki az a hülye, aki ezt kitalálta? 

Járulékok

Most már csak röviden, de még megemlékeznék egy újabb hülyeségről. Július elsejétől a munkáltató által fizetendő járulékok 143000 Ft-os fizetésig összesen 4%-kal kevesebbek, és csak afölött kell a jelenlegi mértékű biztosítást fizetni. Ez így jól is hangzik, és talán egy leheletnyit erősítheti is a foglalkoztatást, de ha józan ésszel belegondolunk, mi lesz a fő következménye? Aki eddig magasabb fizetésre jelentette be magát/alkalmazottait, ezután az is leveszi ezt a szintet a minimálbér kétszeresére. Majd hülye lesz többet fizetni, amikor innentől kezdve legálisan csökkentheti a járulékait (erre mondtam korábban, hogy szocialista módszer az anomáliák felszámolását hallgatólagos elismeréssel megoldani). Nálunk, az irodában máris vannak erre utaló kívánságok. Elismerem, hogy összességében ez egyébként is kevesebb adóterhelést jelent a vállalkozásoknak, na de miközben évek óta azt hallgatjuk, hogy a sok gazember minimálbérre jelenti be magát, aztán meg Mercedesszel furikázik... Ezt a csökkentést összegtől függetlenül kellett volna meglépni, így valóban igazságos lenne, nem a rosszra ösztönözne, és nem okozná az adminisztráció megduplázódását.

Vagyonadó

A legvégére hagytam ezt az adót, pedig el is hagyhattam volna, mivel a többséget (?) úgysem érinti majd, talán éppen ezért is olyan alacsony az elutasítottsága. Ezzel kapcsolatban is van azonban egy pár gondolatom.

Ha emlékszünk, a vagyonadó bevezetése nem mostani ötlet, hiszen már korábban is volt egy sikertelen nekifutás, majd néhány hónap lappangás után ismét előkerült ez az új sarc. Először még ingatlanadó néven futott, aztán amikor a kormány végre felfogta, hogy az eredeti elképzelés magvalósíthatatlan, ismét jött az ötletbörze. Volt itt minden, mi szem-szájnak ingere, míg végül kisütötték, hogy az ingatlanokra csak 30 M feletti érték esetén kell fizetni, és a hajókat meg a repülőket is adóalappá tették. A közvélemény ezt a verziót fogadta el a legkönnyebben, hiszen így azt érezheti, hogy most végre a gazdagokon ütnek egy nagyot. Na igen, a legocsmányabb emberi tulajdonságokra (esetünkben az irigységre) alapozni mindig hálás dolog, a szoc-lib kormányok gyakran építenek is rá. De ne örüljünk annyira, mert tudjátok egy új adónemet mindig sokkal nehezebb bevezetni, mint aztán módosítgatni benne a mértékeket, értékeket. Mosolyogva fogadjuk a báránybőrbe bújt farkast, aztán majd nézhetünk, amikor az értékhatárt szépen megfelezik.

Magyarországon nem kifejezetten divat a vagyoni típusú adó, nincs is sok belőle. Az ilyen adófajtának az a lényege, hogy a már megszerzett tulajdon után kell újra és újra adót fizetni (ha jól tudom, az USA adórendje alapvetően ilyesmire épül). A vállakozásoknak kell általában kommunális adót fizetni a helyi önkormányzat felé (potom összeg), de ilyen az építményadó és a gépjárműadó is, amik szintén a helyi önkormányzatoknak jelentenek bevételt. Mindhárom összeg viszonylag alacsony (vagy csak olyanokra vonatkozik, akik könnyen kitermelhetik). Az idén a cégautóadó is vagyoni típusú adó lett, ezt követi majd jövőre a vagyonadó. Pedig nem kéne elkezdeni az ilyesmit, mert akkor megint lesz hivatkozás az újabb, hasonló adók bevezetésére, és a bőrök nyúzgálása sosem áll meg.

Végül összefoglalás gyanánt ismét leszögezném, hogy NEM volt adócsökkentés, és ez NEM válságkezelés. Ezektől az intézkedésektől csak tovább romlik a helyzet, tovább mélyül a szar, ami már most is olyan ordenáré dolgokat produkál, hogy az mind külön bejegyzéseket igényelne. Több bloggernél is olvasom, hogy "hát igen, ez mind muszáj, mert a válság...meg az Orbán sem tehetne mást", ami szintén nem igaz. Azért mert valakik sokszor elmondanak egy hazugságot, még nem kéne benyalnunk. Nézzétek meg a világ többi országát, és nézzétek meg, adóemelés helyett vagy mellett hány ötletes, előre mutató intézkedést vezettek be ott, ahol van szándék is, nem csak a bőrök nyúzása. Tudom én, hogy a szocik szeretik magukat ez egyetlen üdvözítő megoldás letéteményeseinek beállítani, de soha nem csak egy út van. Éshamarosan azt is meglátjuk, hogy az ő útjuk pedig végképp nem az.

Oktatás vége.

Ma nem az a bejegyzés következik, amit eredetileg szerettem volna, mert baszott hosszú lesz (de érdekes), és nem jutottam a végére. Inkább felemelem a szavam egy dolog ellen, ami ma esett meg.

Az edzőteremben a Rádió 1 szól, amit eleve nem szeretek, de hát mit lehet tenni. A markolattal ellátott nehezékek emelgetése közben különben sem arra koncentrálok, hanem az önként vállalt szenvedésre. Ennek ellenére azért eljutnak a fülemig az elhangzottak, mint ahogy eljutott a rádió reggeli műsorának egy 'különösen vicces' momentuma is, amit éppen akkor ismételtek meg (gondolom, kedvcsinálónak a másnapi műsorhoz).

Azt a hírt idézték fel, miszerint XVI. Benedek pápa a minap elesett a fürdőkádban, és eltörte a csuklóját. Túl azon, hogy valami hülye kurva jót röhögött magán a híren is, a másik barom viccesen újságolta, hogy birtokukba jutott egy hangfelvétel, ami az esetet örökítette meg. Ezt be is játszották. Hallhattuk, amint egy férfi a zuhany alatt dúdol, majd néhány másodperc múlva csörömpölés hallatszik, jajdulás, majd a csörömpölés harangozásba megy át. A 'felvétel' nyilvánvalóan mű (nem is gondoltam, hogy eredeti), tehát valaki vette magának a fáradságot, hogy összerakja, gondolom a rádió szintén baromi intelligens hallgatóinak vélelmezett örömére.  

Én nem vagyok vallásos, Istenben sem hiszek. Ennek ellenére tiszteletben tartom mások hitbéli meggyőződését, úgy a keresztényekét, mint a zsidókét (UFÓ-hívőkét, stb.), hiszen én is elvárom másoktól, hogy tartsák tiszteletben az én világnézetemet és szexuális orientációmat. Pontosan ezért tartom mélységesen felháborítónak az ilyen fokú blaszfémiát és kárörvendést. Vannak határok, amiket nem illik átlépni, egy médiumnak pedig végképp nem, ilyen például a legfőbb vallási vezetőkön való bármiféle élcelődés. Talán még ha valamilyen visszásságról van szó, de jó érzésű emberek között egy hétköznapi ember balesete sem lehetne röhögcsélés alapja. Itt nem pusztán ez esett meg, de a vihogással és ezzel a felvétellel együtt egy kimondottan durva támadást intéztek a katolikus hívők meggyőződése ellen. Csodálom, hogy nem harsog már most ettől a teljes magyar sajtó (ha érdekelne, szívesen olvasnám a felháborodást a Hetekben vagy a Szombatban). 

 

Csak elméleti szinten vetem fel a kérdést, hogy vajon mi történne, ha egy rádióban azon viccelődnének, hogy Yuna Metzger lábára tolatott egy autó vagy azt ecsetelnék, miként raknák seggbe Salamon Berkovitzot a börtönben, mármint ha bekerülne oda a Traubival kapcsolatos visszásságok miatt? Belegondolni sem merek, pedig utóbbi még csak nem is olyan nagy ember, mint Izrael főrabbija. Azt tudom, hogy mi történne, ha a legfőbb iszlám vezetőn (esetleg Allahon) élcelődne egy maréknyi seggagyú, kinyírnák őket. (Mellesleg a zsidó vezetőkön való nyekegés után egy életre elfelejthetnék, hogy mikrofon elé kerülnek on-air). Egyik sem nagyobb ember a másiknál, egyenlő rangú emberek, de világvallások híveinek vallási vezetői. Éppen ezért nem illik röhögcsélni a balesetükön, semmilyen szinten sem. A katolikus pápán, Magyarországon végképp nem.

Tartsuk már tiszteletben egymás hitét, és ha már nem sikerül, részesüljön egyenlő elbírálásban minden hasonló eset. Kíváncsian várom a sajtó és az értelmiség reakcióját.

...de előtte még egy kis helyzetjelentés, hogy ne legyen annyira unalmas ez a technikai bejegyzés.

Nos, lement a nagy hajtás. Kidöglöttem. A hétvégén volt némi szórakozás, így nemigen tudtam magam kipihenni, de mivel — minden elvárást leszarva — kijelentettem, hogy csötörtökön és pénteken nem fogok bemenni (és még csak szabinak sem írom ki, hiszen +2 napot dolgoztam), talán egy kicsit mégis sikerül regenerálódnom. Persze ismerem magam, a pihenés helyett inkább takarítok, és a lógó ügyeimet intézem. Jellemző. A kedd és a szerda munkahelyi tevés-vevéssel telik majd, aztán elkezdem felkészíteni magam az idei nyaralásra.

És akkor most lássuk a — jő régen volt — május költségeit. A részletekre már nem is igen emlékszem, de mivel hetek óta tervezem ezen bejegyzés összefirkantását, most már juszt sem fogom annyiban hagyni. Elvégre a fogadalmak csak akkor érnek valamit, ha betartjuk őket (megjegyzem, legalább két hónapja tervezem megírni, hogyan állok velük). Itt a szokásos grafikon:

 

 

Kaja: a március havi, iszonyú mértékű élelmiszerre-költés után némileg stabilizálódni látszik a helyzet. Abszolutértékben mindenképpen, de arányaiban is (15,43%). Bár — ha jól emlékszem, — májusban éppen nem diétáztam, az áprilishoz képest 7%-os növekedést magyarázhatja, hogy a napi táplálékom (táplálékunk) nagyobb arányát tette ki a gyümölcs, ami köztudottan drága mulatság.

Cica: Desiré most sem vágott földhöz, hiszen szinte pontosan ugyanannyit költöttem rá, mint áprilisban (azaz 6,7%-kal többet). A havi költségvetésem 2%-át tette ki a kis majom, és mennyi lelki pluszt kaptam általa, amit nem lehet forintosítani.

Cigi: a költségeim 4,3%-át tette ki a füstgyártás, viszont meglepő, hogy majdnem pontosan ugyanannyit szívtam el. Ennek ellenére érlelődik az ismételt leszokás gondolata. Hogy mikor lesz ebből valami, az már más kérdés.

Háztartás: néha úgy érzem, ez az oszlop teljesen felesleges, mivel szinte sosincs benne semmi. Vettem egy csomag pézsét, egy nagy csomag vécépapírt meg egy Cloroxot. Ezen felül vettem két góliátelemet a meghiúsult éjszakai túránkra (még ki sem csomagoltam), és megjavíttattam a vásárlása óta először megálló órámat. (2%, +350%).

Rezsi: ez fixen sok — főleg ahhoz képest, amennyit itthon vagyok — most viszont egy kicsit mégis kevesebb, mint eddig. Na nem a fűtési szezon vége miatt (hiszen ebben a hónapban még igencsak a leghidegebb hónapok fűtését kellett perkálnom), hanem mert a UPC-számla a bankszámlakivonatom kései érkezése miatt a következő hónapra csúszott a nyilvántartásomban. Így az áprilisi 15% helyett 11%-ra csökkent az arány.

Vállalkozás: laza kis hónap volt. Sem előleg, sem iparűzési adó, csak egy kis postaköltség meg az erkölcsi bizonyítványom kikérésének díja. Ja igen, ezt is elfelejtettem beblogolni: a hatályos a törvények alapján erkölcsös vagyok, bár a társadalom nagy része csak egy aberrált, perverz állatot látna bennem. Mindegy, a Pénzügyminisztériumnak megfelel e kis zölt papírocska is, a szexuális szokásaimról nem kell nekik beszámolni. (1%, kimutathatatlanul kevesebb, mint áprilisban, amikor minden pénzem 30%-át vertem el a semmire). Sőt, ha azt vesszük, akkor még pozitívban is vagyok, hiszen egy ideje a kolléganőm fizetését is én rendezem, amin van egy kis hasznom, de pszt...nem fecsegünk ilyesmiről (ennyit az erkölcsösségről...).

Hobbi: botrányos módon vettem magamnak két könyvet (én ugyebár jobb szeretem kézből), vagy 4 olcsó DVD-t, és még szórakozni is mertem. Ez talán egy blogtalálkozó lehetett, de bármi is volt, a számok láttán igencsak kirúgtam a hámból. Mindehhez jön a netes játékom havidíja, de az már megszokott (és mivel kezdem unni, lassan nullára redukálódik). 12,38%-ot csesztem el duhajságra, ami 69%-kal több, mint áprilisban. (Most mondja az idő közben megérkezett Richárdom, hogy az a Brutkó lehetett, amikor egy vagyont elkért a taxis hazafelé...)

Test: mivel az edzőm egy ideje leszarja a fejem, és egyedül edzem (már amikor eljutok addig, elvégre ma sem mentem), őt nem kellett kifizetnem. A felszabaduló pénzt gyorsan visszaforgattam egy banános fehérjeporba, amit ráadásul kedvezménnyel vettem. Sajnos azonban ennek a cuccnak annyira borzasztó íze van (bár már kezdek vele megbékélni), hogy azt még az olcsóbbság felett érzett öröm sem tudja kellemesebbé tenni (6,8%, -52%).

Suli: emlékeztek még, milyen kálvária volt előteremteni a féléves tandíjamat (3 hónappal a fizetési határidő után...)? Kapásból rávághatnám, hogy "na igen, kevesebb DVD-t kellett volna venni", de mint emlékszünk itt inkább abból adódott a probléma, hogy nem kaptam meg a jogos jussomat (időben). Kár is tovább elemezni, a grafikon önmagáért beszél, a sötétkék oszlop szépen az égbe tör. A pénzem 40%-át költöttem a tandíjra, és az oda-vissza utazgatásra (áprilissal meg értelmetlen összevetni).

Egyéb: mivel az anyámékhoz történő fel-le utazgatást nem tudom hova sorolni, ide kerül. Májusban mondjuk még jól is jártam, mivel huncut volt a sofőr, és szaré-hugyé hazahozott, csak éppen a pénzt zsebre vágta szépen. Ennyit az erkölcsösségről #2, de mentségemre váljék, hogy a pont-most-jön-ellenőr eseménytől egész úton való rettegés bőven kompenzálta azt a pár száz megspórolt forintot. (1% se).

Lottó: jó lenne, ha ez egyszer mínuszba menne, mert az azt jelentené, hogy nyertem. Ha nagyon mínuszba menne, akkor pedig az egész napomat blogolásnak szentelhetném, mert a villámban a takarítónő elintézne mindent, és csak akkor kellene szünetet tartanom, amikor az inas közölné, hogy a szakács elkészült az ebéddel. Addig viszont egy kicsit áldozni kell Fortuna istenasszony oltárát, ami speciel ebben a hónapban a fizetésem 1,4%-át tette ki.

Ruha: dőőőzsi! Májusban többet költöttem öltözködésre, mint az év egész addigi részében, együttvéve. Ha belegondolok, lehet is ebben valami összefüggés, hiszen nyilván kiéheztem a csinosságra, meg az is lehet, hogy feltűnően sok pólót kellett áttennem a 'kertbe'-polcra, aztán meg a törlőruha fakkba. A suli problémája előtt csak egy alsógatyát meg egy Springfield márkájú pólót vettem magamnak, miután viszont letudtam a tandíjat, gyorsan kihasználtam néhány akciót. Ezt anno részletesen megírtam, ezért most csak tételesen felsorolom, mit vettem: két pár zoknit, egy New Yorkeres övet, a Kenvelo akcióját kihasználva egy farmert és egy fasza kis inget, majd egy újabb övet és még néhány zoknit. És akkor hol van még a vége? Nincs például egy épkézláb rövidnadrágom, hogy csak a legégetőbbet említsem (12%).

Nos, így mulatott egy magyar úr májusban.

 

 

 

...de én mégis ide írom, mert bejegyzésnek rövid (az én fogalmaim szerint), a Facebookra pedig hosszú lenne. Meg aztán aktuális is lenne már egy bejegyzés, csak éppen nincs szellemi energiám a tervezett, összetett témájú postokhoz.

Szóval csak annyit akartam újságolni, hogy a héten már 53 órát dolgoztam a munkahelyemen, és további 4-et otthon. Jó kis időszak ez, mondhatom, és még nincs vége. A teljes egyenleg úgy 60+6 óra lesz, és pihenésre nem sok esély van, mivel szombaton még hivatalosak vagyunk ide-oda. Edzésen sem voltam (csak hétfőn), pedig múlt héten még azt mondtam, hogy most minden nap megyek — bár kedden és csütörtökön csak hasazást terveztem, — de hát ennyire lehet nekem hinni.

Ha a szellemi leterheltség nem volna elég, ez a meleg külön rátesz egy lapáttal. Most is itt ülök az asztalomnál, fújatom magam a ventilátorral, a cipőt meg a zoknit pedig levettem. Nem szoktam ilyen slampos lenni, elvégre egy irodáról van szó, nem egy strandbüféről, de egyszerűen már nem bírtam a meleget. Mezítláb csattogok, persze csak ha nincsenek ügyfelek. Ha vannak, nem állok fel az asztaltól. Az éjszakáim szintén nem pihentetőek, mivel a panel akkor is 40 fokos, ha kint csak 20 van, a szellőzés pedig nulla, hiszen a szobában a szúnyogháló korlátozza a légmozgást, más ablakot meg nem merek kinyitni, nehogy a melegtől szintén kóma macsek kizuhanjon. Izzadok, lángolok és szenvedek.

Mindennek eredőjeként ma már transz-közeli állapotba juttattam magam. Tényleg ilyen lehet, amikor az indián sámánok révületbe esnek. Nem alszanak napokig vagy addig táncolnak, amíg az agyuk meg nem hibban. Én is már csak nézek ki a fejemből, és a látóterem is csőlátásra koncentrálódott, ezért minden szóban elütök minimum egy karaktert, amit aztán törölhetek vissza. Idegesítő. 

Majd a jövő héten kiveszek egy-két nap szabit, és kipihenem magam, gondoltam egészen addig, amíg ki nem derült, hogy egy végelszámolandó cégemnek akkor kell átfogó APEH-ellenőrzésre mennie, tehát ez is ugrott. Valahogy majd összehozom.

Holnap viszont addig alszom, ameddig akarok, és csak után megyek dolgozni, szóval talán törlesztek egy keveset a fáradtságból. Ha minden jól megy, talán még egy rendes témájú bejegyzés is belefér. Meglátjuk.

 

Ha valaki azt gondolná, hogy a hétvége az előző bejegyzésen túl nem folytatódott visszásságokkal telten, akkor nagyon téved. Igaz, most egy kicsit mások voltak a dimenziók.

Péntek éjjel hazamentünk szépen, majd megpróbáltuk kipihenni magunkat. Szombaton nekem dolgoznom kellett, ezért bementem a munkahelyemre, de azt terveztük, hogy este ismét moziba megyünk, úgyhogy munka után a Keletinél találkoztunk a Ricsivel. Ezúttal a Jégkorszak 3. volt terítéken, azt pedig ugye 3D-ben érdemes megtekinteni. Westend kilőve, hiszen oda eleve nem akarunk menni, a Corvin nekem messze(bb) lett volna, az Aréna Pláza viszont a félreeső mivolta miatt nyugodtabb szórakozást ígért nekünk. 

Mivel egész nap csak egy fél marék mogyorót ettem, már baromi éhes voltam, és a Ricsinek is ehetnékje támadt, szóval megbeszéltük, hogy miután megvettük a jegyet, harapunk valamit. Kezdetben tehát felkavirnyáztunk a mozihoz, és ott beálltunk az irdatlan hosszú sorba (a nyugodt mozizás esélye máris elveszni látszott), viszont ennek ellenére hamar sorra kerültünk. Alig volt este 7, de hogy nyugodtan ehessünk, mégsem a fél 8-as, hanem a 8 órási előadásra kértünk két jegyet. A kisasszony közölte, hogy a terem 14 soros, és megkérdezte, jó-e nekünk a 14. sor közepe. Hogyne lett volna jó, ezért igennel válaszoltam. Fizettünk, a pénztárcámba nyomtam a belépőket, aztán elindultunk kajára vadászni.

Kavarogtunk egy kicsit az étkezdék között, végül úgy döntöttünk, hogy a KFC-nél eszünk, mivel azt mindketten szeretjük. Beálltunk a sorba, és hamarosan sorra is kerültünk. A pultban 3 kis fruska tevékenykedett, mi a középsőnél kötöttünk ki. Két "fincsibe menüt" kértünk sajttal (1880 Ft volt), amit le is perkáltam étkezési utalványokkal meg némi KP-val. 20 Ft volt a visszajáró. A kiscsaj elvette a pénzt, majd miközben betolta a kasszát, kijelentette — de úgy, mintha csak azt mondaná, "szép időnk van", — hogy nincs 20-asa, ezért majd kér egyet a kolléganőjétől. Közben megpakolta a tálcánkat, és amikor elkészült, elénk tolta, és ismét mondta, hogy "még vissza kell adnom egy húszast", úgyhogy várnunk kell. Jól van, mondom, várunk. 20 Ft nem nagy pénz, és talán ha szabadkozik egy kicsit, vagy nem löki be kapásból a kasszát, rá is hagytam volna, de így vártam. A csajszi egy darabig tétlenkedett, majd téblábolni kezdett, és úgy csinált, mint aki a szomszéd kasszák újbóli kinyitására várva a kolléganőit sürgeti. Azok persze látványosan basztak rá, közben pedig sanda oldalpillantásokat vetettek ránk, miközben látszott rajtuk, hogy pontosan tudják, mire megy ki a játék. Én kezdtem magam zavarban érezni, de innen már nem volt visszaút, nem akartam meghátrálni. Kíváncsi voltam, mi lesz ebből. A lányok továbbra is úgy intézték, hogy ne nyíljon ki az a kassza, a minket kiszolgáló pedig beszólt a pult melletti irodába, majd egy kulccsal tért vissza. Persze továbbra sem tüsténkedett, cserébe viszont valami kulcskártya féle izét hajigált a levegőbe, amit elsőre észre sem vettem, egyszer viszont elejtette, amire már felfigyeltem. Játszadozott. Kezdett gyűlni bennem a harag, akármennyire kínos is volt a szituáció. Még néhány perc múlva a kiscsaj fogta magát, a menedzsertől kapott kulccsal kinyitotta a saját kasszáját, majd a — hangokból ítélve számtalan — húszas közül kivett egyet, és átnyújtotta nekem. Szó nélkül elvettem, majd a tálcával helyet kerestünk, és nekiláttunk enni.

Kicsiny kis agyam csak ekkor kezdte rendszerezni az imént szerzett információkat, én pedig egyre jobban felpörögtem. Mi a fasz volt ez? — hajtogattam egyre. Mi az, hogy nincs 20-asa? És 10-esek sincsenek a kasszában meg 5-ösök sem? Miért nem mondta akkor, hogy adjak 30 Ft-ot, és akkor visszaad egy 50-est, és miért lökte be a kasszát rögtön? Hát persze, hogy azért, hátha így könnyebben ráhagyom a visszajárót. Nyilván náluk ez egy bevett módszer a jogtalan borravaló gyűjtésének céljára. Ahogy eszembe jutott a közelmúltbeli másik két eset, amikor olyan túrót vettem, aminek valaki feltépte a sarkát, és az ujjával kikanyarított belőle egy darabot (amit csak később vettem észre), meg amikor egy 8 napja lejárt vajkrémet akartak eladni egy másik helyen, ezek együtt kimondatták velem: betelt a pohár! Átkoztam magam, amiért nem vertem ki a balhét ott rögtön, vagy nem szóltam azonnal a menedzsernek, hiszen így már nem reklamálhattam, távoztam a kasszától. Nagyon jól tudtam persze, hogy a menedzser megnyugtatott volna, aztán ha tovább álltunk, minden ment volna a régiben, ezért minimum mindenki előtt balhéztam volna, és a vásárlók könyvét is elkértem volna. Így csak lenyeltem a békát, majd gyilkos tekintetek kereszttüzében visszavittem a tálcát. 

Megint sikerült pipán a mozihoz sétálni. Ott megmutattam a jegyünket a beengedő embernek, átvettük a szemüvegeket, aztán a bejárat elé álltunk. Közben forgatni kezdtem a jegyeket, és megnéztem hova szólnak, mivel csak a sort tudtam (14.). Persze ha a helyet is tudom, akkor is megnézem, mivel nálam ez egy önkéntelen és ismétlődő mozdulatsor (megnézem vagy ötször, hogy biztosan jól emlékszem-e az előző megnézéskor látottakra), és akkor megakadt a szemem a következőn: 4. sor, 6. szék és 4. sor, 7. szék. Az elmém megreccsent, a szemeim egy pillanatra felakadtak, és kis híja volt, hogy nem kezdtem el ott helyben a hajamat tépve az alsó ajkammal brümbrümmözni. Micsodaaaa? Mi az, hogy negyedik sor, amikor a nő direkt megkérdezte, hogy jó-e a tizennegyedik sor közepe? Hiába bámultam, hátha csak a nyomtatójuk szar, és rosszul látszódik az 1-es, a látottak magukért beszéltek: 4.sor.

Szerintem a dühtől vöröslött a fejem, a gyomrom pedig remegni kezdett, amiért már megint átvertek, ráadásul még csak azt sem értettem, mi célból. Érteném, ha drágább volna a jegy a hátsó sorokba, érteném, ha azt szeretnék, hogy mindenki szerencsésnek érezze magát, amiért ilyen fasza kis helyre kapott jegyet, de utóbbi esetben sokkal nagyobb volna a csalódások okozta kár, ezért ennek semmi értelmét nem látnám. Megfogadtam, hogy a film után visszamegyek, és kérdőre vonom a nőt, hogy akkor ez most mi, de aztán annyira jól szórakoztam a Jégkorszakon (még a negyedik sorban ülve is), hogy közben elpárolgott a haragom. 

Megjegyzem, mennyire igaza volt Hankiss Elemérnek, amikor a plázákat a modern kor szentélyeinek nevezte, ahol az emberek ugyanolyan megnyugvást találnak, mint hajdan a templomokban (Félelmek és szimbólumok), mivel ahogy kiléptünk a csillogásból, már a bejáratnál egy, a kukából cigarettacsikket bányászó hajléktalanba botlottunk. A várost magát már nem is elemzem, megtettem legutóbb.

Szóval elegem van. Elegem van abból, hogy lépten-nyomom átvernek, mindig és mindenhol. Mindig csak pofázom, hogy azért teszik, mert megtehetik, mert nincs tudatos fogyasztói magatartásunk, mert nem vállaljuk a konfliktust, mert pénz beszél, és nem a minőség, és sorolom az egyéb okokat, közben pedig én is csak hagyom magam (szó nélkül!). Elég! A becsapottság felett érzett keserűség tönkre teszi az ember mindennapjait, mintha az egyéb okokból következő idegesség és stressz nem volna elég. Ezért két dolgot határoztam el:

1. Olyan geci vásárló leszek, amit még nem látott a világ. Tényleg betelt a pohár. Ha valahol romlott ételt sóznak rám, szóvá teszem, visszaviszem, botrányt csapok. Ha egyéb módon csapnak be, azt is. Ha a fogyasztóvédelem és az egyéb hatóságok nem végzik a munkájukat (vagy nem bírják kapacitással), akkor majd besegítek személyesen, és a példám talán másra is átragad néha-néha. 

2. Felmerült bennem az ötlet, hogy indítani kéne egy bogot, ami csak és kizárólag ilyen esetekkel és fogyasztóvédelmi témákkal foglalkozna. Nem én írnám, és talán nem is 979 név alatt, hanem csak szerkeszteném a beérkezett beszámolókat, egyéb írásokat, és összeszedném a fogyasztóvédelmi témájú botrányokat. Az én lelkem is könnyebb lenne, ha elmondhatnám magamról, hogy megtettem egy újabb lépést az általam elképzelt, normális világ irányában. Tudom, hogy van már ilyen blog, talán nem is egy, és a kenyerét sem akarom elvenni ezeknek, úgyhogy aki ezzel az "úgyse" kifogással jönne, az már le is tehet róla. Több szem többet lát. Innentől kezdve a fényképezőgépem is mindig nálam lesz, hogy ha velem történik valami, vagy én látok olyat, ami ebbe a blogba volna érdemes, akkor azt helyben le is kapom. Természetesen a különösen kielégítő minőség vagy kiszolgálás is helyet kaphatna, hogy legyen valami ellenpont.

Utóbbi ötlethez viszont segítséget szeretnék kérni. Ha valakinek van kedve 'betársulni' mint egyenrangú fél, nagyon szívesen venném. Kis csapatot is alkothatunk, ami nem jelentené azt, hogy innentől kezdve csakis ez töltené ki az életünket. Bloggerek vagyunk, az internet rabjai. Erre is, arra is kattintgatunk, különféle oldalakat, hírportálokat nézünk, ezért többen tudnánk igazán tartalmassá tenni egy ilyen blogot. Egy idő után úgyis magától menne a dolog, ahogy elterjedne a 'köztudatban'. Másrészt szívesen venném azt is, ha valaki készítene egy fasza kis sablont, hogy ne a freeblog standardjai közül kelljen választani.

Szóval? Valaki?

A címmel a Mi folyik itt, Gyöngyösön? című elhíresült mondatra szeretnék utalni.

12 éve ebben a városban élek. Sok helyen jártam, elég jól kiismertem a közlekedést, néha még a mellékutcákat is be tudom azonosítani, látatlanban. Hozzászoktam a tömeghez, az emberek mentalitásához, de ez nem jelenti azt, hogy belefásultam volna a közegbe, ezért amikor valamilyen visszásságot tapasztalok, legalább belül tiltakozom. Nem lehet persze mindig mindent szóvá tenni, hiszen annyi említésre méltó eset történik nap mint nap, hogy az ember nem győzne méltatlankodni, vannak azonban olyan napok, amikor — talán a lelkivilágom felborultsága miatt — nagyon besűrűsödnek a dolgok, és ilyenkor hőbörögni kezdek. Mint például most.

Nem is említem a hajléktalanokat, a kéregetők tömegeit, a naponta százával lerobbanó BKV-buszokat, a húgy- és hányásszagot, a szemetet, a fővárosi pénzügyi botrányokat, a közlekedési dugókat, mert nem erről akarok írni, hanem az emberek, főleg a fiatalok (nálam fiatalabbak) viselkedéséről.

Felszállsz például egy tömegközlekedési járműre. Tegyük fel, hogy fel is férsz, és találsz olyan ülést, amin nem éktelenkedik egy öles, fényesre kopott fekete massza, nem sárgállik a vizelettől, és nem úszik a morzsában. Utazgatsz szépen, és közben a fiatal utastársaid viselkedését figyeled/szenveded el. Mert mit csinálnak?

— fennhangon beszélik meg a szexuális életüket, hogy ki kit mikor és hányszor baszott meg, szopott le (így), ki hányszor veri ki naponta. Általános iskolás kis nyikhajok is (főleg azok).   

— zenét hallgatnak a mobiljukon, persze fülhallgató nélkül, hogy mindenki hallja, milyen jó kis számaik vannak. Eleve ki van írva a buszokon, hogy tilos rádiózni, avagy az utastársakat a nyugodt közlekedésben zavarni, de ugye ki tartatná be ezeket?

— szinte nekilátnak baszni szeretkezni (ha tudnak egyáltalán ilyet), annyira falják egymást. Kidugott nyelvvel nyalakodnak, és néha még egymás nyakát is lefetyelik, pedig az már igazán a hálószobába való tevékenység. Nem akarsz odafigyelni? Nehéz, mert közben cuppognak, csettegnek, meg minden, ami ezzel együtt jár.

— hanyatt fekszenek az üléseken, a lábaikat pedig vagy felteszik más ülésekre, vagy belenyomják az előttük ülők hátába.

— rágóznak, amit egyrészt fújkálnak, hogy csak úgy zeng tőle az egész jármű, és esetleg még az ülésekbe is nyomják a ragacsos szarjaikat.

A hangoskodás , egyéb közönséges viselkedés már meg sem üti az ingerküszöbömet.

Tegnap* Pénteken moziba mentünk a Ricsivel. Az utolsó ház balra (The Last House on the Left) című filmet terveztük megnézni, amit viszont már csak alig-alig játszanak valahol. A Westendben még ment, ezért oda mentünk, annak ellenére, hogy előzetesen megbeszéltük, igyekszünk azt a plázát elkerülni, mivel ott gyűlik össze a legtöbb ótvaros, viselkedni képtelen pöcs. Mivel azonban ennyire a végét járja már ez a film, a vélhetőleg kevés nézőre való tekintettel mégis a Nyugatinál kötöttünk ki. Jó, megvesszük a jegyet, lóhalálában eszünk egy pár falatot, aztán beülünk mozizni.

Tényleg nem voltak sokan, a jegyünk is jó helyre szólt, ami ráadásul még csak foglalt sem volt. Igaz, a reklámok alatt érkeztünk, át is kellett verekednünk magunkat egy párocskán, én meg még bohócot is csináltam magamból, amikor rosszul léptem, és kis híján a csaj ölében kötöttem ki. Előfordul. Annak viszont nem kellene előfordulnia, hogy a balra-mögöttem ülő trió mindhárom tagja az előttük levő sor fejtámláira teszi a lábát, majd 40 percen keresztül rugdossa azt, az egész sort rezonáltatva ezzel. Baszd meg, oda rakod a kutyaszaros talpad, ahova más a fejét dönti!? A kezdés után vagy 10 perccel egy kupac barom érkezett, akik további 10 percig tanakodtak fennhangon, hogy hova szól a jegyük, zavarva ezzel (meg a furakodással) az összes többi nézőt, újabb fél óra elteltével meg egy újabb párocska érkezett, akik pont mellettem kaptak helyet, a sarokban. Ahogy leülnek, az első dolguk, hogy ők is az előttük levő sor támláira basszák fel a lábaikat, majd ölelkezni, csókolózni és beszélgetni kezdenek. Na így nézz meg egy filmet emberek (?) között, drága pénzért. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a csoportosan érkezett suttyók a legizgalmasabb részeknél (és a legvéresebbeknél) hangosan röhögtek, és tapsoltak! Hogy röhögnek, az még oké, mert bár az adott jelenetek pont, hogy brutálisak voltak, és a csökött kis agyuk nyilván csak így tudta lekezelni a látottakat, na de tapsolni? Istenem, hova kerültem? Lassan az lesz, mint Amerikában, ahol a nézőközönség végigérzelmezi a filmet (tapsol, röhög, hujjog, fujjog, ujjong)?

Mire kijöttünk a teremből, én olyan ideges voltam, hogy azon magam is meglepődtem. A Westend tetején tartott cigarettaszünet keretében persze újabb cigányoid suttyó-hordák társaságába kerültünk, az épületbe visszatérve pedig újabb és újabb galerik mellett haladtunk el. Mindenki laza, mindenki menő, és egyik sem tud viselkedni. Most komoly, mire az Eklektikába értünk, olyan agresszivitás tolult fel bennem, hogy már fennhangon mondtam a Ricsinek: "Bárcsak a Magyar Gárda olyan is lenne, amilyennek beállítják, és nem egyenruhás bohócok gyülekezete, aki néha kiállnak itt-ott a főtérre". Jó érzésű ember persze az ilyet magában tartja, ha meg már kiszaladt, legalább nem reklámozza, de ezzel nem is az a célom, hogy magamat égessem vagy megbotránkoztassam az olvasóimat, csak szeretnék előzetesen megvillantani egy motivációt, ami a Jobbik választási sikerének kulcsát jelenti. Később erre úgyis visszatérek (külön bejegyzésben).

(Néhány mondatban azért emlékezzünk meg magáról a filmről is. Nos, összességében nem tetszett. Az eredetit nem láttam, ezért nem tudom őket összehasonlítani, de az biztos, hogy ebben, amikor nem történik semmi, akkor valóban semmi nem történik, amikor viszont történik, az nagyon erőszakos. Megrázó. Talán, ha eredeti történeten alapulna, de ennek nincs nyoma. 5/10-re értékelem.)

De tényleg, ennyi suttyót elviselni egy rakáson, valóban embert próbáló feladat. Ahogy később hazafelé metróztunk, azon gondolkodtam, miként lehetne a legjobban körülírni azt a kifejezést, ami a leggyakrabban kiül az arcukra. Tudjátok, az a világfájdalommal elegy flegma pofa (valójában a totális szellemi nihil), amit csak még teljesebbé tesz egy rágógumi nyitott szájjal való csócsálása, és/vagy a hulahopp-karika fülbevaló a buta kis női arcocskák két oldalán. Nem mondom, hogy néha még azt is hallani, miről beszélnek, mert mindig hallani — tekintve, hogy képtelenek kulturált hangerőn megnyilvánulni. A tapasztalat pedig elkeserítő. Hallották-e, mi van a Bubuval Csucsuval, Karesszal vagy a Sanyikával, (ki, kivel, mikor, hányszor), hol voltak bulizni, mit ittak és mennyit (Esküdj! Halloood?). Semmi.  Ezek soha egy könyvet nem vesznek a kezükbe, soha egy rejtvényt nem fejtenek, csak mobilt nyomkodnak vagy néznek ki az okos kis fejükből, bele a világba, és közben csettegnek. Rájuk sem lehet nézni, pedig amellett, hogy hangosak, kötözködnek — eleve baromi agresszívak—, rágyújtanak a metrón, beszólogatnak a fiatal lányoknak, meg amit csak el lehet képzelni. És mindenhol ott vannak, egyre nagyobb számban. A jövő generációja, a jövő apukái és nagypapái.

Amíg az Eklektikáig átvillamosoztunk, csupa ilyeneket lehetett látni. Ez talán azért van —általában —, mert a hétköznapi emberek este 9 után jellemzően már otthon tespednek, és a Győzikét meg a többi hülye műsort nézik, sőt, a különféle házibulikba, kerti partykra hivatalos egyedek zöme is célba ér addigra, így az utcán a csavargó, plázákban bandázó tróger népség aránya jelentősen megnövekszik. Ezért tűnik úgy, mintha csupa ilyenből állna az egész város. Na mindegy. A blogtalin a kézfogások, ismerkedések és egy nagy sokára megkapott koktél elfogyasztása után elkezdtem végre feloldódni. Komolyan mondom, az áldatlan állapotok, és a kilátástalan jövőbe való belegondolás miatt olyan ideges voltam, hogy a szívem majd kiugrott a mellkasomból, és remegett a gyomrom. De itt egy kicsit jobb volt a helyzet (na jó, sokkal), csak éppen a társaság java részét nem ismertem, a másik része kénytelen volt elkülönülni, mert nem volt helye a központi asztalnál, a többiek meg jól elvoltak egymással. Odamentünk ötödik keréknek (akiket ráadásul ki hívott? — csak beállítottunk, ugyebár), és bár eleve csak egy órára akartam beugrani (hirtelen ötlettől vezérelve), ha nincs ott Pablo, aki szóval tart, akkor szerintem tíz perc után javasoltam volna a Ricsinek, hogy távozzunk. Erre végül csak egy kollektív asztalbontás után került sor, de talán így is volt a legjobb.

Hazafelé viszont jött a második felvonás: kis utcákban kanyarogva a Körútig, onnan a Nyugatihoz, majd éjszakai busszal hazáig. A kis utcákban gyomorforgató hányásszag, pisafolyamok, ölelkezve óbégató, hamisan éneklő tini picsák (persze seggrészegen), az Oktogonnál kis szünet, majd dülöngélő részegek, aszfaltra köpködő nők, az éjszakai járaton meg megint csak egy sikoltozó, buszon alkoholizáló, hangos, tróger cigány banda. Ja és mellesleg leszarom, ha valaki kifogásolja, amiért nevén nevezem a népeket. Az esetek 80%-ban cigány vagy cigány-szerű emberekről van szó, és csak kisebb részben nem-cigányokról. Ez az arány szépen változik, ahogy egyre több fiatal züllik le erre a szintre. 

Szép, új világ vár ránk. Nincsen illem, nincsen jellem, nincsenek szabályok, normák, és nincsen te, csak én vagyok. Nincs kétségem afelől, hogy én vagy öngyilkos leszek, vagy konkrétan valamilyen huligán (vagy bűnöző) áldozatává válok egyszer. Esetleg elmenekülök egy tanyára vagy én leszek sorozatgyilkos, már így is kijelentettem, hogy nem gyártanak annyi lőszert, amennyit én el tudnék használni. Ezt tartogatja nekem, nekünk a jövő. És megint csak felteszem a kérdést: csodálkozunk, hogy a rendet hirdető (szélsőségesnek nevezett) politikai formációnak ekkora sikere van? Van olyan, aki azt hiszi, hogy csak én vagyok kekec meg mindennel elégedetlen, és ezek a problémák valójában nem is léteznek? Hová fog ez az egész vezetni? Tesz valaha valaki valamit? És ha tesz, mit tehet?

És akkor még egy kérdés, amire azért nem tudom a választ, mert szinte kizárólag csak Budapesten mozgom: vidéken ugyenez a helyzet, vagy ott azért jobban tartja magát a tradicionális, viszonylag normális viselkedéshez való ragaszkodás? 

*: a bejegyzést még szombaton kezdtem el megírni

Ezt még leírom, aztán egy időre talán hanyagolhatom a picsogást — és akkor ez most optimista hozzáállás a részemről, — de a tegnapi napom eléggé brutális volt. Régen kerültem sírás-közeli állapotba, de most majdnem sikerült idáig jutnom.

Reggel ugye eleve úgy ébredtem, mint aki semmit nem aludt. Amikor bekapcsol az agyam, és egyszerre kiáltja, hogy "neeee!" meg, hogy "fel kell kelni!", akkor az eléggé megvisel. Úúúúgy aludnék még, de a napi tennivalók listája már ott figyel a lelki szemeim előtt, így semmiképp sem tudnék visszaaludni. Jellemzően ilyenkor határozom el azt is, hogy mi mindent fogok megcsinálni aznap, aztán persze a végén alig lesz valami a tervekből. Nem csoda, végtére is reggel vagyok a legfrissebb, és ilyenkor még meglehetős optimizmussal tekintek előre a következő tizensok órára. Aztán ez a tettvágy egyre kopik. Minél fáradtabb vagyok, annál hamarabb, míg estére már csak a teendők sorolása és a "majd holnap" kifejezés összepárosítása marad.

Tegnap ezt az állapotot úgy délelőtt 10:30 körül sikerült elérnem. Máskor ilyenkor már rég felébredek, most azonban olyan szemkifolyós kimerültség hatalmasodott el rajtam, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem. Ehhez persze ingerültség is társult, így a nap folyamán valószínűleg sikerült megbántanom az összes kollégámat. Már megszokták. Később egyébként kiderült, hogy ezen állapot részbeni oka a teahiány lehetett, elfogyott ugyanis a benti teakészletünk. A tarthatatlan állapot áthidalása érdekében a tartalék fűszertojásos-herbálakármis pótlékomhoz folyamodtam, ami finom meg folyadék is, de vélhetőleg nem tartalmaz teint, ami felébreszthetett volna.

Ebben az állapotban érkezett a hívás az APEH-tól egy otthoni ügyfelemmel kapcsolatban. Nem is engem keresett a nő, és nem is az ügyfelemet, hanem annak testvérét. Nem is érdekes a dolog, csak azért említettem meg, mert amikor tovább akartam adni az infot, akkor láttam, hogy az éjjel kaptam egy SMS-t a Rolandtól. Rögtön láttam, hogy alkoholos állapotban írta — amit aztán meg is erősített — és a tartalma szerint, bizonyos változás állt be közte és az utódom között. Felhívtam, mert hát a kíváncsiság meg az együttérzés hajtott, és amikor beszéltünk, csak úgy mellékesen elhangzott az a kijelentés a részéről, hogy "nem szeretem, nem őt szeretem". Amíg megvásároltamaz ebédemet, ezen agyaltam, és mire visszaértem a munkahelyemre, le is húztam magam derekasan.

Még ebéd alatt is tartottam magam, de utána majdnem sírva fakadtam. A fáradtság és a rengeteg munka miatti reménytelenség érzése együtt mindig szentimentálissá tesz, és ez most nagyon szíven ütött. Sajnáltam őt, és megint feltámadt bennem a harag, amiért ilyen helyzetbe kerültünk. Főleg én. Nem tagadom, hogy nem érintenek meg még mindig a vele kapcsolatos események. Valahol még mindig szeretem őt, de ez már csak amolyan emberi szintű szeretet, nem szerelem. Én már mást szeretek, de akkor amolyan két tűz közötti érzés tört rám. Elhatalmasodtak rajtam az érzelmek, és gombócos torokkal dolgoztam tovább. Ha nincsenek körülöttem a többiek, tuti sírva fakadok, de így valahogy sikerült felül emelkednem ezen a rövid beszélgetésen (annak ellenére, hogy a rádióból sorra szólt a The winner takes it all, a Változnak az évszakok, az Olyan szépek voltunk és hasonlók) .

Az érzelmi ihletésű gondolatoknak lassan átadta a helyet az értelem, bár sokak szerint úgyis mindig az érzelem győz. Hát nálam nem. Én már azóta is sokat változtam (párkapcsolati téren), és míg a Rolanddal merevre kristályosodott a kapcsolatunk, a Ricsivel még nagyon sok izgalmas dolog állhat előttünk. Magam is meglepődve veszem észre, milyen az, amikor tiltások, tabuk nélkül élhetem meg önmagam, mennyi eddig számomra is rejtett tulajdonságtör elő belőlem. Az a múlt, ez pedig a jövő. Persze nehezít a helyzeten, hogy a szakításunk kiváltó oka már elhalványult a tudatomban, és nincs is bennem keserű érzés vagy harag. Ha ez még mindig megvolna, könnyebben venném a hasonló helyzeteket.

Később aztán egész jól összeszedtem magam. Hatni kezdett a délben vásárolt valódi teafű, és a munkámmal is jól haladtam. Végül többet végeztem el, mint amit reggel elhatároztam, és munkaidő után még a beadandómat is befejeztem. Kinyomtattam, és feladtam a postán, így amikor hazaértem, úgy éreztem magam, mint akinek hatalmas kő esett le a szívéről. A fáradtság persze mindig ott van, de egy pillanatra akkor is felszabadultabbnak éreztem magam. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem tervezem meg nagyon előre az életemet, hsizen ha alaposabban belegondolnék, tudhatnám, hogy a következő hét még a mostaninál is brutálisabb lesz (holott még ennek is messze a vége, lévén szombaton is dolgoznom kell, vasárnap pedig otthon kell elvégeznem a munkáimat). Tudom is, csak nem érzem. Azt majd a jövő héten.

Addig viszont élvezem azokat az elégedett pillanatokat, amik a nap 24 órájában rám törnek néha, és még akkor is örülök nekik, ha a keserű pillanatokhoz képest kimutathatatlan az arányuk. (Mellesleg most sem volt könnyű felidéznem a Rolanddal kapcsolatos eseményeket, annak ellenére, hogy a javát már kihevertem.)