Előre szólok: egyesek számára felkavaró írás következik (dejszen nemrég ezt ígértem).

Ezt a bejegyzést már akkor meg akartam írni, amikor még friss hír volt, hogy a Sólyom Lászlótól 'szóbeli védelmet' kérő meleg szervezetek a köztársasági elnöktől csak diplomatikus választ kaptak, azt is csak a sajtó útján, mert az ország első embere nem fogadta a delegációt. A Facebookon ekkor többen elég durva kirohanást intéztek Sólyom László ellen, amit aztán újabb hullámok követtek a különféle sajtóorgánumokban és a netes fórumokon, blogokban. Mi is vitatkoztunk egy kicsit a Ricsivel, mert eltérő állásponton voltunk/vagyunk. Most, hogy a célegyenesbe ért a hisztéria, és minden szem a várható eseményeket lesi, én sem halogathatom tovább a saját véleményem megfogalmazását, különben ez is elévül.

Merthogy természetesen már megint nem a mainstream meleg álláspontot képviselem, és már megint tudathasadásos állapotban leledzem, lévén egyszerre vagyok meleg és konzervatív jobboldali. Igyekszem egyszerre senkit nem megbántani, mégis elég érthetően fogalmazni ahhoz, hogy aztán ne legyek sem  "öngyűlölő buzi", sem olyan, aki "egy követ fúj ezekkel". Mivel azonban megint két világ közt találom magam, ahhoz, hogy dűlőre juthassak a számomra is elfogadható álláspont kialakításában, muszáj vagyok érzelemmentesen elmélkedni, pusztán logikai úton.

Így aztán abból indulok ki, hogy ugyebár magam is ellenzem a büszkeség-napi felvonulást, amit már tavaly is világossá tettem. Ezzel már a felütésnél szembe helyezkedek a saját kisebbségemmel, de vigasztal a tudat, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Lehet azon vitatkozni, hogy ha a rendezők nem tartanák meg a vonulást, azzal csak felbátorítanánk a szélsőségeseket, akik aztán újabb és újabb frontokon akarnának győzelmeket aratni ellenünk, de a felvonulás nélkül viszont nemigen volna mire hivatkozniuk az ellenzőknek, legalábbis minden érvük elég izzadságszagú lenne. Ez a felvonulás az ugyanis, amivel minden évben sikerült muníciót szolgáltatni a többségi társadalom hangoskodóinak, amivel éppen azok erősítik a sztereotípiákat, akik elvileg azok ellen küzdenek, amivel minden évben sikerül — feleslegesen — magunkra irányítani a figyelmet, és minden évben sikerül bebizonyítani, hogy nem vagyunk felnőtt emberek. 

Tudom, hogy nem csak a kamionokon vonagló obszcén buzik vonulnak, és tudom, hogy nem csak a rózsaszín Bibliát szorongató, apácának öltözött provokátorok, mert mögöttük százszámra vannak a teljesen normális melegek és azok baráti köre, de ez kit érdekel, ha a vonulást ellenzők/betiltani vágyók is ezekre hivatkoznak? Teljesen felesleges minden küzdelem és minden 'heterózás' meg címkézés, amikor mi magunk szolgáltatjuk az okot a betiltásra, vagy talán letagadjuk, hogy némelyek tollboából kilógó seggel akarnak több jogot kivívni maguknak? Nehéz lenne tagadni. És feltehetjük azt a kérdést is, hogy vajon felnőtt, társadalmi párbeszédre képes embereknek tekinthetők-e azok, akik maszturbálást, anális szexet imitálva pózolnak az összes kamerának, és közben azt gondolják, hogy ez egy jó buli?

Mit lehetne akkor csinálni? — jöhet a jogos a kérdés. Vonulni kell, persze, — hiszen különben valóban azt gondolhatnák némelyek, hogy a melegek meghátráltak, — de nem így. Teljesen normális öltözetben, bömbölő zenétől mentesen, kosztümöket otthon hagyva kellene mindezt megtenni, csendben, méltóságteljesen. Azt kéne sugározni a többség felé, hogy mi pontosan ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők, orvosok, könyvelők, stb., elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek — mellesleg — vagyunk, és tőlük is csak ezt kérjük. Nem büszkék vagyunk erre, csak tudomásul vesszük, nem a szexet visszük utcára (mint mostanában), hanem a csendes kérést, hogy mi se legyünk kevesebbek, mint mások. Egy ilyen menet kimondott kontrasztot alkothatna a kordonokon kívül dühöngőkkel, ami talán egy picivel javunkra billenthetné a közvéleményt. Másrészt a szervezőknek határozottabban kellene sugallni, hogy az egész rendezvénysorozatnak csak része maga a felvonulás, és valójában sokkal többről van szó, harmadrészt pedig igyekezni kellene, hogy a politika ne csinálhasson mindebből állandó témát. 

Mert lássuk be, ami most folyik, az színtiszta politika. Senki nem azért támad bennünket, mert baromira érdekelné, hogy mit csinálunk, és senki nem azért áll mellénk, mert valóban segíteni szeretne. Politika, kérem, ami az idén a szervezők Sólyom Lászlónál tett látogatásával kezdődött. Ez volt a felütés. Míg ezek a szervezetek azt gondolják, jót tesz a melegeknek, ha állandóan róluk van szó, én ennek az ellenkezőjét vélem, mivel tisztában vagyok azzal, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége nem mellettünk áll, ergo ezzel a — még vélhetőleg hetekig tartó — témázgatással  sokkal több emberből fog előbuggyanni a "mocskos buzik", mint a "szegény melegek" kijelentés. És ha már tudjuk, hogyan szoktak ezek a vonulások zajlani, miért gondoljuk, hogy az ország első emberének mellénk kéne állnia, akár szóval, akár tettel? Emellé a fertő mellé? Infantilis provokátorokat kéne támogatni a többségi társadalommal szemben? Ne vicceljünk már...

Miért gondoljuk azt, hogy csak a melegek léteznek és csak nekünk vannak megoldandó problémáink, követeléseink? Jelen pillanatban az ország a polgárháború határán lavíroz, halomra ölik a cigányokat, emberek ezreit dobják utcára az adóforintjainkból megtámogatott külföldi bankok, mi pedig sértődötten ordítjuk tele a sajtót, amiért a köztársasági elnök nem a mi problémánkkal foglalkozik. Különben is így álljon mellénk, miközben rendszeres a jó ízlésbe ütköző magamutogatás az utcán? Eleve szélsőséges irányba halad az emberek gondolkodásmódja (és minél borzalmasabbak az állapotok, annál inkább ez lesz a tendencia), szóval minden hasonló megmozdulás kontraproduktív, főleg, ha közben sértődöttségünkben még fasisztázni is nekilátunk. Nem kéne. 

A másik a FIDESZ-es politikusasszony minapi megnyilvánulása. Kaptam már erre vonatkozó kérdést, és nyilván mást is érdekel erről a véleményem, szóval már most megelőzném a támadásokat. Aki azt gondolja, hogy egy több tízezer tagot számláló szervezet (esetünkben párt) egyetlen tagjának kéretlen magánvéleménye alapján ítélem meg a szervezet összes tagját, az hülyébbnek néz, mint amilyen vagyok (ha van egyáltalán ilyen). Számtalanszor leírtam, és most is megteszem: sehol a világon nem létezik olyan párt, aminek minden megmozdulásával, tagjainak, vezetőinek minden kijelentésével egyet lehet érteni. Ha létezik ilyen ember, az komolytalan, én pedig ennél többre tartom magam. Ez a betiltásra vonatkozó kijelentés (aminek az alapja éppen az, amiről a fentiekben papoltam, azaz az erkölcstelen és provokatív utcai vonaglás), nem esett jól nekem sem, de maga a párt is világossá tette, hogy nem a közös álláspontot hallhattuk, csak egyetlen tagét. Persze nem akarok álszenteskedni, hiszen nyilván a párt túlnyomó többsége teljesen egyetért Ékes Ilona kijelentésével...ahogy a 8 millió szavazópolgárból úgy 7,5 millió is. Hogy előre tudtak a sajtótájékoztatóról vagy valóban maguk is meglepődtek az mellékes, mert ez plusz szavazatokat jelent a pártnak (nyilván a Jobbiktól elhappolandó), viszont az biztos, hogy Ékes Ilonának meg kellene fontolnia az Emberi jogi Bizottságból való távozást. Mondhatnánk persze, hogy miért egy ellenzéki politikusnak kellene példát mutatnia felelősségvállalásból, amikor a kormányoldal politikusai ennél sokkal brutálisabb erkölcsi és anyagi károkat okozó tetteikért sem felelnek soha, de véleményem szerint éppen ezzel lehetne megmutatni, hogy az egyik igenis különb a másiknál.

A végtelenségig tudnám ragozni a témát önismétlés nélkül is, de írásban ezt nem lehet elég kimerítően végigjárni (max. könyv terjedelemben), hiszen érdemes lenne még azt a nyelvi háborút is figyelembe venni, ami arról szól, hogy vajon valóban valamiféle eleve elrendelésről van esetünkben szó (genetika, stb.), avagy inkább azoknak van igazuk, akik szocializációs problémát vagy betegséget sejtenek a melegség hátterében. Jajj, nekünk, ha az előbbi bizonyosodik be egyszer. 

Maradjunk annyiban, hogy az utóbbi két hétben, és az elkövetkezendő legalább kettőben szó sincs, szó sem lesz rólunk, melegekről. Az csak a felszín, mert ez valójában színtiszta politika. A kormánypárti oldal minket használ fel arra, hogy egyrészt szavazatokat szerezzen, és ezzel csökkentse a várható katasztrofális vereségét, másrészt, hogy az ellenfelein jó nagyokat üssön (ide értve a köztársasági elnököt is), harmadrészt, hogy (nemzetközi szinten is) politikai tőkét kovácsoljon az emberekben való szégyenérzet keltésével/növelésével, ahogy azt már Rákosi elvtárs "Hogyan építsek szocializmust 10 millió fasisztával?" 'kifakadása' óta teszi. A liberálisok és az emberi jogi szervezetek lehetőséget látnak bennünk, hogy végre nyilvánossághoz jussanak, esetleg a parlamentbe kerüljenek/parlamentben maradjanak, a Jobbik ismét bizonyíthatja a szavazói felé a tettrekészségét, a FIDESZ pedig szintén szavazatszerzésre/- megtartásra használhat minket. A sajtót sem kell félteni, hiszen az újságok szerkesztőgárdája ezeket a törekvéseket szolgálja ki, szintén az általuk támogatott pártokat, szervezeteket erősítve (és a többit gyengítve), a kereskedelmi kanálisok pedig a nézettségüket növelhetik a várható botrány taglalásával, a kínos pillanatok rögzítésével...és ez még mindig nem a vége, hiszen ott vannak a huligán szélsőségesek, az öngyűlölő buzik, akik most kisebbségi létük által (is) vezérelve fizikailag is árthatnak a náluk gyengébb és pacifistább, másik kisebbség tagjainak, a romokban heverő renoméjú rendőrség, ami ismét bebizonyíthatja, hogy képes a rendfenntartásra (mint ahogy egyébként nem az) vagy az egyházak, akik ismét extra lehetőséget kaphatnak a híveik 'erkölcseinek' megvédésére, a társadalom többi tagjának megszólítására.

Mindenki lehetőséget kap a pecsenyéje sütögetésére, de nem mi leszünk azok, akiknek haszna lesz ebből. A nagy többséget mi csak addig érdekeljük, amíg röhöghetnek a sorsunkon, ízléstelenkedhetnek rajtunk, vagy buzizhatnak egy öleset, aztán úgyis újra a saját problémájukkal törődnek.

(ui: és szívem szerint beilleszteném a Ricsivel az imént befejezett, több órás vitát, ha rögzítettem volna. Az sokkal inkább képet adna a véleményemről, és az érveimről...de hát marad ez, meg a kommentek.)

Ma két éves a blogom, juppí!

A számok és a net nyelvén ez a két év 411 bejegyzést, 2212 kommentet, 43000 egyedi látogatást,  170000 'elérést', napi 148, heti 1011, havi 4329 átlag látogatót jelent. A leglátogatottabb hónapban 11649-en néztek felém, a legtöbb napi látogató pedig 453 volt. 

A való életben ebben a két évben sokkal érdekesebb dolgok történtek. Harcias biszexuálisból a biszexualitást mellékesen kezelő ember lettem, megismertem egy csomó új embert, főleg bloggereket, miközben a hetero kapcsolataimat szinte teljesen leépítettem. Magam mögött hagytam 4-5 egyetemi félévet, két születésnapot, elolvastam vagy 40 könyvet, szakítottam a párommal, majd új kapcsolatba kezdtem. Blogtalálkozókon vettem részt, nevettem, sírtam, beszélgettem, és erről mind-mind beszámoltam, így ezek nagy részét ti magatok is olvashattátok. Volt már itt sok vita, filozófia, gondolatmenetek, rengeteg fikázás, negatív vélemény, egy kevés dicséret, idióta versek, hangulatátvívő zenei videók, tréfálkozás, film- és könyvismertetők, 1-2 (elkezdett) sorozat, kíméletlen harc a kettős mérce ellen, más bőrébe bújva a világra tekintés, politizálás, moralizálás és még az ördög ügyvédje is voltam párszor. Parodizáltam más bloggereket, köldök-szépségversenyen vettem részt, láthattátok a számítógép asztalomat, a macskámat, olvashattatok a nyaralásaimról, Prágáról, Krakkóról, a hozzáállásomról számtalan dologgal kapcsolatban. Hogy hány kommentet hagytam szanaszét...az már nyomon követhetetlen, de biztosan százszámra. Sajnos azóta a linkfal 'temető' néven futó részén jól megszaporodtak a nevek, és még nincs is mind ott, akit valaha végigolvastam (pl. Kyan22). Némelyek nem voltak olyan lelkesek vagy kitartóak, mint én, némelyek akkor sokalltak be, amikor hozzám képest már régen blogoltak. Így van ez, tudomásul kell venni a változást (még ha számomra ez sokszor nehezen is megy). Közben részt vettem egy közös melegblog írásában, (ami sajnos már nem olvasható), indítottam egy novellablogot (ami hónapok óta nem frissült),és legutóbb egy fogyasztóvédelmi blogot (amit meg senki nem olvas). Lesz ez még máshogy is.Ja, és ki ne felejtsem, hogy hosszú idő után a blogom sablonja is szép és egyedi lett.

Van, akinek mindez bejött, és vannak olyanok, akik nem bírják a stílusomat, a véleményemet vagy éppen túl hosszúnak találják az írásaimat. Előbbieknek örülök, és utóbbiak is csak azért keserítenek el kissé, mert tényleg igyekszem minden elvárásnak megfelelni, és ez a kudarcomat jelzi. Felnőtt ember vagyok, ezt is tudomásul veszem.

És hogy mi lesz még? Sok-sok bejegyzés, az biztos. Nem tervezem a blogolás szüneteltetését vagy befejezését, hiszen nekem ez örömet okoz, és talán más olyan is akad, aki bánná az elvesztésemet. A bejegyzéseim sűrűsége persze csökkent az utóbbi időben, de azt hiszem, egy idő után ez mindenkinél jellemző tendenciává válik. Eleinte még naponta írtam, aztán egynapos szünetek jöttek, amik az idő múlásával egyre gyakrabban nőttek 2-3 naposakra. Jelenleg a két nap az irányadó nálam, hiszen egy-egy témának van némi kifutási ideje (nem mindenki olvas minden nap blogot, viszont ha már ráblogol az ember az előző bejegyzésre, ugyanezen emberek egy része már nem szól hozzá), ráadásul így a megunás esélye is a felére csökken. Nem szipolyozom ki magam valamilyen íratlan szabályhoz való ragaszkodás miatt. Van egy csomó bejegyzés-tervem, amiket már régóta szeretnék megírni, de eddig nem volt hozzájuk ihletem vagy időm. A paródia-verseny már vagy fél éve volt, de Defalla még mindig talonban van, a meleg skinheadekről sem készítettem még el a beszámolót, szeretnék vicceskedni az ételek a szexben témakörben, és egy abszurd mese is megírásra vár. Az átlagos hétköznapjaimról már félig megírtam a bejegyzést, de azt dobhatom ki, hiszen a szakítás utáni időszak óta jelentősen megváltoztak a mindennapjaim. Más témák is vannak a fejemben (vagy piszkozatként), megint másokról pedig végképp letettem, vagy elévültek. Hajdan például szerettem volna írni egy sorozatot Trianonról és más történelmi témákról, de az olyan bejegyzések, amikhez otthon kell lennem, utána kell olvasnom és/vagy jegyzetelnem kell, mindig kis valószínűséggel készülnek el. Ilyen vagyok. Attól pedig nem félek, hogy valaha is ne tudnék miről írni, hiszen szószátyár vagyok. (Még annyit, hogy a visszamenőleges írásaimat is apránként címkézgetem, illusztrálgatom, a nem működő videókat cserélgetem, hogy aki esetleg kíváncsi azokra is, kicsit igényesebb összhatást kapjon.)

Végül pedig mazsoláznék egy kicsit a 2009-es év keresőkifejezései közül, hiszen ezt a 400. bejegyzésemnél megígértem.

A leggyakoribb keresőkifejezés a skinhead, ami így 1782-szer, rosszul leírva, magyarosan vagy szóösszetételekben összesen kb. 2300-szor szerepel. Mi lesz még itt a közeljövőben? Utána a kutya(579) következik, majd a cigány (330) és a melegblog (274).

Sokan próbálnak nálam információt lelni közismert emberek meleg mivoltával kapcsolatban. Első helyen a Mester Tamás meleg (113) szerepel, de Fábry Sándor vagy Dave Gahan magánéletére is sokan kíváncsiak. Nagyobb csoportot alkotnak még a Dragonlance-könyvekkel kapcsolatos keresőkifejezések is, amik jellemzően könyvcímek vagy a szereplők nevei.Ennek imondottan örülök, hiszen valahol éppen az a célom ezekkel a bejegyzésekkel, hogy akik idetalálnak, azok megkapják a keresett információt. A különféle alsóneműkkel kapcsolatos kifejezések szintén nagyon gyakoriak, pedig ezekről csak egyetlen bejegyzést írtam egyszer (ami máig bazi népszerű)

A melegséggel kapcsolatban van aztán minden, meleg férfiak, Népliget meleg, meleg párkapcsolat, első meleg szex, meleg gay tv, meleg tesztek, meleg partyk, első meleg élmény (sorolhatnám), vagy a durvábbik vonalon a buzik szexelnek, meleg dugás, homo porno, buzik az ágyban, satöbbi. Sőt, még ennél is mocskosabb dolgokkal jönnek ide, legyen az fosás-hányás, gecis Tescos bugyi, öreg picsák, ökölbaszás, cigány pinák, pisis tanga, szellentés alvás közben, és ki tudja, még hány variáció. A bőség zavarában csak innen-onnan kiemeltem egyet.

De az igazi kincsek az egyszeri találatok között vannak (eddig mind legalább 2x szerepelt). Mind a 161 oldalt nem olvasgatom végig (bár lehet, hogy lesz egy két űrkitöltő bejegyzés belőlük, random oldalakkal, ha egyszer ahhoz lesz kedvem), ezért ezekből is csak szemezgetnék.

spermiumnak jót tesz a hideg? (Nem, megdöglik tőle, aztán lehet szájon át lélegeztetni)

serdülö fiuk fasz meretei (vajon a sajátja normalitására volt kíváncsi vagy a kiszemelt korosztályéra?)

gyöngyösön mennyi a cigány lakosság (mire erre választ találsz, máris egy kicsivel több)

összetörte a szívem én meg az orrát (szemet szemért, szívet orrért)

1960-as évek ismerkedési szokásai (egy leendő időutazó klaviatúrájából (vagy csak egy tüzes 70 évest szeretne meghódítani?))

hogyan verjük ki a péniszünket képekkel (javaslom a rajzszöget vagy a gombostűt, meg egy kis érzéstelenítőt hozzá)

a melegek hol hordják a karláncot (a válasz benne van a kérdésben...)

meleg pornó úgy,hogy a másik közbenn pisil (Szűz Mária! Mi közben? Milyen másik?)

pocsék blog (ezt csak a rendszer meghibásodása irányíthatta hozzám)

hogyan hordjuk a péniszünket az alsónadrágban (Kardnak, csajnak, csatnak, fasznak...balra...)

csodálatos vadállatok nyilvános főpróba (segítek: Melegfelvonulás, 2009. szeptember 5., a kordonon kívül)

MILIOMOS MELEG FERFIT KERESEK (a céltudatos ember...rossz helyesírással...kiabálva)

mikor jössz rá hogy meleg vagy (reggel 6-kor, de mindenképpen azután, hogy ilyen keresőkifejezéseket írsz be)

kivagyok-éhezve-faszra (vagyunk így egy páran)

ebihal blog (hát az izgi lehet: "Ma kinőtt a lábam...")

huzatot kaptam mi a teendő (gombold ki, rakd bele a paplanodat, aztán aludj benne (vagy add tovább))

Na jó, hagyjunk máskorra is.

A különféle hírportálokon, blogokon már töviről-hegyire kivesézték Madonna 08.22-i konzervjét koncertjét, ezért én nem is tervezem percről-percre leírni az eseményeket, inkább csak néhány érdekesnek vélt megfigyelésre térnék ki. 

Most mondják azt (mondják is), hogy nem létezik nemzetkarakterisztika meg kollektív tudat, és minden ilyesmi csak sztereotipizálás meg nacionalizmus! Jó, de akkor hogy a fenébe szerveződhetnek egy világsztár és budapesti fellépése köré ilyen sajátságosan magyar jelenségek, mint amilyenekről bármelyikünk hallhatott, már jóval a koncert előttről is?

Itt volt például a helyszín kérdése. Kincsem Park, aztán Puskás Stadion, aztán "nem tudjuk, hol", aztán végül mégis az eredetileg tervezett helyszín. Az elsőnél elkezdték, hogy félni fognak a lovak, aztán magva szakad a lipicai ménesnek, ne ott legyen. A Puskás Ferenc Stadionban attól féltek, hogy a sok Madonnára ugráló-tomboló-vergődő rajongó majd jól letapossa a gyepet, és a nem is tudom melyik focimeccsen (talán a tegnapin?) majd mi lesz akkor, elbotlanak a botlábúak. Különben is, mi egy Madonna egy nemzeti sporteseményhez képest? Egyik sem azt nézte, hogyan lehet, hanem azt, hogyan nem lehet. Végül — mielőtt még Madonna megelégelte volna a hacacárét, és lefújta volna az egész murit — csak megoldódott a probléma. Én még azelőtt vettem meg a jegyeket mind magamnak, mind Ricsi születésnapi ajándékaként, hogy a végső döntés megszületett volna, ezért egy kicsit kockáztattam. Viszont nem akartam, hogy — a megoldódni látszó helyzetre való tekintettel — elkapkodják az összes jegyet, és jól hoppon maradjak. Szerettem volna a páromnak egy életre szóló élményt szerezni, és ezért nem sajnáltam ennyi pénzt kiadni, pedig még nyaralás és egyben fizetés előtt álltam. Nem én tehetek róla, hogy az egész elcsesződött.

Tipikus jelenség az is, hogy a különféle blogokon, fórumokon ha valaki azt állítja, hogy szar volt a koncert, akkor nem azon kezdenek el vitatkozni, hogy most valóban több látványelem van-e egy NOX-koncerten, mint itt volt, hogy a koncert java playback volt (és ha Madonna nagy néha rá is énekelt, akkor inkább ne tette volna, mert vagy hangja nem volt vagy az is hamis), hogy két órát csúszott-e a kezdéssel, hogy a közönséggel valóban csak alig-alig volt-e némi interakció, hanem azon, hogy aki ezt állítja, az suttyó, tipikus magyar, csak a rosszat látja, és miért kell az egészet lehúzni. Különben is, aki bronz jegyet vett, az magára vessen. Én pedig azt mondom, hogy a fenti állítások valóban megállják a helyüket, és Madonna tudtommal csak egy koncertet adott a gold, a silver és a bronz jegyeseknek, a különbség maximum annyi, hogy akik hátul álltak, azok messziről (nem) látták a szart. Mondjuk érdekes megoldás volt ez a kordonokkal való szektor-elválasztás is, olyan jó igénytelen. Persze, élmény így is, csak ne lenne utána annyira keserű az ember szája íze. A pártoskodás persze megvan (ahogy lenni szokott), csak éppen indoklás nincs a vitában (ahogy lenni szokott). Ilyenkor mindig a szociálpszichológiai tanulmányaim jutnak eszembe az attitüdbeállítódásokról meg az azokkal szembe menő jelenségek kezeléséről. Ahogy később a Ricsi megfogalmazta, ha a dívában lett volna némi spontaneitás, a körülményekre való tekintettel beszúrhatta volna a Rain című számot, de ha már a show menete kötött is, legalább ráadásként lenyomhatta volna (úgysem volt az sem), vagy a vége után felcsendülő idegen zene helyett berakhatták volna CD-n (csak volt valamelyik sifonérban), hogy amíg az esőben ázva tülekedünk, ezt legalább azzal a tudattal tegyük, hogy a pop királynője — úgy tesz, mint aki — gondol ránk. Sebaj, én most bepótolom a mulasztást.

Milyen eljárás volt má' az is, hogy a metróból kiáramló népek karjára a Teletál nevű ételszállító cég egy-egy alkalmilag foglalkoztatott kisasszonya egy kék reklámpántot baszott rá, amin mindenki (én is) úgy meglepődött, hogy szó nélkül tovább ment, és csak a metró területét elhagyva ocsúdott fel. Ha mondjuk időben észbe kapok, talán szóvá teszem az eljárást, 'viccből' visszacsapom a hölgyike nyakára, esetleg — ha éppen rossz pillanatom van — meglepődésemben orrba nyomom, de így csak néztem egy nagyot, aztán elkezdtem vele játszani. Jól is jött a három órányi várakozás közepette, bár Ricsi ennek nem annyira örült, mivel közben szinte minden testrészét végigcsépeltem vele (meg a sajátjaimat is).

Meglepett aztán, hogy a Kincsem Parkig vezető útszakasz két oldalán felbukkant rengeteg tipikus cigány (és néhány nem-cigány) árus, akik gagyi pólókat, ördögszarvas pántokat, szotyit és tökmagot, perecet, tejesládákban hűtött üdítőket és egyéb dolgokat árusítottak. Azt hittem, hogy az év legnagyobb koncertje mentesül a lakótelepi búcsúk és körhintás utcabálok kísérőjelenségeitől, de csalódnom kellett. Miért kell egy ilyen eseményből is prolibulit csinálni? Mellesleg biztosan csak a rasszizmusom meg a rosszindulatom mondatja velem, de gyanítom, hogy ezen árusok 99%-ának semmiféle engedélye nem volt erre, de ha mégis, a jegyeket kézből árusító népeknél tutira hiányoztak az erre feljogosító iratok. Az egy dolog, hogy engem ez zavart, de hogy a hivatalos szerveket nem, az már megint a kicsiny hazánkban uralkodó állapotokat minősíti. Hol volt az APEH meg a VPOP? Rendőrség az ugyan volt,  de mivel egyetlen gárdista egyenruhát nem láttak, meg sem mozdultak. Bezzeg, ha fehér ingben és fekete mellényben tűnök fel, tutira igazoltatnak. Manapság ez dívik.

Hát a népek összetétele és öltözködése szintén érdekes volt. Valamiért az a kép élt bennem, hogy Madonna koncertjére, csupa magát kicsípett, középosztálybeli fiatal teszi be a lábát, meg persze a rajongók, fan-pólós egyének, és egy rakat meleg, akik bármennyit fizetnének azért, hogy láthassák az Istennőt (akit — az ABBA mellett — minden meleg szeret). Ehelyett a népek zöme úgy nézett ki, mintha csak a Tesco-ba menne vásárolni, esetleg a kocsmába, legurítani egy sört. Jó, én sem ünneplőben mentem, de azért arra figyeltem, hogy ne legyek alulöltözöttebb mint mondjuk munkanapokon, megborotválkoztam, körmöt vágtam, és egy kicsit tovább igazgattam a hajam, mint máskor. Na de a többség...nem is ecsetelem.

Az már csak hab a tortán, hogy a helyszínen méregdrágán árusították a különböző folyadékféleségeket, hogy homok ment a szemembe, amivel 10 percig, könnyfolyásig küzdöttem, hogy a sok ücsörgéstől és ácsorgástól megfájdult a hátam, és hogy a végén zuhogni kezdett az eső.

Míg az égi áldástól áztatottan sétáltunk hazafelé, majd vártunk az éjszakai járatokra, a hajamról lemosódott a zselé, bele a szemembe meg a számba. Így legalább alaposan megjegyeztem, hogy Madonna ezen turnéjának neve Sticky and sweet volt.

Na kérem, most már annyit blog-pihentem, hogy tán még jól meg is leszek szólva, ha nem pótolom be gyorsan a lemaradást. Igyekszem visszarázódni a napi rutinba, blogokat olvasni, kommentelni és végre írni is, úgyhogy csapjunk is bele a nyaralásról szóló sorozat utolsó felvonásába (kicsit már én is unom...).

Az előző évhez képest annyi csavar volt, hogy most nem a húgom jött be Pestre, és nem a barátom kocsijával mentünk együtt, hanem én mentem ki anyámékhoz, és a két társaság külön kocsikázott le Verőcére. Az ok egyszerű: anyám férje nem akart Budapesten keresztülmenni, viszont mindenképpen a kapuig akart kocsikáztatni bennünket. Hétfőn tehát jól kidolgoztam a belem, aztán hazamentem Desiért, átmentem vele a Rolandhoz (aki addig gyakorolta gazdai kötelességeit), de hazaérve még nem pakoltam össze a holmijaimat. "Ráér az holnap is" — hangoztattam magamban, esélyt adva annak, hogy otthon felejtsek valami fontosat. Mint utóbb kiderült, ez részben sikerült is, mivel sem elemlámpát (ami jól jön, ha az ember az éjszakában akar a táskájában túrni, vagy ha sötétedés után kell vécére menni), sem papírzsebkendőt nem vittem, de ezek hiánya — szerencsére — csak minimálisan csökkentették a komfortérzetemet.

Kedden tehát összepakoltam, és lóhalálában elindultam a Népliget felé, a buszt viszont — kb. 5mp híján — nem értem el. Előttem kanyarodott ki. Jó, kb. 40 perc várakozás után jött a következő, ami viszont minden zsákfaluba bemegy, tehát jóval hosszabb az útvonala és a menetideje. Anyámékhoz nagy soká leérve megebédeltem (egyedül, mivel a család már nem bírta kivárni, hogy megérkezzek), bepakoltunk a kocsiba, aztán nekiindultunk. Már Vácnál jártunk, amikor a barátom rám csörgött, hogy hol vagyunk már, mert alig bír plusz két sátorhelyet befoglalni. Kissé zaklatott voltam már ettől a félnapos rohanástól.(Miközben egyébként gyakorlatilag a lakás mellett jöttünk el, tehát a zöme teljesen értelmetlen volt...)

Megértem, hogy izgatott volt, mivel a hétköz- és első nap ellenére baromi sokan voltak, tehát valószínűleg tényleg ügyesnek kellett lennie az összesen három sátorhely tartásához. A látogatók nagy száma már a belépéskor látszott, hiszen — bár nem kellett sokáig állni a sorban — már nem volt rendes karszalag, csak amolyan felcsomózós, ami a következő 3-4 napban vagy hatszor leesett a karomról, egyszer pedig úgy kellett előtúrni a hálózsákomból (egy kisebb infarktus után). Jöhetett a sátorépítés feladata, ami szinte kizárólag rám hárult, de megbirkóztam vele...

...éppen időben, mivel kb. 10 perc múlva esni kezdett az eső. Gratula! Hetekig egy csepp sem, de amint a természet lágy ölén, a csillagos ég alatt tervezek aludni, azonmód jön az áztatás. Az elején kihagytam, de valójában egy harmadik dolgot is otthon felejtettem, a kölcsönadott sátram 'fedelét', ami nélkül általában csak egy szúnyogháló véd a természettől. Kellemetlen volt, de legalább még időben ocsúdtam, ezért anyuékat megkértem, hogy túrjanak már nekem egy tekercs szigszalagot, mivel a korábbi esetekből kiindulva pontosan tudtam, mi hiányzik a legjobban a helyettesítéshez. Megszerkesztettem a barátomnak felajánlott hajlékot, amit egy rendezői székkel tettünk tökéletessé (a tetejére borítva), és ez elegendő is volt a védelemhez.  Jöhetett a szórakozás.

Az a jó ebben a rendezvényben, hogy — meleg énem titkolását leszámítva — igazán elengedhetem magam. Nincs gond a takarításra, nincs net, ami vonzana, nincsenek kötelező programok, nem kell időben lefeküdnöm aludni, nincs munka, amiért aggódnom kéne, és a gyerekekre sem kell figyelni, mivel a kerítésen belül oda kavirnyáznak, ahova akarnak, és mindig találnak maguknak elfoglaltságot, alkalmi barátokat. Az idén igazából három koncert érdekelt csak, az előadások között pedig alig találtam párat, ami a címe alapján ígéretesnek tűnt, ezért zömében a sátraink környékén vagy asztaloknál ülve beszélgettünk, amivel nekem semmi gondom nem volt. Mintha csak egy hosszúra nyúlt pikniken lettünk volna. Az első este viszont a Beatrice is fellépett (az első a háromból), erre el is mentünk. 

A koncert a megszokott volt, szinte a számok is ugyanazok, amik a korábbi években, csak egy kicsit rövidre sikeredett az egész. Még a Nyolc óra munka sem volt, bár ezt annyira nem hiányoltam. Viszont rögtön a három kedvenc számommal kezdtek, amik közül álljon itt kettő, érdemes őket meghallgatni. A szövegük nagyon találó és elgondolkodtató (az elsőben főleg 2:27-től, legalább ezt érdemes befogadni).

Amivel kezdtek:

Hogy ne ragozzam a végtelenségig, röviden kiemelném az érdekesnek talált programokat.

Minden évben vannak kézműves foglalkozások, amiket én ugyan ki szoktam hagyni, a gyerekek viszont általában beneveznek rájuk. Tavaly a nagyobbik húgom vágott bele némi csontékszer készítésbe, de mivel fél nap alatt alig jutott valameddig, nekem kellett befejezenem a cápacsont fűrészelését. A minták belekarcolgatását szerencsére megúsztam. Idén a másik húgom fogott neki valami nemezizé megalkotásába, amit még a második nap kezdett el, aztán sose fejezte be, mivel elfelejtkezett róla. Gondolom, ehhez hozzájárult az íjászkodás, amit szintén kipróbált, csak éppen az első kísérletre úgy odabaszott magának az ideggel, hogy az alkarja egészen belekékült. Azért élvezte.

Volt aztán aurafotózás is (ez már pénzért), ami engem szintén nem izgatott, a barátom viszont megnézette magát. A nő mondott neki mindenféle okos dolgokat, amikről nekem kapásból lejött, hogy kamu, de hogy miért, azt most nem osztanám meg veletek, mert hosszú lenne.

Volt Egészséges Fejbőr koncert, de mivel úgy két héttel korábban a zenekar tagjai összevesztek, és elhatározták, hogy feloszlanak, az énekes nem jött el. Áthidalás céljából a többi tag azért fellépett, az éneket meg a közönség nyomta. Érdekes volt, többek számára pedig felháborító.

Megnéztünk egy 1792-ből származó kamaradarabot, egy vásári komédiát, amit 5 színész adott elő. Komédia volt, méghozzá igen jó. Sokat nevettem rajta, és ami külön tetszett, hogy a szerző némi bölcselkedést is elrejtett benne. Közvetlenül ezután pajzán székely meséket hallgathatott meg a — 18 év feletti — közönség, igazán autentikus előadásmódban. Ez is nagyon tetszett.

Meghallgattam egy történelmi előadást Attiláról, de mivel az előadó — hozzám hasonlóan — ha belekezd egy témába, sosem ér a végére, így szegény Attila még alig-alig hódított, amikor már le is telt az idő. Közben persze nagyon sok érdekes dologról volt szó, tehát unalmasnak semmiképpen sem lehetett nevezni.

Egy másik program egy kerekasztal beszélgetés volt Toroczkai Lászlóval (a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom tiszteletbeli elnökével) Zagyva Gyulával (a HVIM elnökével), Vona Gábor Jobbik-elnökkel meg valami Fradi-szurkolós főmuftival. Tanulságos volt nagyon, mivel némileg magyarázatot adott arra, hol van a rendezvényről a sok jobb-közép/mérsékelt jobboldali gondolkodású ember. Ha az MSZP vagy az SZDSZ neve elhangzik, természetes, hogy füttyorkán veszi kezdetét, de itt már a FIDESZ említése is hasonló reakciót váltott ki. Ezeknek mindenki szarszemét, tehetetlen, idegen-bérenc, stb., így nem csoda, hogy sok ember az évek során úgy döntött, ő ebből nem kér. Én is itt fogok kikötni. Más érdekességek is elhangzottak, de ezeket — külön kérésig — megtartom magamnak.

Végül ami számomra a fő attrakció, a Kormorán koncert. Ilyenkor mindig már jó előre odamegyünk, hogy az első sorban élvezhessük végig az egészet. Most is így volt, most viszont nemcsak kifelé, de középre is be volt fordítva pár hangszóró, így a koncert végére kissé zúgott a fülem (konkrétan még 48 órán át). Semmi sem lehet tökéletes, ezt most is megtapasztaltuk, mivel a hangoláskor elment az áram, így vagy 20 percet kellett tétlenül ácsorogni, amikor pedig végre a húrok közé csaptak, vagy két számon keresztül jelezgették kifelé, hogy mit kéne még átállítani. Azért jó volt, csak ez is kissé rövid. Tőlük is álljon itt egy szám:

Úgyhogy erről ennyit. Jövőre ugyanitt? Hát...nem tudom...

A körülmények összejátszása miatt kénytelen vagyok a tábori beszámoló befejező része elé megint beszúrni valamit, méghozzá ezt a rövidke írást — jobb híján. Mivel kiesett egy hét a munkámból, a nemzeti ünnep meg a határidőt skalpolja meg kissé, nincs időm blogot írni a munkaidőben. Ha meg már hazamentem, az életemet kell élnem (sok teendővel). Hangsúlyozom, hogy nem az új blog indulása tehet a bejegyzések apránkénti ritkulásáról, mert az alig vesz el egy kis időt, egyszerűen csak így jön össze. Blogot sem olvastam péntek óta, pedig Iguazunál is van egy bejegyzés, amire még kimerítő választ szeretnék írni (a belepillantáskor elolvasott 2-3 mondat is litániákra ösztönöz), szóval a Két világ közt extra ott lesz olvasható — mivel éppen arról a rendezvényről írt, amiről én már 3 bejegyzést is szerkesztettem (csak hogy tiszta legyen mindenkinek). De no para, legkésőbb jövő hétre mindent bepótolok, írással, olvasással együtt. Addig viszont néhány rövid bekezdésben a jelenlegi életemről:

Munka: mint írtam, van. Nem sok, csak kevés rá az idő. A főnököm persze azt hangoztatja, hogy mi most le vagyunk terhelve, de ez csak azért van így, mert túl sok hajdan elmaradt dolgot kell mások után pótolnunk, túl sok visszamenőleges könyvelést kell elkészítenünk, túl sok szart kell javítanunk, és túl sok végelszámolást kell végigvinnünk (ez utóbbi a legszarabb és legtragikusabb). Külön öröm, hogy a jelenleg kisgyerekkel otthon levő ex-kolléganőnk (aki mellesleg a főnököm barátnéja, és ez itt a lényeg) vissza szeretne térni, ami alaposan felborítaná a jelenleg kialakult struktúrákat. Akár irodavezetőnek jönne vissza, akár könyvelőnek, akár titkárnőnek, valaki munkája mindenképpen feleslegessé válna (mivel ezek mindegyike el van éppen látva), és ebből az következik, hogya kirúgástól való félelem nyalássá/taposássá fog lényegülni. Ó, beh szép jövőnek nézünk elébe.

Iskola: talán meglepő, hogy már most ilyenről írok, hiszen még hol van a következő félév, de az előkészületek alatt máris szembesültem pár említésre méltó dologgal. Például azzal, hogy a tandíjat megdobták vagy 20%-kal (pedig elvileg nem is ÁFÁ-s), lehet kitermelni, fasza. Ezúttal azért igyekszem még időben eljuttatni az iskola számlájára, bár a többi várható kiadásommal együtt ez ismét bűvészkedést jelent majd. Nem érdekel, de akkor is veszek magamnak pár rongyot, mivel vétek lenne nem kihasználni a szezonvégi leértékeléseket és a csődök okozta végkiárusításokat (és ez most felnőtt emberhez nem feltétlenül méltó kijelentés volt a részemről).

A másik, hogy utánajárás nélkül is megoldódni látszik az elkummantott tárgyaim kérdése, azaz ha szólok, simán meghirdetik péládul azt a tárgyat, amiből végül nem volt lelkierőm dolgozatot készíteni. Csak éppen szólni kell, ami megint növeli a tennivalóim listáját, ahogy az is, hogy hamarosan konzulenst kell választani a szakdolgozatomhoz. A választható témák listája már fent van az intézményi honlapon (tanarankénti bontásban), csak éppen — nyilván — egyik sem fedi az általam elképzelteket. Bár például politikai szociológiából van egykét fasza, rendszerváltozással kapcsolatos téma (amikhez viszont tartalomelemzéseket kellene csinálnom, szóval a módszertani rész nagyon behatárolt lenne, és baromi munkás is), én azért maradnék a homoszexuálisok 'népvándorlását' taglaló diplomamunkánál. Egyelőre ennek sincs akadálya, mivel településszociológia tanárnőm is 'hirdetett' "a hallgatóval történő egyéni megbeszélés alapján" című szakdolgozati témát, és ez a témakör éppen hozzá tartozik. Sőt, még ő maga mondta, hogy a legszerencsésebb olyan feladatot vállalni, ami úgymond nem rutin, vagyis a bizottság talán érdekesnek is találja. Hát ez olyan lesz. Csak éppen ez a tanárnő volt, aki miatt fél évet csúszott két gyakorlatom (és így a többi 5 is), mert baszott reagálni egy megkeresésemre — közben pedig kicsúsztunk a határidőből, — így már előre tartok a kapcsolatfelvételtől. 

Macska: csak mellesleg említem meg, hogy letörte az egyik felső szemfogát. Majd' a fele hiányzik, és jó csorba lett. Hogy mikor csinálta, — egyáltalán hol csinálta? — azt nem tudom, de nem úgy néz ki, mint akit marhára meghatna a dolog. Tudja valaki esetleg, hogy visszanő-e? Jó, nem rágcsáló, de hátha...

Pénzügy: mint írtam vár rám egy nagyobb tétel, az esedékes tandíj kifizetése. Aztán októberben megint nagyobb összegű adót kell fizetnem, amire már most nem árt gondolni, év végén meg meg kéne bulizni, hogy előre kiállítsak egy nagyobb összegű számlát, ami után így csak 25% EVÁ-t fizetnék a soha nem látott mértékű adócsökkentés során 30%-ra emelt helyett. Így viszont nemigen lesz karácsonyozás...de ez még a jövő zenéje. Mivel a Vízművek azzal fenyegetőzik, hogy szerződést bont, ha nem cseréltetem le a vízóráimat hitelesekre, ezt is kénytelen leszek megfinanszírozni. Más kérdés, hogy a vízóra azért kell, hogy a szolgáltató megállapíthassa, mennyit kell az ügyfeleinek fizetni, de akkor azt miért az utóbbiaknak kell állandóan cserélgetni? Na és persze ott vannak a fogaim, és ha azt akarom, hogy ott is maradjanak, akkor azokra is egy csomó pénzt kell majd költenem. Meg aztán rágnék már a bal oldalon is, mielőtt még állkapocs-deformációt szerzek magamnak... Kezelés, röntgen, korona (korona?) meg ki tudja még, mi minden.

Jó, nem panaszkodomm mert úgy néz ki, ezekre még telleni fog, bár ha hozzáveszem, hogy a pénzügyminisztériumi regisztráció, majd a kötelező továbbképzés, aztán meg a német nyelvtanfolyam is egy halom extra kiadást fog jelenteni...

Meglássuk, mi lesz. Egyelőre nemzeti ünnep, négy napos hétvége, rendőrattak a Hősök terén, Madonna-koncert, plusz ami adódik, aztán majd visszatérünk ezekre.

És akkor a fizikai viszontagságok ecsetelése után jöjjön a pszichikai vonulat. Innen is kapta a címét ez a bejegyzés-sorozat, Két világ közt.

Merthogy ott voltunk ugye mi, a barátom, a két fia (16 és 12 évesek), a húgom, meg én, és persze rajtunk kívül még több ezren, zömében jobboldali gondolkodású emberek, hagyományőrzők, skinheadek. Sajnálatomra utóbbiak az idén nagyon sokan képviseltették magukat, avagy csak a kevésbé szélsőséges (kinézetű) emberek maradtak el, ezért tűnt olyan nagynak a skinheadek aránya. Ennek megvan az oka, amire még visszatérek.

Amikor hét évvel ezelőtt, először keveredtem erre a fesztiválra, még sokkal kevesebben voltak, nemcsak a skinek, de úgy általában a létszám is kisebb volt. Akkor sátoroztam életemben először egy táborban. Fiatalabb is voltam, könnyebben is viseltem a viszontagságokat, de ha nem is lett volna így, az alatt a hét alatt annyi élmény ért, mint előtte soha. Nem volt kétséges, hogy a következő évben is kimegyek, aztán megint, és ez így ment évről-évre, amikor is elkezdtem hajtogatni, hogy most már nem. Közben kicsaltam másokat is, és mivel nekik is tetszett, már nem kellett teljesen egyedül eltöltenem ennyi időt. Persze sosem voltam igazán egyedül, hiszen mindig azt tapasztaltam, ha bárhol közbeszólok egy beszélgetésbe, máris ismeretségek köttetnek. Itt sosem volt akadálya a barátkozásnak, mert olyanok voltunk egymásnak, mint egy nagy család, aminek a tagjai régen nem látták ugyan egymást, de azért mindig akad közös témájuk.

Voltak itt nyugdíjasok, családok minden korosztályból, gyerekek a karonülőtől a kamaszig, motorosok, rockerek, skinheadek, FIDESZ-szimpatizánsok, MDF-esek, gyakorlatilag a konzervatív-jobboldali-hagyományőrző gondolatkör és életmód teljes spektruma. Aztán ahogy a barátaim is egyre gyakrabban jártak ki (és vettek rá aztán, hogy szándékaim ellenére velük tartsak), egyre kevésbé foglalkoztam a környezettel, hiszen ott voltunk egymásnak mi. Ettől függetlenül mindig alaposan körülnéztem, hogy megsaccolhassam, többen vagyunk-e, mint egy évvel korábban. Eddig nem is volt ezzel 'probléma', most viszont valahogy szembeötlően sok volt a skinhead.

Amikor a tavalyi (kevésbé terjedelmes) beszámolót írtam az akkor rendezvényről, alaposan kikaptam Rástól, amiért képes voltam szélsőséges (talán neonáci) emberekkel egy levegőt szívni, együtt szórakozni velük. Már akkor is írtam, és most is előre leszögezem, hogy attól, hogy rajtam kívül ilyen vagy olyan emberek is vannak valahol, én még ugyanaz vagyok, és egyáltalán nem érzem, hogy szégyellnem kellene magam mások gondolkodásmódja miatt. Ez a mások helyetti bocsánatkérés a világ egyik leghülyébb dolga. Ilyen elven nem szabadna az Alteregoba mennem, mert ott a melegeket lejárató alakok is vannak, talán még pedofilok is, vagy moziba sem mehetnék, mert mi van, ha a mellettem ülő ember egy erőszaktevő vagy gyilkos. Szóval ezt a vonulatot hanyagolnám, ha lehet.

Ez nem jelenti azt, hogy szeretném a skinheadeket, mert nem is szeretem őket. Amennyit kívülről látok belőlük (valahogy velük sosem sikerült beszédbe elegyednem, de ez nem rajtuk múlott), sokuk rendkívül primitív ember. Még az enyémnél is fekete-fehérebb a gondolkodásuk, és a morál-erkölcs-emberség vonulat tekintetében is egészen máshogy gondolkodnak. Hogy érthető legyen: valószínűleg képesek lennének embert ölni, valamiféle 'szent cél' érdekében (Magyarország faji alapú megtisztítása, a kommunisták elkergetése/likvidálása, stb.) Ugyanúgy nem éreznének gátakat bizonyos esetekben, mint ahogy az általuk ellenségnek tekintett emberek nem éreznek (szerintük), de nem veszik észre, hogy ettől éppen olyanok lesznek, mint azok. Én is keményfejű vagyok, de ők még inkább azok, és gyakran nem is lehet velük szót érteni, mivel az érvek súlya alatt ők is valamiféle vallási fanatikushoz hasonló pózt vesznek föl. Vannak számukra dolgok, amikről képtelenek vitatkozni, mert csak. És ami miatt végképp nem szeretem őket az az, hogy ők sem szeretnek engem. Sőt, gyűlölnek, és az egészben az a vicces, hogy ezt nem is tudják. Melegként én olyan vagyok köztük, mint az öngyilkos-jelölt, aki besétált az oroszlán barlangjába. Ha tudnák, ki vagyok, bizonyosan megaláznának és ellátnák a bajomat, pedig igazán nem kell tartaniuk tőlem.

Míg az ember végigmegy Budapest utcáin, bőven van kin legeltetnie a szemét. Nagyon sok helyes, jólöltözött srác flangál fel-alá. Ezen a fesztiválon azonban annak ellenére, hogy a résztvevők legnagyobb hányadát tízen- és huszonéves srácok teszik ki, igen gyenge a felhozatal. A kopasz fej számomra eleve nem vonzó, ahogy a bakancs vagy a katonai gyakorló sem. Természetesen ezekből van a legtöbb. A szőrös, löttyedt testek szintén taszítanak, a tetoválásokat pedig megint csak nem szeretem. Persze a macikat kedvelőknek vagy a military fetisisztáknak ez egy paradicsom lett volna, de én a hat nap alatt talán ha 5 olyan srácot láttam, akire azt mondtam volna, hogy képes lennék vele lefeküdni. Ehhez jön az obszcén beszéd, a köpködés, az állandó részegség, az igénytelenség és minden egyéb, heterosnak tartott viselkedésforma. Nagyon nem az én világom ez, soha nem is volt. Ettől én mindig balra helyezkedtem el, még ha annyira azért nem is. 

Tavaly már írtam egy gúnyos bejegyzést a skinheadekről, oldalt a linkjét is megtaláljátok (mint a legtöbbet kommentelt írásom). Nem is akarom most azt folytatni, de kiemelnék egy-két jellemző beszédtémát. Az egyik a rendszeres buzizás, köcsögözés. Ez nagyon ment. Amikor ilyet hallottam, mindig elkeseredtem, hiszen még ha a többi 'ellenségükre' rá is tudják fogni, hogy azok ártanak a nemzetnek, az országnak vagy akárkinek, addig a melegek mivel árthatnának? Tudom én, mi az ideológia, na de az (is) nevetséges. Nincs elég sok ellenség, nincs elég ellenségkép? Miért kell minket, szerencsétleneket is vegzálni? Csak azért mert mi gyengébbek vagyunk, akikbe beletörölhetik a lábukat? Vagy valamilyen vallási megfontolásból? Minek, amikor a zömük maximum csak állítja magáról, hogy hívő, de valójában nem az?

Ott van aztán, amikor egyik pontból a másikba tartanak, és közben nekilátnak hülyeségeket skandálni. Például "Mocskos zsidók!", vagy "Mocskos buzik!", de az idén már fejlődés is volt, mert beújítottak egy "Cigánybűnözés, cigánybűnözés, igenis van cigánybűnözés!" jelszót is az eddigiek mellé, amit a 6 nap alatt legalább 600-szor hallottam. Kurva jó erre ébredni, erre feküdni (függetlenül attól, hogy ezzel egyetértek (mármint, hogy igenis van)). A végére már legalább annyira untam, mint az állandó ostorpattogtatást. 

Juj, már megint mennyit írtam...nekem a világ összes felülete sem lenne elég, hogy úgy istenigazából kiírjam magamból a gondolataimat. Most is alig írtam még...na mindegy, rövidre fogom a végét.

Szóval ilyenkor minden évben két világ közt találom magam, azaz egy kicsit felcserélődik az alapfelállás: a buzik közt jobboldali egy hétre buzi lesz a jobboldaliak között. Furcsa, de mindkét világnak autentikus része vagyok, és mindkét világ nekem is a részem. Mármint persze nem a skinheadeké, hanem minden más, amiről eddig nem írtam (pedig szerettem volna), a normális, jobboldali gondolkodású emberek, a hagyományőrzők, kézművesek, néptáncosok, a nemzeti rockot játszó zenekarok, a Kormorán, a Beatrice, a hagyományos kaják, a történelmi, politikai előadások, az íjászkodás, a lovagi játékok és a többi. Szeretem ezt a közvetlenséget, szeretem ezt a bajtársiasságot, szeretem, hogy SOSEM TŰNIK EL SEMMI a sátramból, sem a pénztárcám, sem a mobilom, sem a fényképezőgépem. Nagyon más világ ez, amiből ha bizonyos dolgokat átvennénk a 'rendes' világba, az sokkal jobbá válhatna ezáltal.

Most pedig terjedelmi okoból befejezem a beszámoló ezen részét (még lesz egy), miközben tudom, hogy számtalan támadási felületet nyitottam. Kommentek formájában lehet kérdezni (mert biztosan sok kérdés merült fel), és lehet támadni is, de csak mérsékelten, ha kérhetem.

(Végül egy ideiglenes bekezdés: elindult a Cody's-zal közös fogyasztóvédelmi blogunk, tessék gyakran ránézni, olvasni!)

...beiktatok egy kis szünetet, ma ugyanis felbosszantott egy ember a puszta jelenlétével.

Nem vagyok rosszindulatú ember, ezt bármelyik ismerősöm megmondhatja. Igaz, a közszereplőkről gyakran lesújtó véleményem van, amit meg is fogalmazok, de talán az más kategória, mint a hétköznapi emberek egymás közötti viselkedése. Előbbieknek példát kellene mutatniuk, emberek millióinak életéért vagy szellemi fejlődésükért kellene felelniük, amit gyakran a lehető legrosszabbul tesznek. Sok politikus hétpórbás gazember, egyes értelmiségiek mással sem foglalkoznak, mint a nemzeti öntudatot vagy az emberek pszichéjét farigcsálják, gúnyolódnak saját népükön, és állandóan az ingerküszöbünket növelgetik, az újságírók egy jelentős része pedig ahelyett, hogy a feladatát végezné (a nép megvédése a túlkapásokra hajlamos hatalomtól), bagatellizálja a lopásokat és szerecsenmosdat. Az a minimum, hogy az ember az ilyesmit szóvá teszi, az 'elkövetőket' pedig nevükön nevezi. Vagy nem egy gané például az, aki több tonna romlott húst zabáltat fel emberekkel, nem utolsó senkiházi, aki a kilakoltatott emberek bútorait (beleértve a gyerek játékát) eltüzeli? Nem tehetségtelen nímand az, akinek se hangja, se hallása, se IQ-ja, mégis a csapból is ő folyik? Ez azonban amolyan vertikális emberi kapcsolat, jogunk van szóvá tenni a felettünk állók rossz tulajdonságait.

A horizontális szint az egészen más. Családtagok, ismerősök, baráti körök, 'emberi' lények, boltosok és vevők egymás közt egészen eltérő síkon kéne, hogy érintkezzenek. Egymásra vagyunk utalva, ezért segítenünk kellene a másikon (nem is feltétlenül altruista módon), nem pedig fúrni, keresztbe tenni. Az ismerőseimnek is mindig azt mondom, nem foglalkozz a másikkal, ne azt nézd, mit mondott, mit csinált, vagy mit nem csinált, főleg, ha ezzel nem ártott neked. Én is így gondolkodom, és eszerint élek.Ha pedig valaki valamit elkezdett, ne folytasd, mert annak mindig rossz vége van. Van egy csomó jellemtelen ember és vannak olyanok, akik a környezetünkben tesznek valami visszás dolgot. Persze, lehet haragudni, lehet kapcsolatot megszakítani, lehet megjegyzést tenni, de ha valaki megindít egy lavinát, legalább mi ne növeljük. Ha nem veszünk tudomást a dologról, nem tanuljuk meg az ilyen helyzeteket kezelni, ezért ezt nem javaslom. Ehelyett inkább próbáljuk megérteni, az illető miért tette, miért mondta azt, amit. Mi motiválta? Mit kompenzál? Ez egyrészt segít nekünk helyre tenni a dolgokat, másrészt növeli annak az esélyét, hogy nem vesszük fel a kesztyűt, és nem ártunk tovább, se neki, se másnak.

A legfőbb mozgatórugó az irigység, a tudatlanság és a félelem.

Nézzük mondjuk a homofóbokat. Náluk a félelem és a tudatlanság (ami egymásból is következik) a vezérlőerő. Félnek, hogy őket is megrontják a melegek (vagy a gyerekeiket vagy a tisztességes világot, stb.), és nem tudják, hogy ez nem választott életforma, és nem fertőz. Vagy nézzük a homofób és latens buzikat. Ők irigyek másokra, akik képesek elfogadni (legalább) önmagukat, másrészt félnek, hogy egyszer elhatalmasodik rajtuk a meleg én és/vagy lebuknak. Egy munkahelyi közösségben az elfogadás vagy a kedvezőbb pozíció kiharcolása a motiváció. Ezért fúrnak, ezért nyalnak. Félelem és irigység. Aki szakítás után van, irigyli a boldog párkapcsolatban élőket, a szegények a kevésbé szegényeket, a lúzerek a talpraesetteket, a csúnyák a szépeket, a bénák az ügyeseket. Nem sorolom tovább. Ha rájövünk, mi az ok, hatalmunk lesz az emberek felett (persze csak ha megfelelő a kommunikációs készségünk is), és kezelni tudjuk őket. 

Mint mondtam, alapvetően jó embernek tartom magam. Kicsit lusta vagyok, de nem vagyok haragtartó, képtelen lennék szándékosan ártani másoknak, és mivel nagyon optimista, valamint kissé naiv (jóhiszemű) vagyok, az alap felállás nálam az, hogy az emberek alapvetően szintén jók, csak valami elrontja őket (mint fent). Ezért aztán valahol a tudatom legmélyén azt érzem, a filmekben szereplő gonoszok, a szappanoperák intrikus boszorkái csak a képzelet szüleményei, ilyen alakok a valóságban nincsenek. Pedig vannak, erre ma is rájöttem.

Tényleg sok mindent szóvá teszek, de sok minden mást eltűrök. Sokszor csúnya dolgokat mondok a vezetőinkről (vagy másokról), de még ha azt is állítom, hogy hányingerem van tőlük, azt csak úgy mondom. Valójában nem érzem. Igazán hányingerem azoktól van, akik más tollával ékeskednek, akik többnek akarnak látszani, mint amik, és ezért pózolnak, előadják magukat, ál-viselkedési formákat vesznek föl. Mint például a celebek. Ezek java része semmihez nem ért, nincs hangjuk, nincs tudásuk, semmilyen teljesítmény nincs mögöttük, nincs munkásságuk. Jó helyen voltak jó időben vagy elég erkölcstelenek voltak ahhoz, hogy a szent célok valamelyike (hírnév, pénz) érdekében lépéseket tehessenek meg. Vagy ott vannak azok az előadók, akik egy már egyszer befutott, nagy sikerű szám feldolgozásával lesznek 'valakik'. De vannak ilyenek kicsiben is...

...például az egyik ügyfelem, akinél egyszerűen befuccsol a türelem, az okok keresése, a legyintés. Egyszerűen undorodom tőle. A közelmúltban adódott neki egy lehetőség, amivel élni is tudott, így sok pénzt keresett, adózatlanul. A felesége anno még nálunk dolgozott, mint csicska kis gyakornok. Az asszony közben elvégezte a jogi egyetemet, ügyvédi irodát nyitott, és hattyúvá változott, mint a rút kiskacsa. Kettőjüknek együtt három cége van, és mindhármat azért alapították, hogy a korábban megszerzett jövedelmet legálisnak látszóvá tegyék, mintha azt mostanában keresték volna meg. Ez hagyján, hiszen sokan csinálnak hasonlót.

A pénztől azonban kifordultak önmagukból. Amikor a pasi megjelenik nálunk a drága ruhájában, a drága aktatáskájával, kihízottan, elfog az ideg. Leveti magát a székre, és hanyattfekszik benne. Laza és flegma, mint aki a seggéből rántotta elő az egész irodát. Folyamatosan okoskodik és kekeckedik, mindent jobban tud nálunk. Bűzölög a pacsulitól, ami — gondolom — valami drága parfüm lehet, de attól, hogy egy csomó pénzt költ magára, még nem lesz a felső tízezer tagja. Abba születni kell, venni nem lehet. Állandóan ügyeskedik, és amikor szart csinál, minket okol. A legjobb, hogy sipítozik a vagyonadó miatt, hiszen most fizetnie kell a háza, a nyaralója és a hajója után. A vagyonadóval maximálisan nem értek egyet, de nem is ez a lényeg, hanem a kontraszt. Érzitek? Ráadásul panaszkodik a könyvelési díj miatt, és vitatkozik 5000 Ft-on, mellesleg pedig rajtunk élezi a nyelvét, amiért még mindig nem kapták meg a felesége táppénzét. Közben meg ott áll a sarkon a vadiúj Audija. Egyszerűen undorító...és ezzel egyszerűen nem tudok mit kezdeni.

De nem is ragozom tovább, mert belelovallom magam a fröcsögésbe, aztán mentem megcáfolok mindent, amit a fentiekben írtam magamról.

A sátrazás és a tisztálkodás után lépjünk tovább a táborozási élmények taglalásában, jöjjön az input meg az output kérdése. Előre szólok, hogy a gyengébb gyomrúak ugorják át az első pár bekezdést, mert elképzelhető, hogy a szemléletes leírás megzavarja majd a nyugalmukat.

A toalettek tekintetében a férfiak egy kissé jobban jártak, mint a nők. Miközben ugyebár egyrészt 11 zuhanyzó jutott a rengeteg pasasra, ami miatt soha senki nem érezhette a meleg víz áldásos hatását, másrészt állandóan ki kellett figyelni azt az időpillanatot, amikor a legkevesebb sorállással lehetett a zuhanyrózsa alá kerülni, addig a nőknek várakozni sem kellett, és még meleg vizük is volt. Emlékszem, hogy majd' kivirágzott a tenyeremben egy pofon, amikor a zuhanyzásból visszatérő testvérem arról panaszkodott, hogy majdnem leforrázta magát tisztálkodás közben, miközben én éppen a hálózsákomban dideregtem a jeges vízben való pancsikolás után. Na, de a klotyók terén bosszút állhattunk, mivel nekünk ugyebár csak oda kell állni valahova, azt' már megy is a dolog, szegény csajoknak meg mindig várniuk kellett egymásra. 

A kisdolog tehát könnyen ment, bár a magam részéről eszem ágában sem volt odaállni egy fához, aztán aranylón csillogó csíkot rajzolni a légtérbe, mert ehhez be kellett volna rúgnom, és különben is, rendelkezésemre állt 5 piszoár, 8 fülkés-megoldásos és vagy 20 mobilvécé, ráadásul ezeknél úgysem kellett sokat várni az előzőre, szóval gördülékenyen mehetett a dolog, nem kellett proliskodni. Na, nem mintha a sok suttyó nem látott volna neki ott elengedni magát, ahol éppen tartózkodott...mármint a természet közelében értve mindezt (nem a koncertek kellős közepén). De bármennyire is ódákat zengek az infrastrukturális anti-inkontinenciáról, azért nem volt olyan egyszerű a helyzet.

A sátrakhoz legközelebb eső épületben 3 fülke, 2 piszoár és egy zuhanytálca kapott helyet. Utóbbit eddig azért nem említettem, mert számomra az nem volt fürdési lehetőség, és ahogy láttam, másnak sem nagyon. Aki mégis megpróbálta, annak meleg víz volt a jutalma, viszont szarszag, és vizsla tekintetek százai a büntetése, mivel — függöny híján — nemcsak az összes üríteni járó alak stírölhette meg tetőtől talpig, hanem minden egyes ajtónyíláskor a fél tábor is. Ez egyébként a piszoárok problémája is, mivel éppen az ajtó mellett, attól kicsit balra kaptak helyet, ezért ha itt valaki ki- vagy bemegy, a kb. 30-40 foknyi szögben arra tartózkodók bármelyike megpillanthatja az éppen ürülő hímtagokat. Megoldás: belső piszoár, sarokba fordulva. Az itteni fülkékkel még több volt a probléma. Először is a középsőt nem lehetett zárni, mivel úgy egy nap után egy arra járó — vélhetőleg debella — állat kitépte a kampót rögzítő hurkocskát az ellenoldalról. Maradt a kilincsbe kapaszkodás, mivel a szarni érkezők szinte sosem kopogtatnak az ajtóm, inkább rögtön rárabolnak a kilincsre, és rányitnak a megszeppent kulázóra. A két szélső fülke előnye a középsővel szemben mindössze annyi volt, hogy azok a normál vehemenciával próbálkozókat visszatartották egy "foglalt" kikiáltásának erejéig, bár a tankoknak azok sem sokáig álltak ellen.

Nagy előny volt, hogy — tavalyhoz hasonlatosan — az idén is volt gyári toalettpapír, azaz nem kellett egy hón alatt rejtegetett gurigával végigszambázni a fél táboron, mindenfelé hirdetve, hogy mire készül az ember. Cserébe viszont 8 napon belül gyógyuló anális sérüléseket lehetett vele okozni magunknak, mivel a tapintása valahol a farostlemez és a csiszolópapír között volt félúton. Azért ki lehetett bírni, ráadásul spórolhattunk is, hiszen az ilyen mennyiségű ember által használt mellékhelyiségekben öngyilkosság a (műanyag) deszkára ráülni. Előbb fészket kell rakni, sőt, az első réteg ilyenkor jellemzően átcseppesedik, tehát még le is kell törölgetni leendő trónunkat, és csak utána jöhet a fészek, meg a ráülés. Persze mindezt a lehető legsietősebben, hiszen bármelyik pillanatban rátörhetik az emberre az ajtót. Nemigen lehet így nyugodtan szarni. 

Egy fokkal jobbak voltak a másik zuhanyzós helyiségben található vécék, mivel ott legalább a belátás problémája nem merült föl. Itt viszont több fülkén eleve nem volt (már) zárszerkezet, de még kilincs sem, így maximum a jószerencse meg az imák menthették meg az éppen a valagát törlő embert attól, hogy ha valaki azt eltökélte, akadály nélkül fel is téphesse az ajtót. Persze meg lehetett volna tenni, hogy alulról belekapaszkodunk az ajtóba, de az meg milyen hülyén veszi már ki magát. Akárki megy arra, még akkor is látja, hogy mennyire nem szeretnéd, ha rád nyitnának, ha egyébként el sem sétált volna addig. Másrészt meg így nem is lehet rendesen nyomni, szóval tiszta hülyeség az egész. Pluszinformáció, hogy mivel a tábor alapvetően gyerekek fogadására épült, az ebben az épületben található vécék alacsonyak és kicsik voltak, így a két napos furkók nagy eséllyel fordulhattak keresztbe a szűk lefolyóknál, eltorlaszolva ezzel a következő adagok útját. Azt hiszem, erre mondják némelyek, hogy too much information...

Hja, és a mobil vécék. Na azokba max. kisdolog, és azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. A hagyományos vécék padlója max. sáros volt a sok esőtől meg a bakancsoktól, belül esetleg toalettpapír-csimbókos is (a fészekrakás közben lehulló 'gallyaktól'), de egyébként egész tűrhető. Jó, mondjuk, ha itt elejtettem volna egy fürdéshez bekészített alsógatyát, akkor az mehetett is volna a kazánba, mert hogy még egyszer föl nem vettem volna, az tuti. Na de a mobilvécék padlaján még szarcsimbókok is barnultak, ha a temérdek pisacsepp és a tartályba való akadálytalan betekintés nem lett volna elég, szóval számomra kizárt dolog lett volna a ráülés. Pfuj basszus! Pedig nem mindenki volt ám ilyen eltökélt (vagy nagyon kellett neki), de az általam néha használt példányok annak ellenére félig voltak tartalommal (huhú, ha azt most itt leírnám...), hogy úgy két naponta ürítették őket. Erről jut eszembe, az is micsoda szupi élmény volt, amikor a reggeli napsütéstől felhevült sátorban fuldokolva arra ébredtem, hogy valami teherautó zajong mellettem cefetül. Ha már felébredtem, a zajtól és a melegtől nem bírtam visszaaludni, szóval feltéptem a zippzárt, hogy a sátor elé kivánszorogva folytassam a szendergést, erre nem beleslukkolok az éppen akkor ürített klotyók semmivel össze nem téveszthető szagába? 

Szóval azt hiszem senki nem lepődik meg azon, ha azt állítom, hogy a toalett-használatokat igyekeztem a lehető legkevesebbre redukálni. Vizelés ébredés után két órával, amikor már nincs apelláta, az utolsó nagydolgot pedig inkább itthonra tartogattam, annak ellenére, hogy 30 órát meghaladóan nem szoktam raktározni. Nem is egészséges. Amikor bármelyik reggel, összetörve, nyomottan, enyhén másnaposan, fülledten felriadtam, és máris éreztem, hogy mennem kell, még ellenálltam. Kb. egy órával később ez megismétlődött, még határozottabban, de még ekkor is tartottam magam. Mivel győztem az agyam felett, kaptam egy kis haladékot is, amibe belefért némi reggelizés, arcmosás, ilyesmi, de aztán mennem kellett. Ekkor döbbentem rá, hogy sokkal több folyadékot vagyok képes tárolni, mint azt valaha is gondoltam volna, és ez kis gyakorlással fejleszthető is, hiszen az első munkanapomon például egész végig egyszer sem voltam vécén. És ez a program minden reggel megismétlődött.

De térjünk át a bemeneti oldalra, merthogy mit lehetett itt enni azon felül, amit magával hurcolt az ember? Nyilván a legolcsóbb megoldás az otthonról vitt ételek/italok fogyasztása lehetett volna, csakhogy a nem-konzerv táplálékféleségek egy-két napon túl nem bírják ki a sátrak hőségét. Marad a tartós kenyér, a konzerv-májkrém a boltba való kimenés vagy a fesztivál adta lehetőségek igénybe vétele. A legközelebbi bolt vagy Kismaros felé volt, úgy 2 km-re, vagy Verőce felé, ahova a második napon történt intermezzo után ki sem engedtek (erről is később). Kocsival persze meg lehetett oldani a kerülőt (Kismarosra és onnan Verőcére), de gyalog ez nemcsak azért nem lett volna ajánlatos, mert baromi nagy a táv, hanem mert éppen úgy összeverhettek volna a — minden évben a házuk előtt szotyizva rettegő— cigányok, mint ahogy azt egy pár emberrel megtették. Maradt a benti koszt.

Volt, aki olyan hetijegyet vett, amiben a napi háromszori étkezés is benne foglaltatott, neki már meg is oldódott a kaja problémája. Régebben én is éltem a lehetőséggel, de aztán elegem lett az autentikus menza-kosztból, és a napi háromszori órás sorállásból. Ráadásul anno még erőm sem volt minden reggel csak a reggeli kedvéért előbújni a sátramból, szóval erről szépen leálltam. Lehetett viszont kürtőskalácsot kapni, két helyen is, 500 és 1000 forintért. Nassnak jó, de rendes étkezésnek nem (ráadásul geil, mint a picsa, ki bírja azt egyben betermelni?). Lehetett aztán kemencében sült kenyérlángost is kapni, 600 pénzért. Ez olyan mint valami ősmagyar pizza: pizzatészta az alján, szalonnás, hagymás, tejfölös feltét a tetején, és sajt az egészen. Volt egy kifőzde-szerű autó is, ahol grillcsirkét, sült oldalast, savanyúságot és kenyeret (mustárt, ketchupot, stb. ) lehetett vásálni, de a fél grillcsirke is 700 Ft volt, az egész meg nem volt nagyobb egy méretes galambnál. Maradt hát az a vegyesbolt jellegű büfé, ahol koton, tampon, tisztálkodószerek, klotyópapír és egyebek mellett, tejterméket, konzerveket, felvágottakat — és ami a lényeg — hamburgert, melegszendvicset, sült kolbászt lehetett kapni. Az ilyen kifőzdés cuccokért nem lelkesedem különösebben, a melegszendvics meg annyiból állt, hogy egy szelet tápízű kenyeret megkentek némi krémmel, meg ráhajítottak egy szelet lapkasajtot (250 Ft-ért ennyi egészségtelen tápanyagot...), szóval maradt a hamburger. Igaz, az sem volt túl nagy, és a növényzetet is csalamádéval helyettesítették benne, de legalább finom volt. Ez 350 Ft-ot kóstált, szóval nem volt annyira drága, bár ha a méreteit is hozzáveszem, módosul a kép.

Enni-inni valóban drágán lehetett, de ezek a lehetőségek mind 'külsősök' zsebeit duzzasztották, nem volt közük a rendezőséggel. Nem tudom, hol van még 'üzemük', de akárhol is, ez a rendezvény vélhetőleg minden évben megtöbbszörözi a bevételüket.

A rendezőség egyáltalán nem pénzéhes, amit — a jegyek olcsósága mellett — mi sem példáz jobban, mint a karszalag idei problematikája. Normál esetben a hetijegyesek olyan karszalagot kapnak, ami erős műanyagból készül, lyukak vannak rajta (hogy konfigurálható legyen a mérete), és egy műanyag csattal lehet szétszedhetetelenül bepasszintani, a napijegyesek meg a szokásos szalagot, ami zömében papír, és könnyedén letéphető. Utóbbi most is így volt, előbbieknek azonban konkrét szalag járt. Műszálas vagy sem, az mindegy, de lényegében egy szalag, amit a korábban érkezőknek egy alumíneum plombával rögzítettek. Mire a húgom és én odaértünk, ilyen szerkezet nekünk már nem jutott, ezért csomózással kellett megoldanunk a szalag kérdését, ami persze a 6 nap alatt kb. ugyanennyiszer oldódott ki. Vajon ecsetelnem kell-e, hogy máshol egy ilyen karszalag a rendezvény helyszínéről való azonnali kitiltással jár? De ha ez nem volna elég, tavaly a barátom 15 éves gyerekére szándékosan 14 évesként tekintettek, hogy ne kelljen neki belépőt fizetni, és így többet költhessen rá az anyja. A szervezők tették mindezt, önként. Nagyon más világ ez...

... de hogy milyen is, és kik voltak még ott rajtunk kívül, arról majd a következő részben.

2+3+4 munka nélkül töltött hétköznap után egy kissé sokkoló visszatérni a napi ideghez, mert ilyenkor minden sokkal bosszantóbb és/vagy elkeserítőbb, mint normál esetben. Azt hittem, ennyi nyaralás után pszichésen is pihenek egy kicsit, és talán a munkahelyi toleranciám is regenerálódik, de néhány perccel ezelőtt bebizonyosodott, hogy ez — sajnos — nincs így. Magam is meglepődtem, mennyire fel tudtam magam baszni egy egyébként visszatérő jelenségen, miszerint nem én döntök azokban a dolgokban, amikben elvileg nekem kéne, hanem a vezető könyvelő, az is persze csak miután már mindennel elkészültem (hogy újra kelljen csinálnom). Mindegy, most nem ez a lényeg, csak előre szólni akartam, hogy a jelenlegi bejegyzés szóhasználatában esetleg tükröződni fog a pillanatnyi idegállapotom, méghozzá obszcén kifejezések, és agresszív kirohanások/vélemények formájában.

Egyébként meg csak el szeretném mesélni, milyen jól/rosszul szórakoztam a múlt héten, amikor is a világ és a világ problémáinak java részét magam mögött hagytam, és végre igazán elengedhettem magam (pontosabban csak majdnem, de erre még visszatérek). Ha valaki esetleg nem tudná, hol jártam, de nézte a tegnap esti Naplót a TV2 nevű kanálison, akkor már tudja is, aki meg még ezek után sem, annak elárulom, hogy egy olyan fesztiválon voltam, ahol nagy mennyiségű jobboldali radikális szokott összegyűlni, koncertezni, focizni, berúgni, beszélgetni, versengeni, stb. Olyan, mint a Volt Fesztivál, az EFOTT vagy a Sziget Fesztivál, csak más a közeg, és rengeteg +/- van azokhoz képest. Némelyek talán most guvadt szemekkel néznek e sorok láttán, hiszen mit keres egy buzi a részeg skinheadek között (immár hetedszer)? Talán még erre is visszatérek, de vélhetőleg majd csak egy másik bejegyzésben. Most még vegyük inkább könnyedebbre a hangvételt.

Az infrastruktúra

Egy Verőce és Kismaros közötti füves, fás területről beszélünk, ahol az infrastruktúra valóban alacsony. Ez egy táborozásra kijelölt placc, kerítéssel körbe kerítve, és némi minimális plusszal kiegészítve. Ennek kell kiszolgálnia alkalmasint egyszerre 7-8000 embert, ami már tavaly is problémákat jelentett, de az idén még több nehézség merült fel. A táborban más programokat is tartanak (erdei iskola, különféle, gyerekeknek szóló táborok, stb.), és vélhetőleg ezek közül egyik sem teszi annyira próbára a terepet, mint ez, de a tulajdonosok ennek ellenére mindig fejlesztgetnek egy kicsit. Most például már ott is voltak kis, tetőzettel ellátott, 4-6 személyes padok, asztallal, ahol tavaly még nem, így — a sok ezerből — legalább +30 ember tudott árnyékot lelni a kínzó napsütésben. Szinte semmi, de mi még ezt is tudtuk értékelni.

Nos, a terep úgy néz ki, hogy — a kerítéstől indulva — van néhány sor régen nem használt bodzafa, amiket ültetvényszerűen, szabályos közönként telepített a hajdani gazdájuk. Akik az éppen aktuális rendezvényre sátorral érkeznek, azok ide telepedhetnek. Aztán két zuhanyzó/wc épület következik, majd egy sor hat személyes faház és néhány jurta.  Ezek után egy nagyobb faház jön (amiben szintén szálláshelyek vannak), majd egy hatalmas füves terület focikapukkal, utána egy cirkuszi sátor (a koncerteknek, előadásoknak), végül egy teniszpálya. Az imént felsorolt 'sor' egyik oldalán szintén egy pár faház kapott helyet, a másik oldalán pedig egy újabb wc-zuhanyzó épület, egy menzaépület, büfé- és padsor és egy kisebb előadóterem. Lényegében el is mondtam, miből kell kihozni az egész rendezvényt.

Nem tudom, ki aludt már huzamosabb ideig sátorban, de aki még nem, annak elmondom, hogy ez semmivel sem kényelmesebb hajlék, mint bármi más. Mivel ezen a területen gyakran sátraznak, attól már nemigen kell tartani, hogy az ember ráépítkezik egy gyökérre, buckára, néhány faágra vagy vakondtúrásra, így nem fordulhat elő az sem, hogy egy-két álmatlan éjszaka után le kelljen bontani az egész cuccot, és utána járni, hogy "mi a picsa bassza" az ember oldalát. Ugyanígy arra sincs szükség, hogy sátorverés előtt tereprendezést kelljen tartani, mert a terep sík és egyenletes. Az igazi lúzerek azért még így is megszívathatják magukat. A bodzáshoz közeli vécék mellett van egy lebetonozott terület, azon pedig 4 sor mosdó (a szabad ég alatt), meg 3-4, csappal felszerelt fekete tartály. Előbbiek arc- és fogmosásra, mosogatásra, cipőpucolásra, utóbbiak egy gyors felfrissülésre alkalmasak, közös jellemzőjük viszont, hogy a vizük java része nem csatornába ürül, hanem a környezetbe. Normál körülmények között nyilván nincs is ezzel semmi probléma, amikor viszont több száz ember lát neki mosogatni vagy fogat mosni, akkor ez a sok szétfröcskölő víz előbb elmocsarasít egy kisebb területet, majd megindul onnan egy kis medrecskében, míg végül egy kis szintkülönbséget megtéve újabb mocsarat képez. Namármost, aki — helyismeret híján — a két mocsár között üti fel a sátrát, az már jóval azelőtt elkezd szopni, hogy erre rájönne, mivel az összes víz alatta folyik el, ehe-ehe. Szoktunk azért szólni, hogy "oda ne", de nem állhatunk őrt minden sátorverő mellett.

De visszatérve a sátorozáshoz magához, azért — sík terület ide vagy oda — megérzi az ember, ha egy hétig kell a hideg földön aludnia. 3-4 nap után a háta, dereka és nyaka is tiltakozni kezd, mivel a puha ágy után sokkoló a kemény anyaföld, és ezen a centi vastag polifoam (vidéken: polifón) sem sokat segít. A húgom csinálta jól, mivel hozott magával egy gumimatracot, ami megkímélte őt a földön alvás — egyébként egészséges — gyötrelmeitől, viszont a hő- és hangszigetelés teljes hiánya ellen ő sem tehetett semmit. Mert ugye a sátor már csak olyan, hogy amilyen a hőmérséklet odaki', olyan odabe' is, kivéve ha odaki' napsütés van, mert akkor belül rögtön hozzá kell csapni +30 fokot. Magyarul miközben reggel 7 óra után nem lehet bent megmaradni, ahogy lemegy a nap, máris a kinti hőmérséklet érvényesül, azaz az alváshoz a hálózsákon túl mackónadrág is szükségeltetik. Hangszigetelésről meg ugye szintén nem beszélhetünk, és mivel a nap bármely szakában ébren találjuk a táborlakók 15-20%-át, ezek 50-60%-át pedig ugyanakkor részegen is, mindig akad ordibáló, hangoskodó társaság, akiktől nemigen lehet aludni. Főleg, ha konkrétan melletted állnak neki egy karéneknek, esetleg a te szomszédod az egész fesztivál leghangosabban (és legmonotonabbul) horkoló lakója.

Végül én, mint rutinos táborlakó még véletlenül sem feszítettem ki a sátorhoz kapható kötélzetet, ahogy azt a sok rutintalan (éjszaka kurvaanyázó) emberke tette. Meg is szívta. A sátras részen ugyebár semmiféle világítás nincsen, a vécéknél található pilácsokból pedig szinte semmi fény nem jut a bodzasorok közé, ezért aki éjszaka pisilni/kakilni/hányni indul (vagy szimplán csak lefeküdni), az elemlámpa nélkül maximum az éjjeli látására hagyatkozhat. Ha józan, mert ugyebár a részegeknek még ennyi esélyük sincs a botlódrótokat észrevenni, ergo módszeresen kirugdossák azokat. Ejj, de jó is az, amikor az ember arra riad fel éjszaka, hogy a sátra egy irdatlant rándul, és — ha még szerencsétlenebbül éri az incidens — egy mattrészeg, cefetül káromkodó alak landol a nyakában. Joggal merülhet föl a kérdés az olvasóban, hogy akkor viszont miért nem mentem faházba vagy jurtába? A válasz egyszerű: a jövő évi rendezvényre már most lefoglalták ezeket az alkalmatosságokat, méghozzá olyan 4-6 fős családok, társaságok, akik tutira ott lesznek, és maximálisan kihasználják a terepet. Nekik még villanyuk is van, meg rendes ágyuk, és ahogy a TV2 rettenetesen elfogult és gunyoros összeállításából megtudtuk, a jurtában lakók akár kávéfőzővel és grillsütővel is áthidalhatják a századok közötti technikai szakadékot (ti. Honfoglalás — 2009.)

Számomra a legsúlyosabb problémát a tisztálkodás kérdése jelentette. Az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy addig nem fekszem le aludni, amíg a habtestem tisztára nem suvickolom, és a fogmosás sem maradhatott el, csakhogy a körülmények miatt ehhez külön logisztikai tudás szükségeltetett. A helyzet ugyanis az, hogy a táborban férfi zuhanyzó címén egy 5 fülkés és egy 6 fülkés épület van, plusz (tavaly óta) egy mobil zuhanyzó box, ami az összes közül a legigényesebb, ezúttal azonban ez nem üzemelt. Ha megengedő vagyok, és azt állítom, hogy a legenyhébb időszakban a táborban csak 2000 ember lakott, és ebből 1800 férfi, akkor ki lehet számítani, hogy a 11 kabin mennyire elég. Jó, hát persze nem mindenki olyan igényes, hogy megkövetelje magától a napi szintű tisztálkodást, de még akkor is zsúfoltnak nevezhető a helyzet. A slusszpoén pedig az, hogy ha sikerült is enyhébb időszakokat kifogni (koncert alatt, hajnalban, stb.), a vízmelegítést boilerrel oldották meg, azaz SOSEM volt meleg víz, senkinek. Sőt, két olyan nap is volt, amikor nemhogy meleg víz nem jött a csőből, de a meleg vizes csőből egyáltalán nem jött víz, ezért még a 'langymeleg' illúzió sem lehetett meg. Bevallom, a hátam nemigen érte víz a 6 nap alatt, és csak úgy szidtam magam, mint a Bokrost, amikor egy elmélázó pillanatomban betusfürdőztem a mellkasomat. Jó lett volna az csak kézzel leöblítgetve is, de így kénytelen voltam a jeges vízsugár alá tartani a testem. Brrr. A kékeres összement egy méteresre, és nem volt pont a testemen, ami ne lett volna libabőrös. Tisztára mint a sorkatonai szolgálat alatt. 

A fogmosás csak annyival volt jobb, hogy választhattam, melyik helyen akarok sikolyokat előcsalni magamból, mert ugye itt már az a 4 sor mosdó és a többi csap is játszott. Tudni kell, hogy elég sok érzékeny fogam van, így a jeges vízzel öblögetés egy kínzással ért fel. Egy alkalommal még az is nehezítette a dolgomat, hogy elhagytam a tusfürdőmet (amit valaki nyilván elhasznált), így abból is újat kellett vennem, ha nem akartam sima vízzel morzsikálni magamról a porral elegy izzadságot. De megoldottam. Az arcmosásnak semmi akadálya nem volt, a törölköző szárazon tartását azonban a kezdeti esős napokon csak alig-alig tudtam megoldani. Napos időben semmi probléma, mert ráhajítom a sátor tetejére, azt' fél óra alatt csontszáraz, de így volt 3 nap, amikor eleve nyirkos 'türcsivel' kellett maszatolni magam.

Holnap a vécékkel, az étkezési lehetőségekkel és a karszalag problematikájával folytatjuk, közben pedig újabb apró nüanszokat villantok meg az eseményekből, élményekből.

Beszarás, hogy máris augusztus van, holott én még fel sem fogtam igazán, hogy itt a nyár. Mire kezdeném beleélni magam, már jön is az ősz, az eső, a hideg, meg Desi nyávogása, hogy nyissam ki neki az ablakot (amit nem fogok megtenni). A május a zárással ment el, a június a vizsgákkal, a július pedig megint csak a munkával, így eddig összesen 5 napot nyaraltam...

...amiből két napot élveztem igazán, a túránkat. Ez a balatoni három nap nem az én vágyam volt, csak a barátom annyira ellentmondást nem tűrően parancsolt rám, hogy menjek, hogy végül is rábólintottam. Elvégre egy kis punnyadás mindig jól jön, csak ne kellett volna olyan messzire utaznom miatta. Viszont a nyaralást nem ennyire öregesen képzelem el, hanem egy kissé aktívabban. Jó, jó, pihenni kell, na de úgy érzem, nekem inkább a szellemi felfrissülés hiányzik, hiszen a testem fitt és friss (volt, mielőtt még így megöregedtem volna). Ez a három nap tehát nem is igazi nyaralás volt, hanem csak mások elvárásának teljesítése. Így nem is az igazi.

Ahogy a holnap kezdődő, és — számomra — vasárnapig tartó táborozás sem lesz az, mert azt sem én akartam. Nem magával a sátorban lakással van a probléma, hiszen azt még ilyen öregesen is jól viselem (habár vasárnap reggel tutira nem ezt fogom mondani), de nem is az anyagiakkal, mert egy hét mindössze 14000 HUF. Nem is a meleggel, nem is a szúnyogokkal vagy a közös zuhanyzóval, és még csak nem is azzal a számtalan skinheaddel, aki szintén ott lesz, hanem azzal, hogy már unom az egészet. (A rendezvény nevét direkt nem írom ki, mert még csak most megyek, ráadásul a blogolásba be nem avatott családtagjaim is rátalálhatnak általa erre a szerény kis irományra.)

Igen, tök jó, hogy 100% jobboldali lesz a táborban, jók lesznek a történelmi, politikai és társadalomtudományos előadások, jó lesz a véradás meg a sok-sok koncert is. Tuti. És jó lesz nappal megdögleni a melegtől, éjszaka meg két pulóverben aludni a hálózsákban...de könyörgöm: unom. Unom! Ugyanazok az előadók, ugyanazok a fellépők, és ez nem is volna baj, ha nem ugyanazt mondanák el. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a részegek, ugyanazok a hangoskodók. Hat éve járok ide, vagy talán már 7? Mindegy. Némelyik előadást már minimum 4x hallottam, pedig az előadó professzor tudásából nyilván futná másra is, ahogy a többiek is egyre laposabbnak tűnnek. Tutira velem van a baj.

De akkor miért megyek ? — kérdezhetnétek tőlem joggal. 

Nos, becsszó nem akartam. Már tavalyelőtt is mondogattam, hogy már nem érdekel, tavaly pedig határozottan kijelentettem, hogy elég volt. Anyám viszont megérdeklődte, hogy megyek-e, mert ha igen, velem jönne a nagyobbik húgom is. Erre nem mondhattam nemet, főleg azért, mert így végre alkalmam nyílhatott egy kicsit közelebb kerülni a saját (fél)testvéremhez. Másrészt a barátom is kapacitált, merthogy ő ott tud a legjobban pihenni. A gyerekei mennek, amerre látnak (és nem kell őket félteni), ő pedig addig nyugodtan piknikezhet...hát mentem. Viszonylag jó is volt, igaz, jóformán mást sem csináltunk, mint a sátrunk mellett boroztunk meg szotyiztunk egy pokrócon elheverve. Kicsit azt is megtapasztalhattam, milyen az, amikor az addig barátságosnak tekintett közeget — buziként — immár ellenségesnek élem meg...pedig én változtam, nem ők. Na mindegy, ez messzire vezetne. Idén megint határozott voltam, és a sarkamra állva kijelentettem: nem megyek. Erre jött a barátom, hogy "ne csináld már, tavaly is milyen jól elvoltunk", stb. Mire ismét beadtam a derekamat. Anyám is előre mondogatta, hogy az idén mindkét húgom jönne, ha én mennék, hát nem volt mit tenni, az ő kedvükért (is) igent mondtam. Jöjjenek, aztán majd jól elleszünk. 

Na de ez nem olyan egyszerű. Először is el kell paterolnom a macsekot. A Rolandék új albérlete ugyan megfelelő (elvégre ő a cica másik gazdája), csakhogy ott már egy kutya is van. Sebaj, rááldoztam egy fél napot, és elvittem a Desit hozzájuk, letesztelendő, hogy bírják majd egymást ezen az egy héten. Vicces volt, de úgy tűnik, minden rendben lesz. Ma szépen hazanyargalok, kitakarítom az alomtálcát, kirimánkodom a macskát az ágy alól (ahova majd a szállítódoboza megpillantásakor menekül be), átviharzok vele a Roliékhoz, onnan vissza haza, aztán ágyneműt mosok (hadd száradjon, amíg nem vagyok otthon), lefújom a kádat kék festékkel (hadd száradjon, amíg nem vagyok otthon) — persze a megfelelő sorrendben: mosás, fújás, teregetés — és összepakolom a holmimat. Holnap reggel nyargalás anyámékhoz, vidékre. Szolíd ebéd, aztán kocsival a tett színhelyére, ahol jön az újabb kombinálás: én a testvérem sátrába, a barátom meg az enyémbe, mert tavaly tönkrement az övék.

De ez mind csak a technikai része a dolognak, ugyanis ezeknél sokkal nagyobb problémák is akadnak. A nagyobbik húgom bepasizott, és most aztán dúl a love. Olyannyira, hogy a világ megszűnt számára létezni, közte a beígért közös nyaralás is. Ha anyám nem mondta volna, hogy olyan a srác, mint én, csak 24 évesben, akkor el sem tudnám képzelni, mi lehet a finnyás kiscsajszinak (18 éves...) ilyen észveszejtően hanyagolhatatlan (így viszont tökéletesen megértem). Oké, egy kipipálva, viszont a másik húgom még ott van. A pénz kérdése ismét felmerült, ugyanis az előző havi fizetésemből kellett megoldanom a balatoni kiruccanást ÉS ezt a táborozást is (Madonna — reméljük, el nem maradó — koncertjének 2 személyre szóló megfinanszírozásán túl). Ma bejöttem dolgozni, és kp-ban megkaptam a havi pénzem kb. felét. Ez a probléma megoldódott.

Ma dél körül jött a telefon, hogy a barátom valami gikszert idézett elő a bátyjától kölcsönkapott drága autóban, aminek a javítása 130k HUF, ergo nem marad pénze a holnap induló programunkra, magyarul ő akkor így nem jönne. Mit ne mondjak, kiugrott belőlem az önzés: "Micsodaaa? Basszus, a ti kedvetekért álltam rá az egészre! Mi a faszt csináljak ott egy hétig a húgommal?". Kicsit tényleg elkenődtem. Anyámék már nyilván bekészültek, a kis majdnem 16 éves is ezen pörög, nem mondhatom nekik, hogy sztornó. De tényleg: mi a fenét kezdjek a testvéremmel, akinek egyrészt az apja lehetnék, másrészt alig értünk szót egymással? Meg aztán: ezért sakkozzak a pénzemmel, ezért áldozzak majdnem egy hetet olyan dologra, amit nem is én akartam, ezért nélkülözzem a párom társaságát, ezért tegyem ki a cicámat sokkoló helyzeteknek, stb? Szerencsére egy pár órával ezelőtt jött a barátomtól az újabb hívás, hogy talán szerencsésen megoldódik a probléma, max. májkrémet esznek egy hétig. Mondtam, hogy adok kölcsön, de azt visszautasította, így valóban májkrémet kell majd enniük. Mindig van valami.

Na, szóval a lényeg, hogy akkor most én vasárnapig nem leszek, meg lehet, hogy 1-2 napig utána sem (mivel a melóm vélhetőleg igencsak felszaporodik), de addig talán ellesztek valahogy. Egy időzített bejegyzés talán belefér valamikorra, de nem ígérem. Utána viszont jön az élménybeszámoló, plusz néhány kemény téma, ami egyeseknél talán kiveri a biztosítékot, de ettől én még megírom. Ja, és persze indul az új blog is, ha lesz neki egyedi sablonja...de ez már egy másik történet.

Majd jövök.