A legtöbb ember jellemzően csak azt veszi észre, mi hiányzik az életéből, mije nincsen, mit nem tud, stb. és csak kevesen vannak, akik értékelni tudják a jelent is. Ugyanígy kevés olyan ember van, aki tisztában van a saját negatív tulajdonságaival, észreveszi, ha valamilyen tudásbeli hiányosságot sikerült felszámolnia (szellemileg fejlődött), vagy képes belátni saját korábbi tévedéseit. Nem állítom határozottan, hogy én ebbe a minoritásba tartozom, de gyanítom, hogy nem szerénytelenség tőlem, ha pedzegetni merem a dolgot. De hogy megalapozottan maradhassak (ál-)szerény, igyekszem gyorsan hozzátenni, hogy bárminemű fejlődés a gondolkodásomban/jellememben csakis a környezeti tényezők tőlem független hatása lehet, és nem valamilyen önerőből elhatározott tisztulási folyamat pozitív végeredménye.

Elvileg én sem indultam ilyen tökéletesnek (ehe-ehe), hiszen egy gimnáziumi érettségis apa és egy 8 általános végzettségű anya gyerekeként minden esély adott volt, hogy éppen olyan legyek, mint mások: a hibát mindig csak másban látó, lelki és szellemi fejlődésre képtelen ember. A törést a szüleim válása és egy zsarnok mostohaszülő érkezése okozta, ebben a pillanatban (valójában az öcsém születésekor, azaz éppen 18 éve) ugyanis egyszerre magamra maradtam. Anyám fizikailag távol, apám karnyújtásnyira, de mégis minden tekintetben távol. Bár a válás idején önkéntelenül pszichés burokba zártam magam, és nem vettem tudomást az életemet érintő, igen nagy horderejű változásokról, később azonban a mostohaanyám viselkedése ezt a burkot brutálisan széttörte, és a rideg valóságba rántott belőle engem. Nem volt hova menekülni. Ebben az időszakban sok dolgot tanultam meg azon túl, amit mindenki más megtapasztal (barátok, bandázás, suli, zene, stb.):

— megtanultam gyűlölni, ami nem egy pozitív dolog, de azóta nagyon is tudom, milyen érzés, és milyen szinten tud motiválni egyeseket.

— önmagam alapos elemzésén túl kiismertem az idegi-lelki mozgásterem terjedelmének zömét is, bár a határáig sosem jutottam el. Mondhatni szerencsére, hiszen azon túl a halál várt volna rám.

— miközben szinte minden éjjel az öngyilkosság gondolatával játszottam, megtanultam nem félni a haláltól, és ami ennél sokkal fontosabb, megtanultam értékelni az élet apró örömeit. Elvégre végül mindig találtam magamnak valamit, ami miatt érdemesnek éreztem élni, ha csak "még egy pár napig" is.

— megtanultam, milyen eltorzult elmével szemlélni a közvetlen környezetet, milyen rossz alapokra építve, logikai úton tökéletesen abszurd következtetésekre jutni. Ebből persze inkább az a lényeg, hogy az érzelmeimet kiiktatva a puszta logika híve lettem. Volt alkalmam gyakorolni.

Aztán vége lett egyszer ennek is, én pedig a honvédséget megjárva újra dolgozni kezdtem, közben pedig nagyanyámhoz költöztem. Tanulságos idők voltak ezek is. Azon túl, hogy megtanultam a munkahelyi dolgokat (mint bárki más),

— megtanultam milyen dolog saját jogon szegénynek lenni, és nem mások 'miatt'. Ez sokat segített — többek között — abban, hogy a jelenlegi vagyoni helyzetemet (ami nem is olyan nagyon rossz), helyén kezeljem, és ne motiváljon a nélkülözés erkölcstelen és amorális tettekre. Míg sokan csak azt látják, hogy mijük nincsen, én azt is, hogy mim van, ami másnak nincsen, és ezt értékelem. 

— nagyanyám példáján megtanultam, milyen az, amikor valaki önkéntes aszkétaként spórol egy életen át, és közben elfelejt élni. Én nem esek ebbe a hibába, és nem töltöm el végig szart rágva az életemet, miközben állandóan valami távoli (anyagi) cél érdekében gyűjtök. Azért dolgozom, hogy elviselhető és szórakoztató legyen az a kis idő, amit nem a kötelességek és a fiziológia oltárán áldozok föl.

— megtapasztaltam, hogy a munkaerőpiacon a tudás mellett a megbízhatóság, a becsület és a hűség is nagyon fontos tényező. Szerintem akinek ez a három-négy dolog rendelkezésre áll, sosem marad megélhetési forrás nélkül, és ugyanezek a magánéletben is nagyon jól jönnek.

— egy két generációval idősebb emberrel évekig együtt élve megtanultam a toleranciát és a konformizmus általam addig nem ismert módjait is, ami szintén a javamra vált.

A hajdani barátnőm mellett aztán megtanultam szeretni is (ez eddig elképzelhetetlennek tűnt számomra), és megtanultam elfogadni mások nézőpontját. Nemcsak azért, mert nagyon sok intellektuális beszélgetést folytattunk le, hanem mert általa többször is olyan szituációba kerültem, ami arra kényszerített, hogy revideáljam bizonyos dolgokról alkotott korábbi véleményemet. Igen, én is olyan  voltam, mint a kamaszok általában: szemellenzős, meggyőzhetetlen, önmaga tévedését beismerni képtelen, a vitát sokszor már csak a kényszerpálya miatt is folytató alak. Cigányoztam, cigány testvéreket kaptam, zsidóztam, zsidó lett az egyik legjobb barátom, buziztam, buzi lettem, gyilkosságnak neveztem az abortuszt, aztán és is erre kényszerültem, sorolhatnám. Ez a rossz tulajdonságom így súlyos csapásokat volt kénytelen elszenvedni, ami persze nem baj, sőt. A finomhangolást aztán az egyetem és a szociológia végezte el, így mostanra olyan lettem, aki állandóan azt lesi, mi a másik motivációja, mit miért tesz (főleg, ha rosszat tesz), feltéve, hogy van ehhez induló információm. 

Az eddigi életem utólag sem nevezhető túl jónak, de megtanultam általa a "de legalább..." hozzáállást, azaz meglátni mindenben a hasznosat, a jót. Közhelyesen úgy is mondhatnám, hogy ami nem öl meg az megerősít. Ha ezt meglátjuk, minden átértékelődik.

A Roland mellett megtanultam buzinak lenni, és sokat fejlődtem az öltözködés terén is (bár még nagyon súlyos elmaradásaim vannak). Ez így leírva kevéskének tűnik, valójában azonban életem és önmagam legsúlyosabb változásait éppen ebben a két évben tapasztaltam meg. 

Idő közben persze sokat tapasztaltam, és kénytelen-kelletlen rangsorolni kezdtem magamban az embereket, jellemzően szellemi szint szerint. Míg anno mindenkivel leálltam vitatkozni, mostanra megtanultam, hogy nem érdemes, ha az ember azt tapasztalja, hogy az eltérő szellemi-műveltségi szint miatt ez egyszerűen nem lehetséges. Ez némiképp negatívumnak nevezhető, ahogy az is, hogy a ez élethelyzetek, ismeretségek eredőjeként keletkező tapasztalások általánosításokra késztetnek nap mint nap. Miközben igyekszem megérteni azokat, akiket ismerek, kategorizálom azokat, akiket viszont nem. Ennek egyik példája, hogy a mostani fiatalokat eléggé lenézem/lenéztem. Ezt tudom magamról. A tizenéves és húsz év körüli korosztályt tudatlannak, műveletlennek és suttyónak gondoltam*...

...aztán megismertem a Ricsit, akinek a blogja, majd a vele való személyes ismeretség is árnyalni kezdte ezt a képet. Mindez már elegendő volt ahhoz, hogy megszűnjön bennem a kora miatt egyébként mindenki mást eleve önmagam alá helyező hozzáállásom, és szellemi partnerként tekintsek rá. Ez pedig ismét változásokat idézett elő bennem.

Ha ő nem lenne, még mindig az eddigi hozzáállásommal mérném az olyan alkotásokat, mint például a filmek vagy a zenék (vagy a kettő kombinációi, a videoklipek). De amióta van, egészen máshogy látom ezeket. Már nemcsak azt látom, hogy egy filmben milyen mértékű a történelmi hűség vagy mennyire szórakoztató, hanem észreveszem benne a művészi megoldásokat, a színészek tehetségét, a képi világ hangulatát és sok egyéb mást. Innentől kezdve szinte nem létezik olyan film, amit ne néznék meg szívesen, ha ő azt mondja, hogy az ezért vagy azért jó vagy ponthogy zseniális. A zenék között is vannak olyanok, amiket eddig szarnak tartottam, de ő felhívta a figyelmem azok különlegességére, zsenialitására vagy korszakalkotó voltára, és ma már magamtól keresem meg őket a Youtube-on vagy máshol. Hihetetlen, milyen könnyedén bontotta le bennem a falakat, a makacs ellenállást bizonyos dolgokkal szemben, és bár teljes sikert sosem érhet el, már most is sokat változtatott rajtam. Egy 21 éves srác. Egy 21 éves srác, aki egyenlő vitapartner velem szemben, bármiről is van szó. 

Mindig tanul az ember valamit, de ami még ennél is fontosabb, vegye észre az ember, ha tanult valamit. Hát én most észrevettem. (És még hol van a vége...)

*[Gyorsan hozzátenném, hogy az általam ismert bloggerek éppen a blogjukon keresztül cáfolják, hogy rájuk is vonatkozna ez a vélekedésem.] 

Két film kritikája következik, mert régen írtam ilyet, és mert most ennyire telik a szellemi képességeimből/energiámból. Egyik sem vadonás új alkotás, én viszont mostanában láttam őket, de mivel talán van olyan, aki még nem volt olyan szerencsés, mint én, annak jól jöhet egy kis biztatás...

...pontosabban az első esetben a figyelmeztetés. Amikor filmeket pontozok, a legszarabb műveknél is meg szoktam említeni, hogy azért nem adok 0/10-et, mert a legratyibb kategóriát a Marabunta, a gyilkos hangyák című trágyakupacnak tartom fenn. Ez az állapot eddig tartott, ugyanis a Szárnyas gonosz címre keresztelt ultratré moslék — tetszik, nem tetszik — felzárkózott a Marabunta mellé. Ennyire rossz filmet ritkán lát az ember, de akkor sokáig emlékszik rá. Esetünkben a dolog külön pikantériája, hogy az RTL Klub nevű kanális tűzte késő esti műsorára, szombaton, ha jóhiszemű vagyok, azzal a céllal, hogy a leült házibulikból visítva röhögős fetrengést varázsoljon. Ha egy kicsit realistább vagyok, húzok egy strigulát az 'ezt a szart nevezik ezek műsornak' rubrikába, és megerősítem magam a tudatban, hogy ennek az adónak a riválisával együtt a Budapest TV és a Pártkelte sorsára kellene jutnia, hogy helyreálljon végre a kozmosz rendje.

Na, de vissza a filmhez, aminek az erdeti címe Pterodactyl, és ez máris előre vetíti a nagy mennyiségű és gyenge minőségű CGI alkalmazását. Félprofi/haladó amatőr filmes ismereteim birtokában az első 30 mp-ben megállapítottam, hogy itt valami igazi trashről lesz szó. Amikor az elején megláttam a földrengés okozta barlangi porfelhőket, és a valamilyen titkos üregből előguruló tojásokat, máris nem lepődtem meg a frissen kikelő pterodaktilusz kesztyűbáb-jellegű megvalósításán. A következő képsornál még meginogtam kissé, mert derékban kettéhasított gyanútlan vadászember esete még nem is volt olyan szörnyű, de aztán el kellett könyvelnem, hogy ez bizony mégis nagyon szar. A történetnek se füle, se farka, a színészek tehetségtelenek, a szereplők viselkedése pedig teljesen irreális, hiszen például a főszereplő pasi legnagyobb baja az, hogy majd miként mondja meg a szülőknek a kicsivel korábban széttrancsírozott diákja halálát, miközben minden esélye megvan arra, hogy perceken belül maga is erre a sorsra jut. Van aztán egy halom terrorista, akik 'valakit' üldöznek, akit kommandínerek fognak el, és hurcolnak magukkal. A teljesen nevetséges fegyvereikkel többször neki is látnak a fentről támadó őslények teljesen értelmetlen — és végtelen lőszert elhasználó — megsorozásának, ami persze igen kevéssé hatékony, de csak azért, hogy a végén — egy igen eredeti filmes megoldást alkalmazva — legyen mit felrobbantani. Teljesen logikus, ahogy a szanaszét repkedő dínókat egyetlen robbantással ízzé-porrá, miközben addig semmi esély nem volt ellenük, de hát ezen már meg sem akadunk. Ha ezek után valaki még mindig késztetést érez a megtekintésére, akkor szólok, hogy külön idegesítő, amikor a magyar szinkron szerint is pterodaktil-nak nevezik a lényeket, holott az az angol név egy az egyben történő átvétele (bezzeg a címben nem tartották meg). Magyarul az pterodaktilusz. Külön idegesítő az is, hogy nem jövünk rá, ki az, akit egyből megölnek, széthasítanak vagy levágják a fejét repülés közben (ez vazze...), és ki az, akit inkább elrabolnak a fészkükbe. 15x eljátszva egyetlen filmben... Na jó, ebből ennyi elég is. Ha valaki direkt szereti az ennyire szar filmeket, az feltétlenül nézze meg, mindenki más inkább fusson , amerre lát.

A másik, amiről írni szeretnék, egy régebbi mozifilm, a Batman: Begins. Rajtam kívül szerintem már mindenki látta, de aki mégsem, semmiképp ne hagyja ki. Ez a film szerintem 10/10-es, annak ellenére, hogy képregény-adaptáció. Sosem szerettem a szuperhősös filmeket, és mivel mindegyik baromira nagy hülyeség, manapság már meg sem nézem őket. A Tim Burton rendezte hajdani Batmant is csak Jack Nicholson Joker-alakítása miatt szerettem, és a harmadik rész is csak a Jim Carrey-féle Rébusz miatt tetszett. Igaz, mindegyik részt legalább 40x láttam, mivel a kisöcsémnek anno eztek voltak a kedvencei, és reggeltől-estig nézte őket, újra és újra, de attól még nem szerettem meg őket. 

Jött aztán ez az újragondolás, amit egészen a múlt hétig nem láttam, majd a folytatás, a Sötét lovag, amit viszont moziban néztem meg, és olyan hatással volt rám, mint addig nagyon kevés film. Kíváncsi voltam, mit művelnek a régi jó Batmanből, és már előre elkönyveltem magamban, hogy tutira szar lesz — mint általában a remake-ek — valamint, hogy Heth Ledger Jokere messze elmarad majd a legendás Jack Nicholsoné mögött. Duplán csalódnom kellett, hiszen az a film szintén 10/10-es, Ledger pedig lemosta benne Nicholsont. Igazából azt éreztem, mint Freddie Mercury halálakor: veszteség ért engem is, hiszen a folytatásban már nem láthatom ezt a hihetetlen tehetséget. 

Szóval Batman: Begins. Nem spoilerezek, csak annyit, hogy erre a filmre egyáltalán nem jellemző a szuperhősös történetekre jellemző infantilizmus, parádés a szereposztása, a morális kérdéseket komolyan kezeli (sőt), logikusan és szépen felépítve tárja elénk, miként lett Bruce Wayne-ből Batman, látványos és fordulatos. Kell ennél több? 

Nekem kell! Még, még! Már alig várom a folytatást, amit állítólag ugyanaz fog rendezni, és a szereplők sem változnak majd. Ritkán vesztem el így az eszem, ha filmről van szó.

Van bennem egyfajta magabiztosság, amit alapvetően oktalannak, esetenként pimasznak lehetne nevezni (utóbbira van is valami héber szó, talán chutzpah). "Nem írom fel, mert úgyis megjegyzem", "jó lesz az úgy", "mi abban a nehéz?"— és hasonlók. Mindennek csak úgy durr bele, 'hamm cipó, megeszlek' módon esek neki, aztán utólag mindig kiderül, hogy "elfelejtettem, fel kellett volna írni" és, hogy abban az a nehéz, hogy érteni kéne hozzá.

Így vagyok a főzéssel is. Amikor a nagymamám meghalt, kénytelen voltam magam ellátni a háziasszonyi feladatokat is, és magam megtapasztalni, hogy az nem is olyan nagy ördöngösség. Könnyű főzni, csak jót főzni nehéz, nekem pedig ezzel utóbbival vannak bajaim. Nem azért, mert reménytelen eset vagyok, hanem mert ennek is úgy esek neki, ahogy minden másnak. Nincs türelmem a méricskéléshez, vagy utána járni, mekkora hőfokon kell egy-egy fázist kivitelezni, és úgy en bloc nem ismerem az arányokat. Ezért aztán a rántott hús száraz lesz (vagy sületlen), a tepsis dolgok alja odaég, a rizs íztelen (de pergős!), a ragufélék szaftja túl sok és túl híg, nem sorolom. Minden ehető, de semmi sem az igazi. Két dolgot nem próbáltam soha: a levest és a süteményt. Előbbit eleve nem is szeretem, utóbbit pedig továbbra is valamilyen speciális szakértelmet igénylő dolognak tartottam, amihez én aztán végképp nem.

Ezek után valóban pimasz magabiztosságnak nevezhető az ötlet és az elszánás, hogy márpedig én piskótát fogok készíteni. Persze, egyből a legnehezebbet, de hát ha a Földön százmilliók képesek rá, akkor pont ÉN ne lennék? Piha! A terv az volt, hogy a születésnapi zsúrom alkalmából készítenék egy 'adagot', ami ha sikerül, feletetem a vendégekkel, ha nem, mi esszük meg a Ricsivel. 

Első körben tehát megkérdeztem az egészen eddig a hétig nálunk dolgozó kolléganőt, hogy ugye tényleg úgy kell piskótát sütni, ahogy a szakácskönyvem írja, azaz 6 tojás, 12 deka cukor, 12 deka liszt. Ezt eleve hülyeségnek tartottam, mert mi az, hogy valaminek az egyharmada cukor, és mégsem törökméznek vagy nyalókának hívják, de aztán megnyugtatott, hogy jó az, ami oda van írva, csak hozzátette, hogy 'evőkanál' mércét is használhatok. Ez máris több volt, mint ami a szakácskönyvemből kiderült, úgyhogy ilyen pluszinformációk birtokában tényleg semmi nem tarthatott vissza. Bevásároltam, a Ricsit megbíztam a majdani piskóta majdani tetejét díszítő majdani puding elkészítésével, én pedig áthelyeztem a székhelyemet a konyhába. 

Hat tojás fehérjéből nagyon kemény habot készítünk. Hát ez könnyű! Éppen 6 tojás volt a hűtőben (véletlenül...), igaz kicsit régiek, de talán még éppen nem romlottak. Ha mégis, majd közben kiderül, aztán majd kitalálok valamit. Elővettem a nagyanyámtól örökölt, és még sosem használt kézimixert, és miután rettenetes szerencsétlenkedések közepette szétválasztottam a tojás sárgáját a fehérjétől, nekiláttam a felverésének. Vertem már életemben eleget, de tojást még sosem, ideje volt hát kipróbálni ezt is, nosza, meg is nyomtam a mixer tetején azt nagy gombot, és...azonmód belelőttem a két keverőfejet a cuccba. Miután visszaállítottam az eredeti állapotot, megkerestem a mixer oldalán azt a tekerős bizbaszt, aminek hatására beindult a habosodás. Az egyes fokozatról kisvártatva a kettesre hajtottam, majd unott fejjel (de belül azért még lelkesen)  folytattam mindezt, és 10 perc után már azt is észrevettem, hogy a gépen még két fokozat van, amik használatát eddig — számomra érthetetlen módon — hanyagoltam. 2 perc múlva máris olyan kemény lett a hab, hogy ütni lehetett volna vele, igaz ezt csak később vettem észre, amikor ismét az edényhez nyúltam. Addig fogalmam sem volt, mi az a "nagyon kemény" hab.

A habhoz óvatosan hozzákeverjük a félretett sárgáját, majd a cukrot és a lisztet is. Az 'óvatos' definíciója szintén kimaradt a leírásból, márpedig tutira fontos lett volna. A leírás szerint tettem hát, és baromi óvatosan terveztem hozzáadni először egy tojássárgáját, majd a többit, de már az első is cementzsákként zuhant bele az óvni kívánt habba. Mindegy — kiáltottam fel — a végén úgyis összekeveredik az egész — szóval az összes összetevőt kvázi-finomkodva elegyítettem el a habbal, ami a végére persze egyáltalán nem hasonlított az eredeti állapotra, és legfőképp nem habra. Kevertem, kevertem, aztán ismét a szakácskönyvbe pillantottam. Mi következik?

A kész tésztát kivajazott, belisztezett tepsibe öntjük... Hm, na igen, a vaj. Hát azt nem vettem, mert hát ki a fenének jut eszébe ilyesmi, amikor eleve megutáltam minden hasonló terméket, sütni meg sosem szoktam? Én ugyan le nem megyek még egyszer, jó lesz ide az étolaj is —döntöttem, és úgy is tettem. Étolajjal finoman meglötyköltem a kiszemelt tepsit, szétfolyattam benne, majd szórtam rá egy kis lisztet. Hát, elég undorító lett, azt meg kell hagyni. Beleöntöttem a cuccot (ami a széleken feltűrte az olajat...), majd beraktam a sütőbe, amit aztán begyújtottam. 

Eddig a lehetséges 30 hibalehetőségből 29-et teljesítettem, így egész hátralevő életemben sakkozhatok, hogy valójában mi (minden) miatt sikerülnek a piskótáim úgy, ahogy. Ennyi legyintés után a sütési idő már vajmi kevéssé érdekelt, szóval amikor szagot fogtam, kivettem a tepsit a sütőből, és a hideg kőre pakoltam. Mint anya az újszülött gyermekét, úgy hajoltam a kész termék fölé, és már elsőre megállapítottam, hogy az bizony nemhogy egy millimétert nem emelkedett, de — ha lehet ilyet mondani — még össze is ment. Cserébe viszont kicsit megégett a széle meg az alja, összefoglalva tehát egy mindössze ujjnyi vastag, feketés szart sikerült összehoznom. Habos szerkezetről szó sem lehetett, viszont ízre nem volt rossz, jött is a mentő ötlet, hogy akkor majd a puding alá behajigálunk kis darabokat, és akkor majd úgy jó lesz. Persze az esti bulin való szervírozás ötlete már rég a múlté volt ekkor. 1:0 a piskóta javára.

Mivel egy halom zsizsikedésre esélyes lisztem van itthon, és hát a kudarcot is fel kell valahogy dolgoznom, ma került sor a második menetre, ami úgy kezdődött, hogy már a tojás szétválasztását is elcsesztem. Kiböktem a sárgáját, amiből egy-két öles adag nyomban beletoccsant a lábasba, és — ismerve a tojás dinamikáját, — sem evőkanállal, sem kiskanállal nem tudtam maradéktalanul kihorgászni onnan. Jó az úgy — nyugtáztam az esetet, és máris a következő fázishoz kezdtem. Habverés, kapásból a max. fokozaton, azonban túl rövid ideig, amit már csak a sárgája belekeverésekor vettem észre. Mentve a menthetőt, a további hozzávalók belekeverésekor azért igyekeztem a fel nem vert fehérjét is alaposan beledolgozni a masszába. Na, és mi nem volt itthon? Vaj! Na nem vaj baj, a múltkor sem volt érdekes, és azóta úgyis megtudtam, hogy a hiba az előmelegítetlen sütő használatában volt. Kevertem hát tovább, és a masszát végül ugyanolyan, étolajos tepsibe nyomtam bele. A sütőt ezúttal előmelegítettem, és úgy tettem bele a tésztát. 10 perc maxon, aztán 5 perc takarékon, közben pedig az ajtót nem nyitogatni, máris kész a fincsi piskóta...

...ami ezúttal nemcsak oldalt és alul, de egy részen felül is megégett. Gratula! Viszont — legnagyobb örömömre — ezúttal domborzat keletkezett a tetejére: egy nagyobb hegyvonulat nyugaton, majd mire bementem a szobába és vissza, egy kisebb dombocska keleten is. Félsiker. Megfőztem a pudingot (fogok itt mindenféle speciális masszákat elegyíteni...), és amikor középen elfeleztem a tésztát, meglepő látvány tárult a szemem elé. Oldalt látható is. Há' kérem, miféle szerkezet ez? Mint egy ementáli. Vannak ugyan bubik benne, meg fel is emelkedett, de olyan, mintha az egyszerűség kedvéért valaki nem elegyítette volna el az apró buborékokat a tésztával, hanem csak úgy tessék-lássék szétválogatta volna. Persze még mindig jobb így, mint legutóbb, amikor a bubik a légtérben kötöttek ki, a tészta meg teljesen összezuhant...

A széleket elfogyasztva (mit nekem a sok karcinogén?) megállapítottam, hogy ízre most sem rosszabb, mint az első alkalommal, szóval csak ráborítottam (meg bele) a pudingot, és a végén még kókuszreszeléket is szórtam rá. Majd csak elfogy.

A végeredményről inkább nem készítettem fotót, a kijelzőn így is ott a szégyenteljes 2:0.

Ha nem volna elég az állandó bizonytalanság, akkor most itt van a tetejébe a munkahelyem ügye. A sztorit ugyan tegnapra ígértem, de hát Isten tervez, 979 meg csak késve végez. Most sort kerítünk rá.

Az utóbbi két évben (plusz egy kicsi) már jó párszor írtam a benti dolgokról, szóval folyamatában látható volt egy működőképes vállalkozás teljes leépülési folyamata, ami mostanra lassan a végkifejletéhez ér. Nem szívesen ismétlem önmagam, de azok kedvéért, akik nem olvasnak az első perctől fogva (van ilyen egyáltalán?), tömören összefoglalom a helyzetet.

Adott egy könyvelőiroda, ahol 8,5 éve dolgozom, azaz kb. fennállásának felezőpontja óta. Az irodát egy mostanra nyugdíjba vonult nő vezeti, ő a főnököm. Amikor odakerültem, még két helyszínen zajlott a munka, két irodavezetővel, két kupac kollégával, két kupac ügyféllel. Egy ilyen profilú vállalkozásnak kicsi az anyagköltsége, a gépparkot nem kell állandóan fejleszteni (lévén a szoftverek egyszerűbb gépeken is elfutnak), és mivel az ügyfelek nem a befektetett energiát, hanem a szaktudást és a felelősséget fizetik meg, viszonylag sokat lehet tőlük kérni. Gyakorlatilag az összes költséget az alkalmazottak bére teszi ki. Ilyen körülmények között, ennyi idő alatt bárki vagy irodahálózatot működtethetne vagy kacsalábon forgó palotát építhetne magának, és még több milliós tartaléka is lehetne.

Nálunk ez nem így történt. Mivel a főnököm erősen rástartolt a nyugdíjas létre, eleve nem volt motivált a fejlesztésben, ezért először a másik irodát zárta be (ahonnan kezdetben az alkalmazottak menekültek, majd az ügyfelek egy része is), majd nálunk is zsugorítani kezdte a létszámot és az ügyfelek számát. Természetes fluktuáció mindig van, hiszen az ügyfelek találnak maguknak olcsóbb könyvelőt vagy maguk is befejezik a munkálkodást, de újak is alakulnak folyamatosan. Egy-egy nagy ügyfél távozása súlyos csapásokat mért a cég anyagi helyzetére, amit át lehetett volna hidalni némi toborzással, azonban a szándékos zsugorítás miatt erre nem volt szándék. A cél az volt, hogy minimális létszámmal, minimális ügyfélkörrel, egyfajta kényelmes, szolid, de önfenntartó vállalkozássá legyünk (elég hülye cél...). 

Még ez sem lett volna probléma, hiszen a fluktuáció miatt nyílt réseket új ügyfelekkel lehetett volna betömni, ha csak némi késéssel is. A fő probléma nem ez, hanem hogy az irodának kell eltartania a teljes pereputtyot. Ott vagyunk ugye mi, akik dolgozunk, és akik a munkájukért több-kevesebb fizetést kapnak, én például az ügyfeleim által fizetett könyvelési díj 20%-át, amiben benne van egy 125000 Ft-os bejelentett bér annak minden adójával, járulékával és 12000 Ft étkezési utalvány. A többiről számlát adok. Ez nekem jár, hiszen a négyszeresét termelem meg a cégnek. Ott van azonban a főnök két fia, akik közül csak az egyiknek van önfenntartó vállalkozása, a másik csak úgy tessék-lássék működik. Nem olyan rossz a helyzet, de azért a saját lábán nemigen állna meg. Mindkettőjük hozzánk van bejelentve, és anyukától fizetést is kapnak, ami után természetesen egy csomó járulékot kell fizetnünk. Ott van aztán a főnök férjeura, akinek szintén van vállalkozása, ami szintén nem működik. Játszótér ez neki, és mellesleg így igazgató úrnak érezheti magát, aki önálló jövedelemmel rendelkezik, ergo családfenntartó (faszt!). Az értelmetlen cég kiadásait a könyvelőiroda fedezi, ide értve a férj fizetését és annak terheit is. 

Van még egy lány is, aki az iroda költségén tanulta ki a mérlegképes szakmát, azonban boltosnénit akart játszani, ezért kikunyizott magának egy hobby-boltot. Amellett, hogy gyöngyökből meg szalvétákból nem lehet eltartani egy örökké munkanélküli férjet meg két lófejű kamasz kölyköt, a boltja ráadásul olyan helyen volt, ahol eleve naponta két ember jár. Mármint az első boltja, mert amikor belátták, hogy nem megy, kerestek egy másikat egy olyan utcában, ahol már naponta négyen is megfordulnak. Az üzlethelyiség bérleti díja kb. 200E Ft, a lány bére szintén ennyi, a járulékokkal és a járulékos költségekkel együtt tehát havi félmillióba kerül nekünk ez az egész (a többi családtag nélkül). Némi adalék: 1. az iroda telefonköltsége kb. havi 30E Ft, amiből mi nyolcan 5E Ft-ot beszélünk el az összes ügyféllel, a lány a maradékot. 2. ami bevétele van annak a boltnak, azt természetesen megtartja magának, hiszen azt ő kereste. 3. ez arra sem elég, hogy anyagot vegyen magának, szóval azt is mi fizetjük.

Havi 500 E Ft kitermelése a nincsből mostanra 4 milliós adótartozást halmozott fel nekünk, teljesen értelmetlenül, és a mi a legszörnyűbb, megállíthatatlanul, hiszen a főnököm nem fogja azt mondani a lányának, hogy "Rolót le!", mert hiszen akkor az miből élne? Ezt már ki is nyilvánította, amikor az irodavezetőnk elkezdte pedzegetni a témát. A 4 milliós tartozásra kb. 1,5 millió fedezetet nyújt az a tartozás, amivel az ügyfelek lógnak nekünk, de a fennmaradó 2,5 milliót még tetézi az iroda bérleti díjának legalább két hónapnyi összege, 6 havi közösköltség és kifizetetlen rezsi költségek. Tragikusak az állapotok. A ki nem fizetett pénzünk újabb 1 millióra rúg, nekem speciel 183000 Ft-tal tartozik a főnök, és ami a legszörnyűbb, ebben már havi fizetés is van, nemcsak pluszpénz. Pedig az irodának van annyi bevétele, amiből bőven fenntarthatná magát, még nyereséges is lehetne, de ilyen pénztalicskázás mellett ez nem megy. A főnök viszont a falnak megy (fejjel), pedig tudhatná, hogy ha ő tönkremegy, a család meg a híd alá. Akkor aztán véget ér a játszás. A helyes lépés egyértelmű, mint ahogy az is, hogy a főnököm ezt nem fogja meglépni, hiszen meg is mondta. Ehelyett tűzoltás folyik, és emiatt kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe. 

Amíg a betegségem miatt nem voltam, a hivatalsegéd lapátra lett téve. Hogy most az mondott fel, vagy a főnököm neki, azzal kapcsolatban zavarosak a beszámolók, a hirtelen távozás viszont utóbbit valószínűsítheti. A slusszpoén az, hogy a hivatalsegéd a főnöknőm sógornője, két gyereket nevel, gerincproblémái vannak, és mivel kb. 10 éve van a nyugdíjig, sehol nem fog magának állást találni. Szóval kötve hinném, hogy ő maga döntött így. A másik, ami szintén a távollétemben változott, hogy a főnököm levette a bejelentett fizetésünket 88000 Ft-ra, hogy kevesebb járulékot kelljen fizetnie. Ebben látszólag semmi pláne nincsen, hiszen nekünk így is, úgy is ugyanannyi a fizetésünk (20%), ráadásul az adókat eleve levonja tőlünk, de lényegében itt arról van szó, hogy ezután kevesebbel tartozik majd az APEH-nak, és többel nekünk. Mi ugyanis nem számolunk fel késedelmi pótlékot, nem nyújtunk be inkasszót, és eleve türelmesebbek vagyunk. Mindez persze nem hangzott el, de mindannyian tudjuk, kimondatlanul. Ha már kimondatlanság, én hivatalosan a mai napig nem tudok erről, hiszen a főnököm egy szóval sem említette. Kénytelen leszek majd eljátszani a tudatlant, mint aki akkor ocsúdik, hogy a munkahelyi pletykák ellenére 'tényleg' ez van. 

A hobby-bolt oltárán tehát fell lett áldozva

— a cég összes tartaléka (az a kevés)

— a 'jó adózó' státusz

— 4 millió forint negatív pénz

— családi kötelékek

— most a nyugdíjunk egy része is

Hiszen (elvileg) mi nem kapunk majd kevesebb fizetést (sőt, egy kicsit nőni is fog), de amíg ez az állapot fennáll, a majdani nyugdíjunk is arányosan csökken. Mármint ha kapunk egyáltalán fizetést, és nemcsak a 'kintlevőség' rubrika összege nő majd. Pedig nekünk is vannak kiadásaink. Nekem például ki kellene fizetnem a tandíjam felét, a rezsi számlákat, fel kellene töltenem a telefonom, mert lefogyott a kártyámról a pénz, a vízóra-cserét is el kellene intéznem, mert szerződésbontással fenyegetnek, legalább 3-4 fogamat kellene megcsináltatni rendesen, és miután a jobb szemem állapota elég gyatra lett, valószínűleg szemüvegre is szükségem lenne. Ez összesen majdnem annyi, amennyi a visszatartott pénzem. Tehát a fentiek mellé az egészségi állapotom maradandó romlását is fel lehet venni, — talán csak — feltételesen.

De nem, nem megyek el, mert szükség van rám. Én menthetem meg a céget (aki képes még többet dolgozni, és fog is), és ha mégis tönkre megy, hát majd dagonyázom a romjaiban, a saját hasznomra. Robogunk a szakadék felé, és ha átlendülünk a peremen, onnan már nem lesz visszaút.

Állítólag volt már rosszabb helyzet is. Hát majd meglátjuk.

Off: Wikonak szüksége lenne némi segítségre a szakdolgozatához. Aki antipátiától/szimpátiától függetlenül hajlandó az önzetlen segítségnyújtásra, annak most itt a kínálkozó alkalom.

Hat újabb könyvet olvastam el azóta, hogy a Dragonlance világán játszódó történetekről írtam, ezért már nagyon aktuális ezekről beszámolni (mielőtt elfelejtem őket). Ez két "Dragonlance triót" is megtöltene, de mivel nem akarom a többi olvasót újra meg újra ilyen bejegyzésekkel untatni, most egyben tudom le mind a hatot.

Maquesta Kar-Thon

Ez a furcsa cím valójában egy tulajdonnév, mégpedig annak a kalóznőnek a neve, akinek a hajóján az alap trilógia hősei is utaznak egy keveset. Az epizód végkifejlete és csattanója az egyik kedvencem, Maquestáról mindeközben azonban csak keveset tudhatunk meg. Ezt a hiányt hivatott pótolni a Harcosok sorozat ezen könyve, hiszen itt a hajóskapitány lánykoráról és korai kalandjairól van szó. A könyv minőségét jól jellemezhetné, hogy a borítón és a gerincen feltüntetett cím eltér egymástól (azaz a borítón lemaradt egy 'u'), de erről a magyar kiadó tehet, nem a szerző. Sajnos azonban a beltartalom sem nyújt valami felejthetetlen élményt, ahogy általában a Harcosok sorozat többsége sem. Tina Daniell neve nem véletlenül nem kering a köztudatban, és ezen — a később tárgyalandó — Kalandvágy megírása sem változtatott. A sztori szerint Maquesta apja benevezi a hajót és a legénységet a minotaurusz királyság által rendezett éves versenyre, így próbálván pénzt szerezni a legénység bérére és a szükséges javítási munkákra. Minden esélyük megvan a győzelemre, azonban mégis alul maradnak, aminek nem pusztán a dicsőség elmaradása a következménye, hanem az is, hogy Maquesta apja egy kegyetlen minotaurusz lord fogságába esik, hajójuk pedig zálogba kerül. A kiváltás feltétele egy esélytelennek látszó küldetés elvállalása, amit külön nehezít, hogy Maquestának a kapitány lányaként, tapasztalatlanul kell átvenni a hajó irányítását.

Az alapsztori nem lenne rossz, de a megvalósítás sajnos gyengécske. A történet vontatott, a fordulatok erőltetettek és kiszámíthatóak, és nekem valahogy túl sok benne a csodálatos esemény, főleg a reménytelen helyzetből való váratlan megmenekülés. Összességében 5/10-re értékelem.

Vasverő Theros

Na, ez már egy sokkal jobb példány. Számomra a Harcosok sorozat utolsó könyve volt, úgyhogy amiről eddig nem írtam, arról már nem is fogok (ez szolgálati közlemény volt). Emlékszünk az ezüst karú kovácsra, aki a legenda szerint elkészíti majd a Sárkánydárdákat? Nos, ő is volt fiatal, sőt, gyerek is, és aki kíváncsi, miként jutott odáig, hogy rajta álljon vagy bukjon a Dárdaháború megnyerése, az nyugodtan olvassa el ezt a könyvet. Ezúttal nem fog csalódni. Igazán izgalmas ahogy a kis falusi gyerekből rabszolga lesz egy minotaurusz hajón, megtanulja a kovácsmesterséget, majd még mindig rabszolgaként részt vesz az elfek elleni háborúban is, hogy végül szabaddá váljon...és persze tovább is van, de nem árulom el. Lehet, hogy csak azért, mert szeretem a pörgős életrajzi történeteket, de igazán faltam ezt a könyvet. Külön öröm, hogy a történet a végén becsatlakozik az alap trilógia eseménysorába, ergo a Majere testvérek is feltűnnek benne, és persze Fizban, Kova... Az értékelésem: 8/10.

Itt áttérünk egy négy részből álló újabb sorozatra, a Találkozások címűre, és ki is vesézzük mind a négy könyvet.

Rokon lelkek

Az első könyv Tanis Tanthalas és Tűzkovács Kova megismerkedését, összebarátkozását taglalja. A félelf Tanis születésének körülményei, gyerekkora és hányattatásai, és Kovának még a Napszónok udvaráig is elérő ismertsége, tehetsége a két vonulat, ami persze már egészen korán összekapcsolódik. Előbbi nekem talán azért tetszett annyira, mert valahol a saját gyerekkoromra ismertem benne: mellőzöttség, állandó megalázások, magány, és senki, akiben megbízhatnék, aki a mindennapokban ott lenne mellettem. Különösen tetszett, hogy a könyvből úgy ismerhetjük meg az elf királyság mindennapjait és szokásait, hogy az egyáltalán nem szájbarágós, nem valami szárazon leírt szócik egy lexikonban. Akkor is érdemes elolvasni, ha a folytatásokra nem vagyunk kíváncsiak. Szerintem 9/10-es.

Kalandvágy

Bravúros megoldásnak találtam, hogy egy másik szerző folytatja a korábban megkezdett cselekményt, és ahogy abba a korábbiak mellé egy újabb szereplőt told be. Nagyon bíztam benne, hogy ez a további két résszel is így lesz, azonban csalódnom kellett...de erről később. A két elválaszthatatlan barát, Tanis és Kova Qualinestit elhagyva élik mindennapjaikat, amit nyugalmasan is tehetnének, ha a sors nem sodorná az útjukba Tasslehoff Fúrólábat. Ez már önmagában felér egy katasztrófával, Tasslehoff azonban eltökít egy fontos, megrendelésre készített karperecet, ezzel keverve kalamajkába önmagát és újdonsült barátait. Nincs mit tenni, vissza kell szerezni az értékes tárgyat, de ebben nemcsak magukra számíthatnak, hanem magára a megrendelőre is. Kicsit itt is megszaporodnak a csodás események, ami nálam általában az élvezhetőség rovására megy, de ezúttal talán még nem olyan zavaró a mennyiségük. Az előzmény 9/10-es értékelését ezért rontottam le egy ponttal, a másik pontot pedig azért vonom le, mert Taslehoff karaktere (is) csak a Weis-Hickman páros tollából az igazi, úgyhogy 7/10 a végső értékelésem (és vonhatnék még azért is, mert Tasslehoffot több helyen is 'kender'-nek nevezi a fordító (az eredetit fordítatlanul hagyva) a már megszokott 'surranó' helyett). 

Sötét szív

A harmadik könyv jelentősen eltér az első kettőtől, nemcsak azért, mert a cselekmény itt megszakad, hanem mert a színvonala is sokkal gyengébb. Ismét Tina Daniell az elkövető, aki ismét egy női karaktert választott magának, ezúttal Kitiara Uth Matar-t, Raistlin és Caramon féltestvérét. Tanis, Kova és Taslehoff egy pillanatra sem tűnik fel a történetben, ahogy Sturm sem, pedig úgy egy kicsit elfogadhatóbb lenne az egész. Cserébe viszont a sztori fele szembe megy a 'hivatalos' történettel, azaz Raistlin és Caramon gyerekkora máshogy szerepel a könyvben, mint a Weis-féle Lélekkovácsban. Ezen először csak ráncoltam a szemöldököm (merthogy én is másra emlékeztem), aztán leesett, miért szerepelt abban az, hogy "Raistlinről számtalan legenda kering...de ez az igazi". Kitiara kislány kora és felcseperedése, az apja utáni szakadatlan keresése, első ellógásai és mindeközben lelkének megkeményedése van terítéken. El lehet olvasni, maximalistáknak kötelező is, de egyébként teljesen felejthető. 5/10-re értékelem

Kódex és Törvény

A sorozat leggyengébb eresztése ez a könyv, ami egyébként Fényeskardú Sturmról szól. Az apja jogán a solamniai lovagok közé vágyódó fiatalember kalamajkába keveredik, és ha meg akarja menteni a lovagok közt oly nagy becsben tartott becsületét, el kell vállalnia egy kihívást, azaz a megadott időben a megadott helyre kell érnie. Mindeközben igyekezne minél többet megtudni halottnak hitt apjáról, és túl kell élnie egy váratlan összeesküvést, ami az elveszejtésére szövődött. A könyvvel főleg az a bajom, hogy egyrészt abból megint (szinte) teljesen kimaradt a többi ismert szereplő, másrészt, hogy az egész sztori egy baromság, amire a későbbiekben sincs semmiféle utalás. Ennyi erővel akármi másról is szólhatna. Ez csak 4/10.

Az összes magyarul megjelent Dragonlance könyv listája: itt. 

Pénteken jött a hír (Zolivagyok-Zolitól indulva, de Ricsin keresztül), hogy az aktuális Heti Válaszban a blogomból idéznek (aztán SPF is megírta levélben). Egyszerre töltött el a büszkeség és az ijedség, és nyomban rohantam az első újságoshoz, hogy vegyek magamnak egy példányt. Muszáj volt rögtön látnom, hogy mennyit idéztek tőlem, milyen kontextusban, és mennyire visszanyomozható a szerző kiléte (azaz én), hiszen a kerületi pártszervezetben tutira van egy halom ember, aki rendszeresen olvassa ezt a hetilapot, én pedig nem akartam egy kényszerű coming out-ot. Ha enélkül feküdtem volna le, biztosan nem alszom egy hunyásnyit sem, helyette viszont — gondolatban — lejátszottam volna a vitákat és mentegetőzéseket az összes ismerősömmel, családtagommal, és végiggondoltam volna az eset összes következményét és életemre gyakorolt esetleges hatását.

Az első újságos zárva volt már, de a második helyen sikerült beszereznem egy példányt. Feltéptem, és rögtön meg is találtam a megfelelő oldalt. Ez állt ott: 

"Felnőtt, társadalmi párbeszédre képes embereknek tekinthetők-e azok, akik maszturbálást, anális szexet imitálva pózolnak az összes kamerának?" (Egy, a felvonulást ellenző homoszexuális fiatalember blogbejegyzése, solinthar.freeblog.hu, augusztus 31)

Kétségtelen, ezt én írtam, alatta ott a blogom címe is, meg az önmeghatározásom (kicsit pontatlanul). Megnyugodtam, hogy ezek alapján nem tudható, ki vagyok, és újra a büszkeség kerekedett felül bennem, hiszen már nem volt ami visszahúzza. Vigyorogtam, mint a tejbetök, ezt merem állítani. Aztán amint ez a heves lelkiállapot elmúlt, ismét ambivalenssé váltak az érzéseim. Miért?

A pozitív oldalon ott van, hogy bizony az összes melegblog közül egyedül az én blogom ezen témával foglalkozó bejegyzését használta fel a szerkesztőség, pedig nálam jóval ismertebb és ügyesebben fogalmazó blogger is akad bőven (a szintén ott szereplő Tóta W.-t nem tartom melegbloggernek, sokkal inkább újságírónak). Ez tényleg büszkeséggel töltött el.

Szintén örömteli vigyorgásra késztetett a tudat, hogy az én mondatocskám semmivel sem kapott kisebb részt a blokkból, mint például Whoopi Goldberg mondatai, a 13 nagykövetség közös közleményének kiragadott gondolata vagy Greg Dorey brit nagykövet véleménye. Gyakorlatilag az én kis vacak blogom vacak mondata az átlag HV-olvasó szemében teljesen egyenértékűvé lett a többi mondattal, ergo a blog mögött álló lényem egyenértékű lett ezekkel a neves személyiségekkel. 15 perc hírnév...

Harmadrészt külön öröm volt számomra, hogy nem valamilyen suttyomban, kézről kézre adott lapban, nem szűk közösségben terjesztett hobbiújságban és nem az egyszerre senkinek és mindenkinek szóló ingyenes papírhulladékok valamelyikében citáltak, hanem egy tízezrek által vásárolt és továbbadva újabb tízezrekhez eljutó komoly, politikai hetilapban.

Ahogy itt rendszeresen leírogatom a gondolataimat, beszámolok szánalmas kis érzéseimről, életem apró mozzanatairól, — úgy is mondhatnám, hogy — csápokat nyújtogatok a szellemi éterbe. Amikor ezek a csápok célt érnek, akkor kapok kommentet, akkor lesz új állandó olvasóm, akkor jutok el blogtalálkozókra és akkor ismerkedek meg a többi bloggerrel...de ez messze nem minden. A csápjaim egyre számosabbak és egyre nagyobb távolságokba érnek el. Egyre többen olvasnak, egyre többen linkelnek, egyre többen hivatkoznak az írásaimra, most már segítségkérő leveleket is kapok, és ezzel a Heti Válaszos idézettel megint egy újabb dimenzióba értem el. Ismét egy öles lépést tettem afelé, hogy az internet világának egy ismertebb személyiségévé váljak. 

A negatív érzést viszont az okozta, hogy a nyújtózkodó csápjaim egyikét a Heti Válasz ezen blokkjának szerkesztője megragadta, tőből kitépte, és trófeaként tartva a feje fölé hirdette vele az olvasóknak "Lám, még a buzik is velünk értenek egyet!". Anyám, én nem ilyen lovat akartam! Így már nem is olyan örömteli a dolog, hiszen egy, a szövegkörnyezetből kiragadott mondatommal érveltek nemcsak ellenem, de a sorstársaim ellen is. A mondatot persze leírtam, és nem haragudhatok, amiért felhasználták, hiszen a blogolás egyben azt is jelenti, hogy szabad felhasználásra bocsátom rendelkezésre az életem, a véleményem, a gondolataim. Még csak azt sem kifogásolhatom, hogy nem szó szerint idéztek vagy, hogy nem jelölték meg a forrást, mert de. Ez a része korrekt. Az viszont már nem, hogy egyedüli melegbloggerként, ellenvélemény és alternatíva nélkül szerepelek abban a hasábban, márpedig az én bejegyzésem tartalmával szögesen ellentétes is akad számos a blogvilágban. Azok kimaradtak, így árnyalatlan maradhatott a kép annak a sok előfizetőnek, a Heti Válasszal megajándékozott ismerősnek és azoknak, akik a neten olvassák a lapot. Nincs birtokomban a Bölcsek Köve, és ha egyébként sokan mások is hozzám hasonlóan vélekednek, azért nem teljesen ugyanígy. Még csak azért sem haragudhatok, mert az egyébként sokkal összetettebb blogbejegyzésem legerőteljesebb gondolatát ragadták ki a környezetéből, hiszen tudom, hogy nincs olyan konzervatív sajtóorgánum, ami mellettünk, melegek mellett kardoskodna. Nem örülök neki, de megértem és tudomásul veszem.

Ennyit az esetről, ami azonban felvet egy komoly kérdést? Mekkora egy blogger felelőssége, hol kezdődik és hol ér véget? Van olyan, hogy 100 olvasó alatt még bármit írhatok, ami még nem törvénysértő, aztán viszont meg kell válogatnom a témáimat és a szavaimat? Azt hiszem, így nincs. Persze aki az internet teljes felhasználói társadalma számára (mint potenciális olvasók) rendelkezésre bocsát egy írott szöveget, az tisztában kell legyen azzal, hogy felelősséget vett a nyakába. A megosztott információkat mások átvehetik, a gondolatai pedig más emberek véleményét módosíthatják egyik vagy másik irányba. Talán mérce lehet az, hogy mennyi az a tényleges elme, amire hatással lehetünk, de minimális felelősség akkor is van. Minél nagyobb az olvasótábor, a vállunkat nyomó teher is annál nagyobb.

Mit tehetek én ezután? Mivel ha nem ezt, bármelyik másik mondatot ugyanúgy ki lehet ragadni a környezetéből, és annak akár teljesen ellentétes tartalmat is lehet tulajdonítani, ezért leszögezhetjük, hogy úgysem lehet ez ellen tenni semmit. Különben is, a megfelelési kényszer már így is deformálja a blogom tartalmát, bár hiszem, hogy még egészséges szinten. Van még némi mozgásterem, de van egy pont, amin átlépve az egész mindenről szólna, csak rólam nem. Így is kaptam már javaslatot arra, hogy esetleg nem kéne közszemlére tennem az életemet, és inkább többet kellene közéleti dolgokról, társadalmi jelenségekről vagy olvasmányélményekről írnom (amit a legutóbbi, magánéleti bejegyzésem érdektelenségbe fulladása is alátámaszt). Ennek ellenére azt hiszem, ha erőszakosan akarnék változtatni, az előbb-utóbb kilúgozná a személyiségem a bejegyzésekből, szóval a csápjaim nyújtogatása megmarad az eddigi szinten és stílusban.

Talán annyi változik, hogy a felelősség kérdésköre kicsit többet lebeg majd a szemem előtt.

Egy évvel ezelőtt összeszedtem néhány érdekességet azok közül, amik a születésem évében estek meg a nagyvilágban. Azóta egy újabb születésnapom jött el, és mivel még 8 napon belül vagyunk, talán nem oktalan összeszedni, mi minden történt abban az évben, amikor 1 éves lettem, azaz 1980-ban.

Míg 1979-ben nem sok említésre méltó dolog történt szerény kis életemben, addig 1980-ban például már működtek az érzékszerveim, képes voltam megfordulni, és talán bonyolultabb mozdulatsorok kivitelezésére is. Elértem, hogy anyám kimaradjon a munkából (gyereknevelés címén), ami akkor még nem volt probléma, hiszen legalább kevesebben nem csináltak semmit munka címén. Apámnak viszont kettő helyett is dolgoznia kellett, főleg, mivel akkoriban még albérletben laktunk valahol Érden. A helyre nem emlékszem, mivel nem sokkal később nagyanyámhoz költöztünk, még azelőtt, hogy az agyam memorizálhatta volna  a közeget. 

A minisztertanács elnöke ebben az évben még — jó darabig — Lázár György volt, az MSZMP első titkára pedig — természetesen — Kádár János, aki a jó Brezsnyev csatlósaként uralta 10 milliós kis népünket. A szerencsésebb blokkban éppen Jimmy Carter töltötte ciklusa utolsó évét, Reagan majd csak egy év múlva váltotta őt az elnöki poszton. Mindebből persze semmit nem fogtam fel, hiszen az energiáimat teljesen kimerítette a színek, a formák és a hangok megkülönböztetése. De mi minden volt még 1980-ban?

— meghalt például Tito, akinek — a fenti politikusok mellett — szintén elévülhetetlen érdemei voltak embermilliók életének tönkretételében. Nem volt nagy kár érte.

— ebben az évben járt először magyar ember az űrben (gyk: Farkas Bertalan)

— megnyitotta kapuit az első magyarországi 'pláza', a Sugár. Szegény-szegény őskövület ma már senkinek nem kell, csak a kínaiaknak, azoknak meg mindegy, hol nyitnak boltot.

— megjelent az Iron Maiden első albuma, de az ABBA:Super Trouperje vagy a Hungária: Rock and Roll Partyja is ekkor látott napvilágot. Az év legnagyobb slágere a Pink Floyd mindenki által ismert Another brick in the wall-ja volt, de Barbara Streisand Szerelmes asszonya is ott volt a toppon.

— filmekben sem szenvedtünk hiányt, hiszen ebben az évben mutatták be John Carpentertől A dolog című horrort (Kurt Russel egyik első főszerepe), Stanley Kubrick-tól A ragyogást, de ki ne felejtsük A birodalom visszavág-ot, a Péntek 13-at és a Mad Max első részét sem. Az istenek a fejükre estek, Airplane, van itt minden. 

— hivatalosan is elindult a CNN sugárzása.

— júliusban II. János Pál pápa Brazíliába látogatott, ahol az összegyűlt hívek közül 7-en összetaposódtak. Ez persze csak egy eset az évben történt számtalan katasztrófa, tömegszerencsétlenség, terrorista támadás, és háborús konfliktus közül.

— ebben az évben lőtték le New Yorkban John Lennont, a hajdani Beatles tagját.

— ha már halálozás, 1980-ban hunyt el Jean-Paul Sartre író, Anna Frank édesapja, Otto Frank, Tex Avery, számtalan rajzfilmsorozat készítője és Karl Dönitz, a Náci birodalom jelentős személyisége.

— de hogy ne csak a sok halál legyen, lássuk, kik születtek ebben az évben: Michelle Wild pornószínésznő, Jenson Button Forma1-versenyző, Ronaldinho, Sarah Connor énekesnő, Venus Williams és Martina Hingis, Macaulay Culkin, akitől aztán reszkettek a betörők és Christina Aguilera énekesnő is.

Jaj, de sok minden volt ebben az évben, de hát mindent nem zsúfolhatok ide.

Feltenném a kérdést, hogy veletek mi történt ekkor, de a rendszeres olvasóim zöme még nem is élt. Azért ha akad olyan, aki érintett, szívesen venném a rövid visszatekintést tőle.

Az ősz beindultával ismét aktuálissá vált az életem jelentősebb területein történt események összefoglalása.

Egyetem: kissé meglepődtem, amikor azt láttam, hogy már most szombaton lesznek előadásaim, mivel valamilyen furcsa okból kifolyólag képzeltem még magamnak némi haladékot. Így is elég sokat kellett foglalkozni a tárgyfelvétellel és a beiratkozással, és ezek még mindig nem végződtek megnyugtatóan. A beiratkozás ugyanis érdekesen történt. Felmentem a rendszerbe, majd — ahogy szoktam — kikerestem az állandóan megújuló rendszerben a megfelelő fület, és rákattintottam a gombra. A rendszer figyelmeztetett, hogy még nem vettem föl egyetlen tárgyat sem, és biztosan folytatom-e, mire — mivel ez minden félévben így megy — rányomtam, hogy persze. Elkezdtem a tárgyakat nézegetni, de csak nem hagyott nyugodni a dolog. Visszamentem a beiratkozás menüponthoz, és még egyszer végigcsináltam a procedúrát, biztos, ami biztos, majd elkezdtem a tárgyfelvételt. Közben azért írtam egy levelet a csoport levelezőlistájára, és — többek között — kértem a társaimat, hogy nyugtassanak meg, minden rendben lesz. Persze rögtön jöttek a válaszok, hogy ez mindig így megy, és nekik ugyanez volt. Oké. Ma jött egy telefon az egyik társamtól, hogy most szóltak neki, nem vagyunk beiratkozva (ő meg én). Ezen kissé felháborodtam, és már előre fogadkoztam, hogy nagyon nagy balhét fogok csinálni, amennyiben emiatt hátrány ér, hiszen — bizonyíthatóan — időben megtettem a szükséges teendőket, és ugyanígy kijelentettem, hogy semmiféle különeljárási díjat nem vagyok hajlandó kifizetni, hiszen a probléma az egyetem szar rendszere miatt merült fel. Némi telefonálás után abban maradtunk, hogy holnap, amikor bemegyek, kitöltök egy utólagos beiratkozási kérvényt, ahol azért leírom, miként fordulhatott elő mindez. Csak remélni tudom, hogy a tandíj — egyelőre csak — részben történő megfizetése nem görgeti tovább a lavinát.

A másik, a tárgyfelvétel. Előző félévben nem teljesítettem egy szakirányos tárgyat, és egy kollokviumos tárgyat. Ilyen most fordult elő először, de fel sem merült bennem, hogy legalábbis az előbbit nem fogom tudni utólag teljesíteni, mivel nem hirdették meg újra. Gratulálok! A mostani tárgyaim közül meg csak másodjára sikerült konzulenst választani, mivel az általam választott szakdolgozati témával az elsőként felkeresett tanárnő elhajtott. Kezdett bennem felmerülni, hogy a téma kényes mivolta miatt, de aztán — a másik tanárnő visszajelzése után — megnyugodtam. Folyt.köv.

Pénz: mint az imént írtam, a tandíjnak egyelőre csak egy részét (a nagyobbikat) tudtam befizetni, pedig már határidőn túl vagyok. Ez eddig sosem jelentett gondot, és az igyekezet is látható rajtam, hiszen megkezdtem a befizetést. A probléma abban áll, hogy a fizetésem második része minimum csúszik, és csak remélhetem, hogy nem azt a 100 e forintos tartozást fogja duzzasztani, amivel így is lóg nekem a főnök. Amint azt a pénzt megkapom, máris letudom a sulit. Igaz, fogorvoshoz is kellene mennem, ami legalább 20-60 ezer forint lesz (ha korona is kell), a Vízművek pedig szerződésbontással fenyeget, ha nem cserélem le a vízóráimat. Erről már korábban is írtam, de mivel azóta semmi előrelépés nem történt (most a suli az első), ismét rögzíteném a tényt.

A probléma ott kezd súlyosodni, hogy eléggé rezeg a léc odabent. Nem arról van szó, hogy a főnökség megválna tőlem, hanem arról, hogy az iroda a megszűnés felé vágtat. Már 4 millió forint a tartozás, a kintlévőség pedig csak 1,5 millió, tehát a teher egyre csak nő. Az egésznek annyi haszna van, hogy a nyugdíjas lét felé kacsintgató főnök most legalább összeszedte magát, és új ügyfelek felkutatásába és megnyerésébe kezdett, ami a munkánk mellett nemcsak a fizetésünket, de a cég anyagi helyzetét is javíthatja. Felmerült, hogy kész, itt a vége, de a kollégáimmal előzetesen közöltem, hogy ebben az esetben nem engedem az egész felépítményt ebek harmincadjára jutni. Ha kell, leülök a vezetőséggel, és megtárgyalom velük, milyen feltételekkel lennének hajlandóak elidegeníteni az irodát teljes ügyfélkörrel és korlátlan döntési szabadsággal. Ha beleszólásom lenne a dologba (akár KFT-t is alapítok ezügyben), azonnal kirúgnám a komplett pereputtyot, és bár a főnök nélkül a 2 legnagyobb ügyfél is ugrana, még így is pozitív lenne a mérleg. Ezen már elmélkedtem kicsit, de pletykák alapján nem tudok tovább lépni.

Munka: itt most a tennivalókra célzok. Az annyira nem érdekes, hogy az egyik ügyfelemmel kapcsolatban az APEH balfaszkodásait kell kitrágyáznom (ismét egy barom rendszer), az már annál inkább, hogy odabent egyszerre kell mindent megcsinálnom. Bár ebben a hónapban a többihez képest csak egy kis plusz van, és a havi teendőket is bőven idő előtt letudtam (amit eddig le lehetett tudni), az alakuló/megszűnő/vizsgálat alatt levő/hitelt igénylő cégek miatt egy halom pluszmeló keletkezett. Hétfőn gyakorlatilag négy olyan tennivalóm lesz, ami "első", de mivel egyszere csak egyet tudok elvégezni, kénytelen leszek a holtversenyből mégis fontossági sorrendet kreálni. Sajnos ezek egyike sem jelent számomra plusz bevételt. Pedig jó lenne egy kicsit pihenni, mert megint kezdem érezni, hogy túlságosan sűrű az életem.

Egyelőre most elég legyen ennyi.

UPDATE: a beiratkozási problémát megoldották a fejem fölött.

Most csak egy rövidke kis történet következik.

A napokban legalább ötször utaztam villamosokon, munkába menet, kondiba menet, munkából jövet. Mind az öt alkalommal felfigyeltem a szintén azokon a szerelvényeken utazó cigányokra, ami — gondolhatjátok, hogy — nem azért volt, mert felszállás után etnikai leltárt készítek az utastársakról, hanem mert minduntalan felhívják magukra a figyelmet.

Az, hogy marokból hallgatják a náÁáánanáÁáááÁáájt, már megszokott dolog, bár én nem tudok beletörődni. Az, hogy egy szakajtó gyerekkel utaznak, amik persze állandóan az ülésekre teszik a koszos cipőjüket, szintén megszokott dolog, ahogy a hangoskodás is. Ennek sem kéne így lennie, de persze úgysem szól rájuk senki (én sem). Szozyizás, kapaszkodókon hintázás, meg a többi, tudjuk ezt jól mind. Tegnap a 3-as villamoson történtek azonban különösen kiverték nálam a biztosítékot.

Egy négyes ülésen egy idősebb, virágos szoknyás, fejkendős cigány nő ült, vele szemben meg egy némileg fiatalabb férfi. Mellettük egy 10-12 éves cigány gyerek ácsorgott, meg egy babakocsiban két 1,5-2 éves csöppség. A 'szülők' úgy beszélgettek, hogy azt az egész villamos hallhatta, természetesen meglehetősen trágárul, közben pedig tömény piát iszogattak. Az apuka(?) néha foglalkozott egy kicsit a kisgyerekekkel — akik egyébként non-stop visítottak, mivel hol az egyik lába volt a másik derekában, hol meg a másik ökle az egyik szájában — ami főleg abban merült ki, hogy válogatott ocsmányságokat gügyögött nekik. "Mi van kis geci?", "Apád egy köcsög, egy köcsögke, egy faszszopó buzi...ugye, kis geci?". Ilyesmi.

Mielőtt meg leszálltak — és a két gyerek viszonylag csöndben volt — 'apuka' megfogta a hátrább ülő kicsi kezét, és azt nekivágta az elülső gyerek oldalának, mintha a hátsó bántotta volna az elsőt. Ettől az persze sírni kezdett (őszintén, nem hisztiből), mire a kedves papa, ráförmedt a hátsóra, hogy az miért bántja a kisebbet, majd lekevert neki egy pofont, amitől az is sírásban tört ki.

A kezem ökölbe szorult, és legszívesebben bevertem volna egyet annak a féregnek. Két dolog van, ami az én kemény lelkemet is kikezdi: az állatok és a csecsemők (gyerekek) megalázása, bántása. Ezek sokszor védekezésre képtelenek, és semmiképpen nem értik úgy a világot, ahogyan mi emberek/felnőttek, ezért a helyzetünkkel való visszaélés különösen ocsmány dolog. Örülök, hogy például az állatkínzás már büntethető, mert ha sok szemétláda meg is ússza, legalább valamennyi oda kerül, ahova való.

A másik, ami közvetlenül ezután jutott eszembe, hogy csodálkozunk, ha a cigányság ilyen szinten agresszív? Basszus, ebben nőnek fel, és mint a mellékelt ábra mutatja, ezt a fajta szocializációt már egészen kicsi korban 'elkezdik' (náluk). Gyurcsány Ferenc azt mondta egyszer, hogy a cigányság problémáit úgy lehetne a legjobban megoldani, ha a legfiatalabb generációt állami gondozásba vennénk, és így nem a megszokott közegben nőnének fel. Ez persze legalább akkora baromság, mint bármi, amit valaha is mondott, de a latens tartalommal egyet lehet érteni, ha értjük, hogy mire mondta.

Kár, hogy demokráciában ez is megvalósíthatatlan.