Harminc éves lettem én, meglepetés e költemény, és ahelyett, hogy örülnék neki, tiszta depressziós vagyok. Nem csoda, hogy a magyar hagyományban egyébként nem szerepelt a születésnap ünneplése (sokkal inkább a névnapé), hiszen ki örül annak, hogy megint egy évvel közelebb került a halálhoz?

A 18. születésnapom előtt még hajtottam az időt, hiszen bennem is megvolt a felnőtté válás vágya, és a naiv hit, hogy onnantól kezdve minden szebb és jobb lesz, aztán pedig nem igazán törődtem az évszámmal, hiszen huszonévesen az ember a legszebb férfikorát éli. De 3-assal kezdődni...az már számomra elég lehangoló. Már nem mondhatom, hogy huszonéves vagyok, és ha történik valami Ricsi és énköztem, már sokkal kevesebb embernek fogok kelleni a melegvilágban, mint mondjuk egy hete. Az a fránya 3-as annyi mindent megváltoztat...

Az utóbbi pár évben minden születésnapomat egy rövid, depressziós időszak előzte meg, és ahogy a tegnap betöltött évszámhoz közeledtem, ez minden alkalommal egyre súlyosabb lett. Egyre keserűbb lett a tudat, hogy mennyi évemet pocsékoltam el azzal áltatva magam, hogy tudok heteroként élni, a tudat, hogy mennyi ideig nem voltam önmagam ura, és még csak észre sem vettem, és a tudat, hogy ezek az évek elmentek, és semmi sem hozza őket vissza. Most mintha egy kicsit enyhébb lefolyású lett volna bennem az egész, avagy csak áttevődött a jeles alkalom utánra, azaz tegnapra és mára.

Szar dolog tudomásul venni, hogy a hajam tényleg hullik, és nem igaz, hogy "mindig is ilyen volt". Szar dolog tudomásul venni, hogy szaporodik fogamban az idegen anyag, a fogam anyaga pedig ezzel fordított arányban csökken. Szar dolog azt is tudomásul venni, hogy a pocakom egyre nagyobb valószínűséggel győz majd a kockásítási szándékkal szemben, hogy a jobb szemem látása brutálisan megromlott, hogy hol itt, hol ott sajog, és — nem utolsó sorban — hogy inkább szervezi az életemet a kényszer, mint az akaratom. Szar aztán azt is látni, hogy a nálam 10 évvel fiatalabbak, már egyáltalán nem úgy tekintenek rám, mint aki haver vagy barát lehetne (egy bizonyos illetőt leszámítva) számukra, és maguktól nem keresik a társaságomat, ha Budapesten laknak, ha nem. Az ilyen tényezők cáfolják azt az önámító kijelentést, miszerint mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát. Én hiába érzem magam 22-nek, ha mindenki más úgy bánik velem, mint egy 30-assal, aminek következtében én is elkezdek 30-asként viselkedni, és valóban hullani kezd majd a hajam és valóban mindenhol sajogni fog. Annyi kis reményem van, hogy az ismerősi körömben többen is vannak 30 felett, és általuk alkalmam van megtapasztalni, hogy 30 után is van (meleg) élet. 

Szóval a depresszív hangulat egyik összetevője ez, a többi az egészen más forrásból táplálkozik. Szombaton ugyebár tartottunk egy kis összejövetelt, aminek következtében csúnyán másnapos lettem. Azt hiszem, közben nem néztem ki csúnyán, és a filmszakadás is már csak az utolsó vendégek távozta után, fogmosás közben ért utól, ami ugye nem egy nagy emlék-veszteség. Defalla pálinkája után megkóstoltam még ezt-azt, és azt sem lehet mondani, hogy kevertem volna a piákat, hiszen csak pálinkát ittam, de a hosszúra nyúlt éjszakázás, az induló fáradtság és a kevés táplálék meggyengítette a védelmem, így végül csak térdre kényszerültem. Semmi probléma, történt már ilyen máskor is. A másnaposság és a tudat, hogy már megint így jártam nálam lelkifurdalást okoz, amit ezúttal még az is tetézett, hogy a takarításban sem voltam képes segédkezni a Ricsinek, és úgy eleve nem lehetett velem kezdeni semmit, egész nap. A mobilomat direkt kikapcsoltam, és csak késő délután nyomtam vissza, mert nem akartam, hogy a hülye csörgése ébresszen föl, és még szarabbul nézzek ki, mint egyébként. Ez persze megint lelkifurdalást okozott, mert hát milyen dolog egy ilyen jeles napon zárt ajtókkal fogadni a köszönteni érkezőket. Kicsit (na jó, nagyon) attól is tartottam, hogy a szüleim megint a szokásos kérdéseikkel jönnek, és akkor megint felerősödik bennem a tudat, hogy előbb-utóbb úgyis borul a bili, jelentős (és nem kívánt) változást okozva ezzel az életemben.

Ha egyszer elkezdem ezt a picsogós, önostorozós, elégedetlen stílust, akkor az már önmagát is gerjeszti, sőt, alkalmanként még sírásba is átcsap, szóval kár is lenne tovább sorolni, mi minden miatt (volt) szar a kedvem. Egyet azért még megemlítenék. Nagyon nehezen kezelem azt a helyzetet, amikor az általam kedvelt emberek egy csoportja rossz viszonyt ápol az általam kedvelt emberek egy másik csoportjával, és ezt ráadásul a társaságomban sem képesek zárójelbe tenni. Nem is beszélve arról, hogy amikor félhangos megjegyzéseket tesznek a másikra, óhatatlanul felmerül bennem a gondolat, hogy vajon rám is akad-e egy-két gúnyos jelző, amit vagy hallok vagy nem, és ha akad, akkor vajon mivel szolgáltam rá. Nehezen kezelem az ilyen helyzetet, mert én nagyon nem vagyok ilyen, ha pedig meghallok egy nekem címzett halk-de-ahhoz-nem-eléggé-hogy-ne-halljam mondatocskát, az baromira kizökkent a lelki nyugalmamból. Ez visszamenőleg is tönkre teszi az adott programot, ami kissé most is így történt. Nem tudom, miért nem lehet nyíltan (de nem alpári módon) megmondani valakinek, ha valami visszás dolgot követett el, ahelyett, hogy végtelenítve fújnánk rá, és ezzel eszkalálnánk az ellentétet/antipátiát. Nem csoda, ha azt érzem, hogy egy kis szánalomkupac vagyok, aki most is egész éjjel vagy magáról beszélt vagy ha nem, akkor is csak okoskodott (függetlenül attól, hogy egyrészt vendéglátó voltam, másrészt az egyik ünnepelt).

Szóval nincs jó hangulatom, és messze nem pozitívumként élem meg, hogy immár 30 évnyi tapasztalat és bölcsesség van a hátam mögött. Remélem, egy pár nap, és stabilizálódik a lelki nyugalmam.