Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán érdemes-e kommentelni, hiszen mit tudok mondani? Kifejezem, hogy sajnálom, hogy így alakultam a dolgok, együtt érzek veled, átérzem, hogy milyen szar, tudom, hogy nem könnyű de tarts ki blablabla sablon, még akkor is, ha komolyan gondolom és szívből jön...
De úgy van, ahogy írtad. Szar így, de nem tudsz mit tenni. Olyat legalábbis nem, ami jó lenne.

Captain: "Olyat legalábbis nem, ami jó lenne." De olyankor nem a kisebb rosszat szokás választani?

Szerintem igenis rajtad áll, 979. Olyan nincs, hogy nem tudsz mit tenni. Gyakorlatilag vagy tovább hazudsz még úgy életük/életed végéig nekik, vagy lesokkolod őket, de csak egyszer. Az elsőnek az a hátránya, hogy magadat teszed vele tönkre és a kapcsolatotokat, a másodiknak viszont, hogy mindannyiótokat, de valószínűleg rövidebb időre.

Nem értem, miért ne szembesíthetnéd vele őket, hogy még bizony egy olyan konzervatív közegbe is születhet "buzi", és ez van. Megszoksz vagy megszöksz.

Azért ekkora a szám, mert látom, hogy neked fontos anyukád (többek között). És ugyan a teljes szülői résznek én sem CO-ztam eddig, de annak, aki fontos nekem, annak igen (szintén anyumnak). Igaz, hogy nem konzervatív, de akkor is úgy érzem, hogy jól tettem. És pontosan azért tettem, mert én is szerettem őt, és már nekem is forgott a gyomrom saját magamtól, ha hazudnom kellett neki.

Amúgy fel a fejjel. A döntés a Te kezedben van.

Szerintem lenne néhány dolog, amit megtehetnél, hogy könnyebb legyen a helyzeted.

1) Ne támassz magaddal szemben irreális követelményeket. A húgod barátja előtt miért tűnnél gerinctelennek csak azért, mert egy órával korábban mész el a szokásosnál? Az ő világában teljesen mindegy, hogy te mit csinálsz. Egyéb részleteknél is úgy éreztem az olvasás során, hogy körülötted az emberek megelégszenek azzal, ha 70%-ot teljesítenek, te meg mindig szeretnél 150%-ot teljesíteni. Engedd el magad egy kicsit, nagyon jót tenne neked.

2) Igenis döntsd el, neked ki/mi a fontos, és próbáld meg alakítani az eseményeket. Szerintem például tök jó, hogy elvitted a húgaidat nyáron nyaralni. Én huszon-x évig éltem egy házban a testvéremmel, mégsem mondhatom el magamról, hogy ilyesmit tettem volna érte. Ha kényelmetlen anyukád új férjével időt tölteni, vegyél két mozijegyet, és menj el anyukáddal moziba, előtte/utána üljetek be valahova. Hívd föl heti kétszer, és csak kérdezd meg, hogy van.

3) Coming out. Az én tapasztalatom szerint sokkal erősebbek és makacsabbak az anyák, mint ahogy feltételezzük róluk. Egyetlen dolgot akarnak valójában (világnézetüktől függetlenül): azt, hogy a gyerekük boldog legyen. Ennyi. Úgy tűnik, anyukád jó, felelősségteljes embernek tart téged. Szerintem, ha elmondod neki, hogy mindent kipróbáltál, de tényleg meleg vagy, el fogja fogadni. Ezzel olyan helyzet elé állítod, amelyben el kell engednie a korábbi rólad alkotott képét. Ez rövid távon nagyon nehéz lehet. Ugyanakkor betekintést kap az életedbe, találkozhat a barátoddal, meggyőződhet róla, hogy boldog vagy. Ez szerintem annyival több és jobb annál, mint amit most kap, hogy hosszú távon ebben a forgatókönyvben sokkal boldogabb lesz.

4) Ez másoknak bejött: próbáld meg megfogalmazni, mit gondolhat anyukád rólad. Szánj erre egy kis időt, és mondd ki magadnak, szerinted anyukád mit érezhet általában, és főleg mik a veled kapcsolatos érzései. Ennek a gyakorlatnak lehetnek meglepő eredményei, és segíthetnek egy fontos döntés tudatos meghozatalában.

5) A bejegyzés bizonyos pontokon nagyon fatalista. Valami olyasmit mondasz, hogy tudod, hogy úgyis le fogsz lepleződni, de... Ha ezt tényleg elkerülhetetlennek gondolod (szerintem nem az), akkor főleg érdemes lenne tudatosan irányítani a folyamatot.

Persze erre a kommentre is vonatkoznak a szokásos disclaimerek: a saját helyzetedet csak te tudod felmérni, azt tedd, amit helyesnek érzel, ne hagyd, hogy bárki nyomást gyakoroljon rád, semmilyen erkölcsi kötelezettséged nincs a CO-ra, illetve amit nem találsz hasznosnak a mondanivalómból, azt felejtsd el, stb.

Pár órája azon gondolkodom, amit olvastam. Itt, Nálad délután. Nagyot ütött bennem. Azon agyalok , hogyan írjam le a gondolataimat, amik sorba jöttek. Talán azzal kezdem, hogy nálam amikor szinte minden veszni látszott, s nem bírtam tovább a kettős/hármas életet, a hazugságokkal, elhallgatásokkal, akkor mondtam el Apunak. Nem volt könnyű, de ez sosem könnyű - se neked, se a szülőnek. Apu után elmondtam a testvéreimnek. Anyu azóta nem kérdezi meg tőlem, hogy mikor nősülök. Úgy van vele, mint sokan. Ha nem beszélünk róla, akkor nincs. Pedig van. Ha elmegyek itthonról, több napra, akkor aggódik. Igen, felnőtt ember vagyok,nyugdíjas is, olyannyira felnőtt. Ám mindig az ő kicsi fia maradok. A rokonságnak/hozzátartozóknak pedig viccesen kell válaszolni amikor feszegetik a kérdést: "Mikor nősülsz?" Még előtte vagyok... elveszem tehén alól a szart, s lehet jönni menyasszonyt csókolni! Ezt kétszer elsütöd, nem fogják harmadszor megkérdezni. S mindenki azt hisz, amit akar... Rajtad múlik, hogy mikor, kinek. De ezt Te tudod, majd eldöntöd! Félreértés ne essék, nem biztatlak arra, hogy hazudj. Talán kisebb(?) hazugságnak számít, ha elhallgatod. Nem tudom. De akiket szeretsz, annak jobb, ha Te mondod el mintha "kiokoskodják". Vagy csak simán nem értik. Konzervatív az én családom is. De mmióta elérhető közelségben van egy buzi, aki ráadásul rokon/testvér/gyerek, másképp látják az egészet. Mondjuk, nem volt szokásban "köcsögözni", egyáltalán csúnyán, lemondóan beszélni addig sem, de azóta még véletlenül sem. Káromkodni sem itthon tanultam meg:)
Nem tudom, "átmegy-e" valamennyi abból amit mondani szerettem volna. Remélem, igen.

Ha az elméleti korlátokhoz kötöd a házasodást, akkor előbb utóbb mást- és mást kell kitalálnod. Vedd a példám, ha elégnek érzed: az ilyen kérdésre mindíg azt válaszoltam, hogy nem fogok semmiféle nővel összeházasodni, meg gyereket csinálni, eszem ágában sincs, minthogy nincs hozzám való nő. Mutasson akár egyet is, amelyik hozzám való... ilyet persze nem tud, szóval az indokok fel sem merültek, tényként elfogadták, hogy nőkérdésben nem kérdeznek, mégis megmaradt a kis világképük, amit békén hagyok, mert tulajdonképp nővéremen kívül már rég elszakadtam a rokonságtól, így nincs közük, másrészt akik ismernek azok tudják. Az, hogy valamennyire tartok kapcsolatot, nem jelenti, hogy bármit is tudnak rólam tesóm, vagy egyéb lényegtelen rokon, hisz az életükre nem gyakorlok hatást rég.

Köszönöm mindenkinek a biztató, nógató szavakat, az élménybeszámolókat és a tippeket. Tudom, mi a probléma, és tudom, mi lenne a megoldás, de éppen ezért írtam, hogy nem tehetem tönkre anyám életét a sajátom megkönnyítése érdekében. Ez éppen olyan szar dolog volna, mint most hazudni (sőt, sokkal szarabb).
Feszültség keletkezett bennem, ami vagy elpárolog (a következő látogatásig), vagy valamilyen irányba elindít egy folyamatot. Lehet, hogy a CO mellett döntök, lehet, hogy a Monogon által is javasolt "hagyjanak békén" stílusnál, esetleg a 'mindenki sejti, de senki nem hozza fel' stádiumnál. Ez nem most fog eldőlni, mindenesetre szívesen veszem a további tanácsokat is, hátha valaki már most elindít valamelyik irányba.

Jó a bejegyzés. Megindító, mint ahogy látni.. sok a reakció. Hát...inkább nem mondok semmit. Minden egyén és helyzet sajátságos, nem ismerjük anyud és a többi részletet olyan mélységben, hogy érdemi tanácsot adhassunk. Te érzed majd úgyis a megfelelő pillanatban a megfelelő megoldást.

Kedves 979,

azt hiszem, hogy nincs egyetlen üdvözítő módszer, vagy helyes döntés, mert maga a helyzet a szar, amiről meg nem te tehetsz. Nem mondom, hogy majd kiderül, ki mennyire áll melletted, mert saját tapasztalatom szerint ez nem ilyen egyszerű. Sajnos nagyon valószínű, hogy minden döntéssel veszítesz valamit. Mint katonai vezető-képzésben részesült személy, valószínűleg azt mondanám, hogy a legrosszabb mindenképpen az, ha sehogyan sem döntesz, de mint ember, mint Assam vagy épp mint leszbikus már ebben sem vagyok biztos. Nem is beszélve arról, hogy képmutató dolog lenne, mert én is szoktam a bizonytalan problémázásban lubickolni, és abba kapaszkodni, hogy "nyugalom, még semmi nem dőlt el". Szóval elsőként azt kell mérlegelned, hogy mennyire zavar a bizonytalanság, az, hogy esetleg majd indulatból vagy hirtelen hozol meg egy döntést, és ha zavar, akkor valamilyen út mellett határoznod kell. Nem azt mondom, hogy végleg, csak annyira, hogy az megnyugtató legyen. (Ismét az előző példánál maradva: ha egy tábornoknak kellene döntenie arról, hogy felrobbantson-e egy hidat, megakadályozva valamilyen hadműveletet avagy sem, és nem dönt sehogy, elképzelhető, hogy az ellenséges hadművelet bekövetkezik, de neki semmilyen más terve nincsen annak megakadályozására, hogy a hadművelet következtében civil területre bejutott katonák helyi lakosokat öljenek meg - lásd Bagdad.)

Ismerek egy lányt, aki együtt él a barátnőjével Magyarországon, a szüleivel közvetlenül nem érintkezik, csak levélben. A leveleit elküldi angliai barátainak, akik új borítékba teszik, megcímzik, feladják. Mintha a lány angliából küldené őket. Mivel a hivatalos verzió szerint ott van állása. A levelekben pedig kitalálja az életét, amit a szüleivel közölni szeretne. Hogy mindez megéri-e, azt megítélni nem lehet, azt csak ő tudja.

Szóval, lehet, hogy nincs megfelelő megoldás, nincs minden tekintetben pozitív vég. Ugyanakkor ebből a bejegyzésből, abból, hogy egyáltalán megszületett, erősen úgy érzem, hogy végülis el fogod mondani a szüleidnek, hogy mi a helyzet. És egyáltalán nem biztos, hogy ez olyan rossz lesz, ahogy számítasz rá. Az én szüleim még mindig ilyen félig-tudó helyzetben vannak az én dolgaimmal kapcsolatban, tudják, de nem akarják tudni, és ezt még egy szép, tiszta konfliktusért is elcserélném. Pedig nekik elméletileg tényleg semmi bajuk a melegekkel, ezt én is tudom, nem konzervatívok, ateisták...csakhát belegondolni abba, hogy ezt az "én lányom/fiam" csinálja...az egészen más. Én is nagyon tisztelem azt, aki ezt tisztázza, különösen, ha le is írja. Reményt kelt a többiekben.:)

Tegnap miután elmentem aludni blogolvasás után (hmm, s lám, megint másén szörfözök a sajátom írása helyett), gondolkodtam a bejegyzéseden. Megpróbáltam behelyettesíteni a helyzeted az enyémbe, és ezt az eredményt kaptam:
adott egy konzervatív család. Templom meg minden. Pap-fan nagyszülők.
Adott egy anya, aki alapjában véve konzervatív, de nyitott, és mindennél fontosabb számára, hogy a gyerekei teljes életet éljenek, mert ő keményen megtapasztalta milyen is az, amikor nem ura saját magának.
És adott a meleg fiú is.
A család úgyis kérdezősködni fog. Attól, hogy a családod, még nem kell feltétlenül őszintének lenned velük, mert családot nem választ az ember, tehát szeretni sem feltétlenül köteles őket. Nekem azonban úgy tűnik, hogy te anyukádat nagyon is szereted (ahogy én is az enyém), és szenvedsz azért, mert szenved azért mert látja rajtad, hogy szenvedsz.
Ha másnak nem is, anyukádnak szerintem elmondhatod. Ha megajándékozod a bizalmaddal és türelmeddel, akkor el fog fogadni. Nincs az a gát, ami egy anya törődését és szeretetét megállíthatná.
Persze benne van, hogy rosszul sülnek el a dolgok. Hogy akkor mit csinálj... azt a helyzet hozza.
Igaza volt az előttem szólóknak: az őszinteség a legjobb dolog. Még akkor is, ha nehéz, de vajon mi a jobb: rossz lelkiismerettel élni azért, mert titkolózol anyukád előtt, vagy őszintének lenni és kimondani az igazat?

m777g: valahogy úgy. Nem tudjátok a részleteket, ugyanakkor én csak a saját szemszögemből látom a dolgokat. Egy külső 'szemlélő' olyat is láthat, amit én nem, de mivel ti meg csak azt látjátok, amit én leírok, megint csak ott lyukadok ki, hogy igazad van.

Assam: neked is csak igazat tudok adni. Tökéletes meglátás, hogy ez a bejegyzés azt sugallja, hogy előbb-utóbb el fogom mondani. Eszembe jutott az az ötlet, hogy esetleg elküldöm nekik ennek a bejegyzésnek a linkjét, és máris túl vagyok a dolgon, de még ehhez sincs elég erőm. Olyan ez, mint a dohányzásról való leszokás: szép apránként jut el az ember a szükséges elhatározáshoz. Először elkezdi mondogatni, hogy le kéne már szokni, aztán bűntudata lesz minden ciginél, elkezdi magát szapulni, amiért még mindig szívja, stb. Valahogy így vagyok a CO-tal is.

Captain: a kérdés inkább így szól: rossz lelkiismerettel élni, mert titkolózom anyám előtt (is), vagy őszintének lenni, és meglépni azt, aminek beláthatatlanok a következményei. Persze bele nem fogok halni, de van már pár olyan ballépésem, ami ha eszembe jut, még mindig megremeg a gyomrom, évekkel később is. Érik a dolog, és ez a szempont is mérlegre került.

Ha úgy döntesz, hogy elmondod, nyilván akkor sem kell ezt azonnal megtenned. Az írásban közlés egyébként szerintem nem rossz ötlet, lehet vele élni, ha az ember fél az első reakciótól, és azt szeretné, hogy a szüleiben (bárkiben, akivel közöl bármi felkavarót) leülepedjenek az első indulatok, mielőtt neki magának kell beszélni velük. Viszont a beszélgetés akkor sem takarítható meg, és néha értékes lehet az első reakció ismerete is.

Ha nem akarod, hogy a szüleid hátralévő életedben olvassák a blogodat, akkor azért a linket mégse másold be nekik. Ha meg szeretnéd nekik mutatni ezt a bejegyzést, ki is szedheted, elküldheted e-mailben, fűzhetsz hozzá néhány megjegyzést nekik...de a link szerintem rossz ötlet.

Bármit is teszel, remélem, sikerül.

Abszolút megértem a helyzetedet.
A túl konzervatív hozzáállásról és hasonló helyzetekről én is tudnék mesélni...
Ezért valahogy teljesen átérzem.

Nyilván jó látni, hallani, ha valaki már átesett ezen és működik, ez az ideális eset, de a te családodat te ismered a legjobban, te tudod mihez hogyan állnak, ezért is vonakodik az ember, mert túl jól ismeri a másikat ahhoz, hogy tudja, mit reagálna, vagy mennyire nem tudná feldolgozni adott esetben.
Egyszer elérkezik az idő, és érzi az ember, ezt nem lehet erőltetni, se elhanyagolni. Kitartás!

SPF: pontosan. Két embert nagyon tudok irigyelni: aki képes odaállni, és a legtermészetesebb módon elmondani (lesz, ami lesz), és aki megvonja a vállát, az egész életét képes úgy leélni, hogy mindig elüti valamivel a témát. Én egyik sem vagyok.

www.youtube.com/watch?v=eWxQ1iqv_1I

Ha jól elmékszem Tamással (aka noncredam) is ez volt a helyzet régen. Ő is nagyon sokáig húzta-halasztotta az átuolást. Zi van abban a helyzetben, hogy megtette szeptember elején, és vannak olyan időszakai az életében, hogy kár volt, mert fájdalmat okozott a mamájának. Viszont legalább nem kell bújkálnia és hazudnia. Sajnos áldozatokat kell hoznunk a boldogságunk érdekében.

sp: köszi, és tudom is, csak a lépésre nehéz elszánnom magam.

Treen: igen, de előbb tisztázni kéne (amennyire lehet), mekkorák azok az áldozatok.