Ember tervez, Isten végez, ahogy mondani szokták, és ezt most nemcsak arra értem, amiről ez a bejegyzés szólni fog, hanem arra is, hogy már tegnap megírtam volna, de aztán máshogy alakult. Sebaj, az előző bejegyzésemhez úgysem volt senkinek egy szava sem, legyen ez a bünti.

Szóval bizony tavaly év végén meg Újév napján szokatlan mennyiségű fogadalmat tettem, és azt ígértem, majd referálok, hogyan sikerül őket betartani, teljesíteni. Lássuk akkor.

kevesebb étel kidobása: igyekeztem év közben odafigyelni, és ezt a fogadalmamat is szem előtt tartottam, amikor a hűtőben turkáltam. Merem állítani, hogy sokkal csökkentettem a kidobott ételek mennyiségét, de nullára sajnos képtelen vagyok redukálni. Egy negyed kiló kenyér, egy hirtelen megpenészedett valami mindig akad. Összességében azért teljesítettnek veszem ezt a pontot.

két diétás időszak: megvolt, sőt több is. Eredménye ugyan nem látszik, de ez talán azért van, mert egyiket sem tartottam elég sokáig. Nagyon nehéz ennyi elfoglaltság mellett főzni is, meg összeszervezni a vásárlást is, ráadásul úgy, hogy értelme is legyen a dolognak, azaz közben edzésre is járjak. De mivel a két ígért időszak megvolt, ez is pipa.

felülések: na, ez aztán egy nagy piros X. Azt ígértem magamnak, hogy 100-zal indulva minden nap egyel több felülést csinálok majd, mint előző nap. Asszem 113-ig jutottam, aztán végleg el is feledkeztem az egészről. Kockás has nuku (vagy valahol a zsír alatt). Ezt legközelebb egy kicsit határozottabban kell elhatároznom. Talán holnap?

folyamatosan írom, hogy mennyit költöttem: ezt bizony hiánytalanul, a legjobb tudásom szerint tartottam egész évben, az eredményeket folyamatosan közöltem is. Három bejegyzés még mindig hátra van, aztán lezárom 2009-et. Hogy menyire sikerült precíz lennem, és mennyi kiadás felejtődött el közben, az a napokban derül majd ki. Remélem, nem több, mint 1-2%.

megtanulok táncolni: ebben az irányban szinte egyetlen lépést tettem, ami talán azért van, mert nem szabtam határidőt neki. Azt tudni kell, hogy nem társastáncot akartam tanulni, hanem dizsis, dijung-disung zenére való mozgást. Annak van keletje manapság. Anno a Platennél látott tecktonik stílus ragadta meg nagyon a figyelmem, és mivel azt elvileg otthon, autodidakta módon is el lehet sajátítani, azt gondoltam, ez lesz a nekem való. Látványos, fiatalos és amatőr szinten nem is olyan nehéz. Ráadásul mások is oktatóvideókból tanulják/tanulták meg, abból pedig van egy rakattal a világhálón. Nem tettem le róla teljesen, de a tudásnak nevezhető felkészültség megszerzése még odébb lesz.

teljesítek mindent, amit a nyűgös tennivalók című bejegyzésben felsoroltam (meg aztán amivel azt kiegészítettem). lássuk ezeket sorban:

közösköltség nevemre való átíratása, addigi tartozás rendezése. Elvégezve.

intézkedés a Generalinál szintén megvolt. Tegnap fizettem be a 2010. első negyedére a biztosítást.

Főtáv elintézve, a számlák végösszegét már a bankszámlámról vonják le, automatikusan.

a Díjbeszedőt szintén elintéztem, és nem is volt olyan bonyolult, mint amire számítottam az előzetes kutakodások alapján. A számla már szintén az én nevemre szól (és nem nagyanyáméra), és ha jól tudom, vonják is a számlámról.

régi, közös bankszámla megszüntetése. Na, ezt nem sikerült elintézni, de nem én tehetek róla. Amikor nagyanyám meghalt, ezt is be kellett volna jelenteni a közjegyzőnek, aki az örökösödési dolgokat intézte. nem tettem, mert nem volt rajta szinte semmi pénz, ráadásul azt hittem, mivel tulajdonos vagyok, nem is öröklöm a saját vagyonom. Utóbb kiderült, hogy csak valami meghatalmazottként szerepeltem, szóval hivatalból kellett volna megszüntetni a számlát, én nem nyúlhatok hozzá. Azért ezt a pontot is teljesítettnek veszem.

az építményadó nevemre írását szintén elintéztem, de ezt már az önkormányzatnál.

új egyéni vállalkozói igazolványt is csináltattam, hogy szerepeljen benne a könyvelés. Itt még keletkezett egy pluszfeladat, de az már idénre marad.

a Pénzügyminisztériumnál sajnos nem regisztráltattam magam, mint mérlegképes könyvelő, pedig elkezdtem a procedúrát. Úgy el van rejtve a módja (avagy nem bassza ki a szemem), hogy mindig a 'majd holnap megkeresem' metódus lépett életbe. Pedig még erkölcsi bizonyítványt is igényeltem hozzá, ami így érvényét vesztette. Kérhetek majd újat.

a lakással kapcsolatos teendők közül elmulasztottam szigetelő-profilt venni a huzatos ablakokhoz. Ennek két oka van: 1. kiderült, hogy nem az ablak a huzatos, hanem alatta a belső párkány és a beton között van egy rés, amihez viszont nem férek hozzá, 2. nem kellett a cucc, mert találtam itthon. A feladat végül is megoldva.

villanykapcsolók lecserélése: egy lépést sem tettem, pedig még Tigri is kérdezgette rendszeresen, hogy mikor csináljuk.

világítótestek lecserélése: lásd fent. Idő egyébként lett volna rájuk, és talán még pénz is akadt volna, mivel azonban mindig több volt a várható kiadásom, mint a megkapott fizetésem, erre hivatkozva nem esett nehezemre elodázni a dolgokat.

lyukak a falakba, díszek átrendezése: ezeket sem intéztem el. Fúró kéne hozzá, és egy olyan időpont, amikor nem sértek házirendet.

— konyhai dekorációk: az eddigi egy üvegezett poszter mellé szereztem másikat is, de többet nem találtam vagy nem is kerestem. Még egy (max. kettő) kéne, aztán elégedett lennék a konyha dekoráltságával. Ez egy fél pipa.

előszoba újratapétázása. Vazze, ilyet is megfogadtam?

kisszobai komód szétszedése, és rendes összerakása. Lásd az előbb.

— lomtalanítás: bevártam az éves eseményt, és rengeteg dologtól megszabadultam. Maradt azonban még bőven, szóval ez is csak fél pipa.

fotók archiválása: ez megtörtént, már csak azért is, mert Rolandnak is le kellett őket másolnom, hogy ne maradjanak nálam közös dolgok (beleértve a nem-fizikaiakat is).

DVD tartó állványzat vásárlása: ez elmaradt, de azért, mert nem volt rá szükség. Néhány dolog minapi elrámolás, és mások átrendezése után felszabadult egy csomó hely, a polcokon, így ez a kérdés jó időre megoldódott.

blog összes bejegyzésének felcímkézése, illusztrálása. Ez megtörtént. A videók ugyan nem működnek mindenütt, de úgy oldottam meg, hogy rendszeres időközönként végigszaladhassak rajtuk, és lecserélgethessem őket működőkre.

— örökösödés elintézése nagybácsimmal: ez elmaradt, de nem miattam. Hagyjuk is.

kullancs elleni védőoltás megújítása: ajjaj, ez elmaradt...

anyajegy levétele a hasamról: ez is, pedig többször is eldöntöttem, most márpedig megyek.

vízóra csere: ezt egészen december elejéig tervezgettem, amikor is kiderült, hogy se pénzem, se időm nem lesz már rá. Pedig még ki is használhattam volna a háztartási adókedvezményt, ami jövőre megszűnik.

baráti Bt. ügyeinek lezárása. Még most is itt van, szem előtt az Önadózó végelszámolásokra vonatkozó lapszáma, hogy elintézzem ezt a dolgot, de már ez is 2010-re marad.

Hát, ennyi. Nem is tudom, mennyire jó az arány, de nem számolom ki. Az már eleve hasznos volt, hogy felállítottam magamnak ezeket a pontokat, hiszen volt egy terv, amihez tarthattam magam. Az ilyen mindig rendezi kicsit az ember életét, irányt szab neki, és az csak hasznunkra válhat.

Egészen tegnapig azt gondoltam, hogy 2010-re nem is érdemes fogadkozni, de most, hogy mindezt leírtam, meggondoltam magam. De erről majd a következő bejegyzésben.

Itt az év, sőt, az évtized vége, ezt illene lassan nekem is figyelembe venni, eddig ugyanis nemigen sikerült felfogni, hogy ennyire elszaladt az idő, és csak létezek bele a világba (meg takarítok). Három nap van hátra, és terveim szerint mindhármon egy-egy, a témával kapcsolatos bejegyzést fogok írni. Ez az első.

Tehát 2009. Elég sok dolog történt az idén, meg kell hagyni. Mind a saját életemben, mind az országéban, és persze a világ egészén is, de ez utóbbi most minket nem érdekel.

Januárban például megfogadtam egy csomó dolgot, ami egyébként nem szokásom, és főleg nem ekkora mennyiségben. Hivatalosan hat volt, de az valójában majdnem két tucat. Hogy mennyire sikerült őket betartani, arról majd holnap írok. Aztán volt újabb ukrán-orosz gázvita, gázellátási problémák a fűtési szezon kellős közepén, meg szmogriadó Budapesten, mert az jó. Ebben a hónapban írtam meg a 300. blogbejegyzésem is.

Februárban hatalmas törés következett be az életemben, miután szakítottam az addigi párommal. Majd két és fél évet voltunk együtt, és közben megtanultam autentikus meleglétet élni, meg megismerkedtem egy halom másik meleggel, akik egy részével máig tartom a kapcsolatot (a magam módján), másokkal viszont már nem. A Rolanddal azóta is heti rendszerességgel beszélünk, de már csak kb. egy hónapig, akkor ugyanis külföldre utazik, bizonytalan időre. Ez már régi terve volt, amit ráadásul a hátam mögött dédelgetett, szóval ha nem történik az a bizonyos eset, valószínűleg akkor is szétmentünk volna. Az eseménysorozat annyira kiborított, hogy nem is voltam képes foglalkozni az akkor a csapból is folyó üggyel, Marian Cozma veszprémi meggyilkolásával.

Márciusban aztán megmakacsoltam magam, és úgy döntöttem, nem játszom el megint a hajdani szakítás utáni féléves gyászt, hanem inkább előre tekintek. Huzamosabb ideig soroltam magamban a Roland azon tulajdonságait, amiket nem szerettem, azokat az eseményeket, amiket tüskeként őriztem a lelkemben, és ettől megerősödve felregisztráltam a Gayromeora. Volt néhány éjszakába nyúló msn-ezés, egy pár szarul sikerült randi, de aztán inkább arra a személyre koncentráltam, aki már korábban is felhívta magára a figyelmemet. Ekkor jöttünk össze a Ricsivel, és azóta is együtt vagyunk. Az ezekben a hetekben gyűjtött tapasztalatok nyomán azonban megírtam az egyik legsikeresebb bejegyzésem, amiben főleg az a vicces, hogy a Ricsi rengeteg dologban tér el az abban foglaltaktól, azt' mégis alig várom, hogy jöjjön már ma este. Az életem fontos eseményei az utóbbi időben jellemzően politikai változásokkal együtt történnek, így az új párkapcsolattal az MDF-frakció megszűnése, és Gyurcsány Ferenc lemondása is együtt járt. Persze tudjuk, hogy a Fletó azért a háttérből diktálja a tempót azóta is, de talán már nem sokáig kell ezt elviselnünk.

Jött az április, amikor folytatódott — az egyébként non-stop bohózat, — és az MSZP két hét leforgása alatt 18 miniszterelnök-jelöltet rángatott elő, míg végül Bajnai Gordonra esett a választásuk. Ezzel persze nem törték meg azt a tendenciát, hogy a gazemberek és piszkos múltú milliárdosok kezébe adják az ország irányítását. Ezt a hónapot egyébként a munkából és iskolai feladatokból való ki-nem-látás jellemezte, ja és végül majdnem lebuktam a munkahelyemen egy rosszul kezelt helyzet miatt.

Májusban tovább súlyosbodott a helyzet munka-fronton, de ez minden évben menetrend szerint bekövetkezik, szóval nem számít különlegesnek. 'Unalmas' napjaimat az dobta fel, hogy úgymond körözött a pénzügyőrség, akik sem akkor, sem azóta nem találtak meg, pedig én sem akkor, sem azóta nem bujkálok előlük. Ebben a hónapban elkezdtünk megismerkedni a H1N1 kifejezéssel, ami akkor még lánykori nevén, sertésinfluenzaként szerepelt a sajtóban, majd nem kis örömöt okozva nekem, Páva Zsolt Pécsett baromira elpicsázta Szili Katalint egy időközi országgyűlési választáson, ami előre vetítette a kormánypártok bukását a következő EP-választáson.

Júniusban ez be is következett szépen, ami tovább gyorsította a lavinát, azaz az MDF és az SZDSZ megsemmisülését, és törésvonalakat indukált az MSZP soraiban is. Magam is részt vettem a választás lebonyolításában, ami esetemben egy büszkén vállalt közérdekű feladat, akármennyire is fárasztó. Lett aztán szép, új blogsablonom, amit most is csodálhattok, azaz nem 'lett', hanem Dudi és Ysb készített el nekem. Közben én is sokat tanultam az ilyen netes izék terén, ami hamarosan jól is jön majd, amikor az új cég régi honlapját kell átalakítani. Ja, és e hónapban jelent meg az új 200 forintos érme is, ami olyannyira húzza az ember pénztárcáját, valamint ekkor tettük nyilvánossá a Ricsivel való kapcsolatunkat (jó, a Tigriék ekkor már tudták, de velünk együtt hallgattak).

Júliusban a 400. blogbejegyzést ünnepeltem, és egy felháborodás-sorozat nyomán új blogot is indítottam. Cody's volt a szerzőtársam, de ő azóta eltűnt a balfenéken, én meg azóta is csak arra koncentrálok, hogy egy héten legalább 2-3 alkalommal legyen egy-egy szó szerint átvett fogyasztóvédelmi témájú bejegyzés. Azért ez is több a semminél. Az év legmelegebb napján voltunk túrázni, ami felejthetetlen élményekkel ajándékozott meg bennünket, és remélem, hogy jövőre is megyünk. Talán azok is jöhetnének majd, akik tavasszal-nyáron elfoglaltságukra és/vagy vidéki tartózkodásukra tekintettel fújták le a megjelenést. Az újnak mondott kormány júliusban megörvendeztetett bennünket egy halom adóváltozással (például az ÁFÁ-t 20%-ról 25%-ra emelték), majd kisvártatva a libás bejelentette, hogy máris kifelé tartunk a válságból. Ez mondjuk nála heti program, és tartok tőle, hogy jövő tavasszal megint egy csomó ember be fogja szopni ezt a szar dumát. Ja, és ki ne hagyjam, hogy feloszlatták az egészen eddig semmilyen bűncselekményt (vagy vétséget) el nem követő Magyar Gárda Egyesületet.

Augusztus a nyaralás hónapja volt nálam: a Balaton mellett is pihentem egy keveset, meg fesztiváloztam is sokat. Az akkori barnulásból egy kevés még mindig megvan, amit ugye onnan tudok, hogy a vasaló égette rózsaszín háromszögem körül még mindig sötétebb a bőröm (de már csak kicsit). Ricsi 21 éves lett, és ajándékul elmentünk együtt Madonna budapesti koncertjére, ami hát...nem volt az igazi. Közben pedig két éves lett a blogom, és megsúgom, hogy azóta is csak öregszik. A közéletben ebben a hónapban egyszerre számoltuk a H1N1 áldozatait és a Halálbrigád fantázianevű csoport áldozatait, akik cigány embereket öldöstek sorra. Őket azóta elvileg elkapták, gyakorlatilag pedig minden jel arra mutat, hogy nem azok voltak az elkövetők, akiket gyanúsítanak, ebből pedig további elméletek gyárthatók. Ha ez nem lett volna elég, Sólyom Lászlót nem engedték be Szlovákiába, ami tovább borzolta a kedélyeket.

Szeptemberben 30 éves lettem; igazi gyász. Efölött azóta sem tudok napirendre térni, és kiveszett belőlem a fiatalság érzése is, amit görcsösen próbálok visszaplántálni a lelkembe. Ha minden jól megy, sikerülni is fog. Volt aztán Gay-Prideunk, amit sokkal nagyobb vihar előzött meg, mint ami indokolt lett volna, de hát a korábbi évekből kiindulva jogos volt a pesszimizmus. A blogom közben újabb frontot tört át, hiszen idéztek tőlem a Heti Válasz című politikai hetilapban, bár nem éppen hízelgő az eset.

Október következett, amikor is elvállaltam egy leendő internetes játék tartalommal való feltöltését. Hát, lassan haladok, de azért haladok vele, igaz, pénzt még nem láttam belőle. Volt sok munka ekkor is, és úgy tűnt, teljesen összeomlik a cégünk, de végül nemhogy sikerült kiiszkolni a romok alól, hanem még megerősödve is jöttem ki a helyzetből. Ezt persze ekkor még nem tudhattam. Október 23. ezúttal csendesen telt, senki nem bontotta le a fővárost, és nekem sem kellett elborult agyú rendőrök elől menekülnöm. Talán már mindenki a tavaszt várja, visszafojtott lélegzettel. Mivel így nem volt miről beszélni, a Sláger és a Danubius megszűnte volt  téma égen-földön. Nem kár értük, én most is azt mondom.

Novemberben két szálon futott az életem: egyrészt a munkahelyi fejlemények borzolták az idegeimet, másrészt pedig a fogorvos, de ő szó szerint. Ez a hónap idegileg, szellemileg, testileg és anyagilag is mélypont volt 2009-ben, bár egyik dimenzióban sem a legrosszabb, csak így együtt. A közéletben a szokásos témák érték egymást: Magyar Gárda, új rádiók (amik ekkor indultak), H1N1, Zuschlag, Hunvald meg a többi gazember, pártok bomlása és Orbánozás az egyik oldalon, sorozatos időközi választási győzelmek a másikon.

December pedig most van, azaz kár róla külön írni, elég legörgetni a lap aljáig a bejegyzéseket, itt van minden.

2010. sokkal másabb év lesz számomra, mint az idei volt. Optimistán tekintek előre, hiszen év vége felé egyértelműen konkretizálódott a közeli jövő, és kijelölődött számomra egy csomó út, amin elindulhatok. A kezembe került az életem...de ezekről a dolgokról majd holnapután (remélem).

Azt hiszem, az utóbbi 4-5 nap pihenése meghozta a gyümölcsét: ma olyan aktív voltam, hogy majdnem egész nap takarítottam, bár a végén még mindig semmivel sem lett jobb a komfortérzetem. Hiába a függöny- és ablakmosás, a három éve feleslegesen szem előtt levő dolgok eltevése, majd a felszabaduló helyek praktikus felhasználása, még rengeteg dolog van hátra, hogy igazán tisztának elfogadhatónak érezzem a lakást. Közben kettős szentségtörést követtem el: kidobtam egy feszületet és egy könyvet. Előbbi — kövezzetek meg érte, de — nekem semmit nem jelent, eltenni sem láttam értelmét. Ha nagyanyámra akarok emlékezni, ezer más tárgy segíthet ebben, semmi szükség nem volt erre a szocialista igényességű fadarabra. A könyveket már sokkal szentebbnek tartom, mint az anyagi értéket nem képviselő kegytárgyakat, és még azokat sem dobom ki, amik duplán megvannak vagy más kiadásban még egyszer. Ez azonban a "Dallas" című sorozat írásba foglalt példánya, ami — valljuk be — értékké nem tehető, el nem ajándékozható, kulturális értékkel sem bír, elolvasni pedig sosem fogom. A megjelentetése sem volt más, mint kinyomtatni egy kupac reklámújságot, repülnie kellett tehát.

De nem ezekről akartam írni.

Aktivitásom kihasználva készültem neki (mentálisan) a szakdolgozatom megírásának, így eljött az idő, hogy egyebek mellett az olvasóim segítségét kérjem.

Mélyinterjúkat kell készítenem, és ezekkel kell majd azokat a hipotéziseket alátámasztanom, amiket a dolgozat elején megfogalmazok, de az is előfordulhat, hogy végül egészen más eredmények jönnek ki. Ezekre az interjúkra keresnék alanyokat. Nem kell megijedni, semmi személyes nem fog megjelenni vagy harmadik fél birtokába jutni, és az intim részletekre sem vagyok kíváncsi. A téma főként a városi/vidéki meleg lét előnye-hátránya, költözési hajlandóság és a költözés/maradás okai, és persze minden egyéb, ami ezekkel kapcsolatos.

Ez egy tudományos munka (ha valaki esetleg nem lenne vele tisztában), amit végül társadalomtudós szakemberek fognak elolvasni. A diplomám megszerzésén kívül talán további haszna is lehet, ha valamelyik illetékes fantáziát lát az eredmények további firtatásában, bár ilyet azért nem merek remélni. A lényeg, hogy én elkészítsem, és más forrásokból szerzett tudással egészítsem ki.

Ha volna olyan, aki vállalkozik rá, attól csak annyit kérek, szánjon rám egy órát, és vegye fel msn-en a szakdoga979@freemail.hu címet, ahol kizárólag interjúztatás céljából fogok tartózkodni. Látjátok, még találkozót sem kell összeszervezni. Sőt, talán egy óra sem kell majd az egészhez. Persze aki esetleg ráérne egy személyes találkozásra is (és ismerem), azzal megpróbálhatjuk összehozni azt is, aztán kötetlenül folytathatjuk egy kávé vagy üdítő mellett.

Még pár dolgot kérnék:

- ha sikerül azonos időpillanatokban a gép előtt tartózkodni, és belekezdünk az interjúba, ne térjetek el közben a tárgytól, mert az nekem nagyságrendekkel megnöveli majd az utómunkálatok mennyiségét.

- interjú közben kerüljétek a smiley-k, tipikus rövidítések (h, am, szvsz, stb.) használatát, és úgy kezeljétek a dolgot, mintha nem én, hanem egy fontos munkát végző hivatalos személy kérdezgetne benneteket.

- emellett viszont hasznos volna az őszinteség, mivel abból keletkeznek valós adatok. Nem kérdezek semmi olyat, ami túlzottan a magánéletetekben vájkálna, semmi értelme tehát valótlanságokat állítani. Úgysem fog kiderülni, na de mi haszna van?

- és még valami: ha ismertek olyat, aki nem blogger, de kapható lenne ilyetén segítségre, kérlek továbbítsátok neki is a címemet, hogy felvehessük egymással a kapcsolatot. Legalább 30 interjúalanyra lenne szükségem.

Segítségeteket előre is köszönöm.

Nos, tegnapelőtt szerencsére nem következett be az, amit jósoltam, mert felfértem a buszra, sőt, még le is tudtam ülni rajta, és olvastam. Időben odaértem, és míg anyám dolgozott az üzletben, diót daráltam a kalácshoz. Szépen megérkezett a család, főztünk, ettünk, ittunk, aztán az új ebédlőasztal mellett a karácsonyi terítékek fölött megajándékoztuk egymást. Eddig szép és jó.

Később aztán felhívott a Roland, és boldog karácsonyt kívánt, meg én is neki. Sírt, hallottam a hangján. Gyorsan le is tette, de már késő volt, mert ez megalapozta a további hangulatomat. A napokban beszéltünk, és keserűséggel mondta, hogy nincsen senkije, és már alig várja a januárt, hogy végre külföldre mehessen. A kettő persze kissé üti egymást, de hát a részletekbe nem mentünk bele. Kézenfekvő lenne minden hasonló hívása alkalmával a képébe vágni, hogy "ugye, mennyit vesztettél azzal a próbálkozással?", de nem vagyok szemét. A legkisebb örömet sem okozna ez a diadalmas beszólás. Az alatt a majdnem 2,5 év alatt, amíg együtt voltunk mindig azt mondogattam neki, hogy legyen különb, mint mások, az a minimum tehát, hogy jó példával járok elöl. (Ezt csak a hangulatom illusztrálása végett:)

Ezután viszont rögtön eszembe jutott a Ricsi, aki szintén otthon volt ekkor, már napok óta, betegen. A Ricsiről pedig eszembe jutott, hogy ott vagyok anyáméknál, a testvéreim körében, és mégis egyedül vagyok, mert nem tartozom közéjük. Nem a válás meg a havonkénti látogatás miatt, hanem mert nem én vagyok ott, hanem valaki, aki szerintük vagyok. Az azonban egy más ember, és ha túlzás is lenne azt mondani, hogy annak köze nincs hozzám, lényegében ez az igazság. Idegenek között éreztem magam. Egy buzi az ultrakonzervatív családjában, aki mosolyog, de a mosolya nem őszinte, aki segít az ünnepi vacsora elkészítésében, de csak annyira, amennyire másnak is segítene. Ez a mindent-borító mivolta miatt feloldhatatlan hazugság megmérgezi most már az édesanyám iránti érzéseimet is. Miközben szentestének a szeretetről és az örömről kellene szólnia, én fuldoklom köztük, és menekülni akarok. Lesem az órát, mikor lesz már alvásidő, reggel visszaalszom, amíg csak tudok, aztán kifogást keresek, miért megyek korábbi busszal, mint szoktam. Nem jó ez így. Apámékat egy évben kétszer látogatom meg, bár esetükben még mindig erős a hajdani megaláztatások okán érzett gyűlölet, és az egymás kölcsönös leszarása. Annak tehát van más oka is, változtatni sem kívánok. A színesen világító füzér fényében ott ülök lelkileg magányosan, és arra gondolok, hogy aki igazán kéne, az vagy 200 km-re van tőlem. Senki más nem is kéne...vagy csak részemről annyi, hogy végre borítsam a bilit, utánam a vízözön. Később azért beszélünk telefonon — én lopva, lehalkított hanggal, egy sötét és üres szobában, — boldog karácsonyt kívánunk egymásnak. Mindketten saját családi körünkben, ami esetemben olyan, amilyen.

Aztán felhívom a barátomat is. Éppen akkor akart ő is hívni. Hallom a hangjában, hogy fáradt, és hogy neki sincs jobb kedve, mint nekem, bár egészen más miatt. Nemrég halt meg az apja; ez még csak a második karácsony nélküle. Nem mondja ki, mert a maradék családja körében ül, és nem akarja elrontani a vélhetőleg épphogy összetákolt hangulatot, de én tudom, mert ismerem. Felszínes jókívánságok után hívom a következő számot.

A nagybácsim reszketeg hangon veszi föl. "Boldog karácsonyt kívánok" — mondom neki a szokásos zsiványos éllel, mire elmeséli, miért nem olyan boldog neki most ez a karácsony. Nemrég vásárlásból hazafelé tartva összecsuklott az utcán, és alig bírt hazakeveredni. Taxit kellett hívnia. De ez még hagyján, mert kedden, amikor egy barátnője becsöngetett, ajtót akart neki nyitni, de elesett a szőnyegben, és beverte a fejét a hűtőbe. Nem is bírt felállni onnan, bárhogy próbálkozott, és végül a mentők fektették be az ágyába. Azóta kerettel jár a lakásban is. Mindezt pedig azon a lefittyedt ajkas hangon mesélte el, amit már jól ismerek. Kétszer hallottam ilyet, egy-egy szerettemtől, és mindkettő után temetésre kellett mennem, amiből az egyiket ráadásul én 'szerveztem'. Ez lesz a következő szervezésem. Ma voltam nála — gyanítom, hogy utoljára,— és a látvány megdöbbentett. Egy nemrég még 136 kilós, majd' két méteres ember lefogyva, lógó bőrrel, remegő kezekkel, kócos hajjal, és amitől a jeges borzongás futott át a hátamon: besárgult bőrrel. Bár reszkető hangjával még a választási esélyeket latolgatta, még a lakása elidegenítését firtatta, nem hinném, hogy bármelyiket is megérné. Azért tudom olyan jól, ki mikor halt meg, mert eddig mindegyikük választási évben hagyott itt bennünket, engem.

Szóval jó kis körtelefon volt ez szenteste. A sírás kerülgetett, és amikor valami téma kapcsán, csak úgy mellesleg kifakadt belőlem, hogy "27 évemet úgy éltem le, hogy másoknak engedelmeskedtem", ebbe a mondatba olyan keserűség zsúfolódott bele, csak úgy spontán, hogy anyám egy kicsit meg is szeppent. Szólt ez annak a helyzetnek, hogy ott ülök, mint a hazugság manifesztációja, és annak, hogy úgy érzem, elvesztegettem életem legszebb éveit. A hajam megállíthatatlanul hullik, és ez mindig emlékeztet arra, hogy már betöltöttem a 3. X-et. Nem is tudok már magamra fiatalként gondolni. Az eszemmel persze tudom, hogy az vagyok, de nem érzem. Ez nagy teher a nap 24 órájában.

Ami pedig a hab a tortán, hogy amikor anyunál rákérdeztem, halaznak-e még, azt mondta, már egyáltalán nem. Annyira felment a gázár (trópusi halakról van szó), hogy olcsóbb volt beszüntetni az egészet. Hát a papagájokból meg lehet-e élni? Á, abból nem, az csak kiegészítő. Tengerimalac? Az is semmi. Nyulak? Majd húsvétkor. És akkor mi lesz jövőre?

Széttárt karok.

Szép az élet.

Ez kérem egy időzített bejegyzés, amit 23-án este, fél 11-kor írtam, és amit azért írtam, hogy lássátok, gondolok rátok még a sok bosszankodás között is.

Ezekben a percekben ugyanis a Népligetben tobzódom, és szidom az összes népeket, amiért pont ugyanakkor akarnak utazni, amikor én, és pont ugyanoda, ahova én, ezért nem fértem fel az előző buszra, a Volán meg nem indított mentesítő járatot. Itt állok a fagyban, hót idegbetegen, és fogadkozom, hogy jövőre autót veszek, és a tervek között jogsi már meg is előzte a német nyelvvizsgát, meg az így megszerzett diplomát.

Na, de ne foglalkozzunk a szánalmas kis problémáimmal, hiszen nem erről szól ez a bejegyzés, hanem arról, hogy

BÉKÉS BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDEN KEDVES BLOGGERTÁRSAMNAK, ÉS BLOGOT (MÉG) NEM ÍRÓ OLVASÓMNAK!

Egyetek sok bájglit, tömjétek tele magatokat ünnepi koszttal, de azért legyen egy kis lelkifurdalásotok a felszedett kilók miatt, és 27-én máris irány a konditerem. Ne vitatkozzatok sokat a családtagokkal, arra ott az év összes többi napja, az ajándékokat pedig örömkisugárzással az arcotokon köszönjétek meg, ne úgy, mint én, aki általában úgy reagál a kibontott csomag tartalmára, mintha azt mondták volna neki, "10 óra múlt 5 perccel". Szenteste ne a Mikulást várjátok, mert az majd csak 10 év múlva hozza az ajándékot az addigra vélhetőleg teljesen kitúrt Dzsízöszka helyett. Ugyanilyen megfontolásokból a harisnyák is a fiókban maradhatnak. Nézzetek sok ünnepi műsort, főleg Viasatot, ahol 25-én este — kimondottan az ünnep alkalmából — a Végső állomás 3-at fogják adni, csak ne felejtsétek el, hogy a DVD-verzóval ellentétben ezúttal majd hiába nyomkodjátok lelkesen a távirányítót, nem tudjátok szabályozni, hogyan múljanak ki benne a szereplők (vagy sehogy se). De tudjátok mit? Inkább ne is nézzetek tévét.

Én is csak kicsit tűnök el, holnap már vissza is térek. Ez meg itt egy illusztráció gyanánti pfujizléstelen kép:

Miután az utóbbi időben többszörösen megállapítottam, hogy mizantróp vagyok, nekem még karácsony előtt is szabad méltatlankodni. Most ezt fogom tenni.

Kezdem azzal, hogy miért van, hogy a ház melletti bódébolt előtt még a legnagyobb fagyban is ott italoznak és hőbörögnek a környék 30-as prolijai? Reggel, amikor munkába megyek, már ott kávéznak, este meg az utcán söröznek, mivel bent nincsen elég hely mindannyiuknak. Télen-nyáron ott állnak, és miközben hangosakat böfögnek, ömlik belőlük a tudatlanság. Tegnap például az ütötte meg a fülemet elhaladtamban, hogy a szeptember 11-i merénylet, "amikor a repülőgéppel nekimentek annak az izének", az 10 éve volt. Hát persze, jó lesz az 9-nek is. (Úristen, már kilenc éve?!) Pedig ezek nem öregemberek, akik már felejtenek, és nem is gyerekek, akik még nem tudnak ilyesmiről. Meglett családapák, akik felesége és kisgyereke nyáron általában a közeli homokozóban ücsörög, ilyenkor meg nyilván otthon tévézik, úgy okosodik a Maunikán. Valószínűleg az a 16% is közülük kerül ki, akik szerint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke Orbán Viktor, ergo ő tehet minden bajról. Nincsen ezeknek munkájuk? Nem tudnak ezek olvasni? Mármint a feliratot, ami az üzlet ablakába van kiragasztva igényes A/4-es lapon, és az áll rajta, hogy az üzletben és előtte tilos az alkoholfogyasztás. Persze, tudjuk, hogy az csak amolyan "mosom kezeimet" felhívás, a söröcskékért nagyon is jól jön a pénz. És ha hozzáteszem, hogy a köztéri alkoholfogyasztás büntetendő, hogy a ház lakóinak nagy része rendőr, és hogy a rendőrőrs 25 méterre van tőlünk, akkor megállapíthatom, hogy valami itt nagyon rosszul működik. Például az, hogy ezek az év 365 napján, 40 fokban vagy akár -15-ben is ott röhöghetnek szarvasbőgésre hajazó hangjukon.

Mondjuk az kétségtelen, hogy nincsen minden rendben kis hazánkban, ezt újra meg újra meg kell állapítsam. Nyilván azért, mert ideáltipikus a gondolkodásom. Amiért lassan minden téren egyre abszurdabbak az állapotok, még igyekszem nem abba a hibába esni, hogy mindig csak az előző  képest mérem a romlást. Én a normálishoz próbálom mérni, igaz, így mindig csak leesik az állam, mint a szombati hó. Mert az aztán leesett, és lent is maradt, ott, ahová a Jóisten szórta. Hogy 300 BKV busz azonnal lerobbant, a maradékot meg egész éjjel járatták, nehogy lefagyjanak, a fővárost minősíti. Hogy két fővárosi pályaudvar totálisan behalt, a harmadik meg csak ímmel-ámmal működött, megadva ezzel a kegyelemdöfést az amúgy is haldokló vasúti közlekedésnek, az az országot. Az meg, hogy a hó szinte minden ház, hivatal és üzlet előtt ott maradt, az állampolgárokat. Most komolyan, azért nem takarították el szinte sehol, mert hétvégén senki nem dolgozik? Hétfőn reggel bankban kezdtem, ami nincs 200 méterre a háztól. Havas volt a ház előtt az utca meg mellette is, havas volt a pék mellett, a bank előtt és a banktól a metró végállomáshoz vezető út melletti 20 házból 18-nál. Ez elképesztő! Tavaly még ahogy esett, úgy lapátolták, többek között a mi lépcsőházunk gondnoka is, elvégre ezért kapja a fizetését abból a pénzből, amit a lakók közösköltségként leperkálnak. Megjegyzem, a hólapátolás nem passzió, és nem pedantéria, hanem kötelesség. Ha én munkába menet elbaszódom az utcán, akkor az már munkahelyi balesetnek számít, amit az OEP külön vizsgál, hiszen szeretné, ha nem neki kellene fizetni a táppénzt, hanem a munkáltatónak. A munkáltató meg szintén nem szeretne fizetni a nem dolgozó embere után, ezért ha be tudja bizonyítani, hogy a baleset oka az adott épület tulajdonosának/gondnokának kötelességmulasztása, máris az illető viseli a terheket. Az utak közül hétfőig csak a legfrekventáltabbak voltak tiszták, az összes többi úszott a leendő latyakban, de a kereszteződések járdáit sem lehetett látni, pedig az önkormányzat dolga lenne ez utóbbiak tisztán tartása. Hol vannak a hómunkások? Hol vannak a közmunkások? Ja, Zuglóban most legalább szívott az a kupac ember, akik valószínűleg segély ellenében lóbálják az utcán a seprűiket, mivel ezúttal muszáj volt valami látványt is produkálni, nem csak úgy végigcammogni az utcán egy halomban. Nem működik itt már semmi sem. Az utca mindenkié, ergo senkié sem, de ha tovább megyek, itt már semminek sincs gazdája.

Milyen dolog például az is, hogy a Vörösmarty téren rendezett éves karácsonyi vásár és zabálda helyszínét szintén 10 centi hó lepte vasárnap este? Nem volt egyetlen ember, aki kiszalasztott volna oda egy kis csapatot, hogy azok legalább látszólag emberi állapotokat teremtsenek a külföldiek által leginkább látogatott környéken? nem volt egyetlen árus, aki legalább a maga standja előtt ellapátolta volna a havat gyorsan? Nem és nem a válasz. Az ország leromlott gazdasági állapota csak másodlagos a pszichés pusztulás mellett, és amíg utóbbit valaki helyre nem teszi, addig semmi esélyünk kilábalni a szarból.

De ha már karácsony, megemlíteném azt a kivetítőt, ami a Lehel út és a Hungária körút kereszteződésében fényszennyez. Ezen közérdekűnek látszó hirdetések mellett zömmel reklámok futnak, és mivel — szintén hétfőn — sikerült vagy 6 percig egy helyben tobzódnia a valagamat furikázó villamosnak, volt időm megtekinteni a tartalmát, amiből csak két dolgot emelnék ki. Először is külön képsort láthattam "Boldog hanuka!" felirattal, meg menórával, amivel persze semmi baj, hiszen zsidó ünnep is van (ami ha jól tudom, holnap ér véget), gondoljunk rájuk is. Hogy ki közölte a 'reklámot', az nem derült ki, de mindegy is, hiszen miért ne táplálhatta volna az eszközbe maga a tulajdonos? Cserébe viszont vártam, hogy akkor most a többségi társadalomra is gondolt valaki, és mindjárt jön a keresztény ünneplőknek szóló jókívánság. És csak vártam, vártam, már váltott a lámpa, indult a villamos, tekertem a nyakam cefetül...amikor végre megjelent a felirat: "Kellemes ünnepeket kíván..." — itt képváltás — " a Bódi család", és a szöveg mögé szépen oda volt illusztrálva az üveges szemű meg a neje. Hát gratulálok! A továbbiak rasszizmusnak és/vagy antiszemitizmusnak számítanának, a tartalomtól függetlenül, ezért itt befejezem ezt a témát.

Inkább átváltok valami pozitívabbra. Például azzal büszkülök, hogy kedden este egy nekifutásra beszereztem az összes ajándékot a négy szülejemnek, a négy testvéremnek, a nagybácsimnak, a barátomnak és a páromnak, így minimális agyvérzés mellett oldottam meg az idei Vásárlás Ünnepét. Általában ilyenkor már csak üresen tátongó, kifosztott polcok között flangálhatok tanácstalanul, de az idén nem volt ezzel probléma. Hiába, megaszondták a tévében is, hogy válság van, az embereknek nincs pénzük vásárolni. Lássuk az örömöt az ürömben: volt választék a boltokban, januárban meg majd fillérekért vágnak hozzánk mindent. A lóhalálában vásárlásnak egy nagy hátránya van: ötletek és idő híján snassz kozmetiaki csomag halmokkal érkezek minden rokonhoz, de azokat legalább ajándékutalványokból is kifizethetem, így több készpénzt tudok elcseszni hülyeségekre.

Ricsi meg úgyis olyan dolgot kap mellékbüntetésként, amit majd együtt kell megvenni, vásárlók tekintetében üresen tátongó üzletekben, kétségbe esett tulajdonosoktól. Könnyedén vészelem át az idei karácsonyt, na.

... ugyan még nincs, de ha huzamosabb ideig úgy folytatnám, ahogy múlt hét pénteken elkezdtem, akkor minden bizonnyal szereznék egyet.

Pénteken munka után ugyanis céges buliba mentünk, a — már nem — főnököm, a könyvvizsgáló, a vezető könyvelő és én. Ugyan az egész cég hivatalos volt a nagy zabálásra, a többiek különféle hivatkozásokkal visszamondták, maradtunk tehát négyen. A Mexikói útnál levő Trófea étteremben voltunk, amiben az a jó, hogy egy fix összeg lefizetése után korlátlanul lehet fogyasztani az önkiszolgáló módon összeszedett ételekből, és 'ingyen' van a sör, bor, pezsgő, kávé, valamint az üdítők. Jó kis hely. Ha nem enni mennék, akkor is érdekes volna számomra ott ücsörögni, mivel számtalan látványos példát találni az emberi kicsinyességre. Szerencsére — előzetes várakozásaim ellenére — fejesek ezúttal nem voltak, és még az alkalmazotti gárdával sem kellett vegyülnünk. Beültünk egy kis boxba, csatlakozott hozzánk a nagyfőnök meg a jobbkeze, aztán elemésztgettünk ott egy másfél órácskát. Ittam egy pohár pezsgőt, meg egy másik pohár bort, de ez még csak a felvezetés volt.

Utána ugyanis rohantam a blogtalálkozóra, ahol már egy kicsit jobban elengedtem magam. Szinte pontosan a meghirdetett időpontban érkeztem meg, és szerencsére ezúttal nem kellett egyedül ücsörögnöm, a szervezőket és a többieket várva. Ott volt már Cube és Captain, Cube párja (?), Matin és Ricsi is (bocs, ha valakit kihagytam). Ledobtam az öltönyt, és mire kikértem magamnak az első Becherovkámat, már jöttek is a többiek, Lost és Földije, Pape, Tigri és Andreas, Pablo, SPF, Assam és sokan mások. Szokás szerint kicsit döcögve indult a beszélgetés, de aztán egészen belelendültünk. Számításaim szerint legalább 7 felest ittam meg közben, de távozásunkkor csak ötöt kellett kifizetnem. Lehet, hogy tényleg csak öt volt? Elbúcsúztunk a rajtunk kívül utolsóként távozó Assamtól, aztán hazabuszoztunk a dermesztő hidegben. Megúsztam másnaposság nélkül.

Szombaton este egy házibuliba voltunk hivatalosak, ahol a tévéből ismerős Beugró című műsor utánzása volt a fő program. Míg összejött a tíz feletti létszám, muszáj voltam alapozni kicsit, hogy ne égjek be a marhulás közben, szóval: bólé + pálinka + Jagermeister, és máris nem számított semmi. A 10 jelenet közül egyszer bankrablót kellett alakítanom, akire közben ráhajtott a (meleg) biztonsági őr, és akinek egy transzvesztita pénztárostól kellett elhappolni a kassza tartalmát, máskor meg egy castingon megjelent travit kellett eljátszanom, akinek miközben a buzibár tulajdonosát kellett meggyőzze kvalitásairól, a konkurens travival is meg kellett küzdenie a szerepért. Külön csavar, hogy első alkalommal csak egyszavas mondatokat mondhattam, másodszorra meg az előre megírt idióta mondatokat kellett beillesztenem a szerepbe. Egy harmadik játékban egy AIDS-teszten megjelent megszeppent buzitól kellett (volna) nővérként vért vennem, folyamatosan változó stílusban (kurvás, együttérző, stb.), persze úgy, hogy közben a másik szereplőnek is váltogatnia kellett a stílusokat. Rég röhögtem annyit, mint ezen az estén, és mivel kevés volt a játék, a végén még egy rögtönzött Mónika Showt is csaptunk, ahol én voltam Maunika. Közben persze erőteljesen becsíptem, de legalább volt, ami hazáig melegen tartott.

Vasárnap kómáztam/tunk, meg eleve délben keltem. A napi program az lett volna, hogy a mai munkahelyi karácsonyozáshoz valami olcsó bóvlit vegyek, és mivel már vagy két hete mondogatom, hogy ki kéne menni a Vörösmarty térre, most láttam elérkezettnek erre az időt. Jó későn értünk ki, ráadásul egész nap nem ettünk szinte semmit, szóval 10 percen belül úgy átfagytam, hogy néhány kézzel készített szappan megvásárlása után már iszkoltam is vissza a metróba, a Ricsi meg utánam. Füstölgött egy kicsit, amiért ennyit készültünk, utaztunk, aztán már vissza is mentünk a lakásba, de megértem. Forralt borral ugyan késleltethettem volna a dolgot, de két nap vedelés után nem akartam megint inni.

Ma úgyis kellett megint, mivel eljött az utolsó munkanap, meg a karácsonyi beszélgetés. A főnököm sütött-főzött, tortát rendelt, mindenki más meg behordta a csetreszeit, ajándék gyanánt. Kisorsoltuk szépen a sok vacakot (ahogy szoktuk), aztán nekiláttunk enni-inni. Megint négy felest erőszakoltak belém (most erőszakolni kellett), de közben kaptam egy mécsestartót töltettel, némi bonbont meg egy könyvet a főnököm jókívánságaival kipingálva. A következő munkanapon már nem lesz főnök, csak üzlettárs. Az utolsó problémás alkalmazott (aki jelenleg gyerekkel van otthon) bejelentette, hogy néha még benéz, de már nemigen jön felénk, és másik munkát is talált magának, szóval ez is spontán megoldódott. A főnök férje sok sikert kívánt nekünk, aztán szépen elszállingóztunk haza.

Hát, nem unatkoztam, de inni most egy darabig nem kéne.

Zsúfoltság után és zsúfoltság előtt vagyok, de azért talán nekem is jut majd egy kis pihenés az ünnepek alatt.

Ami eddig említésre méltó volt ebben a hónapban, az az, hogy túl vagyok első ügyvezetői telefonhívásomon és első ügyvezetői leendő-partneri megbeszélésemen is. Ha a bankszámla nyitást nem számolom. Ez a megbeszélés mondjuk kissé idegtépőre sikeredett, mivel I. nagyon bedobta magát. Elméletileg én beszéltem volna a cégalapításra készülő pasival és leendő társával (feleség?), de azért rákérdeztem I-nél, hogy jelen kíván-e lenni. Naná, hogy igen, ami nem is volt baj, hiszen azért a torkomban dobogott a szívem. Ugyanez viszont szerencsétlen húzásnak is tűnt egyben. A legnagyobb decemberi hajtás közepén megérkezett az illető, pontban 9 órakor. Készült, hozott magával kis kérdésgyűjteményt, a kérdéseit pedig sorra feltette. I. persze rögtön magához ragadta a szót, és mondta a magáét, persze a szokásos stílusban, fittyet hányva arra, hogy a tárgyalópartnere nem szakember, és nem sokat ért a szakmai szövegből. Amikor merev testtartásban mohón ühümmözött, akkor tudtam, hogy most kell közbelépnem, és gyorsan elmondtam ugyanazt emberi nyelven, de I. aztán újra folytatta a szakmai sztorizást, se vége, se hossza szóáradatát. Két óra múltán már egyre gyakrabban tekintgettem az órámra, hiszen nekem még rengeteg dolgom volt, és néha már tényleg belerúgtam volna az asztal alatt, hogy térjen már észhez, de nem vette észre magát. 11:45-kor aztán elnézést kértem, rábíztam őket I-re, és dolgozni mentem. Végre ehettem egy pár falatot reggeli gyanánt, és némi folyadékot is magamhoz vehettem. Fél kettőig ültek ott, amikor már az egész iroda felháborodott és éhezett, és kialakult az az egyöntetű vélemény, hogy nekem kell beszélni az ügyfelekkel, mert ez így nem jó. Összesen 8 munkaóránk ment rá egy olyan ügyfélre, aki még nem is létezik (könyvelési szempontból), és nem is biztos, hogy majd hozzánk jön könyveltetni, ha egyáltalán sor kerül a cégalapításra. Ez luxus.

Ugyanúgy tegnap az elvesztegetett órák miatt dolgoznom kellett, mint az őrült. Se blogírásra, de még olvasásra sem volt időm, és még így is maradt egy csomó dolog, amit el kell végeznem hétfőig. Akkor dolgozom ugyanis utoljára ebben az évben. De ne szaladjunk ennyire előre. Este kis kitérőt tettem a Keletihez, mivel meg kellett vennem mára a vonatjegyet. Bár erre előzetesen felkészültem, mégis sokkolóként hatott rám a vonatjegy kedvezmény nélküli ára, ugyanis ebben a félévben nem érvényesíttettem a diákomat. Ez volt a lustaság ára, na meg a visszaútról se feledkezzünk el. Ma megvolt a vizsga, így a szabadnapon túl közel 10000 Ft-omba került az az írásbeli, ami nem is biztos, hogy sikerült. Bár mindenről tudtam írni, a tanár nagyon 'oldal'-azott, nekem viszont elég aprók a betűim, így a sok is kevésnek tűnik leírva.

Volt még mostanában pár filmélményem, ezekről röviden. Megnéztem a Paranormal Activity-t, amiről Lost blogjában is olvashattok. Egy házibulin már láttam belőle részleteket, így tudtam, mire számíthatok és mire nem, de az biztos, hogy ezek nélkül a részletek nélkül befostam volna a moziban. A semmitől. Ha valaki kíváncsi rá, akkor feltétlenül moziban nézze meg, amíg teheti, mert otthon nézve ez a film egy nagy nulla. Kell a nagy vászon meg a közeg.

Láttam aztán a Zombieland-et, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, mivel egy sokkal viccesebb vígjátékra számítottam. Az előzetesében gyakorlatilag minden poént lelőttek, a cselekmény meg a semmiből indul, és ott is végzi. Mintha felütnénk egy regényt elolvasnánk a közepéből 10 oldalt, aztán becsuknánk. Persze azért nézhető.

Harmadszor is voltam moziban, ami egy hónapon belül szokatlan (és még negyedszer is megyek, az Avatarra), akkor a Törvénytisztelő polgárt lestem meg. Az előző kettővel ellentétben ebben egyetlen pillanat sem volt, amikor untam volna magam, sőt, a 2/3-ánál már előre 10/10-esnek állítottam be magamnak...aztán jött egy fordulat, ami szerintem az egész sztorit hazavágta. Kár érte.

A DVD élményeim ennél egy fokkal jobbak, és most nem A 13-as rendőrőrs ostromára célzok. Bár klasszikus, és bár az IMDB-n 7 fölötti értékelése van, ez a film egy rakás szar, Carpenter ide vagy oda. Nézhetetlen, hagyjuk is. Ricsi jóvoltából viszont láttam A gépész című filmet, ami baromi nyomasztó, viszont a lelkiismeret-furdalás általam eddig látott legzseniálisabb vásznon való megjelenítése. Ajánlom mindenkinek. Végül — hogy a filmes kitérőt lezárjam — újranéztem a Holtak hajnala remake-et, ami másodjára még jobb volt, mint elsőre. Ez egy nagyon jó zombis film, talán az egyik legjobb, ha a technikai megvalósítást is figyelembe vesszük. Kár, hogy Romero másik nagy klasszikusának újrája ennek a közelébe sem ér, és kár, hogy a mester még egy hatodikat is csinál, előre láthatóan még a Holtak naplójánál is gyengébbet. Pont.

Szóval elérkeztem egy nagy vízválasztóhoz a hónapban, a mai vizsgához. Jellemző rám, hogy csak mindig valamilyen jelentős eseményig látok előre, és csak ha azon túl vagyok, akkor nézek körül, hogyan is állok. Akkor most nézzünk körül.

Van még tehát két munkanapom, 6-8 napnyi munkával. Ezekből csak a legszükségesebbeket fogom megcsinálni, a többi januárra marad. Egyszerűen nincs mindre idő, de nem is baj. Holnap este ugyebár blogtali, előtte pedig kondi lett volna, de ma hívott a (még két napig) főnököm, hogy vacsorára hívtak bennünket. Voltunk már ilyenen, de ugyanez az ügyfél az utóbbi két évben 'lerendezett' bennünket néhány echte olasz ajándékkal, most viszont elpasszolja a céget, és előtte még rendez egy nagy búcsúzabálást az összes alkalmazottjával, a partner cégek képviselőivel (köztük velünk), és néhány igazi nagy fejessel. Bankárok, légitársaság-igazgatók, satöbbi. Szóval megint lehet öltönyözni (ma meg mosni, reggel vasalni).

Mivel kivételesen megkaptam a fizetésem, holnap még megszabadulok 100000 Ft-tól, hogy kifizessem az adómat (összesen ennél jóval többet), de szerencsére még karácsonyozásra is marad belőle, ahogy a tartozásból is, hiszen egy februári pénzemmel még mindig lógnak nekem. De én legalább tiszta lappal kezdem az újévet, és onnantól kezdve — ha minden jól megy — soha többé nem lesznek filléres gondjaim. Majd lesz helyettük más.

Szombaton este újabb buli. Ezúttal Beugró-jellegű, ahol a társasággal (köztük más bloggerekkel) alkalmunk lesz bebizonyítani, hogy az azonos című szórakoztató műsor szereplői egyáltalán nem színészóriások (hanem olyan ripacsok, amilyeneknek mindig is tartottam őket), vasárnap pedig szabadprogram. Mondjuk karácsonyi vásár a Vörösmarty téren, hogy a párommal is legyen még időnk romantikázni egy kicsit, és hogy a munkahelyi karácsonyozáshoz megvehessem a szokásos éves bóvlit, amit majd egy random kollégám kap meg (én meg az ő vacakját). Hétfőn utolsó munkanap, benti ünnepléssel, évbúcsúztatással, aztán este egy újabb összejövetel, ismét barátokkal, haverokkal. Kedden végre öröm és boldogság, virtuális szabadság...

...helyett például ajándékvásárlás, mivel még senkinek nem vettem meg semmit. Aztán könyvtárazni is kéne, mert a szakdolgozatomat nem odázhatom tovább. Erről jut eszembe, a napokban majd megírom, hogy mi módon kérném a segítségeteket e tudományos igényű munkámhoz, ahogy remélhetőleg sok más bejegyzést is publikálok majd. Visszatekintés 2009-re, kis közéleti vitaindítók, meg ami még belefér. 24-én és 25-én anyámékhoz megyek, aztán a következő két napban apámékhoz meg a nagybácsimhoz is ellátogatok. Ja, ma volt öcsém szalagavatója, amire apám 2 napja invitált meg, miután már vagy két hete bejelentkeztem a mai vizsgára. Kénytelen voltam lemondani, bár inkább ő mondogatta, hogy nem is baj, ha nem érek rá, mert különben is venni kéne nekem még egy jegyet. Ez annyira ő...

Na, a két ünnep között tehát blog, netes játék tervezés, könyvtár és szakdolgozat, Ricsi és Desiré nélkül (mivel utóbbit elvileg elviszi a Roland egy időre). Aztán Szilveszter, majd depresszió, de addig még jelentkezem.

Az alkotó nem pihen, miközben a gép forog tovább. Most jutott arra a pontra, hogy bankszámlát nyisson a vadonás új cégének — ha mondhatom így. Hadd ne kelljen mindig tulajdoni hányad arányában használnom az igeidőket meg a részeshatározókat, a — még egy hétig — főnök úgyis úgy viselkedik velem, mintha én lennék az új cég érdemi ügyvezetője. Ezt megbeszéltük.

Az ügyvédi dolgokon túl vagyunk, bejelentettük magunkat a különféle hivatalokhoz, most következne a bankszámla nyitás, meg a törzstőke befizetése (ami utóbbit ugye I. biztosítja, átmenetileg). Ezek persze mehettek volna párhuzamosan is, de amíg az ügyvéd bácsi át nem küldte nekünk a papírok eredeti példányait, úgysem léphettünk volna semerre. Közben azért nézegettünk a környéken fellelhető bankok árait, szolgáltatásait, hogy már csak fel kelljen kerekedni, azt' berobogni a fiókba a számlanyitás céljából, és a kis családom részire.

Na, I. és én ma elmentünk a sarki — Jamiroquai-os, denszelős — bankhoz. Hónunk alatt a cég összes papírjával indultunk neki, plusz igazolványokkal meg minden egyébbel, hogy majd a helyszínen nehogy pofára essünk. Készültünk. Belépünk a fiókba, kiválasztjuk a sorszámos gép menürendszeréből a szükséges pontot, majd a kitojt papírral leülünk a székekre. Rajtunk kívül jelen volt 1 fő ügyintéző kisasszony és egy fő biztonsági őr. Várunk. A kisasszony előtt senki nem áll, de szemmel láthatóan nagyon elfoglalt, ezért még nem kerülhettünk sorra. Kisvártatva megjelenik egy korombeli fiatalember, leül mellénk, majd két idősebb úr, akik szintén helyet foglalnak a 'váróteremben'. Pár pillanaton belül a fiatalembert telefonon keresi valaki, ő pedig leáll beszélgetni. Egyszer csak azon kapom magam, hogy az 1 fő biztonsági őr felpattan a helyéről, majd a telefonon beszélő fiatalemberre startol, és annak közelébe érve erélyesen rászól, hogy márpedig ott tilos telefonon beszélgetni.

Namármost álljunk meg itten egy percre végre valahára! Miért nem lehet egy bankfiókban mobiltelefonon beszélgetni? Elmesélem a vonal túlsó felén álló bankrabló kollégának, hogy hányan vannak bent, és az is mind most fizetett be ötszázezer forintot? Vagy elmondom, hogy merre vannak a kamerák meg a lábtörlő? De hát azt akkor is elmesélhetem, ha benézek az ablakon, vagy ha bemegyek, aztán kimegyek. Hülyeség. Vagy lefényképezem a biztonsági őr bajuszát, aztán otthon feltérképezem az alaprajzot, hogy jól berabolhassak a bankba? De hát azt meg emlékezetből is megcsinálhatom. Hülyeség.

Én ott a helyszínen arra tippeltem, hogy azért nem szabad mobilozni, mert megzavarja az érzékeny fedélzeti számítógépet, és esetleg lezuhanunk. Ezt fennhangon szóvá is tettem, kb. így: "Mé', lezuhanunk?". Aztán persze belenyugodtam a helyzetbe, főleg mivel én magam nem akartam mobilozni, az utánunk jövő fiatalember számát meg ki is sorsolták, úgyhogy mennie kellett a pulthoz vizsgázni. A "nem tetszik dolgok" rubrika eddigi rovása mellé egy újabbat húztam, amikor megpillantottam az 1 fő kisasszony arckifejezését, amint az ügyfélre pillantott. Csak úgy sütött róla az undorral és lenézéssel elegy világfájdalom, amit szemmel láthatóan az újabb ügyfél jelentette munka okozott neki. Ekkor már érett bennem, az "ide se jövök többet" érzés, és akkor még nem tudtam, hogy pedig de. Miközben ez a jelenet zajlott, megérkezett — valahonnan — egy másik ügyintéző kisasszony is, aki miközben átlibbent az ügyféltéren, meglepődve kérdezte a kollégájától, hogy "az előbb még senki sem volt". Látszott rajta, hogy a változás őt is mélyen felháborítja, így tűnt el a másik végen.

Pár perc múlva azonban megjelent a pult mögött, és kihúzta a mi szerencseszámunkat. Ahogy közelítettünk felé, az ő szemében is megcsillant az undor, és az a szörnyű tudat, hogy neki most itt tényleg számlát kell nyitnia. Ez tutira nagy nyűg lehet, már csak azért is, mert feltételezi, hogy ezek az új ügyfelek majd rendszeresen visszajárnak zaklatni őt, aki nyilván sokkal jobban érezné magát, ha egész nap csak beszélgetni kéne, aztán hó végén felvenni a fizetést, majd egy kecses mozdulattal átlibbenni a szemközti épületben üzemelő szoláriumba, és ott elkölteni. Mi meg megyünk, azt' a hülye dolgainkkal belezavarunk ebbe az idillbe.

Amint előadtuk a szándékunkat, rögtön megtudtuk, hogy "hát azt így nem lehet". Ezt persze olyan rekedtesen nyávogó, elnyújtott hangon, ami jellemzően csak a már évtizedek óta hivatalban dolgozó, nyugdíj előtt álló, hajhálós vén kurvák sajátja. Rákérdeztünk, hogy ugyan hogyan lehet egy bankban számlát nyitni, ha nem 'így', mire megtudtuk, hogy "hát az ügyvédenek át kell küldeni, hogy szólni kell az ügyvédnek, hogy küldje át azt a papírt, mert azt így nem lehet, hogy küldje át a zügyvéd, de ne word-ben, hogy küldje át, mert még ki kell csomagolni, de az ma már nem lesz meg, csak holnap, mer az ügyvéd küldje át, amióta elektronikus bejegyzés van". Mondtuk, hogy ott van minden eredetiben, de az nem volt neki jó, csak a "küldje át" verzió. De azért készséges volt, mert előre megérdeklődte, hogy majd ha a zügyvéd átküldte, akkor melyik csomagot szeretnénk, mer' akkor most ő lefénymásolja a dolgokat, és akkor majd holnap nem kell olyan sokat várni, és kinek a nevén lesz a kártya, de ezt is rekedtesen flegmán, hogy legszívesebben felképeltem volna.

Szóval megállapodtunk vele, hogy miután a zügyvéd nekünk már átküldte (és nem word-ben, mer' az nem jó), tovább küldjük neki, és holnap visszafáradnánk, mert most már úgysem lesz olyan hosszú, és kell a bank, mert ketyeg az óra, és közelg a határidő.

A — még egy hétig — főnököm azt mondta, miután előadtuk neki a sztorit, hogy ő megkérdezte volna, hogy "nem akarják, hogy itt nyissunk számlát?". Igaza van. Én csak annyit mondtam, hogy ezek után E-bank és bankjegyautomata. Nem akarok a fiókjukba menni.

Avagy: mire rossz az állandó "majd holnap"-ozás?

Félévenként visszatérő téma nálam, hogy kritikus állapotok keletkeznek az egyetemi félévem zárása kapcsán, és emiatt kapkodok, pánikolok. Most is. Többszörösen sikerült felhalmoznom a szart, és ez már lavina jellegű, hiszen az előző félév(ek)ről is sikerült egy pár dolgot áthurcolnom mostanra, ami az aktuálisakkal együtt kezd agyonnyomni. Megérdemlem. Vagy nem?

Kezdődik ugye ott, hogy holnapra meg kellene írnom a szakdolgozatom egy fejezetét, mert az egyik gyakjegyes tárgyam beadandója az. Gondolom, senki sem lepődik meg azon, hogy ebből egyetlen leütés sincs kész, és holnapra nem is lesz, de még jövő hét szombatra sem. Külön csavar, hogy a nagy eszemmel egészen tegnapig meg voltam arról győződve, hogy az utolsó előadási nap (és ezzel együtt ennek a beadandónak a határideje is) 18-a. Az egy cseppet sem zavart, hogy az péntekre esik, tehát nem is lehetne, de hát ilyen felkészült vagyok...Aztán amikor ezt megtudtam, meghökkentem, majd megvontam a vállam: kész lesz, amikor kész lesz. Ez viszont tegnap volt, és ha akkor laza is voltam, mára sokkal inkább frusztrál a tudat.

Folytatódik aztán ott, hogy egy másik tárgyból a szakdolgozatomban használt módszertant kellene feszegetnem, ami — meglepő módon — szintén nincsen kész. Hetek, sőt hónapok óta mondogatom magamnak, hogy össze kéne már írni azokat az interjúkérdéseket, de még mindig nem jutottam odáig. Pedig vagy 30 emberrel le is kellene kérdeznem őket, hogy legyen miből diplomamunkát írni, de még addig sem jutottam el, hogy nagyjából összeszedjem őket. Nem volna nagy feladat, csak neki kellene ülni, aztán a gyakjegy megszerzéséhez egy kicsit boncolgatni a hogyanokat meg a miérteket, de ez sem lesz a jövő hétre kész.

Merthogy tavaly nem vizsgáztam le egy harmadik tárgyból. Írásbelire készültem akkor (mert mindenkinek az volt), de az utolsó pillanatban a tanár kitalálta, hogy szóbeliztet, én pedig azt nem vállaltam be. Most a tárgyat áthurcibáltam a 9. félévre — pedig ha ez nem lenne, nem is volna vizsgám egy darab sem, — azt is jövő hét csütörtökön terveztem letenni. Aztán rájöttem, hogy ez mégsem jó ötlet, mert kevés az idő felkészülni (érted, fél év kevés volt...), de amikor át akartam tenni egy későbbi időpontra, kiguvadt szemmel vettem tudomásul, hogy minden más időpont betelt. Nincs tehát apelláta, csütörtökön irány a vágóhíd.

Mivel azonban ezt az okosságot kell tanulnom, nem tudom csinálni azt a két másikat, majd csak utána, de akkor azok már esetleg későn kerülnének sorra, és vihetem át őket az utolsó félévemre, ami azért annyira nem volna jó.

De ha ezt mindet le is tudnám időben, akkor még szólnom kell odabe', hogy 3, hajdan felvett, de nem teljesített gyakorlati jegyes tárgyamat hirdessék meg újra (hogy az uccsó félévben szívhassak velük), kellene írnom tizenöt oldalnyi beszámolót egy nem teljesített gyakorlatról, egy öt oldalasat egy teljesítettről, majd neki kellene állnom a szakdogának. Könyvtárazás, jegyzetelés, interjúzás önként jelentkező melegekkel, fogalmazás, stb.

Közben persze azt a bizonyos netes játékot is szerkesztgetnem kellene, a munkámat végezni, jelentkezőket felhívni, találkozókat megbeszélni velük, honlapot átszerkeszteni, stb. Azt sem tudom már, mi mindent kellene csinálni, de eddig nem éreztem azt, hogy sok lenne. Most viszont nagyon. Kezdődik az idegösszeomlás.

Tudom, én tehetek róla. "Majd holnap", "majd a hétvégén", "majd este", stb. Ebből ez következik. Igen, lusta vagyok, de hogyne lennék lusta, amikor állandóan fáradtnak érzem magam? Ha ezt a sok dolgot mind időben csinálnám, egyszerűen semmi másra nem maradna időm. Sem elmenni egy moziba, sem a Ricsire, sem a macskámra, semmire. Ha meg mégis volna egy kis időm haladni a dolgaimmal, akkor meg a fejem fáj, rosszul vagyok a fáradtságtól, főzni kell, vagy tudomisén. Hibás vagyok, de nem annyira,  — hacsak nem abban, hogy túl sokat vállaltam.

Most abban reménykedem, hogy az ünnepek alatt-között nagy mennyiséget tudok ezekből letörleszteni, aztán májustól meg totál felszabadulok, és sokkal több szabadidőm lesz. Csak jöjjön már az a május...