Hát persze már most be vagyok havazva — hiszen egy ideje másról sem szól a blogom, — de a tegnapi hóesés nyomán elgondolkodtam, mi lenne, ha tényleg teljesen összeomlana a közúti közlekedés, és se dolgozni, se boltba nem lehetne menni. Boltba mondjuk azért nem, mert a meglévő árukészletet kifosztanák (úgy értem, megvennék) a népek, újat meg nem kapnának, mert a fuvarozók sem tudnának eljutni hozzájuk. Ez egy kicsit olyan, mint a szörnyen elhanyagolt Apokalipszis Után blogom, amiben valahol szintén ez a helyzet.

Merthogy Újpesten ám megint esik a hó, holott tegnap is kaptunk belőle bőven. Nem is emlékszem, mikor volt itt utoljára ilyen helyzet. A parkolóban az autók körbebarikádozva (hóval), és ahova — a kivételesen rendes — lapátolók a kupacokat hányták, ott aztán vagy 40 centi is megvan a halom magassága. Erre jön még a mai adag, holott a legtöbb helyen egyáltalán nincs is eltakarítva. Ez kellett volna karácsonykor, hogy sikongathasson a sok romantikus picsa meg, hogy lehessen énekelni a betiltott klasszikust, hogyaszondja "Fehér karácsony, fehér karácsony, mocskos, szemét *i*á*o*at nagyon utálom!" (a kicsillagozott rész természetesen a diákokat/piláfokat/virgácsokat, stb. szavakat jelöli). És ezzel nemcsak a dalszerzők vannak így, mint az tegnap is kiderült.

Na de tényleg. Ha ilyen apokaliptikus helyzet alakulna ki, mit kezdenék vajon magammal? Ez persze elég naiv kérdés, hiszen eleve sok dolgom van, aminek egy részét itthon is el tudnám végezni. Amíg van net, addig eleve semmi probléma. Lehet például interjúztatni (amit majd minnyá tolok is), lehet híreket olvasgatni, blogolni, blogokat olvasni, játékot tervezni, szakdolgozatot/házidolgozatot kreálni, bevallásokat csinálni meg minden egyéb finomságot. Ha már nincs net, akkor sincs semmi probléma, hiszen ha a kirakózást megunnám (mondjuk 1-2 óra görnyedés után úgyis készen vagyok vele), akkor is minimum 300 könyv vesz körbe, szóval nem unatkoznék. Ha már áram sincs, akkor ezek csak nappal játszanak, sötétedés után viszont elővehetném a jó kis elemlámpámat, meg van itthon egy csomó mécses és gyertya (nem csak a romantikus közös fürdésekhez), szóval egy darabig tutira megoldanám a helyzetet. Ja, és takarítani is lehet, például port törölni, szőnyeget kefélni, stb. Ez a része megoldva.

De vajon mit ennék? Hajlamos vagyok azt hangoztatni, hogy nincs itthon soha semmi, de jobban belegondolva ez nem igaz, pusztán arról van szó, hogy ezek az alapanyagok elkészítés után válnának ehetővé, egymagukban nem nevezhetők élelmiszernek. Most perpillanat a következők vannak itthon:

- negyed kiló zsírszegény túró, a diétázás okán

- majdnem egy teljes csomag (talán fél kiló) csalamádé

- 6 tojás (a diétázás okán)

- kicsit kevesebb mint egy kiló Winny hamburgerhús, amit ha megsütök olyan fokhagymás zsírszag lepi el a lakást, hogy még a falakba is beissza magát. Jó, más hamburgerhúst nem kapni a környéken...

- fél kiló csirkemell, egészen máig, mert ma kisütöm

- két halkonzerv, amik önmagukban is ehetők, de kenyér nélkül kiiszom utánuk a Dunát (vagy vízszolgáltatás hiányában felnyalok egy köbméter nem-sárga havat)

- 9 májkonzerv, mert gyakori táplálékunk a melegszendvics, és én azt abból csinálom

- kb. ugyanannyi sűrített paradicsom konzerv, ami csak úgy van, de mondjuk rittyenthetnék belőle paradicsomlevest, hiszen tészta is van hozzá

- egy kukorica és egy zöldborsó konzerv, amiket Ricsi hozott, hogy megegyük, mielőtt lejár nála a szavatosságuk

- fél kiló cukor, plusz ami a tartóban van

- vagy két kiló liszt, több csomagban, és talán nem (annyira) zsizsikesen

- egy komplett csomag spagetti, és több kis csomag egyéb tészta, ami utóbbiak még nagyanyám szerzeményei, ergo minimum 4 évesek, ergo nem blogolni kéne róluk, hanem kidobni őket

- van még kiönteni való mák, búzadara, fél liter étolaj (egy fél dunsztosnyi fáradt olaj is) meg egy fél üveg oliva olaj

- só, citromlé, 30 féle fűszer, egyéb ehetetlen marhaságok

- egy ananász, egy banán, 4 szem narancs

- 4 csomag Győri Édes, egy csomag virsli (4 db), egy Rama kocka, egy csomag mirelit zöldborsó

- kb. 60 deka rizs meg két csomag barna rizs (az a gyors fajta, a diéta okán), minimum egy kiló krumpli meg ugyanennyi lila hagyma

- anyukám-féle lekvárok, amik lassan fogynak, mert nem vagyok édesszájú (vagy 6 üveggel)

- egy csomag sós mogyoró, kukoricapehely (egyre antikabb), fél csomag perecke (ami még Ricsi legutóbbi bulijáról maradt vissza, szóval inkább kidobni kéne)

- másfél doboz cigi, kb. 3 liter tömény szesz és likőr, két üveg bor

- a Desimnek meg vagy 8 füzér cicakolbászka, egy Whiskas-konzerv, két megkezdett doboz jutalomfalat, kb. 30 deka Royal Canin szárazeledel meg vagy 60 deka Whiskas szárazeledel

Éheznék-e vajon? Nem. Éheznék-e vajon, ha gáz sem lenne. Két nap után tuti. Kíváncsi lennék egyébként, Ti mit tudnátok kihozni ezekből az alapanyagokból. Valaki esetleg megosztja velem?

Ja, és még annyit, hogy a kép a lakásom ablakából készült, azt bizonyítandó, hogy a természet még az ótvar lakótelepen is tud szépet alkotni (bár tegnap szebb lett volna, mert azóta összejárkálták).

Az "Egy átlagos meleg egy átlagos napja" bejegyzés sorozat második epizódja következik, rövid keresztmetszet a mai napomról. Rohanáááás...

Reggel 7-kor csörög a telefonom, felriadok, felfogom, hogy fel kell kelni, de nem akarok. Lenyomom, de úgy, hogy 5 perc múlva újra ébresszen, majd 5 perc múlva megint, majd megint. Kikelek az ágyból, bekapcsolom a gépet, és indul a nap. Borotválkozás, fogmosás, pisi-kaki, Ricsi ébresztése, stb. 8:22 van, mire útnak indulunk, miközben a munkaidőm 8-kor kezdődik. Remélem, a főnököm nem fog kirúgni emiatt.

9-kor beérek, berakom a hűtőbe, a diétás kaját, aztán leülök az asztalomhoz. Van egy cég, aminek 01.31-ig mérleget kell csinálni (a szokásos 05.31. helyett), ezt veszem magam elé, hogy haladjak vele, ráadásul a könyvvizsgáló összeírt egy oldalnyi problémás dolgot, amit szintén rendeznem kéne. Persze ott egy másik cég is, aminek le kellene könyvelni a decemberi anyagát, mert lehet, hogy átment negyedéves ÁFÁ-sba, és akkor S.O.S bevallást kell(ett volna) neki küldeni. Egyelőre a mérleges a fontosabb, azt választom.

Nekilátok, de pillanatokon belül megérkezik a titkárnő, hogy akkor most hogy írja össze a konkurencia árait. Elmondom a gyűjtő honlapot, megadom a referencia cégek adatait, elmegy a dolgára. Folytatnám, amit el sem kezdtem, mire megint jön, megint okosítom. Pár pillanat, és Hajni kezd el szentségelni, hogy állandóan kidobja a program. Mondom indexeljen, megoldódik a probléma. Elkezdek dolgozni, picit haladok is, de közben válaszolnom kell a két utolsó kommentre. Megírom, aztán teafőzés, majd munka tovább. Lassan haladok, mert közben I. is rendszeresen jön, kérdez, megtárgyalunk.

Boncolgatom a problémákat, amit 11-ig szeretnék befejezni, hogy legyen időm arra a másik cégre is. Közben persze a munkáltatói adóigazolásokat is csinálni kéne, mert holnap jön a vezető könyvelő, és különben is, 31-e a határidő. Már ekkor tudom, hogy ezekre nem lesz időm, de a szokásos optimizmus még táplálja bennem a reményt. Várom a volt főnököm, hogy visszaérjen, mert meg kell tárgyalnom vele pár dolgot, de mire visszaér, egy ügyfél támadja be. Délben már abszolút tudom, hogy sokkal kevesebbet intézek majd el, mint amit szerettem volna, de félbe hagyom az elsőként elkezdett munkát, hogy magam elé vegyem a másikat.

Kicsit haladok, majd kimegyek ebédért, közben elszívok egy cigit. Visszaérve, rávetem magam a hírekre, hogy találjak valami linkelhető dolgot a cég honlapjára. Nem találok, de aztán 13:15-kor már ebédelni kéne. Kimegyünk enni. Még be sem fejezzük, amikor megérkezik az üzemorvos, aki engem 9 éve nem látott. Szerződünk vele (az új céggel), amit I. intéz, majd visszatérek dolgozni, azonban néhány tétel lekönyvelése után jön egy pali, akinek visszamenőleg kell önellenőrizni két bevallását. I. beszélt vele, de ő most elfoglalt, ezért nekem jut a feladat. Letárgyalom vele a dolgot, azzal, hogy utána nézek, illetékesek vagyunk-e egyáltalán, vagy a volt munkáltatójának kell ezt intézi. Újabb nem várt, több órás feladat. Miközben a hapsival tárgyalok, csörög a telefon, de nincs, aki felvegye (mert a titkárnő elrohant a VPOP-hoz egy ügyfelünk sürgős ügyét intézni). Elnézést kérek a hapsitól, és felveszem én a telefont; egy újabb hapsi az, akinek kérdése lenne I-hez. Mondom foglalt, de megnézem, hogy el tudom-e hívni, mire ő kifejti, hogy én is jó vagyok neki. Azért hívom I-t, és a bevallásos ügyfelet is passzolom.

Elmennék már vécére is, de duplán beelőznek, aztán felszabadul a volt főnököm, így tudok vele beszélni. Eszembe jut, hogy a barátom is csörgött, de kinyomtam. Felhívom, és segítek neki a problémájában, közben rákérdezek a bevallásos hapsi esetére, hátha ő is tud nekem segíteni. Felhívja nekem az APEH-os ismerősét, visszahív, letárgyaljuk. A kollégák már majdnem mind voltak az orvosnál, így most én jövök. Gyorsan elmegyek végre vécére, majd beülök az orvoshoz. Rutin kérdések, rutin vizsgálatok (csak 109 a vérnyomásom), aztán vissza dolgozni. Azzal a másik céggel is haladni kéne, de 15:45-kor el kell jönnöm. Alig haladok, de felállok, és elindulok haza.

Elvileg jönne egy ember a UPC-től, aki átállítana digitális tévére, de itthon kell lennem 16:30 és 20:00 között. Most 20:07 van, de még nem jött. Mosok, kukoricát pattogtatok, elküldök egy e-mailt, benne egy házidolgozatot, ugyanis reggel hívott a csoporttársam (is), és közölte, hogy nem találja a tanár a beadandómat. Itt van aztán a netes játék. Megígértem a főmuftinak, hogy egy kalandsorozathoz kimutatom neki táblázatban, bizonyos cuccokat hol lehet hozzá megtalálni. Két napja megígértem, de végre ezt is letudom. Ricsi már rég itt van, de nem tudok vele foglalkozni. Befűszerezem a húst, és állni hagyom, hogy ha majd megjön az ember az UPC-tól, rögtön főzhessek.

Blogolni is kéne. Ezt még fél 5-kor elkezdem, de mint látszik, még csak most közeledek a vége felé. Elvégre vasárnap írtam utoljára, aktuális már egy bejegyzés. Persze nem ezt akartam megírni, hanem a 2010-es terveket, de aztán jön az ötlet, hogy betekintést engedek abba az őrültek házába, ami a mindennapjaimat jellemzi. Szóval valami megint előzött. Ha ez kész, sütni kéne a húst meg rizst főzni, fürdeni, szexelni, aludni, és még valamit letudni abból a két-három tucat fontos teendőből, amit még összeírni sincs időm. De fáradok.

Holnap meg csak fél napom van, mert 2-re Óbudán kell lennem, hogy a rendőrséggel, hatósági tanúval, hagyatéki ügyintézővel felnyissuk a nagybácsim lakását, és nekilássunk leltározni. Megint semmit nem fogok haladni.

Egy-sze-rű-en elképesztő.

Utolsó előtti tagjához ért a sorozat. Talán már meg sem kellene írnom, de akkor még egyel kevesebb tavalyi fogadalmat teljesítenék, az meg aztán már botrány volna. Viszont eszembe jutott, hogy az idén is vezetni kellett volna a kiadásaimat, hogy összehasonlíthassam az alkalmazotti és a főnöki állapotokat, meg aztán bejött ugye ez a temetés dolog és egy leendő lakással járó minden kiadás is (de erről majd később, meg ugye ne igyunk előre semmire). Vagy ez a statisztikázás már beteges?

Jöjjön a táblázat:

Kaja (19,34%): szerintem novemberben jó depressziós lehettem, és emiatt ettem sokkal többet, mint egyébként. Vagy csak drágább holmikat vettem, vagy kevesebbszer főztem magunkra, vagy nem tudom. Mellesleg meg is látszik a bendőmön, amit holnaptól ismét elkezdek csökkenteni. Monogonnál úgyis olvastam mostanában egy bejegyzést a Gayromeos (és egyéb társkeresős) képekkel kapcsolatban, és az önmagát kihúzós, hogy kevésbé nagy hasúnak látszós kategóriánál nyeltem egy nagyot. Magamra vettem, pedig nincs is aktív társkeresős profilom. Pocak huss, kész passz.

Macska (3,77%): egyre nyugodtabb és emiatt egyre aranyosabb cicmacskám nem volt drága mulatság novemberben sem. Tegnap ugyan vettem neki új almot, új tálkát meg sok-sok finomat, de azt már nem jegyezzük sehol.

Cigaretta (5,23%): na, mondom én, hogy a depresszió miatt többet ettem, kevesebbet dohányoztam ugyanis, mint máskor. Ez nyilván azt jelenti, hogy sokat dolgoztam, odabent ugyanis nem gyújtok rá. Jó rendes vagyok, mi?

Háztartás (0,6%): teljesen felesleges kategóriánk e havi tartalma egy csomag pézsé meg egy csomag klotyópapír. Hiába, a háztartásomat nemigen halmozom el, de minek is tenném, ha még csak nem is vezetem rendesen? Ha legközelebb ilyen nyilvántartásra adom a fejem, ezt a kategóriát tutira hozzácsapom valami máshoz.

Rezsi (22,65%): például ehhez. A több tízezer forintos rezsiköltség mellett egy csomag papírzsepi meg sem látszana, merthogy a szaros kis 34,5 négyzetméteres lakásom annyiba kerül, mint amennyi sokak havi fizetése. És akkor még nem is ettek (meg a fűtés is csak az alapdíjról szólt).

Vállalkozás (-22,64%): itt ismét az az eset áll fönn, mint pár hónappal korábban, azaz a kolléganőm helyett kiállított számla után megkapott adót nem fizettem be egyből (csak decemberben, amikor aktuálissá vált), így mínuszt mutat a grafikon. Decemberben azonban helyre áll az Univerzum rendje, és nagyon is pozitívba fordul az az oszlop. Hajjaj, de még mennyire.

Szórakozás (8,55%): ez a kedvenc részem, mert ezen látom igazán, hogy van-e értelme élnem, vagy csak vegetálok a munkahelyen és az otthonomban. Novemberben voltunk egyszer moziban, meg buliztunk kétszer, ami nem is olyan rossz arány. Aztán volt némi befizetésem egy internetes prémium tagságért, és minden héten megvettem magamnak a Magyar Nemzet Képeslapot. Már hat éve veszem, és csak három szám hiányzik a hiánytalan sorozatból! Ha egyszer elkezdek valamit gyűjteni...

Test (20,3%): soha nem látott mértékű kiadások önnön porhüvelyemre. Na igen, volt néhány utam a fogorvosomhoz, ami önmagában 30000 Ft-ot jelentett. Viszont megtanultam újra rágni a pofám bal oldalán, és ez mindenképpen megérte. Aztán fodrászkodtam is egyet meg edzőteremben is jártam. Idén viszont még nem voltam, ami remélhetőleg holnap változik meg.

Egyéb (6,74%): egy darabig mondjuk gondolkodtam rajta, hogy az a 3 'ajándék' címen kiadott pénzösszeg mi a fene volt, de aztán rájöttem:  I-vel és a barátommal mostanra toltuk az összevont születés- és névnapjainkat. Na ez volt az.

Ruha (9%): a jellemzően üres oszlopban ezúttal egy nagyobb tétel volt, Tigri ugyanis volt olyan szíves, és felajánlotta, hogy amikor alsógatyát rendel a távoli Ausztráliából, hozzácsaphatom a saját kiszemeltjeimet, és akkor az jó lesz. És jó is lett — bár anyagilag éppen nem a legjobbkor jött, — így három Aussiebum gatyesszal gazdagodtam...meg jó sok pénzzel szegényedtem, mivel sikerült a legdrágább alsókat kiválasztanom (bevallom, nem is igen néztem az árakat). De jó őket hordani, szexinek érzem magam bennük, és még a kézzel mosás is csupa öröm és boldogság. Na jó, utóbbi némileg túlzás.

(Már csak egy hónap van hátra.)

folytatás innen

Tudni kell a nagybácsim lakáscsengőjéről, hogy valami elképesztő hangja van. Ahogy megszólal, szinte infarktust kap az ember. Mondhatnám, hogy még a halottak is feltámadnak tőle, de sajnos a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy ez nincs így. Ahogy a horrorfilmekben sejti az ember, hogy most mindjárt megijed, mert a vonósok is egyre hangosodnak, meg a jelenetből is következik, és hiába készül fel, mégis tényleg megijed, úgy voltam most én is. Cserébe viszont örültem, hogy végre történik valami, mert már kezdett nagyon idegesíteni a két barátnő.

Megjöttek a halottkémek, egy férfi meg egy nő. Nagyon kedvesek voltak, de mégsem éreztem rajtuk megjátszott együttérzést, hanem csak amolyan ragadós nyugalmat. Ilyen helyzetben még sosem voltam, és mivel nem tudtam, mi fog történni, ez némileg izgatottá tett. A nő — akin utólag vettem észre a kabát alatti orvosi köpenyt — bement a szobába, hogy megvizsgálja a nagybácsimat, a hapsi meg egyből elővett egy kupac papírt, és miután csináltam neki egy kis helyet a konyhaasztalon, nekilátott kitölteni azokat. A doktornő feltett pár kérdést az aznapi eseményekkel és az előzményekkel kapcsolatban, majd miután metakommunikatív pillantásokkal megbeszéltük, hogy a kapzsi öreglánytól semmi okosat nem fog megtudni, a továbbiakban inkább hozzám intézte a szavait és a kérdéseit. Mert az öreglány persze elkezdte a kályhától, de a feltett kérdésekre semmi esetre sem adott releváns válaszokat, szóval ott és akkor haszontalannak számított. Viszont amikor senki sem kérdezte, rögtön rázendített az "írunk papírt, és tanúsítjuk, és ennek a szegény gyereknek akarta a lakást" kezdetű monológra, én meg csak képzeletben az ég felé fordítottam a tekintetemet, hiszen mi a nyavalyának kell ezt a halottkémeknek tudniuk? Mi közük van hozzá? Mindenesetre közölték, hogy értesítették a halottszállítókat, és a rendőrséget, mivel az öregúr egyedül élt a lakásban, és azt le kell záratni a hagyatéki tárgyalásig. Hmm — mondom — szóval ha valaki kölcsönadott valami tárgyi dolgot, akkor az arra keresztet is vethet, hacsak az örökös nem értesíti majd utólag, és nem ad mindent vissza neki magától. Szép kis eljárás, miközben persze az is érthető, hogy a törvény védi a hagyatékot (az örökös leendő örökségét) a széthordástól.

Szóval ismét várakoznunk kellett, ezúttal a rendőrökre. Amíg ők útban voltak, spontán beszélgetés indult. Elmondták, mi lesz a teendőm ezután, mire figyeljek, hova menjek, aztán egy-két személyes dolog is elhangzott. Most nem arra gondolok, amikor az öregasszony elregélte, hogy ők kapcsolatban voltak, csak nem költöztek össze, nehogy elvesszenek az özvegységgel járó előnyök (ami így, ahogy van, nem igaz), hanem hogy van-e nekem hol lakni, mert úgy kellemetlen lenne, ha úszna az örökség, amiért nem készült végrendelet, és hasonlók. Hogy ne végtelenítsem a sztorit, átugrok arra, amikor megjöttek a rendőrök.

Két fiatal srác jött, akik szemmel láthatóan barátok is voltak. Egyikük csicska kis őrmester, másikuk törzsőrmester — már amennyire felismerem még a rendfokozatokat. Előbbi férfiként nem túl vonzó, ráadásul az a tipikus rendőr, akinek a beszédéből egyszerre érződik az egyszerűség, és a rendőri zsargonhoz való szigorú ragaszkodás (kb: 'na most itten felvesszük a jegyzőkönyvet a fennforgásról, aztán hatóságilagilag lepecsételjük a helyszín bejáratát'), miközben a másik egy baromi helyes srác volt. Ha nem lennék párkapcsolatban, és nem ott és nem akkor lettünk volna, hanem mondjuk az Alteregoban, simán bepróbálkozom nála. Tökéletes alak, gondosan belőtt haj, kis szőrpamacs az arca megfelelő szegletében, és egy ezüst gyűrű a mutatóujjon, ami hát legalábbis sejteni enged ezt-azt. Amikor megjöttek, leváltották a halottkémeket, és a magasabb rangú (az egyszerűbbik) újabb kérdésekkel bombázott bennünket. Ezek már sokkal inkább rendőri szempontokat követtek, azaz kábé azt, hogy nem öltük-e meg az elhunytat, tényleg magától halt-e meg. Aztán közölte, hogy le lesz pecsételve az ajtó, ami után senki nem léphet be a lakásba, amire az öreglány rögtön elkezdett sápítozni, hogy hát neki mennyi mindene van ott, és azokkal mi lesz. A rendőr erre engedélyt kért tőlem (azaz ő is rögtön levágta, hogy én vagyok ott a tárgyalópartner), hogy a nő összeszedheti-e a holmijait, mielőtt távozunk, és elviheti-e azokat. Mondom persze, amire az addig csak szóban undorító öreglány tettleg is undorítóvá vált.

Merthogy bottal-közlekedése ellenére is szélsebesen kezdett el rámolni, és halmozni, persze úgy, hogy lehetőleg minél jobban útban legyen. Az előszoba kellős közepén látott neki kupacokat alkotni a saját és a kiszemelt holmikból, hogy azt majd le kell hordani a kocsijába. Nemcsak az általa ismert helyen fellelhető dolgait szedte össze, hanem beletúrt mindenféle kupacokba, és ha valamit kiszemelt, rögtön rákérdezett, hogy azt megtarthatja-e emlékbe, és elmondta, hogy nekem az úgysem kell. Mondom, vigye, mit bánom én, nem is én rendelkezem felőle, hiszen vagy valaki más vagy az állam örököl, legyen azok baja az a pár fénykép meg CD lemez. Közben oda kellett adnom a kulcsokat, és mivel tudtam, hogy a felső szomszédnál is van egy párosítás, őt is felzargattam. Öreglányon és a kupacain át, majd vissza, de legalább volt mit csinálnom. A felső szomszéd egyben a közösképviselő is, ezért rögtön mondta, hogy a gázt el kellene zárni, és menjünk le a pincébe, hogy ezt megtehessük. Nem sikerült végül, mivel a kulccsal alig lehetett megmozdítani azt a kallantyút, ezért inkább a lakásban zárogattam el a csapokat, aztán nekiláttam a vízóra keresésének. Nem találtam meg, a víz tehát maradt. Úgysem használja senki.

Az öreglány ekkor valahol a hűtő kirámolásánál tartott, hiszen "úgyis csak megromlana", miután pedig mindenki elintézte a dolgát, összegyűltünk a konyhában, és várakozni kezdtünk. Ismét. Volt vagy 10:30, engem pedig újra idegesíteni kezdett a tudat, hogy nincs nálam a telefonom, és emiatt nem tudom felhívni a Ricsit. Gondoltam, felhívom magam vonalasról, hátha felveszi, de ezt aztán elvetettem. Majd hazaérek. A konyhában az öreglány először szövegelt, mint atom, megint elmondta, hogy hát nekem akarta a nagybácsim a lakást, de itt már jellem (vissza)fejlődésen esett keresztül, mert ezúttal már azt is hozzátette, hogy "meg neki". Ó, mondom, nofene, de gyorsan változik a világ! Egy órája még csak ott tartottunk, hogy a kottákat meg az egyéb zenei dolgokat adjam má' neki, ja és persze valamelyik festményt (mondjuk a pipacsosat) emlékbe, most meg mindjárt kiderül, hogy itt különben is minden az ő jogos jussa. Baromira nem érdekelt, de az undor azért kezdett elhatalmasodni rajtam. Aztán elkezdett az asztalon túrni, és fényképeket mutogatni a rendőröknek, majd főzött egy kávét a kis csinosnak, végül — hál' Istennek — elhallgatott. Hallgattuk a csöndben az órák ketyegését, mert a gyenge beszélgetési próbálkozásokkal ekkor már felhagytunk, én meg egyre fájlaltam a hátamat. Az idegességtől van — gondoltam, — de ekkor még nem tudtam, hogy majd másnap mozdulni is alig bírok a láztól. Külön öröm volt, amikor az egyszerűbbik rendőr megjegyezte, hogy ő már érzi a szagot, mert neki ahhoz van orra. Hej, de kedves!

Majdnem fél 12 volt, amikor újra csöngettek. Már éppen kezdett elképesztően elviselhetetlen lenni a várakozás és a tehetetlenség, de végre megjöttek a halottszállítók: két testes, középkorú pali, egy nagyon magas, 40-es, meg egy alig 20-22 éves kis srácocska. Ez utóbbin eléggé meglepődtem, mert hát mi visz ebben a korban valakit arra, hogy halottakat emelgessen? Nem kérdeztem meg tőle, inkább kiszaladtam az utcára, úgymond rágyújtani. Valójában persze elmenekültem, hogy ne lássam amint a takarót leveszik, és emelgetni kezdik a ki tudja, hogyan kinéző nagybácsimat. Ha már eddig megúsztam, most végképp nem akartam halottat látni. Kicsit nehézkesen ugyan, de végül bezsúfolták a testet a fémkoporsóba — ekkor már visszamentem, — majd a magas pasi részvétét nyilvánította, adott egy tájékoztatót a temetéssel kapcsolatos dolgokról, aztán pár aláírás után távoztak. A rendőrök kiterelték az öreglányt, engem meg végigszalajtottak a lakáson, hogy nézzem meg, minden ki van-e kapcsolva, le van-e zárva. Az ágyon, a lepedőn ázott szalvétamorzsalékok, némi kificcent fekáliamócsing és egy nagy, nedves folt volt. "Ez így marad?" — kérdezte tőlem a rendőr, én pedig nem voltam képes rávenni magam arra, hogy összenyaláboljam a cuccot, és kidobjam. Majd ha megöröklöm a lakást, kitisztíttatom az ágyat a megfelelő eszközzel, vagy megcsinálja az, akinek érdekében áll, addig így marad.

Az ajtón leragasztották a zárakat, majd a suttyóbbik rendőr felajánlotta, hogy elvisznek egy darabig, bár nem volna szabad. "Legalább ennyivel is beljebb vagy" — mondta, ezúttal a tegeződést választva, mivel egyébként hol magáztak, hol tegeztek. Nagyon rendes volt tőlük ez a felajánlás, én pedig éltem a lehetőséggel, és az a pár saroknyi kocsikázás is nagyon jól jött, mivel az éjszakában jeges szél tombolt, nekem pedig egyre jobban sajogtak az ízületeim. Míg a téren átvágtam az 1-es villamos megállója felé, reszkettem a hidegtől, és nem is tartott sokáig eldönteni, hogy nem fogok éjszakaizni. Fogtam inkább egy taxit, amivel éjfélre már otthon is voltam.

Még mindig csak egy kicsit fogtam fel a történéseket, de azt már éreztem, hogy szükségem van egy korty szíverősítőre, amiből aztán jó pár korty lett (másfél deci Becherovka). Egyszerűen kellett, és ha emiatt alkoholistának tartotok, igazatok van, de azt sem bánom. Mondanom sem kell, hogy pillanatok alatt berúgtam (pedig vacsoráztam is), így nem tűnt fel, hogy már ekkor meglódult a lázam. Ricsi vette csak észre, de ekkor még elhessegettem, hogy tutira csak idegi alapon van. Nem lett igazam.

És hogy mi minden folyománya lehet egy ilyen esetnek (kórház, temetkezés, rokonság, hivatalok, főorvosok, stb.) arról majd egy másik alkalommal értekezek.

Amíg van egy lélegzetvételnyi időm, törlesztek egy kicsit a lelkemet nyomó bajokból, aztán ha a kiírás sem segít, nem tudom, mi lesz.

Tudtam, hogy nehéz lesz a január, azt is tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, de más tudni és más átélni. Előzetesen mindig optimista vagyok — talán túlságosan is — aztán amikor, ott a helyzet, akkor tologatom a vállalásokat, amíg lehet, amikor meg már nem, akkor kezdődik az összeomlás. Nem tudom, az év első 20 napja hogyan alakult volna, ha nem jön be egy ilyen durva lebetegedés és a nagybácsim halála, de akkor sem lett volna túl könnyű. Az biztos, hogy beljebb lennék az életemmel, az meg valószínű, hogy még nem omlottam volna össze.

Tegnap este jött az első mélypont. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra, mint az ötperceim, amiket lassan Ricsi is kezd megtapasztalni. Na jó, hazudok, ha azt mondom, hogy egyik pillanatról a másikra, hiszen délután már látszottak ennek az előjelei: infantilizmus órákon át, majd egy hirtelen váltás után a minden idegesít állapot. Hazáig egészen jól elnyomtam a kitörni készülő dührohamot, de aztán már nagyon nehezen ment. Megjött Ricsi, aki szintén ideges volt, és amikor a macska vagy harmadszorra fújt rá, hogy hagyja már békén őt, akkor betelt a pohár nálam is. Nem kiabáltam, nem veszekedtem, de ez állítólag rosszabb, mintha tombolnék. Amikor látszik rajtam, hogy mindjárt ölni fogok, de mégsem tudom elmondani, mi bajom van, és már a kérdezgetés is idegesít, akkor a többség jobbnak látja, ha kisomfordál a látóteremből. Amikor ilyen állapotba kerülök, elképesztően aljas és övön-alul-ütős tudok lenni, mert ilyenkor mindent leszarok, beleértve az 'illik' kategóriát és a várható következményeket is. A Rolanddal már vagy nagyon csúnyán összevesztünk volna, vagy megértő szavakkal elérte volna, hogy elbőgjem magam, és lenyugodjak, a Ricsi azonban vagy nem akarja vagy nem tudja kezelni a hasonló helyzeteket. Vele én is jobban vigyázok, hiszen még ha tehet is a problémák egy részéről vagy tehetne azok ellen, akkor sem olyan mértékben, hogy ő legyen az ártatlan céltáblám, ráadásul nem tudom, hogy meg tudná-e védeni magát. Szerintem nem, a párkapcsolatomban pedig nem akarok rombolást, ergo...

...ergo bennem marad a feszültség. És öli a lelkem, módszeresen és lassan, megkeserítve az étel ízét, fárasztóan, és szürke szemüveget téve elém, hogy mindent sötétebben lássak, mint amilyen valójában. Azt suttogja a fülembe, hogy "Minek?". Minek ez az egész? Minek többet keresni, ha nincs időm elkölteni? Mire jó, ha csak idegességgel jár az egész? Minek a suli, ha aztán úgysem használom a diplomát semmire? Minek a párkapcsolat, minek egyáltalán élni? És amikor idáig eljutunk, több irányból is, akkor jön a gondolat, hogy "Tényleg, minek is élni? Csupa szenvedés az egész"...és akkor szépen elindulnak a gondolataim a szokott irányba.

Máskor, a negyedévek végén a munka elvégeztével a lelkem is felszabadul, és a figyelmemet pozitív irányba tudom terelni, most azonban csak annyi történt, hogy a munkát letudva feltárult előttem a jövő: még munka, házidolgozatok, munka, szakdolgozat, interjúzás, munka, könyvtárazás, államvizsga, munka, weblap átszerkesztés, hirdetés, tárgyalások, munka, munka, munka . Nem látom a végét, nem látok olyan pihenőidőt, amikor nyugodt lelkiismerettel engedhetném el magam.

Túl sok. Túl nehéz.

Vagy én vagyok túl kevés.

Éppen egy hete történt — ezért most már igen aktuális, hogy megírjam, — hogy...

...a Ricsivel az ágyban hevertünk, és néztük a TV-t. A Fekete Vipera ment éppen a Comedy Centralon, jó kedvünk volt tehát. Különösen szeretem ezt a sorozatot, mert imádom azt a tömény iróniát, cinizmust és szarkazmust, ami lényegében az egész tartalmát áthatja. Aki ismer, talán megérti, miért. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom, ami elég szokatlan ebben az időpontban, én sem tudtam hirtelen két-három hívónál többre gondolni. Amikor felnyitottam a készülék fedőlapját, láttam, hogy ott egy '+' jel virított, mivel a nagybácsim hívott. Azért '+', mert a felesége az én szóhasználatomban csak 'Kereszt' volt, mindenki keresztanyja. Nekem szinte az igazi.

Vannak azok a telefonhívások, amiknek már a csörgéséből tudni lehet, hogy baj van. Ebben a pillanatban én is biztos voltam benne, hogy ha felveszem, nem fogok örülni annak, amit majd hallok. Férfi hang helyett női szólt bele, és ez önmagában igazolta a félelmeimet: meghalt a nagybácsim, a fogadott nagyapám. A barátnője és annak a barátnéja voltak nála, a mentőket már kihívták, egy óra múlva érkeznek a halottkémek is, és menjek gyorsan. Amíg összekészültem, megborotválkoztam, összedobáltam pár dolgot, az járt a fejemben, hogy "megmondtam előre". Meg is írtam. Ezért búcsúztam el tőle úgy, hogy adja meg a számomat az ismerőseinek, ezért voltam benne biztos, hogy akkor láttam utoljára élve. Persze az ember a nyilvánvaló ellenére is mindig reménykedik, és csak legyint: "Ugyan már! Örökké fog élni." Ő is azt hitte. Amikor a lakás kérdése szóba került, felháborodottan kérdezte, költői kérdésnek szánva, hogy "Miért, mennyi időm van még? 5 évem?". Nem volt annyi, még öt hét se jutott.

Út közben, ahogy Óbuda felé közeledtem, egyre azt variáltam magamban, mi fog vajon fogadni. Mikor halhatott meg, és mennyi ideje feküdhet holtan? Vagy a konyhában ül a székén, hátravetett fejjel? Büdös van a lakásban, rosszul leszek a látványtól? Szinte blaszfémnek ható kérdések ezek, de én még sosem láttam halottat. Élőhalottat már kétszer is — köztük a Keresztet is — de valódi halottat még sosem. Féltem tőle. Legalább kérdeztem volna meg a telefonban a részleteket, de van egy olyan tulajdonságom, hogy amikor ilyen nagy horderejű dolgok történnek, akkor teljesen elveszek. Fel sem fogom a történéseket, és csak gépiesen cselekszem, sokszor éppen hülyeségeket csinálva. Hogy ez rossz vagy jó, azt mindenki döntse el maga, én inkább hasznosnak találom. Valahol végig észnél vagyok, és csak akkor fogom fel a dolgokat — azok minden káros következményével együtt — amikor már nem kell helytállnom. Most például a mobilomat hagytam otthon a nagy kapkodásban, így én sem tudtam a Ricsit értesíteni a fejleményekről, és a barátnők sem tudtak rákérdezni, hol járok. Szerencsére nem is akartak, de ezt — miközben éppen emiatt rohantam — akkor még nem tudhattam.

Amikor megérkeztem, megnyugodhattam, mert nem kellett halottat látnom. A nagybácsim az ágyában feküdt, egy pléddel letakarva. Orvos már látta, de a halottkémek még nem érkeztek meg. A két barátnő — az egyikük erőszeretettel nevezi magát élettársnak — persze rögtön nekem estek, és nekiláttak taglalni a dolgokat. Megtudtam, hogy előző nap a nagybácsim egész végig hányt, és semmi nem maradt meg benne. A végén már bélsár jött a száján...micsoda szörnyű vég.

Még elbúcsúzhatok tőle — mondták, de én ezt inkább mellőztem. Azt szerettem volna, ha az a termetes, nagy pocakú, mély hangú, kecskeszakállas öregúr marad meg az emlékeimben, aki az utóbbi 20 évben volt nekem. Az a mindig poénkodós, de mérgesen mégis rettenetes mennydörgéssel dorgáló nagybácsi, aki nagyapám helyett nagyapám volt. Ennek a képnek pedig már a legutolsó találkozásunk emléke sem tett jót. Talán majd elhalványul az emlék arról a  besárgultas-lefogyottas emberről, aki mögött már ott posztolt a Kaszás, tenyerén a homokórával...és akkor megint a pocakos öregúr lesz nekem.

Aztán a vénasszony (az idősebbik barátnő) rögtön rátért arra, hogy ők majd tanúsítják, hogy a lakást nekem akarta. Igen, igen, majd aláírnak egy papírt, kár lenne, ha elveszne a lakás, persze tudja, hogy ilyenkor ez nem illendő téma, de ne hagyjam veszni a dolgokat. Csak bólogattam — főleg annak, hogy nem illendő téma, — és rá hagytam. Valóban nekem akarta, de nem írtunk papírt. Hiszen annyi ideje volt még...5 év? Különben is, még le sem vettem a kabátomat, még szinte ki sem hűlt a nagyapám teste, és máris megy az osztozkodás? Undormány.

Vártuk a halottkémeket. Elvileg este hétkor volt váltásuk, valamivel ez után kellett jönniük. Közben újra és újra meghallgattam, hogyan halt meg, és hogy aláírnak majd egy papírt nekem. Kidobáltunk pár üres flakont, összeszedték a kacsát, hánytálat, ilyesmit (nagyon rendesek voltak, hogy utolsó óráiban ellátták), én meg nemigen tudtam mit kezdeni magammal, csak tébláboltam. Az agyam a leendő teendőimen járt. Meg kell találni pár fontos papírt — gondoltam magamban, — de ennek nem sok esélyét láttam. A lakás úgy nézett ki, mint amiben bomba robbant. Egy mindig is ráérős öregúr lakta, aki 8 éve élt egyedül. Mindent csak lerakott valahova, hiszen bármikor kellhet, de aztán jött érte a halál, és minden ott is maradt, ahol éppen volt. Papírok nagy kupacokban, tartós élelmiszer, ruhák, csavarhúzók, kacatok, műszaki cikkek, por és kosz. Aki megörökli, örököl vele egy igazán nagy nagytakarítást, több köbméter szemetet, és félmilliónyi felújítási költséget. Amíg túrtam, a nagyapám ott feküdt az ágyon, hanyatt, lábai kilógtak a takaró alól, én pedig szinte felé sem mertem fordulni. Egyszerre kísértett nagyanyám, a Kereszt és annak most meghalt férje, akik mind választási évben hagytak itt. 2002-2006-2010. Talán még a Halál is ott kószál — jutott eszembe, — és hiába próbáltam elhessegetni magamtól ezt a gondolatot...

Kicsit ugyan el tudtam menekülni az osztozkodó öregasszony elől, de hiába katattam a ganédombban, tényleg nem találtam meg, amit kerestem...aztán csengettek.

folytatása következik

***

Itt most kicsit abbahagyom, mivel a sztori nagyon hosszú, és nekem nagyon kevés időm van. Közben a párom otthon ki-tudja-mekkora lázzal fekszik, én pedig a vasárnap este ellenére is a munkahelyemen vagyok, hogy szembeszálljak a lehetetlennel. Az élők igényelnek most törődést tőlem, de majd a holtakra is visszatérek.

Defalla nemrég kifogásolta, hogy hol marad már a 979-költészet újabb gyöngyszeme, úgyhogy most álljon itt az ő kedvéért egy mélyenszántó filozófiai mű, mely szinte letaglózó naturalizmussal fest nyomasztó képet a születésről és az elmúlásról, és nem utolsó sorban az élet tragikus rövidségéről.

A versben megjelenő rövid történet természetesen a képzelet szüleménye, sőt, bevallom, eddigi életem során én is inkább csak mástól hallottam hasonló esetről.

Tehát akkor:

Elolvasom »

Kicsit gondban vagyok, mert ezt a bejegyzést akkor kellene csak megírnom, ha már két másikat letudtam, azok tartalmába ugyanis jobban bepasszolna ez, mint fordítva, de éppen az a baj, hogy míg azokhoz agyra volna szükségem, ezt talán anélkül is meg tudom írni. Beteg vagyok ugyanis — ahogy az már kiderülhetett a linkfalam 'extra infok' rovatából.

Vasárnap este történt valami, amibe most nem megyek bele (mert az az egyik említett bejegyzés tartalma lesz), így este el kellett rohannom otthonról. Egy órán keresztül idegeskedtem, hogy a helyszínre érve mi fog fogadni, és mit kell majd tennem, hogy helytálljak, így nem lepődtem meg azon, hogy órákkal később, két rendőr társaságában egy konyhában ücsörögve minden ízületem sajgott. Ezt múzeumfájásnak szoktam nevezni, mivel általában akkor jön rám, amikor nagyon sokat kell ácsorognom meg flangálnom, na meg akkor, amikor nagyon sokáig kell koncentrálnom egy feladatra. Még az sem volt gyanús, amikor éjfélhez közeledve a Flórián tér saras placcán sétáltam a szélorkánban, hiszen teljesen indokolt volt a reszketés ilyen hidegben. Fogtam egy taxit, és amikor hazaértem, rögtön megittam 3,5 felest, csak hogy tompítsam az izgalmakat, ez azonban csak tovább leplezte a betegségérzetet. Az ágyban fekve a Ricsi figyelmeztetett, hogy forró a testem, és amikor a lázmérőt is segítségül hívtam, hogy megállapítsam, mennyire forró az a forró, azt mutatta, hogy 37 valamennyi. Hoppá. Mindegy — mondom — nyilván az idegességtől.

Na, reggel már éreztem, hogy gáz van. Újabb lázmérés, 38,6. Betelefonáltam, hogy ne számítsanak rám, mert ki vagyok ütve, de amikor I. felvette a telefont, hallottam a hangján, hogy ő sincs sokkal jobban, mint én. Ricsi elment vizsgázni, én pedig elaludtam. Aztán vettem egy forró fürdőt, és megint csak aludtam. Gyógyszert egyelőre nem akartam bevenni, hiszen amíg nincs, ami a láz kiváltó okát támadja, addig szerintem nem szerencsés a védelmet önként lenullázni. Az orvosom hétfőnként délutános, így olyan 6 óra felé próbáltam meg összeszedni magam (ami alatt egy Algopyrin bevétele is értendő), majd reszketve elsétáltam a rendelőbe. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem lesz ÉS, hogy nem az a büdös, szottyadt, ótvar, köcsög vén kurva lesz, hanem helyette valaki más. Mindkét esetben tévedtem: voltak vagy nyolcan előttem, és sajnos a VK rendelt, nem más.

Na, negyed 8 előtt kerültem sorra, utolsóként. Bementem, felakasztottam a kabátom, leültem a székre, de mielőtt hozzám fogott volna, megcsörrent a telefon. A doktornő felvette, és elkezdett diskurálni. Mondta, mondta, mondta, mindenféle nyaralásokról beszélgetett, aztán áttért holmi szakmai dolgokra, elköszönt, aztán mondta tovább. Én a lázcsillapító ellenére is elég lázasan tűrtem, aztán egyre idegesebb lettem. Volt olyan pont, amikor már be akartam neki szólni, vagy megkérdezni az asszisztensét, hogy mi módon lehet átkérezkedni másik orvoshoz, de mégis visszafogtam magam. Nem olyan fajtából származom én. Húsz percet beszélt, és amikor letette, akkor semmi elnézést vagy valami, hanem flegma megjegyzéseket tett arra, hogy neki ezzel kell foglalkoznia a gyógyítás helyett. Kurvára nem érdekel, ráadásul mindig ezt csinálja, úgyhogy ne jöjjön nekem ezzel.

Az általa gyógyításnak nevezett tevékenység az azt foglalta magában, hogy belenézett a torkomba, megkérdezte, nem fájt-e az állam alatt (nem), megjegyezte, hogy ez szokatlan, majd meghallgatta a mellkasomat meg a hátamat, persze csak miután megkért, hogy húzzam fel azt a 'hacukát'. Hát az anyád picsája a hacuka, az! Erre felírt valami 3 napos antibiotikumot (nehogy felülfertőződjön a vírusom), köptetőt, ha köhögni kezdenék, aztán elbocsájtott. Hogy ez mi, azt nem tudtam meg. Remélem, ha H1N1, akkor esetleg azt közölte volna, csak hogy tudjam, mielőtt leáll a légzésem.

Na, tegnap összeszedtem magam, aztán a sztrejk és a táppénz ellenére, elindultam dolgozni. Sajnos a munkát senki nem csinálja meg helyettem, ami ráadásul annyira sok, hogy megint esélytelennek érzem a határidőre való elkészítését. Be is jöttem (nagy nehezen, némi sétával), de nem sokat haladtam. A lázcsillapító leginkább csak arra volt jó, hogy ne legyen annyira magas a hőmérsékletem, de egyébként a közérzetemet semmivel sem javította. Étvágy nulla, koncentrációs készség nulla, látás redukálódva, tüdőégés csatlakozva a korábbi tünetekhez, majd irány haza. Miközben hétfő este már majdnem 39 fokos volt a lázam, ma reggelre már csak 36,7-et mutatott a mérő. Meg is nyugodtam, hogy akkor most már kilábalás esete forog fenn, de ezt kissé elhamarkodtam.

Volt ugyanis egy kis utam a Szent Margit Kórházba, ahova csak nagyon sok séta árán jutottam el. Az 1-es villamos ugyan járt, de arról kénytelen voltam a Vörösvári úttól egy kicsit visszább leszállni, hogy ne kelljen olyan baszott sokat gyalogolni, azonban a Margitból visszafelé is volt egy jó kis szakasz (bár rövidebb, mint oda). Onnan aztán villamossal el a Thököly útig, ahonnan ismét séta a munkahelyemre. Ez az igazi szolidaritás a sztrájkolókkal, amikor értük és miattuk szopok, de mégsem károgok. Tök jó, csak az a baj, hogy ettől marhára kimerültem. A napokban nem sokat ettem, nem meglepő tehát, ha a jó pár kilométer gyaloglás legyengített, és még a lázam is visszatért, aminek viszont nem ismerem a mértékét, mert idebent nincs mérő (minek is hoztam volna, amikor reggel egészségesnek találtam magam?). Akármekkora is lehet, mivel egész jól hozzászoktam az elmúlt három napban, de nem is ez a baj, hanem a tüdőm, amiben közben egy olyan érzés keletkezett, mintha valaki egy rugós emelőszerkezetet feszítene benne apránként. Ha köhögök, az aztán az igazi! Apró kis tűszúrások, kellő mértékű fájdalommal.

Ha holnap visszamegyek a dokihoz, nem sok jóval tudom majd kecsegtetni, pihenni viszont továbbra sem tudok. Csütörtökön és pénteken is dolgoznom kell (ráadásul mindkét nap van egyéb dolgom is), de tutifix, hogy hétvégén is. Semmi másra nincs energiám, pedig annyi teendőm volna... Például interjúkat készíteni, amire megint semmi esélyem. Bocsi érte azoktól, akik epedve várják, hogy sorra kerüljenek. Ha a napokban nem döglök meg, tuti sorra kerül majd mindenki.

Kis türelmet kérek.

UPDATE: a lényeget meg jól kihagytam, azaz annak összefoglalását, hogy mennyire szar állapotban van az én testem. Ha azt állítanám, hogy nem vagyok hipochonder, akkor hazudnék — márpedig azt nem szoktam, — szóval elismerem, hogy baromira hipochonder vagyok. Olyannyira, hogy minden gyanús elváltozást pillanatok alatt a koporsóig vezetek végig, és ezt akár 68 verzióban is megteszem, 10 perc alatt. Jó, kicsit rájátszok, mivel aztán én is jókat röhögök az egészen, de belül tudom, hogy valahol tényleg komolyan gondolom. A lényeg, hogy ezúttal a hipochonderségem ellenére is tényleg szarul vagyok, márpedig azért, mert:

— a tüdőmet nemcsak belülről feszítik emelővel, hanem még rá is ültek, és ettől az egész törzsemre kiterjedő nyomást érzek.

— a szemem táskás, és vörös, csak a külsőségek kedvéért.

— az összes ízületem sajog, hol erősebben, hol elhanyagolható szinten

— néha szédülés, gyakrabban émelygés és hányinger tör rám.

— bizonyos pontjaimon éles fájdalom hasít belém, és sajnos a leghétköznapibb mozdulatok nyomán is. A derekamnál, a gerincemtől kicsit jobbra például minden 10. lépésre olyan érzés keletkezik, mintha egy tűt szúrtak volna belém. Ez nyilván a sok fekvéstől van, meg attól, hogy december közepe óta nem voltam edzésen.

— gyenge vagyok és nincs étvágyam, de ha mégis evésre vetemedem, mindennek láz-íze van. Még a nyálamnak is. Geciszar, hogy finom legyek (de talán most elnézhető nekem).

És ennyi talán elég lesz a ragozásból. Jó lenne már, ha vége lenne, mert már nemcsak szenvedek, de tiszta ideg is vagyok ettől. Tuti haldoklom.

Ezer dolgom van, de csak annyi időm, amennyi alatt jó, ha kétszázat el tudok intézni, és ez frusztrál. Ülhetnék egész nap a gép előtt, viszont pihenni is kell, meg legalább vegetatív szinten ellátni magam (pl. enni). Egy dolog a sok közül azonban éppen ennek a bejegyzésnek a megírása (hiszen még utána is kettő hátra van a sorozatból), szóval amíg megy a vita a múltkorin, lezavarom gyorsan.

A grafikon:

Kaja (13,26%): az ősz közepén — úgy látszik — csökkent az étvágyam, ami nem csoda, tekintve, hogy éppen elő kellett teremtenem vagy negyedmillió forintot, méghozzá sürgősen. Ez biztosan jó hatással volt az evésre, meg a táplálék minőségére, igaz, általában akkor sem szoktam átállni a zsömle-parizer kombóra, ha tudom, hogy szűkös időszakok jönnek. Csak mellesleg teszem hozzá, hogy éppen most számoltam össze, mire számíthatok a közeljövőben: egymillió forint kiadás három címen, miközben a cégből messze nem fogok ennyit kiszedni ez idő alatt. Jól hangzik, mi? Remélem, ez az utolsó pénzügyi mélypont lesz az életemben.

Macska (3,36%): Desiré — velem ellentétben — többet evett, mint szokott, ez viszont vélhetőleg a közelgő télnek volt köszönhető. Fel kellett híznia az ínséges időkre, és ezzel fordított arányban csökkentette a 'vagyonomat'.

Cigaretta (5,26%): annak ellenére, hogy az életem ebben az időszakban kifejezetten stresszes volt (bár nehéz rangsort felállítani...), nem dohányoztam többet, mint máskor. Talán azért, mert nem volt rá több alkalmam.

Háztartás (1,81%): dőzsi! Luxuskiadásaim voltak, hiszen a szokásos papírzsebkendő és vécépapír mellé még egy konzervnyitót, meg egy ételtartó doboz triót is vettem magamnak. Ez előző bontó már csak nyiszatolt, és a kezemet is előbb vágta el, mint a dobozokat fel.

Rezsi (17,62%): szokásos, plusz két telefon feltöltés. Ezek ráadásul hatékonytalanok voltak, hiszen nem a legnagyobb összeget nyomtam rá (ami a legnagyobb kedvezményt is jelenti), hanem kisebbeket. Ínséges idők. Azt tudja egyébként valaki, hogy ha az egyenlegem feltöltésből és kedvezményből áll, ami telefonáláskor arányosan csökken, de a vásárlások csak az alapot csökkentik, ami miatt felborul az arány, akkor hogy tudom a kedvezményt felhasználni? Most úgy néz ki, hogy az egyenlegem áll 300 Ft-ból, meg 5800 Ft kedvezményből, de ha a 300 Ft elfogy, nem tudok telefonálni. Milyen faszság már ez?

Vállalkozás (44,6%): na, ezért kellett olyannyira spórolni, meg odafigyelni a kiadásaimra. Igen, ez az a baszott magas oszlop, ott a közepén. Decemberben lesz még egy ilyen, ami még ennél is jobban kiemelkedik majd a többi oszlop közül, de arról majd akkor. Negyedéves EVA, azaz a saját fizetésem beszolgáltatása az államnak, hogy legyen mit lenyúlni.

Szórakozás (8,01%): ez a rész mindig kedvencem, mert itt legalább látom az életem értelmét. Októberben nem unatkoztam, az biztos. Volt egy blogtali, két egyéb buli, kétszer jártamtunk moziban, megengedtem magamnak egy olcsó DVD-filmet, és a szokásos Magyar Nemzet Képeslapjaimat sem mulasztottam el megvenni.

Test (3,77%): annak ellenére, hogy ebben a hónapban egyáltalán nem voltam edzeni (azaz, miután lejárt a bérletem, nem vettem másikat), mégis egy halom apró kiadásom keletkezett. Például borotvakrémek, szappanok, na meg a fogorvosi tortúrám költséges előzményei (röntgen, stb.).

Egyetem (0,5%): valami kósza tétel szerepel itt, de azt sem tudom, mi.

Egyéb (0,5%): egy oda-vissza út anyámékhoz, semmi más.

Lottó (1%): csak a próbálkozás, nyeremény nélkül.

Ruha (—): sajnos a szokásos.

Még két ilyen, meg egy összefoglalás, aztán elfogytak a potya bejegyzések.

Tegnap este a Ricsivel vitatkozni kezdtünk, és ezt úgy 3 órán át folytattuk is. Ez nálunk rendszeresen visszatérő elfoglaltság, de nem kell megijedni, nem veszekedésről van szó. Az esti program két felvonást ért meg:

1. Az ausztrál miniszterelnök bocsánatot kért az évszázadokon át irtott, asszimilálni kívánt (stb.) bennszülöttektől.

Én erre azt mondtam, hogy ennek semmi jelentősége sincs, azaz pont annyi van, mintha nem kért volna bocsánatot, mégpedig azért, mert egy aki nem követett el semmit, nem kérhet bocsánatot más nevében olyan embertől, aki ellen nem követtek el semmit. Érthető ez? És ha bocsánatot kér az ősök helyett, az ősök nevében, akkor sem változik semmi, mert a múltat nem változtathatja ezzel meg, harmadrészt pedig nincs értelme olyan dologért bocsánatot kérni, ami a történelem folyamán rendszeresen visszatérő dolog, ráadásul minden biológiai létező szempontjából alapvető törekvés: elnyomni a gyengébbet, és elvenni a javait. Ricsi ezzel nem értett egyet, és nem is ez az egyetlen helyes álláspont.

Miután a téma kapcsán végigvitatkoztuk magunkat mindenféle pszichológiai, erkölcsi, politikai, történelmi aspektusokon, áttértünk a következő felvonásra:

2. Állat-e az ember, avagy a növények, gombák és állatok mellett egy negyedik kategória?

Én azt állítom ugyanis, hogy állat. Biológiailag emlősállat, egyébként pedig nem rendelkezik semmi olyannal, amire ne lenne példa az állatvilágban is, vagy amiről nem tudjuk biztosan, hogy nem létezik-e (pl. gondolkodás) más élőlényeknél. Egyszerűen van valami képességünk, ami lehetővé tette és teszi, hogy a Föld legelterjedtebb élőlényeivé és abszolút csúcsragadozókká váljunk. Ricsi szerint viszont az emberben az állathoz képest van valami plusz, aminek következtében bonyolultabb eszközöket alkotunk, művészi tevékenységet fejtünk ki, vagy gonoszak leszünk, amikre az állatvilágban nincs példa.

Órákon át...úgyhogy most még a tegnapinál is fáradtabb vagyok. Este nem tervezem az interjúkészítést, ha nem baj, ne keressetek emiatt.

Pedig két férfi — kettesben — mennyi minden mást kezdhetne egymással...