Kilenchetvenkilencia egy közép-európai, demokráciának nevezett ország, 10 millió lakossal, rántott húst formázó határain belül 90-100 ezer négyzetkilométernyi területtel, ahol néhány napja én vagyok az úr. Az most mindegy, hogy egy demokratikus választáson nyertem túl magam, vagy puccsal kerültem hatalomra, és most Fővezérgeneráliskirályúrnak hívatom magam, a lényeg, hogy innentől az van, amit én mondok. Én persze a jó diktátor kategóriába tartozom (avagy a nép érdekeit szem előtt tartó párt vagyok), és még véletlenül sem akarok aranyból budit magamnak, meg 20 emeletes palotát 500 szobával, csak a népem üdvéért és jólétéért élek. Mivel szegény ország 500 éve megszállás alatt áll, mostanra igencsak felhalmozódott a szar, úgyhogy van mit csinálni benne. Most elmondom, első számú vezetőként hogyan határoztam a médiaszabályozással kapcsolatban.

A médiával kapcsolatos teendőket két részre osztom, mert külön szabályok vonatkoznak a nyomtatott sajtóra, és külön szabályok az elektronikus médiumokra.

A nyomtatott sajtó esetében két alapelvet tartok szem előtt, ami mindennek az alapja:

1. hazudni tilos

2. olvasni hasznos dolog

Olvasni jó. Aki olvas, az tájékozottabb lesz a világ dolgaival kapcsolatban, okosodik, toleránsabb embertársaival, nehezebben lehet megvezetni vagy becsapni, és öntudatosabbá válik. Ez jó! Ebből kifolyólag a nyomtatott sajtót ártámogatásokkal látnám el, hogy minél több ember megengedhesse magának az újságolvasást. Hogy a szerkesztőségeket, a nyomdákat vagy az újságosokat támogatnám konkrétan, azt a seggnyalóim alattvalóim még nem találták ki, de majd ha oda kerül a sor, eldöntjük azt is. Persze nem egyformán hasznos bármit olvasni, elvégre a bulvár média legjellemzőbb témái lényegtelenek az emberi létezés szempontjából, ergo szemétnek minősülnek, ezért a támogatást differenciáltan kell bevezetni. A politikai, közéleti, társadalomtudományos és természettudományos profilú lapok és a rejtvényújságok magasabb támogatást kapnának, a gyerekeknek szóló lapok, a hobbimagazinok (főzés, sakk, zene, sport, stb.) kevesebbet, a többi semmit. A pornográf újságok, az erőszakos ábrázolásokat felvonultató lapok, és még néhány kivétel pedig nemhogy támogatást kapna, de külön adó is sújtaná, valami olyasmi, mint a szerzői jogdíj. Annak szempontjait, hogy milyen tartalom mennyi támogatással vagy fizetési kötelezettséggel jár, egy szakértői testülettel határoztatnám meg, a pénzügyi részt pedig a szerkesztőségeknek önbevallással kellene megállapítani, amit utólag ellenőrizne egy hatóság (mondjuk a KAPEH megfelelő osztályának dolgozói). Lennének természetesen bizonyos megkötések és kitételek, hogy egy zenei magazin ne ontsa magából a politikai agitpropot vagy, hogy egy bulvárlap ne akarja a mocskát néhány tudományos rövid hírrel vagy keresztrejtvénnyel ellensúlyozni, mert ilyesmivel óhatatlanul megpróbálkoznának. Bármit lehet írni, bármilyen mennyiségben, csak esetleg fizetni kell utána, pontosabban egy dolgot azért nem lehet: hazudni.

Nyilván nem arról a helyzetről van szó, amikor egy tudományos hír később tévesnek bizonyul, hanem amikor egy közéleti személyiségről vagy sztárról a jó hírnevét sértő, nyilvánvalóan hazug állítást közölnek. Ilyenkor az adott lapot példásan megbüntetném. Kilenchetvenkilenciában most is létezik szabályozás a hasonló helyzetekre vonatkozóan, ezt nem is bántanám, csak éppen a büntetési tételt módosítanám. Amikor a sértett fél pert nyer a lap ellen, és nem vagyoni jellegű kártérítést kap, akkor a lap szépen kifizetné a kártérítést a sértettnek, az államnak pedig — exponenciálisan növekvő módon — a többi részt. Mondjuk első esetben (összesen) 5 milla, a másodiknál 20, a harmadiknál 50 millió, és ha még mindig nem ment tönkre az adott lap, akkor minden további esetben 100 millió forint. Ugye, hogy nem fordulnának elő olyanok, hogy amikor egy csatornalap ordenáré hazugságokat ír le egy politikusról, majd a bíróság ezért megbünteti, akkor a lap főszerkesztője kijelenti, hogy nekik ez az egész sokkal többet is megért volna, mint 1 millió forint? Na ugye. Mellékbüntetésként bevezetném, hogy a helyreigazítást az ítéletet követően megjelenő lapszám címoldalán kell közzétenni úgy, hogy ezen kívül azon csak a lap fejléce szerepelhet, semmi más. A büntetés mérsékelhető lenne, ha a lap igazolni tudja a jóhiszeműséget, stb. stb., nem ragozom, inkább térjünk át a televíziókra.

Az elektronikus médiumok szabályozásának tekintetében az első helyen szerepelne a gyerekek egészséges lelki fejlődéshez való jogának kérdése, majd ezt követné a fent már taglalt két másik szempont. Az országnak már most is van egy szabályozása arra vonatkozóan, hogy mely műsorokat milyen kategóriába kell besorolni (12/16/18), ezt nem is dobnám ki. Annyit viszont megtennék, hogy ezt a három kategóriát mondjuk 20 alkategóriára bontanám, attól függően mennyire durva vagy miként durva valami. Egy televízió továbbra is csak a megfelelő műsorsávban adhatná le a megfelelő műsorokat, ezen felül azonban az újságoknál már taglalt adóféleséget kellene fizetnie, amennyiben 16-os vagy annál magasabb besorolású műsort tűzne műsorra. Ugyanakkor az ismeretterjesztő műsorok, dokumentumfilmek, közszolgálati műsorok támogatást kapnának. Továbbra is bármilyen műsor mehetne, sem tartalmilag, sem időben, sem más módon nem lenne cenzúra, hiába vagyok hatalmon én, mint Fővezérgeneráliskirályúr. Az utóbbi 20 évben úgyis a gazdasági szempontok elsődlegességét és a gazdasági folyamatok önműködésének szentségét hallgattam, hát most lehet gazdasági alapon mérlegelni. Tessék csak tessék, 90 percnyi lövésből és robbanásból álló filmet akarnak adni este? Lehet, semmi akadálya. Tessék utána adót fizetni.

Mindez persze nem ilyen egyszerű, hiszen joggal merülhet fel a kérdés, hogy mondjuk egy külföldi tulajdonú dokumentumfilmes csatorna akkor csak kapná a sok pénzt, a kilenchetvenkilenciai kereskedelmi tévék meg csak fizetnének? Persze lehet, hiszen ha az utóbbiak ennek ellenére sem volnának képesek leállni a moslék ontásáról, a morál pusztításáról, a pozitív értékek rombolásáról, akkor kénytelenek lennének tejelni, előbbiek azonban csak akkor kapnák a pénzt, ha az általuk műsorra tűzött dokumentumfilmek a tartalmuk alapján nem esnének magasabb besorolásba. Elvégre a repülőgép-szerencsétlenség, a krokodiltámadás meg a katasztrófa nem épít olyan értelemben mint a Kongó-medence élővilágának bemutatása. Másrészt pedig a fizetendő/kapott adót nem csak a besorolás alapján súlyoznám, hanem az adott adó/műsor nézettsége alapján is. Ehhez először megszüntetném az egyetlen médianézettségi méréseket végző (és évek óta vitatott módszertanú) cég monopóliumát, és másik két három cég közös mérései alapján határoznám meg a csatornák nézettségét. Tól-ig kategóriákat állítanék föl, és a másik paraméterekkel együtt fizettetném meg az adókkal a tevékenységük árát. Ha okosak lennének, akkor végül egyik sem fizetne, ha nagyjából úgy kombinálnák össze a műsoraikat, hogy az agresszív/obszcén/szexuális (stb.) tartalmú műsorok mellé megfelelő mennyiségű támogatott műsort tennének be.

Még néhány apró kiegészítés:

— nemzeti- és vallási ünnepeken az ünnepi műsorokra kedvezményt vezetnék be (bár külön szabályozást kellene kitalálni ilyenkor a Mel Gibson féle Passióra...)

— a beszélgetős műsorokban, reggeli műsorokban, politikai műsorokban elhangzó hazugságokra az újságoknál már taglalt szabályozással megfelelő szemlélet vonatkozna.

— a filmeket tilos lenne megnyirbálni. Egy televízióadó csakis a megfelelő nemzetközi sorszámmal ellátott filmverziókat adhatná le, a kedvezőbb műsorsávba való bepasszírozás érdekében megcsonkított művészeti alkotásokért büntetés járna.

A szemlélet — mint látszik — abszolút gazdasági. Bármit lehet, ha a tevékenységet végző úgy ítéli, hogy az neki úgy is megéri, sőt, akár még haszna is lehet belőle. Nekem mint Fővezérgeneráliskirályúrnak könnyű dolgom van, hiszen egy csomó szabályozás már most is létezik, azokat csak egy kicsit bővítgetni kell, amire meg nincs kialakult szokás, ott segítségül vehetem egy megfelelő összetételű tudóscsoport (jogászok, pszichológusok, pedagógusok, szociológusok teamjének) segítségét. Hogy is akarhatnám én megmondani, mi helyes és mi nem? Majd a tudomány megmondja.

Szóval most, hogy kicsiny országomban én lettem az úr, neki is látok a munkának, bár a fent vázolt csak egy terület a sok közül. Lesz itt mit csinálnom...

Volt ez a januári haláleset, amiről már oly sokat írtam. Elintéztem minden vonatkozó intézni valót, kifizettem a költségeket, összebeszéltem a rokonsággal, jártam az önkormányzatnál, ezek után pedig hátradőlve várhattam volna a március 23-át, de ez nem ment olyan egyszerűen. Amíg valami nincs letudva, nem hagy nyugodni a dolog. Állandóan eszembe jut, frusztrál, stresszel, rágja a lelkemet, megmérgezi a mindennapjaimat, főleg, ha valami kellemetlen dologról van szó. Ez most is így volt.

Hiába temetkeztem bele a munkába (avagy az temetett maga alá), hiába sokkolt még ennél is jobban a tudat, hogy nem leszek kész határidőre a szakdolgozatommal, ez a temetés dolog is egyre nyugtalanított. Ahogy az időpont közeledett, a nyugtalanság annál jobban nőtt. Mert ugye ez sem volt olyan egyszerű, hiszen három családtagunkat is egyszerre terveztük elbúcsúztatni. Először is nagyanyám legfiatalabb húgát, aki még novemberben halt meg (a három nővér majdnem pontosan 4 évente hagyott itt bennünket). Olyankor ugye nincs temetés, ezért tették át tavaszra. Ezt a néni lánya intézte (aki apám unokatestvére), ami ugye nem meglepő. Aztán ott volt a középső nővér, aki elsőként ment el, és aki a most meghalt nagybácsim felesége volt. Őt eredetileg a nagybácsim családjának sírhelyébe temettek el, hogy aztán majd együtt legyen a férjével, a sírhely azonban lejárt, nekünk pedig nem volt pénzünk meghosszabbítani azt, meg értelme sem nagyon lett volna, hiszen úgysem nagyon megy ki a temetőbe hozzá senki. Az a döntés született, hogy exhumáltatjuk őt, és a novemberben elhunyt húgával együtt szóratjuk el őket ott, ahol az édesanyjukat, meg nagyanyámat, így egy helyen lelhettek végső nyugalomra. Mivel apám unokatestvére nem nyomorog, magára vállalta az exhumálás és a szórás költségeit, ezért hát ezzel sem volt gond. Erre jött a nagybácsim halála, és mivel a távol lakó (és messze nem gazdag) rokonok is el akartak jönni a temetésre, kézenfekvő volt, hogy akkor egyszerre tartsuk meg a három szórást. Az összehangolás körülményessége megérne egy külön bejegyzést, de ez már nem érdekes.

Szóval ahogy közeledett a temetés napja, egyre inkább feszültté váltam. Az egészet a hátam közepére kívántam, és ennek megfelelően nem is nagyon hívogattam végig a fél világot. A nagybácsim segítőkész szomszédasszonya tájékoztatta a házban lakókat, meg azt a vén kurvát, aki állítása szerint élettárs volt, az meg az összes zenészeket. A dologban volt még annyi csavar, hogy a szertartás összevontan zajlott, 12:15-től, a szóráskor (12:30-kor) viszont már nem volt külön procedúra, és tartottam tőle, hogy a nagyothalló és baromi értetlen VK mindenkinek a fél egyet mondta, aztán majd botrány lesz belőle. Arra azért nem vettem a fáradságot, hogy újra felhívjam, és a szájába rágjam a dolgot, mert egy dög vagyok. Tudom, csúnya dolog, de annyira utálom az ilyesmit, hogy inkább hagyom jogveszteni a dolgot, és csendben lapítok. Egyik szánalmas tulajdonságom a sok közül. Jött aztán a tor kérdése is, amit szintén a rokon szervezett le, ott, a közelükben, és kérdezte, hogy apámék jönnek-e. Felhívtam őket (akiknek már vagy 2 hónapja szólnom kellett volna, de ezt is csak akkor tettem meg...), de nem lepődtem meg a válaszon: oda nem jönnek. Ki gondolta volna? Na igen, ha a harmadik felesége és a két testvérem nem egy bizonyos kisebbség köreiből került volna ki, és ha ebből anno nem lettek volna családi konfliktusok és neheztelések, talán szívesebben találkozna évek óta nem látott családjával (az igazival). Múlt héten aztán megint beszéltünk, hogy sajna-sajna, pont akkor kell a húgomat kórházba vinni valami kivizsgálásra, és hát nem tudnak jönni még a temetésre sem, mentsem őket ki mindenki előtt, ja és mikor megyek már megcsinálni az adóbevallásukat. Persze, nem elég hogy a család majd a "mikor nősülsz már meg?" és a "mi van a lányokkal?" kérdéskört firtatja, ami a fő oka volt annak, hogy kurvára nem akartam ezt az egészet, de még hallgassam az apámékra tett megjegyzéseket is. Akkor még nem tudhattam, hogy egyikre sem fog sor kerülni...de ha így folytatom, sosem érek a végére.

Pedig még azt is el akarom mesélni, hogy előtte való szombat reggel (14 óra) arra ébredtem, hogy "Úristen! Én mindenkinek azt mondtam, hogy a Rákoskeresztúri Köztemetőben lesz a temetés, holott ezt én ugye honnan veszem?". Másnaposságtól  gyötört szívem verése azonmód felgyorsult, holott még azt sem nagyon fogtam fel, hogy hol és mikor van éppen, majd gyorsan elkezdtem túrni bármilyen papír után, amiről megtudom, hogy pontosan hol lesz a szertartás. Az egyik temetési számlán meg is találtam, hogy "Új Köztemető", amitől rögvest levert a víz, ezért a gép elé ugrottam, és kigugliztam, hogy az a Kozma utcában van, ami egyáltalán nem Rákoskeresztúr, hanem Kőbánya. Ajjaj...de aztán láttam ám, hogy ez mind ugyanaz, bármennyire is ellentmondásos a dolog, és szép apránként meg is nyugodtam. Jellemző ám rám az ilyesmi, azaz, hogy csak megyek előre, és amikor már majdnem a célnál kell lennem, akkor merül fel bennem a kérdés, hogy egyáltalán jó irányba indultam-e el. Mellesleg borzalmasan kezdem utálni, hogy ilyen mértékben hülyülök.

Na, de jöjjön a  március 23., kedd. Ricsi elment iskolába, én elvégeztem a reggeli rutinomat, aztán szépen apránként nekiláttam öltözni. Borotválkozni nem volt kedvem, de nem is volt vészes a pofám (mondom én, közben meg a család lehet, hogy megszólt miatta), úgyhogy egyből a szekrényre vethettem magam. Tudni kell (bár anno már írtam), hogy nemigen vagyok ellátva öltönyös-nyakkendős felszereléssel, ami van, az meg eléggé ergya. Utálom is az öltönyt, meg az összes eseményt is, amin hordani illik, szóval értelme sem lenne ellátni magam belőlük (azaz ügyvezetőként most már volna némi haszna, csak nincs miből). Ennek megfelelően kénytelen voltam ugyanazt az összeállítást magamra ölteni, amit máskor is szoktam, — közte azt a bordó/csíkos inget, amit az első felvételkor elszaggattam egy kilincsben, és aztán jó szarul varrtam meg (de nem látszik), — és a helyzeten az sem segített, hogy a két héttel korábbi, jelmezes házibulira való készüléskor felfedeztem, hogy valójában két szett nadrágom és mellényem van. Pont ekkor tettem fel magamnak azt a kérdést is, a 15 farmeromat felleltározva, hogy azok közül miért csak 3-at hordok, amikor "ez is meg ez is milyen jó"? De ne térjünk el...  Az inghez passzoló nyakkendőt viszont sehol sem találtam, a másik meg nagyon nem ment volna az inghez, szóval a borostásság mellé még nyakkendőt sem vettem fel. A zakó válla tiszta por volt, ráadásul ekkor fedeztem fel, hogy a macskám bizony kihúzgált belőle szálakat (ahogy egy méregdrága pólómon is felfedeztem két apró lyukacskát, aminek következtében a macsek élettere újabb fél négyzetméterrel lett megrövidítve), a nadrág éle nem túl egyenes, a behajtásánál meg szintén poros. Ezt ugyan megszüntettem, de nem csoda, hogy úgy éreztem magam, mint valami szegény családból származó általános iskolás az évzárón. Hát, ha valakiben felmerült volna a gondolat, hogy buzi vagyok, az valószínűleg korábban csak igénytelen buzit láthatott (vagy engem, más ruházatban). Ehhez még hozzácsaptam egy elnyűtt oldaltáskát, hogy a jó hosszúnak ígérkező utazásra bekészíthessek egy könyvet, mert ugye szakirodalom meg házidoga, és minden perc drága.

Megnéztem a leendő útvonalat, aztán elindultam. Metróval a Deákig, onnan a Blaháig, onnan meg 28-as villamossal a temetőig. Egy kicsit ideges voltam, amikor a metró vagy 6 percig nem jött (hétköznap!), és még jobban, amikor a villamosnak sem volt híre-hamva vagy 20 percig, holott 10 percenként kéne járnia. A dolog pikantériája, hogy a Népszínház utca és környéke Budapest egyik legbrutálisabb gettója (avagy településszociológiában jártas olvasóknak: slumja, mert a gettó ugyebár valójában nem azt jelenti, amire használjuk), amit elvileg tudtam is, hiszen a cégünknek anno itt volt a másik irodája. Hja kérem, nekünk hajdan még kettő is volt, most meg ez az egy is haldoklik. Ennek megfelelően egy fekete vonatot idéző sárga villamossal utaztam minimum 37 percet (amivel arra utalnék, hogy a kiíráshoz képest természetesen hosszabb volt a menetideje), és éppen délre érkeztem meg a temető főbejáratához. Gyorsan elszívtam egy cigit, de koszorú vásárlásával már nem volt időm foglalkozni, lévén nem tudtam, mennyit kell gyalogolnom a szóróparcellához, úgyhogy megint adtam az illemnek. Na mondom, nem elég a többi, még azért is megszólhatnak, hogy egy vacak virágot sem vagyok képes venni három ember temetésére.

Egyébként a parcella felé még jó irányban indultam el, de ha a másod-unokatestvérem nem vesz fel éppen az általam nem észlelt elágazásnál, akkor most valahol az Alföld környékén járnék, de legalábbis tutira lekéstem volna az általam (is) szervezett alkalomról. Lúzeeeeer! Na jó, így azért odaértünk, gyorsan lepacsiztam, lepuszizkodtam a rokonok egy részével (másik része gondolom ezért is bunkónak tart), majd beálltam a gyásznépbe.

Azt nem tudom, hogyan lehetséges, hogy minden egyes temetésen van valami, ami miatt legszívesebben fuldokolnék a röhögéstől, de az biztos, hogy mindig van ilyen. Vagy csak azért akarok annyira röhögni, mert nem szabad? Pedig ilyenkor a közvetlenül a haláleset után érzett gyász már általában a múlté, még ha a szertartás közben azért csak el is bőgi magát az ember (már aki), és talán nem merész feltételezés, hogy az elhunyt sem bánná, ha vidámság maradna utána. Amikor egy érdi barátom anyját temették (akiről kb. egy hónapja derült ki, hogy éppen nálunk dolgozott (még jóval előttem), aztán jól lelépett egy csomó ügyféllel), egy kopaszodó pasas aranyszőke parókáját tépte le a szélvihar, a hajdani legjobb barátom nővérének temetésén meg olyan hamisan jajgattak a siratóasszonyok, hogy azt is csak alig-alig bírtam ki röhögés nélkül. Most éppen a világi mondónő beszélt olyan hangsúllyal, mintha pszichésen sérült emberekhez próbálna nyugtatólag szólni, és minden tagmondat végét úgy elhúzta, ahogy a papok szokták prédikáció közben. Ez meglehetősen vicces volt. Az már nem annyira, hogy a 15 percnyi szépenszólás 12. percénél a nagybácsimról még egyetlen mondat sem hangzott el, a zenész ismerősök meg mind ott forgolódtak, hogy akkor most jó helyen járnak-e. Jó, ezt nem én tárgyaltam le, a szervező rokon meg nyilván a saját anyjáról tudott inkább részletekkel szolgálni, a nagybácsimra csak a demográfiai adatokból kreált mondatok maradtak. A forgolódás egyébként akkor sem maradt el, amikor a két urna tartalmát a földbe sikerült juttatni, mert mind azt kérdezte, mikor jön a nagybácsim. Azt nem tudhatták, hogy az első urnában egyszerre voltak a két nővér hamvai, és a másik urna éppen a nagybácsim földi maradványait tartalmazta, de amikor ezt közöltem velük, megnyugodtak.

Miközben ott álltunk a dermesztő hidegben, és a családtagok elkezdtek az autók felé orientálódni (torozásra való lelépés céljából), az általam nem ismert zenész kollégák mind elém járultak, hogy megosszák velem a nagybácsimmal kapcsolatos történeteiket, amik engem mind nem érdekeltek, és különben is, az egész család rám várt. Azért jó pofát vágtam a dologhoz, közben pedig óvatosan, apránként irányítottam a testem a kívánt irányba, majd hirtelen kimententettem magam, és gyorsan leléptem. Volt egyébként olyan is köztük, aki néhány szép szó után óvatosan rátért arra a problémájára, hogy ott van neki az a sok kazettája, magnót meg már nem kapni, és hát a nagybácsimnak annyi jó cucca volt, és nem lehetne-e, hogy... No comment...

Az autóban aztán 20 percen keresztül senki nem szólt a másikhoz, és még a tor helyszínén is csak a "szép időnk" van stílusú megszólalások domináltak, egészen a(z éhgyomorra megivott) második pálinkáig, amikor is hirtelen rájöttünk, hogy mi egymás baromi régen nem látott rokonai vagyunk. Ekkor megoldódott a nyelvünk, és majdhogynem ott folytattuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, de mire igazán belelendültünk volna, a vidékieknek már menni kellett, ami felrobbantotta az egész asztaltársaságot (vélhetőleg a következő temetésig). Jellemző, hogy ilyenkor egy csapásra a 979-ke szerepbe kerülök, amit igazából én húzok magamra, de most megerőszakoltam magam, és juszt is előttük gyújtottam rá. Csak 30 éves vagyok már, a fene egye meg! És láss csodát, mindenki úgy vette, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Az is.

Fizettünk, azaz én nem, mivel a rokon nem volt hajlandó tőlem elfogadni egy vasat se (pedig hát 16 személyre nem kevés a költség, meg ugye a mondónőt is ők fizették ki), aztán eldobtak Csepel központjába, ahonnan seperc alatt hazaértem. Otthon aztán letéptem magamról az utálatos göncöket, és egy nagy sóhajtással nyugtáztam, hogy "na, ez is letudva".

A napjaim semmi másból nem állnak mostanában (úgy idén óta), mint tűzoltásból. Tűzoltás van a költségeim terén, a suli terén, a munka terén, és pár kisebb téren is (pl. baráti és családi kapcsolatok), így nem csoda, ha ezt a bejegyzést is március második felében vagyok képes csak megírni. Jaj-jaj, már csak egy hónap, és mennyi mindenre lesz nekem időm... Mellesleg elárulom, hogy szégyenszemre, de nagyon bölcsen úgy döntöttem, hogy a szakdolgozatomat átrakom őszre, és most minden más feladatot próbálok elvégezni. Például azt a rengeteg házidolgozatot, ami összesen minimum 60 oldalnyi körmölést jelent, plusz szakirodalmak olvasását, plusz határidőket...plusz...plusz munkahelyi dolgokat, stb. Így — remélhetőleg — a nyáron és az ősz elején kényelmesen megírhatom a szakdogát, meg minden mást, ami hozzá tartozik, és így sokkal alaposabb munkát adhatok ki a kezeim közül, mint amire mostanában lennék képes, pánikolva, összecsapva. Persze sokkal azért nem jobbak az állapotok, hiszen a 60 oldal, az 60 oldal, az sem kis mennyiség, de legalább jobban tagolható, és egy-egy beadandó elkészítése után érezhetek egy csöppnyi sikerélményt.

Éppen ezért is választottam mostanra a kiadások sorozat utolsó (előtt) tagját. Sem mélyenszántó gondolatokat nem akarok képernyőre vetni, sem politizálni nem akarok (pedig mennyi mindent tudnék írni, huhúúú), jöjjön csak egy könnyed statisztika, némi magánéleti infomorzsával fűszerezve.

Szóval december. Ez az a hónap, amikor nemcsak a karácsony okán, de adózási szempontból is a legtöbb kiadás gyűlik fel, így igencsak sakkoznom kell a pénzemmel. Ez most sem történt máshogy, de lássuk, pontosan hogyan is alakultak a dolgok.

Kaja (9,24%): az, hogy kicsit kevesebbet költhettem élelmiszerre, annak volt köszönhető, hogy két napot anyáméknál töltöttem, és két hetet nem dolgoztam. Amikor nem vagyok bent, sokkal kevesebbet eszem, például sosem reggelizem, sőt, ilyenkor gyakran csak egy étkezésem van. Ráadásul Ricsi is sokat volt otthon, így napokig csak a magam étkezéseit kellett finanszíroznom.

Macska (2,7%): bár százalékosan nem tűnik soknak (hiszen mindig az aktuális összkiadáshoz méricskélem az egyes oszlopokat), forint összegben egy kicsit drágább volt nekem a cicám. Mivel néha a kis majom egy törpe vízműként viselkedik, ráadásul finnyás is, ezúttal kétszer is almot kellett cserélnem őfelségének. Emiatt a növekedés.

Cigaretta (3,5%): többet voltam otthon, ergo többször is gyújthattam volna rá, valami furcsa okból kifolyólag mégsem került többe a havi dohányzás. Tudom, minden forint sok ilyen célra...

Háztartás (0%): dőzsi, egy csomag papírzsebkendőt vettem egész hónapban.

Rezsi (14,27%): kb. 10e forinttal több, mint máskor, mivel dupla UPC-t fizettem, a lakásbiztosítás is mostanra esett, viszont nem volt Díjbeszedő számla. Öröm az ürömben.

Vállalkozás (48,69%): igen, ez sok. Mondhatni kibaszott brutális, hogy a havi jövedelmem felét arra költöm, hogy az utolsó három havi jövedelmem után befizessem az adót (miután a mindenkori jövedelmem összes adóját is én fizetem, holott a munkáltatómnak kellene (ne felejtsük el, hogy ez még az alkalmazotti időszak volt!)). Az állam is ügyesen kifundálta, hogy bár az adót szinte mindig a tárgyidőszakot követő valahanyadikáig kell leróni, a 4. negyedévest mégis karácsony előtt pár nappal. Nyilván arra számítanak, hogy az ünnepekre mindenki jól elbaszná a pénzét, aztán az államkassza meg üresen kongana az év elején.

Szórakozás (10,3%): ha az év nagyobbik felében nem is (pedig de), most igazán adtam a szórakozásnak. A nyilvántartásom szerint kétszer is voltunk moziban, vettem magamnak 4 DVD-t (csupa izgi, 990 Ft-os horrort), két blogtalin is részt vettem, és ezen felül még háromszor buliztam, ami mind-mind pénzbe kerül. Sőt, még színházba is eljutottam, bár már nem emlékszem, mit néztünk meg (talán a Fekete Péter című hosszúra nyúlt bohózatot). Plusz netes játék, plusz Magyar Nemzet Képeslapok és egy PC Guru magazin, hogy utazás közben se unatkozzak.

Suli (2,4%): két vonatút érvényesítetlen diákigazolvánnyal (egy korábban elkummantott vizsga miatt), meg fél éves könyvtári beiratkozás. Nem sok, de ez mégis közel tízezer forint.

Egyéb (2,8%): ami ebben a hónapban a karácsonyi ajándékokat jelenti. Az aránya azért olyan kicsi, mert az éves kiadások nyilvántartásába sehol sem számítottam bele a kvázipénzeket, azaz a kajánál nem tüntettem fel az étkezési jegyes vásárlásokat, az ajándékoknál pedig kihagytam mindent, amit az év végi ajándékutalványokból vettem meg. Ha azt is beleadnám, ez az oszlopos háromszoros méretű lenne (igen, ennyi adó befizetése mellett igyekeztem 'ingyen' letudni a gifteket).

Lottó (0%): két heti próbálkozás, nulla sikerrel.

Ruha (0%): ebben az oszlopban meg konkrétan nem szerepelt semmi. Mindenki kapott valamit, én meg ezúttal csak filmekkel leptem meg magam, nem göncökkel.

Na, ezek után még egy éves összesen lesz, akkor is, ha már mindenki marhára unja. Ebben a pillanatban viszont végre teljesítettem egy újabb tavalyi fogadalmamat!

Szégyen, milyen ütemben vagyok képes megvalósítani a terveimet... Ezt a bejegyzést már 9 (kilenc!) hónapja tologatom, és ha továbbra is ezt teszem, az egész sorozat úgy ahogy van értelmét veszti. Mehet 'a sokáig tervezett, de végül sohasem publikált ötletek' mappába. De amit még lehet, megmentek belőle, ezért most jöjjön a rendszerváltó pártok történetének szörnyen elfogult taglalásának újabb epizódja, ezúttal az SZDSZ főszereplésével. (Az első rész itt található).

Tehát SZDSZ, aminek a fikázásával valószínűleg nemigen fogom befolyásolni a kedves olvasók választási hajlandóságát és preferenciáit, mivel ez a párt mára megsemmisítette önmagát/megsemmisült. Amíg azonban létezett, olyan mértékű pusztítást vitt végbe a magyar társadalomban, amihez foghatót nem találni még egyet a rendszerváltás utáni politikai történelemben. Ez egy erős kijelentés a részemről, de szép apránként meglátjuk majd, mire alapozom.

Ugorjunk vissza egyből 1989-1990. környékére, amikor is volt mindenféle Ellenzéki Kerekasztal, meg első szabad választás, plurális demokrácia, szabadság, egyenlőség meg a többi. Ekkor az SZDSZ még talán mind közül a leghangosabb antikommunista párt volt, és ennek folytán nagy népszerűségnek örvendett a politikailag teljesen tájékozatlan választók körében. De hiszen honnan is lett volna az embereknek tájékozottságuk, amikor korábban még az a — magát egyébként máig tartó — hozzáállás volt az uralkodó, hogy tisztességes ember nem vállal politikai szerepet? Ez mellesleg így is volt, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy sokan egyáltalán nem tudták, az SZDSZ prominensei honnan jöttek. Szépen hangzott az, hogy ők már a Kádár-rendszerben is ellenzékiek voltak, meg Charta '77. meg szamizdatok, de azért ha egy kicsit megkapirgáljuk a felszínt, akkor rögtön a szemünkbe ötlik Pető Iván és Bauer Tamás apukájának pártállami múltja, Demszky maoista munkássága és besúgónak való önként jelentkezésének története, a Hodosán-családba benősülések (szintén Demszky és Magyar Bálint), meg pár apróbb dolog, amit nem sorolnék fel. Rendkívül hihető, hogy miközben a legdurvább komcsik éppen a hatalmukat mentik, addig éppen az ő gyerekeik bomlasztják a rendszert büntetlenül, hát perszepersze. De ha ez még szóbeszédnek hangzana, a későbbi események azért némileg igazolni látják a különféle, hatalomátmentéssel kapcsolatos elméleteket.

A lényeg, hogy az SZDSZ-nek a rendszerváltás körül igen nagy volt a támogatottsága (az első választáson például az én családom is rájuk szavazott), 1990-ben több mint 30%-ot szereztek. Korábban azt gondolták, hogy egyértelműen ők fogják megnyerni a parlamenti választást, így tökéletesedett volna a nagy öregek hatalommegtartásának terve. Ez azonban nem jött be, mivel az MDF beelőzte őket, és megalakította az első szabadon választott kormányt. Azért az SZDSZ-nek sem kellett nagyon sírnia, mivel korábban már ügyesen kiütötték a nép kezéből a köztársasági elnök közvetlen megválasztásának lehetőségét is (nehogy a legnormálisabb volt-MSZMP-s, Pozsgay legyen az), és saját jelöltjüket ültették oda. Göncz Árpád persze sokak által egy szerethető idős úr volt, áramütött-cukrosbácsi megjelenéssel, mások számára pedig egy kártékony politikai szereplő, aki mindent bevetett Magyarország külföldön való bemocskolása céljából. Manapság sokan sírnak, hogy a köztársasági elnök túllépi a hatáskörét és hasonlók, de azért nézzünk már egy kicsit vissza a gyökerekhez. Azért mert Mádl egy gyenge kirakatfigura volt, még nem Sólyom kezdte az erős elnöki szerepet betölteni. Szóval volt saját elnökük, aki jól a kezük alá dolgozott, meg aztán ott volt az a létező vagy nem létező Rózsadombi Paktum is, aminek minden pontja a (későbbi) SZDSZ-es törekvéseknek ágyazott meg. Sokan azt mondják, nem történt ilyen megegyezés, mások meg váltig bizonygatják, hogy de. Nem tudjuk, de az azóta eltelt idő bőségesen igazolta annak vélelmezett szövegét (pont mint egy bizonyos könyv esetében).

Az SZDSZ-nek mindene megvolt a sikeres jövőbeli szereplésre, csak ki kellett volna várni a sorukat, de nekik ez nem volt elég. Amikor egy radikális benzináremelést lépett meg az összeomlott gazdaságot megöröklő kormány, és kitört a taxis-sztrájk, ők az elsők között rohantak a barikádokra. Prominenseik a legnagyobb blokádok környékén tetszelegtek a sztrájkolók között, miközben folyamatosan uszították őket (például hogy Horváth Balázs belügyminiszter közéjük akar lövetni), végül Göncz köztársasági elnök(ük) amnesztiát hirdetett a — mai kifejezéssel élve —  demokratikus államrend megváltoztatására kísérletet tevő egyének számára. Hiába, változnak az idők.

De változnak ám, hiszen miközben a FIDESZ-ből távozó Fodor Gábor átült a sokkal liberálisabb SZDSZ-be, a párt elnökeként a konzervatívabb liberális irányt képviselni kívánó, majd a saját pártja által csúnyán kicsinált Tölgyessy Péter éppen a FIDESZ köreibe távozott. Ez persze a legkevesebb, sokkal érdekesebb az a fordulat, ahogyan a híresen antikommunista párt összebútorozott a volt 'ellenség' képviselőiből álló utódpárttal. Ez ám a bravúr! Már nagyon kellett az a hatalom, és mivel az addigi irány kizárta volna a koalíciót a volt kommunistákkal, az MDF-ből éppen egy dolgozata miatt kizárt (szintén hajdani besúgó) Csurka Istvánt használták ürügynek. Megvolt a közös ellenség, a fokozódó náci veszedelem, az antiszemitizmus réme (ugye napi szinten volt hír az Izraelben kiképzést kapó, majd dolga végeztével Ausztráliába távozó Szabó Albert aktuális ténykedése is), ami mindig és mindenkor felülír minden ideológiai különbözőséget, sőt szembenállást. Megértem én, hogy az SZDSZ tagjai és holdudvara normál körülmények között veszélyeztetve érezhette volna magát a hasonló tendenciák miatt, de lássuk be, valódi veszély nemigen volt. Lett viszont MSZP-SZDSZ nász, 2/3-os többség, és a bejegyzés elején emlegetett szellemi-erkölcsi-morális és gazdasági pusztítás.

Valahol olvastam egy másodközölt lenini alapvetést, amiben a nagy Vlagyimir Iljics azt taglalta, hogy ha nem sikerül megszerezni egy nép felett a teljes hatalmat, akkor elegendő csak bizonyos területek birtoklása. Ez a gazdaság, az infrastruktúra és természeti kincsek, az oktatás és kultúra valamint a belügy. Amikor ezt olvastam, azt hittem, leájulok a székről, hiszen ezek a területek véletlenül éppen megegyeztek az SZDSZ akkori (és szinte mindenkori) minisztériumaival. A parlamenti- és kormánytagságuk segítségével, a kiterjedt gazdasági holdudvarukkal, a sajtó és a kulturális pozíciók jelentős részének birtoklásával az eltelt 16-20 évben sikeresen:

- elültették a lelkekben az 'ember embernek farkasa' mentalitást, az individualizmust, az egocentrizmust, az 'élj a mának' hozzáállást, amikkel (többek között) sikeresen atomjaira bomlasztották a magyar társadalmat. Miközben a rendszerváltás idején még maximum 2-3 tábor volt, később már semmilyen ügy mellé nem sikerült felsorakoztatni a társadalom jelentős részét (lásd a pénzt nem érintő népszavazások), és ez jelentősen vetette vissza / veti vissza bármely nép teljesítőképességét.

- módszeres munkával teljesen devalváltak és nevetségessé tettek minden korábban nemes kifejezést és szimbólumot, másokat pedig összekutyultak, és egységesen rossz színben tüntettek fel. Vajon ki tudja manapság, mi a különbség a nacionalizmus és a sovinizmus, mi a nácizmus és a hungarizmus között?

- felgyorsították a szekularizációt, és ezzel együtt az egyházaknak az emberekre gyakorolt pozitív hatásait is mérsékelték, ezzel is tovább bomlasztva a közösségeket. Kivéve persze egy vallást, ami szent, sérthetetlen és mindenek felett áll.

- teljesen tönkre tették az oktatási rendszert, kezdve az általános iskolától, egészen a felsőoktatásig. Meg kell nézni, az idők során hogyan változott a tanulók/hallgatók teljesítmény, a tankönyvekben kevesebb szöveg, több kép, bevezették a buktathatatlanságot, a természetes versenyszellemet kiirtották, a gyerekek fegyvereit megerősítették a fegyvertelen tanárok ellenében. Csoda, hogy a tanárok közt népbetegség az alkoholizmus?

- bevezették a bűn és bűn közötti különbséget (lásd megélhetési bűnözés), a drogozás szabadságát ("az egyén döntése saját sorsa felett"), enyhítették a büntetési tételeket, és eleve, relativizáltak minden kihágást és erkölcstelenséget.

- rehabilitálták a diktatúra kiszolgálóit, ezzel is segítve a felelősségre vonás elmismásolását, szarért-húgyért szétprivatizálták az országot, bevezették a köztudatba "az állam rossz tulajdonos" szlogent (ami a bűnök relativizálásával együtt egyenesen vezet a privatizációhoz)...

...és nem sorolom tovább. Volna még mit a fejükre olvasni, de azt is le kell szögezni, hogy a rendszerváltás óta nem volt még egy ennyire zseniálisan politizáló formáció. Miközben a támogatottságuk folyamatosan csökkent (majd a gazemberség szintje már egymás átbaszásához is, ami szakadáshoz, az pedig a teljes elsúlytalanodáshoz vezetett), mégis mindig ott díszelegtek a Parlamentben, és 5 százalékos pártként is képesek voltak az egész országnak diktálni. Nagyon ügyes! Eközben pedig ügyesen lerongyoltak minket, anyagilag, szellemileg és erkölcsileg, kiirtották belőlünk a nemzeti öntudatot, a küzdeni akarást és sok minden mást. De hogy ne csak kígyó-béka legyen, el kell ismernem, hogy melegként én is élvezhetném a bejegyzett élettársi kapcsolat előnyeit (ha akarnám), amit az SZDSZ vert keresztül az Országgyűlésen. Igaz, felmerül bennem a kérdés, hogy e párt melegek melletti — sokszor tessék-lássék — kiállása vajon mennyire a melegekkel érzett szolidaritás, és mennyire szavazatszerzési módszer vagy újabb csapás a konzervatív értékek mellett, de az érdem az érdem.

Ennek ellenére egyetlen egy könnycseppet nem fogok ejteni, amikor végre az utolsó képviselőjük is kihullik a mostani helyéről, és az SZDSZ úgy, ahogy van, a rossz emlékeket gyűjtő történelmi szemétdombra kerül (jaj, ezt a kifejezést ők mennyire szerették...). Mivel azonban ennek a társaságnak csak kis része áll képviselőkből, a nagyobbik része (gazdaság, kultúra, műsorok, színházak, újságok) továbbra is súlyos ballasztként nehezedhet a lelkünkre, tépve-szaggatva mindent ami felemelő, nemes vagy a rend irányába hat. Optimizmusra tehát semmi ok.

Jöjjön egy kis politika, ha már úgyis kampányidőszak van, sőt, már egy hónap sincs az országgyűlési választásokig. Én meg ugye elég sokat foglalkozom a politikával, mostanában mégis mindig csak a picsogás van a blogomon, meg a munkahelyi szarságok szóval most törlesztek egy kicsit.

Van ez a videó, ami futótűzként terjed a neten, jó sokan megnézik, belinkelgetik, beágyazgatják, aztán megy rajta a vita. Ennek ellenére én is berakom ide, hogy aki még nem látta, az megnézhesse (ha akarja), kávé, sör bekészít, aztán mindjárt véleményezem magam is.

— először is leszögezném, hogy az alkotás zseniális, mind technikailag, mind ötletességben. Minden kép egy külön kis bravúr, ahogy a statisztikai adatokat metaforikus módon (is) megjelenítik. Tényleg le a kalappal a készítők előtt, és őszintén remélem, hogy ha eddig nem kaptak megbízásokat reklámfilmek és hasonlók elkészítésére, akkor ezentúl dőlni fognak hozzájuk a megbízások. A videóval már bizonyították alkalmasságukat.

— a készítők. Na igen, azokon a honlapokon, ahol lehetőség van megtárgyalni a látottakat (mondjuk szinte mindenhol), a trollkodás alapja, hogy az alkotók tutira FIDESZ-tagok. Ők maguk ugyan többször is leszögezték, hogy civilek, és a videót önszorgalomból készítették (ahogy Gery Greyhound a korábbi videóját is), de hát láttunk már Magyar Vizslát is ugyebár, aztán ott is ment a tagadás. De most őszintén, számít? Mennyiben más a videó tartalma, ha a FIDESZ kampánycsapata vagy általuk pénzelt társaság csinálta? Még büszke is lennék rájuk, mivel ilyen jó kampányvideót Magyarországon még nem alkottak, szóval ha mégis a Dogbyte csapata az elkövető, én a FIDESZ helyében megfizetném őket 10 évre előre. Ez a "de a FIDESZ csinálta, még a végén is ott a kampányszlogenjük" téma a szokásos, ezúttal lightos karaktergyilkosság esete, amikor a beszélőt minősítjük és nem a mondandót, ráadásul bármelyik ellenzéki párt csinálhatta volna, az a lényegen úgysem változtat. Tipikus szoci módszer, ami minden kampányidőszakban előjön.

— beszéljünk inkább az adatokról, úgyis az a következő lépés minden fórumon. A készítők itt is bravúrosak voltak, hiszen a videó mellé megalkotott blogban szépen felsorolják, honnan vették az adatokat, és mivel azok nem házi készítésűek (PSZÁF, EUROSTAT, KSH, stb.), ezzel már ki is húzták minden hasonló támadás méregfogát. Így is kell ezt. Ismerjük Winston Churchill híres aforizmáját: "Én csak annak a statisztikának hiszek, amit magam hamisítottam", de ez most nem játszik. Na nem mintha ettől sokan zavartatnák magukat, mert ugyanúgy nyomják a hülye szöveget.

— sokkal okosabb felvetés az, hogy az adatok bár valósak, önkényesen lettek összeválogatva, mindig a rosszabbakat választva a kínálatból. Ez egyrészt biztosan igaz, de hát kampányfilmről van szó, vagy mifenéről, másrészt az adatok maguk attól még ugyanazok. Oszkó Péter pénzügyminiszter a Greyhound blogon maga is kifogásokat emelt bizonyos összehasonlításokkal kapcsolatban, a készítők meg jól megválaszolták azokat. Itt-ott ugyan kicsit demagógok a válaszok, de ehhez már hozzászoktunk kicsiny hazánkban, majd mindenki kiválogatja magának a szimpatikusakat (nyilván érzelmi alapon). Lehet vitatkozgatni a választott időszakok helyességén (önkényességén), a választott országokkal való összehasonlíthatóságon, és ezt mindenhol kommentfolyamokká lehet duzzasztani (duzzasztják is), de gyerekek, nézzetek ki az ablakon, basszus! Akik leálltok vitatkozni (ami valahol persze helyes), nem látjátok, mi van itt? Nem ebben az országban éltek?

— Oszkó Péter egyébként egy jó nagy adag szimpátiát váltott ki belőlem azzal, hogy a Greyhound blogon (is) leállt vitatkozni a készítőkkel. Így kell erősíteni a 'politikus is ember' imidzset, nem pedig mesterségesen generált, jó sok kamera előtti pózokkal. Kádár apánk is a nép egyszerű fia volt, meg Horn Gyula is maga vitte le a szemetet, mint tudjuk, de ne má'. Ez olyan szar. Oszkó viszont korrektül elvegyült a kommentelők között, és az érvelése sem volt olyan bitangpusztulatosan fostos, mint amilyen a minisztertársaié szokott lenni (úgy vállalom a politikai felelősséget, hogy nem mondok le — á la Stern Szekeres Imre). Most körülnézek, hogy a jobbos társaim nem látják-e, mit írok ide mindjárt, de le kell szögezzem, hogy amikor a bloggerek vagy az mno.hu munkatársai gúnyosan estek neki, amiért egy kommentben a  százalékpont helyett — tévedésből — százalékot írt, kimondottan a miniszterrel szolidarítottam. Ő maga is leírta, hogy a mobiljáról blogol/kommentel, így akaratlanul is az egyszerűsítésre törekszik, mint mindenki más. Jó-jó, egy miniszternek erre figyelnie kellene, de hát valahol mégis csak ember, civilben miért ne lehetne egy kicsit pongyola?

Na. Szóval jó ez a videó, attól meg mindenkit megkímélnék, hogy a jeleneteket és azok tartalmát egyenként is górcső alá vegyem. Kedvem ugyan lenne hozzá, de időm az nincs, meg aztán az olvasók türelmével sem szeretnék visszaélni.

Azt hiszem a 2010. évi Nőnapot még sokáig emlegetni fogom, és nem azért mert életem legszebb évének legszebb napja volt.

Először is ugye megint beteg vagyok, azaz — ha a múltkori végighányt éjszakát is számolom — idén már harmadszor. Jó, csak egy napig kapart a torkom, és azóta is csak az orrom folyik, de az olyan szinten, hogy már kívül-belül fáj a szaglószervem, és néha alig kapok levegőt. Megmaradok, de a létezést eléggé megkeseríti ez is, estére teljesen kimerülök, ég a szemem, folyik a könnyem, és így nem sok energiám van (mondjuk) a szakdolgozattal haladni. Ilyen körülmények között indult a nap.

Nőnap. Most nem leszek túl népszerű, de én nem igazán érzem létjogosultságát ennek az ünnepnek. Mire föl ünnepeljük a nőket (és a férfiakat meg nem)? Nem nézek utána a Wikipédiában, de hogy annyira suttyónak mégse tűnjek, gyorsan hozzáteszem, hogy bármit is találnék ott, az ma már nemigen lenne érvényes. Ha azt akarjuk megköszönni nekik, hogy megszültek bennünket, arra ott az anyák napja. Ha azt, hogy feleségül jöttek hozzánk, arra ott a házassági évforduló, ha meg azt, hogy mossák a szarcsíkos alsógatyáinkat (tisztelet a kivételnek), akkor azt nem egy ünneppel kell lerendezni. Különben is, ha kiharcolták maguknak az egyenjogúságot, vagy ha belementek egy házasságba egy léhűtő pasival, aki egy szalmaszálat sem tesz keresztbe, akkor az az 'így jártak' halmaz témaköre. Szóval értem én, hogy emancipáció meg szüfrazsettek, meg kommunista traktoros asszonyok, meg egyenlő választójog és egyenlő munkáért egyenlő bér, de miért kell ezt ilyen erőszakosan a világra kényszeríteni? Avagy ez a férfitársadalom szánalmas megemlékezése azokról a nőkről, akik évszázados küzdelmek árán kiharcolták a jövő generációi számára a lehetőséget, hogy a napi 8 óra munka után még további órákat dolgozhassanak (ingyen)? Hát akkor elég cinikus. "Egész évben szívtál, tessék, itt egy szál virág".

Ez inkább csak a virágárusok kedvenc napja...lenne, ha a cigányok nem happolnák el előlük a jó sok remélt bevételt. Hehe. Merthogy ilyenkor valami másik dimenzióból olyan mennyiségű virágárus cigány özönlik elő, hogy annyit csak május 1-én látni, a Romajálison. Rajzanak (RAJ-zanak). Tényleg, szinte minden sarokra jut egy belőlük, felpakolva jó sok, saját kertben termesztett, full legálisan, közterület-használati engedéllyel, adószámmal és nyugtaadás kíséretében árusított virággal. Estére meg már jól elitták a napi bevételt, úgyhogy akkor meg a BKV van tele a marokból lakodalmas zenét hallgató, rágógumizó-szotyizó, hangoskodó egyedekkel. Nem szeretem én ezt a napot sem, ahogy a Húsvétot és a karácsonyt sem. Mindent utálok, ami muszáj (Valentin-nap meg nem létezik), ilyenkor meg ugye a cég egyetlen férfijaként nem kerülhetem meg a dolgot.

Fenti két bekezdésben egymás után fejtettem ki hímsoviniszta, majd rasszista gondolatokat, bár nem tudom, egy buzi egyáltalán lehet-e hímsoviniszta. Vállalom, mert most dulifuli vagyok, és mindenkit leszarok.

Meg is van erre minden okom, mivel a két legutóbb írt bejegyzéseim tartalma gyakorlatilag sztornó. Akár ki is törölhetném őket, de ha már annyi időt pocsékoltam el a megírásukkal, nem dobom őket a szemétbe. Kár volt megszólalnom. Ha hallgattam volna, talán most nincs ez a helyzet, hiszen eddigi életemben megfigyeltem, hogy a Sors baromira szeret direkt mindent fordítva csinálni, mint ahogy én azt megjósolom, csak hogy ne legyen igazam. Tudom, ez nagyon irracionálisan hangzik, de valahol mégis elhiszem, hogy létezik egy ilyen mechanizmus, miközben a józan eszemmel tudom, hogy nem létezhet. Persze mindegy is, mert most mégis bejött.

Megírtam a — kivételesen — rendkívül optimista bejegyzésemet, a terveimet, az álmaimat, a vágyaimat, ergo elszóltam magam, az azóta eltelt egy hétben ugyanis mindegyik összeomlott. Se ruhatár, se színház, se plafonig csempe, se semmi. Hogy mi történt? Áááá, semmi. Csak azóta kiderült, hogy az egyik egyéni vállalkozónk bezárja a büféjét, egy oktatós cégünk eladta az eddig általa szerkesztett újság jogait (és ezzel a könyvelési díja is meredeken lezuhant), a ruhaboltosunk bezárja az Europarkban található boltját, a légitársaság fióktelepe meg felmondta velünk a szerződést. Ez az év hátralevő hónapjaira együttesen 4 millió forint kiesést jelent, azaz innentől kezdve többet dolgozom, mint eddig, és ezért kevesebbet keresek mint eddig. Jó kis állapot. Van még egy ingó cég, amit a tulajdonosa el akar adni, és ha ez sikerül neki (és az új tulaj másik könyvelőt keres), az számunkra a totális csődöt fogja jelenteni. Kész, vége. Akkor a fizetésekre nem lesz pénzünk, se gyakorlatilag, se elméletileg (most ugye elméletileg van keret mindenre, de mivel nem kapjuk meg maradéktalanul a könyvelési díjakat...). Fluktuáció persze minden könyvelő cégnél és mindenkor van, de miközben normál esetben jönnek-mennek a partnerek, addig

- egyrészt nálunk csak mennek, de nem jönnek

- másrészt egyszerre mennek el sokan, mert ha csak egyenként tennék, talán még volna esélyünk időben pótolni a kiesést

- harmadrészt ha a bevételünk a 'sok'' vagy a még több' között ingadozna, semmi probléma nem volna, de jelenleg az 'elégséges' és a 'csődközeli' között ingadozik

- meg amikor még nem voltam gép előtt, volt egy negyedrészt is, de azt azóta elfelejtettem.

Szóval szar van, méghozzá jó nagy. No para, csak optimistán! Ez mindig bejön... Na hiszen. De tegnap már megvolt a kiborulás, szóval minden okom megvan a pozitív felfogásra: legalább nem érzem érdemtelenül szerzett vagyonnak a majdani plafonig csempét. Akármi is történik, ha a csapások hatására eldobom magamtól ezt a lehetőséget, soha többé nem érdemlek majd meg egy másikat.

Ez a cég lehet életem nagy dobása, csak előtte gyúrni kel egy kicsit izomra, hogy jó messzire repüljön az a labda.

(Első rész)

Szóval a cég dolgait már egész jól elképzeltem, csak sajnos sok még a bizonytalanság.

Az biztos, hogy nem hagyom kallódni magunkat, és az is, hogy a végtelenségig szeretnék fejlődni. Több ügyfél, több alkalmazott, még több ügyfél, még több alkalmazott, ha kell, nagyobb iroda, infrastrukturális fejlesztés, satöbbi. Mindemellett az is biztos, hogy ebben a tekintetben csak magamra számíthatok, a társamra nem. Ő szépen elvan a telefonálgatásokkal, az ügyintézéssel, és minden stratégiai döntést, tervet rám bíz. Ez persze jól hangzik, ugyanakkor rettenetesen pesszimista és aggodalmaskodó, ami alkalmasint rám is átragad. Ezt nem szabad hagynom. Másrészt kicsit kényesnek érzem, hogy minden apró kiadást meg kell tőle kérdeznem, de idővel ez is biztosan változni fog. Jó lenne, ha sikerülne a kettőnk közti egyensúlyt némileg a javamra fordítani.

Említettem, hogy kellene egy német alapfokú nyelvvizsga, méghozzá praktikus okból: addig nem kapom meg a diplomámat, amíg ezt nem teljesítem. A napokban azonban jelentkezett egy (újabb) olyan ügyfél, aki külföldi befektetőknek igyekezett könyvelőt felhajtani, de kikötés volt a részéről az angol ÉS német nyelvű kommunikációs készség megléte. Mondtam, hogy a német nem oké, az angol meg csak írásban, így ugrott is a zsírosnak ígérkező üzlet. Ez aztán elindította a gondolataimat, és már el is határoztam, hogy a jogsi és az alap német mellé szakmai angol és szakmai német tanulás is befigyel, amint időm engedi. Ha a suli kiesik, elvileg nem lesz idő- és pénzbeli akadálya. Angolul ráadásul tudok, vagyis van róla papírom, tehát nem kell olyan sokat fejleszteni rajta. Ha azonban jobban belegondolok, be kell ismerjem, hogy bár elég sokat értek (szinte mindent), de egy épkézláb mondatot nem tudnék kiejteni a számon. Nagy tehát a baj. Amikor ezt a Ricsinek elmondtam, egy (újabb) tök jó javaslatot tett: mivel rá is ráférne a gyakorlás, egy előre meg nem határozott időponttól kezdve otthon, egymás közt próbáljunk meg kizárólag angolul beszélni. Ez így fog történni.

Életem legszebb éve lesz tehát ez, legalábbis anyagi szempontból mindenképpen. Most még majdnem egymillió forintot kell kiadnom a szinte-semmiből, de ha ez áprilisig sikerül, utána már csak felfelé ívelhet a sorsom. Bővített/lecserélt ruhatár, kozmetikus, testedzés, jogsi, autó, családi ház, sziklakert, sarokkád, plafonig csempe, saját edzőterem, tágas konyha, külön háló, könyvtárszoba, testvérek támogatása, kultúrélmények, kávéházban beszélgetés, közös program barátokkal, utazgatás, ami csak kell. Mindezt szabadon, az alkalmazotti létet (11 év után) magam mögött hagyva. És hogy időm is legyen minderre, leépítettem ugyebár az otthoni munkáimat, amikből már csak egy kis utótevékenység maradt, és máris nőtt a szabadidőm.

Legszebb év lesz ez azért is, mert végre befejezem a sulit, és a családból elsőként diplomás leszek. Addig már nincs sok idő, és bár az utolsó 2 hónapot előre láthatóan reményvesztetten, idegösszeroppanva, sírásokkal és kétségbe esésekkel tarkítva fogom eltölteni, akkor is teljesíteni fogom, ha a fene fenét eszik. Vagy nem, de ilyet nem írunk le...

Aztán a legszebb év lesz ez azért is, mert remélhetőleg végre olyan kormánya lesz az országnak, ami kezd is vele valamit, és bízom benne, hogy ennek pozitív lesz a végeredménye. Talán adócsökkentés lesz (ami növeli a mozgásterünket), leáll a csődhullám, sőt, egyre több cég alakul, a pályázati pénzek nagyobb hányada ér célba, és hasonlók. A kampányban sajnos nem tudok közreműködni, de április 11. tuti a szavazókörben talál majd. Igaz, éltem már az előző jobboldali kormány alatt is, de akkor még se hasznát, se kárát nem éreztem közvetlenül. Most viszont nagyon is számít, ki kerül hatalomra. Régebben még azt mondogattam, hogy ha megint a szocik győznek, elhagyom az országot, de azóta változott a helyzet. Túl sok mindent kéne magam mögött hagyni, és bízom annyira magamban, hogy akár széllel szemben is talpon tudok maradni, lesz, ami lesz.

Végül meglátjuk, mi lesz ezzel az örökléses dologgal. Ezt ugyan egyáltalán nem terveztem be, de ha már így alakult, megpróbálok pozitívan kijönni belőle. Ha én leszek az örökös, jó. Ha én lennék az örökös, de az államnak köteles részt kell fizetnem, az sem rossz, bár nagyban megváltoztathatja a terveimet: csúszni fog pár dolog. A lakást mindenképpen szeretném megtartani, szeretném felújítani is, és bérbe adni, amíg össze nem jön annyi kezdőtőke, hogy abból és a két lakásból vehessek valahol egy családi házat. Annyira nem vagyok optimista, hogy építkezésen pörögjek, bár az lenne az igazi megoldás. Túl távlati dolgok ezek ahhoz, hogy bármilyen reális alapból indulhassak ki. Egyelőre meg kell várnom a hagyatéki tárgyalást, aztán ki kell derüljön, mennyit kell fizetnem (ha kell), és hogyan tudom megoldani az ütemezését, a pénz előteremtéséről nem is beszélve. Ha sikerül a tulajdonomba iktatni a lakást (ha nem, na bumm, bár a herdálóknak igazán nem szeretném átengedni), akkor a felújítást is meg kell oldanom, mert jelenlegi állapotában nem volna pofám meghirdetni. Amit tudok, magam csinálok meg (pl. festés, takarítás), amire találok vállalkozó kedvű ismerőst, azt közösen, sok röhögéssel és kajlálkodással, ami meg szakemberre tartozik, azt megfizetem.

De mielőtt felsorolnám, mi mindent tervezek a következő ötven évben (ha el nem visz jövőre a gégerák), inkább csak összefoglalnám mindezt egy vezérgondolatban: vége annak, hogy a sorsra bízzam magam. Fasza volt minden így is, de sosem tudhatom, mikor apad ki a bőségszaru, vagy mikor követeli vissza az Univerzum azt a sok jót, amit eddig tett velem (persze ezt erősen lehetne árnyalni...). Megkaptam a lehetőséget, hogy a magam ura legyek, magamnak teremtsek elágazási pontokat, kihasználható helyzeteket. Ennél több nekem nem is kell. Igyekszem élni vele, de csak annyira, hogy az ne menjen az egészségem rovására.

Nem akarom ragozni a velem mostanság történő dolgokat (ügyintézés, szakdoga, stb), hiszen idén még jóformán másról sem szólt a blogom, de azért az megint csak beszédes, hogy ezt a bejegyzést már január 2-án meg akartam írni, azaz éppen két hónapja. Sőt, ha pontosabb akarok lenni, már december végén elhatároztam...

Na, de végre hozzáfogtam, szóval lássuk, mi mindent tervezek ebben az évben.

Ha hű akartam volna maradni a tavalyi bejegyzéshez, azt írtam volna, 'Fogadalmak 2010-re', de idén úgy döntöttem, nem fogadok meg semmit. Sem a dohányzásról való leszokást, sem azt, hogy többet olvasok, többet törődök magammal, vagy kockás hasat gyártok magamnak, semmit. Ez most egy ilyen év. Viccesen persze azt mondtam, 'megfogadom, hogy ez lesz életem legszebb éve' (és erre már többször utaltam is), és január elején erre még minden alapom meg is volt. Még tavaly év végén gyártottam egy táblázatot, amiben felsoroltam minden várható bevételt, amit a cég(em) elvileg begyűjthet, hozzáírtam minden várható kiadást is, akkurátusan, hónapra lebontva, terv-tény oszlopokra felosztva, és a végeredményt látva elindult a fantáziám.

Nem volt túl rossz a vége, sőt, mivel bizonyos kalkulálhatatlan bevételekkel nem is számoltam, a kilátások még az addigiaknál is jobbnak tűntek. Rögtön elhatároztam, hogy a diploma megkapásához szükséges német alapfok megszerzése mellé beiktatok egy jogsiszerzési tanfolyamot is, hiszen egy év múlva akár autót is vehetek magamnak. Készpénzért. Aztán hozzáálmodtam még egy alaposan felújított ruhatárat, és néhány hosszú hétvégét a párommal, az ország random pontjain, meg színházlátogatást, ilyesmit.

Készítettem egy másik táblázatot is, amiben felsoroltam, mi minden elintézni való ügyem van még függőben. Csupa olyasmik, amikhez hasonlót már tavaly is alkottam. Három munkafüzetet csoportosítottam össze, egyet a munkaügyi dolgokra, egyet a magánéleti dolgokra, egyet pedig az elintézettekre, hogy érezzem, lássam a teljesülésüket. Az ilyesmi mindig ösztönzőleg hat rám. Nagy hirtelenjében összeszedtem vagy ötven dolgot, majd amikor egyet-egyet teljesítettem közülük, kipótoltam a megüresedő sorokat az idő közben eszembe jutott, korábban kihagyott teendőkkel. Eleinte emiatt — a hydra levágott fejeihez hasonlóan— egyet kitöröltem, de rögtön kettővel pótoltam, ami egy csöppet csüggesztően hatott rám, de most mintha javulna a kép. Már egy-egy képernyőre ráfér a táblázat első két oldala.

Aztán lapozgatni kezdtem a naptáramat, mivel telni kezdett az év, és egyre csak azt láttam, hogy az idei elképzelésem rendre az 'álom' kategóriába csúsznak át. Több ügyfelünk is távozott a cégtől (nem velünk volt bajuk, csak befejezték a vállalkozást), mások pedig még most is bizonytalanok. Bár már látni az átrendeződéses időszak végét, azt a bizonyos terv-tény táblázatot még sem időm, sem merszem nem volt újratervezni, és az információim is hiányosak hozzá. Félek, hogy ha meglátom az új végeredményt, kiderül, hogy nemhogy a jogsiról és az autóról kell lemondanom, de sokkal több minden másról is, ez pedig eléggé tönkre tenné az idegeimet. Persze fejben már toldozgattam-foltozgattam, és az sem derített fel túlságosan. A napokban sikerült egy kicsit összeszedni az optimizmusomat, mivel néhány utcáról betérő emberke itt hagyott nálunk némi pénzt, egy részük a továbbiakban is nálunk marad, megint mások pedig fontolgatják, hogy velünk könyveltetnek. Most két komolyabb ügyfél is jelentkezett, és ha sikerülne őket megfogni, akkor kábé ott tartanánk, mint év elején, innen pedig már csak jobb lehet. Külön jó hír, hogy a főnökömnél maradt (de részben minket gazdagító) ügyfél talán mégsem tud megszabadulni a cégétől, ezért még jó pár hónapig marad minden a régiben. Jelen állapotok mellett az ő távozása nem léket ütne a hajónkon, hanem maga volna a Titanic jéghegye.

De fel a fejjel! Most végre volt egy kis időm, és nekiláttam stratégiai lépéseket tenni: 5 ingyenes netes felületen ad(at)tam fel hirdetést, Ricsi segítségével szórólapot készítettem, amivel a napokban végigbombázzuk a környéket, a honlapunk címlapjára csináltam egy csinos (viszont elég geil) reklámot, és a Google Adwords szolgáltatásait is igénybe vettem egy kevéssé. Remélhetőleg ezek a költségek — bár egyébként sem nagyok — gyorsan megtérülnek, és még messze a vége. Rengeteg ötletem és tervem van, csak legyen időm megvalósítani őket. Például együttműködési megállapodást kötni ügyvédi irodákkal, hogy a náluk alapított cégeket — jutalék ellenében — irányítsák hozzánk (azaz javasoljanak minket), és pályázatíró cégekkel is bótolni lehetne. Ha gondozva van egy cég, csakis felfelé ívelhet a sorsa, ez ösztönöz.

Azt találtam ki, hogy év végére 100 ügyfelet szeretnék a magunkénak tudni, ami a január eleji létszám duplája. Merész? Lehet. De a könyv, amit a főnökömtől kaptam, csupa ilyesmit tartalmaz, a teendők listájának ötletét is onnan vettem, meg persze a vágyak célként való kitűzését is. Szerintem működik a dolog, bár az éven túli elképzelések egyelőre tényleg az álmodozás kategóriájába tartoznak. Jó, a könyv (aminek az a címe, hogy 'Az élet iskolája') elég bugyuta, olyan tipikus menedzserkönyv: most egy merő szánalom vagy, de ha jó okosan azt csinálod, amit írunk, akkor egy milliomos sikermen leszel. Arra viszont feltétlenül jó, hogy megadja a kezdő lökést, azaz, hogy legyen végre valami iránya az életemnek. Hát most van...

(folyt.köv.)