Csökke-nőnap
2010. márc. 9.2010. márc. 9. 16:54 - írta: 979Kategóriák: munka, mindennapok
Címkék: cég, csőd, könyvelés, Nőnap, tervek
Azt hiszem a 2010. évi Nőnapot még sokáig emlegetni fogom, és nem azért mert életem legszebb évének legszebb napja volt.
Először is ugye megint beteg vagyok, azaz — ha a múltkori végighányt éjszakát is számolom — idén már harmadszor. Jó, csak egy napig kapart a torkom, és azóta is csak az orrom folyik, de az olyan szinten, hogy már kívül-belül fáj a szaglószervem, és néha alig kapok levegőt. Megmaradok, de a létezést eléggé megkeseríti ez is, estére teljesen kimerülök, ég a szemem, folyik a könnyem, és így nem sok energiám van (mondjuk) a szakdolgozattal haladni. Ilyen körülmények között indult a nap.
Nőnap. Most nem leszek túl népszerű, de én nem igazán érzem létjogosultságát ennek az ünnepnek. Mire föl ünnepeljük a nőket (és a férfiakat meg nem)? Nem nézek utána a Wikipédiában, de hogy annyira suttyónak mégse tűnjek, gyorsan hozzáteszem, hogy bármit is találnék ott, az ma már nemigen lenne érvényes. Ha azt akarjuk megköszönni nekik, hogy megszültek bennünket, arra ott az anyák napja. Ha azt, hogy feleségül jöttek hozzánk, arra ott a házassági évforduló, ha meg azt, hogy mossák a szarcsíkos alsógatyáinkat (tisztelet a kivételnek), akkor azt nem egy ünneppel kell lerendezni. Különben is, ha kiharcolták maguknak az egyenjogúságot, vagy ha belementek egy házasságba egy léhűtő pasival, aki egy szalmaszálat sem tesz keresztbe, akkor az az 'így jártak' halmaz témaköre. Szóval értem én, hogy emancipáció meg szüfrazsettek, meg kommunista traktoros asszonyok, meg egyenlő választójog és egyenlő munkáért egyenlő bér, de miért kell ezt ilyen erőszakosan a világra kényszeríteni? Avagy ez a férfitársadalom szánalmas megemlékezése azokról a nőkről, akik évszázados küzdelmek árán kiharcolták a jövő generációi számára a lehetőséget, hogy a napi 8 óra munka után még további órákat dolgozhassanak (ingyen)? Hát akkor elég cinikus. "Egész évben szívtál, tessék, itt egy szál virág".
Ez inkább csak a virágárusok kedvenc napja...lenne, ha a cigányok nem happolnák el előlük a jó sok remélt bevételt. Hehe. Merthogy ilyenkor valami másik dimenzióból olyan mennyiségű virágárus cigány özönlik elő, hogy annyit csak május 1-én látni, a Romajálison. Rajzanak (RAJ-zanak). Tényleg, szinte minden sarokra jut egy belőlük, felpakolva jó sok, saját kertben termesztett, full legálisan, közterület-használati engedéllyel, adószámmal és nyugtaadás kíséretében árusított virággal. Estére meg már jól elitták a napi bevételt, úgyhogy akkor meg a BKV van tele a marokból lakodalmas zenét hallgató, rágógumizó-szotyizó, hangoskodó egyedekkel. Nem szeretem én ezt a napot sem, ahogy a Húsvétot és a karácsonyt sem. Mindent utálok, ami muszáj (Valentin-nap meg nem létezik), ilyenkor meg ugye a cég egyetlen férfijaként nem kerülhetem meg a dolgot.
Fenti két bekezdésben egymás után fejtettem ki hímsoviniszta, majd rasszista gondolatokat, bár nem tudom, egy buzi egyáltalán lehet-e hímsoviniszta. Vállalom, mert most dulifuli vagyok, és mindenkit leszarok.
Meg is van erre minden okom, mivel a két legutóbb írt bejegyzéseim tartalma gyakorlatilag sztornó. Akár ki is törölhetném őket, de ha már annyi időt pocsékoltam el a megírásukkal, nem dobom őket a szemétbe. Kár volt megszólalnom. Ha hallgattam volna, talán most nincs ez a helyzet, hiszen eddigi életemben megfigyeltem, hogy a Sors baromira szeret direkt mindent fordítva csinálni, mint ahogy én azt megjósolom, csak hogy ne legyen igazam. Tudom, ez nagyon irracionálisan hangzik, de valahol mégis elhiszem, hogy létezik egy ilyen mechanizmus, miközben a józan eszemmel tudom, hogy nem létezhet. Persze mindegy is, mert most mégis bejött.
Megírtam a — kivételesen — rendkívül optimista bejegyzésemet, a terveimet, az álmaimat, a vágyaimat, ergo elszóltam magam, az azóta eltelt egy hétben ugyanis mindegyik összeomlott. Se ruhatár, se színház, se plafonig csempe, se semmi. Hogy mi történt? Áááá, semmi. Csak azóta kiderült, hogy az egyik egyéni vállalkozónk bezárja a büféjét, egy oktatós cégünk eladta az eddig általa szerkesztett újság jogait (és ezzel a könyvelési díja is meredeken lezuhant), a ruhaboltosunk bezárja az Europarkban található boltját, a légitársaság fióktelepe meg felmondta velünk a szerződést. Ez az év hátralevő hónapjaira együttesen 4 millió forint kiesést jelent, azaz innentől kezdve többet dolgozom, mint eddig, és ezért kevesebbet keresek mint eddig. Jó kis állapot. Van még egy ingó cég, amit a tulajdonosa el akar adni, és ha ez sikerül neki (és az új tulaj másik könyvelőt keres), az számunkra a totális csődöt fogja jelenteni. Kész, vége. Akkor a fizetésekre nem lesz pénzünk, se gyakorlatilag, se elméletileg (most ugye elméletileg van keret mindenre, de mivel nem kapjuk meg maradéktalanul a könyvelési díjakat...). Fluktuáció persze minden könyvelő cégnél és mindenkor van, de miközben normál esetben jönnek-mennek a partnerek, addig
- egyrészt nálunk csak mennek, de nem jönnek
- másrészt egyszerre mennek el sokan, mert ha csak egyenként tennék, talán még volna esélyünk időben pótolni a kiesést
- harmadrészt ha a bevételünk a 'sok'' vagy a még több' között ingadozna, semmi probléma nem volna, de jelenleg az 'elégséges' és a 'csődközeli' között ingadozik
- meg amikor még nem voltam gép előtt, volt egy negyedrészt is, de azt azóta elfelejtettem.
Szóval szar van, méghozzá jó nagy. No para, csak optimistán! Ez mindig bejön... Na hiszen. De tegnap már megvolt a kiborulás, szóval minden okom megvan a pozitív felfogásra: legalább nem érzem érdemtelenül szerzett vagyonnak a majdani plafonig csempét. Akármi is történik, ha a csapások hatására eldobom magamtól ezt a lehetőséget, soha többé nem érdemlek majd meg egy másikat.
Ez a cég lehet életem nagy dobása, csak előtte gyúrni kel egy kicsit izomra, hogy jó messzire repüljön az a labda.
Valentin nap márpedig van. És tényleg rasszista-hím-soviniszta vagy egy kicsit.