Tűzoltás, tűzoltás. Külön meg akartam írni a szavazóköri élményeimet már az első forduló után, de erre csak most kerül sor, összevonva a második fordulós eseményekkel. Merthogy ugye senkinek nem voltak kétségei afelől, hogy 979 a szabadidejéből több, mint egy napot feláldozott azért, hogy a kedves, demokratikus jogaikkal élni kívánó szavazók emberi körülmények között adhassák le voksukat az általuk támogatott pártra/listára, avagy — ahogy azt később látni fogjuk — senkire. Nem csak pofázok, teszek is.

A szavazóköri munka az úgy néz ki, hogy először is fel kell kelni jó korán, esetemben hajnali 4:45-kor, hogy 5:30-ra odaérjek, a 3 percre levő általános iskolába. Fél 6-ra már elvileg meg kell számolni az összes szavazólapot, hogy valóban annyi van-e, amennyit elvileg kiküldtek, aztán az urnákat össze kell állítani, a tollakat kihelyezni, az asztalokat, székeket beállítani, a szavazólap-mintát és a tudnivalókat tartalmazó plakátot kiragasztani, meg ellenőrizni a helyiséget, hogy nincs-e valahol pártjelvény, csalásra lehetőséget adó eszköz, ilyesmi. Aztán ha ez mind kész, várni kell az első szavazóra, akinek speciális teendői vannak a többi szavazóhoz képest.

Az ilyen tudnivalókat persze már a választás előtt tudtunkra hozzák, mert először is esküt kell tenni, aztán egy fejtágítást is tartanak, majd az eskütétel után — delegáltak esetében — egy pártszintű okosítót is végig kell ülni, ahol a korábbiakhoz képest specifikus információkat is meg kell jegyezni. Nálunk például meg kellett nézni egy oktatófilmet, ami egy kicsit antik lehetett (annak ellenére, hogy a mostani választásra készült), mert itt még az MSZP-s volt a csúnya, gonosz csaló, holott nagyot fordult a világ, és manapság a jobbikostól kell inkább tartani. Ők ugyanis hajlamosak a demokratikus játékszabályokat figyelmen kívül hagyni. Mivel ez a választás nekem már az 5. (és 6.) volt, sok újat nem tudtak mondani, maximum az előző választás óta történt törvényi változásokkal kapcsolatban okosodhattam. Az eskütétel utáni fejtágítót szépen ki is hagytam.

Az első szavazó tehát máshogy szavaz, mivel amikor bejön, a hitelesítő lapra (amiből minden urnába kerül egy-egy) fel kell írni a névjegyzék szerinti sorszámát, neki meg mindenhol alá kell írnia a nevét. Aztán megkapja a szavazólapot, leszavaz, majd mielőtt bedobná, minden urnába bele kell néznie, hogy azok üresek-e, és előtte kell lepecsételni, leragasztani mindet. Utána mehet a dolgára. A többi szavazó már csak jön, aláír, bedob, mehet.

Az unalom mellett elvileg a többi pártdelegált lehet kihívás, ha azok esetleg ezzel-azzal próbálkoznak, vagy kötekednek. Nálunk szerencsére összeszokott kis csapat van, és igazán jó hangulatban telik el az a kb. 15-16 óra. Tudni érdemes, hogy a szavazatszámláló bizottság (SZSZB) egyrészt választott tagokból, másrészt delegált tagokból áll, rajtuk kívül pedig egy jegyzőkönyvvezető segíti a munkát, utóbbi a helyi önkormányzat alkalmazottja, és nem tagja az SZSZB-nek. A delegált tagokat a pártok küldik (nálunk MSZP, JOBBIK, FIDESZ), munkájuk ingyenes, viszont a választást követő napot a munkáltatójuk köteles kiadni szabadnapként, amire átlagbért kell fizetnie (ezt megigényelheti az önkormányzattól), a választott tagok pedig olyan önkéntesek, akiket az önkormányzat küld a szavazatszámláló bizottságokba, és a munkájukért kb. bruttó 15000 Ft jár. A bizottság elnöke nem lehet delegált tag, ezen kívül pedig a nap folyamán a tagok létszáma nem csökkenhet 3 fő alá, merthogy akkor az SZSZB határozatképtelen lenne. Pár szóban a csapat tagjairól.

1. A jegyzőkönyvvezető: egy 40-50 közötti, dekoratív nő, akinek egy 16 éves kamasz fia van. Jellemzője, hogy szeret előre dolgozni, nem csoda, ha az épületben található 6 szavazókör közül mindig mi vagyunk az elsők számoláskor. Tök normális, kedves, érdeklődő és humoros.

2. Választott tag 1: egy nyugdíjas mammer, aki egyébként abszolút FIDESZ-szimpatizáns. Amikor nincs hallótávolságon belül ellenérdekelt fél vagy szavazó, mindig odasúg, és vagy érdeklődik vagy szurkol. Komoly hátulütője, hogy nem megfelelően használja a szavakat, ezért gyakran kioktatónak vagy hivatalnoki-stílusúnak tűnik a mondandója, pedig csak segíteni akar. Ő szokta pecsételni a szavazólapokat (mindig ugyanott, ahogy abban előre megegyezünk).

3. Választott tag 2: egy másik nyugdíjas, aki egyébként nagyon is fiatalos. Unalmas perceinkben mindig számtalan sztorival hozakodik elő, amiken jókat derülünk. Energikus, jó kedélyű és baromira emlékeztet a nagybácsim feleségére, aki anyám helyett anyám volt. Ő szokta húzogatni a vonalakat a megjelentek számáról, amit gyakran elront, mivel minden egyes kisgyerek érkezésekor felpattan, hogy pogácsával kínálja meg a őket (az ellátmányunkból), utólag így mindig egyeztetni kell, hogy akkor kit húzott be és kit nem. Bár nem egyértelmű, de erős a gyanúm, hogy a szavazókörön kívül ő is FIDESZ-szimpatizáns.

4. Választott tag 3: egy harminc vége felé közeledő dagi nő, aki nagyon jámbor,  ugyanakkor az elnöki teendőit mindig alapos felkészültséggel és határozottsággal látja el. Viszont érti a poént. Egyébként valami nyugdíjasotthonban dolgozik mint szociális munkás, így a szociális érzékenysége igen magas. Ő szokta ellenőrizni a megjelentek okmányainak megfelelőségét, érvényességét.

5. MSZP-s delegált: az utóbbi választásokon ez a poszt cserélődött leginkább, de leszámítva a legelsőként megismert hülye vénasszonyt, mindig nagyon normálisak voltak. A mostani pasi az előző unokatestvére (hiába, náluk ez a szimpátia családi vonás), egy harmincas, löttyedt-duci, rothadó fogú tudálékos alak, aki egyébként szintén elég jámbor. Nagy fanja a fantasy történeteknek (mint én), öt macskája van (a második fordulóra már hat), szóval ez is közös nevező volt köztünk, és megszállottja a katonai témáknak. Fejből vágja a fegyverek típusait, paramétereit, mikor melyiket kik használták és hol, cserébe viszont másról sem tud beszélni. Amikor mégis, akkor vagy valami ismerőse meghökkentő esetét tárja elénk, vagy a baráti körének kiterjedtségét ecseteli, vagy kijavít valakit közülünk, ha az egy tudományos témában beszélgetve — szerinte — valami téves dolgot állít. Szóval csupa kisebbségi komplexus.

6. JOBBIK-delegált: előzetesen tőle tartottam a legjobban, mivel legutóbb egy nagyon hülye pasit küldtek, aki képtelen volt felfogni, hogy a szavazókörben nem pofázunk politikáról. Ilyenkor van egy nagyon törékeny béke-állapot, amit nem célszerű felborítani, márpedig a politizálással az nagyon könnyű. Sokszor kénytelen voltam magam leállítani, ami azért elég kellemetlen, de alkalmanként magamra vállaltam a terhét. Most viszont a holnap ballagó húgommal egyidős kiscsaj volt a küldöttjük, akit még a Fidelitasból ismertem, megnyugodhattam tehát, mert nem ellenséggel kellett egy levegőt szívnom. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam, hiszen nem tudtam róla, hogy közben kilépett a FIDESZ ifjúsági szervezetéből, és a JOBBIK-nál landolt, de amikor elmesélte miért, nem döbbentem meg nagyon, csak nyugtáztam, hogy akkor ő most szembesült egy politikai szervezet belső működési mechanizmusaival. Hiába, idealista még szegénykém. Egyébként ő olyan mindenre rácsodálkozó típus, aki issza a tájékozottabbak szavait, azért is lehetett, hogy komolyan elhitte, a Jobbik lehet a választás győztese, de legalábbis Gyöngyösön a Vona Gábor úgyis első lesz. Egyik sem jött be. Két apró baj volt vele. Egyrészt képtelen volt a számolásra, ami a nap végén elég idegesítő volt (állandóan más eredmény jött ki neki, ezért többször feleslegesen kellett újraszámolnunk), másrészt a szavazólapok szortírozásakor folyamatosan kommentálta az eredményeket, ami egyrészt szintén idegesítő, másrészt provokatív (lehetett volna, ha az MSZP-s nem olyan békés természetű).

7. FIDESZ-delegált: azaz én. Meséljek magamról?

Szóval ennek a csapatnak kell elviselnie egymást és azt a 13 órát, ami reggel 6-tól este 7-ig eltelik, majd azt az 1-1,5 órát is, ami a számolással zajlik. Utóbbi már izgalmas, de nap közben ott lenni borzalmasan unalmas. Még amikor szavazni jönnek, csak-csak, de az a baj, hogy nálunk ilyenkor is a választott tagok dolgoznak, mi meg csak nézünk ki a fejünkből. Akkor jó, amikor valaki kiesik, mert ebédel vagy elmegy szavazni, és be lehet huppanni a helyére valami értelmes tevékenységet végezni. Közben viszont megy a traccsolás, az unalomból evés, az óránkénti rágyújtás, az álmosság-rohamok túlélése, és a hátra lévő idő számolása (3 órán belül én már percekben nyomom). Ráadásul mivel ezúttal itt is két forduló volt (eddig mindig csak egy volt, MSZP-s győzelemmel), én úgy éreztem, a második forduló minden órája hozzáadódik az első forduló 13 órájához.

Szóval ettem. Az ellátmányunk fejenként 1 sportszelet, 1 Balaton szelet, 2 kiflis szendvics (sonkás és szalámis), 1 alma, egy ebéd ((hideg-) rántott hús, töltött comb, rizs, tört krumpli, csalamádé és sütemény), kollektíve pedig 3 flakon savas ásványvíz, 4 flakon mentes ásványvíz és vagy 2 kiló sajtos pogácsa (gyerekeknek osztogatva), de kapunk még menzás teát és random időpontokban kávét is, amikor a zsúrkocsit tologató iskolai alkalmazott arra jár.

Mit lehet még ezen kívül csinálni? Én például — részben önkéntelenül — a szavazókból szoktam fejben csoportokat képezni. Hiába, a szociológiai érdeklődés. Megosztok most ezek közül párat:

— a szoci öregek: mivel a szavazókörünk 7 lakótelepi lépcsőházból áll (kb. 970 szavazó) ezek jócskán felül vannak reprezentálva. Ők nyerik meg általában az első fordulót is a teljesen jellegtelen Kiss Péter elvtársnak. Az öreglányokon annyira még nem látszik, de a tatákról ordít, mert látszik a ruházatukon, a jellegzetesen hátra hajolajozott fejükön és a 72-ben készült szemüvegeiken. Jellemzően a reggeli és délelőtti órákban jönnek, hiszen egyrészt fegyelmezett szavazók, másrészt akkor még van energiájuk ilyesmire.

— a halál előtti öregek: párthovatartozásuk nem ismert, közös nevezőjük viszont, hogy 80 felett vannak, és ezt a tudtunkra is hozzák. Sokszor már hiányzik nekik ez-az (szem, fül, lábak, stb.), járni is alig bírnak, és gyakorlatilag vakok. Azért mindig elismerően nyilatkozunk róluk, hiszen becsülendő, hogy még ilyen korban is fontosnak tartanak egy választást.

— a tudatlanok: ez legnagyobb csoport. Alfajaik a 'fogalmuk sincs semmiről' szélső értéktől a 'minden szart megkérdeznek' szélső értékig terjednek. Okmányok nélkül jönnek szavazni, szabadkoznak a választási értesítő elvesztése miatt (holott az csak segít, de nem kötelező), megkérdezik, mit kell csinálni, szavazólap nélkül indulnak a fülkébe, forgatják a névjegyzéket (amit fejjel lefelé kell aláírni), a boríték iránt érdeklődnek (ami nem kötelező, de nélküle nekünk könnyebb a nap végén), meg amit még el lehet képzelni.

— a gyerekesek: ők is sokan vannak, nyilván azért, mert nemcsak magukért, hanem friss utódaik sorsáért is aggódnak. A gyerekeket persze magukkal kell cibálni, akik ordítanak, futkosnak, biciklivel jönnek, és ordítva érdeklődnek szüleiktől, hogy azok kire szavaztak.

— a vicceskedők: végig poénkodnak, és megjegyzéseket tesznek mindenre. Jellemzően persze elcsépelt és humortalan közhelyeket pufogtatnak, ami újra meg újra azért elég idegesítő. Egy részük úgy jön el szavazni, hogy szándékosan érvénytelenné teszi a szavazatát, kis virágokat rajzol a köröcskék köré vagy éppen horgas orrot, és megjegyzést fűz a szavazólapra. Például: "ez a szavazat szándékosan érvénytelen". Megvan róluk a véleményem, ahogy azokról is, akik üres szavazólapot dobnak be.

— a mogorvák: ők úgy tesznek, mint akiket fegyverrel kényszerítenek a szavazásra. Pattogóan beszélnek, összeszorított szájjal közlekednek, dúvad módon néznek, dobálják az irataikat, ingerlékenyek és viharosan távoznak.

— a botrányosak: ők szándékosan olyan dolgokat csinálnak, amiről nyilvánvalóan tudják, hogy nem szabad. Például az orrunk előtt húzzák be az ikszet, lehetőleg jó sok kommentárral megtoldva, sőt, még bénáznak is, méghozzá jó látványosan. Vagy például szavazás közben jó hangosan zsidóznak, Orbánoznak vagy komcsiznak. Mások az asszony szavazatát ellenőrzik, mindezt persze előttünk. Utálom őket. Enyhébb fajtájuk a ruhájukon pártjelvényt vagy Nagy-Magyarországot ábrázoló valamivel érkezők, akik szerencsére egyébként jámborak.

— a fiatalok: ők inkább délután jönnek, és sajnos nagyon kevesen vannak. Szégyen, de valahol érthető (a fiatalok általában kevésbé aktívak a politika terén). Akik jönnek, azok is elég mulyák, viszont egy részük nagyon helyes. Van például egy testvérpár, akik közül az egyik deszkás ruhát, a másik divat-ruhát hord, de mindketten nagyon dekoratívak. Lehet szemet legeltetni... Ja, de a szomszéd szavazókör egyik bizottsági tagja, na az aztán jól néz ki, kár, hogy Narcissus elbújhat mellette.

Miközben 13 órán keresztül álljuk a fenti típusok (és sok másik) hullámokban ránk törő támadását (olyan, minta busszal jönnének, holott közel-távol nincs tömegközlekedés), csak apróbb vis major helyzetek törik meg az egyhangúságot. Például egy darázs, ami megcsípi Választott tag 2-őt, vagy két cigány szavazó, akik a helyiségben található cimbalom láttán rögtön felajánlották, hogy elviszik azt, ha zavar minket, és egyébként meg hallgassuk a Rádió C-t, mert olyankor olyan zene van benne, hogy attól egyszerre sírunk meg nevetünk. Mellesleg a szavazókörben (ami egy általános iskolai osztályterem), voltak kivágott tulipánok meg egy táblára mágnesezett vörös szegfű is, a cimbalom meg csak azért nem volt pártjelvény, mert most nem indult az MCF-Roma összefogás párt...

7 órakor aztán kezdődhet a számolás. Ilyenkor bezárkózunk, mindent elpakolunk (főleg a tollakat), kiöntjük az urnák tartalmát, aztán elkezdünk szortírozni. Miután minden kupacot szétválogattunk, elkezdjük a kötegeket megszámolni. Az érvénytelen szavazatok hátlapjára ráírjuk az érvénytelenségi okot (mindenki aláírja), majd a többször átszámolt kötegeket átkötjük, az eredményeket pedig felvezetjük egy jegyzőkönyvbe. Ha minden mindennel stimmel, aláírjuk a jegyzőkönyvet, majd egy fénymásoló segítségével minden delegáltnak készítünk egy-egy másolatot, amit az a végén elvisz a saját pártjához, a helyi irodába.

Nekem ez onnan 4 sarokra van. A pártnál persze nagy a nyüzsgés, terülj-terülj asztalkám és eredményvizslatás zajlik, amiből ezúttal nem kértem. A tévét úgysem hallani a zsivajtól, én meg jobb szeretem ilyenkor a nyugalmas kis lakásomban követni az eseményeket. Leadom tehát a jegyzőkönyvet, maradok vagy 20 percet, csak az illem kedvéért, aztán csendben lelépek haza. Úgyis kibaszott fáradt szoktam lenni a végén.

Már csak az a kérdés, hogy ősszel vajon 1-től kezdem majd az órák számolását vagy 27-től?

Bár a szabadidőmet első sorban hasznos tevékenység végzésére — vagy legalább pihenésre kéne — fordítanom, ezt nem igazán valósítom meg. Most például a hányinger kerülget a kimerültségtől (de ma este becsszó pihenni fogok). Cserébe viszont nem panaszkodhatom az utóbbi két hétben megtekintett filmek számára. Ha pedig már megtekintettem őket, álljon itt egy pár szóban, milyennek találtam egyiket-másikat.

Leo kéglije

SPF már írt erről a filmről, ezért nem akarom részletekbe menően taglalni, elég legyen annyi, hogy egy argentin fiatalemberről szól, aki ráébred önnön melegségére, majd szép apránként átküzdi magát az ezzel járó lelki problémákon, és megél pár igen béna szituációt. Egy meleg film, ami a sztorija alapján nem nyújtana semmi kiemelkedőt, de

1. annyira átéreztem a főszereplő vívódását, és annyira magamra ismertem a 'fejlődési' vonal tekintetében, hogy egyes jeleneteket alig bírtam nézni, másoknál meg a hideg borzongás öntött el, például az első melegcsóknál.

2. leomlott egy — engem minősítő — elképzelésem Argentínáról: nem ponchoban dzsalnak az őserdőben, és nem a cukornádat csépelik naphosszat a machetékkel, hanem tökre ugyanolyanok mint mi.

3. bár a film spanyol nyelvű, ez csak az első pár percben volt zavaró, aztán már fel sem tűnt.

Szerintem a meleg fiatalok és szüleik számára kötelezővé kellene tenni a megtekintését. Értékelés: 8/10

Titánok harca

Na, ezt gyorsan le lehet zavarni: szar, pedig én eleve elfogult vagyok a fantasy-témával kapcsolatban. Összességében meg lehet nézni, de a történet elnagyolt és összecsapott, a karaktereknek nincs egyénisége, a meglepetések és fordulatok előre kiszámíthatók, a trükkök meg nem olyan hűde kategóriásak, amit 2010-ben el lehetne várni egy filmtől. Lehet, hogy a tizenéves amerikai gyerekeknek megfelel (mármint az egész film, en bloc), de nekem ennél nagyobbak az igényeim. Mellesleg nem úgy volt, hogy Perszeusz Medusza szeme elé tartotta a tükrös pajzsát, amitől az kővé vált (saját pillantásától)? Mert itt nem így van, ahogy valószínűleg sok más mitológiai elem sem, amiket viszont nem (feltétlenül) vettem észre. Kár volt kiadni érte a pénzt. Értékelés: 3/10

REC2

Ezt most pénteken sikerült megtekinteni, szinte még premier filmként. Szintén spanyol nyelvű, de szintén csak egy ideig zavaró, hogy egy mukkot nem értek belőle. Sokkal zavaróbb az a magyarázat, amivel az első részből ismert eseménysorozat kiváltó okát adják be a nézőnek. Nem mondom meg, mi az, mert akkor senki nem nézi meg, de nekem speciel nagyon nem tetszett. Az első rész egyébként bejövős volt, mert jó kis atmoszférát teremtettek benne a készítők, ami biztosan most is sikerült nekik, csak nem nálam. Valahogy most nem éreztem magam egy sötét társasházban, zombiktól körülölelve, főleg a trailerben is látható, FPS-játékokra emlékeztető jelenet után.Ott volt aztán az utolsó 10 perc, ami elég nagy katyvasz lett. Ember legyen a talpán, aki kibogozza, hogy akkor most mijappicsa is történik. Viszont a ténylegesen két szálon futó eseménysor ábrázolása, majd a találkoztatásuk zseniális húzás volt, az bejött. Tessék megnézni, aztán nálam jobban félni alatta. Értékelés: 6/10

Rekviem egy álomért

Ezzel viszont — Ricsinek köszönhetően — egy igen masszív filmélmény ért. Ennél durvább nem-horror alkotást még nem láttam, legalábbis nem emlékszem hasonlóra. Két napig nemigen tudtam magamhoz térni utána. Már a film zenéje is érfelvágós egy mélypont környéki állapotban, de a tartalom meg végképp letaglózza a naiv nézőt, hát még engem, aki leendő szociológusként eleve sokkal érdeklődőbb vagyok a súlyos társadalmi problémákkal kapcsolatban, mint az átlag. Függőség, lecsúszás, nagy vágyak, beteljesületlen álmok, emberi közömbösség, a modern kor bajai, sok szimbólummal és művészi megoldással nyakon öntve, kevésbé szájbarágósan. Négy élet alig egy évnyi története olyan sokkoló befejezéssel, amire az ember sokáig emlékezni fog. Aki nem látta még, gondoljon bele, milyen lehet a végkifejlet, ha ez az aláfestő zene közben:

Többször nézős, az értékelés pedig 10/10. Tőlem ilyet nagyon kevés film kap.

Van egy elmélet, ami szerint az ember különféle szituációkban különféle szerepeket tölt be, ami valahonnan Ferdinand Tönniestől indul (ha jól emlékszem), aki közösségre és társadalomra bontotta úgy általában az emberi csoportosulásokat. Ezt aztán mások tovább boncolgatták, amiből jött egy csomóféle elgondolás, az életreceptek elmélete, Erving Goffmannál a 'homlokzat', az etnometodológia és más fenomenológiai szociológia elgondolások, de a pszichológiában is találkozhatunk hasonlókkal, elég ha a tükör-ént vagy a címkézés-elméletet nézzük. Akit érdekel a téma, érdemes utána olvasnia. Mivel én egyszerre vagyok konformista, tekintélytisztelő és rendpárti, engem igencsak megfogott a téma.

De hogy ne csak egy csomó idegen kifejezés sorakozzon itt, visszaugrok kicsit Tönnieshez és az ő közösség/társadalom elgondolásához — pongyolán előadva az egészet. Ő közösségnek azt az emberi csoportosulást tekinti, ahol az egyes emberek teljes valójukban, pszichéjük minden rezdülésével vesznek részt, míg a 'társadalom' alatt azt érti, ahol a különféle szituációkban a megfelelő szerepeket próbálja mindenki betölteni. Előbbire manapság talán nem olyan könnyű példát találni, de ha kicsit visszamegyünk az időben, vehetünk egy egyszerű, (mondjuk középkori) falut. Az itteni emberek olyan közösséget alkotnak, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki ismeri a többiek minden megmozdulását, minden tulajdonságát, idegen meg csak ritkán látogat feléjük. Van ilyen manapság is? Szerintem van, bár biztosan nem ennyire kristálytisztán. Elég, ha elmegyünk Budapestről 40 km-re, ahol anyámék laknak, és még egy felületes szemlélő is láthatja, hogy bizony az öregek még eléggé így viselkednek. Egymást lesik, kibeszélik, és mindenkinek vigyáznia kell, mit tesz, nehogy a szomszédok vagy az utcában lakók megszólják miatta. Egy ilyen közösségi létből rendkívül sok minden következik, amik most nem érdekesek (de akinek van affinitása, próbálja meg levezetni, mi következik például a közös normák megszegéséből, vagy nézze meg a Csokoládé című filmet), ezt a részét a dolognak egyébként is csak a szembeállítás kedvéért boncolgattam, még ha nagyon felületesen is.

Sokkal izgalmasabb az a fajta csoportosulás (Tönniesnél a társadalom), amiben mi is élünk— mi, budapestiek meg aztán végképp, — merthogy itt jönnek ki azok a már emlegetett szerepek. Mire gondolok? Mondjuk arra, hogy ha belépsz egy üzletbe, vagy vásárló vagy, vagy eladó. Vagy mondjuk arra, hogy ha felszállsz egy buszra, utas vagy, vagy sofőr. Egy hivatalban ügyfél vagy, egy irodában alkalmazott, a családban szülő, egy szexuális együttlétnél az aktív fél és a többi. Mindegyik szituáció különféle szerepekbe kényszerít, hiszen egy bolt ajtaján vevőként belépve nem kezdesz el árcímkéket ragasztani, nem állsz be a pult mögé, a busz utasaként meg nem mondod be a megállók nevét. Hogy az egyes szerepekben hogyan kell viselkedni, azt a szocializáció során tanulja meg az ember, vagy a többi ember reakciói alapján, vagy a szüleitől, a kortárscsoport tagjaitól, akárkitől. Persze mondhatnánk, hogy ugyanez megy a fent már taglalt közösségekben is, hol itt a különbség?

A különbség ott van, hogy egy üzletben, vevőként vevő vagy és semmi más, míg egy közösségi csoportosulásban a boltosnál a Pista vagy, aki a múltkor milyen jót ivott vele, akinek milyen szép nagy szál fia van, és akinek a felesége (a Marika) milyen sánta, stb. A szerepekben csakis szereplő vagy, nem önmagad, pontosabban minden szerepben a lényednek csak egy kis részét használod, a többi rejtve marad, és nem is érdekel senkit. A társadalmi létben minden percben a számtalan szerep valamelyikében vagy éppen, és ezek hosszú láncolata teszi ki a létedet. Szerintem ez érthető (még akkor is, ha Tönniestől már kissé elrugaszkodtam), maximum az nem, hogy mindezt miért írom le. Csak azért, mert a napokban hasonlót tapasztaltam meg én is, és nyomban eszembe jutott ez az egész, meg hogy milyen izgalmas egy héten belül a fasz két végén ugyanazon szituáció két szerepében is lenni.

A volt főnököm anno felregisztrált a céggel egy honlapra, ahol az emberek (vagy cégek) felregisztrálnak, megadják, mivel foglalkoznak, aztán ha valaki keres valamit, és azt oda beírja, akkor a megkeresését minden érintett cég megkapja, és már indulhat is a verseny a leendő ügyfél kegyeiért. Pár hete nekünk is jött egy megkeresés innen, én pedig — most mit veszthetek rajta? — válaszoltam az illetőnek. Igaz, olyan szolgáltatásra is szüksége lett volna, amivel mi nem foglalkozunk, és ezt meg is írtam neki, de ennek ellenére valahogy mégis sikerült felkeltenem az érdeklődést irántunk. Jött a válasz, hogy el kellene menni hozzájuk, hogy személyesen tárgyalhassunk, és bár ez nem szokásunk, úgy gondoltam, még ennyi fáradságot is megér egy hátha-ügyfél.

Felvettem szépen egy fiatalos inget, belőttem a hajam, meg makkos cipőt húztam a lábamra, és már ekkor elgondolkodtam azon, hogy ezzel vajon ártok vagy használok az ügynek. Elvégre a zselézett taréj, a farmer meg a pisztolyos-kártyalapos mintájú ing nem éppen üzletember benyomását kelti, nem az üzletember-szerep kelléke. Aztán abban maradtam magammal, hogy az utcán végig is kell menni, én meg nem akarok úgy kinézni, mint egy átlagos LMP-aktivista (bocs a szimpatizánsoktól, de hát elég jellegzetes bölcsész-kinézetük van), és végül így mentem. Némi szerencsétlenkedés után egy középkorú nő fogadott, aki leültetett, megkínált vízzel, majd elindult a társalgás. Teljesen egyértelmű volt, hogy én ott egy pályázó vagyok a négy közül, aki megbízásért kuncsorog, ő meg a nagyfőnök, az üzletasszony, akinek beosztottjai vannak, akik persze mind osztályvezetők és menedzserek. Elmondta, mivel foglalkoznak, csupa nagy számok, nagyra törő tervek, alapos előkészítő munka, profizmus, határozott kiállás. Én nyuszi voltam, ő meg a vadász az erdőben.

Aztán pár nap múlva jött a telefon, hogy akkor minket választanak a négy közül, mert nagyon szimpatikus voltam, és megint el kellene menni hozzájuk, ezúttal a könyvelési anyagért. Ez nem éppen a megfelelő időpont volt, mivel ki sem láttunk a munkából, de most már nálam volt a kezdeményezés. Kimentettem szépen magam, és rávezettem, hogy mennyivel jobb volna, ha ők jönnének hozzánk, amire sor is került a héten. Ugyanaz a nő jött, kicsit utcaibb ruhában, kicsit egyszerűbb megjelenéssel, én pedig ismét elgondolkodtam, öltönyben fogadjam-e, vagy csak fiatalos ruházatban, amiben lenni szoktam. Utóbbi mellett döntöttem, aztán amikor az ajtón belépett, rögtön elnézést kértem, hogy "csak így, civilben", ő meg mentegetőzött, hogy hát persze, nem tesz semmit. Most már én voltam a kakas a saját szemétdombomon, ő meg az egyszerű kis ügyfél, aki betette a lábát a hivatalba. És tényleg, mennyivel másabb volt a szituáció. A tartása görnyedtebb, a hangja kevésbé határozott, és már nem is főnökasszony volt, csak a keresztfia keresztanyja, aki nem is igazán akarja csinálni ezt az egészet, csak hát segít a drága gyermeknek, mert az olyan elfoglalt. De ezúttal én diktáltam, és nekem voltak elvárásaim, amiknek ezúttal neki kellett megfelelnie.

Ugyanaz a két ember, ugyanaz a kapcsolat (üzleti partnerek), és mégis mennyire más az egész. Megfordult az alá-fölé rendeltségi szerep, miközben egyébként teljesen azonos szinten vagyunk. Megtanultuk mindketten, hogy melyik környezetben ki az úr, és ha nem is tudatosan, de önkéntelenül mindenképpen az elképzelt viselkedést vesszük fel. Aki úgy általában nem ezt teszi, azt rendszerint megszóljuk, kinézzük, kerüljük, az problémás ügyfél, az hőbörgő vevő (vagy bármi), miközben egy zárt közösségben elkönyvelnénk, hogy "hát ő ilyen".

Érdekes ez a dolog, megélni meg aztán végképp.

Mármint blog-ügyileg.

Magam alatt vagyok, és most nem sok értelmét látom ennek a blogolásnak. A magánéleti, elvileg magamnak írt bejegyzések senkit nem érdekelnek, amit meg a nyilvánosságnak szánok, azzal csak meggyűlöltetem magam. Lassan persona non grata leszek a melegbloggerek között, egy szánalmas kis mitugrász, aki azt hiszi, a Bölcsek Kövének birtokában van.

Az állandó stressz és az időhiány miatt nehezebben viselem az általam butának vélt megnyilvánulásokat, és ilyenkor nincs energiám mosolyogva, finoman rávezetni a kommentelőket állításuk helytelenségére vagy valóságtól elrugaszkodott mivoltára. Szurkálok, igen, és ha beszólnak, én is övön alul ütök. Emiatt hirtelen szánalmas lettem meg szemellenzős, elvakult FIDESZ-es. Szerintem pedig csak annyi a bűnöm, hogy én vállalom az értékrendemet és vállalom, hogy egy konkrét párt szimpatizánsa vagyok. Könnyű azoknak leszánalmasozni, akik semmi mellett nem állnak magukon kívül, viszont minden ellen vannak. Nem örömködtem a választási győzelem okán, nem gúnyolódtam másokon, akikről tudom, hogy nem szimpatizálnak a pártommal, viszont több helyen is kifejtettem, hogy az én életem nem csak a szexualitásomból áll. Némelyeknek ez is bántja a csőrét, de tőlem...egyék meg a melegjogaikat, ha az elég a létezéshez.

Talán nem kellett volna ide-oda kommentelnem, talán megint mosolyogva kellett volna tűrnöm a hülyeséget, talán nem kellett volna megírnom ezt a vitázós bejegyzést, talán eleve csak alsógatyákról meg szopási metódusokról kellene firkálnom, és arról, hány buzit láttam szembe jönni az utcán. Akkor elkerülhetném, hogy a személyiségem és az értékrendem visszatükröződjön az írásaimból, és akkor nem kéne védekeznem meg magyarázkodnom. Legyen ez? Lehet. Vagy ne legyen inkább semmi? A látogatottsági számokból úgy tűnik, azt sem sokan bánnák.

Írni sincs időm (pedig annyi mindent szeretnék), a kommentekre is lassan válaszolok, elmaradok a blogok olvasásával is, szóval most nem érzem úgy, hogy hasznos tagja lennék a bloggerközösségnek, avagy csak férfi menstruációm van. Belecsúsztam egy kellemetlen helyzetbe, elkövettem azt a hibát, ami miatt rám került egy címke, és tartok tőle, most már bármit teszek, mindenki csak a címkét látja majd, akármit is mondok vagy írok.

Így nincs értelme. Lehet, hogy szünetet kéne tartanom...

De ezt most halál komolyan mondom. Kár, hogy idén már nem vezettem a kiadásaimat, mert akkor most jól kielemezhetném az első negyedévet, ugyanakkor jó is, mert lehet, hogy elájulnék a számok láttán.

Például a 'ruha' rovatban 0, azaz nulla forint szerepel egészen máig (és még holnap is, meg azután is...), de minden egyéb kellemes tartalmú rovat számai is igen alacsonyak. Jó, szórakozni persze járok, ide 2 ezer, oda 3, de az még havi szinten sem tesz ki olyan nagy összeget.

Viszont például hétfőn kifizettem 356000 Ft adót, az eddig fizetetteken felül. Eredetileg még 66000-rel többet kellett volna, de a suli miatt visszajárt az SZJA-mból ennyi, ezért azt betudtam (vissza sem kértem, inkább átvezettem). Ennyi adót elvileg még több fizetés után kell kiperkálni, azonban év elején még a kolléganőm helyett is én adtam számlát, ő meg odaadta nekem az adót. Ja, csak közben jött a temetés 170 ezre, amit éppen ebből a pénzből fizettem ki. Ez kiszámítható volt, és készültem is rá, ahogy a cégünk jegyzett tőkéjének rám eső, további 380 ezer forintjára is. Igen, ennyivel még tartozom, és találjátok ki, a volt főnököm éppen mennyivel jön még nekem... Oké, az első negyedév letudva, ami pénzem van (a jegyzett tőke tartozáson felül), az mind az enyém...

...lenne, ha nem bombáznának folyton a további várt és nem várt kiadások. Miután minden csekket és számlát letudtam, megvettem a bérletet, meg ilyenek, maradt kb. 25000 forintom, két hétre. Zsömle, parizer, konzerv, tészta, megoldható. A húgom ballagása azonban 30-án lesz, amire ugye illene valami ajándékot (nem is kicsit) venni. Erre 25 ezret szántam, mert hát mégis csak középiskolai ballagás, meg kitűnő is volt végig, megérdemli. Jó kérdés, hogy "miből?" Megbeszéltem bent, hogy a következő havi fizetésemet hadd kapjam már egy-két nappal előbb, és akkor ez meg is oldódott.

Csakhogy itt a Díjbeszedő számla, amit ugyan kifizettem (olyan, mint egy harmónika), de van benne egy szöveg, hogy a vízóráim bizony 11 évesek, azaz 5 éve lejártak, szóval ki kellene cseréltetnem őket, mert mindjárt szerződést bontanak velem. Igen, ez az a téma, amit kb. másfél éve emlegetek itt, a blogon is. Mennyi is lehet az? 25-30 ezer forint? Szupi!

Na, de a főnyeremény az a levél, amit az óbudai közjegyző küldött. Május 11-én lesz a hagyatéki tárgyalás, ami önmagában még jó is, viszont a levélben jól látható helyen közölték, hogy vigyek már magammal körülbelül 70000 forintot közjegyzői munkadíjra. Ehhez külön gratulálok, igaz, ha az állammal együtt öröklünk, akkor nyilván felezni is fogunk. Vagy az állam képviselője nem hoz magával pénzt, csak az üres markát tartja majd?

Basszus, kifizettem — így vagy úgy — 422000 forintot, erre itt van még egyszer ennyi, sőt, még ennél is több, aminek egy jelentős részére már nincs 3 hónapom, hanem csak 3 hetem.

Tényleg az Isten pénze nem elég.

...legalább is aki a szájára veszi e két téma valamelyikét, az minden bizonnyal úgy gondolja, hogy tudja is, miről beszél.

Én viszont nem gondolom úgy, hogy a politizáló emberek rendelkeznek is azzal a tudással, ami alapján meg mernek nyilatkozni, és az utóbbi hetek politikai témájú blogbejegyzéseit, azok hozzászólásait, a Facebookos megnyilvánulásokat, az msn-beszélgetéseket vagy a netes napilapok megtárgyalható bejegyzéseit olvasva csak az eddiginél is jobban erősödtem meg ebbéli hitemben. Tisztelet persze azon keveseknek, akiket az utamba sodort a sors, és akikkel azért lehet nagyon jól politizálni, mert egyenlő felek, mert rendelkeznek azzal a minimummal, ami feljogosítja őket arra, hogy ilyetén témájú kijelentéseket tegyenek.

Mielőtt valaki máris felhúzott szemöldökkel vetné bele magát a további tartalomba, itt hívnám fel a figyelmet, hogy az alábbiak nem konkrét személyekről szólnak, és ha bárki mégis magára ismerne, az nem a személye elleni támadás, hanem maximum önnön önismeretének diadala. Jelen bejegyzés pusztán az utóbbi hetek felfokozott politikai aktivitásának tapasztalatairól szól, legyen szó blogról, fórumról vagy személyes találkozásról. Ezt csak azért írom le, mert a választások körüli időszak felfokozott érzelmi állapotában bárki magára vehet valamit, ami nem neki szól, és nem is sértő szándékkal lett megfogalmazva.

És akkor rögtön az elején válaszolnám meg azt a jogos kérdést, hogy vajon én honnan veszem magamnak a bátorságot, hogy politikához értő személyként tüntetve fel magamat, leszóljam a többséget. A közel 500 bejegyzésem között akadt már olyan, amiben ezt részletesebben kifejtettem, de a téma ezúttal is megköveteli, hogy egy pár szóban összefoglaljam. Szóval kb. 15 éve foglalkoztat a politika, kb. 13 éve aktívan foglalkozom is vele, ami azt jelenti, hogy naponta órákat töltök a nyomon követésével, ide értve nemcsak a napi híreket, de a háttérműsorok hallgatását vagy az aktuálpolitikai (esetleg történelmi) témájú könyvek olvasását is. 1997. óta minden választáson és szavazáson részt vettem, immár 5. alkalommal szavazatszámlálóként is. 6 éve vagyok tagja egy pártnak, megtapasztaltam az aktivista lét minden dimenzióját (olyanokat is, amiket sokan elképzelni sem tudnak), és egy kicsit a hatalom szele is megcsapott. Az egyetemi létemet eredetileg politológus hallgatóként képzeltem el, de aztán inkább a szociológiára mentem, ami nem sokkal van odébb. Politikai szociológia, tömeglélektan, közgazdaságtan, demográfia, közigazgatás és még számtalan más tudomány mélyítette hivatalosan is a tudásomat (benne van az indexemben) a legkülönfélébb neveken. Lehet, hogy egyesek számára mindez kevés, vagy csak vagizásnak tűnik (akinek igen...na arról szól például ez a bejegyzés), de én nem annak szántam, pusztán azért írtam le, hogy alátámasszam, én miért gondolom magamról, hogy megfelelek a politikai vitapartnerség minimális követelményeinek. Na, de ki az, aki viszont — legalább is szerintem — nem?

— akinek semmilyen értékrendje nincsen. Aki csak úgy van a világban vagy letagadja az általa elfogadhatónak tartott paradigmákat vagy ideológiai paneleket, az bármilyen politikai vitában hamar elveszti a fogódzóit. Egyszerűen bárhol is kezdje az ember a vitát, óhatatlan, hogy rövid időn belül az elmélyül, a mélyben pedig vagy erős gyökereknek kell lennie, vagy nincs ott semmi. Mindegy, hogy valaki konzervatív, liberális, szocialista, kommunista, fasiszta, anarchista vagy nihilista, esetleg bármi más, hiszen a vitapartneri minőségét ez nem befolyásolja, az viszont igen, ha a világot mindig a pillanatnyi hangulatának szűrőjén keresztül nézi.

— nem vitapartner az, aki érzelmi alapon politizál. Nem az a baj, ha valaki elfogult, hiszen az az értékrendjéből egyenesen következik, és nem is az, ha hülye, hanem az, ha az érvekre érzelmekkel válaszol. Az Orbán-fan öreglányok, Gyurcsány hasonlóan elvakult hívei, a Kunczéra a kellemesnek vált hangja miatt szavazók, a saját pártjuk kritikája miatt megsértődők nagyon hamar eljutnak arra a pontra, ahol anyázásba kezdenek, és ahonnan már nemigen van visszaút. Néha én is nehezen fogom vissza magam, hogy ne kezdjem el címkézni a másikat, de ezt akkor sem azért teszem, mert a másik mondjuk szocialista, hanem azért, mert hülye. A hülyeséget képtelen vagyok nem szóvá tenni (és ebből nem következik egyenesen, hogy amit szóvá teszek, az hülyeség).

— aki nem rendelkezik olyan alapvető politikai műveltséggel, mint például a fenti ideológiák felszínes ismerete, a demokrácia működésének ismerete, a közigazgatás működése, a politikai alrendszerben működő mechanizmusok ismerete, a pártok frontembereinek és azok pozícióinak ismerete, és hasonlók. Nyilván ezt nem politológusi szinten kell ismerni, hiszen arra ki lenne képes? Néha még én is zavarban vagyok, hogy akkor most mennyi is a parlamenti képviselők száma, de nyilván ez a zavar csak átmeneti. Aki viszont azt gondolja, hogy a demokrácia kábé azt jelenti, hogy "azt csinálok, amit akarok", az hülye, és nem vitapartner. Aki azt hiszi, hogy az utóbbi 8 évben Orbán Viktor volt hatalmon és az Őszödi Beszédet is ő mondta, az hülye, nem vitapartner. Aki azt gondolja, hogy egy országban a hatalommal nem rendelkező ellenzék tehet a fennálló állapotokról, az szintén hülye. Aki szinonímaként vagy következetesen rosszul használja a fasiszta, náci, soviniszta, hungarista, irredenta, stb. szavakat, az megint csak hülye. Ilyesmire gondolok ebben a pontban.

— aki nem képes folyamatában látni a dolgokat. A kedvenc példám erre az, amikor valaki belelapoz egy könyvbe, elolvas belőle egyetlen oldalt, majd ez alapján nyomban véleményt alkot az egészről. Mi alapján? Ha nem tudja az előzményt, azt sem érti, most mi történik és miért, és a mostani történéseknek mi lehet a következménye. Ez a politikához hozzászólók köreiben sajnos igen elterjedt jelenség, és engem nem kevésbé zavar, mint a fentiek. Attól, hogy az illető előző nap megnézte az esti híradót, meg elolvasott 2 közéleti írást, még nagyon messze van attól, hogy megszólalhasson. Ehhez bizony vagy tanulni kell vagy olvasni vagy tapasztalni, de inkább mindhárom együtt.

— szorosan az előzőhöz kapcsolódik az a fajta, aki nem látja az ok-okozati összefüggéseket (sem). Akinek nincs elegendő közéleti ismerete, annak megszólalásaiból gyakran az tűnik ki, mintha minden vagy ad hoc vagy ab ovo alapon történne. Pedig minél visszább megyünk az időben, a jelenre vonatkozóan annál több meghatározó okot fedezhetünk fel. A politika nem tegnap kezdődött Magyarországon sem, és nem random módon történnek benne a dolgok.

— aki nem képes a dolgok, az arányok összemérésére. Az ilyen embert jól jellemzi az "ezek mind egyformák" kijelentés, és ennek társai. Aki nem látja a fokozatokat és/vagy nem érzékeli a pólusokat a jó-rossz, helyes-helytelen, etikus-etikátlan, legitim-illegitim (stb.) viszonylatokban, az mit akar? Nem az a baj, ha ő helyesnek ítél valamit, amit én helytelennek (hiszen ez az értékrendekből is következhet), hanem az, ha nem érzékeli, hogy két adott dolog között létezik különbség. Jó példa erre egy volt kollégám, aki egyszer kijelentette, hogy Medgyessy Péter és Pokorni Zoltán egyformán bűnös besúgóság tekintetében. (Aki ezt most érti, az igen jó eséllyel megállja a helyét egy politikai vitában, de aki nem, az se keseredjen el, ez már jóval túl van az alapvető közéleti műveltség határán.)

— aki eleve torz szemüvegen keresztül látja a világot. Ez bizony, kedves meleg honfitársaim, leginkább rátok vonatkozik, mivel meglátásom szerint igen sokan vagytok, akik valamiféle homocentrikus világképpel élitek az életeteket. Pedig tudomásul kell venni, hogy a világ nem csak faszból és melegjogokból áll, a pártok pedig nem aszerint politizálnak, hogy azzal éppen mennyit ártanak vagy használnak a melegeknek. Az ilyen hozzáállás mindenhez egy nagyon torz látásmód, amin túl kellene lépni. Több melegblogger blogja például másról sem szól csak erről. Félreértés ne essék, az ilyen is kell, és én nagyon szívesen olvasom őket, mert valahol éppen azt pótolják, ami nálam kimarad. De azért ha az ember a bejegyzés végén lenyomja az entert, az élet többi területén ember és ne csak buzi legyen. Ez ráadásul nagyban hasonlatos a szélsőjobboldali emberek összeesküvések mentén gondolkodó részéhez, akik mindent a New York - Tel-Aviv tengely és a 'zsidóbérencség' viszonylatában értelmeznek.

Lehetne még sorolni, de felesleges, aki akarja, az ennyiből is megérti, mi a bánatom az esetek többségében. Mindez persze nem jelenti azt, hogy akinél a fenti pontok egyikét-másikát tapasztalom, azzal ne állnék le politikáról beszélgetni, vagy minden tekintetben hülyének tekinteném, csak éppen fennáll az esély, hogy előbb-utóbb rádöbbenek az egész beszélgetés értelmetlenségére vagy elvesztem a türelmem, és akkor csúnyán tudok visszaszólni. Van, akit nem is érdekel a politika, és ezzel sincs semmi probléma, de akit ez nem érdekel, az következésképp tájékozatlan, továbbá nem ért hozzá, így nagy horderejű kijelentéseket sem kellene tennie. Véleménye lehet, csak az észt ne ossza. Másrészt az sem baj, ha valaki fiatal, és még tapasztalatlan, hiszen senki sem születik tudással és tapasztalattal, de jó, ha az illető fenntartásokkal kezeli saját kijelentéseit is, és örökké ébren tartja magában a kételyt. Kamaszkoromban én is azt hittem, hogy majd jól megmondom a tutit, de az azóta eltelt 15 év alatt szép apránként rájöttem, hogy nem úgy vagy nem egészen úgy vannak azok a dolgok. A heteros traccsestjeimen gyakran találkozom ilyen magabiztos kis okostojásokkal, de ha az illető hajlandó belátni, hogy butaságot mond, akkor nincs akkora baj. Akkor van, amikor csak mondja...mondja...

...mint én most. Na jó, mielőtt befejezném, még annyit leszögezek, hogy a focihoz nem értek. Ezt bátran vállalom. Ahogy ezt a bejegyzést, bár tartok tőle, hogy egyes mondataim miatt mégis lesz, aki megsértődik.

Ricsi meg én pénteken összejöttünk kicsit Lost-tal meg az ő Földijével, hogy könnyed traccsolásba fojtsuk az estét. Ilyenkor ez első kérdés mindig az, hova menjünk, mit csináljunk, aztán némi hezitálás után csak kikötünk valahol. Ez a valahol immár harmadszor is a Ferenciek teréhez közel eső Habroló kávézó volt.

Az első két esetben még egészen meg voltam elégedve mindennel, most azonban mind a négyen találtunk valami kifogásolni valót. Először is, miután beléptünk az ajtón, a pincér rögtön megkérdezte, mit kérünk. Se az, hogy letegyük a cuccunkat, vagy keressünk egy helyet, hanem mint valami restiben. Mondtuk, hogy kérnénk egy itallapot, amit nagy pofavágások után meg is kaptunk, és szépen felsétáltunk vele az emeletre. Kiválasztottuk, amit kérünk, aztán amikor a srác odatalált, elsoroltuk neki a kívánságainkat. Ez megint érdekes volt, mert alig-alig tudta csak megjegyezni, pedig 4 ember nem rendel olyan sok mindent egyszerre. A bútorzat egyébként egészen jó lenne — ha nem érezném azt, hogy ezeken a székeken folyt már minden, én meg most beleülök, — mivel van elheverős rész, vigyázzban ülős rész és hátradőlős is. Ja, a világítás nem égett az asztal fölött, azt úgy kellett megszerelni, pár perc múlva aztán mégis megadta magát, és kihunyt, de addigra legalább hozzászokott a szemünk a félhomályhoz. Na, nekilátunk beszélgetni, megjön a rendelésünk, beleiszunk, és mind a négyen elégedetlenkedünk, mert:

- Lost kávéja egy tejszínnel jött kettő helyett, amit erősnek/szarnak talált

- Ricsi bora szar volt

- Földi bora szintén

- én meg rumot kértem, amit whiskey-s pohárban kaptam, és először nem értettem, miért, míg rá nem jöttem, hogy azért, mert nem is rum, hanem whiskey volt (amit utálok).

De a teámmal legalább nem volt gond. Megittunk mindent, és tanakodni kezdtünk, hogy maradjunk-e vagy átmenjünk máshova, és mivel az utóbbi győzött, összeszedtük magunkat, fizettünk, és elindultunk az Alterego Café felé. Én még sosem voltam ott, azt sem tudtam, hol van, de Földi céltudatosan tört a megfelelő irányba.

Átdzsaltunk szépen a Városház utcán, és kikötöttünk a frissen felújított Fő utcán. Gyerekek, nem akarok kampánycsendet sérteni^* (egy bloggal lehet egyáltalán?), de ez gyönyörűen meg lett csinálva. Új utcakő, egységes műtárgyak, modern cuccok, vízspriccelés, bicikliút, eligazító táblák, nagyon tuti. Ahogy Ricsi nagyon frappánsan megfogalmazta, valóban olyan érzés volt ott sétálni, mintha turisták lettünk volna valami idegen helyen...közben meg a régi jó V. kerületben voltunk. Bárcsak az egész ország vagy legalább Budapest ehhez a környékhez kezdene hasonlítani... Kiindulópontnak éppen jó is lenne, csak ehhez kellene mindig újabb utcákat 'hozzátoldani', aztán egyszer csak elérnénk a határt. Meg kéne jó sok udvarias, idegen nyelveken beszélő rendőr, hogy sokáig meg is tudjuk őrizni ezt az utcaképet, és máris áttenném a székhelyem ide (ha nem vettek volna meg már most minden ingatlant a külföldiek).

Na, elértük a kávézót, beléptünk, és máris egy egészen más világ fogadott, mármint egy olyan, ami az utcához tökéletesen passzolt, de a Habrolóval mégis szögesen ellentétes volt. Itt a pincéreken pincér-ruha van, és nem az, amit reggel kikaptak a szekrényükből, asztalt keresnek a vendégnek, megvárják, amíg azok helyet foglalnak, és csak utána kérdeznek rá a rendelésre, eközben mellesleg ajánlanak is, és a nap végi aktuális akciót akár előbbre is hozzák, ha a vendégnek esetleg az akciós cucc lenne a vágya. Tisztaság van, zene szól, szép és igényes a berendezés, lehet enni is (a szomszéd asztalnál egy irdatlan tál ételt hoztak ki), és amikor a toalettet kerestem, az egyik pincér kitárta előttem annak ajtaját, majd egy kecses kézmozdulattal mutatta az utat befelé. Elképesztő! Ja, és semmivel sem drágább, mint a Habroló, ami mellett azért szóljon legalább annyi, hogy az sokkal alkalmasabb egy összebújós randira, mint a nagy és tágas Alterego café.

Az már csak hab a tortán, hogy az Erzsébet tér mögötti parkot az önkormányzat szintén felújíttatta, így a hajléktalanokkal, ledöngölt talajjal, szeméttel és kutyaszar kupacokkal tarkított zöldterület egy igazán kellemes, pázsitos, virágágyásos, fiatalokkal teli közösségi térré varázsolta.

Én sem mindig csak a rosszat látom meg.

*: a bejegyzést eredetileg szombaton akartam megírni

Ez az Univerzum egyensúlya dolog valahol mégis működik, ezt megint megállapítottam. Tudjátok, ez az a hitféle cucc nálam, amire mindig hivatkozni szoktam. Az eszemmel persze tudom, hogy tiszta hülyeség az egész, de hiszen valahol éppen ezért minősül hitnek. De miről is van szó?

Arról, hogy a múlt héten végig pörögtem, egy csomó mindent elintéztem, most meg teljesen alkalmatlan vagyok hasznos tevékenységek végzésére. Egy hete magam is meglepődtem azon, milyen energikusan fogyasztottam a munkahalmokat, írtam a beadandókat, intéztem az ügyeket, és mintha nem éreztem volna fáradtságot. Minden reggel elgondolom magamban, hogy aznap mit fogok elintézni, elvégezni, és persze minden nap kevesebb lesz a vége. Ez a múlt héten éppen fordítva volt, mindig többet csináltam meg, mint terveztem, és ez tovább ösztönzött. "Hú, ez is kész! Na, akkor még ezt is gyorsan, még ez is belefér." Sokkal jobb is volt a közérzetem.

Erre jött a váltás, valamikor a hétvége felé. Itt volt három nap, és annyi, de annyi mindent megcsinálhattam volna. Takaríthattam volna, megírhattam volna mondjuk 3 kisebb beadandót, csinálhattam volna az új céges honlapot, blogolhattam volna (na jó, egy összeszedetlen bejegyzés azért csak készült), erre mindhárom nap kómázással telt. Péntek este ugyan bowlingozni voltam, de az a másnapra miért lett volna befolyással? Szombaton a hetero haverokkal iszogattam, politizáltam, ami a vasárnapom felét is elcseszte, mivel volt egy enyhe másnaposságom. De a további másfél nap semmittevésére nincs értelmes magyarázat. Húsvét hétfő estéjén még egy kicsit felélénkültem, és csak nekiláttam annak a honlapnak, de este fél 11-kor nyilván nem jutottam messzire.

Azóta meg? Olyan ólmos lassúsággal végzem  minden dolgomat, hogy az nem igaz. Semmi pörgés, semmi energia. Odabent alig haladok, pedig most aztán volna mivel, amit meg mégis megcsinálok, azt is háromszoros idő alatt. Még csak azt sem mondhatom, hogy netezéssel cseszem el az időmet, mert netezek ugyan, de nem többet mint máskor, csak mást nézek. Aztán hazajövök, teszek-veszek, de az is semmiség, és mire késő este túllendülnék a holtponton, addigra már nem kezdek bele semmibe. Ezt a bejegyzést is szerda este kezdtem el, most meg péntek reggel van. Annyira nem tartalmas és hosszú, hogy eddig kelljen vesződni pár sorral. Tudom, hogy mi mindent kell elintézni, azt is tudom, hogy a legtöbb alig pár percet igényelne, de egyszerűen semmihez nincs kedvem. Egy-egy pillanatra fellángol bennem a tettvágy, de a következőben már a múlté is, én meg csak bosszantom magam, hogy már megint semmit nem csináltam.

Mi a nyavalya van velem? Most fizetem vissza a múlt heti kölcsön-energiát?

Annyi minden másról szeretnék írni, ha lenne időm és energiám, de tegnap este egyes politikai fórumok olvasása közben annyira felbasztam az agyam, hogy a téma rögtön beelőzte nálam az összes többit. Ez pedig a Jobbik, annak politikusai és szavazói, és ha már róluk lesz szó, beillesztem a témát a sorba, aminek előző két része itt és itt olvasható.

JOBBIK

Ha erről a formációról akarunk beszélni, nemigen kell visszamenni az időben, max. 2006. előttig egy kicsivel. A párt kezdetben még csak nem is párt volt, hanem egy civil szervezet, Jobbik Magyarországért mozgalom néven. Kábé olyasmi lehetett, mint a MIÉP-hez köthető Magyar Út Körök, ami nem pártként, de a párttól elválaszthatatlanul, annak szatellitszervezeteként működött. Vona Gábor valószínűleg egy volt a sok polgári körös közül, ő azonban nem elégedett meg azzal, hogy kerti partikon meg szemétszedéseken a fennálló állapotokat szidja, hanem ennél tovább lépett, és megszervezte ezt a mozgalmat. Emlékszem, amikor már elég jelentős volt a szervezet, és több fórumon is szót ejtettek róla, Vona kijelentette, hogy a mozgalom nem fog párttá alakulni. A sikeresség azonban nyilván meglódította a fantáziáját, és pár hónappal a 2006-os országgyűlési választások előtt a társaival mégis pártot csináltak, ami nyomban össze is állt, a MIÉP-pel, önmagukat helyezve bele ezzel egy vissza nem csinálható képbe: szélsőjobboldali. Persze ha a szókimondás politikai tényezővé erősödéssel jár, az elvtársak úgyis lenáciznak bárkit, de a Csurka István vezette párttal való összebútorozás után még erre sem volt szükség. Gyanítom, hogy az igazi cél inkább az volt, hogy a hajdan prófétikus jóslatokkal teletömött, de a mellőzöttsége és az állandó pártszakadásokba belefáradt Csurka még megmaradt szavazóit felszippantsák. Ügyes!

A választáson ugyan különösebb eredményt nem értek el, de ez arra jó volt, hogy a régi MIÉP-esekkel azt éreztessék, a régi pártjuk teljesen alkalmatlan mindenre, és képtelen a Parlamentbe jutásra. Emellett elindult a porszívó, és az egyre hangosabb Jobbik szépen maga alá gyűjtötte a szanaszét szabdalt társaságokban aktivistáskodó tagokat. Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, Kossuth téri tüntetők, hagyományőrzők, FIDESZ-ből kiábrándult rendpártiak, prominens közéleti személyiségek és értelmiségiek, aki csak volt. Amint így felduzzadtak, jött a Jobbik legzseniálisabb ötlete, a Magyar Gárda. Sokat tárgyaltunk már a gárdistákról, és az őket övező dolgokról, és most nem is az a lényeg, hogy mennyire legális vagy helyénvaló, hanem a tény, hogy ezzel úgy berobbantak a köztudatba, hogy még a politikával nem foglalkozó emberek figyelme is feléjük irányult. Magyarországon nehéz úgy politikai sikereket elérni, hogy egy szervezetnek nincs médiafelülete. Ez valahol biztosítja is a régi pártok hegemóniáját, de a Jobbik képes volt arra, hogy áttörje ezt a falat. Tényleg zseniális.

A labda fel lett dobva, és a közélet le is ütötte, pedig jobb lett volna, ha hagyja visszazuhanni és elgurulni. A magyar Gárdával való folyamatos foglalkozás, majd a szervezet betiltása csak tüzelte a szélsőjobboldalt. Nem árt tudni, hogy a politika ezen oldalán a legfogékonyabb a nép az összeesküvés-elméletekre, itt van a legtöbb tenni akaró, sőt, küldetéstudattal rendelkező ember. A Gárda betiltása az ő szemükben a saját igazságuk beigazolódása volt, ez pedig olaj a tűzre. Ennek folytán a jócskán felduzzadt szavazóbázis az EU-s népszavazáson összehozott 14%-ot a pártnak, és innentől kezdve a Jobbik megkerülhetetlen politikai tényezővé vált. Mindnyájan figyelünk rájuk, keressük a nyilatkozatokat, röhögünk a botrányaikon, latolgatjuk az esélyeiket...és fogjuk a fejünket az elképzeléseiktől. És itt a probléma.

Bevallom őszintén, kezdetben még én is szimpatizáltam velük, mert imponált az a határozott szókimondás, amit a FIDESZ-től is elvárnék. Nem, nem a cigányozás, hanem hogy nevezzük nevén a dolgokat. Nem metaforák kellenek meg kódolt üzenetek, hanem mondjuk meg, mi van, úgy lehet csak a dolgok végére járni. Szavazni ugyan sosem szavaztam rájuk, de valahol drukkoltam nekik, hátha lesz egy olyan parlamenti erő, ami a saját pártom lagymatag vezetését egy kicsit jobbról cseszegeti. Amikor Morvait is felporszívózták, annak külön örültem, hiszen szinte Morvai volt az egyetlen, aki teljes mellszélességgel kiállt a 2006.10.23-án megvert, megalázott emberek mellett. A Magyar Gárda ellen eleinte szintén nem volt kifogásom, csakhogy aztán jöttek a gyűléseikről a videók, meg a hülye nyilatkozatok, és számomra is világossá vált, hogy zömében buta emberek gyülekezete lett ez a szervezet. A butaság pedig semmi jóhoz nem vezet, lásd az utolsó két országgyűlési választást és a következményeket.

Ügyes húzás volt a Jobbiktól az is, ahogy ellepték a netet. Néhány belső újság semmit nem ér, ha pedig megjelentek a médiában, az rájuk nézve sosem volt pozitív, ezért hát szükségük volt (van) a saját maguk által irányított nyilvánosságra. Kiadták az ukázt: menjetek, és agitáljatok mellettünk, ahol csak tudtok! Ez is ügyes, ahogy az is, hogy első pillanattól kezdve jelen vannak minden forgalmasabb közterületen. Csakhogy van egy kis baj az agitátorokkal: hülyék. Sőt, mondhatni ugyanolyan hülyék, mint a pártvezetés, hiszen ugyanazt szajkózzák, annak zöme pedig baromság.

Baromság például az, hogy ki kell üldözni a külföldi vállalkozókat, a Tesco helyén pedig Turul áruházakat kell csinálni. Értem én, hogy sokaknak bántja a szemét a magyarok kiszolgáltatottsága, de szerintem a jogi és támogatási rendszert kell úgy megváltoztatni, hogy a külföldiek (köztük a Tesco) is azt érezze, hogy megéri neki a magyar termékek felvásárlása és forgalmazása, nem kikergetni kell őket. Tiltani sem kell, elég a kedvezményeket a mindenkinek jó elvek irányába elvinni.

Baromság az is, hogy a falvakat önellátóvá kell tenni. Ez ugyan tök jól hangzik, és egy bizonyos szintig meg is valósítható, de amikor az erőforrások kérdése merül fel, akkor sajnos nemhogy helyi, de országos szinten is problémákba ütközünk. Magyarországnak nagyon kevés természeti erőforrása maradt, és az szinte semmire sem elég. Nem számolhatjuk fel tehát a nemzetközi kapcsolatokat, sőt, újakat kell kötni olyan országokkal is, akikkel szemben — történelmi tapasztalataink okán — eddig ellenérzéseink voltak. Nekik van valamijük, ami nekünk nincs, cserébe mi adunk nekik valamit, ami nekünk van. Hiába termeli meg egy falu vagy régió önmaga élelmiszerkészletét, ha nincs mivel fűtenie, és sorolhatnám.

A nemzetközi színtér azért is fontos, mert uniós tagország vagyunk. Én sem örültem a csatlakozásnak, és meggyőződésem, hogy rosszul is járunk vele, de mi nem vagyunk Svájc, nem engedhetjük meg magunknak, hogy körbe vegyen minket Európa, és mi kimaradjunk belőle. A Jobbik képviselői bejutottak az EU-parlamentbe is, ami önmagában is érdekes, hiszen ők marhára támadják azt. Belülről akarnak bomlasztani, vagy mi a cél? Nekem úgy tűnik, hogy ottlétükkel és tevékenységükkel azt a hazug képet támasztják alá, amit a külföldi sajtó alakított ki rólunk, azaz hogy itt tombol az antiszemitizmus és a rasszizmus. Ha csak ártani tudnak, akkor inkább üljenek ott szépen csendben, vegyék fel a fizetésüket, azt jól van. Tudom én, hogy szépen hangzik, hogy eztán majd itt mink leszünk az urak, és akinek ez nem tetszik, az mehet, ahova akar, de gyerekek, ha ez bekövetkezik, akkor nekünk végünk. Egymást fogjuk felzabálni. Szóval jó lenne tudomásul venni, hogy van erősebb kutya és van nagyobb hal, és nem kell ahhoz feladni önmagunkat, hogy előnyösen működjünk velük együtt. A mostani önfeladást be kell fejezni, aztán csak okosan, mint Putyin: bármit tesz, azt az országa érdekében teszi.

Aztán ez a csendőr téma is elég buta. Mi az, hogy majd a csendőrség az európai normákba veri a cigányokat? Ezt tegnap olvastam az egyik jobbikos megmondótól. Mi az, hogy gárdista nyelvvizsgabiztos? Miért kell ellenségesnek lenni a melegekkel? Miért csak a tiltás és az erőszak a válasz mindenre? A fórumokon a jobbikosok miért nem érvelnek rendesen, miért a címkézés, a zsidóbérencezés, az obszcenitás és a mocskolódás a fegyverük?

Miért kellett a FIDESZ-nek is nekimenni? Nem lett volna jobb csendben, egymás mellett meglenni, és a közös ellenféllel felvenni a küzdelmet? Nem mint szövetségesek, hanem úgy, mint két, egymást nem szekírozó párt. És akkor csodálkozik a Jobbik, hogy össztűz zúdult a pártjukra... Morvai, Pörzse, Király András, pornós csaj, satöbbi. Vajon nem tűnik fel nekik, hogy ha mindenkinek nekirontanak, akkor ez lesz a vége? Az a rövidtávú kis haszon, ami a választásokig jól jön ('látjátok, mindenki ellenünk van') nagyon csúnyán vissza fog ütni hosszú távon. Vajon ez a módszer lenne az alap a kormányzati szerep esetén is? Szépen is néznénk ki.

Én azt gondolom, a Jobbik léte az elmúlt 8 év következménye. Az ordító igazságtalanságok, a leplezetlen lopás, a semminek nincs felelőse jelenség, az egyre növekvő nyomor, az ország sodródása, a semmire sem jó újabb és újabb megszorítások és a többi mind a Jobbik malmára hajtja a vizet. A Jobbik egy ordítás, hogy "ELÉG!" Érthető a léte, és valahol előre látható is lehetett volna, hiszen politológiai alaptétel, hogy a szegénység növekedése a szélsőségesek megerősödéséhez vezet. Mindig. Mindenhol.

Ezért azt mondom, ha azt szeretnénk, hogy ez a párt ezután a fellángolás után újra jellegtelenné zsugorodjon, akkor igyekezzünk mindent megtenni, hogy az őket éltető problémák szép lassanként megoldódjanak. Nyugodt építkezés és lassú javulás kell, valamint a jogrendszer megváltoztatása, az emberek igazságérzetének és anyagi helyzetének javítása.

És akkor most a kedvetekért rövidre fogtam, pedig a Jobbik egy igen összetett téma.