Mivel a munkahelyi gépekbe memóriát kell vennem, tegnap meg tegnapelőtt plázáztunk kicsit a Ricsivel. Tudom, ebből a célból egyik sem a legjobb hely, meg menjek ide meg oda, mert ott olcsó és jó, de nekem olyan üzlet kell, ami délután 6 után is nyitva van, és nem kell rendelni, várni, visszamenni. Aztán mivel a Saturnban csak úgy volt, hogy 'elvileg', de gyakorlatilag nem kaptam, az Aréna Pláza Electroakármije meg átépítés miatt zárva volt, lényegében futottam két üres kört. Mindegy, pénteken úgyis szabin vagyok, majd akkor nyakamba veszem a várost, és elmegyek egy kimondottan számítástechnikai üzletbe.

De ha már pláza, csak benéz ide-oda az ember, hátha lát valamit magának. Én különben is olyan vagyok, hogy megnézek mindent, semmi sem tetszik, de közben beleszerelmesedek valamibe, ami akkor és ott nem kell, de aztán addig cseszteti az agyamat, amíg vissza nem megyek megvenni. Persze addigra vagy elvitte más, vagy elfogyott az a méret, vagy már nem akciós, vagy úgy akciós, hogy drágább, mint az akció előtt, mint az a Devergo cipő, amit tavaly vettem magamnak (és már félig lerohadt a lábamról). A Duna Plázában viszont ilyesmitől nem kell félni, mivel ott jóformán semmi nincs. Van egy Reserved üzlet, amiben egész jó cuccok szoktak lenni, egész jó áron, viszont ott már a múltkor is voltam, és akkor is csak alsógatyát vettem (mint szinte mindig), mert ott már a folyosóról látni őket, és a fétisem mindig berángat. Aztán van Marx & Engels, ami kurva drága, viszont nekem túl visszafogott, valami új, olaszos nevű ruházati áruház, ami C&A kategóriájú, csak még gagyibbul hangzó márkákkal van feltöltve (vö. Cactus Clone, Angelo Litrico), minden más meg vagy megszűnt vagy van bennük 5 póló meg 5 farmer, azok is 40000-ért. A GAS is mióta felköltözött az emeletre, gyakorlatilag sosem találok benne semmit, azt viszont elképesztő árakon. Szóval a Duna Pláza ruházkodás terén nem pálya.

Tegnap viszont úgy mentünk be az Arénába, hogy kivételesen nem csak mozizni. Úgy már egy csomószor voltam, de körülnézni, vásárolni még nemigen. Gyerekek, én ott huzamosabb ideig nem tudok tartózkodni, mert orgazmusom lesz. Egyrészt minden buzi ott lebzsel, másrészt mindenki olyan helyes, olyan jó alakú és olyan jól öltözik, hogy csak kapkodom a fejem. Ja, hogy ezt Ricsi is olvassa? Nem probléma, ő is mindig elmondja, ha olyat lát, különben is, neki van egy kedvence az edzőteremben is (ahova járunk). Ennek van egy árnyoldala is, mégpedig, hogy az önértékelésem hasonló esetekben mindig súlyos csapásokat szenved, hiszen mindenki izmos, jóképű és csinos, KIVÉVE engem, aki egy kapuzárási pánikos, kopaszodó, lúzer fasz, aki nem izmos, nem jóképű, öltözködni pedig végképp nem tud (a jellemzés egy része éppen a kedves páromtól származik, bosszú gyanánt az én kedveskedéseimre). Ez egyrészt elkedvetlenít, másrészt ösztönöz: többet kondizni, eljutni végre kozmetikushoz, olyan fodrászhoz, aki kezdeni tud valamit a hajammal, és vásárlás, vásárlás, vásárlás. Ehhez ugyan pontosan annyi dolog kell, mint amennyi Montecuccoli szerint a háborúhoz, és amiből nekem mindig szűkösen van, DE bevásárlólistát azért írhatok. Csak az bosszant, hogy az Aréna egyes üzleteiben pont most van leárazás, pont most vannak ott olyan cuccok, amikbe beleszerettem, de mivel pont most jönnek vízórát szerelni (40000-ért) és pont most kell majd a negyedéves EVÁ-t befizetni, ezért pont most nincs pénzem semmire. Na jó, egy üzletemberes inget, meg egy olcsó pólót csak megfinanszíroztam magamnak, de sok más cuccról meg lemondtam, részben szívszakadva. Ja, és még annyit, hogy végre jártam Bershka, Pull and Bear és Zara üzletekben, és bejönnek. Nagyon. Végre van mivel pótolni az Aboriginalt és a GAS-t, na meg az egyre unalmasabb Kenvelot és New Yorkert.

Na, de ennyi bevezető után jöjjön végre egy rövid lista arról, amit szeretnék a közeljövőben. Három dimenzió van, a lakás, az üzleti és a ruházkodás.

Kezdjük az üzletivel:

— kell először is egy táska, merthogy komoly üzletember nem iskolatáskával/sporttáskával jár tárgyalni. Igaz, nem vagyok komoly üzletember, csak egy csicska könyvelő, aki magának kaparja a gesztenyét, de amíg a legalapvetőbb kellékek sincsenek meg, addig nem is leszek több. Szóval amolyan irattáska cucc kellene, de nem az a szögletes, mert az már avítt, hanem olyan, amiben a tésztagyáros vitte mindig a költségvetést az Országgyűlés elé, csak nem bivalybőrből. Szerintem 20000-en belül is kapni rendeset.

— kell ing, méghozzá sok, és még annál is több. Na jó, tegnap vettem egyet, úgyhogy most már elég további sok-mínusz-egy is, de nyilván nem szeretnék gyakran feltűnni ugyanabban. Nem kell, hogy tízezres (vagy drágább) ingek legyenek, csak ne ordítson róluk, hogy trógerproli vagyok, aki egy lakótelepen lakik, egy 34,5 m2-es lyukban.

— aztán kell nyakkendő, sok, de legalább 5-6. Jelenleg egy van, amit apámtól örököltem, ő meg az övétől (gyanítom), mert a másikat kölcsönadtam a Rolandnak, ő meg közben átköltözött Írországba. Egyet szintén akartam venni tegnap, de az újabb 3500 lett volna, azt meg már nem finanszíroztam meg.

— ing és nyakkendő után zakó is kellene, mert egy ócsógagyi van csak, amit a macskám megkarmolgatott, ennek folytán pedig itt-ott kihúzódott belőle pár szál. Szóval úgy nézek ki benne, mint egy kintornás, nem mint egy üzletember. Nem kell komplett öltöny, elég csak vagy két zakó, indulásnak.

— ez már csak az extra: kellene egy normális, érintőképernyős mobiltelefon, amiben sok-sok infot lehet tárolni, lehet normálisan netezni, és nem kell két napig nyomkodni, ha küldeni akarok vele egy üzenetet. De ez már tényleg a level 2.

Lakás, ahol több olyan dolog is szerepel, ami már egy évvel ezelőtt is a listán volt:

— 4 db faszántosan kinéző villanykapcsoló, mert a régiek nagyon avíttak

— új csillár (helyett spotlámpa) a nagyszobába, meg a felszerelése

— egy darab konyhába való kép, kerettel, mert most felemás szegény helyiség

— egy 84X60-as képkeret üveg előlappal, hogy a legutóbb kirakott, 1500 db-os puzzle-met a falra installálhassam. Kell hozzá dekorkarton is, mert amin kiraktam, azzal a Desi csinált valamit még kis korában, és most foltos tőle.

— tapéta az előszobába és a szobába, mert tiszta mocsok és tépés az egész. Szintén Desim a ludas, de már elég nagy, az újat talán nem teszi tönkre.

— fentiek a fontosabbak és kisebbek, ez pedig a ráadás: egy új ágy, mert a mostani egy gyalázat. Gyalázat a kinézete, a huzat állapota, és konkrétan szét van baszva, azaz eltört benne legalább egy rugó a sok dulakodástól. Ez már komoly tétel, szóval majd.

Öltözködés, ami gyakorlatilag egy végtelen halmaz. Korlátlan mennyiségben lehet bele önteni a pénzt:

— először is kell legalább egy cipő, mert a mostaniak egyrészt unalmasak, másrészt nem sok mindent lehet hozzájuk felvenni, harmadrészt némelyik már kezd vállalhatatlanba fordulni. Cipő nélkül egy csomó minden mást sincs értelme venni, mert úgyis csak hülyén állna rajtam. Szóval akkor inkább legalább két cipő kéne, egy sötét, egy világos, aztán lehetne tovább variálni a dolgokat. Néztem egyébként, hogy az a fajta cipő, amit 20 évvel ezelőtt még fel sem akartam venni, mert égő volt benne tornázni, úgy 10 éve mégis vettem belőle egy példányt, mert kellett miben túrázni, az most 18000 Ft-ba kerül, mert mindenki azt hordja, és mert van rajta egy Converse-csillag. Ja, azt kihagytam, hogy 700 Ft-ért vettem anno. Nonszensz!

— kellene aztán egy papucs, amiben a szabadidőmben is kitehetem a lábam az utcára. Van egy most is, de annak annyira kemény a pántja, hogy az első sarokig kikezdi, a célállomásig ledarálja a lábam. Szerencsére, eddig nem sok alkalom volt hordani.

— eddig szintén nem sok alkalom volt hordani, de rövidnadrágot is kellene vennem, mert bár van öt is, három eleve csak edzeni való, a negyediket meg befogtam fürdőnadrágnak, mert baromi gyorsan megszárad, ha vizes lesz. Szóval marad egy, az meg kevés.

— no, a hosszú nadrág. Igaz, van 15 farmerom, és tudom, pofátlanság ezek után azt mondani, hogy 'kell még', de abból a 15-ből 3-at veszek föl szívesen, abból meg kettő éppen lerohadni készül rólam. Az egyikből kilóg a seggem, ami némelyek számára szexi, ezért nem bánom, a másiknak meg a sok mosástól úgy elvékonyodott és kikopott az anyaga, hogy egy öblösebb fingtól cafatokra szakadva robbanna le a testemről. Ja, egyébként említettem már, hogy az alsógatya fétis mellett a farmer a másik fétisem? Na, de nadrág kéne, és rájöttem, hogy sehol sincs előírva, hogy én csak farmert hordhatok, és csak kék/szürke nadrágokat. Miért ne vehetnék fel egyszer-egyszer fehéret, nem-farmert vagy bármilyen mást? Erre a Springfieldben döbbentem rá, ahol mellesleg mindig két dolog jut eszembe: az angol cserediákok és SPF (nem csak a nickje miatt). Ja, és a régieket sem dobnám ám ki, hanem valahogy eljuttatnám a rászorulóknak, mivel semmi bajuk nincsen (kivéve azt a kettőt, amit ugye a kukába hajítanék), csak nem szeretem őket, vagy kényelmetlenül érzem magam bennük.

— aztán pólók, pólók, pólók. Ezeket nézem meg leggyakrabban, mert ezeket engedhetem meg a leginkább magamnak, és ha nem is költök sokat, mindig érezhetem, hogy kaptam valamit magamtól. Meg aztán azért is nézegetem őket sokat, mert mindenhol százával vannak, viszont a legtöbb nem tetszik. De csak legyen pénzem, nem fogok variálni, bemegyek egy boltba, és — ártól függően — leemelem a polcról az első N darabot, tetszik, nem tetszik. Tudom, ez hülyeségnek hangzik, de a válogatósságom valójában egy öngerjesztő folyamat, aminek minden állomáson az a vége, hogy szürke, kék vagy fekete pólót veszek, így sosem kezdek el színesben, mintásban, figurásban járni, pedig csak egyszer kellene átlépni a határt. A nem-formális ingek szintén ide tartoznak, mivel azok is ká jól tudnak kinézni, főleg pólóval és normális testalkattal kombinálva, igaz, ezek egy kissé drágábbak, mint a pólók.

— plusz végtelen mennyiségű egyéb, például öv, kiegészítők, pulóverek, kabátok, de ezt csak azért írom ide, hogy mindhárom kategóriámban legyen valami nem-kell-nagyon-de-azért-jó-lenne cucc.

Ez úgy cirka (rengeteg) pénz, ami nekem nincs, de ha végre egyszer letudom azt a sok kötelező kiadást, talán elkezdhetek valami havi fix keretet elkülöníteni, és akkor csak azon kell gondolkodni, hogy abban a hónapban éppen mit vegyek, nem azon, hogy akkor most az ötszáz forinttal olcsóbbat vegyem vagy a másikat, esetleg egyiket sem, mert majd csak a következő hónapban. Persze nekem most kéne a leárazásokban dagonyázni, mert októberben már kitörölhetem a seggem az XXXL-es maradékokkal, de hát jövőre is lesz nyár, addig meg marad a vágyakozás és a nálam sokkal jobban kinéző srácok stírölése...

Legutóbb, amikor arról panaszkodtam, mennyire elöntenek a tennivalók, a lavinát hoztam fel hasonlatnak. Azt írtam, úgy érzem magam, mintha elsodort volna egy lavina, én ott gubbasztok alatta, de ha valamennyit kiások a hóhalomból, az üreg rögtön beomlik, és kezdhetem elölről az egészet, amíg el nem fogy az erőm vagy a a levegőm.

Most sokkal aktuálisabb az árvizet ide idézni, de nemcsak azért, mert most annak van szezonja, hanem mert az mintha egy kicsit közelebb lenne a valósághoz. A lavina hirtelen jön, nagy robajjal, és egyszer csak rád zúdul, a víz meg szép apránként közeledik, duzzad-duzzad, és csak aztán erősödik sodró áradattá. Félreértés ne essék, nem annak a temérdek embernek a balsorsával akarok humorizálni, akik mostanában vesztették el eddigi életük minden eredményét, sőt, egyáltalán nem is viccnek szánom a témát. Egyszerűen csak azt érzem, hogy mindenhol víz vesz körbe, én meg csak rakom a homokzsákokat, rakom, és egyre reménytelenebbnek tűnik a helyzet. Állok a kis gátam mögött, aminek a túloldalán egyre magasabb a vízoszlop, egyre nagyobb nyomást fejt ki a gátamra, és félő, hogy bármelyik pillanatban áttörheti azt. Sőt, valójában már a magam oldalán is térdig gázolok a sárban, a zsákok között is egyre hevesebben csorog át a folyó, nekem pedig csak arra van erőm, kedvem és energiám, hogy ide vagy oda ugorjak, és emeljek egy kicsit a halmon vagy betömöszköljek egy lyukat.

Egy csomó dolgot már leírtam, zárójelbe tettem, hogy a fontosabbakkal foglalkozzak, de még ez sem elég, mindenhol csak szaporodik a tennivaló. Nem akarom felsorolni mindet, de ha most körülnézek a munkahelyemen, mindenhol elintézni való dolgok kupacai vesznek körbe. Balomon egy cég könyvelendő anyaga, akik a Széchenyi Kártya meghosszabbításához előzetes mérleget és főkönyvet kérnek, kicsit mögöttem a lefűzni valók 10 centis kupaca (ez viszonylag alacsony). Jobbra mögöttem 20 centi papír, mind könyvelendő, a fejem mellett a falon pedig egy tábla, rajta csupa olyan dologgal, ami nem annyira sürgős, de félő, hogy elfelejtem őket, ezért valahova fel kellett írnom (a cetlikből meg már elegem volt). Tele van írva az is. És akkor hol vannak még az ügyvezetői dolgok? Néhány e-mailt megírni, új honlap, szerver, domain, vízóra csere, hírlevél előkészületei, facebook-oldal, frissítgetések, hirdetni, stb. Ha ezekre lenne időm, az olyan volna, mintha megnyitnék egy víztározót. Ha megvan a honlap, lehet hirdetni, akkor jönnek az ügyfelek, nő a bevétel, fel lehet venni új embert, csökken a muszáj-munka, és ez önmagát gerjesztheti.

Az aktuális beadandómat szinte az utolsó pillanatban írtam meg, tantárgyakat kell töröltetnem, nem kaptam jegyek két házidogára, legyen kaja mindig, hideg, meleg, legyen a macseknak is mit enni, legyen mindig alom, elfogy a waxom, mosni kell, kupacban áll a vasalni való, ágyneműt kell cserélni, vendégek jönnek, takarítani kell, edzeni kell, mert megfájdul a hátam a sok ülésben. Kilyukad a zuhany csöve, cserélni kell, állandóan összeomlik az Adobe Flash, amivel valamit csinálni kell, lassú a benti gépem, lassú az otthoni gépem, nem működik a benti Word, elhallgat a hangfalam, kopik a kádról a festék, szakadt a tapéta, a kirakómon taposunk, javítani, intézkedni kell mindenben.

Átázik a gát.

Hetek óta nem terveztem kalandot a netes játékhoz, amiért már szóltak. Késve küldöm el a KSH jelentéseket, amiért mindig szólnak. Gyűlik az önrevíziós pótlék a javítatlan bevallásokra, amiből baj lehet. Csúszva küldöm el az emaileket, amiért megorrolhatnak. Lejár az erkölcsim, új kell helyette. Szaporodnak az 'utánanézek' ígéretek, de nincs időm rájuk.

Spriccel a víz.

Nincs időm blogolni, blogot olvasni, képeket keresni a mégis megírt bejegyzésekhez, hogy pofásabbak legyenek, sorakoznak a bejegyzés tervek, és egyre csak elévülnek a témák.

Hanyagolom a barátaimat, miközben persze találkozgatunk, mert ők nem hanyagolnak engem. Tigriékkel hónapok óta nem találkoztam, a többieket meg fel kéne hívni néha, hogy érezzék is, hogy gondolok rájuk, nemcsak mosolygok, amikor találkozunk. Meg aztán néha nekem is szervezni kéne egy-egy találkozót, programot. Úgy illik.

A szemem baromi szar, de mikor menjek szemészetre, és miből vegyek szemüveget?

A vízművek hamarosan szerződést bont velem, mert még mindig nem cseréltettem ki a vízórát. Van rá három hetem, hogy az utolsó pillanatban elintéződjön a dolog.

Az ELMŰ egy rég befizetett számla összegét követeli rajtam, én meg képtelen vagyok őket felhívni, és ennek már három hete.

Szakad a gát.

Sorolhatnám, de minek. Ez az egésznek csak a töredéke, és akkor az anyagi részét nem is ecsetelem, megtettem azt legutóbb. Mindenből csak egy kicsit csinálok meg, és azt is lassan, mert fáradt vagyok, de azért mégis mindenhol javuljon a helyzet. Így aztán soha semmi nincs kész, semmit nem tudok magamban lerendezni, nem esik le a vállamról a teher, mert minden befejezetlen, miközben újabb teendők keletkeznek. Egy csomó minden viszont egymásra épül, én pedig nem jutok odáig, hogy lerakjam az alapokat, ami miatt persze megint csak süllyedek.

Ha viszont mégis lenne időm, energiám nincs, mert pihenni akarok. Csak ülök a gépem előtt, és kattintgatok, játszogatok, másra nincs erőm, és nincs idegem. Mellesleg abból egyre kevesebb van, mert a fentiek szépen erodálják, amíg megint be nem sokallok.

Elvisz az ár.

...ennyi a cégünk kintlevősége 5 hónap után. Legalábbis ennyi volt múlt hét pénteken, és azóta csak alig 20k HUF folyt be. Zseniális, mi?

Ebből 75000 forint valószínűleg behajthatatlan, mivel egy cég ügyvezetője eltűnt, azaz nem jelentkezik, ha sikerül elérnünk akkor meg ígérget, de aztán mégsem jön. Már számlát sem állítunk ki neki, igaz, nincs is mit könyvelni, mivel nem hoz anyagot. Másik 175000 egy éppen elmenő cég tartozása. Ők azt mondják, hogy húszezrével tudnak majd fizetni, de gyanítom, hogy ha visszaadjuk nekik az anyagukat, a büdös életben nem látunk egy fillért sem. Ezért igyekszem megoldani, hogy mielőtt távoznak, barterezzünk le egy üzletet, azaz nekik nem kell fizetniük, cserébe viszont rendelünk a webshopjukból mindenféle irodagépet, amikért meg mi nem fizetünk. Ez ráadásul az ÁFA-fizetési kötelezettségünket is csökkentené. Egy harmadik (és negyedik meg ötödik) cég 1700.000 forinttal tartozik, amit viszont előbb-utóbb ki fog fizetni, remélem. Még az előző irodának (a volt főnökömnek) is tartozik kb. 130 ezer forinttal, nekünk meg már fizetett 300 ezret, és ha végre letudja azt a kis maradékot, már csakis mi vagyunk soron. Akkor pedig hívogathatjuk naponta, hetente, és talán minden hónapban több pénzt vasalhatunk be rajta, mint amennyi az aktuális havi könyvelési díja. Az eddigiek tükrében erre azért látok mégis esélyt, mert bár az év első négy hónapjában valami betyár szar volt a cég bevétele, de májusban sokat javult a helyzet. Hiába, mondtam én, hogy egy öltönyös üzlet a választás után csakis növekvő bevételre számíthat.

Erre a bevasalásra már csak azért is szükség lenne, mert a várható negyedéves ÁFÁ-nk kb. 1 millió forint lesz, a pénzállományunk pedig jelenleg kb. 600 ezer forint, amiből következik pár dolog:

— többet költöttünk, mint amennyit szabad lett volna — első ránézésre.

— kevesebbet költöttünk, mint amennyit szabad lett volna, csak éppen nem kaptuk meg a munkánk ellenértékét — alaposabb vizsgálat után.

— júliusban csak akkor lesz fizetésünk (a két tulajdonosnak), ha minden ügyfél kifizeti az aktuális havidíjat, mert a többi pénz kell az ÁFÁ-ra, a többi fizetésre és az egyéb kiadásainkra. Ez — valljuk be — elég esélytelen.

— minden kiadásunk kifizetése után pontosan nulla az egyenlegünk, mivel a rendelkezésünkre álló pénzeszközök mennyisége (pénztár, bank) majdnem pontosan megegyezik az eddig befizetett jegyzett tőkével (gyk. az otthonról hozott és a cégbe berakott pénzzel).

Az egészben az a vicces, hogy kicsiben majdnem ugyanez a helyzet, azaz fű-fa tartozik nekem, miközben nekem is egy csomó költeni valóm akadna. A volt főnököm még 280 ezer forinttal tartozik, az állam 170-nel, nekem meg ki kéne perkálnom 340-et, aztán a suliból is van még egy félév. Jaj, de nem is sorolom, mi mindenre kéne költeni (azaz majd sorolom, de egy külön bejegyzésben).

Folytatom a legutóbb megkezdett téma boncolgatását.

15. A közszféra bérkiadásainak átalakítása

Ez nyilvánvalóan a szokásos, kormányváltás utáni tisztogatás szépen megfogalmazott bejelentése. Nem szép akkor, ha az egyes alkalmazottakat pusztán azok politikai nézetei miatt váltják le/küldik el, viszont szép, ha azokat eresztik szélnek, akik nem érdemeik, hanem rokoni kapcsolataik miatt dolgoznak ott, ahol. Fordítva viszont nem szép, ha a leváltottak helyére pusztán az alkutyákat ültetik, és nem szakembereket. Mellesleg nekem már a Heti Válasz főszerkesztője (az első Orbán-kormány egyik szóvivője) feleségének a közlönykiadó élére való kinevezése sem szimpatikus, bár a szakmai kvalitásairól fogalmam sincsen. Másrészt a bérkiadások átalakítása remélhetőleg valami igazságosabbá tételt is jelent, például a teljesítmény- és felelősségarányos keresetet a címhez kötöttel szemben.

16. A kiadások felülvizsgálata az alapoknál és a tárcáknál

Azt már bejelentették, hogy lehet elfelejteni a céges mobilt, laptopot és új bútorzatot, és ha a többi téren is hasonló szigor lesz, akkor talán gátat lehet szabni annak az ordenáré pazarlásnak, ami az újságolvasó ember figyelmét eddig egyszerűen nem kerülhette el. Remélhetőleg sok bilincs is kattan majd a felülvizsgálat nyomán, mivel biztosan lesz az eddigi beszerzések között pár olyan, ami felveti a hűtlen kezelés gyanúját.

17. A külső megbízások felülvizsgálata

Lásd előző pont, azzal a kiegészítéssel, hogy itt nyilván még több bilincs fog kattanni, na meg azzal a kiegészítéssel, hogy remélhetőleg eztán nem a másik oldal haverjai fognak zsírosodni, hanem valóban az ország gazdasági lehetőségei és az állampolgárok érdekei fognak dominálni. Naiv vagyok, tudom, de ne felejtsük el, hogy ha most a FIDESZ elbassza, megy az MSZP után a süllyesztőbe, és jönnek a noname pártok (vagy a JOBBIK).

18. A költségvetési szférában a 98%-os adókulcs bevezetése a 60 napon túli végkielégítések esetében

Másik jó módszer a kicsivel a választások előtt — nyilvánvalóan a zsírosbödönből markolás céljával — megkötött szerződések kiherélésére, és abszolút egyetértek vele. Olyannyira, hogy én ezt legalább 5 éve pofázom, és erre legalább kéttucatnyi tanúm is van. Igaz, én egy kissé megengedőbb voltam, és 90%-os adót javasoltam, és azt is a 2 milla feletti fizetésekre, de az éppen a következő pont.

19. Havi bruttó kétmillió forint fizetési plafon bevezetése az állami szférában, beleértve a jegybankot is

Szóval mindig is azt szajkóztam, hogy kétmillió forint feletti fizetésre egyszerűen nincs szükség. Nincs olyan életvitel, amit ennyi pénzből, akár 5 gyerek mellett is ne lehessen finanszírozni, legyen szó 500 négyzetméteres ingatlanról meg zsákuziról. Na jó, persze, hogy van olyan, de az nem az adófizetők pénzéből finanszírozandó. Ezért hát azt mondtam, hogy lehet állami céget vezetni, meg lehet sokat is keresni, de a 2 millió feletti rész adózzon 90%-kal, és akkor a fíling megvan, a pénz meg marad a kasszában. Akinek meg nem tetszik, annak — Ferenc testvér nyomán — lehet menni. Tucatnyian vállalnák be szerintem a MÁV-ot is havi kétmillióért.

20. 15%-os bértömegcsökkentés a közszférában (260 igazgatósági hely megszüntetése)

Elképzelhető, hogy eztán mindenki 15%-kal kevesebbet fog keresni, de ez a mondat nem ezt jelenti (ne felejtsük el, hogy bővebbet még nemigen tudni). A bértömeg az összes alkalmazott bérének összegét jelenti, beleértve az osztályvezetőket is, és mivel magyarázatként ott szerepel, hogy 260 igazgatósági helyet szüntetnek meg, ha ezt az összeget kivonom a bértömegből, és az egészet visszaosztom 260-nal kevesebbel, akkor az jön ki, hogy a kalitkás kisasszony a hivatalban ugyanannyit fog keresni. Nem kell kötözködni, ezt nem matematikailag értem, aki meg érteni akarja, az érteni is fogja.

21. A pártok költségvetési támogatásának mértékét 15%-kal tervezik csökkenteni

Helyes is, meg nem is. Helyes, de csak akkor, ha közben engedélyezik a külső támogatók bevonását, egy bizonyos plafonig (afelett törvénysértés lehetne), hogy ne az állampolgárok finanszírozzák ezt is, viszont nem helyes, mivel a sokból 15% nem olyan eget rengető, mint az alig-aligból, a kis pártok pedig így hogyan veszik fel a versenyt a nagyobbakkal?

22. Felügyelők kiküldése a jelentős közpénzekkel gazdálkodó intézményekhez

Abszolút helyes, eddig ilyen miért nem volt? (Igaz, ez áttételesen azt is jelentheti, hogy a kormányzó párt embereit ültetik a (független) közintézmények vezetőinek nyakára). De hát azért mégiscsak a mi pénzünkről van szó, vazzeg!

23. Bútor-, telefon-, gépkocsivásárlás-, illetve cserestop a közszférában

Erről már írtam fentebb. Le a kalappal!

24. Nemzeti Eszközkezelő Társaság felállítása

Oké, örülünk, de mi az? Ja, biztos az, ami majd megveszi az elúszott hitelesektől a lakásukat, majd bérbe adja azoknak, így nem kerülnek utcára. Ha stimmel, akkor helyes.

25. Banki különadó bevezetése

Emlékszünk arra a hitelre, amit a Gyurcsány-kormány nem vet fel, mert minket csak a válság szele érint, aztán miután nem vette fel, vagy 600 milliárdot rögtön oda is adott  belőle a — válságot okozó, és mellesleg külföldi tulajdonú — bankoknak, hogy azok abból adjanak a vállalkozásoknak mentő hiteleket, és amit aztán ezek a bankok szépen benyeltek? Tudjuk, hogy a kamatmarzs (a betéti- és hitelkamatok közti különbség) nálunk extrém magas, amiből az következik, hogy bankot alapítani nálunk nagyon nyereséges vállalkozás? Na, akkor biztosan nem tiltakozunk, amikor végre eljött a visszafizetés ideje. Bírtam egyébként, hogy a még-meg-sem-várjuk-mi-lesz-de-máris-tiltakozunk banda mekkora pofont kapott, mert nyomban elkezdett károgni, hogy láthatatlan kéz meg úgyis meg úgyse, erre az angolok bejelentették, hogy jó, akkor most ők is bankadót vezetnek be. Hoppá! Felköpünk a levegőbe, aztán aláállunk? Hehe.

26. Csak forint alapon lehessen bejegyezni jelzáloghitelt

Ezt a gazdasághoz nálam jobban értők majd kielemzik, de a kormány nyilván védeni óhajtja a rulettkerékbe fejest ugrani kívánó leendő hiteleseket — főleg önmaguktól.

27. Másodlagos élelmiszer-vizsgálat

Éljen-éljen, ez a második kedvencem. Miután 1000 tonna számra zabáltatják fel velünk az élelmiszer-hulladékot meg a kimondottan emberi fogyasztásra alkalmatlan alapanyagokból készült élelmiszereket, valóban itt volt már az ideje egy hasonló intézkedésnek. Ne csak a külföldi gyárban vett minta, hanem a határon átjött kamionból vett (vagy a boltok polcaira kikerült árukból vett) minta is játsszon. Hosszú távon remélhetőleg az egészségügyi kiadásaink is csökkennek ettől.

28. Moratórium elrendelése a közüzemi díjak emelését illetően

Szerencsére ott nem tartok, hogy ne tudjam kifizetni a számláikat, anyámék viszont ezért hagytak fel a családi jövedelem gerincét jelentő vállalkozásukkal (ami viszont nagyon energiaigényes volt), és nyilván sokaknak jól jön ez az intézkedés. Ha valakinek nem elég a monopolhelyzetben levő vállalkozása segítségével a kiszolgáltatott emberekből kisajtolt nyereség, adja el a cégét annak, akinek a kevesebb NYERESÉG is megteszi.

29. Kilakoltatási moratórium elrendelése december 31-ig

Ilyen krematórium vagy mifene eddig is volt, de — azt hiszem — csak április 15-ig, hogy a hóba azért tényleg ne lehessen kirakni senkit. Sokat nem tudok hozzátenni. Ez az intézkedés szocialistább az MSZP legszocialistább intézkedésénél is, viszont az önhibájukból tragikus helyzetbe kerülőket nem az államnak és nem ilyen módon kell megmenteni az utcára kerüléstől. És ha lejár ez az oratórium, utána mi lesz? Vagy addig megoldódik a helyzet?

No, erről egyelőre ennyit, mert sok-sok téma van még a tarsolyban, és azoknak is kell a hely a monitoron.

Már elég sok idő eltelt azóta, hogy Orbán Viktor bejelentette ezt a bizonyos 29 pontot, de sajnos azóta sem nagyon tudni róluk bővebbet, pedig azért nyilván kíváncsi lenne rájuk a magyar társadalom. Engem azonban ez nem tart vissza attól, hogy röviden kommetáljam őket, aztán ha majd életbe lépnek, talán visszatérek némelyikre.

1. A cégek nyeresége utáni adó 19%-ról 10%-ra csökkentése az évi 500 millió forintos árbevétel alatti cégek esetében

Erről már az is elhangzott, hogy a mostani, 50 milliós határra vonatkozó szabályok mellett történik a csökkenés, meg az is, hogy így, ahogy van, 9%-kal kisebb lesz a társasági adó (és nyilván az SZJA is, egyéni vállalkozók esetében). Előbbivel az a baj, hogy nemigen tudja igénybe venni senki, mert egy csomó feltétele van, a megspórolt adót meg csak bizonyos dolgokra lehet felhasználni. Utóbbi viszont szimpatikus, ráadásul a szélsőjobb multikkal szembeni ellenérzését is kielégítheti, meg eleve, versenyképesebbé teszi azokat a kisvállalkozásokat, amik az foglalkoztatottak nagyobb hányadát teszik ki.

2. Az egykulcsos, 16%-os SZJA bevezetése (az adójóváírás megszüntetése)

Ez az intézkedés igen sok embernek nem tetszik, köztük nekem sem. Először is, nem értek egyet az egykulcsos adóval, eddig sem tettem, mert aki többet keres, az igenis progresszíven fizessen több adót (az egy kulcs mellett is többet fizet, hiszen több a jövedelme, de ez jelentős csökkenést jelent). Másrészt az adójóváírás kivezetése is problémás, hacsak nem kerül be a rendszerbe valami, ami kompenzálja azt, hiszen így akár a legkisebb jövedelműek is adóznak majd. Értem én, hogy túl kevés ember tart el túl sokat, de azokat ne taszítsuk már még mélyebbre, akik így is a béka segge alatt tengődnek. Ez ráadásul csökkenti a fogyasztást is, az pedig a nyereségadó és ÁFA bevételeket. Bízom benne, hogy aki kitalálta ezt, az számol a többi hatással is. A szuperbruttósítás megszüntetése viszont még így is örömteli, mivel az a könyvelői és bérszámfejtői szakma megszopatása volt.

3. A kis- és középvállalkozásokat terhelő adók közül 10 eltörlése

Abszolút helyes, már csak azt kellene tudni, melyikek azok. A munkaadói és munkavállalói járulékot, meg a vállalkozói járulékot már a Bajnai is eltörölte (pontosabban hozzáadta az egészségbiztosítási járulékhoz), ezekről tehát nem lehet szó. Van még bőven belőlük, de vajon melyik 10 lehet? 10 önálló vagy 10 önálló névvel rendelkező? Mert például a telefonadó csak nyűg, de nem hoz sok bevételt (különben pedig 4 másik adónem együttese), a cafeteria adói romba döntik az ország gazdaságát (mivel egy csomó mindenki egyszerűen megvont minden béren kívüli juttatást az alkalmazottaitól), az ilyen gumiabroncsok környezetvédelmi termékdíja (és hasonlók) meg olyan keveseket érintenek, hogy azok eltörlésétől nem nagyon lélegezhetünk fel. Azt hiszem, mind közül ez a kérdés izgat a legjobban.

4. Az adórendszeren kívüli kereset fogalmának bevezetése

Korrekt. Arról van szó (tudtommal), hogy ha valaki például ház körüli munkákra felvesz valakit (bébiszitter, kertész, takarító, stb.), és annak fizetést ad, akkor ne kelljen már megint adót fizetni azután a pár ezres után. De az is lehet, hogy tévedek, és ez a pont egészen mást takar. Nagyon más nemigen lehet. Ez a — 16%-os SZJA mellett — a középosztályt erősíti, abból is inkább a felső-közepet, tehát olyan sokakat szintén nem érint, de azt azért tudni kell, hogy minden társadalmat a középosztály tart el, mivel az tud (több) adót fizetni. Ilyen értelemben a 2. pont sem olyan vészes, de azért azt ne má'.

5. Az egyenes ági vagyonmozgásra vonatkozó adózás megszüntetése.

Öröklési illeték sutty, ajándékozási illeték huss. Meg még ki tudja, mi minden. Azt hiszem, erre rosszat nemigen lehet mondani. Sokak panasza volt eddig is, hogy az adózott jövedelemből vásárolt vagyontárgyak megszerzése után megint adót kell fizetni, ha azt egy családtagnak átadjuk, és ez egy moslék dolog. Valóban az VOLT.

6. A beruházásokhoz kérendő 51 engedély harmadának eltörlése.

Helyes, mert ez is egy nonszensz volt. Számtalan embert az tartott vissza a vállalkozástól, hogy megtudta, mi mindennek kell megfelelnie, hány helyre kell mennie, hogy egyáltalán belefoghasson valamibe. Nekem is van hasonló tapasztalatom, mert hallottam, mit kell művelni ilyenkor. Az egyik illető el is intézte, hogy "akkor ott egye meg a rosseb az egészet" felkiáltással, és mégsem csinált inkább semmit. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevesebb feltételnek kell megfelelni (biztonsági, egészségügyi, közegészségügyi, HACCP, stb.), de ha kevesebb az engedély, kevesebb a hivatalnok, kevesebb a bürokrácia, és a mutyi lehetősége is csökken. Szóval nagyon hasznos intézkedés.

7. Az egyszerűsített foglalkoztatás feltételeinek megetermtése

Ezt nem is értem, hiszen egyszerűsített foglalkoztatás most is van, igaz csak a szélhámoskodásra jó. Majd megtudjuk, mit kell ezen érteni.

8. Az ingatlan-bérbeadáshoz ne kelljen vállalkozónak lenni

Szintén nem értem, mivel most sem kell, elég kiváltani egy adószámot (ami nem azonos a mindenki által birtokolt adóazonosító jellel), és kicsit máshogy kell adózni. Nyilván arra gondolnak, hogy ezt se kelljen, elég legyen csak beírni az adóbevallásba az éves bérbeadós jövedelmet, azt' bóbi. Ebben az esetben ez a bürokráciát csökkenti, azaz helyes.

9. A szabad gyümölcspárlat készítés joga.

Amivel remélhetőleg nem jár együtt a szabad forgalmazás joga is, mivel akkor elég sok haláleset fordulna elő. Nem mindenki ért ám ahhoz, viszont aki igen, annak ezentúl nem kell sutyiban, a szomszédok feljelentésétől tartva kivitelezni ezt. Annak ellenére, hogy sok kockázattal jár ez az intézkedés (remélem, odafigyelve iktatják törvénybe), csak tapsolni tudok hozzá. Ide veletek, nagypapa-törkölyök!

10. ÁFAmentes adományozás

A Gyurcsány-Bajnai kormányok számos moslék intézkedést hoztak, amik közül — azt hiszem — ez volt a legordenárébb: ha bármit is adományoztál bármilyen szervezetnek, ki kellett fizetned az adomány után az ÁFÁ-t, mintha eladtad volna. Következésképp nem adományoztál, a segélyszervezetek bevétele lecsökkent, a segélyezettek pedig nem kaptak annyit, mint korábban, esetleg kevesebb emberhez jutott el a segítség. Ha elkezdeném ezt elemezni, akkor csúnya dolgokat írnék le, ezért inkább elég legyen ennyi, úgyis mindenki érti, miről van szó.

11. A kistermelők élelmiszer-termelési, -feldolgozási lehetőségeinek jelentős könnyítése.

Bármiből is fog állni ez, csak támogatni tudom. Ha több ember tud majd érvényesülni az élelmiszer-piacon, és kevesebbeket nyomhatnak el a nagy (sok esetben külföldi tulajdonú) gazdaságok, akkor kevesebb embernek is lesz szüksége külső segítségre, többen dolgoznak, stb. stb.

12. A Széchenyi-kártya hitelkeretének 50 millió forintra emelése

Bár én nem vagyok híve a hitelnek, sőt, soha nem is volt és nincs is hitelem, aki a felvett pénz befektetésével több pénzt termel, mint a visszafizetendő tőke és a kamat együtt (azaz jól tud bánni a hitelével), annak legyen meg a lehetősége. Ha pedig ez uniós pályázathoz kell önerőként, és emiatt sokkal több forrást tudunk megszerezni országos szinten, akkor még tapsolok is hozzá (és iszom egy korty frissen főtt beszerzett pálinkát).

13. Az uniós források radikális átrendezése a kis- és középvállalkozások javára

Csak üdvözölni tudom, mivel a multik sok esetben csak növelték a segítségükkel a befolyásukat, aztán ha mégsem érezték kifizetődőnek a magyarországi jelenlétet, egyszerűen leléptek. Szerintem hasznos a magyar tulajdonú vállalkozások sokaságát támogatni (bár a külföldi kisvállalkozások is nyugodtan kaphatnak), mert akkor vélhetőleg több pénz marad a magyar gazdaságban. Nem tagadom le azt sem, hogy némi önös érdek is van bennem, hiszen én is egy mikrovállalkozás vezetője vagyok, bár pályázni még nincs lehetőségünk. De egy-két év, és remélhetőleg lesz önerőnk is, és eredményeket is tudunk felmutatni, mert lenne hova költeni a pénzt. Új számítógépek kellenének, a leendő alkalmazottainknak is kell majd eszköz, le kellene cserélni az irodagép állományunkat, meg aztán a távlati tervekben ott a saját tulajdonú iroda meg esetleg más könyvelőirodák felvásárlása is.

14. Költségstop az állami intézményeknél

Ha a hatékonyságuk nem csökken ettől, akkor csak támogatni tudom.

Folytatása következik

Átléptünk a nyárba (Mi az hogy! Nagyon is!), de nekem még mindig elmaradásaim vannak (blogügyileg), például a tavasz utolsó napjával kapcsolatban. Persze mikor nincsenek nekem elmaradásaim...

Ez a nap nemcsak a tavasz utolsó napja volt, de az utolsó munkanapja is, nekem pedig az év legkiborítóbb, legfárasztóbb 24 órája. Az év vége ugyan még messze van, de bátran jelenthetem ezt már most ki.  Hogy miért? Mert mindig minden évben ez van. Május 31. az évzárási munkálatok határideje, azaz minden egyes cégnek el kell készíteni a társasági adó/különadó/elvárt adó bevallását, az iparűzési adó bevallást, a mérleget és az eredménykimutatást (plusz ezt+azt), mindezt persze a szokásos havi teendők mellett. Amennyire lehet, igyekszünk előre dolgozni, de idén ez nem ment olyan gördülékenyen, mivel

1. március 31-ig eleve neki sem állhatunk, mert addig még bármi történhet, ami az előző évet érinti, aztán meg maga a bevallási nyomtatvány is csak valamikor áprilisban jelenik meg, amit a szoftveresek még egy-két héttel később építenek csak be a segédprogramunkba. Április végéig tehát meg van kötve a kezünk, csak az utolsó héten kezdhetünk neki az érdemi munkának.

2. eddig az időszakig egyéb évzárási teendők is vannak, például az egyéni vállalkozók zárása, jövedelemadó bevallások, nyugdíjjal kapcsolatos adatszolgáltatás, szakképzési hozzájárulás számítgatások, stb., amik egy csomó 'felesleges' időnket emésztik fel

3. idén egy csomó extra nyűg jött be, értem ezalatt azt a négy végelszámolást, ami komplett heteket vett el a munkaidőből, meg persze az ügyvezetés átvétele sem ment egyik percről a másikra (és még mindig maradt tennivaló bőven).

Ilyen értelemben még előkészítő feladatokat sem tudtunk ellátni, azaz a kolléganőm még csak-csak, de én semmiképpen sem. Ebből egyenesen következik, hogy minden szar az évzárási határidő előtti 2 hétben jön elő, és ezek zöme főleg olyan, amihez az ügyfél közreműködése is szükségeltetik (aki persze nyomban fel is teszi — a valljuk be, jogos — kérdést, hogy miért most szólunk), az elkezdett munkát pedig addig félre kell tenni, amíg az adott dolog meg nem oldódik. Ennek ellenére az utolsó két napra már csak 5 zárásom maradt, azok is olyan fázisban, hogy már csak a nyomtatványokat kellett kitölteni, bár darabonként az is legalább egy-egy óra.

Kicsit csodaváró módon álltam hozzá a dologhoz, és igyekeztem nem idegeskedni, már csak azért sem, mert az 5-ből egyet még le is tudtam passzolni egy kollégának. A másik oldalon viszont ott volt, hogy amikor én valamivel elkészülök, utánam még két másik embernek is dolga van, és azt semmiképpen sem szerettem volna, ha ezeknek a kollégáknak miattam kellett volna éjszakázni. Szóval kapkodás, párhuzamosan több dolog végzése, a kapkodás miatt elcseszett dolgok javítása, állandó időnézés, ügyfélre várás, az elkészült dolgok pipálása, veszekedés/kaffogás egymással — ha röviden akarom összefoglalni a nap eseményeit. A csúcspont az volt, amikor a főnök férje valamiért hozzányúlt a páncélszekrényhez, és sikerült azt valahogy bezárnia, miközben senki nem tudta a kódot. Én ugyan nem folytam bele a témába, de hallottam a kollégák pánikolását, meg a saccolgatást, hogy akkor most mennyi pénzünk is ragadt az öt centi vastag acélfalakon belül. Végül azért sikerült kinyitni az ajtaját, most viszont bezárni nem lehet, úgyhogy a páncélszekrény funkciót semmiképpen sem tölti be.

A nap végén (úgy este 8-kor) azért sikerült mindent úgy-ahogy elintézni, igaz, az egyik faszkalap ügyfél (a székben elfolyós) felmondta velünk a szerződést, és elmegy, holott abszolút ő volt a hibás, amiért csak az utolsó pillanatban küldtük el a bevallásait, egy másik meg, aki még du. 4 után nyögte ki a leltárkészlete nagyságát, szintén elmegy, bár ő folyamatosan szabadkozik, hogy tényleg vele volt a hiba, és mi ne érezzük magunkat emiatt kellemetlenül. Nem vitatkoztunk vele. Mindkét (valójában négy) céget visszapótoltuk, ezért bevételkiesés nem keletkezett, csak hát az év végi 100-as terv így megint messzebbre került egy kicsit. Ja, és van egy harmadik balfasz is, aki a kérdéses időszakban külföldön tartózkodott (miközben tisztában volt a dolgával), mi meg úgy küldtük el a bevallását, ahogy tudtuk, most meg alig képes megérteni, hogy a legjobb megoldást választottuk, mivel nem akartunk sem neki, sem magunknak mulasztási bírságot. Remélhetőleg megérti.

No, szóval ez is lement, bár a munka mennyisége azóta sem lett kevesebb. A könnyebbség pusztán annyi, hogy ezek nem határidősek, ezért van némi szabadságom abban, hogy mikor mit csinálok meg.

Az egy hete még dermesztő hidegre a minap megérkezett kánikula, meg az újra elkezdett kondi a testemet, a politikai blogok/fórumok olvasása, és a híradók rendszeres élvezete pedig a szellememet kezdi ki teljesen. Ha esetleg esélyem lett volna kipihenni a múlt heti, munkahelyi őrültek házát, akkor ezzel most minden reményem semmivé foszlott. Azt hittem, a választás egyértelmű eredménye után a jobboldal majd csendben építkezik, a baloldal elvonul a sebeit nyalogatni, a Jobbik tovább acsarkodik, az LMP meg megpróbálja kitalálni, mit is kezdjen magával a Parlamentben (meg hogy akkor ők most kicsodák is igazából), és ugyanígy fognak tenni a híveik is. Ehelyett úgy tűnik, mintha mi sem változott volna, mintha választási kampány lenne 7/24.

Naiv vagyok, tudom. Naiv vagyok azért is, mert azt hittem, a ballib média is majd igyekszik megértő türelemmel figyelni a gazdijukat a földbe döngölő politikai ellenfelet, és kíváncsian várja, miként igyekszik az rendbe tenni a totálisan szétzüllesztett és tönkre tett országot. Ehelyett lesben áll, és minden apró dologra kiéhezett hiénaként veti rá magát, cafatokra tépve áldozatát, amint az a legkisebb ballépést teszi. Ezzel nem pusztán az a probléma, hogy igazságtalan, hiszen a kormány alig több mint egy hete van csak hivatalban, hanem az is, hogy közben valami elképesztő mértékű az aránytévesztés. Hol apróságokat nagyít fel, és tesz központi témává, hol meg nagy horderejű dolgokról feledkezik el, és teszi ezt persze számtalan fórumozó és politikában véleményt nyilvánító ember is.

Nézzük például az Országgyűlés alakuló ülését. Nem arról ment a téma, hogy hát felállt az új OGY, mennyi frakciók létszáma, kik ülnek benne, letartóztatták a mentelmi jogát vesztett Hagyó Miklóst, Dávid Ibolyáék is felelhetnek a tetteikért (azóta Ibi is két ügyben ült alperesként a bíróságon), stb., hanem arról, hogy milyen ruhában van Vona Gábor. Mackónadrágban, tüllszoknyában, avagy a betiltott Magyar Gárda uniformisban. Nem nonszensz ez? Eleve nem értettem egyet a MG betiltásával, hiszen akkor még igazából semmi olyat nem csináltak, ami törvényellenes lett volna, meg aztán ruhatörvény legutóbb valamikor a monarchiák idejében született, amikor azt kellett szabályozni, hogy ki hordhat gombos kabátot, kinek milyen hosszú lehet az uszálya és kinek mekkora csőr lehet a cipője végén.

Megszületett aztán a kettős állampolgárságról szóló törvény, ami 90 év után egy olyan horderejű dolog, hogy ahhoz maximum a rendszerváltás aktusa volt fogható. Itt megint a pitiánerkedés ment, hogy mit szólnak hozzá a többi országok és, hogy ezzel mennyit ártunk a határon túli magyaroknak. Érted, ártunk vele... Az aránytévesztés itt a nézőpont esetében van: a többi országok véleményét nézzük a történelmi tragédiánk részleges, szellemi mérséklésének nagysága helyett. Meg aztán hol volt Vona Gábor? Megint Vona... kit érdekel, hogy Vona miért nem szavazott? Az sokkal érdekesebb, hogy volt három szocialista képviselő (köztük Gyurcsány Ferenc), aki képes volt megjelenni ÉS nemmel szavazni. Ez bezzeg nem érdekes annyira, holott a nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban egy ehhez hasonló tett felérne egy hazaárulással, de legalábbis a közéletből kiírná magát, aki hasonlóra vetemedik.

Trianon emléknap? Ezt már ecseteltem. Kisebb Parlament? Gyerekek, ez minimum 15 éve téma. Sokan elpofázták, hogy majd mi, de senki nem csinált semmit (beleértve az előző Orbán-kormányt is), most viszont végre meglépték. Nem elég, hogy ennyi idő után 200 főre csökkenhet a képviselők létszáma, de az olyannyira áhított nemzetiségi képviselet is a törvénybe került, így mind a 13 magyarországi nemzeti kisebbségnek lehet egy saját képviselője. Ez nagyon nagy dolog, de a média (egyik része) szinte szóba sem hozta. Megrándította a vállát, aztán inkább valami baromságon pörgött.

Végül (de nem utolsó sorban) ott van Szijjártó és Kósa elcseszett nyilatkozata, ami miatt a tőzsdén negatív folyamatok indultak be. Ez összetett dolog. Egyrészt nem egészen értem, miért az a mérvadó, hogy mit gondolnak azok, akiknek a gazdasági világválságot köszönhetjük (meg úgy általában, ennek az egész mesterséges rendszernek), másrészt nem tudom, miért kellene elhinnünk, hogy a gazdaságot nyilatkozatok, szavak irányítják? Attól, hogy a spekulánsok egy része nyer ezen, más része meg veszít, még egy szem epret nem szedtek le, még egy darab csavart nem gyártott le senki. Olyan ez, mintha egész nap azon vitatkoznánk, mi legyen a vacsora, de végül senki nem áll neki főzni. Harmadrészt ez olyan dolog, hogy ma történik valami, aminek hatásai lesznek erre a pszeudo-gazdaságra, holnap meg majd visszaáll minden a 'valóságnak' megfelelő állapotba. Az egyik fórumon valaki kifejtette: az új kormány vagy csinálja tovább az "elhallgatjuk a szart" dolgot, aztán a végén a fejére omlik az egész, vagy szakít a "hazudunk, reggel, éjjel meg este" hagyománnyal, és kerekperec megmondja, mi a helyzet. Aki ezen meglepődik (mármint a helyzeten), az nem ebben az országban élt eddig. Végül a sok hőbörgőnek, meg előre hozott választást rikoltozónak kéne adni vagy két irdatlan pofont, aztán beültetni szépen egy hírarchívum elé, hátha pár nap után eszébe jut, hogy ez a helyzet nem egy hete keletkezett, hanem az elmúlt év(tized)ekben. A problémahalmaz nem attól létezik, hogy valaki megmondja, hogy létezik, hanem a kedves szoci elvtársak növelték ekkorára. Próbáljuk már meg figyelembe venni, hogy a történelem NEM TEGNAP kezdődött. A múltbéli eseményeknek a jelenre (jövőre) ható következményei is vannak.

Szóval csak kapkodom a fejem, amiért egyáltalán nem csendes a közélet, másrészt fogom is, amiért egy kissé kicsavarodott kommentárok látnak óránként napvilágot. Azt hittem, elkerülhetem a politikai témázást, de hát ezeket nem tudom szó nélkül hagyni.

Alant látható egy könnyű, nyár eleji vacsora, amit hamarosan elfogyasztok.

- mézdinnye darabok

- banánkarikák

- kedvenc koktélom, a Blue hawaiian: Blue Curacao + fehér rum + kókuszlikőr + ananászlé (aminek olyan szép, egészséges színe van)

- és wasabi tormás mogyoró, ami ugyan baromira nem passzol a többihez, viszont szeretem - és ami anno egy fél fogamat törte szét, de az már a múlté (a fogam még nem)

A fürdősó, a masszázsolaj és a síkosító lemaradt a képről, de az különben sem képezi a vacsorám részét.

Egy ilyen kerek évfordulót, és mától törvénybe iktatott nemzeti emléknapot nem hagyhatok szó nélkül, már csak azért sem, mert jobboldali magyar emberként nekem is fáj a tudat, hogy volt a történelmünkben egy olyan nap, amely honfitársaim millióinak életét keserítette meg, és amely jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország ott tartson, ahol jelenleg tart.

1920. június negyedikén lépett életbe a trianoni békediktátum, amely megfosztotta Magyarországot területei és állampolgárai 2/3-adától (közte 3,3 millió magyar nemzetiségűtől), aranybányáitól, ezüst- és sóbányáitól, erdőségei 88%-ától, vasút- és közútvonalai jelentős részétől, vízgyűjtő területektől és sorolhatnám. Közép-Európa egyik legjelentősebb állama és egyik legrégebbi országa olyan súlyos csapást szenvedett el, amelyre mind a magyar, mind az egyetemes történelemben kevés hasonló példa akad. Talán a Mohácsi vészt említhetném vagy a Tatárjárást. De mindez önmagában még nem minden, hiszen a békediktátumnak más hatásai is voltak. Az egyik pillanatról a másikra idegen országba szakadt magyaroknak a mai napig megaláztatásokat kell elszenvedniük, pedig ők igazán nem tehetnek semmiről. A politikusok, a hadvezetés, a nagypolitika talán még okolható, büntethető, de azok a nők és gyerekek, vagy a katonának alkalmatlan férfiak, akiket halomra gyilkoltak Bácskában, akik falvait Ceaucescu leromboltatta, akiket szanaszét telepítettek, akiknek lakóhelyeit háromfelé szakította ez a tragédia, azok vajon miről tehettek?

90 év telt el azóta. Az első két évtizedben a nemzet hihetetlen egységbe kovácsolódott a gyászban, a következőben óhatatlanul beteljesítette a sorsát, amit e döntés predesztinált számára (a szerepvállalás a II. Világháborúban), majd 40 évig hallgatnia kellett egy ilyen horderejű csapásról. Felnőtt egy generáció, akik sokáig nem értették, hogy a történelmi atlaszokban miféle ország szerepel, akiknek emiatt az erdélyi magyar román, a felvidéki meg szlovák, akiknek történelmi tudása nem pusztán amiatt hiányos, ami miatt egyébként is az lenne, hanem mert hiányossá is tették. A rendszerváltás óta pedig — bár a téma szabadon tárgyalható — akik ezzel foglalkoztak, óhatatlanul perifériára szorultak, és megkapták a szokásos jelzőket: revizionista, szélsőséges, soviniszta, radikális, stb.

Most viszont végre itt az alkalom, hogy a témát beemeljük a köztudatba, és e történelmi eseményünk bekerüljön nemzeti emlékeink közé, hivatalosan is. Ne pusztán a radikálisok állandó témája legyen, de legyen egy nap az évben (az évforduló), ami kimondottan erről szól. Nem mondom, hogy méltó a mód, mert az szerintem akkor lenne, ha ezen a napon minden közintézményen fekete zászló lobogna, az emberek egy része pedig fekete szalagot tűzne a ruhájára, a március 15-i kokárdához hasonlatosan. Talán majd az az idő is eljön.

Sajnálom, hogy — természetesen — ismét beindult a fanyalgók és ordítók kórusa, akik maguk bizonyítják be a viselkedésükkel, hogy nemzeti egység valóban nem lehetséges, még egy ilyen témában sem. Keresik a kifogásokat, a támadási felületeket, hápognak a törvény preambulumában szereplő Isten szó miatt (és mesterséges vakságuk miatt nem látják az inkriminált mondat második felét), és gúnyolódnak azokon, akik a létezésben nem pusztán a pénzt látják fontosnak, meg a testi szépséget, hanem annál magasztosabb dolgokat is (igen, egyeseknek fontosak a szimbólumok is), az emberben pedig nemcsak a munkaerőt látják, hanem a nemzetet alkotó egyéneket is. Nem akarok csúnyákat írni, ezért most nem címkézem őket, de szégyellhetnék magukat.

Ez a törvény nem a határrevízióról szól, csak emléket állít történelmünk e gyászos eseményének, felsorakoztatva azt március 15. és október 23. mellé (bár nem munkaszüneti nap), és ugye Holokauszt-emléknapunk is van, ne felejtsük el. Ezért aztán felesleges is a "nem lehet visszacsinálni" és a "minek" duma. De tényleg, miért nem lehet visszacsinálni? Vajon 1900-ban gondolta volna valaki, hogy ilyet meg lehet tenni? Pedig akik ezt megtették velünk, azoknak nem esett különösebben nehezükre, hiszen az egész gyakorlatilag csak egy papírhalmaz és néhány aláírás. Akkor nem volt probléma, hogy egy nemzet 1000 éven át halmozott vagyonának jelentős részét odavessék másoknak, az sem volt probléma, hogy embermilliók sorsát tették visszavonhatatlanul tönkre, és az sem, hogy a tragikus következmények ismeretében is mélyen hallgassanak. Nem, most nem is kell visszacsinálni, a történelem majd mindent elintéz. Gondolta volna egy római úgy 400-ban, hogy a 76 év múlva a birodalom megszűnik létezni? Gondolták vajon az aztékok 1400-ban, hogy 200 év múlva hírmondójuk sem marad? Akkor mi miért gondoljuk, hogy ami most van, az később is így lesz?

A Földön minden organizmus arra törekszik, hogy minél nagyobb életteret szerezzen magának, mindenki más rovására. Nemcsak faji szinten, de fajon belül is. Bár valami hülye oknál fogva tagadjuk, valójában az ember sem különb. Mi is terjeszkedünk, birodalmat építünk, gyarmatosítunk, leigázunk másokat, és elvesszük tőlük, amit el tudunk venni. Az egész történelem erről szól, és napjaink eseményei is, ne is tagadjuk. Elég csak az Északi-sarkért folyó versenyzést tekinteni, és nem is kell több bizonyíték. Aki nem száll be a versenybe, bármilyen módon, az előbb-utóbb eltűnik. Normál körülmények között csak a beteg egyed adja fel, amelyikben van életösztön, az akár áldozatot is hoz azért, hogy élhessen. Mi 75 évig ilyen beteg egyed voltunk, egy beteg nemzet, amely magába roskadva tűrt, butult és önmaga létezése ellen tevékenykedett.

Még most sem gyógyultunk meg — és amíg hallgatunk azokra a magukat magyaroknak nevezőkre, akik ilyenkor is csak a nemzetet gyalázzák, addig nem is fogunk, — de a javulás jelei már mutatkoznak. Ismerjük meg múltunkat, alakítsuk jövőnket, legyen egészséges öntudatunk és énképünk, sokasodjunk, gyarapodjunk és tegyük a jelenünket élhetőbbé! Ehhez az olyan megmozdulások is kellenek, mint ez a mai.

...izgalmas dolgok történtek velem. Normál körülmények között ilyenkor a telefonom ébresztőjére ébredek, majd miután azt lenyomom, nyomban vissza is alszom, ma azonban...

...valami szórakozóhelyre mentem, és talán a Ricsi is ott volt velem. Egy nagy tömegben nyomultunk egy sötét aluljáróban, ami már vagy maga a szórakozóhely volt, vagy csak egy kivilágítatlan metróállomás. Esetleg egy kivilágítatlan metróállomás, ami szórakozóhelynek volt kialakítva — nem tudom, — de az biztos, hogy tök sokan voltak, és ment a lökdösődés. Amikor valaki erőteljesen nekem jött, reflex-szerűen odakaptam az övtáskámhoz (ahol a pénztárcámat hordom), és nyomban láttam, hogy hiányzik belőle a buksza. Egy fiatal srác kezében volt, én pedig rögtön utána kaptam, és visszaszereztem azt, mielőtt még meglépett volna vele. Nem emlékszem, hogy konfliktus lett volna belőle, bár én nyilván nem örültem. Kicsivel később hasonló szituáció esett meg, és még az is lehet, hogy ugyanazzal a sráccal. A pénztárcám ismét megmaradt, de nekem valamiért menekülnöm kellett. A sötét épületből kiszaladtam a szabadba, ahol még nappal volt.

Hegyoldal, parkosított emelkedő, éppen zöldellni kezdő fák, a földből előbújó sziklák, én pedig megfelelő búvóhelyet kerestem magamnak, hogy az üldözőimet lerázhassam. Már nem emlékszem, hogy mi mögé bújtam, csak arra, hogy nagyon lassan futottam (valamiért nem bírtam gyorsabban), de aztán mégis megúsztam a verést vagy talán valami még rosszabbat. Nem PC, de nem hallgathatom el, hogy öt fiatal cigánygyerek volt a nyomomban. Miután a veszély elmúlt, azon kaptam magam, hogy közben beesteledett, én pedig ezúttal a Ricsi pénztárcáját kerestem az avarban.

A Ricsi már rég nem volt ott (talán eredetileg sem), de azt tudtam, hogy elvesztette a tárcáját, esetleg az övét is ellopták. Aggódtam, hogy szegénynek most minden iratát megint be kell szereznie, és dühös voltam azokra a ganékra, akik ebből élnek, és akik sokkal nagyobb kárt okoznak áldozataiknak, mint azt gondolnák. Valahol továbbra is a nyomomban voltak, de a részeg fiatalokkal teli park sötétje engem is elrejtett, nyugodtan keresgélhettem tehát. Hamarosan találtam is egy tárcát, ami a Ricsiére emlékeztetett, de nem volt benne semmi. Rögtön ezután találtam egy másikat, ami csupa aprópénzzel volt tele, de valami eszméletlen sokkal. Alig bírtam zsebembe tömni az érméket. Tovább keresgélve egy harmadik is a kezembe akadt, ebben viszont csak ezresek és régi, zöld 200-asok voltak, utána viszont találtam egy összegumizott pénzköteget is a száraz falevelek közé rejtve. Széttúrtam az avart, és egy csomó pénztárcát, és összegumizott pénzköteget vettem észre.

Áhá! Szóval ide hozzák a meglopott áldozatok holmiját, amíg a lebukás veszélye el nem múlik! Hogy fognak majd nézni, amikor a sok orzott vagyonnak a hűlt helyét találják csak.

Ezzel leléptem. Nem emlékszem már, milyen helyeken kavirnyáztam, és milyen járművekkel, de tudom, hogy nagy távolságot tettem meg. Talán a pia, talán valami drog hatása lehetett...arra viszont emlékszem, hogy a nagybácsim lakásában járok. Igazából nem az övé volt, de én mégis tudtam, hogy ez az övé. Még az sem tűnt fel, hogy kertes háza van, miközben társasházban kellene laknia, ahogy az sem, hogy éppen akkor halt meg, kicsivel az érkezésem előtt. Az ő természetes állapota az, hogy halott, ha mégis él, az csak valami furcsa kavar következménye lehet. A szállítók el is vitték a testét, nekem pedig valami papírt kellett szereznem a közeli hullaházból. Betettem a kaput (ami valamiért nagyon hasonlított annak a háznak a kapujához, ahol kb. 5 éves koromig éltem), majd elindultam az utcán a cél felé. Gondos épületek, rendes kertek előtt sétáltam végig, a járda melletti kis kertecskéjük is frissen volt felásva.

Hogy a halottasházba hogyan kerültem, nem tudom, de az biztos, hogy sikeresen odaértem. Amikor kinyitottam a megfelelő ajtót, egy fehér falú folyosóra jutottam. Kis helyiség volt, neonfénnyel megvilágítva, a túlsó végében egy újabb ajtóval. Már érezni kezdtem a formalin szagát, és a vérnyomásom is érezhetően megemelkedett, ahogy a következő ajtóhoz sétáltam. Azt kinyitva szerencsére csak egy, az előzőhöz hasonló helyiségbe jutottam, majd még egybe, és még egybe. Teljes dísztelenség, csak a fehér falak, a modern fémkilincsek és a tudat, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülök valami igazán rémisztő dologhoz. Aztán egy olyan szobába jutottam, ahonnan balra is nyílt egy beugró (toalett), a szemközti ajtón pedig a "Kórbonctan" felirat díszelgett. Torkomban dobogó szívvel nyomtam le a kilincset, de még mindig semmi szörnyűség nem fogadott, csak az előzőekhez hasonló helyiségek, és lefelé vezető lépcsősorok. Az utolsó lépcső alján egy orvosi eszközökkel, krómozott csapokkal és az emberi testeket ábrázoló makettekkel teli szoba, és egy ajtó egy újabb felirattal: "Hullaház". Ennek is lenyomtam a kilincsét, és amikor kinyitottam az ajtót, a túloldalán valami szörnyű látvány fogadott: egy vörös fénnyel megvilágított helyiség, amiben egy véres masszává trancsírozott testet áll körül vagy egy tucatnyi fehér köpenyes, maszkos orvos, plexi szemüvegben, zöldes hajfogóval, és mintha mind egyszerre végezne rajta boncolást. Nem számítottam sokkal jobbra, de ez annak ellenére is szörnyű volt, hogy ezen a helyen ez a természetes: egy vezető orvos patológus-hallgatóknak tart gyakorlatot. Az éppen fennhangon beszélő nő felém fordult, és miközben biccentett, hogy rögtön jön, egy pillanatra sem vette ki a kezeit a néhai férfi fénylően lucskos mellkasából. Gyorsan becsuktam az ajtót, és fel-alá sétálgatva vártam, hogy kijöjjenek.

Lassan el is kezdtek szivárogni bentről a fiatalok. Vidáman beszélgettek, megtárgyalták a látottakat, közben pedig jóízűeket nevettek, és még az sem zavarta őket, hogy a ruhájukat vér borította. Aztán kijött az oktató nő is, aki egy nejlonba csomagolt papírt fogott a halottszutykos gumikesztyűs kezében; ezért jöttem. Nem tudom, mi volt az, csak arra emlékszem, hogy a nő felháborodottan mondta, hogy nem adhatja azt oda nekem, mert nem fertőtlenítettem a kezem, és különben is, hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy így bejövök ide. Rémülten tekintettem körbe, minden olyan ponton végigfuttatva a kezem, amit boncolás után fogdoshattak össze, és amit én most puszta kézzel fogtam meg, majd elindultam kezet mosni. Közben a nő kisétált, és csatlakozott a hallgatók csivitelő társaságához.

Míg magamra maradtam, nem bírtam megállni, hogy bemenjek a helyiségbe, ahonnan a hallgatók kijöttek. A filmekben is mindig mindenki ilyen kíváncsi... Odabent most senki nem volt, csak a vörös fény és a lepedőkkel letakart holttestek. Az asztalon, ahol a boncolást végezték még mindig ott feküdt az a valami, ami az alanyból maradt: égnek meredő, vérmocskos bordák és öles húscafatok. Ahogy oldalra tekintettem, észrevettem, hogy a lépcsőn, ahol én is állok egy újabb tetemdarab hever. Egy gerincoszlop néhány bordával, ami úgy nézett ki, mintha nemrég lefaragták volna róla az összes húst, és csak odavetették volna a lépcsőfokokra. Undorodva és kissé rémülten fordultam ki a szobából, és sietve elindultam kifelé az épületből is.

A makettekkel és eszközökkel teli helyiségből kilépve máris részese lehettem annak a beteg orgiának, aminek a hangjait már eddig is hallhattam. Abban még semmi különös nincs, hogy egyetemi hallgatók partizgatnak kicsit, sőt talán még abban sincs, hogy ezt az oktatásuk helyszínén, esetünkben egy hullaházban teszik. Az viszont már mondhatni szokatlan, hogy a boncolás után át sem öltöztek. A köpenyük csurom véres volt, és a műanyag poharaikat is trutymós, gumikesztyűs kézzel fogták meg és emelték a szájukhoz. Mintha mi sem volna természetesebb ennél, mintha mindig is ehhez szoktak volna. Némelyiküknek az arca is véres volt, ahogy véletlenül hozzáérhetett, de ez sem zavarta őt, és úgy tűnik, az is csak nekem okozott megrökönyödést, hogy a tanárnőjük fején egy frissen lecsupaszított emberi medencecsont ékeskedett, mint valami korona. Így bulizott együtt a hallgatóival, a vér pedig közben diszkréten csordogált végig az arcán. Nekem ez már sok volt.

Sietve elhagytam az épületet, kezemben a papírral, amiért jöttem, és arra indultam el, amerről jöttem. Séta közben beleolvasgattam a papírba, és ekkor vettem észre, hogy az nem is boncolási jegyzőkönyv, hanem egy hatósági engedély a közeli állattemetőként használt földek exhumálására, merthogy autópálya fog épülni a helyükön. Autópálya, itt? — kérdeztem magamban, és amikor körülnéztem, hogy hol lehet majd a nyomvonala, megakadt a szemem a takaros kis házak járda melletti, frissen felásott földhalmain. Rothadó kutyapofák és szőrös bordacsontok bújtak elő a földből amerre csak néztem...

... basszus, Ricsi, megint elaludtunk! Keljél fölfele légyszíves...