Trianon emléknapja
2010. jún. 4.2010. jún. 4. 18:57 - írta: 979Kategóriák: vélemény
Címkék: emlékezés, Magyarország, nemzet, politika, Trianon, ünnep
Egy ilyen kerek évfordulót, és mától törvénybe iktatott nemzeti emléknapot nem hagyhatok szó nélkül, már csak azért sem, mert jobboldali magyar emberként nekem is fáj a tudat, hogy volt a történelmünkben egy olyan nap, amely honfitársaim millióinak életét keserítette meg, és amely jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország ott tartson, ahol jelenleg tart.
1920. június negyedikén lépett életbe a trianoni békediktátum, amely megfosztotta Magyarországot területei és állampolgárai 2/3-adától (közte 3,3 millió magyar nemzetiségűtől), aranybányáitól, ezüst- és sóbányáitól, erdőségei 88%-ától, vasút- és közútvonalai jelentős részétől, vízgyűjtő területektől és sorolhatnám. Közép-Európa egyik legjelentősebb állama és egyik legrégebbi országa olyan súlyos csapást szenvedett el, amelyre mind a magyar, mind az egyetemes történelemben kevés hasonló példa akad. Talán a Mohácsi vészt említhetném vagy a Tatárjárást. De mindez önmagában még nem minden, hiszen a békediktátumnak más hatásai is voltak. Az egyik pillanatról a másikra idegen országba szakadt magyaroknak a mai napig megaláztatásokat kell elszenvedniük, pedig ők igazán nem tehetnek semmiről. A politikusok, a hadvezetés, a nagypolitika talán még okolható, büntethető, de azok a nők és gyerekek, vagy a katonának alkalmatlan férfiak, akiket halomra gyilkoltak Bácskában, akik falvait Ceaucescu leromboltatta, akiket szanaszét telepítettek, akiknek lakóhelyeit háromfelé szakította ez a tragédia, azok vajon miről tehettek?
90 év telt el azóta. Az első két évtizedben a nemzet hihetetlen egységbe kovácsolódott a gyászban, a következőben óhatatlanul beteljesítette a sorsát, amit e döntés predesztinált számára (a szerepvállalás a II. Világháborúban), majd 40 évig hallgatnia kellett egy ilyen horderejű csapásról. Felnőtt egy generáció, akik sokáig nem értették, hogy a történelmi atlaszokban miféle ország szerepel, akiknek emiatt az erdélyi magyar román, a felvidéki meg szlovák, akiknek történelmi tudása nem pusztán amiatt hiányos, ami miatt egyébként is az lenne, hanem mert hiányossá is tették. A rendszerváltás óta pedig — bár a téma szabadon tárgyalható — akik ezzel foglalkoztak, óhatatlanul perifériára szorultak, és megkapták a szokásos jelzőket: revizionista, szélsőséges, soviniszta, radikális, stb.
Most viszont végre itt az alkalom, hogy a témát beemeljük a köztudatba, és e történelmi eseményünk bekerüljön nemzeti emlékeink közé, hivatalosan is. Ne pusztán a radikálisok állandó témája legyen, de legyen egy nap az évben (az évforduló), ami kimondottan erről szól. Nem mondom, hogy méltó a mód, mert az szerintem akkor lenne, ha ezen a napon minden közintézményen fekete zászló lobogna, az emberek egy része pedig fekete szalagot tűzne a ruhájára, a március 15-i kokárdához hasonlatosan. Talán majd az az idő is eljön.
Sajnálom, hogy — természetesen — ismét beindult a fanyalgók és ordítók kórusa, akik maguk bizonyítják be a viselkedésükkel, hogy nemzeti egység valóban nem lehetséges, még egy ilyen témában sem. Keresik a kifogásokat, a támadási felületeket, hápognak a törvény preambulumában szereplő Isten szó miatt (és mesterséges vakságuk miatt nem látják az inkriminált mondat második felét), és gúnyolódnak azokon, akik a létezésben nem pusztán a pénzt látják fontosnak, meg a testi szépséget, hanem annál magasztosabb dolgokat is (igen, egyeseknek fontosak a szimbólumok is), az emberben pedig nemcsak a munkaerőt látják, hanem a nemzetet alkotó egyéneket is. Nem akarok csúnyákat írni, ezért most nem címkézem őket, de szégyellhetnék magukat.
Ez a törvény nem a határrevízióról szól, csak emléket állít történelmünk e gyászos eseményének, felsorakoztatva azt március 15. és október 23. mellé (bár nem munkaszüneti nap), és ugye Holokauszt-emléknapunk is van, ne felejtsük el. Ezért aztán felesleges is a "nem lehet visszacsinálni" és a "minek" duma. De tényleg, miért nem lehet visszacsinálni? Vajon 1900-ban gondolta volna valaki, hogy ilyet meg lehet tenni? Pedig akik ezt megtették velünk, azoknak nem esett különösebben nehezükre, hiszen az egész gyakorlatilag csak egy papírhalmaz és néhány aláírás. Akkor nem volt probléma, hogy egy nemzet 1000 éven át halmozott vagyonának jelentős részét odavessék másoknak, az sem volt probléma, hogy embermilliók sorsát tették visszavonhatatlanul tönkre, és az sem, hogy a tragikus következmények ismeretében is mélyen hallgassanak. Nem, most nem is kell visszacsinálni, a történelem majd mindent elintéz. Gondolta volna egy római úgy 400-ban, hogy a 76 év múlva a birodalom megszűnik létezni? Gondolták vajon az aztékok 1400-ban, hogy 200 év múlva hírmondójuk sem marad? Akkor mi miért gondoljuk, hogy ami most van, az később is így lesz?
A Földön minden organizmus arra törekszik, hogy minél nagyobb életteret szerezzen magának, mindenki más rovására. Nemcsak faji szinten, de fajon belül is. Bár valami hülye oknál fogva tagadjuk, valójában az ember sem különb. Mi is terjeszkedünk, birodalmat építünk, gyarmatosítunk, leigázunk másokat, és elvesszük tőlük, amit el tudunk venni. Az egész történelem erről szól, és napjaink eseményei is, ne is tagadjuk. Elég csak az Északi-sarkért folyó versenyzést tekinteni, és nem is kell több bizonyíték. Aki nem száll be a versenybe, bármilyen módon, az előbb-utóbb eltűnik. Normál körülmények között csak a beteg egyed adja fel, amelyikben van életösztön, az akár áldozatot is hoz azért, hogy élhessen. Mi 75 évig ilyen beteg egyed voltunk, egy beteg nemzet, amely magába roskadva tűrt, butult és önmaga létezése ellen tevékenykedett.
Még most sem gyógyultunk meg — és amíg hallgatunk azokra a magukat magyaroknak nevezőkre, akik ilyenkor is csak a nemzetet gyalázzák, addig nem is fogunk, — de a javulás jelei már mutatkoznak. Ismerjük meg múltunkat, alakítsuk jövőnket, legyen egészséges öntudatunk és énképünk, sokasodjunk, gyarapodjunk és tegyük a jelenünket élhetőbbé! Ehhez az olyan megmozdulások is kellenek, mint ez a mai.
Ez az egész több oldalról is nagyon szomorú. Maga Trianon nem igazság vagy igazságtalanság kérdése, hanem egyrészt paktumok eredménye, másrészt az előtte lévő 600 év egyenes következménye. Akár igaza volt annak, aki ezt tette, akár nem, az biztos, hogy logikusnak tűnt az az indok, hogy a döntés (legalábbis annak jelentős része) kisebbségek jogait teljesíti be. És engedtessék meg, hogy megemlítsem, ebben az országban hosszú időn keresztül a magyarokkal együtt élő és dolgozó, sőt harcoló kisebbségek jogaikat kérve azt a választ kapták még attól a fantasztikus, non-plus-ultra Kossuth Lajostól is, hogy Magyarországon egy politikai nemzt van, a magyar, ezért aztán nyilván az sem szükséges, hogy a magyarul nem beszélők egyáltalán értsék, miről van szó az országgyűlésben. Ennél még Ferenc Jóska is fontosabbnak tartotta a kisebbségi jogokat, hát szégyellhetjük magunkat! És abban igazad van, hogy elcsatoltak 3,3 millió magyar nemzetiségűt, de ez azt jelenti, hogy az összes 13 millióból majdnem 10 millió nem volt magyar. Lehet persze, hogy egyes esetekben nem kellett volna főleg magyarlakta területeket elcsatolni, de egyrészt voltak erősen vegyes nemzetiségű területek, másrészt olyan magyarlakta települések, amik szigeteket képeznek a térképen (pl. a határtól távol Gyergyószentmiklós ilyen) és hát ezekkel nem lehet mit csinálni...
Persze hogy sajnálom a szétszakított magyar családokat. De sajnálom a szlovákokat is akiknek a jogait a Magyar Királyság tagadta meg.
Azt is sajnálom, ha vaakinek ezek után a magyar nemzetisége miatt hátrányokkal kellett számolnia, de ez a dolog kétoldalú. Mindig csak bosszút állunk mindenkin. Mi szivattuk a szlovákokat, most a szlovákok szivatnak minket, hát mért nem tudja valaki abbahagyni? Ez az egész nacionalista, soviniszta retorika itt is és ott is része a közbeszédnek és a politikának. És azt gondolom, hogy ebből szükségszerűen következik, hogy a kisebbség politikai játszmák eszközévé válik. Még ha sajnálom is a határon túli magyarokat az őket ért hátrányok miatt (bár közbevetőleg: ami a gondolkodásmódunkat illeti, nem sok határon túli magyarral éreztük, hogy egy nyelvet beszélnénk), élek a gyanúperrel, hogy a politikusok és a kormány szarik rájuk. A szavazataik kellenek meg a hűhó körülöttük, ez a rengeteg beszéd, mindenkit hülyíteni. Ha komolyan elhiszik, hogy itt ők számítanak, súlyosat fognak csalódni. És az egész sztoriban ez aztán a legszomorúbb.