Mivel számítottam rá, hogy az anyám telefonhívása és a holnapi találkozó közötti időben egyre növekvő aggodalommal és idegességgel fokom tölteni a perceket, bevetettem pár figyelemelterelő hadműveletet, és adódott is néhány dolog, ami leköthette a gondolataimat.

Itt van például maga a helyzetet tárgyaló bejegyzés, amit első sorban nem azért írtam meg, hogy tanácsot kérjek tőletek (csak másodsorban azért), hanem hogy egyrészt kiírjam magamból a dolgot (és ezzel a gőz egy részét is kieresszem), másrészt hogy egy kicsit túl is elmélkedjem a dolgot. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ha valamivel túl sokat foglalkozom, akkor egy idő után belefáradok, és ebből következően egyúttal bele is szarok, "lesz ami lesz" felkiáltással. Ezt most is sikerült elérnem. Nem állítom, hogy buddhistákat megszégyenítő lelki nyugalommal várom a holnapot, mert nem, de legalább sikerült annyira rendeznem a gondolataimat, hogy majd egy irányba tudjam terelni a beszélgetést, vagy legalább mederbe tereljem az eshetőségeket. Tudom, mit akarok, és mit nem. Tudom például, hogy nem akarok coming outolni, mert egyetértek azokkal, akik szerint a helyzet nem a legmegfelelőbb. Valahol persze az, de ismerve anyámat, külön fölháborodna, hogy ezt csak azért teszem meg, mert sarokba lettem szorítva. Előfordulhat persze, hogy úgy alakulnak a dolgok, és akkor "utánam a vízözön", de ennek esélyét szeretném lecsökkenteni. A húgom kérdésével kapcsolatban szeretném presszionálni őket, hogy válasszák a kollégiumot. Egyrészt annak előnyeit veszem elő (hangulat, barátságok, tanulmányi eredmény javulása, önállóság, stb.), és biztosítom őket a segítőkészségemről, másrészt felhívom a figyelmüket arra, hogy nekem ez mekkora áldozatot jelent (amint azt már korábban ecseteltem). Nyilván ettől még jönni fog a testvérem, de talán csak fél évet vagy maximum kettőt, én pedig igyekszem ez idő alatt annyira kiismerni, hogy maximális biztonsággal bújhassak elő neki, avagy lebukok, és akkor ismét az özönvizes megoldás jön elő. Én segítettem, de ha ők a pluszinformáció birtokában lemondanak erről a továbbiakban, akkor az már az ő bajuk, nem én leszek a rossz. Ez lesz tehát holnap, vagy bármi más...

Na, de kedden megnéztük négyesben (Ricsim, plusz Losték) az Inception (Eredet) című filmet, ami — leszámítva a mozibeli környezet idegesítő tényezőit — elég jól kikapcsolt. Igazán jó film: akciódús, látványos, felépített, elgondolkodtató és úgy eleve minőségi. Azt hiszem, ha egyszer lesz kedvenc rendezőm, Chris Nolan máris jó eséllyel pályázhat a posztra. Eddig csak kurva jó filmeket láttam tőle, ezt meg ráadásul ő is írta. Szóval érdemes megnézni.

Tegnap két izgalmas dolog is történt. Egyrészt Ricsim születésnapja, ami este kötötte le a gondolataimat (ajándékért rohangálás az utolsó pillanatban, megbántódás okozta durci, borozás, majd nem publikus tevékenység), másrészt most adódott egy igen kedvező lehetőség, hogy az év eleje óta kissé legatyásodott cégnek vegyünk egy új pantallót és még hózentrógert is hozzá. Ha sikerül ügyesen lavírozni, talán megnyerjük egy 15 cégből álló csoport könyvelését, ami éves szinten közel 15 millió forint bevételt jelentene. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy az év eleje óta kiesett cégektől begyűjtött könyvelési díjat visszapótolnánk, és még egy plusz alkalmazott bérét is kitermelnénk belőle, továbbá a saját anyagi helyzetemen is dobnánk egy jókorát. A közvetett haszon a spontán szakmai fejlődés, egy laptop, rengeteg munkaidő felszabadulása és a valódi üzletemberré válás lenne — egyebek mellett. A dolog sajnos messze nem egyesélyes, mivel eddig belső könyvelő végezte náluk a számviteli feladatokat (hátrány), nyilván az ajánlatunknál jóval olcsóbban (nagy hátrány), viszont a közelség miatt a gyors szolgáltatásnyújtás könnyen megoldható (előny), sok apró tehertől kímélnénk meg őket (előny), és igen komoly ajánlólevelünk van (nagy előny). A többi hátrányt és előnyt nem ecsetelném, elég ha én tisztában vagyok velük.

Szóval most akad más is, ami miatt hevesebben ver a szívem (az e-mail fiókunkat is alig merem megnézni), de természetesen nem érzem magam biztonságban a család Damoklesz-kardja alatt sem. Remélem azért nem fogok rosszul lenni az utca közepén...

Szorítsatok nekem mindkét dolog miatt, csak be ne sz*rjatok a nagy erőlödésben (merthogy most nagyon kell szorítani, és több dolog miatt is).

A 7. forduló feladványa (a szokott módon):

___   ___e___e__e_,   ________   _______   _e______;
__e__   ____,  _e__e_   ____   ______   _e_   __   ___e__   ____.
____   _e_e   ____, ____   ___   __e_e   ___; _   _   _______   e_______
_______   ____   _e_e__   _______   ___e   _e___.
__   ____: _____, ___   __   e_e__   _e_e_   e _____   ______?
____   ___   _____  _e__   _______e_e____   ___   __?
_e___e   ___e____e_   ________   _e__   ____e  _e_e_____;
____,  ______,   _________: _   _   ____  _____e   _____!

Egyebet nem tudok mondani, kapcsolja ki, kérem.

----

Kivételesen otthagyom az eredeti feladványt, és úgy másolom be a megfejtést, ami:

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

A helyes megfejtést ismét Modulka küldte be 'szerkesztőségünkbe', így már 5 pontja van.

Azt hiszem, már nem kell ragoznom a játék körülményeit, szabályait. A mai feladványban az 'o' betűket tüntettem fel, az a kiindulási alap.

Vajon hány perc telik el az első jó megfejtésig...?

----

Hát nem sok volt... A megfejtést ismét Modulka küldte be, akinek így 4 pontja van. A vers:

Juhász Gyula: Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

Kommentálni most nincs lelkierőm. A következő feladvány csütörtök reggel, a szokott időben jön.

...volt az első gondolatom múlt hét pénteken, miután letettem a telefont. Azóta erőteljesen kétségbe vagyok esve, ami napról napra növekvő gyomoridegességgel társul. Azok a 'szerencsések', akik ott voltak a blogtalin (legalábbis némelyikük) nagy vonalakban már értesülhettek a dolgokról, de akik nem voltak ott, azok kedvéért elmesélem a szitut.

Anyu hívott pénteken (ami egyébként egy évben max. 2-3 alkalommal fordul elő, mert a kapcsolatunk nem túl szokványos), és kérdezte, hogy akkor megyek-e nyaralni, mert ugye odaígértem nekik a sátramat egy pár napra. Mondom, mégis megyek, de csak hétvégére, és mivel egy helyre megyünk, odaadom a sátrat (ahogy ígértem), aztán amíg ott vagyok, összehúzzuk magunkat egy kicsit. Jó, ez letárgyalva. Közben eszembe jutott, hogy megszülettek a ponthatárok, hát megkérdeztem, mi a helyzet odahaza.

A húgomat felvették az egyetemre, igaz, csak a harmadikként megjelölt helyre. Örülünk persze, de mégis bosszankodunk, hiszen 13 éve éltanuló, végig szín kitűnő volt a suliban, többször jutalmat is kapott, de azt az egy utolsó megpróbáltatást mégis elcseszte. Azaz egy ötös, emelt szintű biológia érettségit nem lehet elcseszésnek nevezni, csakhogy nem volt eléggé ötös ahhoz, hogy bekerüljön vele az orvosira. Szar ez így, de valahol hasznos is: jó lecke abban a tekintetben, hogy néha hiába igyekszel, a világ törvényeit mégsem nem tudod meghatni. Mondta anyu, hogy azért is kérdés, hogy mikor megyek, mert beszélni szeretne velem. Mi lenne, ha a húgom a suli alatt, hétfőtől péntekig ellakna nálam a kisszobában?

Uhh...

A konyhában voltam, amikor beszéltünk, és bántam, hogy anno kihordtam onnan minden ülőhelyet, mert most elkelt volna egy. Nekidőltem a konyhaszekrénynek, a hangom rögtön ércessé vált az idegességtől, és nyomban levert az izzadság. Máskor olyan meggyőződéssel ecsetelem a hallgatóságomnak, milyen szerencsétlen vagyok a tekintetben, hogy a nagy horderejű dolgokat csak lassan, és mindig utólag fogom fel. Ez most nem így volt. Mintha életem filmje pergett volna előttem cikázó képekben, úgy rohant az agyamon végig a helyzet összes problémája és lehetséges kimenetele. Nem is nagyon tudtam arra koncentrálni, amit anyám mondott közben ("szegény olyan kis szerencsétlen, ne legyen elveszve abban a nagy városban", "úgysem kapna kollégiumot, mert a Pest megyeiek nem kapnak", stb.). Hebegtem valami olyasmit, hogy majd megbeszéljük, aztán elköszöntem.

Kész, kikapcsolt az agyam. Mert mi is a helyzet?

Anyámék nem tudnak semmit a magánéletemről, és főleg arról nem, hogy buzi vagyok. Valószínűleg nem is sejtik, bár sokan azt mondják, hogy az anyák akkor is sejtik/tudják, ha ez nekünk nem tűnik fel. Az enyém esetében valószínűleg nem ez a helyzet, mivel az utóbbi 19 évben kéthavonta egy hétvégét töltöttem náluk, és kb. tízszer beszéltünk telefonon (az évi 2-3 csak az utóbbi időben van). Nem ismer, én sem őt, és egyáltalán nincs közöttünk igazi, őszinte anya-fiú kapcsolat. Soha nem is volt, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást, hogy én ne szeretném őt vagy, hogy ne lenne ő az egyetlen családtag, aki igazán fontos számomra (a testvéreimmel együtt). Annyira azért mégis ismerem, hogy tudjam, a homoszexualitás számára valami visszataszító, undorító elhajlás, ami szégyent hoz az illető környezetére. Azt is tudom, hogy szerinte az egyik legborzalmasabb dolog egy anyának, ha kiderül a fiáról, hogy buzi, és azt is, hogy a telek végében lakó, bigott keresztény nagyszülőknek évekbe telt megfelelnie, szóval ad a véleményükre. Vagyis inkább tart tőlük. Mindezért tehát eddig nem bújtam elő, és ha ez a helyzet nem adódik, szükség sem lett volna rá.

De itt van ez a helyzet, és én nem tudom, mitévő legyek. A lakást — bár nagyanyámtól örököltem — anyámtól kaptam, ő pedig 10 évet adott az életéből, hogy a válás során ne én szívjak. Azt tehát nem mondhatom, hogy 'nem', legalábbis ilyen natúr módon egyszerűen nincs rá lelkierőm. Ezt nagyon aránytalannak érezném, és egyben egy rendkívül hálátlan magatartásnak is. Ha viszont a húgom odajön, az eddigi életemnek vége, és még csak azt sem tehetem meg, hogy az igazság terhét a titoktartási kötelezettséggel együtt aggassam rá. Meg aztán azt sem tudhatom, miként reagálna, és mennyi időn belül közölne mindet anyámmal. Még talán undorodna is tőlem (akit egyébként most nagyon tisztel, és példaképének tekint — komolyan). Ő is nagyon konzervatív, ahogy a családom azon fele úgy en bloc, így könnyen elképzelhető, hogy a reakciója ugyanaz lenne, mint anyámé, csak kicsiben. Mondanom sem kell, hogy miután Ricsi minden nap feljön, és ott alszik nálam, a kisszobában lakó húgom mellett ez kivitelezhetetlen lenne, még akkor is, ha beavatom, és jól reagál. Sőt, az ottléte alapjaiban rúgná föl az eddigi életem, és a nagyanyám halála óta ölembe pottyant szabadság egy csapásra a múlté lenne. Ha a melegségemből adódó problémákat nem tekintem, akkor száz meg száz apró kényelmetlenséget okozna. Például ha rágyújtok, majd bemegy hozzá a füst, és bántja a kis orrát, várni kell egymásra a fürdőszoba előtt, csukogatni kell az ajtókat, mindig úgy öltözni, hogy ne lásson meg pucéron, figyelni, mennyi fogkrém van, hadd ne soroljam. Mindezt persze még elviselném, HA egyedül élnék. Talán még azt is megoldanám, hogy eltüntetem szem elől az eredeti QAF évadokat, letörlöm a gépemről, a melegpornót, a kockás hasú emberkés háttérképemet valami virágos háttérre cserélem, és minden netezés után törlöm az előzményeket. Ez mondjuk már kicsit megerőltetőbb lenne. Na de miután párom van, mindez eltörpül a párkapcsolat rejtegetése mellett, amit mellesleg nem is lehetne kivitelezni. A húgom talán kissé elveszett, ami az élettapasztalat hiányából fakad, de semmiképpen nem hülye, pillanatok alatt rájönne, hogy ha egy héten háromszor nem alszom otthon, annak alapos oka van.

Szóval nem sok jó megoldás van. A titkomat szeretném megtartani, de ezt már azzal veszélybe sodrom, ha most szombaton (akkor utazom le hozzájuk) elkezdek szabadkozni, és presszionálni őket a kollégium irányába. Az a baj, hogy (még) nem tudom, mi az igazi ok. A pénz? 10-12 ezer forintot akár meg is finanszírozhatok, de persze úgysem gondolják ingyen azt az itt lakást. Ha viszont az a lényeg, hogy a húgom biztonságban érezze magát e gigászi világvárosban, hát azzal kapcsolatban nem sokat tehetek. Max. megígérem, hogy néhány napig fogom a kezét, elmegyek vele mindenhova, de már ez is magában foglalja a 'nem' választ, szóval ott vagyok, ahol a part szakad. Kézenfekvő lenne előbújni, de a fenti okok miatt ezt elképzelhetetlennek tartom.

Én alapvetően gyakorlati ember vagyok (és semmiképpen sem érzelmi), és minden érve a CO mellett szól, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam. Azt mondják, hogy legalább kiderül, hogy a családom azért szeret, mert a tagja vagyok, vagy más okért, ami többet ér, mint a tudat, hogy 979 a fiúkat szereti. Meg más bölcs dolgokat is hallottam már, és mind igaz is, csakhogy én a szituációtól félek, sőt, rettegek. Attól az aktustól, amikor mindez kiderül (mármint, hogy azért szeretnek-e), a sírástól, az arckifejezéstől, a szégyentől, az ordítástól, esetleg a kitagadástól. Ha már előállt a helyzet, alkalmazkodom hozzá, de amíg ezt átélem, nem biztos, hogy meg tudok állni előttük. Az előbújásnak persze sok módja lehet, de én azt hiszem, sem a telefon, sem a húgom általi lebukás (és árulkodás), sem egy szívhez szóló e-mail, sem a blogom linkjének elküldése nem fair. A CO önző dolog: most nekem rossz, de ha előbújok, vagy mindenkinek rossz lesz vagy csak nekik, ezt pedig nem intézhetem el félvállról, továbbra is rejtőzködve. Sőt, ronthat is a helyzeten az, hogy nem tudnák velem kibeszélni a dolgokat, hanem magukban variálnának mindent, és esetleg egészen más végeredményre jutnának, mint egy személyes beszélgetés során (amire ugye nem vagyok képes).

Márpedig bármit is teszek, azt még az összeköltözés előtt kell megtennem. Ha utólag derül ki a dolog, az megint csak ronthat a helyzeten, az meg ugye nem cél. Szóval gondban vagyok, nem tudom, mit tegyek. Eltervezhetek bármit, szívhez szóló monológot, zseniálisan felépített érvrendszert, hogy miért jobb mégis a kolesz, vagy bármit, az első mondatnál úgyis kártyavárként omlik össze minden, hiszen ez nem egy egyszereplős szituáció. Olyankor zsigerből kell helytállni, én pedig amilyen izgulós vagyok, úgyis elrontok mindent (eleve már az izgulás gyanút kelt, hiszen miért kell ehhez jéghideg kéz és reszkető hang?)

Ahogy közeledik a szombat, egyre nő a krumpli a gyomromban, egyre többet idegeskedem, egyre többet agyalok, és egyre jobban kétségbe esek. Mintha minden szigorlatot egy nap kellene letenni. Szörnyű a tudat, hogy most minden összeomolhat, hogy egy olyan útelágazódáshoz (nehéz szó...) érek, amiből 1000 másik út indul tovább, de mindegyik ködbe veszik, nem látom, hová vezethet. Szóval baj van, gyerekek. Ugye érthetően körülírtam, hogy miért?

Kis szünet után jöjjön akkor a következő forduló. A megfejtendő az alábbi vers, melyben ismét az összes 'a' betűt előre beírtam. Az eltérő színnel jelölt betűk azt jelzik, hogy az adott szóból az összes megvan.

Ha nem sikerülne a mai nap megfejteni — amit az eddigi tapasztalatok alapján erősen kétlek, — holnap egy újabb betű összes előfordulását feltüntetem. Kommentben lehet javasolni/kérni, hogy melyik legyen az.

----

Megérkezett a megfejtés, amit ismét Modulka kommentelt be:

Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdtem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégis csak száll új szárnyakon a dal,
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.

Reggel jön az újabb forduló, most már presztízsből is. Nehogy má' minden vers egyből menjen! Egyszer legalább ki kellene harcolnom egy második kört is...

Akkor négy gyorsan megfejtett forduló után önhatalmúlag úgy döntöttem, hogy a verses játékot mégis inkább új alapokra helyezem. Emlékszik még valaki a Szerencsekerék nevű játékra?

Tehát beírom a verset, látszik az eleje és a vége, tudni, mekkora a terjedelme. A betűk közül azonban csak egy bizonyosnak az összes előfordulását tüntetem fel, a többi nem látható. Ennyiből talán tényleg nem lesz kapásból megfejthető, hanem gondolkodni kell rajta. Másnap reggel (ha nem sikerült megfejteni), egy újabb betűt tüntetek fel belőle az összes előfordulási helyen, megfontolva az előző napi kéréseket (ha esetleg valaki kimondottan szeretné egyik vagy másik betűt látni).

Remélem, ez így már izgalmasabb lesz.

-----

Hihetetlen módon, de első körben sikerült megfejteni ezt is, 30 db 'a' betűből. A megfejtő Modulka, aki ezzel megbontotta a holtverseny nyugalmát, és a 2 pontjával átvette a vezetést.

És akkor a vers, teljes terjedelmében:

RESZKET A BOKOR, MERT...

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

A VI. forduló hétfőn reggel 8-tól lesz látható, ugyanebben a stílusban.

Jöjjön a negyedik forduló, azaz az utolsó előtti ebben a szekcióban. Mivel túl hamar sikerült kitalálni a verseket, gyakorlatilag alig van értelme a játéknak (amit előre is gondolhattam volna), de ha akad pár olvasó, aki el is olvassa ezeket a költeményeket, akkor már megérte. A VI. fordulótól kezdve nagyobb lesz a kihívás, de most maradjunk még a régi sémánál.

Ennek a fordulónak a szavai:

mit, régi, annak, tudom, kis

Nem is az a kérdés, hányadik komment lesz a jó megfejtés, hanem az, 8 után hány perccel érkezik...

----

Nos, megint nem kellett sok, inkább csak egymás beelőzése lehetett érdekes. Ezúttal Modulka volt a legügyesebb. A megfejtés:

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Nem akarok nagyon elfogódott lenni, de a sok hazaszeretetről szóló vers egyike éppen ez. És ha valaki antiszemitizmussal vádol, szívesen nyomnám bele a pofájába ezt egy gyűrött papírlapra írva.

Holnap, a szokott időben jön az 5. feladvány, az új, talán izgalmasabb megoldással.

A blogom természetesen nem csupán a verses játékról fog szólni eztán, hanem rendes bejegyzéseket is írok (szóval van itt élet...). Most csak egyszerűbbet, de a közeljövőben igyekszem amolyan 979-es terjedelműeket is, meg olyanokat is, amiket már egy ideje tervezek, de még nem jutottam odáig. Most van némi kölcsönenergiám, és a legutóbbi határidőnek is vége, szóval időm — elvileg — van, csak kedvem is legyen hozzá.

Most viszont maradjunk a csillaghegyi strandnál, ami nem azért érdekes, mert ott voltam, hanem azért, mert olyan, amilyen. Na jó, mondjuk azért is érdekes, mert én elég ritkán kötök ki strandon (főleg Ricsi óta, aki szerint időpocsékolás ott lenni), tavaly is csak egyszer voltam, és akkor is csak éjszaka. Ja, a Balatonban lubickolást nem számolom ide, mert az nem strandolás, hanem nyaralás...

Kérem, ez a strand egyedülálló a maga nemében, mivel a XXI. században is autentikus mementója a legszocialistább szocialista éveknek, egy igazi, szoborparkba való műremek. Nyilván azért nem kötött ki ott, mert egyrészt senkinek sem árt, másrészt mert baromi nehéz lett volna kimarkolózni és átszállítani oda. Igaz, nem jártam be töviről-hegyire, de amit láttam belőle, az bőven elég volt ezen véleményem kialakításához. Technikai információ, hogy az egész komplexumban mindössze 2, azaz kettő darab medence van, és azok sem bírnak semmiféle extrával. Van bennük víz, azt' jó napot. Az egyik amolyan úszni való, a másik meg ázásra kialakított, és utóbbinak legalábbis baromi hideg a vize (22-23 fokos). Minden alkalommal 6-8 percig kellett biztatnom magam a belemerülésre, addig meg csak fokozatosan sokkoltam a testem-lelkem, hol a pöcsmagasságig, hol meg a mellkasig érő vízbe való behatolással. Mivel a strandon a bejárattól mindössze 50 méterre (sem) hatoltunk el, nem tudom, mekkora a kiterjedése, és a nem látott helyeken mi van, de azoknak könnyedén utána lehet nézni.

Van pölö egy gyerekmedence (ez kvázi a harmadik), ami engem nem izgat, sok-sok faház, hangsúlyozva a hajdani KISZ-tábor mivoltot, növényzet dögivel, meg valami fenti 'tisztás' rész — állítólag — szép kilátással és naturalistáskodási lehetőségekkel. Utóbbi szintén kihagyós — számomra. Van még egy olyan öltöző részleg, amihez hasonlót csak az Andrássy út 60. pincéjében láttam: omladozó vakolat, 1000 réteggel átfestett ajtók és pad a fülkében, enyhe pisaszag és nyomasztó félhomály. Itt van egy kabinosfiú is, aki egy "közös öltöző" feliratú helyiség kulcsával flangál fel-alá, ha esetleg akadna valaki, aki a féltendő értékeit az ő gondjaira bízná. Van egy külső értékmegőrző is, meg kettő darab strandon-táplálkozási lehetőség, egy hot-dog/hamburger meg egy hekk/palacsinta árus. Utóbbit nem nagyon vettemtük igénybe, csak egy Magnum jégkrémet vettem ott öccázé', előbbi viszont a menő amerikai hot-dogot árusítja, mert ugye minden menő, ami nyugati vagy annak látszik. A hamburgerében meg az a vicces, hogy a húst leszámítva tökéletesenpontosanugyanolyan alapanyagokból készül, mint a hot-dogok, ketchup, mustár, majonéz, savanyú uborka karikák, pirított hagyma granulátum és a pékáru. Öccázé (hot-dog csak négynegyven).

Ez mindössze 1700 Ft/fő/nap áron igénybe vehető, és alig másik 200 ember társaságát kell elviselni, ami — valljuk be — sokkal jobb, mint 2000, köztük jó pár tucat nagybelű, vastag láncos cigány családfő a pereputtyal, hangos és nagyon menő kamasz kölkökkel, szaros pelenkával vízbe menő csemetékkel. Igaz, az itteni 200 fő nem éppen válogatott díszpéldányokból áll. Volt két vékonyka fiatalember, tojáshéjjal a valagán, és egy pillanatra megpillanthattam egy igazi, kidolgozott testű bikát is, de az sajna gyorsan eltűnt szem elől. Az összes többi ember vagy vénasszony (köztük olyan is, akinek 30 éve nem tűnt fel, hogy megvénült), vagy fecskében flangáló elhanyagolt férfi, aki műanyag dobozból eszi a rántott húst, paradicsommal és paprikával. Mert egy '60-as évekbeli strandon otthonról hozott rántott húst kell enni, ez nem vita tárgya. Persze mi is ott voltunk, igazán igényes, jóképű, jótestű, stb. meleg fiatalemberek, meg a szomszédunk, aki egy felfuvalkodottan sétáló baseball-sapkás. pipázó pasi volt, és Árpád-sávos úszónadrágban parádézott. Nem, nem piros-fehér csíkosban, hanem Árpád-sávosban, ugyanis a turul tetoválás a felkaron egyértelműen erre utal.

Szóval ha kedvet kaptatok, egy arborétum-szerű területen egy rendkívül nyugodt hangulatú strandoláshoz, meg nagypapa-korú csempéken tapodáshoz, vagy szeretnétek látni egy rakéta alakú zuhanykabint (ez komoly, a szovjet testvér imádata hajdan idáig fajult), esetleg néhány Gyurcsány-Bajnai korszakból itt maradt In-Kalost, akkor irány Csillaghegy, és jó szórakozást!

Mivel mindkét eddigi fordulót sikerült az első körben megfejteni, most egy terjedelmesebb művet választottam. Az első szavak:

nincs, halál, egy-egy, nagy, taps, csak

Nyomor, szakítás, halál, egyre szépül a repertoár.

-----

Szóval ez is megfejtődött, Andreas volt az elkövető. Eddig 3-an állnak 1-1 ponttal. Mivel ebben a formában úgy tűnik, nem kihívás a játék, még két fordulót csinálok, aztán váltani fogok nehezebbre, ahol a Google nem sokat nyom majd a latban, sokkal inkább a tényleges tudás. A mostani megfejtés:

ARANY JÁNOS: HÍD-AVATÁS

A tegnapi forduló egyből meglett, annak ellenére, hogy két apró hibát is ejtettem. Ismét elnézést érte, még nekem is bele kell jönnöm.

A mai vers szavai a következők:

lelkem, jaj, ezer, most, égi

Az a menő, aki kereső használata nélkül találja ki.

Szabályok itt.

Ezúttal Olajbogyóé a pont, gratula hozzá. A megfejtés:

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez.

Főldiekkel játszó 
Égi tűnemény, 
Istenségnek látszó 
Csalfa, vak Remény! 
Kit teremt magának 
A boldogtalan, 
S mint védangyalának, 
Bókol úntalan. 
Síma száddal mit kecsegtetsz? 
Mért nevetsz felém? 
Kétes kedvet mért csepegtetsz 
Még most is belém? 
Csak maradj magadnak! 
Biztatóm valál; 
Hittem szép szavadnak: 
Mégis megcsalál. 

Kertem nárcisokkal 
Végig űltetéd; 
Csörgő patakokkal 
Fáim éltetéd; 
Rám ezer virággal 
Szórtad a tavaszt 
S égi boldogsággal 
Fűszerezted azt. 
Gondolatim minden reggel, 
Mint a fürge méh, 
Repkedtek a friss meleggel 
Rózsáim felé. 
Egy híjját esmértem 
Örömimnek még: 
Lilla szívét kértem; 
S megadá az ég. 

Jaj, de friss rózsáim 
Elhervadtanak; 
Forrásim, zőld fáim 
Kiszáradtanak; 
Tavaszom, vígságom 
Téli búra vált; 
Régi jó világom 
Méltatlanra szállt. 
Óh! csak Lillát hagytad volna 
Csak magát nekem: 
Most panaszra nem hajolna 
Gyászos énekem. 
Karja közt a búkat 
Elfelejteném, 
S a gyöngykoszorúkat 
Nem irígyleném. 

Hagyj el, óh Reménység! 
Hagyj el engemet; 
Mert ez a keménység 
Úgyis eltemet. 
Érzem: e kétségbe 
Volt erőm elhágy, 
Fáradt lelkem égbe, 
Testem főldbe vágy. 
Nékem már a rét hímetlen, 
A mező kisűlt, 
A zengő liget kietlen, 
A nap éjre dűlt. 
Bájoló lágy trillák! 
Tarka képzetek! 
Kedv! Remények! Lillák! 
Isten véletek!

Azért is szeretem ezt a verset, mert pontosan tudom, mit érezhetett a költő, amikor írta. Az első kapcsolatom végén a próbálkozás, hogy hátha folytathatjuk, hátha csak valami pillanatnyi megingás az egész, de nem. Vége.

Holnap reggel 8-kor jön a harmadik forduló, ami most már — remélhetőleg — tényleg nehezebb lesz.