Hosszas halogatás után eljutottam végre oda, hogy nekifogjak egy alapítvány 2010. évi anyagának lekönyveléséhez.

Az alapítványt egy bizonyos szakmai tagjai alapították azért, hogy a bajba vagy szorult helyzetbe jutott társaikon segíteni tudjanak némi kis pénzzel. Rendes dolog tőlük, több ilyen kéne. A szociális segélynek számító támogatásokhoz kérvényt kell írni, amelyhez csatolni kell egy környezettanulmányt, és az indoklásban megfogalmazott kérést a megfelelő papírokkal kell alátámasztani. Ezt az egész kupacot elbírálja a szervezet vezetősége, és dönt a kifizetésről, valamint annak mértékéről. A megítélt segélyeket egyszerre utalják, de persze kérvényezőnként külön, így egy-egy utalási napon telefonkönyvnyi vastagságú melléklet halmozódik fel, ami mögött tragikus emberi sorsok tömegei bújnak meg. Egy kérvény, 5-20 oldalnyi betű, egy vagy több tönkre ment élet. Ez egy kupac, és ebből van előttem 6x10 centi. Körülbelül.

Az egyetemen nem véletlenül nem a szociális szakirányt választottam anno. Szenvedést és nyomort úton-útfélen látni, még a szemem is hiába hunynám be — indokoltam a döntésem akkor, — minek még ennek is szentelnem az életem? De úgy látszik, hiába döntöttem a területfejlesztés szakirány mellett, nem úszom meg, mert ha a szervezet könyvelését megfelelő módon akarom végezni, el kell olvasnom a kérvények mellékleteit is, legalább nagyjából.

Ennek a bejegyzésnek a gondolata abban a pillanatban fogalmazódott meg bennem, amikor megláttam az alapítvány január 26-i bankszámlakivonatát: 25 embernek összesen 685000 Ft kifizetés. Anonim módon hadd mazsolázzak a kérvényekből.

Környezettanulmány: "XYZ soproni (...) feleségével és egy kiskorú gyermekével él egy 42 m2-es lakásban Fertőszentmiklóson, amit hitelből vásároltak. Ennek a havi törlesztőrészlete 65000 Ft + a rezsi költség, ami még kb. 40000 Ft. Havonta a családi kasszába nettó 200000 Ft került, amíg a dolgozó el tudta látni a munkáját. A kiadásaik már így is meghaladták a bevételük 50%-át, a mi a rezsiköltségből és a lakástörlesztésből áll. (...) Sajnálatos módon a fent nevezett dolgozó egyre rosszabb állapotba került a gerincproblémái miatt, így a (...) munkáját és a másodállását sem tudja folytatni. Kórházi ápolásra szorult. Március óta betegállományba van és ez év decemberében újra műtéti beavatkozásra van szükség. Ebből kifolyólag súlyosan lecsökkent a Család jövedelme és így a kiadásaikat nagyon nehezen tudják kifizetni. Kérem a tisztelt kuratóriumot, hogy a fentieket figyelembe véve , a dolgozót, sziveskedjenek, nagyobb összegű segélybe részesíteni". A kihagyásokat leszámítva betűről betűre idéztem. Mellékelve orvosi papírok, ambuláns kezelőlapok, zárójelentések, gyógytornászi kezelőlap. Ezért 50000 járt.

Következő: "A segélyt kérő egyedüli kereső a családban. Rokkant édesanyját is ő tartja el. Egyébként is nehéz körülmények között élnek, és a temetés költségei nagyon megterhelték a családot anyagilag." Egy temetés Tuzséron 204640 Ft, plusz 50000 a koszorú. Ebből 15-öt állt az alapítvány.

Következő: indoklás: "tartósan betegállományban voltam", környezettanulmány: "Kétszobás családi házban élnek, feleségével, és két gyermekével. A felesége alacsony jövedelemmel rendelkezik, a házon jelzálog van (2000000 Ft)." Sportolás közben megsérült a bokája, és hetek óta nem tud dolgozni. 15000 Ft segíti ki a bajból. Kisegíti ennyi a bajból?

Következő: gyermek születése, legyen valami jó is. Elolvasva a környezettanulmányt azért nem olyan rózsás a helyzet. Kölcsön, miegyéb...30000 Ft.

A következő a szülei lakhatásának támogatásához és újszülött gyermeke neveléséhez kér egy kis segítséget. 30000 Ft.

Aztán haláleset a hosszú és költséges kezeltetés után. Egy temetés Szekszárdon 172965 Ft plusz egy kicsi. 15000 jár cserébe.

Nemrég vásárolt ház 5200000 Ft-os kárral. Mellette állapotfelmérés, szakértői vélemény, környezettanulmány. 100000 Ft-ot kapott.

"2009.12.29-én nyugdijbavonulok a hoszadalmas ügyintézés miatt K.G. Március Áprilisban várhatom az esö nyugdijamat feleségem kiss rokkant nyugdijas, megtakaritásom sajnos nincs. Idáig családos munkásszálláson laktúnk nyugdijbavonulással ez megszünik a költözésemet olcsobban sajáautovalés kölcson kért utánfutoval és legkvesebb két forduloval tudom meg oldani a családi lakásom pesthez 160 K.M.-re van. Ezek a problémák meg oldásához kérem a seditségüket." A helyesírást nem azért hagytam meg eredetiben, hogy szórakoztassak vele. Egy ilyen történet ezzel együtt kerek és sokatmondó. 15000 Ft.

Indoklás: "12.23-án hosszú, súlyos betegség után gyermekem elhunyt". Az anyakönyvi kivonat alapján született: 2003.09.04., meghalt: 2009.12.23. Temetési költségei összesen 179626 Ft-ot tettek ki, 75000 Ft segélyt kapott.

Folytassam? Csak röviden.

Következő: édesanyám halála.

Aztán: édesapám halála.

"2009.11.23-2009.12.09-ig kórházi kezelés alatt álltam, szív-koszorúér műtétet végeztek."

"2009.12.23-án édesanyám meghalt. Hosszasan ápoltuk, komoly kórházi és gyógyszer kiadással járt. Két kiskorú gyermeket nevelünk, a feleségem több éve munkanélküli". 20000 Ft.

"2009.09.11-én Kórházba kerültem, ekkor derült ki, hogy bal szememre 100%-os látásromlás állt be, zöldhályog miatt ami a jobbszememre is átterjedt (...)" 75000 Ft

További két kórházi kezelés és kilenc haláleset, mellékelve a szörnyű körülményekről készült tanulmányokat, és ez csak egy kifizetési napon. Februárban újabb kéttucatnyi határozat, 29 négyzetméterre szült második gyerek, kezesség bebukása, halálesetek és egyéb okok miatt. Ez így megy tovább vastag kupacokon keresztül, amiket még nem is olvastam el, és akkor hol van még az árvíz...?

Ez csak egy szakma képviselőiből tevődik össze, szakmából meg sok van. Mennyi gyötrelmes élet, mennyi nyomor és szenvedés... Ezért nem szeretem (bár sokszor én is ebbe a hibába esek), amikor valaki a fűtött irodában ülve, vagy a szülei által támogatva, érettségire kapott kocsiban furikázva ugatja le a szerencsétlenül járt embertársait, és papol a gyenge elhullásáról és az erősek életben maradásáról. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért a sors elém teszi ezt a viszonyítási alapot, hogy kicsit objektívebben kezelhessem eztán a saját problémáimat. Így egészen más fényben tűnik fel a "nincs pénzem ruhát venni" és hasonlók kérdésköre, igaz, egy hónap múlva nem biztos, hogy még mindig szem előtt tudom tartani mindezt. Elvégre mindenkinek a saját baja a legnagyobb.

Kicsit megcsúsztam ma az idővel, de mégis szeretném, ha lenne bejegyzés, ezért potyázok egy kicsit ezzel a közkedvelt sorozattal. A kétfarkúak meg csúsznak egy kicsit, más bejegyzések úgyis sokkal nagyobb csúszásban vannak...

Szóval jöjjön megint három dal, amik gyerekkoromban megragadtak valamiért, és amiket a mai napig szívesen hallgatok. Ezúttal nem feltétlenül a klipeken lesz a hangsúly, bár...

Kezdjük az elsővel, ami a Depeche Mode általam a mai napig legkedveltebb dala. Hiába folyik a csapból is, hiába hallottam már ezerszer, ha egy hét eltelik az előző hallgatás óta, máris jó érzéssel ismétlem megint. Enjoy the Silence, avagy Élvezd a csendet...

...pedig gyerek fejjel baromi izgága voltam — mint a gyerekek általában. Állandóan kellett valamit zörgetnem, forgatnom, kocogtatnom, szóval ha most el kéne viselnem magamat, hát...idegesíteném magam. Ehhez képest mostanában a csend szinte fiziológiás szükségletemmé vált. Ha vasárnap délelőtt harangzúgásra ébredek, leszidom az Istent az égből (majd jól megkapom a magamét...), szentségelek az állandó fúrásra, légkalapácsolásra, fűnyírásra, az örökös zsivajra, fő a fejem a buszon a rágózástól, szotyirecsegtetéstől, orrszívástól, szóval rám fér a nyugalom.

A következő dal szövegét (is) kívülről fújom, sőt, ha nagy néha eljutok karaokezni, és a listán szerepel ez a szám, a világért sem hagynám ki.

Bár anno egy szót sem értettem belőle, valahogy mégis nagyon megszerettem. Azóta tudom, hogy az Amerikában oly elterjedt tévé-prédikátor jelenségről szól (amiből nekünk csak egy Németh Sándor jutott), meg az álszent szövegelésükről, és az összeharácsolt pénzeikről. Talán blaszfémnek is lehetne nevezni, de mivel érzetem szerint inkább a szektákkal kapcsolatos visszásságokat pellengérezi ki, ez még belefér.

Végül egy olyan szám, amit sokáig nem hallottam, viszont a Döglött akták múltkor ecsetelt részének végén éppen ez szólt, és kellemes érzéseket indított el bennem, főleg, mivel éppen egyedül voltam. Állítom, hogy ez a 20 legszebb szerelmes dal között van.

Ma van pontosan 3 éve annak, hogy megírtam az első bejegyzésem. Olyan lett, amilyen, de akkor még nemigen terveztem, hogy 3 év múlva is szennyezem majd a webet. Szennyezem mégis.

Visszatekinthetnék, és az alkalomra való tekintettel kiválogathatnám a kedvenc X bejegyzésem, de nem teszem. Előszedhetném a legjobb keresőkifejezéseket, de arra rendszeresítettem egy sorozatot, most nem dagonyázom bennük sem. Leírhatnám, mi mindent adott nekem ez a blog eddig, de azt rendszeresen felemlegetem. Minek írnám le megint? Vagy akár elmerülhetnék a statisztikákban is, de az meg unalmas, különben is tudjuk, hogy minden paraméter egyre nagyobb, hiszen ez a kommentek számából látszik.

Sokkal inkább előre tekintek, és ezúttal azt találtam ki, hogy tartok egy közvélemény-kutatást. Mondjátok meg ti, milyen a blogom, és merre menjen tovább! Ha nem is mindig az lesz a jövő zenéje, amit ti szeretnétek, azért hajlandó vagyok figyelembe venni az igényeket, és kedvezni néha. Természetesen egyébként minden megy tovább a régiben, hol sűrűbben, hol ritkábban írva a bejegyzéseket, variálva a témaköröket, stb. stb... de a rizsa helyett jöjjenek inkább a kérdések.

Először is kíváncsi vagyok az olvasók összetételére, és ez a két kérdés számomra mélyebb összefüggéseket is megvilágíthat.

Aztán arra is kíváncsi vagyok, nemi identitás tekintetében hogy állok az olvasóimmal:

Lássuk, aki erre jár, mennyire elégedett azzal, amit nálam talál (1-5-ig lehet szavazni, 1-es a legrosszabb). Természetesen a skála egyénileg is értelmezhető:

Jöjjön a kívánságok általános felmérése. Milyen témákat szeretnétek gyakrabban olvasni nálam? Felsoroltam néhányat, de kommentben természetesen plusz is megadható (bár így elvész az anonimitás). Nyilván ha valamiből több lesz, minden másból kevesebb, de ez nem jelenti azt, hogy ezentúl ne mindig arról írnék, amiről éppen kedvem van. Ennek a kérdésnek a végeredménye csak egy picit eltolja az arányokat, semmi mást nem jelent.

Végül (hogy ne vegyem nagyon igénybe a segítőkészségeteket) egy utolsó kérdés, amihez egy kis adalék: szándékaim szerint egy kicsit interaktívvá tenném a blogot, aminek az egyik lépcsője az lesz, hogy rendszeres időközönként egy hasonló kis szavazást csinálok. Mindig megadok majd néhány témát, és ezek közül, amelyik a legtöbb szavazatot kapja, azt megírom mondjuk 2 héten belül. Amint megírtam, ismét kiírok egy szavazást, és így tovább. Jöjjön most az első ilyen:

Köszönöm mindenkinek, aki segít, és köszönöm mindenkinek, aki olvas, kommentel, ide látogat.

Mivel pár napja csak egy valaha számítógépként üzemelő, de mostanra működésképtelen fekete dobozt bámulhatok otthon, elkezdtem újra felfedezni az élet más elfoglaltságait is. Jó, annyira még nem lendültem bele, de hétfőn például nekiláttam a nagyanyámtól örökölt (bár anno általam vásárolt) komód fiókjai kirámolásának, és egy köbméter szemetet leszámítva tökre érdekes dolgokat találtam: fényképek gyerekkoromból, nagyapám levele nagyanyámnak, ismeretlen eredetű, írógéppel rögzített versek, papíralapú relikviák a szocializmusból, stb.

Nagyapám egyébként nagy kommunista volt, és a '60-as években valószínűleg nagyanyám is, nem véletlenül dolgozhatott a rendőrségnél, és nem véletlenül kapott szolgálati lakást, amit később én vettem meg neki, újítottam föl saját pénzből, majd örököltem meg az egészet, illeték fejében — még mielőtt valaki belekezdene, hogy mennyit köszönhetek a szocializmusban uralkodó állapotoknak. Nagyapám apám születése után pár évvel végképp alkoholista lett, ami a nagyanyámmal való szakításukhoz vezetett, és ez alapjaiban határozta meg a családtagok közti viszonyokat (egészen kiterjedt szintig is). Mindketten halálukig szerették a másikat, és egyikük sem kezdett soha új kapcsolatba, csak éppen együtt nem tudtak többé lenni... de ezt a történetet — azt hiszem, — majd egy másik alkalommal mesélem el. Lesz rá alkalom.

A lényeg, hogy a hétfői vörös csillagos iratok után a kedd estémet tévézéssel töltöttem, és kivételesen sem a HírTV-t nem néztem, sem a Comedy Centralt (mert előzőn már nem számítottam rendes híradásra, utóbbin meg úgyis mindig olyan megy 10 után, amit már láttam), ezért valamilyen furcsa okból kifolyólag az RTL Klubra kapcsoltam. Ez a tévézéssel töltött időm 99%-ában nem szokott előfordulni. A Döglött Akták című sorozat aktuális epizódja ment ott, amiből még sosem láttam egyet sem, és bármilyen is a sorozat, ez a rész nagyon bejött nekem. Ritkán látni olyat, hogy egy krimi vége ne a piff-puff-már-jön-is-a-reklám legyen, hanem egy több perces jelenetsorozat, amiben a készítők szinte elgyászolták az áldozatot. Sőt, én még ilyet sosem láttam, de nagyon bejött, mert a sztori alapján ennek a 16 éves táncos srácnak a halála valóban egy tragédia lett volna, ha ez a történet tényleg megtörtént volna. Komolyan átéreztem, és egy kis gombócka is keletkezett a torkomban, de valószínűleg azért, mert eleve bejövős volt a srác. De sosem jutok el a lényeghez, ha mindig eltérülök...

Szóval a reklámok közti ajánlókban beharangozták, hogy a XXI. Század című műsorban majd a Rákosi Mátyás száműzetéséről szóló összeállítás lesz látható, a film után. Nocsak — mondom magamban, — majd rögtön azon kezdtem el filózni, hogyan lehetséges az, hogy miközben a műsor címe 21.század, mégis állandóan a 20.század szocializmusa a téma? Jó, tényleg ritkán nézem az RTL-t, de ha nézem, és pont ennek a magazinnak az ajánlóját látom, mindig megállapítom, hogy már megint a szocializmus és már megint pozitív töltettel. Kíváncsi voltam, Rákosiból mit lehet kihozni, esetleg elsiratjuk vagy valami megható szenvedéstörténet és...hát majdnem.

A műsor elején mutattak pár korabeli felvételt, és máris Rákosi (eredetileg Rosenfeld, de ez nem hangzott el) Mátyás villájából jelentkezett a riporter. Elmondta, hogy itten lakott a golyófejű gané (ezt nem ő mondta így), és hogy itt ötölte ki ellenlábasai és hajdani társai eltüntetésének terveit, esetenként napokig álmatlanul forgolódva alvás helyett. A pici szívem meg ne szakadjon érte, igaz, sem Rajk Lászlóért, sem Szakasits Árpádért nem ejtenék egyetlen könnyet sem. Aztán láthatjuk, amint a Sztalin Jóska 70. születésnapja alkalmából a garázsból kigördülő trolik megkezdik az utasok fuvarozását, közben pedig hallhatjuk, hogy a dolgozó nép, meg a balablabla,  és hogy mennyire nagyon épül az ország. Ami negatív eddig elhangzott, az abban merült ki, hogy a villában hajdan felszolgálóként dolgozó öreglány azt nyilatkozta, hogy Rákosi mindig hajtotta őket, mert nem evett, hanem zabált (de persze ez is a 15 éves börtönlét következménye), és a műsorvezető következetesen "bukott diktátornak" nevezte őt. Aztán előtúrtak egy hajdani embert, aki ott volt Rákosiék repülőre tételekor, és aki a kedvünkért visszaemlékezett arra az esetre: hideg volt, és Rákosit csak az átmeneti kabátja melegítette, de amikor emberünk pokrócokat akart neki adni, a hős mészáros elutasította azokat, merthogy ő a börtönben már megszokta ezt. Micsoda nagy jellem!

A továbbiakban a száműzetés egymást követő helyszíneit láthatjuk, előszedve mindenféle fényképeket, hajdani szomszédokat, akik persze mind emlékeznek rá, és akik tömegesen olyan áldott jó, rendes emberként őrzik őt emlékeikben, hogy olyat szerintem ma sem találni egyet sem. Csak a nagy Rákosi, az imperialista kémbanda leleplezője volt ennyire kedves, aranyos, illedelmes, és hogy milyen jól tudott táncolni... Szegényt persze megviselte Kirgízia hegyvidéki levegője, mert öreg volt már ő, és udvari vécé volt, és vödörben kellett hordani a vizet, de nem, hiába volt neki két fegyvere is (perszepersze), sosem fordította volna őket maga ellen. Pedig az elvtársak tutira azt szerették volna, a piszkok. De Rákosi szerette az életet. Tudjuk, a magáét megtartani, másét meg elvenni. Na mindegy, nem fogom leírni az egészet, aki akarja, az az RTL archívumában úgyis megtalálja.

Azt viszont leszögezném, hogy kikérem magamnak azt a pozitív hangvételt, ami az egész műsort végigkíséri, és kikérem magamnak a kommunizmus-relativizálást (amit már törvény is tilt). Igaz, a műsor ezt a tényállást nem merítette ki, mert nem hangzottak el benne hamis adatok (meg semmilyenek se nagyon), de a szóhasználat, a mondatszerkesztés, és Rákosi szenvedéstörténetének érzelmekre hatni kívánó bemutatása nálam már kiverte a biztosítékot. Rákosi Mátyás egy mocsok szemétláda volt, semmivel sem jobb, mint Hitler, Sztálin, Idi Amin Dada vagy bármelyik másik diktátor, aki kezéhez emberek tízezreinek vére tapad, plusz családok százezreinek tönkretétele, akár generációkra is. Ráadásul őt magát is a saját elvtársai intézték el, miután kellemetlenné vált a Nagy Testvérnek. Így ment ez náluk mindig is. Lehet ezt ragozni, de nem lehet menteni, sem történelmi helyzettel, sem ki-mit-csinált-volna-ebben-a-helyzetben kezdetű szólamokkal, sem mással. És örülnék, ha az RTL vagy olyan dokumentum-összeállítást csinálna, ami senki érzékenységét nem sérti, vagy pedig a készítőkben lenne valami normális értékítélet, és éreznék, hogy áldozat és áldozat, tettek és tettek, sérelem és sérelem között komoly különbségek vannak vagy lehetnek.

Valahol egyébként érezték is, mert a műsort egy rövid mondattal zárték le, amiben igyekeztek helyre tenni a dolgokat. De vajon ez egálban van a megelőző fél órával? És ha valaki közben lefeküdt aludni?

De fejezzük már be ezt! Más diktatúrákat és más diktátorokat sem szokás mentegetni (mert nem illik avagy mert egyenesen tilos), nekünk se kelljen már jó érzéssel visszagondolni azokra az időkre, jó? Szóval ne "Éljen Rákosi"!

Az aktuális feladvány egy kicsit megint rendhagyó lesz, de majd utólag látjuk csak, hogy miért. Remélem, nem lesz belőle probléma... És akkor amiről beszélek: (...)

A rövidsége ne lepjen meg senkit, ez is egy segítség valahol.

-----

A második körben a 'g' betűk válnak láthatóvá.

-----

Mivel még nincs megoldás, jöjjenek az 'i' betük:

-----

Ma jó napom van (nem), ezért az új körre az 's'-eket mutatom meg (amik — ahogy a rejtvényekben általában — kettős betűk tagjai is lehetnek).

------

Végül négy kör után sikerült megfejteni ezt is. Tudom, kissé szemét volt, de nekem is kellett már egy kis sikerélmény. A feladvány a következő volt:

Kosztolányi Dezső: Októberi táj

Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.

A következő feladvány ismét kedd déltől lesz látható.

...mert kimerült vagyok, és ha kimerült vagyok, akkor nyűgös és borúlátó is. És akkor minden szar, még akkor is, ha egyébként nincs semmi extra.

A munkahelyi dolgokat ugyebár ismerjük, de keleten a helyzet változatlan. Várjuk azt a megbízást, amit teljesen nyilvánvalóan hiába várunk, mert ugye ha bejönne, huss minden gondnak, ergo nem következhet be. Túl egyszerű lenne aztán... Dolgozgatok tehát, teljesítem az extra kéréseket, csökkentem a halmokat, és persze várom azt az időt, amikor mindennel készen leszek, és végre cégezhetek is egy kicsit.

Cégeznék otthon is, sőt, a három nap alatt csináltam is kicsit, de tegnap délelőtt/dél körül megdöglött az otthoni gépem. Kész, kaput, finita, konyec meg a többi. Hiába próbáltam megtenni minden tőlem telhetőt, semmit nem értem el. Próbálkoztam így, nem jött be. Próbálkoztam úgy, az sem jött be. Próbálkoztam amúgy, pfff. Pont mint a céges dolgok, nem igaz? Valahol ott ronthattam el, hogy kijelentettem: most pedig mindjárt felkeresem a  Katze-t, aki felajánlotta a segítségét a honlapszerkesztéssel kapcsolatban. Merthogy ugye ideje volna végre nekivágni, és tutifaszántosanjól megcsinálni a cég honlapját, hogy arra alapozva lehessen elindulni valamerre. A gépem erre meghalt, Katze pedig élet és halál között lebeg, ezért sem blogtalira nem jött el, sem segíteni nem tud. Bocsi, Katze, én tehetek mindenről. Szopóágon vagyok, és szemmel láthatóan magammal rántom a környezetemet is. Biztosan ezért van annyi gond a Ricsi új lakásával is...

Szóval vasárnap — jobb híján — az ágyon feküdtem, és a Comedy Centralt néztem. Már eleve elég enervált voltam, de a géppel történtek sem hoztak ki a sodromból. Csak bámultam ki a fejemből, azt' dinnyét ettem nagy kényelmesen, és még a vasárnapi nyugalmamat(?) megzavaró, kopogtatócédulát gyűjtő MSZP-sektől is csak szolidan köszöntem el, ahelyett, hogy megérdeklődtem volna tőlük, vajon nem hányják-e le magukat a tükörbe nézvén. Az egyetlen örömforrás volt ez a dinnye akkor éppen.

Pedig különösebben nem volna okom picsogni, mert igazán aktív hétvégét tudhatok magam mögött. 20-án ugyan nem csináltunk semmit, csak kilátásba helyeztük, hogy ha hívnak a tűzijátékra, akkor megyünk (előzetesen úgy volt, hogy hívnak), ha nem, akkor inkább a nyugalmas DVD-zést választjuk. Szombaton spontán elugrottunk bulizni, bár azt sem, tudtuk, hova megyünk, és milyen lesz, de ha hívnak, hát megyünk. A before-party szokásosan jó volt, éjszakaizni sem kellett, mert gyalog sem volt messze a hely, viszont egy verbális övön aluli ütés után az egész estén romokban hevert a hangulatom, jó zene ide vagy oda. Ez is jelentősen hozzájárul a jelenlegi szar hangulatomhoz, mert ha az igazságérzetem csorbát szenved, azt nehezen heverem ki. Volt már rá példa, és még lesz is, de ez most nem ide és nem mindenkire tartozik, csak az érintettekre. Ja, mellesleg már nekiláttam volna egyenes beszéddel (nekem az a műfajom) helyre tenni a dolgokat, de éppen mikor megköpködtem a tenyerem, hogy 'akkor most', összeomlott a gépem, és ehhez képest minden másodlagossá vált.

Vasárnap többé-kevésbé kipihentem magam (inkább kevésbé), jött ez az incidens, aztán nyakunkba vettük megint a várost, mert két találkozó is várt ránk. Az este szintén hosszúra nyúlt, de szokás szerint nagyon jó volt. Még angolul is beszéltem egy pár mondatot (igen, eleget ittam hozzá), amikről ugyan megtudtam, hogy kb. a rakás szar szintjén mozogtak, de azért én büszke vagyok rájuk.

Most nem veszek el a részletekben, a lényeg, hogy Redblek, Fors, YSB (igen, még ő is, egyenesen Angliából), Gus, Zslatko, Tigri és Andreas, Évi, Confessor és sok más blogger volt terítéken ebben a 72 órában (ha nem kéne tüstént hazamennem, linkelgetnék is). Az életem és a blogos karrierem megint egy magasabb szintre lépett, gyakorlatilag köztük élem az életem. Ez jó, és örülnék is neki, ha a fentebb vázolt okok és az éppen e zsúfoltság okozta fáradtság miatt nem lenne egyébként elég szar a közérzetem.

Nincs semmi szokatlan, minden a régi, csak éppen összejött az idegi-fizikai-lelki trágya mesterhármas, és emiatt most nekem nem olyan jó.

Most pedig hazamegyek a géptelenségbe, aztán majd nézem a tévét vagy tudomisén.

Tegnap idetelefonált egy pali az XYZ káeftétől, hogy akkor holnap reggel hozzák az anyagot. Fogalmunk sem volt, kicsoda az illető, de mondtuk, hogy hát hozza. Aztán elkezdtünk nyomozni, hogy ki lehet ez, mire leesett, hogy az egyik egyéni vállalkozó csaj pasija. Volt már nálunk, és panaszkodott is, hogy a könyvelője így is sokat kér tőle, és még erre is emelni akart, ezért otthagyja. Velünk ugyan nem beszélt meg semmit, de ezek szerint ő már döntött. Reggel 8:30-ra ígérte magát.

Reggel igyekeztem be, de amikor beértem, és megkérdeztem, hogy volt-e már, azt mondták a lányok, hogy még nem. Jó, dolgozzunk! Várunk, várunk, már ebédidő, várunk, már az ebéden is túl vagyunk, várunk...mondom a titkárnőnek, hogy hívja már fel a barátnő egyéni vállalkozót (mert a másiknak még nem volt meg a telefonja), hogy akkor most jönnek vagy mi van? Erre aztán kiderült, hogy ja hát a titkárnőjük véletlenül összekeverte a könyvelőirodákat, és hát nem is hozzánk jönnek könyveltetni, hanem ahhoz a másikhoz...blabla...

Paff...

Azt a másikat mi is ismerjük, és egyrészt nem tudom, mennyivel lehetnek jobbak nálunk, ránézésre, hogy a párocska képes kivitelezni miattuk a kétféle könyvelőhöz járunk metódust is. Ennek mi értelme? Mit ajánlottak, amikor nálunk még az ár sem került szóba, puhatolózás szinten sem? Meg úgy egyébként...

...mit kéne csinálnom, hogy jobban menjen nekünk?

Miért kell szinte könyörögnünk a pénzünkért?

Indítsak felszámoltatást egy olyan cég ellen, amiből élünk (amikor fizet), és ezzel vigyem csődbe magunkat is?

Mennyivel kell még többet dolgoznom, mit kell még kitalálnom, mennyit kell még idegeskednem, hogy egyről a kettőre jussunk?

Mikor jön már el az az állapot, hogy én diktálhassak, és én határozzam meg a játékszabályokat, és ne legyünk mindig kutyaszorítóban?

Mikor lesz már az, hogy nem valamelyik ujjamat kell megharapnom, ha akarok valamit?

Mikor lesz már vége annak, hogy ha időm és kedvem is van valamihez, akkor nincs rá pénzünk (még 30-40 ezer forint sem), ha meg éppen lenne pénzünk, eltemet a munka, és mire lefogyna a munka mennyisége, addigra azt a pénzt is elviszi valami vis maior helyzet?

Kérdezhetnék még sok ilyet, mert most csupa ilyen kérdések zakatolnak a fejemben, — kétségbe esős gondolatokkal karöltve persze, — de nem teszem, mert érzem magamon, hogy a racionalitást perpillanat háttérbe szorítja az érzelmi mélypont. De akkor is, miért?

Én nem akarok semmit ingyen, én nem akarom, hogy az ölembe pottyanjon a jólét. Dolgozni akarok, és azt, hogy a munkámnak gyümölcse legyen. Ha már 12 évnyi csicskulás, szarért-húgyért dolgozás, elmaradott és felelőtlen főnököknek való megfelelés után, a szakmai szamárlétrát megjárva, de mégis, még mindig a tudásbeli fejlődésért ténykedve teszek a helyzet javulásáért, akkor nem azt akarom megtapasztalni, hogy bármerre megyek, állandóan falba ütközök, és hogy kezemen, lábamon bilincs csörög, miközben persze folyamatosan süllyedek. Nem is akarok ugrásszerű előrejutást, hirtelen meggazdagodást, csak azt, hogy legyen egy stabil alap, amire építkezhetek, ha már nem büdös a munka. Nekem nem az.

De az Univerzumnak ez a kérés úgy látszik túl sok. Nem érdemlek ennyit sem. A lelkesedésem egyre csökken (hogyne csökkenne, ha mindig csak a kudarcok érnek?), és egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy beletörődök mindenbe, aztán hiába ész, erő, akarat, elfogadom, hogy hiába kapálózok, ezen a hegyoldalon csak lecsúszni lehet.

És most nyugodtan kattintsatok tovább egy következő blogra, ahol talán vidámabb a téma. Nem kell, hogy rátok is átragasszam a szar kedvemet (ha már nem sikerült esetleg eddig is). A kétfarkú hülyeséggel meg majd foglalkozom legközelebb.

Tegnap kifutottam a blogolásra rendelkezésemre álló időből, de semmiképpen sem szeretném, ha az emberi jellem defektjei közül kihagynám egy újabb, személyesen tapasztalt variáció taglalását, úgyhogy bővítsük ki a múlt hét eleji jó hangulatom okozóról való megemlékezést.

A munkahelyem egy társasházban található, és lényegében egy lakásból átalakított irodában kapott helyet. Korábban is iroda volt itt, csak valami mérnöki társaság foglalta be, de ez lényegtelen. A környéken (ahogy a lakásom körül is) számos macska kóborol, feketék, fehérek, szürkék, tarkák, mi meg szeretjük őket leltározni, és mesélni egymásnak, melyiket hol láttuk, és az mit csinált éppen, merthogy két macskatulajdonos is van köztünk. A társasház belső parkolójában is van egy pár (vagy öt), az az ő területük, avagy territóriumuk. Ezek között van egy zsemleszínű-fekete cirmos lány is, aki kis termete ellenére is nagyon vagány, mert korábban mindenkit helyre tett, és most ő itt a főnök...meg a mi kedvencünk. Én ugyan nem foglalkozom vele — azon kívül, hogy örülök, ha látom, — de a titkárnőnk mindig visz le neki enni, még macskakaját is vett a cica kedvéért. Idill.

Na, de van a házban egy korosodó nő, aki egy alkalommal elkapta az utcán a tulajdonostársamat, és nekiszegezte a kérdést, hogy mi etetjük-e a macskákat. Őt ez kissé meglepte, és hebegett valamit, hogy nem, de a nőt igazából nem a válasz érdekelte, hanem hogy elmondhassa a magáét. Belekezdett, hogy a macskák összejárják az autóját, meg megkarcolják a motorháztetőt, és majd mi fogjuk fizetni a karbantartás költségét, és ha macskát akarunk tartani, fogadjuk be őket az irodába, különben meg feljelent minket, stb. stb. A társam eleve sietett, ezért megmondta, hogy ő erre nem ér rá, aztán otthagyta a nőt. Mondjuk én leálltam volna vele vitatkozni, hogy a macskák nem azért járnak ide, mert mi etetjük őket, hanem mert felosztották a környéket maguk közt, és ha ezek nem jönnének, jönnének másikak, azon kívül az autójára azért másznak fel, mert az fekete, és a téli hidegben azon melegednek, harmadszor pedig nemcsak mi etetjük őket, hanem a földszinti önkormányzati hivatal alkalmazottai is. Ha gondolja, fizessen meg egy gyepmestert, aki elviszi őket, továbbá nincs olyan törvény, ami alapján feljelenthetne minket, van viszont állatkínzás elleni törvény, így ha az állatoknak bármi bajuk esik, és az valószínűsíthetően az ő keze munkája, akkor mi jelentjük fel őt, aki különben is egy beszáradt, gyűlölködő vén kurva...de nem én találkoztam vele, szóval ez elmaradt.

Egy időre abbamaradt az etetés (ami egyébként is alkalomszerű), de az a kis hülye mindig itt táborozott, és mindig olyan reménykedően nézett és nyávogott, hogy a titkárnőnk nem tudta megállni, hogy ne adjon neki enni. Persze csak lopva leosonva, alaposan körülnézve, és valami bozótosba elrejtve a kaját, de csak adott. Pár hét elteltével, egy délután már csak a könyvelő kolléganő volt idebent, amikor csöngettek. Természetesen megint az a nő volt. Jött a második felvonás, miszerint a macskák összeszarják az egész udvart (ami egyébként két lakótelepi parkolónak megfelelő méretű), blablabla, de ez is utólag jutott csak a fülembe. A macskák konkrétan nem szarnak össze mindent, hanem keresnek maguknak egyetlen pontot, és következetesen oda csinálnak, nem úgy, mint például a tyúkok, mivel azok szellemi szintje kábé a kedves hölgyével egyenlő — mondtam volna, de erről is lemaradtam.

Aztán egy nap úgy hozta fel a postát a titkárnő, hogy a ládánkba egy műanyag fedő volt bedobva, éppen olyan, amilyeneken ő szokott kaját kitenni a cicá(k)nak, valószínűleg éppen azok egyike. Hát persze elképzelni sem tudjuk, ki tehetne ilyet, ezért csak húztuk a szánkat. Kedden azonban az eset megismétlődött, de most nem fedővel, hanem konkrétan a macskakajával. Az utcáról összeszedve, és úgy, a hivatalos iratokra rádobva, hadd okozzon minél nagyobb kárt. Na, ezen — részben a másik, tegnap taglalt nő miatt — már felbasztam az agyam. Hogy merészel valaki ilyet csinálni? Mit képzel magáról? Bizonyítékunk nincs ellene, de hát ki más lehetne (ha csak nem Mr. Leland Gaunt keze van a dologban)? És mi lesz a következő, macskaszar? Már csak azért is bosszantó a dolog, mert nem is az általunk kitett kaját dobta be a postaládánkba, mivel a titkárnő előző csütörtökön adott utoljára nekik, akkor is csak egy maroknyi tápot, aztán szabadságra ment. Hat macska mellett vajon meddig tart ki egy marék macskakaja? 5 napig? Kötve.

Ha tudnám, melyik az a nő, és melyik lakásban lakik, szívesen becsöngetnék hozzá, és rákérdeznék a dolgokra per jól kiosztanám. Idő kérdése. Addig viszont, ha még egyszer előfordul valami hasonló, írok egy kiosztó hangvételű levelet, amit minden lakás számára lemásolok, és végigdobálom vele a postaládákat, valamint tájékoztatom a főbérlőnket és a közös képviselőt is. A levélben elmesélem az eddigieket — kellő mennyiségű dehonesztáló jelző használatával, — valamint kilátásba helyezem, hogy újabb esetet követően feljelentést teszek a rendőrségen ismeretlen tettes ellen garázdaság, szándékos károkozás vagy valami hasonló tényállás miatt, ami nyilván kellemetlen helyzeteket teremt majd az összes lakó számára. Remélhetőleg sikerül úgy körülírni a feltételezett elkövetőt, hogy a szomszédai tudják, ki ez a moslék. Ja, mert eddig azt elfelejtettem leírni, hogy senki másnak nincs baja a macskákkal, a kisgyerekes szülők külön örülnek is nekik, mert a cicák elég barátságosak.

Csak ez az egy ilyen szívtelen, állatgyűlölő, beszáradt vén szar, akinek nincsenek erkölcsi gátjai, ha az általa elképzelt rendért kíván tenni. Faszkalap.

Itt a 13. forduló, a szokásos 'a' betűkkel. Nem lesz nehéz, ígérem...

-----

... vagy mégis? Itt a következő kör, az egyetlen, de mégis beszédes 'h' betűvel. A következő kör (ha szükséges lesz), holnap délelőtt kezdődik.

Most mondom, hogy valószínűleg 20 fordulóig megyünk, ha nagyon szoros az eredmény a végén, akkor talán lesz ráadás is, de nekem egyelőre elégnek tűnik ebből a bejegyzéssorozatból.

-----

És végül — kis átkozódás után — Andreas fejtette meg. Hamarosan összeszámolom a pontokat, a következő forduló pedig kedden déltől lesz látható. A vers pedig:

Petőfi Sándor: FÜSTBEMENT TERV

Egész uton - hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

A múlt hét úgy indult, hogy kedden már egy "Augusztus 13-a" című bejegyzéssel terveztem gyászolni az egész augusztust, aminek a péntek 13-ás hete rendkívül moslékul indult, és egy hangulati mélypontomban máris szétkentem ezt a szart az egész hónapra. Szerencsére szerdára már stabilizálódott a helyzet, és én is megnyugodtam, így a vélhetőleg rövid úton rendkívül obszcénná váló bejegyzés helyett csak most írok egy pár mondatot azokról a szar emberekről, akik miatt elment egy kissé az életkedvem.

Van ugyebár egy pár cégünk, akik nemigen fizetnek nekünk könyvelési díjat. Na nem azért, mert ingyen dolgozunk, hanem mert nem és kész. Halmozzák a tartozást, aztán igyekeznek meglépni, amikor az összeg elér egy kritikus mértéket. Az egyik renitenssel ugye megállapodtam barterben, egy másik apránként törlesztgeti a tartozását, egy harmadikkal viszont új fejlemények vannak.

Ez a nő nemhogy nekünk nem fizetett még semmit, de az előző cégnek is tartozik vagy fél évvel, beleértve az évzárási díjat is. Neki az a szokása, hogy hónapokig eltűnik, hívhatatlan, elérhetetlen, majd egyszer csak felbukkan, hozza a könyvelni valót, mindenfélét ígérget a fizetéssel kapcsolatban, és miután persze nem fizet, megint eltűnik. A volt cégünkkel ez még ment, mi viszont három hónapnál tovább nem engedtük halmozni a tartozást, és kellő mennyiségű figyelmeztetés után megtagadtuk a szolgáltatás folytatását. Ez egyébként a szerződésünkben is benne van (2 hónap türelmi idővel), amit persze nem írt még alá. Áprilisban felénk nézett, és szabadkozott, hogy meghalt a valakije, meg elhagyta a férje, és majd összeszedi magát, de ez már nem hatott meg bennünket. Hét havi tartozással már beleszarok magam is a magánéleti problémáiba, különben is, ismerjük már az ilyet. Közöltük vele, hogy ha nem fizeti ki az évzárási díjat, nem fogjuk elkészíteni a beszámolókat, azért pedig meg fogják büntetni. Sebaj — mondja ő — a büntetésre megvan a pénz. Mi a fasz? Akkor már nem egyszerűbb kifizetni a könyvelési díjat, és akkor büntetés sincs? Erre csak mosolygott (ergo kurvára nem volt meg a pénz), majd távozott.

A napokban ismét jelentkezett, hogy talált másik könyvelőt (valami ismerőse), és elvinné az anyagát. Persze becsszó fizetni fog (a legutóbbi ígéret óta 4 hónap telt el), de azért szedjünk már össze mindent, és adjuk vissza a papírjait. Mit lehet ilyenkor tenni? A bizonylatokat a tartozása kifizetésééig sem tarthatjuk vissza, az ugyanis törvénytelen, így csak tétlenül nézzük, hogyan sétál el a pénzünkkel. Kifizettük a számlák után az ÁFÁ-t, a könyvelőnek a munkadíjat, és a kapacitások kimerültsége okán másik, fizető céget sem vettünk fel helyette, ez is veszteség tehát (nemhogy nullszaldó). Hétfőn aztán feltűnt a nő meg a volt férje, és egy asztalhoz leülve elkezdték tételesen átnyálazni a papírokat, szálanként. Érted bazdmeg, beleszarik, hogy az APEH agyba-főbe bünteti, meg úgy alapjában véve is beleszarik a cégébe, de ilyenkor elkezd tételesen egyeztetgetni. Milyen kis tüchtig lett hirtelen... A szerződést továbbra sem volt hajlandó aláírni, de feltette a kérdést, hogy mi az, hogy kiszámláztuk az évzárási díjat, aztán meg nem csináltunk semmit, és most miattunk büntetik őt egyre-másra. Tájékoztattuk, hogy fordítva van a dolog, merthogy ő nem fizetett a szolgáltatásért, tehát nem is végeztük azt el, amit mellesleg előre közöltünk is vele. Különben is, az évzárás nem a mi reszortunk, beszéljen a volt főnökömmel, és rendezze le a dolgot vele. Le is fogja — mondja ő — majd az ügyvédjén keresztül.

Még jó, hogy a beszélgetés javát nem hallottam, mert éppen zenét hallgattam, lehet ugyanis, hogy nekimegyek annak a (két) szarládának, ha a saját fülemmel hallom ezt a megjegyzést. Nem fizet hónapokig, még nekünk kerül pénzbe, hogy dolgozhassunk neki, sőt, 3 hónapig még úgy is elvégeztünk neki mindent, hogy élő szerződésünk sem volt vele (rendességből), és nemhogy laposkúszásban húzná el a belét a picsába, hanem még perrel fenyegetőzik! Mennyire kell jellemtelen tróger ganénak lenni, hogy képes legyen valaki erre? Persze tettlegességig tutira nem fajult volna a dolog, de az ilyen szintű szemétség, amire nincs se mentség, se magyarázat, egyszerűen bebutítja az agyam. Ilyenkor egy kicsit mindig összedől bennem a világ, és nem akarom elhinni, hogy ilyen létezik, és velem történik, pláne, ha egy másik szarházi ezt tetézi is (ez utóbbiról most nem írok, mert kifutottam az időből).

A hülye pöcs egyébként perelhet, állok elébe, akár személyesen is (bár nem az én saram). Szerződése nincs velünk (nem írta alá), a szolgáltatásért meg egy fillért nem fizetett. Akkor meg mire akar perelni? Faszkalap...