Tegnap múlt egy hónapja, hogy a harmadik blogszületésnapomat ünnepeltem, így egy hónap volt arra is, hogy az akkor kiírt mini közvélemény-kutatásban részt vehessen mindenki, aki kapható az ilyesmire. Akkor azt ígértem, hogy a szavazás lezárása után kiértékelem az eredményeket, ez következik most.

Anno azt tanultam az egyetemen, hogy nem jó hosszú kérdőíveket csinálni, mert a kérdések számának növekedésével egyre csökken a kitöltési hajlandóság. Ott ugyan több oldalas kérdőívekről volt szó, és nem 5 darab egyszerű kérdésről, de a válaszok egyre csökkenő számából arra engedek következtetni, hogy ez a tendencia még ilyenkor is érvényes. Magyarázat lehet persze az is, hogy a kb. 90 válaszadó egy jelentős része csak úgy erre járt, nem állandó olvasóm, és az életkorra meg a nemi identitásra vonatkozó kérdések beikszelése még vonzónak tűnt, de mivel nem tervezett újra visszatérni, az igényekre vonatkozó kérdésekre már nem válaszolt. Tehette, mivel a papír alapú kérdőívekkel ellentétben, itt nem ég senki pofája, ha egy félig kitöltött ívet ad vissza a biztosnak, de én sem neheztelek emiatt (csak a szépérzékemet sérti). A mai napon 93 a legtöbb válasz, ami egy kérdésre érkezett, de ebből kettő én vagyok. Muszáj volt otthon és a munkahelyemen is válaszolgatni, különben nem láttam volna (kényelmesen) az állást. Ha ezeket kiszűrjük az eredményekből, semmivel sem kapunk más sorrendet/arányt, úgyhogy az adattisztítással nem bíbelődnék. Jöjjenek inkább a kérdések:

Hány éves vagy?

Ezt kábé előre meg tudtam volna tippelni. A legtöbben a 20-30 között korosztályból kerülnek ki, majd a 15-20 évesek és a 30-50 közöttiek következnek. 15 alatt és 50 felett kb. 2-2 válaszadó lehetett, amire én azt mondanám, hogy ez magából a korból következik. 15 alatt még nem blogokat olvasnak az emberek, 50 felett meg már nem nagyon konyítanak az internethez, de ha mégis, akkor is inkább a fontos dolgokra korlátozódik a nethasználatuk. Vádolható vagyok azzal, hogy nem egyforma méretű kategóriákat adtam meg, de erre nem is volt szükség, mivel a megadott kategóriák sokkal inkább az én korosztályom meleg életkor-kategóriáit fedik le, mintsem egyenlő eloszlást kívánnának a kérdőívbe erőltetni. (Gyerek-nyunyó-velem egykorú férfi - idősebb korosztály (a 30 ugye komoly vízválasztó)). Megállapítanám, hogy

- ezek szerint nyugodtan írhatok 18-as dolgokat is, és nem kell wok-kal, WTF-fel és hasonló tini trágyaságokkal telepakolnom a blogom, hogy megértsétek a mondandómat.
- kb. a velem egykorú, azonos korszakban, bár nyilván eltérő körülmények között nevelkedő olvasókból van a legtöbb, ami külön jó, mert akkor nem kell sokat magyaráznom, ha történelmi vagy politikai utalásokat teszek, esetleg megemlítem Jason Donovan vagy Don Johnson nevét. Na most ez vagy azért van így, mert ezek az olvasók kimondottan azért járnak ide, mert egy velük egy korú blogját olvashatják, vagy azért van belőlük a legtöbb, mert ők kimondottan egy blogolvasó korosztály. Ezt most nem fogom megfejteni.
- ugyanakkor nyugodtan használhatok olyan kifejezéseket, amik már inkább szólnak az utánam jövő generációknak, de még én is értem, miről van szó (pl. MP3-lejátszó, ilyesmi)

Nemed+identitásod?

Ennél a kérdésnél ért egy olyan vád-kezdemény, hogy a válaszlehetőségek nem fedik le a teljes nemi identitás spektrumot, de én ezt elütöttem azzal, hogy kár szétaprózni a lehetőségeket, hiszen úgysem lesz annyi válaszadó, hogy mindenhova jusson %-ban kifejezhető mennyiségű válasz. Igazam is lett, hiszen például leszbikus nő egyetlen sincs (lehet, hogy kellett volna leszbikus férfi kategória is?), de akkor Assam hova szavazott? Vagy nem is szavazott? Esetleg velem egy kategóriába, a biszexuálisba nyomta a szavazatát? Mivel az én mindkét válaszom ebben a rubrikában landolt, mondhatjuk, hogy az olvasóim 10%-a biszexuális, további 72 %-a meleg (férfi), és csak a fennmaradó 18% számít 'normálisnak'. Ez egyébként meglep, főleg a 12% női olvasó. Következtetés:
- ha merev farkakról írok szemléletesen, akkor csak 4%-nyi olvasó fog fintorogni, a többinek vagy merevedése lesz vagy — jó esetben — benedvesedik (elnézést az ízléstelenségért...)
- nyugodtan irkálhatok buzis dolgokról

Mennyire tetszik a blogom?

1% azt mondta, hogy nagyon szar. Mentségek:
- az 1% a hibahatáron belül van, szóval vehetjük úgy is, hogy nem létezik ilyen vélemény.
- azon 4 hetero férfi egyike szavazta, aki tévedésből erre járt, de akkor meg le van szarva
- olyan választotta ezt, aki nem is olvassa a blogom, de kéjjel tölti el a lehúzási lehetőség. Ő is le van szarva.
További 3% szerint elég ergya. Mentség: ők a másik 3 heteró férfi...
23% közepesre értékelte, és ezt már elfogadhatónak tartom. Nemcsak azért, mert pusztán a válaszadók negyede gondolja középszerűnek a blogom, hanem mert ezeket a válaszokat már relevánsnak és őszintének tartom. Jobb lenne, ha kevesebb lenne, de szerintem ők az a tömeg, akiknek ha nem túl kevés valami, akkor valami más túl kevés, esetleg ami az egyiknek kevés/unalmas, ugyanaz a másiknak meg sok, szóval akiknek így együtt úgysem lehet megfelelni.
53% van a pozitív tartományban, és ez már örömteli. Ez szintén borítékolható volt egyébként, mivel a többség eleve úgy van vele, hogy bár szereti a blogomat, nem tetszik neki mindig minden, márpedig ez egy teljesen hétköznapi, emberi hozzáállás. Mások nyilván azért szavaztak 4-essel, mert szeretik ugyan a blogomat, de nehogy elbízzam má' magam, azt' elkezdjek itt arcozni. Ilyennel egyébként nyilván olyanok szavaznak, akik tudják is, hogy miről szavaznak, azaz valódi olvasóim (kb.50 ember).
Végül a maradék 20% áll a 979-fanokból és belőlem (nyilván arra szavaztam, hogy ezzel kelek, ezzel fekszem). További egy-két szavazatot levonok gúnyra, és még 1-2-t az 1-essel egyenértékű, "nem olvasom csak nyomok ide valamit" szavazatra, a fennmaradóknak pedig köszönöm szépen ezt az igazán megtisztelő véleményt. Igyekszem majd ezután is úgy blogolni, hogy továbbra is kiérdemelhessem ezt a minősítést.

Milyen témájú bejegyzésekből legyen több ezentúl?

Na, ez nekem tök izgalmas kérdés. 3% ugye ezt mondta, hogy kommentben kifejti, de nem tette (szerintem), szóval ők a hetero pasik, mivel ez így azt jelenti, hogy "semmilyenből" Kiszűrjük. A játék kategória marha népszerű, mert senki sem javasolta, hogy eztán több legyen belőle. Hogy ez most azt jelenti, elég amennyi most van, vagy azt, hogy egyáltalán ne legyen, azt majd kitalálom, de a verses játék hátra levő fordulói még tuti lemennek.
A filmekről/játékokról/könyvekről alkotott vélemények arányának kívánói 3%-ot tesznek ki, szóval azt hiszem, amennyi most van ezekből, az bőven elég is.
Több politika/gazdaság/társadalom témájú bejegyzést 6% szeretne, ami szintén elég kevés, de azért álljunk meg itt egy szóra. Kezdettől fogva hangsúlyozom, hogy lassan végző szociológus hallgatóként, és a társadalmi, közéleti dolgok iránt 15 éve érdeklődő emberként sokszor elemzem magamban az országot, a világot, és ezek a témák az átlagnál jobban érdekelnek. Érthető tehát, ha a blogomban is meg kívánok osztani ilyen gondolatmeneteket, véleményeket, tehát a hasonló témájú bejegyzésekből kevesebb eztán sem lesz. Hogy több lesz-e, és kedvezek-e annak a 6%-nak, még elválik. Másrészt ha jól emlékszem, a szavazás indulásakor ez a kategória vetekedett a meleg témájú bejegyzésekkel, márpedig az elsőként szavazók azok lehettek, akik rendszeresen látogatnak a blogomra, következésképp nagyobb súlyuk van az elvárásoknak való megfelelésem terén.
Az élmények/gyerekkor a következő a sorban. Kicsit több, mint 10% olvasna ilyenből többet. Gondolok majd rájuk, és kicsit több régi emléket, és aktuális élményt zsúfolok majd ide.
A mindennapok leírása most sem elhanyagolható mértékű, de igyekszem majd ebből is többet posztolni, a meleg témájú bejegyzésekre adott számok viszont elsöprő mértékű lappangó igényt takarhatnak. Sőt, ha képzeletben kiszűröm ebből a tömegből azokat a — vélhetőleg valami homoszexualitással kapcsolatos keresőkifejezés nyomán — csak úgy erre járó embereket, akiknek a szavazata feltételezhetően ide esett, az arány még akkor is magas marad. Így aztán most nem leszek túl népszerű, de előzetesen is ki kell magamat menteni. A korábbi bejegyzéseim során többször emlegettem, hogy a magam részéről nem vagyok híve azoknak a blogoknak, amiknek az alfája és ómegája az író meleg mivolta. Ezeket is olvasom persze, de mivel az én ars poeticám az, hogy megmutassam, a meleg ember is ugyanolyan ember, mint bárki más, ha most elkezdek szivárványszín szemüvegen keresztül nézni mindent, a blogom elveszti ezen jellegét. Anno kikötöttem, hogy a pornográf tartalomtól, a nem létező egy éjszakás kalandjaim ecsetelésétől, a félmeztelen pasis képektől, a meleg hírek tálalásától, a "pénteken megyünk Alterba" tartalmú posztoktól a továbbiakban is tartózkodnék. Nem mintha ezekkel baj lenne, de annyi más meleg blogger van, aki ezeket helyettem is mind megírja. Meghagyom nekik ezeket a témákat, és a linkfalamon keresztül egyben ajánlom is őket, de a későbbiekben — legalábbis nagy tömegben — biztosan nem fogok ilyeneket taglalni. De hogy az igényeket ne söpörjem le egy mozdulattal, megoldom majd a dolgot azzal, hogy rendszeresen szedek elő alsónadrágos és farmeros ecsetelni valókat — ha már ezek a fétiseim.

Miről írjak legközelebb?

Talán a szavazáskor is említettem, hogy a kérdés nem a soron következő bejegyzésemre vonatkozik, hanem a hamarosan bevezetendő, közkívánatra bejegyzéssorozatra. Ezek szerint a — már legalább 1 éve tervezett — "melegek és skinheadek" téma a legkívánatosabb, aztán valami alsónadrágos dolog jön, ezeket pedig egy átlagos napom rutinjának leírásának igénye követi. A következő 2-3 hétben az első kettőt biztosan megírom (talán a harmadikat is), majd újabb témákat vetek fel a közkívánatra sorozat leendő tartalmát szondázandó. Megjegyzem, hogy eleinte a Defalla-paródia is az élen volt (sőt, egy ideig még első is), szóval biztosan sorra kerül még az is.

Végül mindenkinek nagyon köszönöm, aki részt vett a voksolásban. Máskor is fogok csinálni ilyet.

...már megint nagyon izgalmas élményekben volt részem, és akkor itt most nyomban ki is raknék egy virtuális 18-as karikát.

A volt barátaimmal ücsörögtem valahol, talán éppen a volt szobám padlóján, amikor egyikük undorodó arckifejezéssel rákérdezett, hogy "Milyen a lábad?" Odanéztem, és hát tényleg, a zokni felett olyan érszűkületes-vöröses-repedezett kinézetű volt, de a nadrágomat feljebb húzva sem szebb, csak más volt a látvány: véletlenszerű elrendeződésben sötét bíbor-fekete színárnyalatú, fehér közepű gumók éktelenkedtek a bőrömön, mint jó nagyra duzzadt pattanások vagy furunkulusok, méghozzá egészen a vállamig. Miközben a barátaim rögtön hozzátették, hogy el ne kezdjem ezeket ott nyomogatni nekik, az futott át az agyamon, hogy most rögtön orvoshoz kell mennem, akár allergiás reakcióról, akár csípésről, akár valami másról van szó.

El is indultam. Buszoztam, villamosoztam, aztán kikötöttem egy kórház udvarán, bár azt nem tudom, melyikben lehettem. Téglafalak, fehérre mázolt, 50 éves kinézetű ajtók — ha esetleg valaki ki szeretné találni, melyikben voltam. Bementem, és szörnyülködve láttam, hogy valami betegfelvételi pult előtt kanyargó sorokban ülnek-állnak az emberek, attól függően, hogy a sor adott részénél voltak-e ülőhelyek vagy sem. Egy pillanatra rám tört a pánik, hogy mire sorra kerülök, már visszafordíthatatlan elváltozásokat okoz nekem ez a valami, és miután a sor végénél leültem egy székre, meg is néztem, változott-e a közben helyzet. Lehúztam a zoknimat, és hát bizony a bal lábam állapota elég tragikus volt: a vörhenyes folt teljesen elborította az egész lábfejem, de ez mind semmi, ugyanis a bőr a bokacsontom alatt széles ívben szétnyílt, és alóla kifehérlett vagy valami nyálkás cucc, vagy a zsírszövet, vagy maga a csont. Lényegében az egész lábfejem csak úgy fityegett a lábszáram végén, és tudtam, hogy ha még egyszer ráállok, mielőtt ellátnának, egyszerűen le fog szakadni, mint túlfőtt leveshús a csontról. Nem is mertem felállni a székről, de még csak a bőrömhöz érni sem.

Közben azt vettem észre, hogy a régi hetero barátaim is ott vannak velem, de nem emlékszem már, hogy milyen témákkal ütöttük el a várakozás perceit. Arra viszont emlékszem, hogy percről percre egyre növekvő aggodalommal pillantgattam a lábfejem felé, és minden alkalommal egyre tragikusabb volt az állapota. Mostanra egy vöröses-feketésen csillogó masszává vált az egész, és egyáltalán nem tűnt emberi lábnak. Érdekes módon egyáltalán nem fájt, cserébe viszont teljesen érzéketlen volt. Amikor kicsit haladt a sor, én is egyre közelebb ültem (székről székre), és közben végig nagyon óvatosan mozogtam, kizárólag a másik lábamra nehezedve. Néha át kellett vetnem egyiket a másikon, vagy vissza, de a massza ennyitől is csak egyre rosszabb kinézetű lett. Egy alkalommal valami nővérke is oda tévedt, és amikor a társaimmal azt találgattuk, mi történhetett velem, ő ezt meghallotta, majd lazán kijelentette, hogy tudja, mi bajom van. Asarunak hívják a betegséget, parazita okozza, és meglepő, hogy nekem ilyenem van, mert ez egy afrikai kórokozó. Nyomban mindenféle House-epizódok jutottak eszembe, na meg az, hogy biztos az a múltkori antilophús okozhatta, amit ajándékba kaptam egy nyaralásról hazaérkezett ismerősömtől. Ezek szerint rosszul lett elkészítve...

A szívem most már a torkomban dobogott, és kezdett a sírás fojtogatni, főleg amikor egy leheletfinom mozdulatom hatására egy nagy gumó vált le a lábszáram végén zsezsgő fekete kocsonyából, és a továbbra is felismerhető körömből ítélve biztos voltam benne, hogy ez a nagy lábujjam lehetett valaha. Kétségbeesve kérdeztem a mindenkitől és a senkitől, hogy vissza lehet-e majd ezt csinálni, és ha nem, hol lehet elejét venni a dolognak. A bokámnál? Térdnél? Hogy fogok majd dolgozni menni fél lábbal? Vagy otthon dolgozok ezentúl? Mi lesz nagyanyámmal? Meddig esek ki a munkából? Elvégre bent tartanak a kórházban, mást nem is tehetnek...De a lábam állapotának romlása mellé a közérzetem is romlásnak indult: nehezen vettem levegőt, a szememből csorogni kezdett a könny, lázasnak éreztem magam és rázott a hideg.

Nem bírtam tovább türtőztetni magam, és a jó lábamat használva elugrándoztam a pult másik oldalához, ahova épp most érkezett egy orvos kinézetű, fehér köpenyes férfi, kezében egy fehér ládával. Lehuppant a bárszékre, én pedig mellé, egy másikra. Miközben a vizitre (vagy a sorban álló többi páciensnek) a ládából kivett gyógyszeres dobozokat szortírozta, őt is kérdésekkel faggattam. Eddigre már a látásom is homályosodni kezdett, és egyre biztosabb voltam benne, hogy késő minden, meg fogok halni. Az orvos megszánni látszott, és egy vizespohárból kivett egy lázmérőt, majd a számba dugta. Tartani is alig bírtam magam, és végigfutott rajtam egy csomó dolog, ami a halálommal lezáratlan marad. Gyászoltam a céget, amiért itt volt a lehetőség, erre én ilyen bután meghalok. Sajnáltam a többieket, akiknek hirtelen pótolniuk kell a munkaidőmet, sajnáltam nagyanyámat, aki maga is ápolásra szorult, és most ki tudja, mi lesz vele, és még jó pár dolgot. Felhívjam anyámékat, hogy jöjjenek be meglátogatni vagy se? Hát a Ricsit?

Miközben az orvos kivette a számból a lázmérőt, még a homályon keresztül is láttam, hogy az csak 18 fokot mutat, fél szemmel pedig észrevettem, hogy a másik lábam is éppen elkezdett elszíneződni. Most már tutira el fognak látni, hajtogattam nyöszörögve, és közben zsibbadó szájjal, lecsukódó szemhéjakkal kérdeztem az orvostól, hogy akkor behozassam-e a családommal a holmimat. Azt még hallottam, ahogy válaszul — a dobozok szortírozása közben csak úgy félvállról — annyit mondott, "arra már nem lesz szükség"...

...majd felébredtem. A macskám éppen ekkor kászálódott le a vádlimról, ahol addig aludt, így rögtön rájöttem, hogy ennek a brutális álomnak a kiváltó oka ő maga lehetett. Nem baj, mindig örülök neki, amikor ilyen közvetlen, még akkor is, ha csak sutyiban nyilvánítja ki a szeretetét, mert fényes nappal, amikor ébren vagyok esze ágában sincs a közelemben tartózkodni (nemhogy rajtam). Asaru nevű betegség pedig nem létezik, ha esetleg valaki után akart volna nézni, az ápolásra szoruló nagyanyám pedig 4,5 éve meghalt...

...már hónapok óta írni akarok, de eddig képtelen voltam eljutni idáig, most meg már nem sok értelme van. De ha már egyszer eltökéltem magam, akkor utólag is írok pár sort róluk — pontosabban az őket érintő véleményemről — mert hát utólag, nem utólag, mégis csak előfordulhatott az Úr 2010. esztendejében, hogy egy ilyen formáció borzolhatta a demokráciában és az ideáltipikus állapotokban, tiszta fogalmakban hívő állampolgárok jóérzését.

Ha akkor sikerül összehoznom ezt a bejegyzést, amikor még a kopogtatócédulák gyűjtése ment, igencsak szembe mentem volna a mainstream bloggerekkel és internetes megmondókkal, merthogy tapasztalataim szerint szinte az ájulásig sikerült jutni ennek a 'pártnak' az ajnározásában. Nem ez lett volna az első eset, hogy amíg mindenki A-t mond, én B-t, és most is fenntartom azon véleményemet, hogy az MKKP választáson való indulásának ténye és eleve már annak lehetősége is a demokrácia arcul csapása. Nem a humorérzékemmel van baj (ezt talán elég sokan alátámasztanák), és nem is a politikai humorral magával, mert annak is helye van, akár még a Parlamentben is, hanem azzal, hogy bár ez a fajta humor önmagában okés, de a képviselőinek meg kellett volna torpanniuk a politikai alrendszer pereménél. Ők azonban átlépték a határvonalat...

...és velük együtt a demokráciáért egyébként reggeltől estig pityergő, sikoltozó, gyászoló/stb. (kívánt rész aláhúzandó) médiumok is, akik a választási témára keretül kapott műsoridőt, újsághelyet ezen abszurd baromság komoly arccal való taglalásának szentelték, a valóban komoly témák helyett. Így volt Kósa-Szijjártó 100 évre romba döntötte a forintot, meg MKKP, más nem is történt az országban... Különben sincs a kormánynak programja (páros napon), egyébként meg felháborító, hogy senkivel nem egyeztetnek, és százszámra fogadják el a törvényeket (páratlan napokon). Vajon ki mindenkinek tűnik fel ebben az ellentmondás? Gondolom, ezen médiumok kimondottan örültek volna, ha az MKKP végül összegyűjti valahol a szükséges mennyiségű kopogtatócédulát, mert akkor lehetett volna aztán tort ülni a demokrácia felett, örvendezni azon, hogy a párt kimutatható mértékű eredményt ért el itt vagy ott, majd azon heherészni, hogy vajon akkor most milyen lépéseket tesznek a "több mindent, kevesebb semmit" törekvés vagy az évente +x nap irányába. Ha nem a Gyurcsány-féle "akinek nem tetszik, el lehet menni" demokrácia van, akkor már nincs is, és nem is kell, ugyebár.

De miért félteném a demokráciát a Magyar Kétfarkú Kutya Párttól és minden más, a jövőben színre lépni készülő hasonló formációtól? Mert olyan 'választási programmal' indultak, ami nyilvánvalóan megvalósíthatatlan, ezt taglalni sem kell. Megtehették? Meg, mert a választási eljárásról és a pártokról szóló törvényekben nem került szabályozásra, hogy ezt ne lehessen. Oké, megmutatták a kiskaput, de ez a kiskapu eddig is ott volt, csak éppen senkinek, még a legantidemokratikusabbnak tartott pártoknak sem jutott eszébe élni vele. Nem volt pofájuk, vagy úgy gondolták, azzal csak ártanának maguknak, de mindegy is, hogy miért nem. A lényeg, hogy az MKKP prominensei a hatályos törvények felhasználásával, és a torz értékrendű médiaszereplők hathatós támogatásával gúnyolták ki a demokratikus intézményrendszert magát. Én ezt nem engedném. Nem engedném, hogy bármely formáció így lépjen a politikai palettára, a nyilvánvaló pénzpocsékolás és a toldozott-foltozott demokratikus berendezkedés további kárára. Internetes humor-oldal, könnyed, esti szórakoztató műsor keretében oké, nevetünk, de az adófizetők pénzéből, álproblémákat előszedve, más pártok plakátjainak leragasztásával kivitelezve számomra ez már nem olyan vicces.

Mert ott volt ugye az érv, hogy mert megtehették. Ezt ecseteltem az imént.

Aztán ott volt, hogy a jelenlegi politikai elit leszerepelt, és ezért. Pontosan mit is értünk ezalatt? Ha a korábbi kormány- és közigazgatási elitet, akkor ők azért a demokrácia keretein belül meg is bűnhődtek. Borzalmas vereséget szenvedett az MSZP, az SZDSZ és az MDF pedig gyakorlatilag megszűnt létezni. Nem beszélve arról, hogy a bűncselekményeket elkövető korábbi politikusok sorra megbűnhődni látszanak  a törvényellenes cselekedetekért, csak éppen ehhez kell még egy kis idő. Szintén a demokrácia keretein belül megváltozott a parlamenti pártok és képviselők összetétele is, hiszen bekerült két új párt is. Korábban mindenki a kétpárti váltógazdaságtól rettegett, de ez a 'veszély' elhárult. Vagy talán pár hónappal a választás után máris leszerepelt az elit? Az LMP is? Hiszen még idő sem volt erre! Indokolatlannak érzem ezt a hivatkozást...

...ahogy azt is, hogy "nem változott semmi". Döntsük el, hogy akkor most a rengeteg elfogadott (jó vagy rossz) törvény valóban el lett-e fogadva, és hogy bizonyos átfutási idő után lesz-e bármilyen hatásuk (szintén jó vagy rossz), vagy nem történt semmi. Döntsük el, hogy a 2/3-os felhatalmazással rendelkező, demokratikusan megválasztott kormány a saját képére ír-e át olyan dolgokat, amikhez a korábbi kormányok kevésnek bizonyultak, és ennek lesz-e egy idő után bármi következménye (társadalmi hatások tekintetében), vagy sem. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, szerintem ennek a sok törvénynek lesz változtató hatása, és szerintem a 2/3-ot igénylő változásoknak is, csak éppen nem májusról szeptemberre. Így ezt az érvet sem tudom elfogadni, vagy, hogy még egy harmadik 'nem' is legyen, vajon egy ilyen brutális társadalmi és gazdasági problémákkal küszködő ország átvételekor joggal várhatjuk-e el, hogy az új kormány — jóformán a részletes állapotokat sem ismerve — a hatalomra kerülése után 3 hónappal máris egy újpesti panelban élő számára is érzékelhető változásokat hozzon a mindennapokban? A válaszom benne van a mondatban.

Szóval semmilyen érvet nem tudok felhozni amellett (nyilván a végtelen elfogultságom miatt...), hogy most vagy később legyen egy olyan politikainak mondott formáció, ami eleve egy nyilvánvalóan kivitelezhetetlen programot meghirdetve 'méresse meg magát' egy demokratikus ország választási mechanizmusában. Sem Kétfarkú Kutya, sem Háromfarkú Kígyó, sem más néven.

Külön öröm, hogy nem jött össze nekik a szükséges kopogtató, és ezen a témán már csak én rágódom, mindenki más már továbblépett rajta (jó, én is csak azért, mert eltökéltem, hogy ezt a bejegyzést megírom).

Hétfő: munka, csörgő telefonok, sokszor idegesítő kollégák, tornyosuló kupacok. Egy csomó tennivaló, ami mindig fenyegetően övez a közvetlen munkakörnyezetemben. Megmutatom a többieknek, mennyit haladtam a honlappal, megnézik, dicsérnek. Munka végén indulás kondizni. Fél úton csörög a Ricsi, hogy a testvére még nála van, és különben sem fog időre odaérni a teremhez. Vagy megyek egyedül, vagy átmegyek hozzá. Utóbbi. Beszélgetünk, nevetgélünk, bor, pezsgő. 11 után érek haza, fürdés, alvás.

Kedd: nehéz fölkelni. Még a hétvégét sem sikerült kipihenni (péntek: éjszakába nyúló társasozás, szombat: házibuli, html-lel egybekötve), és hol van még a következő? Kedden nincs munka, mert otthon dolgozom. Ilyen is ritkán van. Aludhatnék nyugodtan, de valami szar 8:05 perckor kezd el fúrni, folytatólagosan. Persze, a házirend reggel 8-ig tiltja, neki meg sürgős a dolog. Kikászálódok, teát főzök, cigi. Persze a húgomnak sincs aznap előadása, pedig egy kicsit egyedül lehetnék. Honlap-tervezés, délután egy kis alvás, 16:45-re rohanás az önkormányzathoz, esküt tenni a választásra. Megint. pedig arról volt szó, a legutóbbi eskünk 4 évre szól — vagy csak én emlékszem rosszul. 17:05-kor nyílként lövök ki, és húzom el a belem, mert Ricsi vár a Westendnél, 17:30-kor. Persze kettőnk közül megint én érek oda előbb. Filmnézés szűk körben (már megírtam), aztán haza, szokásos esti program.

Szerda: ismét munka (mint a legtöbb felnőtt, felelősségteljes embernek). Valahogy eltelik ez a nap is, és egész jól haladok. Az a jó a 20-a utáni időszakban, hogy igazából semmi sem sürgős annyira. Vagy sürgős, de akkor azért, mert már 20-a előtt óta ígérem valakinek, hogy majd ÁFA után. Délután, munka végeztével irány a konditerem, mert már egy hete nem volt edzés. Betegség volt helyette. Edzés után az első éjszaka Ricsinél. Még sosem aludtam nála, ő sem sokat magánál. Fel kellett avatni az ágyat is, szóval éjjel 1-kor sikerült csak elaludni. A hidegben való szexelés előnyeit a páromra való tekintettel nem ecsetelem itt.

Csütörtök: elég lett volna 7:30-kor kelni, elvégre a belvárosból hamarabb érek a munkahelyemre, mint otthonról. Csörög is a telefon, de lenyomom, ahogy szoktam, és visszaalszom. Azért jó igazán sötétben aludni, mert abban nagyon jól lehet. Nekem is jól sikerül: 8:45-kor nyitom ki a szemem legközelebb, de akkor nagyon nagyra. Kapkodás, rohanás, anélkül, hogy felébrednék, és csak 9:30-ra érek be. A munkaidőm — hivatalosan — 8 órakor kezdődik. Felébredni egész nap nem sikerül, de ez a nyomottság ebéd után még valami megmagyarázhatatlan dühvel is társul. Utálom az egész világot, és minden idegesít. Így állok fel négykor, hogy squasholni menjek. Oda is érek időben, a társam viszont nem. Elaludt. Sok dolog van, ami bosszant, de a késés a toplista élén van, és jelen hangulatomon ez éppen, hogy nem segít. Az időt kihasználva bemegyek az Intersportba, hogy labdát vegyek. A többit felütöttük a lyukba. Csak profiknak valót kapok, de az is jó. Sőt, mint utóbb kiderül, nagyon is jó. Mindketten elég fáradtak vagyunk, bár nekem még így is több az energiám. Önmagunk szétizzadása után zuhanyzás, egy tea a másodikon, aztán irány haza. Húgom megjegyzi, milyen régen látott, és rákérdez, hol voltam. Egy barátomnál, kész. Örüljön, hogy nem közöltem vele, hogy ahhoz semmi köze. Kicsit ellenséges lettem volna, de elszoktam én már az időm elszámolásától. Vacsora, mosogatás, honlaptervezés (tök jól haladok, és jópofa is lett itt-ott), a jelen bejegyzésbe is belekezdek, de már nem fér bele. Különben is, a dühöt erőteljes bánat-érzés váltja fel, aminek megint csak nem tudom az okát. Bár megfogadom, hogy korán lefekszem, természetesen megint nem így történik.

Péntek: egész tűrhetően ébredek, egészen korán. Jellemző, hogy amikor korábban fekszem le, korábban is kelek. Ha mégis megvan a 8 óra, akkor meg túlalszom magam. Nem jó ez így. Felöltözés, borotválkozás, pendrive-ra a leendő honlap, hogy ismét megmutogassam odabent. Elvégre azért mentem el tegnap egy órával korábban, mert azt csináltam otthon... Azt nem kell tudni, hogy csak este láttam neki. Felhalmozódott már egy csomó e-mail, amiket el kellene intézni. Ingyenes hirdetési lehetőség, önjelölt alkalmazottnak jelentkező, okosítók kinyomtatása, válasz ügyfeleknek, aztán könyvelni is van mit. Amit lehet, lepasszolok a kollégáknak, és még örülnek is neki (vezetésmódszertan 5-ös...). Blogolni is kell, meg van két határidős dolgom, egy jövő hét péntekre, egy keddre. Sosem baj, ha nem az utolsó pillanatban állok neki.

Munka után kondi, most kicsit korábban, mert moziba megyünk páran. Lesz vagy este 11, mire hazaérek. Előtte még beugrani Ricsihez, hogy letehesse az edzős cuccát, mozi után meg haza hozzám, a hétvégére húgtalan lakásba. Talán sikerül aludni is valamennyit, de a szombat sem üres. Ha nagyon unatkoznék, és sem honlapot nem készítek éppen, sem kalandot nem tervezek (ahhoz a bizonyos netes játékhoz, pénzért), akkor még mindig ott a lehetőség, hogy például takarítsak, mossak vagy vasaljak. Vásárolni is kell, mert este házi rendezvény, a világ másik végén, oda is vinni illik valamiket. Onnan majd valahogy hazakeveredni, vasárnap aludni, aztán amit szombaton nem sikerült megcsinálni, abból törleszteni, amennyit csak lehet. Meztelencsigának is ígértem már egy találkozót, ráadásul nálam pattog a labda, illene visszaválaszolnom. De mikorra ígérhetem magam? Csak lesz valahol egy lyuk a naptáramban... Szóval így megy ez.

Végül szeretném kérni a Ghymes Zivatar című számát, és küldeném mindenkinek, akinek nem olyan az élete, mint a fent leírtak alapján nekem, esetleg képtelen egyről a kettőre lépni, na meg mindenkinek, aki szereti.

Rég volt már vélemény, viszont volt sok könyv- és filmélmény, amit boncolhattam volna. Most jöjjön egy ilyen, röviden. A Predators (Ragadozók) című filmről lesz szó, amit ma sikerült megnéznem a párommal. Igaz, nem éppen premier film, de hát mostanában mindennel baromira el vagyok csúszva.

Jöjjön először a hivatalos előzetes:

Nos, én nem vagyok híve annak a hozzáállásnak, hogy minden, ami nyugati, az tutiszuperjó, ami meg magyar, az csak eleve szar lehet. Ebben az esetben különben is zavarban lennék kicsit, hiszen a film hollywoodi, de magyar rendezte (Antal Nimród). Ennek ellenére mégis azt kell mondjam, hogy nem jó. Nem szar, csak nem jó. Mert egydimenziósak a karakterek, mert logikátlan dolgok történnek benne, és mert tele van hibákkal.

Nem értem például, az egyik szereplő (aki utolsóként dögöl meg), miért dolgozik maga ellen a leghevültebb pillanatban. Oké, jól megdöbbenünk, amikor bemondja, kicsoda ő, de bazz, ez nem krimi, hanem egy sci-fi akciófilm. Aztán azt sem értem, minek az egészbe Laurence Fishburne karaktere, és ha már X időt olyan ügyesen túlélt, miért hal meg pik-pakk. Nem is beszélve arról, hogy miközben apró cafatokra fröccsen az egyik gonoszlény fegyverétől, egy másik szereplő egy ugyanolyantól éppen csak megpörkölődik. Hol itt a következetesség? Aztán nem értem, hogy ha ez egy idegen bolygó, miért vannak földi latin névvel elnevezett növények rajta, és ha már a Földhöz hasonlatos a cucc, hogyan lehet, hogy egy dzsungeltől 10 méterre lombhullató erdő van, majd újabb 50 méterre megint dzsungel, amit pár pillanattal később egy fenyves vált fel? Aztán az is hogyan lehetséges (belső ellenőrünk kedvenc kérdését idézve), hogy miután megállapítást nyert, hogy nem mozog a nap az égen (ergo áll a bolygó, vagy mindig ugyanazzal a felével fordul a csillagja felé), a film második fele mégis éjszaka játszódik? Ja, és persze ha már tisztásokon meg lombhullató erdőben flangálnak, nappal (!), miért csak hosszú órák után sikerül észrevenni, hogy ők egy idegen bolygón vannak (lásd előzetes, a szikla szélén megdöbbenve)?

Azon kívül nem értem, miért kell olyan lassan felépíteni a cselekményt, és miért kell lépésről lépésre ráébredni a helyzetre. A néző úgyis tudja, kik ezek a lények és mit csinálnak. Az eredeti film legalább 20 éves, de volt neki folytatása, meg két AvP film is, meg persze sok képregény és könyv is a témában, szóval még az anatómiájukkal is tisztában vagyunk mindnyájan. Ja, és persze ha az egyik szereplő, tudja, mi volt anno, az első rész cselekménye idején, és tudja, hogy a sár jól jön az infralátás ellen (egyébként nem), miért nem keni be magát rögtön vagy 10 centi sárral? Jaj, Istenem, de sok hülyeség van ebben.

Összességében gratulálunk Nimródunk 3. hollywoodi filmjéhez, de azért ez még így nem jó. Én 5/10-re értékelem.

(Pénteken meg megyünk Kaptár 4-et nézni, amiről már eleve tudom, hogy egy rakás szar, de hát ha Kaptár, meg kell nézni...)

A blog történetében még sosem volt olyan hosszú szünet, mint most, főleg nem olyan, amit nem terveztem előre. Most így alakult. Talán a húgom érkezése, a munkahelyi stressz, vagy a zsúfolt program miatt nem volt kedvem írni, talán az volt a baj, hogy lebetegedtem, és a puszta lét is nehezemre esett, de az is lehet, hogy túlságosan kötelezővé vált ez a blogolás, és emiatt makacsoltam meg magam kissé.

Mert beköltözött ugye a húgom, sőt, már egy hete együtt lakunk. Sok vizet nem zavar, bár az utóbbi két alkalommal már az én szobámban evett, hogy velem legyen közben. Ez zavar kissé, hiszen így nem tudok sem blogolni, sem blogokat olvasni, sem a Facebookon lógni, mert nem akarom, hogy rákérdezzen, mit olvasok. De hogy küldjem át a saját szobájába? Elég szívtelen dolog lenne, de most őszintén, nem olyan ez, mint amikor a munkahelyeden vagy hót feszült, nehogy valakinek szemet szúrjon a saját blogodra adott kommentek olvasgatása? Nem azért, mert nem dolgozol, hanem azért, hogy ne kérdezzék meg, mit olvasol. A komfortérzetemet ez nagy mértékben rontja, és így a saját lakásom pár hét múlva egyértelműen megint nem lesz számomra otthon. Az előbújás ezen mit sem változtat, mert ha fürödni akarok, attól még ugyanúgy csuknom kell az ajtót, hogy csak egy dolgot említsek a sok közül. Viszont nagyon az elején vagyunk még ahhoz, hogy ezt érdemes lenne tovább ragoznom.

A munkahelyi stressz nem volt sokkal nagyobb, mint máskor, viszont a honlaptervezésbe való belevágás azért eléggé lekötötte a gondolataimat. Mondhatni szerencsére, mivel az ötletelés során már előzetesen rájöttem pár megoldásra, amivel köbgyök alá tehettem a készítés várható munkaidejét, csak engednem kellett kicsit önnön elvárásaimból. Úgy döntöttem, nem nulláról kezdem, hanem egy ingyenesen letölthető sablont kezdtem el alakítgatni, és meg kell hagyni, így is sok időmbe telt az alapok elkészítése. Pedig a fejléckép+menü kombináció esetén is lemondtam az eredeti ötletemről, és más megoldásokat is zárójelbe tettem inkább, ami miatt a régi honlapunkhoz képest kicsit talán egyszerűbb lesz az új. Cserébe viszont sokkal átláthatóbb, és jobban felépített lesz, a design meg a most el nem készülő funkciók pedig kevésbé fontosak, mint az, hogy működjön és legyen. A szépítés és funkcióbővítés ráér majd később, ez különben is az én gyermekem lesz, amit majd úgyis szívesebben nevelgetek, tanítgatok, mint más gyerekét. Ez is a blogolás ellen szólt tehát, a szellemi energiáimat ugyanis lekötöttem a felépítésen és megjelenésen való elmélkedéssel, és persze a tervezett tartalmat is eleget ízlelgettem az agyamban. Csoda, ha később már semmi kedvem nem volt valami teljesen más témán agyalni, és még meg is írni azt a blogba?

A zsúfolt program szintén örömteli dolog, mert a zömét a barátaimmal folytatom. A legutóbbi bejegyzésem utáni szombaton leutaztam anyámékhoz, ahol felkészültünk a húgom költözésére meg költöztünk, most pénteken és szombaton viszont mindkétszer éjszakáztam, és ezeket az órákat a blogolásom óta megismert barátaimmal nevetgéltük-beszélgettük végig. Utánuk viszont időbe telt hazakavirnyázni is, meg kipihenni sem igen sikerült magam. Heti háromszor edzés (elméletileg), és mostanában squasholni is eljárok, ami közel is van, és viszonylag gyorsan le is tudom, de azért mégis időt vesz el, például a blogolástól. Viszont tök jó dolog, és megismerteti velem az izomzatom eddig ismeretlen részeit is, csak kicsit drága. Főleg, hogy gyakorlatilag a második mozdulatommal eltökítettem egy labdát, majd aznap (az első alkalommal) még egy másikat is, és azóta összesen vagy 6-ot (igaz, nem mind az én érdemem). Hozzátenném, hogy a legolcsóbb labda-trió 2000 Ft, de ennél drágábbak is léteznek. Igazából nem mi vagyunk a bénák, hanem a pálya olyan, hogy a plafonzata tele van a falak mögé futó csövekkel meg üregekkel, szóval nem lehet eléggé vigyázni, mert a legextrémebb módokon képesek elnyelődni a lasztik. A lényeg, hogy nem unatkozom.

A betegség szóra sem érdemes. Vélhetőleg a húgomtól kaptam el, viszont jobban elhatalmasodott rajtam, mint rajta. Radikális orrfolyás, torokfájás, kis láz, rendkívül rossz közérzet, éjszakai fuldoklás, mostanra pedig felszakadós köhögés, ami már nem visel meg, csak jó csúnyán hangzik. A betegségérzetem is megszűnt.

A különleges ebben a kb. 10 napos kihagyásban inkább az, hogy se szó, se beszéd módon tettem, és hogy egyáltalán nem hiányzott. Sajnálom, hogy ezt kell írjam, de így van. Talán az lehetett a baj, hogy elkezdtem kötelességként tekinteni rá, betáblázni a teendőket, határidőket kitűzni magam elé (lásd verses játék), ez elkezdett egyre jobban frusztrálni, nyomasztani, és egyre inkább rám jött a makacs ellenkezés, a juszt se. Mondogattam ugyan, hogy "majd holnap", de amikor másnap sem írtam bejegyzést, egyáltalán nem furdalt miatta a lelkiismeret.

A blogszületésnap alkalmából teljesen felpörgettem magam, aztán rám zuhant a fent taglalt temérdek dolog. Ehhez jött a muszáj-érzet, a teljesítménykényszer, amitől programhibák keletkeztek, majd összeomlott az egész rendszer. Kénytelen voltam kicsit kikapcsolni magam, hogy hűljön a proci, pihenjen kicsit a ventilátor, meg a többi alkatrész. Most jöhet a reboot, a rendszer újbóli felépítése, a kommentekre válaszolás, az illusztrációk keresése a csak-szöveg bejegyzésekhez, a kérdőív kiértékelése, az ígéretek betartása, KKP, IMF, verses játék meg a többi.

Pár évvel ezelőtt még én is arra költöttem a kajajegyeim javát, hogy a különféle étel házhoz szállító cégektől rendeltem magamnak munkahelyi ebédet. Nem kellett otthonról cipekedni, nem kellett főzni, gyors és praktikus volt, ráadásul kajajeggyel fizetve kvázi semmibe sem került. Aztán ahogy telt az idő egyre inkább meguntam őket, és egyre inkább azt hajtogattam, hogy ilyen áron lassan már étteremben is ebédelhetnék, nemhogy majdnem-menza kosztot kelljen ennem, ráadásul egy alkalommal ecetes-savanyú szagú és ízű, romlott levest hoztak. Szóval leálltam a dologról.

Idén a kérdés fel sem merült, hiszen egy héttel ezelőttig még arra sem tellett (céges szinten), hogy az ügyvezetők is kapjanak kajajegyet. Most vettük magunknak a bátorságot, hogy megvegyük magunknak a januári étkezési utalványt. Ha már utalvány, és ha már unalmas a kínai meg a zsömle-felvágott páros, miért is ne lehetne újra rendelni? Nosza, múlt hét pénteken ezen hét minden napjára berendeltem magamnak valamit. Hétfőn rendben meg is érkezett a mandulás bundában sült csirkemell meg a petrezselymes krumpli, és leszámítva, hogy a krumplira egy zöldséges bódé teljes petrezselyemkészlete volt rádarálva, egész tűrhetőnek is találtam.

Tegnap (második nap) viszont már nem mentek olyan gördülékenyen a dolgok. Amikor a futár kihozta a céges rendeléseinket, szabadkozva közölte, hogy valami elcseszhettek a központban, mert a wokban sült csirkecsíkok grillezett zöldségekkel kimaradt (pont az enyém), és hogy most visszamenjen érte, vagy jó lesz cserébe valami más? A valami másra rögtön két lehetőség is volt: rántott hús vagy sóska. Mivel mindegyik jóval olcsóbb volt, mint az eredeti rendelésem, zsörtölődve, de elfogadtam a rántott húst. Ne kelljen szerencsétlennek visszamenni, ha nem ő cseszte el a dolgot.

Öt perc múlva jött egy telefon a futártól, hogy bocsi, rosszul mondta, az nem is rántott hús, hanem rántott harcsafilé, jó-e az is. Mondom az nem jó, mert utálom a halat, a szálkás halat meg végképp, szóval akkor maradjon a 'visszamegy és kihozza' opció. Újabb negyedóra múlva megint jön egy telefon, hogy az a wokos cucc már nincsen, válasszak valami mást az étlapról, de most azonnal. Választottam, az is elfogyott már. Ekkor megkértem a titkárnőnket, közölje a diszpécser kisasszonnyal, hogy akkor nem kérek inkább semmit (mellesleg már negyed 1 volt), viszont kérem vissza a pénzemet, és a hét összes többi napjára és hátralévő életemre is lemondom a rendelést. Később még jött egy szabadkozó telefon valami főnöktől, de már nem hatott meg, ma pedig visszakaptam a pénzt is. Erről ennyit.

Na, de este, squash után és egy éhező Ricsi mellett is praktikusabbnak tűnt a Netpincéren keresztül kivitelezett rendelés, mint nekilátni főzőcskézni. A Négy Ország étteremből kértünk valami sonkával göngyölt húst (Ricsinek), meg hideg gyümölcslevest (nekem). Borravalóval 1700 Ft. Míg várakoztunk, bekapkodtunk ezt-azt, de egy óra múlva már nem lehetett ezzel áthidalni az éhezést, meg is néztük, mikorra várható. 40-80 perc, aminek már igencsak a vége felé közeledtünk. 21:18-kor csörög a telefonom, majd egy szabadkozó férfihang közli, hogy ne haragudjunk, de a futár izébigyó, a Róbert Károly körút meg járhatatlan, és ők mindig frissen, és bocsánat, de még 15 perc. Jól van, mondom, annyit még kibírunk, és megértjük, és várunk türelemmel. A kaputelefon kb. 21:50-kor csörrent meg, ami hát nem éppen 15 perc. Ilyenkor azt szokták, hogy

- ajándék valami kárpótlásként

- vagy nem fogadnak el borravalót

- vagy ingyen ettünk.

Ezúttal egyik sem. A futár srác közölte az árat, elfogadta a pénzt, jó étvágyat kívánt, majd lelépett. Semmi szánakozás, semmi személyes exkuzálás, semmi. A Ricsi kajájában ráadásul 90:10 arányban felülkerekedett a sültkrumpli  (az a mirelit szar), az én levesemben pedig 95:5 arányban a lé a szárazanyaggal szemben, szóval még szar is volt az egész. Jó, kaptunk egy palacsintát, de az máskor is alap. A Négy Ország Étteremről is ennyit...

A tanulságot vonja le mindenki magának.

Az utóbbi években elkezdtem egy hagyományt itt, a blogban, mégpedig azt, hogy a születésnapom alkalmával visszaidézem pár szóban, mi minden történt egy-egy, a világra jöttemtől fogva eltelt évben. 1979-cel kezdtem, ami — ha esetleg valakinek nem tűnt volna föl — a blogger nevemmel is összefüggésben áll, aztán 1980. következett, tavaly, most pedig a soron következő év, 1981 jön.

1981-ben a kis 979 nagyon is kis 979 volt, azaz valószínűleg még mindig az eszik-alszik-szarik háromszögben tengette mindennapjait, mindezt megfűszerezve némi helyváltoztatási próbálkozásokkal, mint amilyen pölö a megfordulás, a felülés, a kúszás és a járás. Talán már mondott olyat is, hogy 'alya' vagy hogy 'mama', és talán már  látszott rajta a bimbódzó zsenialitás is, például a tekintetéből, vagy a gyakran a távolba révedő ábrázatú, filozófusi testtartásáról. A világ ismerete ekkor még kimerült a különféle megfogható dolgok (pl. homok) ízének megtapasztalásában és az érdi családi ház kertjének feltérképezésében. A kis 979 ebben az évben sem sokat örülhetett a szülői ölelésnek, mivel apja és anyja is 3 műszakban dolgozott a fővárosi gyárban, így ő a nagymamára maradt. A nagymama viszont nagyon szerette az unokát felkapni, és agyba-főbe csókolgatni, ami a nagy 979 számára máig ható traumatikus élményt jelent. Erre rakódott később egy másik réteg, amikor is a mostohaanyja csókolgatta agyba-főbe az ő öccsét, már csak azért is, mert tudta, hogy a közepes 979 dührohamot kap ettől, és ez okozta azt a pszichés sérülést, amiért a születésnapos blogger ideges lesz, ha valaki hallótávolságon belül valamit vagy másvalakit csókolgat. Ez mára odáig fajult, hogy már attól is ideges lesz, amikor a tévében lát cuppogva csókolózós jelenetet, de majd egyszer kikezelteti magát, vagy nem, de mindegy is, mert elkanyarodtunk 1981-től. Térjünk inkább vissza.

A filmek közül például rögtön említhetném, az Indiana Jones és a Frigyláda fosztogatóit, ami a legtöbb bevételt termelte, de a top 10-ben a Superman II és az Ágyúgolyó-futam is szerepel. A legjobb film díját a Tűzszekerek kapta, amit az azóta eltelt 29 évben sem néztem meg (és nem is érdekel), a legjobb külföldi film pedig mi lenne más, mint Szabó István Mefisztója (lásd Tűzszekerek). A legjobb férfi és női színész díját Henry Fonda és Katherine Hepburn kapta, ami egy kicsit megdöbbentő, mert eddig azt gondoltam, ők a 60'-as max. a '70-es évek után már nem nagyon működtek. Tévedtem. Filmezzünk még kicsit: ebben az évben jött ki a Halloween szánalmasan szar folytatása, de a Péntek 13. és a Szombat 14. (az előbbi komédiája), az Omen III és a Gonosz halott is erősítette a horror vonalat. Ha már John Carpenter  (a Halloween miatt), az egyik kedvenc filmem, a Menekülés New Yorkból is ebben az évben ment a mozikban. Végül a Mad Max 2. és a Das Boot is 1981-es film.

Ugorjunk át a színészekre, azok közül is az ebben az évben születettekre: ekkor látta meg a napvilágot Elijah Wood (Frodó), Michael Pitt (most néztünk meg vele egy filmet), Jessica Alba és Hayden Christensen is. A felsorolás persze nem teljes.

Az ismert zenei előadók közül ekkor született például Britney Spears (ó, yeah), Beyoncé, Kelly Rowland, Justin Timberlake, de sokan mások is (ismert együttesek frontemberei). Ebben az évben jelent meg Phil Collins első szólóalbuma, amiről rögtön  toplistás is lett az In the Air Tonight (egyik kedvencem), és John Lennon Womanje is magasra jutott, de érdemes még megemlíteni David Bowie és a Queen közös számát (Under Pressure) vagy a Soft Cell Tainted Love-ját is.

Aztán egyebek is megestek.

Ronald Reagan lett az USA elnöke, ami számunkra azért fontos, mert komoly és elévülhetetlen érdemeket szerzett a hidegháborús helyzet és a Szovjetunió megszűntében.

Megszületett Baumgartner Zsolt meg paris Hilton (aki majdnem akkora sztár, mint az előbbi), Natalie Portman, Kovács Ági, Roger Federer (SPF kedvence, mondja Ricsi kommentként), Serena Williams (ha már tenisz), Geroge W, Bush lánya, és Xabi Alonso focista is.

Kevesebb lett a világ például Bill Haley-vel és Bob Marley-val, az öreg Jock Ewinget játszó Jim Davis és Anwar Sadat egyiptomi elnök.

Ausztrália visszavonta a korábban a Pol Pot rezsimnek adott elismerést. Felmerül a kérdés, mire föl adtak ilyet egy tömegmészárosnak, de hát ők tudják.

A Szovjetunióban ebben az évben vezették be ezt az óraátállításos mizériát, amit mi a mai napig követünk.

Mehmet Ali Agca merényletet követ el II. János Pál pápa ellen, aki ugye ebbe nem hal bele, sőt, később megbocsát a merénylőjének.

Károly herceg feleségül veszi Dianát, majd az esküvőn dianás cukrot szopogatnak. Vagy nem.

A híres francia gyorsvasút, a TGV megkezdi a közlekedést Párizs és Lyon között.

Végül megszületik az első amerikai lombikbébi.

Izgalmas dolgok voltak ezek.

Ezúttal egy alkalomhoz illő vers következik, ami vajon melyik lehet? Betűt sem adok meg, mert ennyiből is könnyen kitalálható.

-----

És sikerült is, a helyes megfejtő ezúttal Olajbogyó volt.

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

A következő feladvány ismét kedden jön.

Ma van a születésnapom, a harmincegyedik. Öregszem. Hullik a hajam, fogynak a fogaim (nem darabra, anyagra), őszülök, lassan megjelennek az első ráncaim, és egyre többet kell azért küzdenem, hogy a hasam  — ha már lejjebb nem is megy, legalább — ne növekedjen.

Ez most úgy hangzott, mintha arról beszélnék, hogy 60 vagyok, ezért fordítsuk meg: még mindig milyen fiatalos vagyok, a minap is iskolásnak nézett egy ügyfél. Egy csomó hajam van még, pedig mennyi ismerősöm kopaszabb már, hiába fiatalabb nálam, és annak ellenére, hogy 15 évesen már a fogsorom fele tömött volt, még mindig megvan minden fogam. Sportolok, izmosodok, egyre férfiasabb vagyok, és ha egy kicsit több időt szentelnék a testemnek, simán kockás hasam is lehetne. Na jó, ha sokkal több időt szentelnék neki. De a lényeg ugyanaz. Ha viszont a Ricsi és köztem történne valami, ami után már semmi nem vagy nem úgy történne, akkor igencsak lecsökkennének az esélyeim a pártalálásra. Már nem mondhatnám ugyanis, hogy beleférek a "18-30-ig" kategóriába, márpedig az a bűvös harminc...az már nagyon kizárja harmincegyet. Esélyem lenne bőven, de szebb már nem leszek, akinél meg a 30 után már nincs élet, az nem lenne kíváncsi a belső értékeimre sem. (Majd marad az izmosmellkasos és faszos képek adta lehetőségek széles(?) tárháza...).

A fenti két bekezdés tartalma közül ma mégis az elsőt érzem magaménak, mert hétfő van, mert ma fogékony vagyok mások gondjára-bajára is, az meg visszahat az én lelkemre is, és mert a mai első ajándékom a biztos rossz tudata volt, azaz kiderült, hogy ugrott a biznisz, ami után minden más lett volna. Máskor is emlegettem már, hogy kifogyott a sors által számomra tartogatott keret, de ebben most megint erősödtem egy kicsit, plusz elromlott a viszonylag tűrhető, születésnapi hangulatom is. Még pár ilyen, még pár elszalasztott lehetőség, amiért talán csak egy kicsit jobban kellett volna nyújtózkodnom, és hátha megtanulom végre, hogy nem feltétlenül kell megtennem, amit nem akarok, viszont ha valamit akarok, azért még akkor is érdemes tenni, ha mellesleg ezzel együtt áldozatokat is kell hoznom. Vagy nem tanulom meg, és a hátralevő életemet is úgy élem le, hogy mindig megelégedek azzal, ami adatott, és sosem kaparok magamnak különbet.

Pedig az is lehet, hogy már kevesebb van hátra, mint amennyi eddig eltelt, akkor pedig érdemes volna minőséget produkálni, minden napra. Nem az ifjúkori emlékekbe kéne kapaszkodni, az elmúlt idők élményeiből táplálkozni, hanem újakat teremteni. Nem 20 évesnek képzelni magam, és megpróbálni bepótolni, ami szerintem akkor kimaradt, hanem elfogadni, hogy már harmincasas vagyok, és megpróbálni ehhez képest létezni. Nem rejtőzködni kéne a továbbiakban is, hanem odabaszni mindenkinek, hogy ez van gyerekek, akinek nem tetszik, az kiszelektálhatja magát az életemből, és eleve elég volt már abból is, hogy mindig azt lessem, ki mit fog valamihez szólni, kinek mi hogyan fog esni. Olyan, lehetőségekkel teli munkám van, amit sokan csak álmodhatnak maguknak, van saját lakásom, egy csomó barátom, párom, és némi pluszinfo rólam ezek egyikét sem veheti el már tőlem. Sokat már nem kockáztatok.

Jól hangzik, nem? Viszont mindaz, amit most írok, nem mérvadó. Az utóbbi években ilyenkor mindig rám tör valami születésnapi lelki mélypont vagy elő-depresszió, és vagy lehúzom magam, vagy tiszavirág életű elhatározásokra szánom el magam. Aztán alszom párat, és minden megy a régiben. Nem lépek, nem teszem oda magam még egy kicsit, nem emelem fel a telefont, nem a magam érdekét tartom szem előtt, nem a magam életét élem.

Pedig a legtöbb hónap is 31 napos, az utolsó napjuk után pedig mindig egy új időszak következik. Lehet, hogy egyszer végre nálam is?