Az év utolsó napján, sok pihenés után végre ideje nekilátnom átfutni, mi is történt velem ebben a 365 napban. Legyen ez az utolsó idei bejegyzés, ha már azt a sok ígért és tervezett másik bejegyzést végül mégsem pötyögtem be.

Azt hiszem, életem egyik legjelentősebb momentuma (és ez 2010. legnagyobb hozadéka), hogy az 'ölembe pottyant' egy könyvelőiroda, aminek én lettem az egyik ügyvezetője. Ekkor még csak azt tudtam felfogni, mekkora ugrás ez az életemben, mekkora útrövidítés volt a távlati terveimben szereplő jövőhöz viszonyítva, és mekkora helyzeti előnyöm lett más, velem egy korú könyvelőpalántákhoz képest, de hogy ez mi mindennel jár a mindennapokban (mondhatni 'ténylegesen'), azt ekkor még esélyem sem volt átérezni. Tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége, amit nem lehet, nem szabad elcseszni, de azt nem sejtettem, mennyi idegeskedés, kudarcélmény, szűkölködés, bosszúság jár vele. Korábban ezt nem láttam. Eltelt egy év, és bár év közben minden jel arra mutatott, hogy a korábbi időszakból a céggel együtt örökölt problémák elsüllyesztik a szépnek ígérkező jövőt, erre mégsem került sor. Mint írtam, még a január kissé nehéz lesz, de aztán sínre kerülünk — csak el ne kiabáljam. Mivel év közben temérdek bejegyzést írtam a témával kapcsolatban, kár ezt most tovább ragozni.

JANUÁR
Meghalt a nagybácsim, akit aztán nekem kellett eltemettetnem. Ő volt az utolsó nagypapa-generációs rokonom, és most már senki nem maradt, akivel tartanám a kapcsolatot az öregek közül. A lakását eredetileg én örököltem volna, azonban Pató Pál és a halálának hirtelensége együttesen elérte, hogy szinte semmit ne lássak abból, amit nekem szántak. A téma máig nem ért véget, mert miután az állam örökölt helyettem, kifizetni tartozik nekem a temetési költségeket, amit lassan egy éve hitelezek. A lakás azóta is lezárva áll, a hűtőben az utolsó vacsora maradékával, és ki tudja, még mi minden szörnyűséggel. Isten malmai lassan őrölnek, ugyebár...

FEBRUÁR
A február a haláleset miatti ügyintézésekkel telt el. Temetési segélyért folyamodtam az újpesti önkormányzathoz, de aztán úgy döntöttem, nem veszem igénybe mégsem, mert másoknak nagyobb szüksége van arra a pénzre. Kórházba, temetkezési vállalkozókhoz rohangáltam, értesítettem, akit tudtam, az óbudai önkormányzathoz rohangáltam hetente, válaszolgattam a lakók és volt barátok telefonjaira, pedig ebben az időszakban bőven tudtam volna mást is csinálni. Sok hasznos és fontos dolgot. Ekkor még azt hittem, be tudom fejezni az egyetemet, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a munka és a munkán kívüli teendők és kiadások miatt nem lesz erre lehetőségem. Megiszom még ennek a levét...

MÁRCIUS
A tavasz a temetéssel indult számomra. Minden legyen kifizetve, minden legyen rendben, ne törjön rám a gyász, amikor nem kéne, a bírhatnékkal teli rokonok és ismerősök elhajtása, és hasonlók tépázták az idegeimet. Szerencsére minden rendben zajlott, és a nagybácsim a feleségével, az anyósával és két sógornőjével közös földben pihen azóta is. Szégyen, hogy a mai napig nem mentem meglátogatni azt a szóróparcellát...

ÁPRILIS
Áprilisban két kört is futottam a helyi szavazókörben. Nem mint szavazó, hanem mint szavazatszámláló bizottsági tag. Érdekes élmények voltak, és mindkét alkalommal annyira kifáradtam, hogy az általam támogatott és képviselt pártformáció elképesztő mértékű győzelmének már örülni sem tudtam annyira. Hogy ezzel a győzelemmel mi minden járt együtt, az ennek a bejegyzésnek nem témája, vitatkoztunk rajta eddig is eleget. A lelkem egy kicsit akkor jobban lett, és a holnap életbe lépő adóváltozások a pénztárcámat is tehermentesítik, nem is kicsit. Végre nem csak emelés van...

MÁJUS
Májusban több bejegyzésben is a gyerekkorommal, az akkori élményekkel és az akkor futó számokkal, klipekkel foglalkoztam a blogban, és elkezdtem részletezni, mi mindent sikerült megmentenem az örökségemből. Az utolsó üveg pezsgőt ma fogjuk elfogyasztani, a szilveszteri bulin, de a temérdek konzerv és a többi pia nagy része még az újévet is megéri. Sőt, talán többet is...

JÚNIUS
Írtam egy nagy bevásárlólistát arról, amire szükségem lenne vagy amire vágyom, de sajnos az anyagi lehetőségeim nem engedték meg, hogy ezek közül többet is valóban magamévá tegyek. Lassan aktuális lesz egy új lista, főleg mivel ruházat terén például újabb igényeim támadtak, a meglévő darabjaim elhasználódásának következtében. Kinőni szerencsére semmit nem nőttem ki, de a viselés nem növeli a ruhák élettartamát. Más kérdés, hogy karácsony előtt egy mentőakció keretében magamévá tettem több olyan tételt is, ami jól jött ugyan, de a prioritási listámon számos más dolog után szerepelt csak. De legalább ennyivel is beljebb vagyok...

JÚLIUS
Anyagilag megint nem tudtam stabilizálódni, mert a folyamatosan húzott-halogatott vízóracserét ekkor már végképp nem tudtam megúszni. A csere utáni napokban csőtörésem volt, ennek az egésznek pedig a mai napig iszom a levét, mivel karácsony előtt egy fél évnyi vízdíjról kaptam számlát, egyben. Szerdáig kellett volna kifizetni. A többi probléma magam mögött tudásával viszont egy kicsit több időm és lelkierőm volt a blogra. Korábban talán még sosem fordult elő, hogy egy nap több bejegyzést is publikáljak, ekkor mégis volt időm erre is, és ekkor indult a verses játék is, igaz, eleinte kissé sután. Azt hiszem, ez volt a blogolásom csúcspontja, azóta ugyanis jelentős hanyatlás tanúi lehetünk. Nincs időm, és sokszor magam is unalmasnak érzem a témáimat, a komolyabb, összeszedettebb írásokhoz pedig vagy agyam nincs éppen, vagy időm. Bízom benne, hogy ez a hanyatlás végül olyan lesz, mint a gazdasági válság: W-alakú. A most induló újév első felének kilátásaiból kiindulva újabb hanyatlás következik (kieső alkalmazott, diplomamunka, stb.), de aztán talán megint fellendülés jön...

AUGUSZTUS
Augusztusban lehetőségem volt végre egy hosszabb nyaralásra is. Időben és főleg pénzben kissé szűkösen, de tudtam egy kicsit pihenni, még akkor is, ha ellenséges területen tartózkodtam, és ha kezdem azt érezni, öreg vagyok én már az állandó iváshoz, éjszakázáshoz és a sátorban alváshoz. Szkinhedek között buziként...

SZEPTEMBER
31 éves lettem, amire már nem lehet ráfogni, hogy huszonéves, hogy fiatal, hogy gyerek, és ez tovább növelte bennem a meg nem élt élet és az időbeli hajszoltság érzését. Átértékeltem az eddigiekben elérteket, és megpróbáltam előre tekinteni, életem hátra levő időszakára. Még mindig nem tudom, hol fogok kikötni, és még mindig nem állapodtam meg, de az elképzeléseim már egy kicsit kristályosodtak, lévén a cég mint az anyagiakat megteremtő ugródeszka már a rendelkezésemre áll. Aztán meg hozzám költözött a húgom, ami jelentősen felborította az életemet, annak is legfőképp a meleg vonulatát. De erről is írtam már bőven...

OKTÓBER
Októberben kiértékeltem a még szeptemberben meghirdetett közvélemény-kutatás eredményeit...és azóta sem csináltam meg semmit, abból, amit ott ígértem. Szégyen, de legalább mindig szem előtt tartom, és igyekszem túl lenni rajtuk. Sokkal izgalmasabb volt ennél az újabb szavazatszámlálás, az újabb választás alkalmával. A FIDESZ-KDNP még a tavaszinál is nagyobb győzelmet aratott, és akkor még azt reméltem, 2014-ig lesz egy kis nyugtom a politikától. Amit azonban a média és amit a mindene károgók, a világvégéit vizionálók és az ellenoldali szimpatizánsok azóta is művelnek, engem sem hagy megnyugodni. A szekértáborharc megállás nélkül folytatódik, sőt, durvábban mint valaha. Az egyik oldalon hatalmi arrogancia és 'mindent megtehetünk' hozzáállás, a másik oldalon a sarokba szorított állat szűkölése és acsarkodása. Hát akkor politizálunk tovább...

NOVEMBER
Ősszel a mindenkit leginkább foglalkoztató magán-nyugdíjpénztári témát boncolgattam magam is. Meg sem kerülhettem, hiszen a munkámból kifolyólag tájékozottnak kell lennem, olyannyira, hogy még a fodrászom is engem faggat, mitévő legyen most. Másrészt elkészültem a cég új honlapjával. Kicsi, savanyú, de a miénk, az enyém. Egy lényeges funkció még mindig csak mankóval működik benne, sőt, azóta rájöttem, hogy az egész struktúra úgy szar, ahogy van, de előbbit idővel megoldom, utóbbit pedig frappánsan áthidaltam. Majd ha már nagyon sok bevételünk lesz, rábízom egy szakemberre a dolgot, de addig szeretnék még én lenni az úr a honlapunkon. Ja, életem legjelentősebb koncertélményét is megéltem (Lady Gaga), valamint résztvevője voltam egy zseniális, házi programsorozatnak, a Melegházi Vacsoracsata 2"-nek, amiből egy szuper film is készült.

DECEMBER
Erről mit lehet írni? Hiszen alig pár napja történt dolgokat alig pár napja boncolgattam... Talán annyit, hogy az év minél tisztesebb zárásával voltam elfoglalva. Minél több tartozásomat, minél több követelésemet kinullázni, minél több munkát még az idén elintézni. Ilyenkor érzem leginkább, hogy kevés vagyok a saját életemhez, és legalább kettő kéne belőlem, hogy mindig minden faszántos legyen. Majd ritkítunk, amikor eljön az ideje...

Most pedig linkké teszem, amit linkké akartam tenni, vacsorázom, fürdök, előkészülök az esti bulira, és aztán azokkal együtt búcsúztatom el ezt az olyan-amilyen évet, akik igazán fontosak nekem, és akik közé tartozom.

Az olvasóimnak pedig köszönöm, hogy ezt az évet is a blogommal (is) töltötték, hogy hozzászóltak az írásaimhoz, hogy vitatkoztak velem, hogy tartották bennem a lelket a rossz pillanataimban, hogy alkalomadtán személyesen is a társaságomban tudhattam őket és/vagy hogy a barátaim lettek. Boldog 2011-et kívánok mindenkinek!

Jövőre találkozunk!

Ezen is túl vagyunk, hála az égnek. Említettem, hogy a Húsvét után a karácsonyt utálom a legjobban? Nekem ez csak nyűg, tolongás, feszengés és kötelező körök lefutása, rengeteg idegesítő tényezővel karöltve. Talán ha az emberek kisebb mértékben lennének hülyék, és ha az érzelmeim nagyobb befolyással lennének rám, máshogy állnék az egészhez, de mivel egyik sincs így, sajnos ez a véleményem. De lássuk - röviden - miből is állt nekem az utóbbi egy hét.

Múlt hét hétfőn dolgoztunk hivatalosan utoljára, és ez a nap is inkább csak a munkahelyi ünneplésről szólt, meg az ünneplés elkezdéséig való időkitöltésről (munkával). Ez minden évben így van nálunk, ahogy az is, hogy időben tájékoztatjuk a partnereinket, január első munkanapjáig nem vagyunk. Ez persze őket nem zavarja, mivel már eddig is 6 hívásom volt a céges mobilon (amit magammal sem kellene hurcibálni, mert egyébként el sem hagyja az irodát), de hát aki hülye, az hülye. Mi meg szolgáltatunk...

Mivel a blogom egyre antikabb, már egy párszor volt alkalmam leírni, hogy a munkahelyi karácsonyozáskor mindenki vesz valami maximum 1000 Ft értékű kütyüt, bizbaszt vagy egyéb szarságot, amit aztán valaki más random módon megkap. Előtte zabálunk, iszogatunk, aztán rettenetesen örülünk annak a teljesen haszontalan, de mégsem kidobható izének, ami nekünk jutott. Én ezúttal egy 990 Ft értékű szakácskönyv képében igyekeztem valóban hasznos ajándékot szerezni, ami jó helyre is jutott. Üröm az örömben, hogy a reggel sikertelenül megkötött (meg nem kötött) nyakkendőmet haragomban az ajándékszatyorba dobtam bele, és amikor azt bepasszoltam a nagy kupacba, a nyakkendőmet nem is vettem ki onnan, így az anonimitás odalett. Égtem egy jót. Ez akkor már a második égésem volt, mivel a korábbi évek gyakorlatától eltérően ezúttal azt beszéltük meg, hogy a társam süt ki húst, én meg a köretet csinálom hozzá. Ezt azonban tökéletesen elfelejtettem, és amikor út közben betelefonáltam, hogy kicsit később érek be, a rizsre vonatkozó kérdésnél csak döbbentem találgattam, hogy miről is lehet szó. Mindegy, megoldottuk. A többiek meg süteményeket kreálgattak, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Ja, és mielőtt elfelejtem, nekem bezzeg egy tökéletesen haszontalan női kozmetikai csomag jutott. Valaki úgy gondolta, megkockáztatja azt a 20%-ot, hogy az ajándéka rossz emberhez kerül, és lőn. Igaz, őt semmilyen veszteség nem érte, én meg majd lepasszolom a család nőtagjai egyikének.

Másnap, kedden punnyadás volt. Nagy tervek a takarításra és alkotásra vonatkozóan, majd az egészből nem lett semmi.

Szerdán önkéntesen bevonultam a munkahelyre, hogy végezzek egy kis extra munkát. Workaholic...

Csütörtökön nem tudom, mit csináltam, de az ajándékok becsomagolásán és némi mosáson túl biztosan semmi hasznosat.

Péntek, Szenteste. Na, ez izgalmas. Amióta a macskám megvan, van egy jó ürügyem is, miért csak 24-25-én tartózkodom a családnál, és miért nem héderezek náluk tovább. Tavaly is 24-én délelőtt utaztam le hozzájuk, és emlékeim szerint az egy nyugodt és kényelmes út volt. Persze lehet, hogy nem, sőt, talán még meg is írtam, miféle tortúra jutott osztályrészemül, de nem emlékszem, vissza meg most nem olvasok. Na de az idén! Először is, nem tudom hogy van (nyilván valami eddig fel nem fedezett fizikai törvényszerűség okán), hogy amikor kivételesen jóval a busz indulása előtt érek a pályaudvarra, még alig vannak előttem, aztán ahogy telnek a percek, zsúfolódik a tömeg, a végén mégis én szállok fel a buszra szinte utolsóként. Eszembe is jutott, hogy írni kéne egy újabb bejegyzést a buszozásról, ezúttal viszont a felszállni kívánó tömeg dinamikájáról és az egyes egyedek érvényesülési stratégiáiról. Mert vannak ugye a lopakodók, a tülekedők, az érvelők és a beletörődők (aki utóbbiak végül a legjobban szopnak), meg aztán ott van a busz ajtaja mint szűk keresztmetszet, meg az előre váltott jegy vs. pénztárcában kotrogatás jelensége, és sok más hasonló érdekesség. Ezt azonban mind átugrom, hogy a következő képben máris a busz üléssorai között találjam magam, előttem-mögöttem tömött embertömeggel, mozdulni képtelenül, idegesítő lényekkel körülvéve. Ha mondjuk nem idegesített volna a közvetlenül mellettem álló ember fülhallgatójából szóról-szóra érthető dalszövegekkel bömbölő (szar) zene, az a két csettegő-cuppogó párocska, akik kényelmesen enyelegtek az üléseken, nem bírván kivárni, amíg az első ágyig eljutnak, egy vadidegen könyöke a derekamban és egy mindenkivel beszélgetni kívánó (velem is, de gyorsan leráztam), orrszívó öregember, ez az út akkor is megviselt volna. Ráadásul volt egy csaj/nő, aki szerintem fullra be volt szívva, és nyilvánvalóan lopási szándékkal szállt fel a járműre, pontosabban először fel sem akart szállni. Megkért egy fiatalembert, hogy az vegye már ki neki a csomagját, mert ő már úgysem fog a buszra felférni, viszont a fiatalember ezt visszautasította. Talán neki is feltűnt, hogy mintha a hölgyeménynek egyáltalán nem is lett volna csomagja. Aztán mégis felszállt a buszra, ami elhessegette a rosszmájúságomat, bár miután már felszálláskor közölte, hogy neki majd ki kell venni ám a csomagját, ismét feltámadt bennem - az alaposnak tűnő - gyanú. Aztán pár megállóval később hirtelen rájött, hogy neki ott rögtön le kell szállnia, és vennék már ki a csomagját, de ha jól láttam, ez utóbbira nem került sor. Talán a sofőrnek is gyanús volt ez a viselkedés, így végül elhajtotta szépen a nőcit. Ha mégsem (nem láttam), akkor viszont valaki szép kis karácsonyi ajándékot vihetett haza: egy minden tartalmával együtt nyomtalanul eltűnt táskát. Az a 80-90 perc, amíg ott kellett ácsorognom, egy örökkévalóságnak tűnt, de aztán csak megérkeztem anyámékhoz.

Egy bögre tea, egy végre elfogadható ízű (és immár legálisan főzött) feles pálinka és úgy egy órányi pihenés után az idegeim regenerálódtak, és koncentrálhattam a karácsonyi semmittevésre. Körülöttem ment a sürgés-forgás, takarítás, én meg szóval tartottam a családtagokat. Igazságos munkamegosztás... Anélkül, hogy a részletekben teljesen elmerülnék, kiosztogattam az ajándékokat (az ing szerencsére jó lett), és átvettem az enyémeket. A nagyobbik húgom életében először ajándékozott meg engem, de hát eddig jövedelme sem volt, anyámék pedig ezúttal lemondtak az ötletes meglepetésről, és pénzt kaptam. Azt mondta, az értesülései alapján arra van a legnagyobb szükségem. És valóban, jól is jött az összeg, ami szerencsére nem volt annyira nagy, hogy vissza kelljen utasítanom. Este elájultam, másnap pedig imádkoztam, hogy még azelőtt sikerüljön meglépnem, hogy betoppanna a kezét tördelő anyós, a cuppogva-csettegve-szürcsögve evő és közben hülyeségeket beszélő após, az anorexiás húg és annak spanyol barátja (aki nem beszél magyarul). Még jó, hogy megnéztem a buszokat, mert amivel eredetileg menni terveztem, nem is létezett, így viszont egy órával korábbival távoztam (a dermesztő hidegben, szélben és jégverésben ácsorogva egy 10 percet).

Otthon aztán megint csak semmit tettem, sőt, még vasárnap is. Ennyit az aktív pihenésről. Ez passzív, vagy még az sem, de várom már a percet, amikor eléggé kialszom, kifekszem, kiülöm magam ahhoz, hogy aztán tetterővel telten keljek. Még nem jött el, bár már volt két mosás, vasalás, felmosások (a hólé miatt), tegnap még dolgozni is voltam, szóval azért működök én, csak éppen takaréklángon.

A karácsony már elmúlt, de két dolog még vissza van: egyrészt meg kell látogatnom apámékat, akikhez vasárnap terveztem elmenni, de aztán mégsem volt kedvem, másrészt Ricsi holnap jön vissza vidékről, vele is 'ünnepelni' kell még.

Ma rám fér még egy kis döglés, holnap ismét munka, aztán mingyá' itt a' úév! Addig még jelentkezem - remélem.

"Nagy az Isten állatkertje...' — mondta a TV2 hírolvasója vagy 8 évvel ezelőtt egy bulvár kategóriájú hírről készült összeállítás után. Azóta nem nézem a TV2 esti hírműsorát, és azóta gondolom, hogy szükség van valamilyen durva szabályozásra, mert az ilyen megnyilvánulás sérti a hírműsorokra irányadó etikai normákat.

Sajnos azonban igaza volt a hírszerkesztőnek (aki a hírolvasó szájába adta ezeket a szavakat), és ez leginkább most, a karácsonyi őrültek háza idején látszik a legjobban. Hogy Isten állatkertjébe mennyien tartoznak, és mennyien nem, azt nem tudom, de hogy az eloszlásuk aránytalan, az biztos. Mert ha vélelmezem, hogy ebben az állatkertben nincs is 6,5 milliárd példány, és ennélfogva Magyarországon sem 10 millió egyed van, akkor is szembetűnő, hogy az állatsereglet jelentős része tartózkodik Budapesten, és ezen belül is éppen azokon a tömegközlekedési járatokon, amelyeken én utazom. Közös vonásuk, hogy szinte kivétel nélkül nőstény egyedek, és hogy rendelkeznek egy olyan többlettel, amivel más egyedek nem. Ez egyfajta kinövés, a testük valamely pontján: vagy a mellső végtagjuk meghosszabbodása, vagy a testük egy más pontján elhelyezkedő duzzanat. Mindkét esetben nyilvánvaló, hogy csak kvázi-testrészről van szó, mivel szemmel láthatóan nem képesek irányítani azt. Úgy vannak vele, ahogy a macskám a farka végével: bár nyilvánvalóan hozzá tartozik, valahogy mintha mégis idegenként érzékelné. Például amikor vizes lesz, az nem érdekli, ellenben ha a teste bármely más pontjára egyetlen apró vízpermetecske csöppen, máris a legtávolabbi sarokig rohan, és azonnal szárazra nyalja a teljes szőrfelületét. Mellesleg erről jut eszembe, hogy milyen már, hogy a macskáknak antianyag-nyáluk van? Amikor nyalakodnak, nemhogy nedvesek nem lesznek, de a már meglévő nedvességet is a nyelvükkel tüntetik el.

De térjünk vissza a BKV járatain utazó egyes nőegyedekhez, akik valamilyen batár (vagy akár sokkal kisebb) csomaggal utaznak, ÉS nem urai ennek a csomagnak, ÉS egyáltalán nem vesznek tudomást arról, hogy rajtuk kívül más is utazik az adott járaton, akit viszont ők zavarnak. Lássuk a típusaikat:

A banyatankos
Talán a legközismertebb és legtöbb bosszúságot okozó ember-egyed. Karja végén egy gurulós, nyugdíjasoknak való eszköz lóg, amit jellemzően maga mögött húz. Ennek telítettségétől függően látványos mutatványokat végez: üres állapotban sokkal nagyobb erővel mozdítja meg, mint az szükséges lenne, így ennek-annak (busz falának, emberek lábának, stb.) nekicsapja, telerakott állapotban viszont alig-alig bírja megemelni, lassítva ezzel mindennemű emberi helyváltoztatási metódust. A banyatank kereke jellemzően sáros (főleg ebben a latyakos időszakban), így a frissen mosott, és/vagy első alkalommal felvett nadrágok viselői kimondottan örvendenek minden olyan koordinálatlan mozdulatnak, aminek következtében ruházatuk értéke máris jelentősen csökken (a következő mosásig). A járművekről való le- és felszállás során a banyatankok tulajdonosai hatalmas nyögésekkel és sóhajokkal adják a világ tudtára, mennyire nehéz terhet cipelnek, és azt nyomban a jármű legforgalmasabb pontján pihentetik meg. Ha viszont ugyanezen tevékenység során nem telepakolt banyatankot hurcolnak magukkal, le- és felszállás esetén azt egy könnyed mozdulattal lendítik be a járműbe (vagy le arról), melynek földhöz közeli pontjairól leröpülve, híg sárcseppek pettyezik be az óvatlan és gyanútlan többi emberek ruházatát. Ami pedig a legjellemzőbb erre az alfajra, hogy csomagjuk dinamikájáról és kiterjedéséről fogalmuk sincs, és ezzel a többi ember-egyedek is így vannak. Ennek eredője pedig az, hogy amikor egy mozgólépcsőről szeretnél leszállni, és előtted éppen egy ilyen nő vánszorog, nem tudsz időben lelépni az alkalmatosságról, mert a banyatankos egyed úgy lép le arról, hogy terhét mindvégig maga mögött pihenteti, és csak akkor kezdi el tőled távolítani, amikor ő maga már legalább két lépésre eltávolodott. Ezt viszont a mögötted jövők nem látják, avagy látják de leszarják, ergo rátolnak a még másodpercekkel később is közvetlenül a bokád előtt pihenő, jellemzően alumínium merevítéses eszközre, amiben könnyedén felbukhatsz, hacsak nem végzel akrobatikus mozdulatokat, melyek segítségével különféle irányokba szökkenve megúszhatod a balesetet. A banyatank elszabadult utánfutó jellegéről pedig majd egy másik alkalommal értekezek.

A bőröndös
A különféle vasúti és buszpályaudvarok környékén előforduló egyedek között nagy arányban képviselteti magát ez a típus. Legfőbb jellemzője, hogy méreteihez képest aránytalanul nagy bőröndöt és/vagy utazótáskát cipel magával, melyet jellemzően úgy helyez el az adott járművön (főleg metrón), hogy minél jobban akadályozza a fel- és leszállást. Leggyakoribb megjelenési formája a 160 centiméteres és 50 kilós nőegyed, 120x50x30 centiméteres műanyag, gurulós bőrönddel. Bizonyos egyéb viselkedésformái feltűnő hasonlóságot mutatnak a banyatankos, idősebb egyedek viselkedésével.

A táskás
A táskás nem gurulós alkalmatosságot cipel, hanem viszonylag merev kialakítású, kézből lógatós eszközt, mellyel kapcsolatban szintén súlyos koordinációs problémái akadnak, és ezt nem rest környezete tudomására is hozni, minden lehetséges pillanatban. Bár a méretarányokból kiindulva minden alapja meglenne, hogy ura legyen e kvázi-testrésznek, mégsem képes megállni, hogy minden egyes apró mozdulat megtételekor neki ne vágja azt a többi ember lábának, oldalának vagy egyéb testrészének. Mások mintha undorodnának terhüktől, és annyira eltartják azt maguktól, hogy a zsúfolt járművön rögtön két helyet is elfoglalnak vele (ami természetesen jár nekik). Ugyanezek alkalmanként, amikor nem kapnak ülőhelyet, terhük elviseléséhez segítségül hívják a különféle kapaszkodókat, csöveket és markolatokat, szigorúan azzal a kézzel, amelyben a táskájukat tartják. Ilyenkor az elszabadult hajóágyúként csapódik neki mindennek, ami a hatósugarában található (ide értve az ülő utas nyakát, fejét, oldalát, stb.).

A retikülös
Végül - de nem utolsó sorban - a retikülös egyedek érdemelnek szót. Ezek igen rövid fülű, de annál nagyobb kiterjedésű eszközt hurcibálnak magukkal, jellemzően a hónuk alatt, szorítva. Teszik ezt vélhetőleg azért, mert féltik a temérdek női kincset rejtő alkalmatosság tartalmát, és semmiképpen sem azért, hogy a különféle kilendülésekkel ne zavarják utastársaikat. Sőt, az, hogy ezen eszköz szinte már valóban a testük részét képezi, egyáltalán nem jelent könnyebbséget a körülöttük utazók számára, mivel a retikülös ember-egyedek ennek ellenére vágják neki mindenkinek a hónuk alól elől és hátul is kilógó, igen kemény részeket. Erőszeretettel közlekednek így a zsúfolt sorok között (mindenkit végig koccolva), de igen kedves elfoglaltságuk az is, hogy a metrószerelvények üres üléseire való lehuppanás közben a retiküljüket egyszerűen ráültetik a már korábban helyet foglalt utastársaik testére. Ha ezt mégsem tennék, garantált, hogy viszont felállás közben verik ki mindenki kezéből az abban tartott könyvet, mobiltelefont, csecsemőt, pudlikutyát és/vagy egyebeket — anélkül, hogy mindebből ők maguk bármit is érzékelnének.

Természetesen Isten állatkertjében nem csak nőstények, hanem hímek is helyet kaptak, melyek szintén hasonló kinövésekkel rendelkeznek. Az összespárgázott dobozos és a telepakolt-koszosfülű-műanyagzsákos típusokra azonban majd csak egy másik alkalommal térek ki.

Na kérem, a karácsonyi bevásárlást 90%-ban letudtam. Már csak pár apróság van hátra, és idén is egész jól megúszom ezt az őrületet.

Szombaton Ricsivel elmentünk a KIKÁ-ba, mert ő már egy ideje tervezte, hogy vesz ott egy ilyen kutyaforma szürke bigyót, nekem pedig kellett már egy keret a hónapokkal korábban kirakott 1500 db-os puzzlemhoz, mert a szőnyeg alatt tároltam, és féltem, hogy a sok taposástól lekopik a felszíne. Felszálltunk hát a 14-es villamosra, aztán elzötyögtünk az áruházba. Kicsit későn indultunk, így sietni kellett, mivel 2-kor nekem találkozóm volt az egyik kolléganőmmel a Westendben.

Van ugyanis ez a sokkal tartozó ügyfelünk, akivel megbeszéltük, hogy a tartozása egy részét levásároljuk az üzletében, úgyis itt a karácsony. 2,5 millió forinttal lóg, és mivel a Westend január 1-gyel kidobja a plázából, vajmi kevés esélye van annak, hogy ebből a pénzből valaha is látunk valamit, a tartozás legalábbis csökkenni nem fog, az tuti. Marad még egy üzlete, de annak sokkal kisebb a bevétele, ahhoz pedig, hogy újat nyisson (tervei szerint az Arénában vagy az Árkádban), megint csak egy valag pénzre lesz szüksége, ergo nem nekünk fog fizetni. A társammal azt is kitaláltuk, hogy akkor a kollégák nem kp-t kapnak karácsonyra, hanem bevesszük őket is a buliba, az egyik vásárolhat a férjének, a másik a párjának, apósának, mit bánom én kinek. Az ügyféllel letárgyaltuk, hogy nem egy az egyben csökkentjük azt a tartozást, hanem valamilyen kedvezménnyel módosítva, neki pedig semmi kifogása nem volt ez ellen, sőt még örült is az ötletnek. 40% kedvezményt adott, és odaszólt a boltba, hogy akkor mennénk, szolgáljanak ki bennünket tisztességgel, fenntartások nélkül. Ezért beszéltem meg a titkárnőnkkel a találkát.

Siettem, ahogy tudtam, de feleslegesen, mivel a kis kolléganő 20 percet késett... Kicsit azért pipa voltam. Mindegy, bementünk az üzletbe, és az első eladótól megkérdeztem, hogy odaszólt-e a főnöke, de mint kiderült, ő volt az egyetlen az üzletben, aki semmiről nem tudott semmit. A többiek szerencsére tudtak, úgyhogy nekiláttunk válogatni. Azt beszéltük meg a társammal, hogy ő is és én is 250 ezer forint értékben vásárolunk, a lányok pedig 50-50 értékben vihetnek haza cuccokat, a kedvezmények levonása után. Bár az üzlet kurva drága, azért még ebbe is belefért pár dolog. Hogy a titkárnő végül mi mindent vett, azt nem figyeltem, de tisztességgel elköltötte a részét. Én vettem 5 nagyon jó inget (darabja 15 ezer), amiből az egyik anyám férjéé lesz karácsonyra, egy szövetkabátot, egy rohadt jó másik kabátot (54000 lett volna), egy öltönyt, aminek a nadrágjáért még vissza kell mennem, mert beszegik, 2 pár zoknit, 5 nyakkendőt (kettő ajándék), egy pulóvert, és Ricsinek egy bőrkesztyűt meg egy inget. Ez együttesen 390000 Ft lett volna, a titkárnő vásárlásával együtt pedig összesen 285 ezer forinttal csökkentettük azt a hatalmas tartozást. Mást már nemigen tudtam volna venni, maximum még öltönyöket, nyakkendőt meg inget, de úgy éreztem, elég lesz ennyi. Még haza is kellett őket vinni, egy 84x60-as plexi képkerettel együtt. A társam szintén aznap, meg tegnap költötte el a részét, és abban állapodtunk meg, hogy ha túlvásárolja magát, hoz még nekem inget vagy nyakkendőt.

Sajnálom egyébként az ott dolgozókat, mert az ott tartózkodásom alatt kiderült, hogy nagyon értenek ahhoz, amit csinálnak. Legalább 2 idegen nyelvet hallottam a szájukból, mosolyognak, és ránézésre megmondják, milyen méretű cucc kell neked, majd amikor felpróbálod, azt is megmondják, honnan tudod, hogy ez vagy az kicsi rád vagy nagy éppen. Nagyon értenek a szakmájukhoz, és őket nem lehet unatkozó és pofákat vágó tinipicsákkal pótolni. Nyolcan január 31-el kereshetnek maguknak új állást. Szomorú. Az egyikükkel jól elbeszélgettem közben (8 éve én számfejtem a bérét), és panaszkodott, hogy ő volt a tulaj legrégebbi alkalmazottja, és most röpül, meg hogy azért jutottak ide, mert a főnöke teljesen elhanyagolta az üzletet. Igaz.

Vasárnapra maradt a család többi tagjának szánt ajándékok megvétele. Szűkösek az anyagi lehetőségeim, de nagyon visszafogni nem kellett magam. Igaz, inkább a praktikumra törekedtem, ergo dm+ajándékcsomagok. Talán snassznak tűnik kozmetikai szetteket vásárolgatni fűnek-fának, mert hol marad az egyediség meg az emlék, de ismerem a családomat, és tudom, hogy vagy nem érdemlik meg, mert ők úgysem vesznek nekem semmit (apámék), vagy maguknak nem vennének hasonlókat (anyámék), mert sajnálják rá a pénzt. Anyu például sosem venne magának szemránckrémet, meg eleve semmilyen krémet, kell a pénz a fűtésre...

Szóval két körben megkapott mindenki mindent, pontosabban a Ricsi azért még valami meglepetésnek örülhet, azt még be kell szereznem (és ki kell találnom).

Már két hét sincs vissza a 2010-ből, de ahogy most kinéz, ez a hátralevő időszak viszonylag nyugodtan fog telni. Az anyagi helyzetem stabilizálódott, ezzel együtt pedig a lelkem is lábadozásnak indult, bár egyiket sem akarom elkiabálni.

A decemberben behajtott tartozások elég szépen fedezték a kiadásainkat. Mindenki megkapta a pénzét, telt az extra költségekre is, maradéktalanul be tudtam fizetni az összes adómat, azokat is, amikkel hetek óta tartoztam. Sőt, még játszadozni sem kellett azzal, hogy az EVÁ-t 90%-ra kell feltölteni (bár egy ellenőrzés során hiányt állapítanának meg), ahogy az a korábbi években gyakorlat volt nálam. Ha minden jól megy, a kollégák karácsonyi ajándéka is rendeződik a hétvégén, sőt, egy jó nagy öltönybevásárlás is belefér, és ezzel együtt lecsökkentjük a legnagyobb tartozást felhalmozó partner adósságát is. Pontosabban ő csökkenti, így, ha már pénzt nem tud fizetni.

Ma lement az utolsó teljes munkanap. Hétfőre marad a munkahelyi karácsonyozás, meg némi tedd ide, tedd oda látszattevékenység, aztán január 3-ig alszik az iroda. Pontosabban csak aludna, de a társam és én biztosan bejövünk párszor, hogy rendezgessük azokat a dolgokat, amik hónapok óta 'ráértek'. Szeretném a 2011-et úgy kezdeni, hogy ezek közül minél kevesebb terheljen már az első munkanapokon. Aktív pihenés lesz az ünnepek környékén. Kis munka, kis takarítás otthon, szekrények kirámolása, a tartalmuk szortírozása, a honlapunk tartalmának bővítése és sok blogolás. Kétségtelen, hogy az utóbbi hetekben eléggé elhanyagoltam a blogot, pedig a verses játék indításakor nagyon csúcson voltam. Naponta volt bejegyzés, a játékkal együtt naponta több is, azóta pedig ritka bejegyzés, az is unalmas, és soká kommentelés. Ebben a két hétben megpróbálom majd bepótolni, amit csak tudok, bár ígérni inkább nem ígérek semmit.

Aztán lesz két napom a családi ajándékokat beszerezni, amit megpróbálok majd úgy kivitelezni, hogy a szellemi épségem megmaradjon, amennyire csak lehet. Idén kimaradtam a karácsonyi őrületből, de ezt nem úszhatom meg teljesen, hiszen nekem is van bőven családtagom, akiknek vásárolni kell ezt-azt. Persze nagy valószínűséggel az utóbbi évek rutinját fogom követni: irány a dm, és mindenki kap egy érdemeihez mért értékű kozmetikai csomagot, amiben az a jó, hogy egy helyen beszerezhető mind, nincs méretbeli kérdés, nincs "már megvan" probléma, praktikus és visszacserélni sem kell. Pénteken leutazom anyámékhoz, ünnepelgetünk, zabálunk, szombaton hazajövök, aztán pihengetek (már amennyiben ez esetemben értelmezhető egyáltalán). Mivel a nagybácsim is meghalt, hozzá már nem megyek, apámékat viszont nem úszhatom meg. Az idén még csak egyszer láttak...

Unatkozni tehát nem fogok, de azért pihenni is próbálok majd. És hogy jövőre mi lesz? Az majd egy másik bejegyzés tartalma lesz, de csak ha már visszatekintettünk idénre.

Különösebb körítés nélkül: egy ismert költőnk kevésbé ismert verse, amelyet azért választottam ki, mert tökéletesen tükrözi a jelenlegi — az utóbbi napokban/hetekben egyre  súlyosbodó — lelkiállapotomat. Kezdjünk az 'r'-ekkel.

----------

Aztán jöjjenek a 'b'-k.

-----------

És végül a megfejtés (IO által megfejtve):

PETŐFI SÁNDOR: TEMETÉSRE SZÓL AZ ÉNEK...

Temetésre szól az ének,
Temetőbe kit kisérnek?
Akárki! már nem földi rab,
Nálam százszorta boldogabb.

Itt viszik az ablak alatt;
Be sok ember sírva fakadt!
Mért nem visznek engemet ki,
Legalább nem sírna senki.

Dehogynem! Még akkor is, ha csak átmenetileg az enyém, és nem állhatok neki tervezgetni a költésének. A pénzről van szó természetesen, mégpedig arról az összegről, amivel a volt főnököm február óta tartozott nekem, amit annyiszor emlegettem a blogban, hogy a hivatkozásokat belinkelni is sok lenne, és amit tegnap végre megkaptam.

Mint mondtam, nem rendelkezhetek vele sajnos, nem vehetek magamnak belőle csinos és/vagy szexi cuccokat, nem költhetem karácsonyi ajándékokra és semmi egyébre, mivel én magam is tartozom a cégnek, méghozzá többel is, mint amennyit most kaptam. A stratégiai játékokban általában élvezni szoktam a szűkös erőforrások elosztását, és meg kell hagyni, a való életben is élvezem valahol, feltéve, hogy van mit elosztani. Ha semmire sem telik (mint a múltkor) vagy valamelyik ujjamat meg kell harapni, azt annyira nem élvezem. Viszont most nagy kő esett le a szívemről, mivel a főnököm felém irányuló tartozása kipipálva, nem kell a várakozás miatt tovább erodálni a lelkemet. A kapott pénz egy kis részét megtartom (ebből fogok karácsonyozni meg élni), a maradékkal pedig csökkentem az eddig — érthető okokból — be nem fizetett jegyzett tőke rám eső részét, méghozzá kevesebb, mint a harmadára.

Ezzel kapcsolatban két dolog: egyrészt a jegyzett tőkénk második felét december 8-ig kellett a bankba juttatni, a volt főnököm pedig 10-ére adta meg a tartozását. Ő is tudta, hogy nem dajdajozni kell a pénz, de megvárta, amíg megoldjuk valahogy a dolgot. Elég szemét egy dolog volt tőle, sőt, mondhatni, ez úgy tűnik, mintha kimondottan arra ment volna, hogy a cégbíróság törvényességi felügyeleti eljárást indítson ellenünk, esetleg el kelljen kezdenünk a végelszámolást. De megoldottuk (és ez a másik dolog), mivel a rendelkezésre álló pénzünket felvettük a bankból, majd befizettük ugyanoda, mintha az a tőke hiányzó része volna. Kicsit átlátszó, de bevett szokás. Ha esetleg ellenőrzés lenne, produkálni tudjuk a könyvelés szerinti pénztárösszeget, mivel a társam is megkapta a pénzét (ami most rendelkezésére áll), meg ugye kicsi híján én is visszatettem oda, ami oda való.

A következő lépés, hogy a decembert megússzuk. Az általam behordott pénzt visszavesszük, így be tudjuk fizetni a 20-én esedékes adóinkat, aztán hétfőn felbukkan (talán) egy-két olyan ügyfelünk, aki több hónappal tartozik, és elvileg ki is fizeti a tartozásait. Ebből a havi kiadások hátralevő részét fedezzük, de még elő kell teremteni az alkalmazottak karácsonyi "hálapénzét" is, amire úgy tűnik, minden esélyünk meg is van. A legrenitensebb és egyben a legnagyobb összeggel tartozótó ügyféltől sikerült legombolni egy kisebb pénzösszeget (ami mondjuk csak a havi könyvelési díjának a harmada, de legalább ennyit is fizetett), és arra is vannak kilátások, hogy kivételesen tényleg ki is fizessen egy egész hónapra való díjat.

Lehet, hogy a pénz nem boldogít, de a pénzzel kapcsolatos problémák feltétlenül zaklatóak, következésképp ezen problémák megszűnte boldogító hatású, rám nézve legalábbis feltétlenül. Mindjárt egy kicsit derűsebben látom a jövőt, és mindjárt egy kissé boldogabb vagyok. Ha eljön végre a január, megint belecsapunk a lecsóba, és rögtön lesznek bizonyos anyagi nehézségeink is, de februártól — ha dőzsi nem is lesz — év végig biztosan, de talán hosszú távra is stabilizálódnak a pénzügyeink. Jövő év végén még lesz némi potenciálisan konfliktusos kényelmetlenség, de ha rendben sikerül a volt főnökünket kiszállítani a cégből (ahogy abban előzetesen megállapodtunk), utána már tényleg nagyon nagy szarnak kell lennie ahhoz, hogy akár céges, akár magánéleti szinten meginogjon a likviditás. Mindez tőlem szokatlanul optimista (és kivételesen egyben realista is) nézet, de "úgyse"-ből nem lehet táplálkozni. További optimizmusra ad okot, hogy:
- egy ügyfelünk, aki szerződést bontott velünk, mert meg akarta szüntetni a cégét mégsem szünteti meg, és marad (igaz, picit kevesebbet fog fizetni, de kevesebb lesz vele a munka is)
- egy másik ügyfél ugyan eladja a cégét, de az új tulajdonos is velünk könyveltet majd (elvileg)
- két ügyfélnek lejárt a kedvezményes könyvelési időszak, ezért picit többet fognak fizetni
- két jelentkezőnk is van, és további partnerek kilátásban
- a nemrég beújított ügyfél is elkezd fizetni (januártól)
- egy intézkedéssel javítjuk a fizetési morált, egy másikkal büntetjük a késve fizetőket
- az új ügyfelek további ügyfelek ajánlásának potenciálját hordozzák magukban
- az utolsó ingyenes cégünktől vagy megszabadulunk (és ezért a kolléganőnek sem kell fizetni, ráadásul felszabadul egy csomó ideje, amit fizetős cégekkel tölthetünk ki, mindenki javára), vagy fizetni kezd...

...és sorolhatnám, de nem teszem, mert ez a téma valószínűleg már baromi unalmas egyébként is. De engedtessék meg nekem, hogy olyasmiről blogoljak, ami nemcsak a legjobban foglalkoztat mostanság, hanem aktuális is, ráadásul ne mindig csak sírás legyen már ezen a felületen, hanem néha egy kis örömködés is. Igaz, a pozitív töltet mindig kevesebb kommentet vonz, mint a negatív, de ezt akkor is szerettem volna elújságolni.

... a reklámokkal teletűzdelt, hajdan még agitprop, mára már csak szimplán gagyi Metropolban, hogy aszondja:

Általános jövedelemsáv
Sokadik éve már, hogy a statisztikusok csalóka jólétképet festenek a lakosságról. Gondolok itt a "bruttó átlagkereset" nevű lufira, mely pukkadásig hirdeti: a magyar ember most havi 200 ezerben dúskál. A bérkalkulátor szerint ez nettó 130-140 ezret jelent. Az új "kétszáz fix" két okból hamis. Egy: ez mindenki havi jövedelmét veszi alapul, ezért a nettó milliós (+juttatások) fővezetői keresetek felhúzzák a nettó nyolcvanezer körüli keresetek sokaságát a számítás tekintetében. Kettő: Ez bruttó, tehát nincsenek benne a levonások. A nettó és bruttó közötti különbözetet nem tudja a polgár felhasználni csekkbefizetésre, nem kapunk érte a boltban kenyeret, nem lehet belőle tanszert venni a gyereknek. Jó ötlet lenne egy olyan fogalom bevezetése, mint "általános jövedelemsáv". Ez a leggyakoribb nettó munkabérutalások alapján lenne kimutatható. Körkérdéseim alapján ez nyolcórás munkaidőre 75 ezer +/- 15 ezer Ft nettó keresetként jelenik meg. Reális, életszerű adatokat adjanak a szakemberek, ne etessenek minket kamu számokkal!

Ez a "ha hallgattál volna..." kategória. Egy statisztikához kicsit is konyító ember legalább egy súlyos hibát talál a gondolatmenetben, de vajon mit is?

A férfi fehérneműk világában való kalandozásunk második állomása a boxer kategória, ami valahol analóg életem eddigi 30 évének fehérneműk terén történő fejlődésével is. Mert míg eleinte hagyományos alsókat preferáltam kellett viselnem, addig az első magam által választott és beszerzett alsónadrág egy hagyományos boxeralsó volt. Mert más volt, mint amit addig hordtam, és mert szexinek, izgatónak találtam. Sőt, a fétisem bimbódzása is erre az időre tehető, mivel az első boxerem felpróbálása és hordása önmagában szexuális izgalmat váltott ki belőlem...de azt hiszem, ez a too much information kategóriába tartozik. Maradjunk magánál a ruhadarabnál.

A boxeralsó neve nem véletlenül utal a közismert sport-ruhadarabra: onnan származik a stílusa, formája. Hétköznapi viseletté, divattá csak a '30-as évek végén vált, viszont ahhoz képest elég jól tartja magát. Gondoljunk csak bele, hányan hordanak manapság ballonkabátot, kalapot, nadrágtartót vagy jégeralsót. Azok mind kihaltak, viszont a boxer még mindig fénykorát éli. Az okosok azt mondják, hogy a viselése sokkal egészségesebb, mint a hagyományos alsóé, mivel lógni engedi, aminek lógnia kell, nem szorítja a cuccost a hasfalhoz, ergo nem pusztulnak benne halomra a szegény kis spermiumok. Hátránya viszont, hogy nem lehet minden alá felvenni, mivel egy shortban esetleg kilóg a szára, egy szűk farmerban pedig felcsúszik a nap közbeni állandó ficánkolástól. Nekem például eleinte állandóan a valagamban kötött ki a két szára közti rész, a későbbiekben meg csak azért nem, mert leszoktam a hordásáról. Azoknak praktikus a viselete, akik nem szűk vagy kimondottan bő nadrág alá veszik fel. A deszkásoknál és a rappereknél kimondottan szubkulturális tényező a viselése, ezeknél általában szándékosan és jól láthatóan ki is lóg a nadrágból, csak éppen nem a szára, hanem a pántja.

A hagyományos boxer szerintem egyébként kimondottan nem szexi, kivéve, ha a szára maximum combközépig ér, és nem az a bőbuggyos fajta. Állítom, hogy a térdig érő verzió senkinek nem áll jól, a vékony lábú embereket pedig egyenesen röhejessé teszi. Az anyaga jellemzően pamut vagy vászon, de természetesen létezik selyemből, meg olyan anyagból is, ami a sportviselettel azonos. Ez utóbbi véleményem szerint nem alsóneműnek való, de mások nyilván mást gondolnak, különben nem vennék meg. Mintázata gyakran egyszínű, de még gyakrabban kockás/csíkos, esetleg figurázott (például helytelenkedő ördögök). A boxer jellemzően sliccelt. A slicc lehet egy egyszerű kivágás vagy gombolt, de láttam már olyat, hogy egy mérőszalag darabot varrtak rá (ha valaki esetleg nem lenne tisztában az adottságaival), és van zippzáros is, ami meg egy hülyeség. A fentieket összefoglalva: a hagyományos boxer nálam (már rég) nem menő. Igaz, még rendelkezem 2-3 darabbal, de azokat maximum akkor hordom, ha minden más a mosásban van, és ha nincs a közeljövőben szexuális típusú jelenésem.

Sokkal inkább bejövős a másik nagy boxer fajta, aminek az angol neve: boxer brief. Ennek szintén hosszú a szára, viszont feszülős. Általában én is ilyet hordok. Az anyaga főként pamut (mert az elég rugalmas a feszüléshez), esetleg selyem, de az csak a menőknek megfizethető. Ebből is létezik sliccelt (leginkább gombos), és elmondhatjuk, hogy összességében egyáltalán nem hasonlít a boxerre, pusztán a szára hossza miatt maradt rajta ez a név. A hagyományos boxer előnyös tulajdonságát a viszonylagos feszesség miatt némileg elveszti, viszont a hátrányait szintén nem kell elszenvednünk viselés közben. Szerintem kimondottan szexi, és amíg a hagyományos verzió egy szép combú ember adottságait is mellékessé teszi, addig a boxer brief egy izmos combot csak még látványosabbá varázsol, és a fenék formáját is kiemeli. Ebből is vannak hosszú szárúak (mondjuk combközépig érők), amik szerintem nem mutatnak túl jól, de nevetségessé sem teszik a viselőjüket. Vannak aztán olyanok, amiknek némileg rövidebb a száruk, és olyanok is (a nevük: trunk), amik csak alig hosszabbak, mint a combtő. Előbbiek egy fokkal, utóbbiak kimondottan szexibbek, mint a többi alsónemű. Aztán a variációk: létezik olyan, aminek tasak/csőr van az elején. Röhejes, felejtős. Van olyan, ami kötős, van olyan, ami áttetsző anyagú és ebből is létezik olyan, aminek vastag, eltérő színű varrás adja meg a kontúrját. Ez a legtutibb, főleg trunk formátumban.

Van még egy jelentős eltérés a két fő típus között: míg a boxer brief a hagyományos alsóhoz hasonlóan megmutatja az intim testrészek kontúrját, addig a hagyományos boxer még csak nem is sejteti a tartalmát. Tudjuk, hogy lóg alatta valami, de hogy mi, az teljesen zsákbamacska, és csak akkor derül ki, amikor az alsó lekerül a viselőjéről. Ilyenkor az is benne van a pakliban, hogy megereszkedik a tekintetünk, meg az is, hogy kitágul a szemünk (aztán a szánk), de előzetes információ nélkül nem tehetünk óvintézkedéseket (igaz, amikor a másikon már csak alsónadrág van, egyébként sem nagyon van égésmentes visszaút...).

Végül jöjjön ismét pár példa a bejövős és a nem bejövős darabokról.

Nem bejövős:

Bejövős:

Ez a nagy kérdés, pontosabban az annyira nem érdekel, hogy valaki meddig tudja belőle kihúzni, sokkal inkább az, hogy én meddig bírom.

A helyzet ugyanis az, hogy ennyi jelenleg az összvagyonom, és ha úgy vesszük, ez már második napja van így (a tegnapi vacsora óta). Érdekes szituáció, és meglepő módon egyáltalán nem terhel meg annyira a tudat, mint kéne, de ezt betudom a 979-féle lassú felfogásnak és annak, hogy egészen eddig amire költeni akartam, arra volt, ergo most következhet be az első pillanat, amikor valamit (gyakorlatilag bármit) vissza kell majd tennem a bolt polcára.

Hogy fordulhatott ez elő? Ahogy a párom mondta nemrég: a túlzott optimizmus (mondhatni naivitás) vezetett ide, mivel egész hónapban azt hajtogattam, hogy majd ma/holnap úgyis fizetnek az ügyfelek, de nem. Én viszont végig úgy költöttem, mint máskor, hiszen ugye holnap úgyis fizetnek. Pénteken, Lost születésnapján még fogyasztottam, szombaton még vendégül láttuk őket Norbival (elvégre hétfőn úgyis fizetnek az ügyfelek), hétfőn már radikálisan visszafogtam a költést, kedden ebédre vettem két zsömlét, egy olcsó pulykafelvágottat, sajtkrémet és egy mikrojoghurtot, vacsorára egy csomag tésztát, túrót és egy kis dobozos tejfölt, amit bevacsoráltunk Ricsivel, aztán most itt tartok.

Félreértés ne essék, nem sajnáltatásból írom mindezt, és muníciót sem akarok szolgáltatni vele azon kedves olvasóimnak, akik erre rögtön késztetést éreznek, hogy  egy majdani vitában érvelés helyett azzal támadhassanak, milyen szarul vezetem a cégemet, pusztán rögzíteni szeretném a tényt, hogy a 2010. novemberének végére olyan anyagi helyzetben kötöttem ki (önhibámon kívül?), amire úgy 11-12 éve nem volt példa. Igaz, akkor 20 ezer forintot kerestem, így nem volt nehéz minden hónap végén számolgatni (pontosabban kurva nehéz volt). Talán ez most arra szolgál, hogy tiszteletteljesebben viseltessek a hajléktalanok iránt, talán arra, hogy kicsit jobban átérezzem azok helyzetét, akiknek pár forintot kell beosztani egész hónapra, talán pedig arra, hogy a Sors kifürkéssze, megérdemlem-e a majdani gazdagságot, egy prosperáló cég elégedett főnökeként való tulajdonlását. Sőt, az is lehet, a szervrendszereim tesztje mindez: mennyire bírom gyomorral, agyilag és pszichésen a tudatot, hogy miközben 210 forintot kell beosztanom X időre, addig kétmillió forinttal tartoznak nekem? A pénzforgalmi és számviteli személet közti különbség gyakorlatban történő megtapasztalása... Köszi, de nem kértem volna.

De hogy a fő kérdésre is válaszoljak: meglátjuk. A tegnap ebédre vett kenőcs és felvágott mellé elég ma 2-3 zsömlét venni, ami kijön 60 forintból (ha a pékhez megyek, 50-ből is), vacsorára pedig majd túrok a szekrényben valamit. Olajam és krumplim van, szóval egy sültkrumplis vacsora belefér, de van 4 kiló örökség-tésztám, és még vagy 6 készétel konzervem. Ha már zsömlére sem telik, megfőzöm őket este, és majd abból ebédelek másnap is. A kaja tehát megoldva. Cigim még van 2 napra, de az egyébként sem annyira fontos (mondom ezt függőként), viszont mosóporom már csak egy mosásra futja (mellesleg megjegyezném, hogy ez még a 4,5 évvel ezelőtt meghalt nagyanyám készletének utolsó mosásnyi adagja...), és a macskának is csak csütörtök estig van mit enni. Ezek komolyabb problémák, mint az, hogy miből egyek. Majd jelzem, mi a helyzet éppen.

(Na jó, annyi csalás van a dologban, hogy a bankkártyámon még van annyi pénz, amit felvenni már nem tudok, de macskakaját még fizethetek belőle kártyával, és most kivételesen a Ricsi adott nekem kölcsön 2 ezret (ennyit kértem), biztonsági tartalékként, ehhez azonban a játék kedvéért nem szeretnék hozzányúlni).

Lehet, hogy nem hiszitek el, de miközben mindezt írom, vigyorgok. Ez most vagy azt jelenti, hogy teljesen hülye vagyok vagy azt, hogy a biztonsági tartalékok és a kintlevőségeink bármikor várható érkezése miatt még sincs esélyem átérezni azt a reménytelenséget, amit egy valóban nyomorgó ember érezhet nap mint nap. Vagy az majd a következő lépés lesz? (Nem is...)

UPDATE: tegnap, miután megírtam ezt a délelőtti bejegyzést, kisvártatva eljött az ebédidő. Mit lehet ilyenkor tenni? Kimentem kaját venni, de nem a sarki CBA-ba mentem, mert az drága, hanem 20 méterrel odébb, és beszereztem két zsömlét, 30 forintért. Ezzel 180 Ft-ra csökkent a vagyonom. Azt ebédeltem, amit előzetesen is leírtam. A reggeli kimaradt, és mivel az egyik kolléganőm minden nap hoz nekem egy korpás vagy rozsos kiflit, amit csak a hét végén szoktam neki kifizetni, volt egy potya kiflim is, hitelbe. Azt uzsonna gyanánt nyeltem le, hogy ne menjek üres gyomorral edzeni. Este az Újpest-Központban levő Match volt az célpont, és itt is a zsömlét igyekeztem felkutatni. Az azonban már nem volt (hogy is gondolhattam, este 8 után?), ezért kénytelen voltam valami más után nézni. A választásom egy kereken 100 forintos cipóra esett, ami 3 napi ebédem árával lett volna azonos, ha lett volna még tartalék felvágottam odabe', de ár-érték arányban semmi olcsóbbat nem találtam. A pénztárnál kiderült, hogy az a 100 forint sokkal inkább 110, és csak azért nem tettem ezt szóvá, mert egy csomóan álltak mögöttem. Azért eszembe jutott, hogy ha valóban nem lett volna nálam több pénz, ahogy sokakkal előfordulhat ilyen, akkor mennyire kellemetlenül éreztem volna magam. Milyen lehet basszus, az utolsó összekuporgatott forintocskákkal azért égni a pénztárnál, mert bár te mindent kiszámoltál vásárlás közben (többször is összeadva a tételeket, hogy biztosan elég-e a pénz), egyszerűen rosszul vannak kiírva az árak? Otthon aztán előkapartam egy sólet konzervet, megmelegítettem, és jól bevacsoráltam belőle. Sőt, desszert gyanánt még egy korty, hétvégéről maradt kólát is utána gurítottam.

Ma viszont véget ért a játék, mivel — hó eleje lévén — elkezdtek csordogálni a novemberi könyvelési díjak, így én is kaptam fizetést. Most egy időre elhárult a veszély, de érzem, hogy ez a hónap sem lesz sokkal könnyebb, mivel a karácsony sokak számára előbbre való, mint a megrendelt szolgáltatás kifizetése. Ezt próbálnák csak meg egy fodrásznál...