Furdal a lelkiismeret amiatt, hogy én a blogomban, meg más blogokon, komment formájában azt állítottam, hogy az egykulcsos SZJA-val senki sem járhat rosszul, azaz csak azok járhatnak úgy, akiknek kiskorú gyereke sincsen, nem kaptak inflációkövető fizetésemelést, nem minimálbéresek és nem olyanok, akik minimálbéren voltak, de mostanra a garantált bérminimum vonatkozik rájuk. Magyarul nagyon kevesek. Állításomat kvázi-hivatalos bérkalkulátorral is alátámasztottam, és azt is elmondtam, hogy aki azt állítja, hogy havi 3000 forintnál nagyobb lett a kiesése, az hazudik, mivel nincs olyan bruttó bér összeg, aminél ez a helyzet előállhatna. Tévedtem, elnézést kérek érte mindenkitől.

A tévedésben nincs rossz szándék, sem kormánypropaganda vagy szakmai tudásbeli hiányosság, mivel amit leírtam, az úgy igaz, ahogy van. A kalkulátor is működik, és jól működik, meg aki ezt a háromezres dolgot állítja, az is hazudik, DE a hiba mégis létezik, ahogy azt már a kormány is elismerte. Hol lehet? Nos, a Ricsitől már számtalanszor megkaptam, hogy naiv vagyok és túlzottan optimista, és igaza is van, hiszen most is abból indultam ki, hogy az emberek alapvetően jók, tehát a vállalkozók a társasági adójuk megfeleződésével megtartott pénz egy töredékéből igenis végrehajtottak egy inflációkövető béremelést az alkalmazottaik körében. Itt a hiba: nem hajtottak végre, azaz a szelektív észlelés hibájába estem, mivel nálunk, és az általunk könyvelt cégek túlnyomó többségének esetében ez megtörtént, joggal gondoltam tehát, hogy ez általános. (Hozzátenném, hogy egyes gazdasági portálokon azt jelezték előre, hogy ez a bérfejlesztés meg fog történni, de csak kb. félévtől (gondolom, amikor a vállalkozók ténylegesen megérzik az adócsökkentést)). Ezt helyre kellett tennem.

***

Mivel hiszek a pozitív tettek, érzelmek és gondolatok hasznában, hiszek az emberi jóságban, hiszek abban, hogy a jótettnek egyszer pozitív jutalma lesz — bár ez elég szerénytelenül hangozhat — magam is így próbálom élni az életem. Bár hülyének meg nem érzem magam, eddig még nem tűnt fel, hogy ezzel némelyek visszaélnének (akik meg megpróbáltak, azokkal már nemigen tartom kapcsolatot), azaz kárát nem láttam ennek a szemléletnek (max. a csalódások okozta keserűség), viszont egy-egy olyan megnyilvánulás, hogyaszondja "979, te annyira jó ember vagy!" mindenért kárpótolnak. Tegnap felhívott egy vadidegen férfi, aki egy könyvelőirodából telefonált, elmondta, hogy a könyvelőprogramot fejlesztő cég irányította hozzánk mint referenciához (nem az első eset), és megkérdezte, hogy nem-e lehetne-e, hogy a két kolléganőjével el-e jöhetnének-e, hogy én egy fél-háromnegyed órában kiokítanám-e őket-e. Kicsit meglepődtem — mert hát szokatlan egy kérés a konkurenciától, — de a társam javaslata ellenére nem mondtam azt, hogy nem. Jöjjenek, segítek, elvégre nem kerül semmibe, és mivel vidékiek igazából nem is számítanak konkurenciának. Jó, annyit azért hozzátettem a telefonba, hogy zárási időszakban luxus ennyi időt ilyen kérések teljesítésével elpocsékolni, de csak az elégtétel végett. Eljöttek, pontosak voltak, kérdeztek, válaszoltam, aztán elmentek. Gondolkodtam rajta, hogy tanácsadási díjat kérek, de amikor megkérdezték, mennyivel tartoznak, nem volt szívem összeget mondani. Maga a kérdés biztosított róla, hogy mégsem pofátlanságról van szó, plusz még tiltakoztak is egy kicsit, és ez nekem elég volt . Megint javítottam a karmámat.

***

Már régebben megállapítottam, hogy a könyvelők négy alapvető típusba tartoznak: varjak, fiatal picsák, akik majd varjakká válnak, idősebb papucsférjek és buzik, és ezt a továbbképzéseken összegyűlő sereglet végigpásztázása minden alkalommal meg is erősíti. Mert tényleg. A mai trió mindhárom tagjára passzolt a leírás (ha magamat is hozzávesszük, akkor mindannyiunkra), mert volt egy akadozó szavú, lesütött szemű férfi, egy varjú, meg egy erősen varjúsodásnak indult fiatalabb nő. Hiába, a szociológiai érdeklődés...

***

Ha már varjak és ha már naivitásba hajló optimizmus, kapcsoljuk is össze a kettőt. Utóbbi zsigerileg belém ivódott, ezért aztán mostanában az alapvető létélményemmé vált a keserűség, amit az állandó károgás miatt érzek, nap mint nap. Esténként meg főleg, és nem (csak) a hírműsorok tartalma miatt. Most aztán minden szar, mindenkinek, főleg azoknak, akik eddig kussoltak, de most elemükben érzik magukat, és még azt is világvégének érzékelik, ami egyébként teljesen jelentéktelen dolog. A hazaárulók jelentősen megnövekedett szintű és igencsak hatékony tevékenysége miatt pedig rég nem érzett dühöt tapasztalok magamban...de ez a bejegyzés nem a politikáról szól. Csak úgy megemlítettem.

***

A húsvétot egészen jól átvészeltem. Pénteken elutaztam anyuékhoz, szombaton eljöttem tőlük, vasárnap és hétfőn meg pihengettem a négy fal között, és mondjukpéldául játszottam. Nem volt túl izgalmas, viszont a pihenés jót tett a lelkemnek, és amikor a bolt irányába fordítva az orcámat kiléptem az utcára, és megcsapott az eső áztatta tavasz illata, egy pillanatra boldognak éreztem magam. Havi pár másodperc jut nekem ebből az érzésből, mert annyi mindennek kell összejönnie hozzá...de nem vagyok telhetetlen, ennyivel is beérem. A húsvétot meg úgy, ahogy van ignoráltam. Anyámék egyébként a legutóbbi látogatásom óta megcsinálták a nagyobbik húgomnak szánt emeleti szobát (úgy 20 év után...), ami nagyon tuti lett. Persze — mint mindig — mindent maguk csináltak, nem dobták ki a pénzt az ablakon holmi "szakemberre". A húgom közben betöltötte a második ikszet, de én továbbra is egy kislánynak látom, hiába nő a javából. Ja, és még annyit, hogy ha esetleg most előbújásra elszántan léptem volna be a házukba, az első fél órában megeresztett buzizás után letört volna a lelkesedésem. Mikor fog erre így sor kerülni?

***

Végezetül még megemlíteném, hogy újabb kört tettem a fogorvosomnál, aki teljesen fájdalommentesen cserélte ki a tömést abban a fogamban, amivel az utóbbi időben a legtöbb gondom volt. A havi egyenleg 30 ezer forint, és még vagy 570 van hátra, de így — fájdalommentesen — megéri. Ennek ellenére továbbra is infarktus-közeli állapotban vagyok, amikor beülök a székbe, aztán amikor már biztosan nem jöhet kínzás, akkor elunom magam.

Volna még mist mesélni, de dolgozni is kell valakinek, holnap meg utazunk hétvégézni, juppí!

Kedves 979! Nagyon imádom a blogodat, minden reggel ezzel kezdem a napot, de nemcsak én, hanem a gyerekek meg a szomszédok is. Amikor nem írsz, mindig bánatosak vagyunk, de ha új bejegyzést találunk, rögtön megszépül a napunk. Az egész családnak. Komolyan.
Nagyon örülünk, hogy bekerültünk a 'műsorba', úgyhogy élnénk is a lehetőséggel, és kérnénk a KFT együttestől a Csak az ágyban... című számot, és küldenénk Tyutyunak, Sanyikának, Zolikának, Pistinek és mindenkinek, aki szereti.

Hát egy ilyen kedves kérlelésnek nem tudok ellenállni, ráadásul ideje, hogy visszatérjek a blogger életmódhoz, azaz viszonylagos rendszerességgel írjak valamit, szóval jöjjön a kért mű:

De komolyra fordítva a szót, ez ismét egy véletlen felfedezés a "kedvenc magyar együttesem" címet ezennel végképp visszanyerő banda legutóbbi (és nekem még mindig hiányzó) albumán. A 100. meghallgatás után sejteni kezdtem, hogy bejegyzés lesz belőle, viszont ennyi meghallgatás után sem sikerült biztosan megfejtenem a mondandóját. Bornai Tibor közismerten liberális, ez viszont mintha mégis egyfajta konzervatív ihletésű gondolatmenet lenne: ne lázadj, ne akarj túl sokat, örülj a hétköznapi dolgoknak is.

Vajon jól látom?

Kettő fő jóbarátom megkért, hogy segítsek népszerűsíteni a most hétvégén a Rádiópinken induló műsorukat, amit ezennel meg is teszek:

XANAX - Leépülés Shoshannával és Corinnával!

Radiopink.hu! XANAX... Új műsor a RadioPinken! Legyél részese Te is: szombat este 9-kor debütál Shoshanna Molitórisz és Corinna Tannenbaum bizalomköre: a XANAX!

2 műsorvezető, 2 teljes óra, rengeteg téma és csupa jó zene! Buli előtt pörögnél egyet Madonnára, Britneyre, vagy Lady Gagára? Vagy csak tudni szeretnéd, mivel rukkol elő Dr. Ánusz? Meghallgatnád, mások mit gondolnak az igaz barátságról? Esetleg nem tudod mire való a vaskos CoaXkábel? Ha minderre és még sok-sok másra is kíváncsi vagy, hallgasd a XANAX-ot szombat este 9-től a radiopink.hu műsorán!

Ezen kívül azért is hallgassátok, mert talán még az én hangom is hallható lesz — de a Ricsimé tutira biztosan, — meg mert én már tudom, hogy tök jó rovatok lesznek benne, meg nemcsak komolytalanság meg bulvár, de egy kis komolyság is... és még sorolhatnám.

Hát eltűntem kissé mostanában, vitathatatlan. Haldoklik a blog? Meglehet, mivel már nem érzem azt a késztetést, hogy írni KELL, bár az utcán járva-kelve és az életemet élve még mindig ott van bennem lépten-nyomon, hogy "hú, ezt meg kéne írni". Kéne, de aztán elsikkad. Elsikkad, mert sok a munka, és most (április-május) nem engedhetem meg magamnak, hogy akár csak fél órát is elvesztegessek. Zárás van kérem, meg negyedéves ÁFA, meg a hivatalok zaklatása, ügyfelek okítása, ügyhátralék meg minden finomság. Aztán edzés, vásárlás, vacsora, fürdés, ájulás. Nem fér bele. Hétvégén meg általában nehezen veszem rá magam a blogolásra, de most itt vagyok.

Szóval volt két hét, amiben egyáltalán nem írtam. Egyik sem volt túl extra, de azért történt pár dolog, amit érdemes lett volna már akkor megírni. Az egyik ilyen az első tömésem az új fogorvosnál. Hát kérem, én továbbra is le vagyok nyűgözve. Kezdjük ott, hogy ugye gumikesztyű, szájtakaró, plexi szemüveg, de ez alap. Az érzéstelenítés előtti érzéstelenítés nem az a szar, keserű Lidocain, hanem valami piros, erdei gyümölcs ízű kenőcs volt, amit a dokibácsi egy fülpiszkáló-szerű izével kent a számba, az injekciót pedig nem belém baszta, hanem meglehetős óvatossággal adta be. Az előző fogorvosom is jobb volt, mint az azt megelőzőek, de nála azért előfordult, hogy amikor az ínyembe szúrta a tűt, és jól megnyomta a fecskendőt, a szemébe spriccelt az érzéstelenítő a feszültségtől. Ez nem. Ez óvatosan beszúrta, aztán vagy egy percig bíbelődött, én meg nem tudtam, hogy azért tart a dolog olyan sokáig, mert lassan adagolta a cuccot. Nem is éreztem semmit. Öt perc után pedig végképp, így a fúrás alatt is teljesen indokolatlan volt az 1000-es pulzusszám. (Egyébként megfigyeltétek, hogy az utóbbi időben, amikor a hírekben valami bírósági téma van, nem azt mondják, hogy indoklás, hanem hogy indokolás? Erre nemrég szoktak rá.) Aztán a fúrás végeztével kaptam egy kék gumilepedőt a számba, amire még nem volt példa. Egy fém kerettel rögzítette a fogam köré, a kilógó lebernyegeket meg egy keretre tekerte fel, így a végén úgy nézhettem ki, mint amikor a filmben a predator leveszi a maszkját, és a csápjaival menőzik. Azt mondta, ez azért kell, hogy a nyál ne folyjon a kezelt területre, a mindenféle izék meg ne kerüljenek a szám többi részébe. A tömés olyan sokáig tartott, hogy a nyáltermelésem teljesen leállt, de mint utólag kiderült, azért telt ez olyan sok időbe, mert a bölcsességfogam egy nagyon pofás kis felépítményt kapott. Mint tudjuk, a leghátsó fogakat nagyon nehéz tisztán tartani, mivel ott már nemigen lehet a fogkefével ügyeskedni, ezért az állkapocs felőli részen mindig marad egy kis plakk. Ezért is mennek mindig tönkre. Én viszont egy olyan tömést kaptam, ami jóval a fogamon túl nyúlik, egészen az ínyem alá, így ha nem sikerül annyira tutin megtisztítani, na bumm, egye a betont a sok baci. Volt még egy kis polírozás, csiszolás, aztán kész is. 12 ezer forint volt, de megérte, mert ez egy igazán alapos és minőségi munka volt. (Az érzéstelenítő még 4 órán keresztül hatott, aztán egyszerre múlt el, nem apránként).

Más. Jó hír, hogy néhány renitens tartozónk kifizette a tartozását vagy annak jelentős részét, igaz a pénzzel nem kezdhetünk sokat, mert elmegy adóra, de legalább az összes kinnlevőségünk visszacsökkent 4,5 millióra. A legnagyobb összeggel tartozóval meg megállapodtunk, hogy a tartozását havi részletekben törleszti (bár még nem kezdte el), így az évet jelentős többlettel zárhatjuk, talán. A törött lábú vezető könyvelőnk meg felépült, így egy kicsit tehermentesítve lehetünk a legdurvább időszakban. A stílusával viszont kis híján elüldözte egy ügyfelünket, így újra erősen elgondolkodtam a fluktuáció jelenleg kimutathatatlan mértékének jelentős megnövelésén. Mivel én is utálom, ha a boltban a szocializmusból itt maradt nénik pofákat vágnak, ha a vásárló kicsit odébb teszi a futószalagon a veknit, mint ahova azt ő szeretné, főnökként elvárható tőlem, hogy én is a megfelelő stílust követeljem meg a beosztottaimtól.

Végül ami az egyik legjobb dolog volt az elmúlt időszakban, az az, hogy amikor megnéztem a Neptunban, hogy megkaptam-e már a jegyeket a fél évvel korábban és az egy hónappal korábban beadott házikra, akkor azt találtam, hogy a még be nem adottakra is megkaptam, azaz a tanárnéni megkegyelmezett nekem, és elengedte az utolsó két gyakorlat kötelezettségeit. Vagy csak figyelmetlen volt, vagy nem tudom, de nem is érdekel, a lényeg, hogy akkora bazi nagy szikla esett le a mellkasomról, hogy még. Én nem szólok, hogy hadd izzadjak már mégis 10 órányit a szabadidőmből. Ti se szóljatok :)

Tegnap vagy ma volt 10 éve annak, hogy ugyanazon a munkahelyen dolgozom. Hogy melyik nap, azt nézőpont kérdése eldönteni, mert anno április elseje vasárnapra esett, így csak másodikán álltam ténylegesen munkába, most viszont a másodika esik hétvégére, na de végül is mindegy. Szerintem az én korosztályomban viszonylag ritka az ilyen 'hűség', hiszen sokan munkahelyről munkahelyre vándorolnak, mindig egy picivel jobb pozíciót és fizetést keresve, ahogy az is ritka lehet, hogy valaki 13 év alatt mindössze a második munkahelyén dolgozzon. Szerencse? Igénytelenség? Bátortalanság? Azt hiszem, egyik sem, de ha egy szóval kellene megfogalmazni az okot, bajban lennék. Talán nem is kell, ha visszatekintek egy kicsit erre a 10 évre.

Amikor középiskolás voltam, apám kerekperec kijelentette, hogy felsőoktatásról ne is álmodjak, mert azt a család nem fogja finanszírozni. Elmegyek szépen dolgozni, és a keresetemmel a családi kasszát fogom gazdagítani, de akkor a mértékről még nem volt szó. Apám valahol úgy gondolkodott, hogy a gyerek az egyfajta beruházás a jövőbe: felnőttkorig a szülő támogatja, hogy aztán megforduljon a tendencia, és ezáltal biztosítva legyenek az öregkori évek.

Érettségi után aztán két lehetőségem volt, elvileg: vagy a számítástechnikában próbálok elhelyezkedni, vagy a másik szakmámat hasznosítom, és valamiféle pénzügyi szakember leszek. Azt már akkor is tudtam, hogy a kettő együtt nem megy, mivel mindkét terület olyan sebességgel és alkalmanként olyan radikálisan változik/fejlődik, hogy bármelyiket választom, a másikat nem fogom tudni nyomon követni, és lemaradok. Végül az élet döntött helyettem: a tavaly meghalt nagybácsim felesége, aki addig anyám helyett anyám volt, megkérdezte a barátnője testvérét, hogy nem akadna-e számomra munka annak könyvelőirodájában. És akadt. Ezt talán lehet szerencsének nevezni, mert a könyvelői szakmában (is) ott a róka fogta csuka állapot: ahhoz, hogy elhelyezkedj, mérlegképes végzettség szükséges, de hogy azt megszerezhesd, több éves gyakorlat kell. Képesített könyvelő természetesen senkinek nem kell, csak mérlegképes, így nehéz a dolga annak, akinek nincs ismeretsége. Zárójelben jegyzem meg, hogy valahol örülök ennek a helyzetnek. Nem azért, mert féltem a helyemet a többi könyvelő-jelölttől, hanem mert egy időben fű-fa könyvelőnek állt, viszont a java része nem értett hozzá, és komoly károkat okozott a szakmának és az ügyfeleinek. Kellett ez a szabályozás, elvégre egy ügyvéd sem akaszthatja ki a tábláját a falra csak úgy, hogy ő akkor mostantól ügyvédkedne. Szóval lehet ezt szerencsének nevezni, de vegyük figyelembe, hogy ehhez én is kellettem. Mondhattam volna azt, hogy inkább magam keresnék állást, kevesellhettem volna a fizetést, akarhattam volna még pihenni pár hónapot az érettségi után, vagy mondhattam volna, hogy én mégis inkább a számítástechnika iránt érdeklődnék, de mégis igent mondtam. Így 1998. augusztusában, alig pár héttel az érettségi után elkezdtem dolgozni.

Hát az a munkahely nem volt egy leányálom. A Péterfy Kórház sarkán, egy belvárosi társasház földszintjén volt az iroda, egy temetkezési vállalkozó mellett. Az is megérne pár szót, de így is hosszú leszek, így arra inkább nem térek ki. Bár két lakás  összenyitása miatt az iroda egyszerre nézett az utcafrontra és a lépcsőházra, sosem volt rendes fény, sosem sütött be a nap. Viszont a falak salétromosak voltak, és állandóan hámlott a festék, a vakolat. Mindenem dohszagú lett. A kabátom, a ruháim, a hajam, mindenem. A főnök baromi fukar volt, állandóan levette a fűtést, örökké dolgoztatni akart, és sosem tett egyetlen pozitív gesztust sem a munkaerő megtartására vagy jutalmazására. Neki jó volt a magas szintű fluktuáció, mert mindig talált magának munkaerőt, aki olyan kevés pénzért is elment hozzá dolgozni. Ha nem így lett volna, én sem szerzem meg a mérlegképeshez a gyakorlatot. Abban az évben 19500 Ft volt a minimálbér, én pedig 20000 Ft-ot kerestem, aminek a felét hazaadtam. Máig nem tudom, hogyan voltam képes a maradékból megélni, miután dohányoztam, és bérletet is vettem. Cserébe viszont megtanultam a szakmát, méghozzá olyan szinten, ahogyan a velem egyidősek valószínűleg nem, a nálam fiatalabbaknak pedig soha nem is lesz esélyük. A főnök ugyanis nagyon nem értett a számítógépekhez, így könyvelőprogram is csak a kettős könyvviteles cégekre volt. Minden mást papíron kellett csinálni. Bérszámfejtés, pénztárkönyv, naplófőkönyv, lapozgatás, javítgatás, átvitel-áthozat, és akkor még a bevallásokat is papíron kellett beadni, és persze mindet két példányban kellett elkészíteni. Úristen, mennyit kellett írni... De az első munkanapomon többet tanultam, mint a suliban négy év alatt, aztán apránként egyre többet. Nem ÁFA-alany egyéni vállalkozó, aztán ÁFA-alany egyéni vállalkozó, majd nem ÁFÁ-s Bt., ÁFÁ-s Bt. és így tovább. Két év után sikeresen rávettem a főnököt, hogy vegyen egy olcsó egyszeres programot, és amikor ezt megtette, néhány nap alatt végeztem a havi munkával. Utána unatkoztam, és egyre jobban frusztrálni kezdett a tudat, hogy mennyire értelmetlen, nehézkes és körülményes ott minden, ráadásul esélyem sem volt arra, hogy valamivel többet keressek. Szerencsére jött a kötelező sorkatonai szolgálat, így volt egy kis pihenőidőm munkaügyileg.

Miután leszereltem, visszavártak a céghez, ami nem csoda, lévén a helyettesítőim felhalmozták a munkát és bénáztak. Akkor már eléggé foglalkoztatott a váltás gondolata, de amíg nem találtam jobbat (el sem kezdtem még keresni), ez is jobb volt a semminél. Kicsivel később azonban az akkori könyvelőtársam (aki most a tulajdonostársam az irodánkban) a váltás mellett döntött, és elkezdett keresgélni. Talált is egy irodát, ahova vezető könyvelőt kerestek, ő pedig bejelentette nálunk a felmondását. Ez azért is érdekes volt, mert őt még én tanítottam meg könyvelni, meg azért is, mert ő borzasztóan bátortalan ilyesmibe belevágni, de mégis elment. Viszont szólt, hogy ahova megy, ott kellene egy könyvelő is, én pedig elmentem egy interjúra, és felvettek. Szerencse? Egy kicsi biztosan van benne, de ha hozzáteszem, hogy az új főnök elméletileg elzárkózott attól, hogy férfi alkalmazottat vegyen föl (egy korábbi rossz tapasztalat miatt), a személyes beszélgetés után azonban mégis változtatott a nézőpontján, akkor egy kicsit csak van benne az én érdemeimből is.

2001. április -án tehát munkába álltam egy sokkal komolyabb irodában, az addigi fizetésem közel kétszereséért. A cégnek rögtön két telephelye is volt, és több mint 10 alkalmazottja, mindent gépesítettek, volt közösségi élet (névnapozások, karácsonyi buli, stb.), szóval sokkal jobb volt itt dolgozni. Az első héten ugyan kicsit meg voltam szeppenve, de nem nagyon foglalkozhattam a pszichémmel, mivel máris rám zúdult egy nagyon komoly feladat, átvenni az elődöm minden munkáját, mindössze 4 nap alatt. Az első napon ugyanis még egy szakmai kamara irdatlan anyagát kellett rögzíteni, és csak másnapra állt be a normál munkamenet. Négy napom volt megtanulni tizenakárhány cég dolgait és négy szoftver kezelését, majd alig pár héten belül jött az éves zárás próbatétele is, de jól vettem az akadályt. A fizetésem máris 25%-kal nőtt.

A következő években bebizonyítottam, hogy hűséges és megbízható alkalmazott vagyok. Az általam könyvelt cégek mennyisége a duplájára nőtt, mindig mindennel időben készen voltam, és bármilyen extra feladat adódott, mindig rám lehetett bízni. Számtalanszor kellett több évnyi anyagot visszamenőlegesen lekönyvelni, jó párszor pedig a szarból várat építeni, de megoldottam. Nem csoda, hogy amikor tanulmányi szerződés iránt érdeklődtem a főnökömtől, egyből rávágta, hogy finanszírozza a továbbképzésemet, és nem csoda, hogy bármikor alkalmazott elbocsájtására került sor (a már emlegetett hátrálás és leépülés miatt), az én nevem szóba sem került. Pedig az évek alatt a két irodából egy maradt, az alkalmazottak felének pedig mennie kellett, én viszont végig maradtam. Elvégeztem a mérlegképest, majd a tanulmányi szerződésben kikötött időt is letöltöttem, közben kétszer költöztünk (mindig Zuglóból Zuglóba), majd tavalyelőtt év végén eljött a pillanat, amikor ismét próbára került a talpraesettségem. Helytálltam akkor is és azóta is: az iroda elméletileg 24%-os gyakorlatilag 50%-os tulajdonosa vagyok, és már csak pár hónap, hogy ez ténylegesen is így legyen, és minden nehézség, kudarc és csalódás után is talpon van a cég, és most már valami nagyon nagy dolognak kell történnie, hogy tönkre menjünk.

Mindig is szerettem a munkámat (bár ennek szintje néha csökkent egy kicsit), de most, hogy magamnak kaparom a gesztenyét és nem másnak, még jobban szeretem. Sokszor panaszkodom, sokszor siránkozok, értetlenkedek vagy csalódok emberekben, sokszor lelkesedek és sokszor puffanok, de érzem, hogy amit teszek, magamért teszem. A magam alatt persze elég tág kört értek. Magamnak építek, menedzselek, tárgyalok, tervezek, és kurva jó. Könyvelni is jó, de egy cég vezetésével kombinálva minden nehézség ellenére is élvezetes. Ráadásul ezzel a töréssel (karrierbeli ugrással) megint egy csomó új, megtapasztalandó dolog vár(t) rám, amiktől előzetesen mindig egy kicsit félek, de aztán ha megléptem, mindig egy kicsit magabiztosabb leszek tőle. Most még csak egy nyakkendős könyvelő vagyok, de napról-napra tapasztalok, és nem kell sok idő, hogy egy öltönyös üzletember legyek.

Most pedig iszom egy pohár pezsgőt, ünneplés címén.