Apróságok

2011. máj. 27.2011. máj. 27. 7:26 - írta: 979
Kategóriák: meleg, munka, vélemény
Címkék: gazdaság, hír, könyvelés, könyvvizsgáló, Metropol, Thomas Mann

SPF-nél a múltkor felmerült, hogy Thomas Mann valóban homoszexuális volt-e vagy mi. Akkor azt írtam (közelmúltbeli olvasmányélményeimet felidézve), hogy az egyik kisregény-gyűjteményének első két története alapján én az "igen"-re szavazok, mivel a Tonio Kröger elején egy kisfiúnak az átlagosnál jobban szimpatikus egy másik kisfiú, a Halál Velencében pedig konkrétan egy pedofil szerelemről szól. Első esetben még a saját szivárványszín szemüvegemre gyanakodtam, a második viszont már túlzottan nyilvánvaló volt ahhoz, hogy ne vegyem észre. Azóta olvastam még egy történetet, ami semleges, majd következett a Mario és a varázsló, amiből meg hadd idézzek egy rövidet:

"- Nos hát, kedves Mario - folytatta -, nagyon szép, hogy eljöttél ma este, és hozzá milyen csinos sált csavartál a nyakad köré, remekül áll az arcodhoz, és bizonnyal sikered lesz vele a lányoknál, a szép Torre di Venere-i lányoknál...
Az állóhelyről, arról a tájról, ahol Mario is állott, kacagás hallatszott - a harcias üstökű giovanotto volt, akiből a kacagás kitört, s aki vállra vetett kabátjában meglehetősen durván és gúnyosan hahotázott.
Marionak megrándult, úgy hiszem, a válla. Mindenesetre megrándult. Talán rándulása önkéntelen volt, s a vállmozdulattal csak utólagosan leplezte azt, egyben jelezve, hogy a sál, akárcsak a torrei gyengébb nem, közömbös előtte."

Nálam 3/1 az arány a melegség javára, de nemcsak ezért, hanem mert a későbbiekben a varázsló a hipnotikus képességével ráveszi szerencsétlen Mariot, hogy a (később nőként emlegetett) szerelmének lássa őt, és megcsókolja a publikum színe előtt, tehát homo-erotikus mozzanat is tetézi mindezt. A megalázás következménye mellesleg tragédia, de nem spoilerezünk...

***

Egy másik idézet, ezúttal a szerdai Metropolból:

" Meglepetés
Magyarország a felzárkózó piacok "meglepetéssztárja" az idén, olyan erősödések élvonalában halad a térség valuta-, részvény- és kötvénypiacain, amilyeneket kevés megfigyelő jósolt- áll a Financial Times elemzésében. Mindez a lap szerint nem jelenti azt, hogy Budapest már kint lenne a vízből"

Kis, apró hír, egy kis ficakban, de nekem már megint eszembe jut, hogy a szocialista kormányok idején valahogy következetesen az ellenkező irányban lepődtek meg, külföldön is, belföldön is. Náluk mindig a negatív irányba kellett módosítani az inflációs-, GDP- és egyéb rátákat, így felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ebben megint politikai alapon működnek a dolgok (a nemzetközi tőke nem szereti a nemzeti kormányokat, mert azok általában nem herdálják szét az országot), vagy egyszerűen csak alkalmatlanok a szakmájukra? A másik, hogy bár a hír abszolút pozitív, a végén - annak viszonylagos gazdasági jelentéktelensége ellenére is - ott a kötelező leszólás is, nehogy má' örülni lehessen bárminek.

***

Végül magánélet: a hét az év legdurvább hete, ha a szakmámról van szó. Ilyenkor van a zárás, annak is a legvége, és bár a cégek 90%-t elintéztük, a maradék tíz százalék csupa renitens, trehány vállalkozó, akinek csak azért nem tudjuk lezárni az évét, mert hiányzik valami (jellemzően az ő közreműködésük). Nem mi tehetünk tehát a késlekedésről, hanem ők, de mégis minket frusztrál az elintézetlenség. A legrenitensebb tartozó legnagyobb cége ráadásul könyvvizsgálatra kötelezett, viszont nemcsak minket, de a könyvvizsgálót sem fizette ki, és nemcsak az idénre, hanem még tavalyra sem. Az meg erre - érthető okokból - a kisujját sem mozdította egész évben. Az egyik engem hívott segítségül a tartozása behajtása érdekében, a másik meg szintén engem kért meg, hogy járjak ki egy kis haladékot még neki. Megtettem, amit tudtam (jó kisdobos könyvelő ott segít, ahol tud), de az álláspontok csak nem akartak közeledni, bár én megjósoltam, hogy az utolsó pillanatban úgyis megegyeznek, azaz a könyvvizsgáló a végén fog kekeckedni, turkálni és újracsináltatni mindazt, amivel már (jobb híján könyvvizsgálat nélkül) elkészültem. És lőn: tegnap megegyeztek, ma pedig jön a nő, miközben hétfőn itt a határidő. Lottózni azért még nem fogok, mert minden kurvakibaszott évben valami ilyesmi történik, és végül mindig az utolsó előtti pillanatban lesz kész minden, nekem pedig az idegsejtjeim éves pusztulásának 90%-a erre az egy-két napra esik, szóval nem volt olyan nehéz megjósolni. De azért jó lenne már egyszer, ha minden gördülékenyen menne, és nem mindig én állnék a szopólánc végén.



Heti sajtószemle

2011. máj. 23.2011. máj. 23. 19:30 - írta: 979
Kategóriák: vélemény
Címkék: Bede Márton, közélet, Lévai Júlia, magyar, Orbán Viktor, politika, sajtó, Sebők János, TótaW

A jövőben valószínűleg többször is lesz ilyen bejegyzés, azaz visszatérően fogom azt a témát firtatni, hogy a sajtószabadság és demokrácia halála ellenére hányan és hányféle módon, milyen körmönfont vagy akár nyílt megfogalmazásokkal ócsárolják a saját nemzetüket, és milyen álokoskodásokkal, csúsztatásokkal, szelektív észleléssel vagy ocsmány hazugsággal manipulálják az (internetes) olvasóikat. Az első adag alig több mint egy hét termése, és a merítés sem túl mély (csak a tetején úszó legnagyobb darabokat halásztam le), de kezdetben megteszi.

Bede Márton: Eurovíziós Dalfesztivál = MENŐ (Index 2011.05.14)

"(...)Emlékezetes volt például a 2007-es év, amikor az őt futtató keresekedelmi csatorna és a hülye magyar bulvár közreműködésével Rúzsa Magdi, pályázata gyakorlatilag nemzeti ügy lett.(...)

Ha Wolf Kati belenevet a fogadóirodák képébe, és esetleg nyerni talál, vagy legalább a dobogóig jut, minden bizonnyal nemzeti hős lesz belőle. Pedig popszempontból kifejezetten konzervatív, a kettővel ezelőtti Madonnát idéző dalocskájával éppen az a baj, hogy még giccsnek sem elég erős.(...)"

Igen, valóban felháborító, hogy akkor is és most is akadtak olyan médiumok (persze csak ilyenkor hülye magyar bulvár), akik 'nemzeti ügyet' csináltak egy hazánkfia (lánya) külföldi szerepléséből. Gondolom, a sportolóinkról is hasonló a szerző véleménye. Másrészt végig 'szép' jelzőkkel illeti Wolf Kati produkcióját, amit én nem láttam, de tök mindegy, hogy milyen, mert nyugodtan írhatta volna, hogy a többieké még szarabb volt. Vagy valamit, de legalább ne a magyart rugdossa.

Sebők János: Wolf Kati kudarcának igazi okairól (HVG 2011.05.15.)

"Sokan vélekednek úgy, hogy ez az ország az energiáit, az erőforrásait, a szellemi-kulturális innovációit belső marakodásokban éli fel, tékozolja el. S mivel mostanában ezt a „harcoskodást” és a hozzá társuló „arcoskodást” (Merjünk nagynak látszani!) immár külföldre is exportáljuk, eközben nemcsak hogy nem marad erő, idő vonzó önkép kreálására, felmutatására, de a világ számára momentán nincs is olyan említésre méltó teljesítményünk, amit nemcsak mi, de a külvilág is sokra értékelne."

...és a rendszerváltás (előtt) óta szakmányban íródott ilyen jellegű írások jócskán hozzá is járultak ehhez a képhez kívül, belül. Az egész ország hálás lehet, hogy a csalódás után még bele is rúgsz. És ami a kedvencem:

"S ha már politika, akkor a Facebookon miért kellett exponálnia magát Orbán Viktornak is („Hajrá Kati!”), ami utóbb igen kontraproduktívnak bizonyult, s vajon most, hogy elmaradt a remélt siker, lesz vigasztalás a látványos bukás okán?"

Természetesen Orbán Viktor (is) hibás, mint mindig, ha ellenzékben van, ha kormányon, de ezt már megszoktuk. De nem annak kéne a természetesnek lennie, hogy egy ország miniszterelnöke, még ha csak két szóban is, de az általa vezetett ország állampolgára külföldi sikerének szurkol? Szerintem igen, és attól, hogy volt elég időnk elszokni tőle, még ez lenne a normális.

Lévai Júlia: Mocskos fantáziák (Népszava Online 2011.05.17.)

"Miután a gyöngyöspatai helyzet totális kifordításával a kormány is hozzájárult a cigányellenesség szításához, ez tovább bátorította a zsigeri gyűlöletet mindig élvező, primitív lelkű embereket. A helyzet kiváló alkalmat kínált ahhoz, hogy legaljasabb fantáziáikat és ártó szándékukat civilizált köntösbe - megformált írásba - öltöztessék, s úgy tegyenek, mintha ettől bizonyítást nyerne a cigányság biológiailag is alacsonyabb rendű volta, az ő magasabbrendűségükkel szemben(...)."

A szélsőjobb szélsőbalról való fikázásának nem is lehetne más módja, minthogy (1) közben átgyalogoljunk a mérsékelt jobboldali kormányon is, és (2) rögtön, indításból hazugsággal kezdjünk. Népszava-módi. Az írás elsősorban egy levélről szól, amit a gyöngyöspatai evakuáltak (pff...) maguk után hagyott "mocskáról" írt egy névtelen szemtanú, és ami vagy igaz vagy nem igaz, de  engem ez egyébként sem érdekel. Viszont azt fájlalom, hogy a cigányok védelmében, a szélsőjobbon keresztül  magyarozik is egy keveset, természetesen csakis gúnyosan, valamint a kormányt is gyűlöletkeltéssel vádolja. Ha ebben a témában bárkit bármivel vádolni lehetett, akkor az a Jobbik és körei, akik odamentek provokálni, az LMP és a Vöröskereszt, akik a hisztériát keltették, és a partvonalon kívülről sápítozó MSZP (és körei), akik ezt az esetet is felhasználták egy kis határon túli mocskoláshoz. A Fidesznek kb. annyi a bűne, hogy belesétált a "Zámoly II." feliratú csapdába, és a suta nyilatkozatai után nem az azóta bebizonyosodottan ludas* lincselőknek baszott oda kettőt, hanem hozott egy törvényt, amivel megint a Jobbik malmára hajtja a vizet, nem mellesleg pedig elvesztette az összes olyan gyöngyöspatai szavazóját, akik korábban kimondottan örültek a Véderő (és hasonlók) járőrözésének, mert végre volt egy pár nyugodt éjszakájuk. Persze ebből a csapdából nem lehetett jól kijönni, ráadásul valamennyit mindenki vesztett rajta. Valaki viszont szólhatna a kedves újságíró 'hölgynek', hogy olvasson utána a történteknek, mert nyilvánvalóan le van maradva.

Tóta W. Árpád: A világtalan város (2011.05.19)

"(...)Pedig 2011-ben éppen semmi nem történt, ami megváltoztatta volna Moszkva vagy Franklin D. Roosevelt megítélését. Hisztis picsák vagyunk, akik minden közvetlen ok nélkül, a telihold hatására világgá üvöltjük a sérelmeinket. Ha Magyarország nő lenne, Alekosz az elsők között küldené haza. De végül is az megtörtént az Eurovíziós Dalfesztiválon. (...)"

Amennyi mocskot okádott már a magyarságra, Tóta W.-t egyszerűen ignorálni kellene. Sajnos mindig képes olyanokat felböfögni, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Most például két mondatban sikerült neki lehisztispicsázni a magyarokat, azt sugallni, hogy még az aljaműsor legalja résztvevőjénél is lejjebb vagyunk, majd bizonyítékként idecitálni egy sokaknak igen fájó, közelmúltbeli kudarcélményt. És mindezt ezért:

"Sem Orbánra, sem Tarlósra nem fognak többen szavazni azért, mert átnevezték a Moszkvát Széll Kálmánra."

És már megint a hazugság, a megszokott módon. Nem át-, hanem vissza-. VISSZA! A tér neve eredetileg is ez volt (miután lett egyáltalán neve), majd 1951-ben a megszálló hatalom seggét nyaló hazaárulók egy újabb nyelvcsapás céljából elnevezték a megszállók fővárosáról. Tiszteletből — gondolom. Bár a Moszkva nem személynév, csak a túlzó analógia kedvéért: vajon elképzelhetőnek tartunk-e New Yorkban Osama Bin Laden teret? Vagy Hirosimában Enola Gay utcát? Tóta W. szlovák nyelvtörvény párhuzamát inkább nem is firtatom, aki akarja, olvassa el, aztán vonja le a maga következtetését.

Ez a bácsi meg teljesen meghibbant, de legalábbis a legelborultabb demokráciasiratók is megnyalhatják mind a tíz ujjukat, ha ezt képesek végigolvasni. Csak egy pár — egybefüggő — mondat:

Bartus László: Az Unió első fasiszta állama (Amerikai Népszava 2011.05.18)

"Amikor a NENYI-t először megláttuk, azt hittük, csak egy bohózat. Nem gondoltuk, hogy előre megfontolt szándék húzódik mögötte. Ideje komolyan venni, miután januártól nem lesz demokratikus alkotmány, nem lesz független Alkotmánybíróság, bíróság, rendőrség, ügyészség, sajtó, semmi, ahol jogorvoslatra számíthatunk, tilos lesz a sztrájk, nem lehet leváltani a korlátlan hatalommal rendelkező kormányt, ideológiai állam jön létre, megkezdődnek a koncepciós perek, boszorkányüldözések, az elbocsátások folytatódnak, idővel megszűnhet a parlament."

A Hit Gyülekezetének (volt) tagja hosszan dagonyázik az egyházellenességben, és az általa kiböfögött, logikusan felépítettnek tűnő, de teljesen elborult hibbantságból a fenti részlet csak egy sokat mondó darabka. Anélkül, hogy hosszan elemezném, mi az, hogy januártól nem lesz demokratikus alkotmány? Tudtommal demokráciában a hatalmat a nép gyakorolja, az általa választott képviselők útján. Választás volt? Volt. Törvényes? Törvényes. Csalásoktól mentes? Nem volt kifogás. Az új alkotmányt az Országgyűlés hozta? Igen. Akkor legitim, és a világ legkártékonyabb 'lapjának' szerzői is legyenek szívesek elfogadni ezt a négy éves, átmeneti helyzetet. Jól mondta Orbán Viktor Brüsszelben, hogy a legtöbb kifogás abból ered, hogy a népek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a 2/3 tényével. A többi meg egy egyszerűen minden alapot nélkülöző fantazmagória, amire jelenleg még csak jelek sem mutatnak. Szerintem valójában csak Bartus vágya. Megszűnhet a parlament bazdmeg...

Végül ismét Lévai Júlia, aki úgy tűnik, egy igen termékeny harcos amazon. Kár, hogy a szavait nem teremtő célra, hanem szellemi pusztításra használja.

Lévai Júlia: Hét mondat a miniszterelnöktől (Galamus-csoport 2011.05.22.)

"7. „A szociális konzultáció végeztével, azaz az emberek véleményének megismerése után a kormány készséggel áll a szakszervezetek rendelkezésére, hogy lefolytassák a szükséges egyeztetéseket.”

Ez a mondat Magyarország mai helyzetének tökéletes tükre.

A kormány szembekerül bizonyos szociális problémákkal, ám nem kéri ki a kompetens szakértők véleményét. Kikéri azonban több millió inkompetens, laikus polgár véleményét nem létező vagy hamis alternatívákról, amit konzultációnak nevez. Mivel a levelet vonalkóddal látták el, az akció arra a fölösleges és romboló munkára készteti a polgárokat, hogy a visszakereshetőségük miatt a legkülönfélébb elméleteken és manipulációkon gondolkozzanak a levél adjusztálásával kapcsolatban."

Lévai Júlia hosszasan elemzi Orbán Viktor egy(-két) közelmúltbeli beszédét, és azon igyekszik, hogy egyes mondatokat elemezve súlyos megállapításokra jusson. Aki akarja, olvassa el nyugodtan, ha még nem unja. Kb. olyan ez, mint amikor még jó régen OV ki merte ejteni a száján az "élettér" kifejezést, és a ballib média hetekig azon pörgött, hogy az a lebensraum magyar verziója, tehát OV náci diktátor. Hitler kedvence meg Wagner volt, tehát Wagner is náci... A rasszistázó-diktátorozó rizsából csak az utolsó pontot emeltem ki, amiből jól kitűnik Lévai elitista, magas lóról lenézős világlátása. Manapság nagy divat minden témában elmondani, hogy "nem egyeztettek a szakértőkkel" (vagy az érintettekkel), mert ezzel is a diktatúra látszatát akarják kelteni. Közben persze mindig elfelejtik megemlíteni Gyurcsány klasszikus "el lehet menni"-jét vagy Kóka "A békákat sem kérdezik meg, mielőtt lecsapolják a mocsarat"-ját, de hát ők aztán demokraták... Szóval nem kérdezik meg az érintetteket, akik nyilván a saját kárukra is a kormánnyal értenének egyet, és véletlenül sem tennének meg mindent az ellenállás és az időhúzás érdekében, hogy aztán 4 év huzavona után ne lehessen elmondani, hogy itt megint semmi nem történt, meg akiknek egy jelentős része még a kormányváltás előttről (esetleg a rendszerváltás előttről) ül a székében, tehát nem éppen a mostani hatalom barátja. Bezzeg megkérdezik a választópolgárokat, akik egytől egyig tudatlan suttyók, és fogalmuk sincs az ország dolgairól. Érdekes, amikor 2002-ben vagy 2006-ban megszavazták a szocialistákat, akkor felkészültek és hozzáértők voltak, nem? (Mellesleg nekem is megvan a véleményem az átlag szavazóról, de az én véleményem nem számít, mert messze nem vagyok olyan okos, mint Júlia asszony).

Ragozhatnám oldalakon keresztül ezt a pár idézett mondatot is (hát még az egészet), de nem az a célom, hogy minden érvvel szembeállítsak egy sajátot, csak azt akartam megmutatni, a héten miként bántották (a magyarok) a magyart. (Bartus meg most kakukktojás volt.)

* sajnos az eredeti videót eltávolították, csak a Mandiner.hu-ra feltöltött részletek elérhetőek



1%

2011. máj. 21.2011. máj. 21. 22:39 - írta: 979
Kategóriák: mindennapok, vélemény
Címkék: adó, hajléktalan, hirdetés, kéregetés, pénz, reklám, SZJA, utca

Péntek éjfélkor lezárult a személyi jövedelemadó bevallások határidőben történő benyújtásának lehetősége, és ezzel együtt az adó 1+1%-áról való rendelkezés lehetősége is. Aki eddig nem küldte be a bevallását, azt jobb esetben pótlásra szólítja fel az adóhivatal, rosszabb esetben kapásból mulasztási bírságot kap, az 1%-okról viszont már utólag sem lehet rendelkezni...

...szerencsére - teszem hozzá én szubjektíven, mivel ha van valami, amit a szakmámmal kapcsolatban utálok, akkor az ennek a felajánlásnak az intézménye. Az ügyfelek, azok alkalmazottai és az ebben az időszakban az utcáról betévedő egyének nagy többsége, azt sem tudja, miről van szó, vagy ha tudja, nem érdekli a dolog, ahogy egyébként engem sem. A kolléganőim viszont reszketnek, hogy ki és hova, és mondja meg, és írjon vissza, és hívjon fel, addig pedig nem lehet befejezni, kinyomtatni, elküldeni, úgy en bloc letudni egy bevallást. Azzal érvelnek, hogy "sok kicsi sokra megy" és, hogy "nehogy má' otthagyjuk a pénzt az államnál", miközben ezek a pici kis összegek a felajánlásunktól függetlenül az államot illetik, pusztán arról van szó, hogy mi mondhatjuk meg (bizonyos feltételek teljesülése esetén), hogy mire fordítsa. Én meg utálom, ha félkész kupacok állnak körülöttem, és utálom, hogy egy ilyen apróságok hátráltatnak a munkámban. Bosszankodom.

Másrészt az is bosszant, hogy ez egy újabb koldulás, amit nem tudok kivédeni, mert még a hálószobámba is betör, ha akarom, ha nem. Amikor elindulok dolgozni (vagy valahova), amíg a háztól a metróig elérek, a szembe jövők egy nem elhanyagolható része potenciálisan cigit lejmol. Van egy park az utca mellett, néha még onnan is utánam futnak az ottani padok mellett ücsörgő hajléktalanok. Az Újpest-Központban lézengők szintén betámadhatnak, az aluljáró lépcsőjét pettyező kéregetők pedig professzionális szintre gyakorolt esdeklő tekintettel néznek rám, hátha kapnak tőlem valamit. Teszik ezt gyerekkel, kutyával, hajlongva és minden egyéb módszerrel. Vannak ott utcazenészek is, azok is a pénzemre hajtanak, de azok legalább tesznek is valamit érte. A metrón néha szurtos kis purgyéval kéreget egy-egy anyuka, a gyorsétteremben vagy a vonaton pedig süketek szeretnének nekem plüssállatkákat vagy kulcstartót eladni. A Thököly-Hungária kereszteződésben újabb cigilejmolók támadása várható, a munkahelyemnél a buszról leszállva pedig a sarkon élő hajléktalan próbálkozik újra meg újra. De ha beértem dolgozni, akkor sem vagyok biztonságban. Telefonon napjában többször is megpróbálnak bennünket rávenni, hogy különféle alapítványoknak, különféle célokra pénzt adjunk céges szinten, vagy ha úgy nem, akkor magánszemélyként. Rohadt idegesítő. Hazafelé ugyanez a helyzet minden sarkon, minden aluljáróban, vagy bárhol, ahol 5 percre meg lehet állni. Tegyük fel, hogy beugrom a Ricsihez, és végigmegyek a Nyugati aluljárójában, plusz megteszek pár saroknyit a Nagykörúton. A hajléktalanok és piára gyűjtő punkok mellett (véletlenül mindig cigány) 'alapítványosok' nyomnak a kezembe képeslapot, amiért persze fizessek vagy adjam vissza. Kurvák (férfi és női) ajánlják fel testüket a pénzemért, vonatjegyre gyűjtők ugranak elém, és elkezdik szajkózni az "irataimat, pénzemet ellopták..." kezdetű mantrájukat, krisnások tukmálnak rám érthetetlen szövegű könyveket, vagy éppen a szcientológusok akarnak ingyenes stressz-tesztre berángatni a sátrukba. Utóbbiak a legrosszabbak, ők a lelkemet akarják.

Minderről nem az alapítványok tehetnek, de arról igen, hogyha mindezt 'túléltem', és végre hazaérek, a postaládámban egy kupac boríték vár, amelyben az adóm egy százalékért kuncsorognak, a tévében frappáns reklámok akarnak ugyanerre rávenni, az internetes oldalak szélén, sarkán és mindenhol pedig linkek, bannerek, reklámok villogtatják ugyanezt az üzenetet. Úton-útfélen kopasz gyerekek, csontsovány, kócos, tetves kutyák, bánatos tekintetű emberek versenyeznek egymással a pénzemért és az ingerküszöböm egyre magasabbra tornázásáért. Sikerült nekik: most már olyan magas az ingerküszöböm, hogy mindezt úgy nagyjából leszarom, a fülem süket, a szemem vak, és az sem nagyon izgat, hogy micsoda irdatlan pénzeket költenek el reklámra és az egymással való versengésre, éppen azért, hogy én újabb pénzeket juttassak nekik.

Ettől függetlenül tudom, hogy a magyar adórendszernek ez az intézménye hasznos, tényleg sok problémát lehet így megoldani, a pénzek úgy nagyjából jó helyen landolnak (más kérdés, hogy a reklámok és az esetleges gazemberkedés mennyit visz el belőle, de erre úgysincs hatásunk), és bízom benne, hogy egyre többen ajánlják fel, ami nekik semmibe sem kerül, DE kérem, ne ennyire erőszakosan! Az utcán közlekedő ember számára ez már mindennek a teteje, és ebből kifolyólag az erőszakos tukmálás kontraproduktív is lehet.

De most legalább megint van egy évnyi nyugalmunk...



Miért olcsóbb a Milka csoki a sarkon, mint bárhol máshol?

2011. máj. 17.2011. máj. 17. 22:31 - írta: 979

Címkék: Ajrópunió, csalás, csokoládé, fogyasztóvédelem, média, Milka, termék

Nemrég nyílt egy új üzlet az iroda közelében, amolyan százforintosféle, a kolléganőim meg erőszeretettel járnak ki oda például csokit venni. Minden olcsóbb ott, mint a legtöbb helyen, meg kapni fornettis ótvarpogácsát is, de ami a legjobb benne, hogy a Milka csokoládék mindössze 200 Ft-ba kerülnek, táblánként. Ez sokkal olcsóbb, mint bárhol máshol. A Matchban pl. 269-289 között vannak, egyes éjjel-nappalikban meg nem ritkán 300 felett.

Eleinte nem is kerestem az eltérés okát (biztos nyitás utáni vevőcsalogatás...), de aztán csak nyugtalanítani kezdett a világegyetem e súlyos anomáliája. Mi ilyenkor az első gondolat? Biztos lejárt a szavatossága! Nos, az aluljárókban a cigány árusoktól vett édességek 90%-val ellentétben ezeknek nem járt le, sőt, még hónapjaim lennének arra, hogy felzabáljam őket. Sem kifehéredésnek nincs nyoma, sem szakadt csomagolásnak, molylepkének, penésznek vagy bármi másnak. Viszont legutóbb, amikor a csomagolást tüzetesen vizsgálgattam, felfigyeltem arra, hogy egy deka magyar szó nincs rajta. Mindenféle népek nyelvein ott a megnevezés is, meg az összetevők listája, de magyarul nincs. Ahá, szóval nem a magyar piacra szánták! A boltos biztos kiment külföldre, megvette olcsónért, ezért tudja itthon is potom összegért adni (plusz nyitási akció, plusz ez meg az).

Erre ma megláttam ezt, és rögtön felment bennem a pumpa. Hiába mondom bazmeg, hogy 'állítólag' egyes bútorüzletek következetesen azokat a termékeket hozzák Magyarországra, amiket Nyugat-Európában szem elé sem mernének tenni, az ilyen kijelentésre válaszul csak amolyan "persze-persze" nézéseket kapok. Pedig köztudomású egyes vegyesbolt-láncoknál is, hogy az olcsóságuk garanciája a termékeik szemét mivolta. Német-német, de azt a német meg nem eszi, az nekünk készült. A bútorlapban sem lehet ám mindenhol annyi és akkora görcs, mint nálunk. A népek meg mennek, és megveszik, amiért csak részben lehet őket hibáztatni. Ha nincs miből zabálni, érthető, hogy a Tesco-ban is csak az alsó polcok áruira fussa, rájuk nem is haragszom emiatt. Akinek viszont van miből költeni...nos, sajnos azok is megveszik a sok szart, mer' olcsó, mer' most akciós, vagy mert egyszerűen nincs meg bennünk az a tudatos fogyasztói magatartás, ami a nyugati emberek közt sokkal alapvetőbb. Megvesszük a dupla mennyiséget drágábban (holott a nagyobb kiszerelésnek olcsóbbnak kellene lennie), eltűrjük, ha packáznak velünk a boltban, ha ránk szólnak, hogy a régebbit vegyük "mert abban is ugyanaz van", ha pofákat vágnak kiszolgálás közben, satöbbi. Szoktam ezekkel foglalkozni, mert nem tudok beletörődni abba, hogy 20 év sem volt elég ahhoz, hogy mi megtanuljunk vásárlókként, az eladók pedig eladókként viselkedni. Pedig ez nekünk igazán nem kerül semmibe, nekik viszont nagyon sokba kéne, hogy kerüljön, ha nem képesek európai minőséget európai módon eladni nekünk. Miért ne adná el a balatoni Laci-konyhás a nyálkás, büdös halat, ha az egyetlen félnivalója, hogy az ÁNTSZ éppen nála csap le (aminek kicsi az esélye), és ha meg is történik, többet keres az egészen, mint amennyi a büntetés?

Hozzáteszem persze, hogy a bejegyzés (ismét) csak amolyan szabad asszociáció a linkelt hír kapcsán, elvégre a vizsgált gyártók közül a Milka csokoládét készítő cég követte el a legkisebb csalást. A fenti kis sztorit csak azért kötöttem ide, mert az is éppen a napokban történt. Viszont az, hogy Kelet-Európában nem garantált, hogy a termék valódi, alpesi tejből készült, az én világomban egyből azt eredményezné, hogy a Fogyasztóvédelmi Hatóság hivatalból már el is indította az eljárást, amiért a reklámokban mégis ennek határozott állítása szerepel. A hír eredetije több hónappal ezelőtti, vizsgálatról és százmilliós büntetésről még sincs szó, tehát nem indította el...

Azt is tudom, hogy súlyos különbség van aközött, hogy valaki nem engedheti meg magának a prémium (vagy csak normális) minőségű termékeket, ezért a legolcsóbb és legrosszabb minőséget választja, meg aközött, hogy a megfelelő ismeretek hiányában nincs is módunk mást választani. Az ugyanis, hogy másodrendű állampolgárok vagyunk a termékek minőségét tekintve is, egészen eddig nem volt nyilvánvaló, egyáltalán nem is választhattunk tehát. Megvettük, azt' kész. Persze lehetett volna országos botrányt csinálni belőle, felülvizsgálni, cáfolni/alátámasztani a szlovák eredményeket, de ez nyilván nem fért bele a médiatörvényes, alkotmányozásos, demokráciavégés őrjöngéssel teli médiumokba, csak a jobboldali orgánumok írtak róla (azaz pontosabban: rákerestem, de tényleg, és leszámítva erdélyi és felvidéki, magyar nyelvű online lapokat, meg pár jobbos(nak mondható) internetes terméket, semmit nem találtam. Persze talán nem voltam elég alapos). Én viszont fontosnak tartom a témát, ezért is tartottam bejegyzésre érdemesnek. Érzékeny vagyok erre, nem véletlen, hogy anno volt egy fogyasztóvédelmi blog-kezdeményezésem, ami érdektelenségbe fulladt — sajnos. Ez is jellemzi a tudattalan vásárlási szokásainkat...De hogy valami jót is mondjak, legalább a Tékozló homár és más blogok kinőtték magukat, és tényleg sokan olvassák őket.

Szóval a Milka még csak hagyján, de mi az, hogy a bolgároknak szánt fűszercsomagok (a Kotányi ráadásul nem is magyar?) 10%-a konkrétan szemét? Mi az, hogy a magyar fűszerek nedvességtartalma magasabb, mint nyugaton? Mi az, hogy a Coca-Cola nálunk máshogy és másból készül, mint máshol? Nem arról volt szó, hogy az a világon mindenütt egyforma? Arról volt szó, persze, én meg egy év leforgása alatt megtapasztaltam, hogy mind a lengyel, mind a szlovák, mind a román Coca-Cola más ízű mint a magyar (mind szarabb is), szóval ezt a kijelentést már akkor áttettem a hazugság fakkba... Mi az, hogy a magyaroknak szánt kávé színe és állaga eltér a nyugatitól, ÉS mi az, hogy ezek egy része ráadásul még drágább is nálunk, mint ott? Persze, tizedannyit keresünk, aztán még többet is fizetünk az élelmiszerért. Minő igazságosság! (És itt a válasz a 200 Ft-os Milkára is. Nem kell ide gyártótól vásárlás, meg a nagykereskedők kihagyása az értékesítési láncból, olcsóbb azt' kész.)

És most, hogy ezt tudjuk, hol a felháborodás, hol a bojkott, hol vannak a bírságok? Az ÁNTSZ, a GVH, a Fogyasztóvédelmi Hatóság meg Zacher Gábor miért nem adják egymásnak a kilincset az említett cégek képviseleteinél? Addig ne akarjunk a Nyugatra mutogatni, amíg mindezt eltűrjük.



Már megint egy szekrényben turkáltam...

2011. máj. 15.2011. máj. 15. 13:57 - írta: 979
Kategóriák: memories
Címkék: barátok, emlékek, gyerekkor, középiskola, szerepjáték, Tamás, túra

...és egy csomó olyan dolgot találtam, amiről eszembe jutott ez-az. Éppen tegnap kérdezte tőlem Tamás, hogy akadnak-e még a lakásban olyan helyek, amiket nagyanyám halála óta nem túrtam/szelektáltam végig, én pedig simán rá is vágtam volna, hogy nincsenek, ha nem éppen pár órával korábban dagonyáztam volna a kincseim között. Más kérdés, hogy ezek eddig is a saját dolgaim voltak, csak éppen hónapok óta nem nyitottam rájuk. Most viszont egy régi könyvet vagy füzetet kerestem, mivel az éppen aktuális nagy tervhez szükség volt rá. Erről majd akkor, ha tényleg belevágok.

Találtam például egy halom régi, középiskolás matekfüzetet. Szinte minden más tantárgyhoz tartozó anyagot kihajítottam már, de ezeket megtartottam, mivel úgy éreztem, hogy szükség lesz rájuk, ha majd felvételizek valahova. A felvételi megvolt, sőt, lényegében ki is jártam egy egyetemet, szóval semmi nem indokolta, hogy több száz spirálfüzet-oldalnyi X-et és Y-t őrizgessek. Ma reggelig a szekrényemen halmozódtak, azóta pedig a konténerben várják a szemétszállítókat. A matekkal egyébként sosem voltak különösebb nehézségeim, bár a geometriánál kicsit mindig jobban megizzadtam, mint a többi tananyagnál. Szép is lett volna, ha nem megy, mert hát az egyetem, a vállalkozás-gazdaságtan, a pénzügy, a számvitel és más tárgyak elvégzése nemigen ment volna különben. Szerencsére elég jó tanárunk volt, aki bőven ellátott minket házi feladattal, azt számon is kérte rajtunk, erőltette a tempót, rendet tartott órán, és nem tudás esetén szórta a karókat. Akkor nem annyira szerettük (bár második év végén (amikor nem ő tanított minket) mégis visszaköveteltük), csak érettségi után jöttünk rá, mennyire jó volt ez a szigor. A rossz nyelvek szerint alkoholista volt, és valljuk be, előfordult, hogy szünet végén nem nagyon talált bele a kulcslyukba, de egyébként sosem lehetett látni vagy érezni rajta az ittasságot.

Találtam két, a gerincemről készült röntgenfelvételt is. Ezeket akkor csináltattam, amikor hivatásos katonának jelentkeztem. Felvételiztem a ZMNE-re, de már az orvosi alkalmasságin kibuktam, éppen a gerincem miatt. Nem kétséges, hogy ha ezen átmegyek, akkor a fizikai alkalmassági lett volna a vesztem, de ez már mindegy is. Sorkatonának jó voltam, hivatásosnak nem...teszem hozzá: szerencsére. Egészen máshogy alakult volna az életem, és valószínűleg a legkevésbé sem tudhatnék magam mögött annyi sikert, mint eddig. Bementem, megvizsgáltak, és azt találták, hogy a gerincemben túl sok a görbület, mellesleg pedig meszesedik. Elmentem tehát a reumatológiára, ahonnan elküldtek röntgenre, majd az eredményeket látva gyógytornára és gyógymasszázsra. Ezeket teljesítettem, majd szartam az egészre. Bajom sincs, a tartásom meg úgysem lesz már olyan, amilyennek lennie kellene, így az egész hacacáréra csak ez a két felvétel emlékeztet.

Találtam aztán néhány angol nyelvű szerepjáték-kiegészítőt. Talán régebben említettem már, hogy kamaszként nagy RPG-fan voltam, és talán arra is utaltam, hogy minden bizonnyal ez (és a segítségével szerzett barátok garmadája) mentett meg az öngyilkosságtól. Amikor a gyerekkorod egy nagy romhalmaz, amikor az otthonodban egy gyűlölt családtag vagy, akinek még a köszönést is megtiltja egy idegen, akinek nagyobb hatalma és több joga van mindenhez, mint neked, aki oda születtél...nos, akkor szükség van valamire, legalább valami apróságra, ami örömöt okozhat az életben. Nekem ezen örömök egyike a szerepjátékozás volt (ugyebár ez nem színművészkedés, hanem egyfajta társasjáték). Évekig voltam mesélő, és jó sok alkotó energiámat lekötötte ez az időszak, amikor meg szerettem volna valami kis alkotói szünetet, akkor vettem magamnak gyárilag készített kiegészítő(ke)t. Mivel abban az időben normális magyar RPG nem létezett (ez még a MAGUS előtt volt), csakis angol nyelvű jöhetett szóba, amit meg nem teljesen értettem. Az annyi-amennyi nyelvtudásom jelentős részét is innen szereztem, leszámítva persze a nyelvtant, mert azért az a suliból ragadt rám. Ennek is volt haszna (leszámítva, hogy még mindig élek). Kicsit belelapoztam egyik-másik ilyen könyvbe, és jót mosolyogtam, amikor megláttam, ahogy a kis ceruzás fordításaim ott figyeltek az akkoriban még ismeretlennek számító szavak fölött.

Találtam még egy üveg 2 decis, Royal márkájú vodka szeszesitalt. Neki neve is van, II. Lajos. Amikor a legjobb barátommal az országot jártuk túrázás címén, egy alkalommal vettünk egy ilyet, hogy majd az út végén megisszuk, amolyan jutalom gyanánt. Majd ezzel ünnepeljük, hogy elértük a kitűzött célt. Jó pár kilométert utazott a táskámban, amikor is a szarvaskői vasútállomáson kialakított turistaszálláson kómázva egyedül elfogyasztottam (merthogy a társam fizikailag eléggé kész volt az egy hetes gyaloglás végén). Na, ez nem az az üveg, hanem annak az utódja, ugyanis kitaláltuk, hogy ezentúl mindig lesz nálunk egy pont ugyanilyen, amit sorszámozni fogunk. Ha már Royal, akkor nevezzük el királyokról, és hogy ne zavarodjunk bele, válasszunk olyat, amiből jó sok volt. Így esett a választás a Lajosra. De szép is volt.

És hogy az összes használati útmutatót, mobiltelefon-porhüvelyt és egyéb kacatokat ne soroljam fel, már csak egyre térek ki, az első munkahelyemen készített "műalkotásaimra". Az akkori főnököm nagyon le volt maradva a technikával, ezért mindent papíron kellett csinálni. Egy idő után azonban érezte, hogy ez nem fog sok jóra vezetni, mellesleg látta bennem a potenciált a számítástechnikai megoldások bevezetésére, szóval beszereztünk egy könyvelőprogramot. Azt gyorsan kitanultam, aztán azon toltam, amit csak lehetett, aminek következtében természetesen az addig tollal körmölt munka már a hónap felénél kész volt. Ezt bevallani nyilván nem akartam, ezért elfoglaltam magam, ahogy tudtam, például a Paintbrush-sal rajzolgattam (net akkor még nem volt). Ha valamiről úgy gondoltam, hogy egészen jól sikerült, akkor ki is nyomtattam, ezek akadtak most a kezembe. Ha lesz időm beszkennelni vagy lefotózni őket, akkor csinálok a blogon egy tárlatot belőlük. Mondjuk ne számítsatok nagy dolgokra...

Szóval ilyesmiket tárolgatok még mindig, és a fent felsoroltak (és fel nem soroltak) nagyja most is megúszta a kidobást. Más részük viszont nem, szóval az emelet terhelése ismét csökkent vagy 10 kilóval.



The Stratagems

2011. máj. 8.2011. máj. 8. 16:03 - írta: 979
Kategóriák: vélemény
Címkék: függőség, internet, játék, stratégia, szórakozás

Ez a bejegyzés nem lesz túl izgalmas a többség számára — ha a hosszú kihagyásaim után jár még erre valaki egyáltalán, — de mivel a mostani időszakom egyik meghatározó momentumáról van szó, már csak a blogom napló jellegénél fogva is foglalkoznék vele.

Eltűnésem egyik oka az (bár a vitathatatlanul az egyik legjelentéktelenebb), hogy megtaláltam magamnak a legösszetettebb, legtöbb célt felvonultatni képes, leg-, leg- leg- internetes játékot, amiben sikerült elég alaposan elmerülnöm, az utóbbi hetekben ráadásul egy olyan esemény zajlott benne, ami még a szokásosnál is több figyelmet igényelt tőlem. Mint azt egy régebbi bejegyzésben (ez a hét dolog rólam izé) már írtam, ha bármilyen függésre is hajlamos vagyok, akkor az a játékfüggőség. Nem szerencse-, hanem a hétköznapi értelemben vett játék, de ez így is lehet —egyesek szerint — káros. Ezért is nem vetem bele magam bele például a World of Warcraftba vagy az ahhoz hasonló alkotásokba, mivel tökéletesen tisztában vagyok a függésre való hajlamommal, de az ilyeneknél kevésbé összetett, kevésbé összpontosított figyelmet igénylő játékokra mindig kapható vagyok. A netes játékok pedig ilyenek, pár kattintás egy felmosás meg egy mosogatás között, aztán mehet tovább az élet. De nem is önmagukban a játékokkal van a baj, hanem velem, mert nekem mindig legjobbnak, legnagyobbnak, legelsőnek kell lennem bennük (lévén ezek jellemzően kompetitív, közösségi cuccok), különben meg egy irodában dolgozom, ahol igazán nem zavar be a munkámba, ha néha benézek, hogy állnak a dolgok a virtuális térben. Kattintok párat, aztán dolgozom tovább. Ez elég jó alapot ad ahhoz, hogy az otthoni kattintgatásokkal együtt joggal pályázzak a legszebb/legnagyobb/legjobb, stb. címre, "csak még ezt", "csak még azt" , "csak még egy kicsit", és hopsz, már függő is vagyok. Viszont ha azt vesszük, hogy eddig mindig mindent meguntam, pont azért, mert gyorsabban jutottam a lehetőségek maximumáig, mint ahogy a fejlesztők újítottak, most pedig találtam egyet, ami mellett semmi más labdába sem rúghat, még nyertem is az ügyön, hiszen kordába tereltem a függőségemet. Egy-egy játék evolúciója nálam ugyanis a következő: felfedezés, izgalmakkal teli felderítés, totális elmerülés, kimaxolás, rutinból kattintgatás, unalommal teli ragaszkodó függés, törlés. Ha valamelyik érdekes, de túl egyszerű, akkor keresek egy másikat mellé, így előfordulhat, hogy egy időben 4-5 játékkal is foglalkozom, ami tényleg beteges szintet tud megütni, meg is kapom érte a magamét. Erre most jött egy, ami mellett zsupsz, mindent kiirtottam, és csak ő maradt egyedül.

(Hozzátenném egyébként, hogy a fentiekkel nem valami szánalmas, mentálhigiénés problémákkal küszködő egyén képét akarom magamról festeni, hiszen erről szó sincs.  Nekem ez a szórakozásom azokban a fél percekben vagy 5 percekben, ami két muszáj között adatik, vagy ezzel kötöm le a figyelmem, amikor háttértévézek, amikor valami pusztán felületes figyelmet igénylő dolgot csinálok. Még akkor is, ha esetenként akár fél órát is előtte ülök, egybefüggően.)

Ha valakinek mond valamit a Travian, akkor az tudja, miről beszélek, amikor azt mondom: na ez olyan, mint az, csak a köbön. Aki meg nem tudja, mi az, de érdekli az ilyesmi, annak elmesélem, hogy a Joyfort The Stratagems című játéka a II. Világháború alatt zajlik. Jelenleg 11 szerveren folyik a harc, amik a VH különböző időpontjairól és jelentős helyszíneiről kapták a nevüket (Sztálingrád, Dunkerque, stb.), de ennek nincs különösebb jelentősége, lévén minden szerver egyforma. A játékosok egy-egy parancsnokot jelképeznek, akik városokat foglalhatnak el, csapatokat építhetnek, támadásokat indíthatnak, tiszteket toborozhatnak és sok egyéb mást tehetnek egy 539x539 mezőből álló terepasztalon, jellemzően egymás ellen. A térkép úgy néz ki, hogy középen van egy nagy, egybefüggő tenger, körben pedig a kontinensek egyes szeletei helyezkednek el, messze nem a valóság alapján, (de ez nem is érdekes). Induláskor minden játékos választhat egy kontinenst, ahol kap egy várost, véletlenszerűen, innen indul. A városok két részből állnak: nyersanyag-termelő szektor és katonai szektor. Mindkettőben különböző épületeket lehet felhúzni, egyéni elosztás szerint. Ezek — ahogy minden más is a játékban — nyersanyagokba kerülnek, és egy bizonyos időbe telik az elkészültük. Mindegyiknek 10 (némelyeknek 12) szintje van, és minél nagyobb egy épület szintje, annál több dolgot tud, annál erősebben/gyorsabban tudja, de annál több nyersanyagba kerül felépíteni és az annál tovább is tart. A nyersanyag-termelő szektorban gyárakat és gabonamezőket lehet építeni, amelyek a nyersanyagokat termelik (ezek: kaja, olaj, acél és ritka fém), a katonai szektorban pedig mindenféle reptereket, tankgyártó üzemeket lehet felhúzni, valamint lakóházakat, ugyanis itt a lakosság is erőforrásnak számít. Azok adják az 5. nyersanyagot, a pénzt, de ők dolgoznak a gyárakban és a katonák is belőlük lesznek. Ez már továbblépés a Travianhoz képest, mert ott ilyen nem volt. A lakosság fontos tényező, és ügyesen kell balanszírozni az adókkal, ha egyensúlyt szeretnénk elérni. Túl sok minden múlik rajtuk.

A városok körül/között mindenféle vadon van, amelyek elfoglalása az adott város nyersanyag-termelésén dob egy kicsit (vagy sokat). Az erdő kaját ad, a mocsár olajat, a hegység acélt, van egy terep a ritka fémekre és léteznek még síkságok, amik semmit nem adnak, viszont azokon lehet csak újabb városokat alapítani. Léteznek még mélytengeri olajmezők és szigetek, amelyek a tengeri mezőkön vannak, és az elfoglalásuk nem könnyű, valamint gépi városok, amelyek igen komoly ellenfelek, és nem lehet őket elfoglalni (viszont mégis megéri megtámadni őket), valamint voltak speciális mezők, amiket egyelőre kiszedtek a játékból, mert senki nem volt elég erős ahhoz, hogy kezdhessen velük valamit. De majd visszakerülnek — állítólag. A vadonnak és egyéb mezőknek szintén van szintje, mint az épületeknek, ettől függ, mennyire magas bónuszt adnak és mennyi védőt kell legyőzni az elfoglalásukhoz. Minden városhoz annyi ilyen mezőt lehet csatolni, ahányas az adott város főépületének szintje, de bármikor el lehet dobni egy már elfoglalt mezőt, már csak azért is, mert a szintjük (és ezzel együtt az adott bónusz) 24 óránként csökken egy szinttel. Meg lehet őket rabolgatni is (amikor adnak valami egyszeri adagot az ott szerezhető anyagból), de ez nem éri meg, mert túl sok olajat kell felhasználni, annyit meg nem adnak cserébe. Ja, ha már itt tartunk a seregek mozgatása olajba kerül: minél messzebbre akarunk támadni/menni, annál többe, ráadásul egységenként eltérő a felhasználás, és minden egység csak valamennyi cuccot cipelhet magával, azaz egy bizonyos távolságon túl már teherautókat is kell a csapatokhoz csapni, hogy legyen, ami a szükséges olajat viszi. Az egységek 'tárolása' pedig természetesen kajába kerül, de ez kiváltja azt a buta dolgot, hogy egy városban csak X db egységed lehet. Nem, annyit tárolsz, amennyit csak akarsz, pontosabban amennyit etetni bírsz, ugyanis ha elfogy valahol a kaja, az egységek dezertálni kezdenek, a visszavásárlásuk pedig kurva sok pénzbe kerül (ezt sikerült megtapasztalnom a múlt hétvégén...).

Az épületekben 20-féle egységet gyárthatunk, 14 harcit, 4 védőt és 2 egyéb egységet. Ezeket a legkülönfélébb kombinációjú nyersanyagok segítségével, eltérő idő felhasználásával készíthetjük el, és a legtöbbjüknek előfeltétele is van (jellemzően valamilyen épület vagy már kifejlesztett technológia). Mindegyik rendelkezik 12 tulajdonsággal, úgymint: sebesség, életpont, támadás földi, légi, vízi járművek és erőd ellen, páncélzat, lőtávolság, teherbírás, népesség, étel fogyasztás és olaj fogyasztás. Az életpont és a támadások értelemszerűen a harci paraméterek, ahogy a páncélzat, a lőtávolság és félig-meddig a sebesség is, ez utóbbi ugyanis a térképen való közlekedés idejére is hatással van. Az étel fogyasztás azt mutatja meg, mennyi kaja kell egy darab fenntartásához, az olaj fogyasztás azt, hogy egy mező megtételéhez mennyi olajra van szükség, a népesség pedig, hogy egy darab legyártásához (a nyersanyagokon kívül) hány dologtalan emberkére van szükség. A harci paraméterek alapján az egységek kő-papír-olló módon hatékonyak vagy haszontalanok egymás ellen, de ezt a paraméterek alapján és tapasztalati úton is kiismerhetjük. Az egységek röviden:

Gyalogság: a leghaszontalanabb egység, amiből soha nem érdemes egyet sem gyártani. Bazi lassúak, és ezzel az egész sereget is lelassítják (az olajfogyasztást pedig az egekbe tolják), minden csatában utoljára kerülnek sorra, és semmit nem képesek kiirtani.

Motorizált gyalogság: bazi gyorsak és bazi gyengék. Taktikai okokból pár darabot érdemes használni néha.

Páncélozott jármű: a légierő ellen hatékonyak, de semmi másra nem jók. Az én első helyezésemhez sem kellett pár darabnál több belőlük.

Könnyű tank: elég gyors, de még mindig elég gyengécske. Feleslegesek.

Nehéz tank: na, ez már egy hasznos egység, mivel kurva magas a páncélja, ezért masszív seregek ellen is nyugodtan bevethető, az első vonalban. A védművek ráadásul mindig őt lövik, ezért jó golyófogók, amíg a rakéták lőtávolságba érnek.

Önjáró löveg: a második legmesszebbre lövő szárazföldi egység, ami különösen hatékony a légi egységek ellen. Ebből már érdemes gyártan, tízezrével.

Rakéta: a gyalogság után a leglassabb egység, viszont a legmesszebbre is lő, méghozzá jó nagyot. Baromi sérülékeny, ezért vigyázni kell rá a csatákban, ráadásul a légierő ellen szinte teljesen hatástalan.

Teherautó: nem harcolni van, hanem nyersanyagokat vagy pénzt kocsikáztatni. Ha rabolni megyünk, érdemes jó sokat vinni belőle, hogy zsíros legyen a zsákmány.

Kémrepülő: ezt sem harcolni találták ki (max. egy darabot, az ellenség feltartására), viszont segítségével megnézhetjük, mi vár ránk az egyes mezőkön. ha más játékost kémlelünk vele, akkor az erőviszonyoktól függően mindet lelövik, egyiket sem lövik le, vagy valamennyi elpusztul belőle, és valamennyi infot megtudunk (ami sok minden mástól is függ)

Vadászgép: baromi gyors, nagy mennyiségben pedig nem sok esélye van ellenük semminek sem. Mire megmozdulnak, végük van. A leghatékonyabbak más repülők ellen, a legvédtelenebbek a védművektől és a vízi egységektől.

Bombázó: kissé lassabb, mint a vadászgépek, kicsit védtelenebb is, de a szárazföldi egységek ellen sokkal brutálisabb.

Romboló: vízi egység, amit csak tengerparti városban lehet gyártani. Nemigen jó semmire.

Tengeralattjáró: gyors és a hajók ellen brutális (ha egyáltalán eljut a közelükbe, mielőtt azok szétlőnék).

Csatahajó: na, ez már masszív. Iszonyú vastag páncél, iszonyú sok életpont, brutális tűzerő és lőtávolság. Szárazföldön sajnos nem lehet vele támadni...

Repülőgép anyahajó: ha van a csatahajónál is erősebb egység, akkor ez az. Mindenben durvább, viszont a gyártási ideje valami siralmas, legalább egy óra (valódi óra)/darab. Csak összehasonlítás céljából: egy gyalogost kb. 30 másodperc legyártani.

Speciális egységek: ilyenem még nincs, és egy ideig nem is lesz (ergo senki másnak sem), de a leggyorsabb, legerősebb és legsebezhetőbb egységnek tűnik.

Van még négy védmű is, amik nem mozoghatnak a csatában, nem lehet velük támadni sem, csak a városokat védik. Ezek: bunker, aknavető, tankelhárító és légelhárító ágyú (vagy mi). Nem zabálnak, nem kell hozzájuk olaj sem (mivel nem mozgathatók), viszont az össz darabszámuk függ az adott város falának szintjétől. Rohadt sokáig tart őket legyártani, rohadt sokba kerülnek, és csak akkor vesznek részt a csatában, ha azt megpróbálják elfoglalni, rabláskor nem.

A csaták egy kicsinyített terepasztalon zajlanak, két dimenzióban. Minden egységről eldönthetjük (erre körönként 25 másodpercünk van), az adott körben mit csináljanak: nyomuljanak, álljanak egy helyben vagy hátráljanak, és melyik ellenséges egységet lőjék. A döntést típusonként hozhatjuk meg, mivel minden típus egy kupacban mozog a terepasztalon. Szar is lenne 80 ezer vadászgépnek egyenként parancsot adni... Az összecsapás mindig egy pontban (síkban történik), a két egymáshoz érő egységcsoport között. Amíg valamelyik el nem takarította a másikat az útból, egyetlen más egység sem közelítheti meg a hátrább levőket, ezért hasznosak nagy lőtávolságú egységek. Amíg középen megy a csetepaté, azok a háttérből szórják az égi áldást. A csatát irányítani természetesen csak akkor tudjuk, ha a harc pillanatában a gépnél ülünk. Ha máskor támadnak meg, akkor csak a támadó fél tud irányítani, a mi egységeink pedig önjáróak. cserébe viszont beállíthatjuk, hogy az egyes támadási formák esetén hogyan viselkedjenek. Nagy stratégiázási lehetőség így persze nincsen: mennek előre, mint a meszes, vagy maradnak egy helyben. De legalább van egy ilyen lehetőség.

Na, még pár apróság, aztán befejezem, mert lassan már szabálykönyv-szintű ez a bejegyzés, nekem meg nem az a célom, csak a kedvcsinálás.

A Traviant ismerők már így is jó pár különbséget felfedezhettek, de jöjjön a többi:

1. A kutatóközpont nevű épület segítségével huszonegyféle technológiát fejleszthetünk sok-sok pénz és idő segítségével, egyenként 10 szintre. Ezek mindegyike hatással van valamilyen játékbeli dologra, az építési időre, az egységek haladási sebességére, a kémkedéskor kapott információ részletességére, sok-sok harci tulajdonságra és egyebekre. Zömének előfeltétele is van: egy másik technológia valamilyen szinten és/vagy megfelelő szintű épületek.

2. A játékban mindenféle stratégia nevű dolgot szerezhetünk (vehetünk, találhatunk vagy kaphatunk csak úgy). Ezeket tetszés szerint felhasználhatjuk, és vagy egyszeri hatásuk van, vagy egy bizonyos ideig működnek. Vannak, amik a nyersanyag termelésünket dobják meg 25%-kal, egy vagy több napra, mások a harci paramétereken erősítenek ideig-óráig, tapasztalatot adnak a tisztjeinknek, rövidítik az építési, gyártási vagy kutatási időt, és sorolhatnám. Van vagy 60 különböző belőlük. Ez hihetetlen változatosságot és igazi stratégiai élményt nyújt.

3. Az eddig megismertek alapján kb. 200 küldetés is létezik, melyek teljesítésével egyrészt megtanuljuk a játékot, másrészt pici kis előnyre tehetünk szert másokkal szemben. Egy részük naponta teljesíthető, más részük csak egyszer, és a legtöbb csoportonként egymásra épül. A jutalom elég változatos: pénz, nyersanyag, stratégiák vagy egyebek, amire most nem térnék ki.

4. A csatába menő egységek élére egy tisztet kell állítani, anélkül nem is lehet velük támadni. Őket egy külön épületben lehet felbérelni, de el is foghatjuk más játékosokét vagy az elfoglalt mezőkről is hazaráncigálhatunk párat. Ők a harcokban tapasztalatot szereznek, ami ha elér egy szintet, a tiszt is szintet lép. Ekkor eloszthatunk egy pontot a három fő tulajdonság között, ami politika, harci ismeretek és tudás. Előbbi a polgármesterré kinevezett tiszteknek fontos (mert ilyet is lehet), utóbbi kettő főleg a harcolni küldötteknek. A tisztek tárgyakat is használhatnak (különféle katonai felszereléseket), amik ezekre a fő tulajdonságokra (valamint támadásra és védekezésre) adnak bónuszt, de van, ami mást is tud. A tisztek tulajdonságai befolyásolják a csata kimenetelét, hiszen például a harci tudás tulajdonság hozzáadódik az egységek támadásához, és sorolhatnám. De ha ez még nem lenne elég bonyolult, megtanulhatnak maximum 3 szakértelmet is (véletlenszerűen), ami igazán tápos állatokká varázsolhatja őket: például dupla sebzés minden 3. körben, gyorsabb légierő, +támadás a védműveknek, kevesebb olajfogyasztás és a többi. Ezen szakértelmek erőssége a tiszt minden 20. szintje után ugrik egyet (nem nő, ugrik)...szóval a kombinációs lehetőségek száma végtelen.

Meg a bejegyzésem hossza is, ha most nem fejezem be. A hozzám hasonló játékkedvelők talán ennyi alapján is megértik, miért szögez ez a játék a képernyő elé (és akkor még sok apróságot nem is említettem). Ha valaki más is kedvet kap hozzá, próbálja ki nyugodtan, nem fogja megbánni. Ha az első szerveren regisztráltok, akkor az vagyok én, aki a toplista első helyén tobzódik, utolérhetetlenül. [Sátáni kacaj]



Lillafüreden

2011. máj. 7.2011. máj. 7. 8:41 - írta: 979
Kategóriák: memories
Címkék: barátok, élmények, hétvége, Lillafüred, pihenés, társaság, utazás

Egy hete ilyenkor sem tudtam reggel sokáig és/vagy nyugodtan aludni, pedig nyugalom is volt, jó levegő is, meg dolgom sem sok. Pihenhettem volna. Egy hete ilyenkor ugyanis Lillafüred mellett, egy csodálatos kis völgyben voltam hetedmagammal, egy friss illatú, napsütötte, pitypangos kertű házikóban. Jó volt, és szükségem is volt már egy ilyenre.

Péntek délután indultunk, két autóval. Az M3-ason Miskolcra két óra alatt értünk el, majd onnan a kívánt cél irányába folytattuk volna az utunkat, ha nem teszünk egy véletlen kitérőt. Miskolcon éppen nagy villamospálya-felújítás van, ami miatt kicsit megkavarodhat az ember, ha nem jár rendszeresen arra. Régebben én ugyan sokat jártam, de akkor sem azon a környéken, most meg ugye már nem sok dolgom akad a választott egyetemem városában. Sajnáltam egyébként, hogy nem mentünk el mellette, pedig milyen büszkén mutogattam volna az autó ablakából az épületeket, mintha csak bármi érdemem is lenne a létezésükben. Szóval egy elágazással előbb sikerült befordulnunk, így Lillafüred helyett előbb Lyukóbányára mentünk. Egyetemista koromban több tanár is emlegette azt a környéket, a romológusok pedig rendszeresen jártak ott terepszemlén, na vajon miért? Igen, mert — szerintem — 90% fölött van a roma lakosság aránya. Állítólag — és ezt hajdani csoporttársaim is megerősítették — ott még a hajdani bányajáratokban is laknak emberek, az egész pedig olyan, mint valamilyen brazíliai tákolmányváros. Mi csak a felszínt láttuk, de az is elég elkeserítő volt. Mindenféle toldozott-foltozott családi házak, hullámpalából és lécekből alkotott épületek, széthordott buszmegállók, és töméntelen mennyiségű cigány ember úton, útfélen, labdázva, sétálva, buszra várva és egyéb élethelyzetekben. Amikor megláttam a táblát, rögtön azt mondtam a sofőrünknek, hogy forduljon vissza, amire később egyébként is sor került, mivel a település egy zsákfalu. Érdekes élmény volt.

Na, de aztán csak eljutottunk Lillafüredre, onnan meg Ómassára, és a házikót is megtaláltuk sötétedés előtt. A kulcsot a szomszéd nénitől kellett elkérni (miatta kellett sötétedés előtt odaérni), majd behatoltunk a házba. Egész pofás kis hely volt emelettel, két fürdővel, két konyhával, nyolc férőhellyel, cserépkályhával (és gázfűtéssel), műanyag kertibútorral, szóval csak egy apró hiányossága volt: se térerő, se internet. Én egy kicsit ettől leizzadtam, mivel a netes játékban (amivel játszom, és amiről már egy fél bejegyzést írtam (csak nem fejeztem be)) emiatt 2 heti munkám veszett kárba, de a helyzet legalább visszavetette egy kicsit a függésemet is. Kicuccoltunk, a társaság fele elindult visszafelé, Tescozni, a másik fele meg megpróbált addig kezdeni magával valamit. Én az utóbbiban voltam. Kicsit lézengtünk, felderítettük, melyik izzók nem égnek, világítást gyártottunk a fáskamrába, aztán nekiláttam fát vágni a főzéshez. Eleinte nehezen ment, de aztán egészen jól belejöttem. Tüzet csináltunk, és vagy 2 óra elteltével megérkezett az ellátmány is, indulhatott a főzőcske. Már talán éjfél is elmúlt, mire megvacsoráztunk, ráadásul mindenki hót álmos volt, úgyhogy eltettük magunkat másnapra.

A fűtés kissé heves volt, én meg mindenfélét összeálmodtam, de nem mondhatnám, hogy rosszul aludtam. Megreggeliztünk, kocsiba pattantunk, és leautókáztunk Lillafüredre, hogy kisvasutazzunk egyet. Na, ez is érdekes volt. A környék útjai elég keskenyek, így nemcsak fokozottan kell ügyelni a szembeforgalomra, de ha valami nagyobb (esetenként kisebb) jön szembe, le kell húzódni az út szélére. Még indulás után, alig pár száz méterre a háztól egy olyan szituációban találtuk magunkat, ami huzamosabb időre megviselte a lelkeket: szűk út, lejtő, mellettünk egy parkoló autó, mögöttünk a másik autó, szemben pedig egy éppen feljönni készülő házaspár, szintén az autójában. Mi miattuk, ők miattunk nem fértek el. Mi nemigen tudtunk hova tolatni, mivel a másik autó mögöttünk volt, ők meg nem akartak, vagy tudomisén, mindenesetre a nő inkább kiszállt, és odajött hozzánk pampogni, hogy ők 20 éve járnak oda, és különben is, nekik van "előnyük", mert ők jönnek fölfele. Kis szóváltás után mindkét sofőr úgy döntött, hogy nem mozdul (a motort is leállították), amit csak egy éppen ott lakó, és az egészet végignéző lakos oldott fel, a kapuja megnyitásával és a mi átmeneti beengedésünkkel. Egy olyan szituáció, amiben egyszerre tapasztaltunk szokatlan mértékű bunkóságot, és önzetlen segítőkészséget...

Lillafüreden aztán sétáltunk egyet, némelyek vásároltak egy kis szuvenírt, eszegettünk, fagyiztunk, tettünk egy nagy oda-visszát a kisvasúttal, visszaültünk az autóba, aztán visszakocsikáztunk a szállásra. Újabb favágás, tűzcsiholás, főzőcske, közben poénkodás, iszogatás, majd vacsora. Utána előkerültek a játékok és a durvább szeszek (én Defalla ajándék pálinkáját kortyolgattam igen bőszen), kellően alkoholos állapotban pedig a komolyabb témák is. Ennyi tömény alkohol után filmszakadás-közeli állapotba kerültem, és félő volt, hogy iszonyú másnapos leszek, de utóbbira nem került sor. Hiába, a minőség.

Délelőtt még készült egy 30-tojásos rántotta, azt megettük, elmosogattunk, összepakoltunk, mindent szépen visszaállítottunk eredeti állapotába, aztán elindultunk haza. Miskolcon ittunk még egy kávét, félúton elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a dolgára.

Valahol ez pihenés volt, de azért én végül még fáradtabb voltam, mint előtte. Persze megérte, és szívem szerint havonta mennék ilyen hétvégékre, de hát pénz és idő híján ez nem megoldható. Most viszont megyek a dolgomra, mivel a hétvégére megint vagy 30 teendőt írtam össze (ennek a bejegyzésnek a megírása egy ezek közül), és még csak  4 és felet csináltam meg. Majd lesznek képek is, ha letöltöttem őket. Az egy másik a harmincból.

(És milyen rövidre fogtam most...)