Legutóbb azt írtam, hogy augusztus 25-én tölti be a blogom a 4. születésnapját, de aztán megnéztem, és azt láttam, hogy ehelyett 28-án. Tévedtem. Vasárnap tehát elméleti születésnapot élhettem meg magamban, arra azonban már nem volt energiám, hogy egy karakterömlennyel tisztelegjek e nemes évforduló előtt.

Az előző négy születésnapon mindenféle okosságokat írtam, büszkélkedtem, elmélkedtem, egyre kevésbé finoman emlegettem veterán mivoltomat (ami mostanra már álszerénység nélkül kijelenthető), dagonyáztam a keresőkifejezésekben, leírtam, mennyi barátot szereztem ezen idő alatt (gyakorlatilag szinte minden barátnak nevezhető barátomat a bloggerkedésem során ismertem meg), gyászoltam a kollégák elmaradását meg a 'temető' felszaporodását, és visszatekintgettem. Ezek nagy részét most mellőzöm, ehelyett inkább csak filozofálgatok.

Az általam olvasott blogok és a 4 évnyi tapasztalat alapján megállapítom például, hogy a blogoknak, a blogírásnak van egy szinte minden esetben létező íve. A dolog rendszerint azzal kezdődik, hogy valaki — különféle motivációktól vezérelve — elkezdi valaki, majd több valaki blogját olvasgatni. Egyik linkfalról vándorol a másikra, és miután egyre több ilyen internetes naplót követ nyomon, egyszer csak megérik benne az elhatározás egy saját nyilvános napló vezetésére. Belevág, lelkes, leír minden kis csipcsup dolgot magáról, címkézik, kategorizál, akinek az igényszintje megköveteli, az dekorálgat, sablont hegeszt. Induláskor gyakran két bejegyzés is esik egy napra, de legalább naponta frissül a blog. Az újonc ilyenkor még lelkesen vizslatja a statisztikákat, megdobban a szíve az első kommentnél, és boldogsággal tölti el az első olvasói levél is. Szépen egyre rutinosabbá válik a bejegyzések kreálásában, válaszolgat a kommentekre, kiismeri íróikat, gyűjti az olvasókat, ha távol lesz a nettől, időzített bejegyzéseket fabrikál, előre. Aztán — bátorságtól függően — eljön az első blogtalálkozó ideje, az msn-re felvett társakkal való beszélgetés, a személyes találkozók, barátságok, udvarlási kísérletek időszaka.

Bloggerünk már rutinos, tapasztalt, sorozatokat indít, nyugodtan utalgat vissza, hivatkozgat, hiszen az olvasói már tudják, kiről-miről van szó, és eddigre a lehetőségek szinte mindegyikét megélte, amit egy blog nyújthat. Idővel egyre fogynak a témák, egyre inkább képbe kerül az olvasók vélt vagy valós igényeinek való megfelelés szándéka, és egyre elhatalmasodik az öncenzúra. Már nem lehet mindent/bármit leírni, mert egyre több olvasót ismer személyesen, egyre többen tudják, ki ő és egyre több olvasójával él meg közös élményeket. Mindezzel párhuzamosan ritkulnak a bejegyzések. Először kétnaponta, aztán 3-4 naponta ír újat, majd még ritkábban. Felemlegeti, milyen sok mindenről nem számolt be az utóbbi időben, szabadkozik, ígérget, frusztrálni kezdi, hogy írni kell vagy, hogy milyen régen írt, és már kéne. A rendes bejegyzéseket esetleg mondatocskákkal, zenei videókkal pótolja. Előfordulhat, hogy megoldódik az a probléma, ami a blogírás igényét támasztotta benne (tudatosan vagy tudat alatt): elfogadja önnön melegségét, előbújik végre a szüleinek, barátokat szerez vagy párkapcsolata lesz. Amikor ezeket megéli, még lelkesen számol be róluk, aztán a 3-4 nap egy hétre nő, vagy még annál is többre. Bloggerünk kezdi belátni, hogy szép az élet a blog nélkül is, és már nem lesi a statisztikát, nem röhög az idióta keresőkifejezéseken, nem várja a kommenteket, azokra lassan válaszol, sőt, néha azon kapja magát, hogy napok óta be sem lépett a profiljába. Az olvasók elmaradoznak, ő is egyre kevesebbet olvas (ha olvas még egyáltalán), ez tovább csökkenti a lelkesedését. Egy utolsó fellángolás még elhiteti vele, hogy minden a régi, sablont cserél, előre megír egy fél tucat bejegyzést, de ez csak egy hétig tart, aztán jön a végső megoldás. Vérmérséklettől függően blogszünetet rendel el, de már sosem tér vissza (maximum egyszer, egy kis időre, de miután azt látja, hogy már mindenki rég elfeledte őt, gyorsan feladja), twitterezni, tumblerezni kezd, ami már messze van a hajdani bejegyzésektől, törli az egész eddigi munkáját vagy egyszerűen csak parlagon hagy mindent. Előtte talán még elbúcsúzik az olvasóitól, megköszöni nekik a kitartásukat, aztán már csak ritkán néz vissza (ha még teheti), mert kíváncsi, volt-e rá még igény, hiányzott-e valakinek az eltelt időben. Blogjának linkje más linkfalakról is elpárolog, az őt túlélő társak már egyre kevesebbet emlegetik, míg végül szinte nyom nélkül kiveszik az internetről. Vége.

Ez a történet természetesen nem feltétlenül érvényes így, ebben a formában mindenkire, talán még rám sem. Alapvetően persze magamból kiindulva foglaltam össze, de — mint az elején írtam — a jó pár volt kolléga nyomon követése során szerzett tapasztalatok is ugyanezt mondatják velem. Lehetne cifrázni, minden gondolatnál külön kifejteni az alternatív lehetőségeket, de ez nem szándékom, az alapvető ív (mondhatni keret) enélkül is érvényes a többségre. Nézzetek csak körül a többi blogban! A linkfalamat néhány perc alatt végigkattintgathatom, és mára még az eddig legkitartóbbnak bizonyult napi szerző (Rion) is növelni kezdte a frissülési idejét 2-3 napra. Indulnak persze új melegblogok, de nagyon úgy néz ki, hogy a Facebook, a Tumblr meg a Twitter a maga kényelmességében megadja a kegyelemdöfést a műfajnak. Eljárt felettünk az idő?

Mint írtam, a fenti történet alapvetően rólam szól, de csak kb. a közepéig. Lelkes már én sem vagyok, nem nézem a statisztikát, már képekkel sem dekorálok, két bejegyzés között egyre gyakrabban telik el akár 2 hét is (és fel sem tűnik), lassan válaszolok a kommentekre, még lassabban az olvasói levelekre (amiknek még mindig örülök), már nem számít, hogy szerintem mit olvasnának tőlem az életemet nyomon követni szándékozók, hogyan reagálnak ugyanők a gondolataimra vagy a válaszul adott kommentjeimre, és még a születésnapi bejegyzésre is napokat kell várni. De azért még írok, mert az én bloggerségem mögött több motiváló ok is van, nem csak egy-kettő. Az eltelt időben egy csomó dolgot megéltem, amiktől korábban tartottam (vagy éppen vártam őket), van tartós párkapcsolatom, a barátaim körében  kisztorizhatom magam, elmesélhetem nekik életem aktuális eseményeit, az alkotási vágyam (ami a legfőbb motivációm) kiélhetem a cégemben, stb. stb., mégis, még él bennem az igény, hogy ide is firkantsak egy 'pár' sort, mert a 4 év kötelez, mesélni még szintén szeretek, és még mindig szívesen oktatgatok, vitázgatok.

Egyszer nyilván én is abba fogom hagyni, és akkor majd biztosan nagyon fogok belül tiltakozni, de ez még nem most lesz, nem kell ettől megijedni. Ez lehetne a zárszó és a konklúzió is, de még egy dolog:

Amikor nemrég ez az egyenjogúságos nyilatkozatos időszak volt, Captain gyakran emlegette a 'melegbloggerek közösségét', ami hajdan biztosan volt, mára azonban ebben a klasszikus formában nem létezik. Sőt, már akkor nem létezett, amikor ő hivatkozott rá. A fenti sztoriban érintőlegesen foglalkoztam ugyan a személyes ismeretségek kialakulásával, de nem tértem ki a következményeire. Nos, ahogy az idő telik — közösségi szinten — emiatt egyre több szférában és egyre több ember között alakulnak ki a szimpátia és az antipátia 'tünetei'. A szerelmi kapcsolatok kialakulása/megszakadása, a bloggerek ágyának esetleges végiglátogatása, a kommentviták, a személyes sértődések, a kudarcba fulladt próbálkozások eredője óhatatlanul az, hogy egyesek kikerülnek ebből a közösségből, mások úgy maradnak benne, hogy már nem bloggerek, mindemellett pedig elindul a klikkesedés. Már most is tökéletesen lerajzolható az a kapcsolati háló, ami fennáll közöttünk, és ha tényleg lerajzolnánk, úgy nézne ki, mint két gesztenyesüni egy pár gyufaszállal összetoldva. Mindezzel persze semmi probléma (még akkor sem, ha a klasszikus dinamikából következően hamarosan jön az ellenségeskedés időszaka), hiszen minden csoportban léteznek ezek a folyamatok, és ez mit sem bizonyít jobban, minthogy mi sem vagyunk mások, mint az összes többi ember.

És ebben az a jó, hogy éppen ez a blogom ars poeticája...
(és marad is még —remélhetőleg — jó ideig).

Amióta csak ilyen hétköznapi, naplószerű bejegyzéseket írok, gondban vagyok egy kissé a címadással, mert hát mindenről írok, miközben meg semmiről sem igazán. SPF a múltkori mini-blogtalin meg is jegyezte ezt, mire visszakérdeztem, hogy "Legyenek olyanok a bejegyzéscímek, mint a tieid?". Kóla, puska, sült krumpli? Most akkor olyan lett, de ha még a mostani bejegyzés után is ugyanazokról fogok írni, akkor megint gondban leszek, ezzel a módszerrel is, merthogy az utóbbi időben megszokott témák vannak ismét napirenden, hiszen van pár folyomány. De ne tessék már most ásítozni!

Kezdjük a Budapest Bankkal, és a hitelkártyájuk tukmálásával. Amikor legutóbb úgy elhajtottam őket, magam sem gondoltam, hogy itt vége van a sztorinak. Nem is lett, mivel ma ismét felhívott egy ügyintéző, aki azonban már valami szintet lépett csajszi lehetett, amolyan ügyintéző-mufti (esetleg főmufti), és megkérdezte, hogy mi az oka annak, hogy visszautasítottam a lehetőséget. Mivel ő maga kérdezte, egy kicsit bővebb lére eresztve meséltem el neki a sztorit, az elejétől kezdve (amit már nektek is leírtam), mire röhögve azt válaszolta, hogy ez így teljesen érthető, és minden jót kívánva elköszönt tőlem. Na, itt azt hiszem, tényleg vége a történetnek. Érdekes volt egyébként, hogy az elején TESCO-partnerkártyát emlegetett, én meg értetlenkedtem egy jót, mivel én olyat nem kértem (nincs is miből ott vásárolnom), nem is kérek, de aztán leesett, hogy a bank valószínűleg több partnerrel is szerződött, és ebből adódhatott a félreértés.

A magán-nyugdíjpénztári pénzemet továbbra sem kaptam meg, pedig egy újabb hét eltelt. Most már kezd kimondottan idegesíteni a dolog, amikor napról-napra egyre növekvő izgatottsággal nyitom ki a postaládát, és ajánlott küldeményről szóló értesítő helyett szórólapot, ELMŰ- és Díjbeszedő-számlát, FIDESZ taggyűlési értesítőt, IKEA-katalógust vagy helyi újságot találok benne. Oké, így legalább spórol nekem a sors, de őszintén szólva kezd a tököm tele lenni azzal, hogy az ügyfeleken keresztül mindenki úgy segít nekem spórolni, hogy visszatartja tőlem azt, ami járna, amiért megdolgoztam vagy amit vissza kellene fizetni. Ilyen körülmények között pedig tovább zajlik a lélekromboló, az önmegtartóztatás és a pszeudo-'nincs baj' közötti lavírozás. Itt a nyár vége, mindjárt indul a szakdolgozás már most stresszelő újabb fordulója, én meg azzal vagyok elfoglalva, miként mondjak le és utasítsak vissza szinte minden adódó szórakozási lehetőséget, pénzhiányra hivatkozva. Ha nem lenne a Ricsi, aki már harmadik hónapja ugyanazzal a nem túl nagy, de életmentő összeggel segít ki, akkor nem tudom, hol tartanék. A szörnyű, hogy egyébként - bár a mértéke miatt ez csak kevésbé látványos - ebben a három hónapban mind jobban csúsztam lefelé.

De idézzük ismét a már többször citált (elvileg még élő) nagyanyámat, aki 30 évig ismételgette, hogy "már csak ez a hónap ilyen rossz, de majd elsejétől...". Ezúttal (ismét) őszintén hiszem, hogy a szeptember már egy stabil hónap lesz, annak ellenére, hogy 15-éig egy egész évi iparűzési adót kell majd egyszerre befizetnünk, az egyébként szokásos előleg helyett (az ok számviteli, nem untatlak ezzel benneteket). Optimizmusom, ahogy máskor, most sem alaptalan, más kérdés, hogy a tapasztalatok szerint mindig volt valami előre nem látott dolog, ami miatt később mégis megalapozatlannak bizonyult. De még ha lesz is ilyen, pár dolog miatt hamarosan talán ismét a magasabban fekvő polcok felé emelhetem a tekintetem:
- alapos okunk feltételezni, hogy az augusztusból hátra levő pár napban még érkezik annyi eddig elmaradt bevétel, amiből a szeptembert (is) hátralékmentesen kezdhetjük. Nekünk, tulajdonosoknak ugyan nem marad belőle semmi, de legalább mindenki más megkapja a jussát.
- a vezető könyvelőnk ebben a hónapban csak a szokásos idő felét dolgozta le, így a szeptemberben neki fizetendő összeg is csak a fele lesz. Ez pedig - a jelen körülmények között - nem kevés megtakarítás.
- a legnagyobb tartozást felhalmozó partnerünk végre eladta egy házát, és abból egy "nagyobb összeget" ígért nekünk, és bár ezen nagyobb (egyelőre ismeretlen) összeg kifizetése után is marad egy még nagyobb összegű tartozása, ennek azért örülünk. Minden téren kezdi egyébként összeszedni magát, ebben a hónapban már szinte egy egész havi könyvelési díjat utalt át nekünk, és az üzletét is kezdi kihúzni a szarból. Persze ez is olyan, mint a honvédségnél volt a kimenő (csak akkor biztos, amikor már vissza is jöttél), szóval egyelőre ne igyunk előre semmire. 
- az elmúlt 24 órában két, szinte biztos ügyfél jelentkezett könyvelésre, egy halottnak mutatkozó feltámadt (rögtön lerótta a komplett tartozását is), akiknél pedig hamarosan dolgoznom kell (kedden kezdek) visszajeleztek, tehát az aggodalmam elhamarkodott volt. Külön öröm ráadásul, hogy amikor azt fejtegettem egy levélben, hogy a kezdés elhúzódása miatt akkor szeptemberben nem állítom ki az első számlát (el nem végzett munkáért nem kérünk pénzt), erre azt kaptam válaszul, hogy de igenis állítsam ki, mert végtére is lesz dolgom az augusztussal is, ráadásul a lelkiismeretük nem engedné ezt meg. Az emberi tisztesség rovatba egy újabb strigula.
- az meg már csak a sallang, hogy végre be tudjuk indítani a hosszasan halogatott kiegészítő tevékenységünket is, elkészültek a tuti szórólapjaink, amik útban vannak a megfelelő helyekre, újabb linkcserékben állapodtam meg, az irodánk honlapja ismét előbbre került a bizonyos keresőkifejezések beírásakor generálódott listákon, és megállapodtunk egy egészségügyi szolgáltatóval, aki nagyon jutányos áron és tuti infrastruktúrával végez foglalkozás-egészségügyi szolgáltatást, így a partnereinkről való gondoskodást is egy magasabb szintre tudjuk emelni.
- ja, azt meg ne felejtsem már el, hogy a volt főnököm felé fennálló tartozásunk törlesztését végre végig tudtam vezetni az első pillanatig visszamenőleg, takaros kis táblázatba foglalva az adatokat, összeggel, dátummal, fennmaradó tartozással, és a vége nagyon szívet gyönyörködtető lett: már csak alig egytizede maradt hátra a komplett vételárnak, így - úgy néz ki - legkésőbb novemberben mehetünk az ügyvédhez, és tényleg miénk az iroda, szőröstül-bőröstül, tehermentesen.

Szóval úgy néz ki, hogy a párkák kezdik nemesebb anyagra cserélni azt a foszladozó szart, amiből az utóbbi fél évben életem fonalát fonták, de azért jegyezzük meg, hogy ugyanezen időszakért nyugodtan kinyalhatják a seggemet.

De az életem azért ebben az elmúlt egy hétben sem csak a szarról szólt, hiszen megvolt a Vacsoracsata idei évadának újabb fordulója (pénteken jön a következő), és a bécsi vidámparkban is megfordultunk, egy rövid kirándulás keretében. A hétvégén talán eljutunk egy strandra, hogy ott vészeljük át a melegrekordokat (persze Budapesten megint pont Újpesten sikerült döntögetni), és még nagyobb szerencsével még a Confettin is kikötünk, ahol én még sosem jártam, és talán most is minek mennék...de ezekre már nem térek ki. Holnap ünneplünk (blogszülinap!), aztán meg majd meglátjuk, de nem hiszem, hogy ezen élményeimről külön bejegyzésben számolnék be.

Persze még az is lehet, hiszen indul 979 blogjának 5. évada!

Mielőtt legutóbb nekiláttam a blogolásnak, fél napig ismételgettem magamban, mi mindenről akarok írni, de már akkor biztos voltam benne, hogy pár dolog kimarad majd a végén. Nem szándékosan, hanem mert az agyam messze nem káptalan, leírni meg nem akartam magamnak. És így is lett: 4-5 hozzáfűzemény és téma tényleg lemaradt, de már most sem tudom, hogy akkor most 4 vagy 5, mert azóta meg hiába ismételgetem azokat, megint bizonytalan vagyok, pontosan mik is akartak lenni. Mindegy, most pótolok, amit még pótolni lehet, meg hozzáteszek pár azóta történt 'érdekességet'.

Elfelejtettem például megemlíteni, hogy amikor a legújabb ügyfelünk már másodszor járt nálunk, töredelmesen megvallotta, hogy korábban több irodában is volt, de a velem való találkozás egyből meggyőzte, hogy nálunk kell kikötnie. Hájjal kenegette a májam (vagy hazudik), és képzeletben húztam is egy újabb strigulát az 'igen, minden ügyféllel nekem kell tárgyalni, mert az jövedelmező' rubrikába. Van már ott egy pár vonás, és bár szerénytelenségnek hathat, de ha bebizonyosodik, hogy van az embernek pár erénye is a sok rossz tulajdonság mellett, akkor azért azokat ismerjük el, és tudatosítsuk magunkban.

Ide tartozik, hogy tegnap hívott egy manus az irodában, és engem keresett. Bemutatkozott, de a neve nem mondott semmit, ezért hozzátette, hogy ő annak a vidéki könyvelőirodának a vezetője, amelyiktől tavasszal ő, meg két kolléganője eljött hozzánk, hogy segítsek nekik a könyvelőprogram egyes funkcióinak használatában. Így már leesett. Tényleg voltak, és nem is örültem a kérésüknek (kissé szokatlannak tartottam), de ennek ellenére is segítettem nekik, felebaráti szeretetből. A végén megkérdezték, hogy mivel tartoznak, én pedig minden erősködésük ellenére is visszautasítottam bárminemű ellentételezést, és hozzátettem, hogy mivel ők vidékiek, úgysem jelentenek nekünk konkurenciát. Na most a pasi újra keresett, és megkérdezte, hogy egy fél óra múlva lenne-e rá pár percem. Képzeletben húztam a szám egy kicsit, de mondtam, hogy hát jöjjön. Kisvártatva újra csörgött a telefon, és kérte, hogy menjek le az iroda elé, én meg már végképp nem tudtam elképzelni, mi a nyavalyát akarhat. Lementem, és hát ott állt az autója nyitott csomagtartója mellett, kezében egy rekesz, öklömnyi, hibátlan és érett barackkal. Nekünk hozta, hálából. Hebegtem valamit, hogy de hát egyáltalán nem vártam el cserébe semmit, ő meg csak mosolygott. Kipakoltuk a csajokkal (volt vagy 15 kiló), visszavittem neki a rekeszt, és minden jót kívánva elköszöntünk egymástól. Az emberi jóságba és a karmába vetett hitem újra kapott egy jókora pozitív löketet.

Aztán azt is mesélni akartam még, hogy anyám mellett a nagyobbik húgom is megjelölt Facebookon, mindkettő lelkesen be is állította a családi kapcsolatokat (én meg elfogadtam). Anyu már küldött két 'gyári' felkérést, hogy csatlakozzak a Facebookhoz, de mindkettő felett diszkréten elsiklottam, most viszont, hogy megjelölt, már nem lapíthattam tovább. A húgom eddig is fenn volt, de én okkal nem jelöltem meg őt, ő meg eddig valamiért nem tartotta fontosnak, hogy nyilvánosan is a bátyjaként tüntethessen fel. A szabadságom ismét súlyos csorbát szenvedett, és ez akkor is így lenne, ha nem lennék buzi. Jó, letiltottam előlük minden olyan releváns infót, amit csak lehetett, de mindent nem tudtam, mert vagy nem lehet, vagy nem találtam meg, hol lehet. Most elég feszült vagyok emiatt, de mit tehettem volna? Szorul a hurok, és hamarosan minden szándékom ellenére egy nagyon kellemetlen szituáció kellhet majd átélnem. Párszor már elgondoltam, miként állok majd elé(jük), és esek ezen túl önként, de aztán mindig olyan megnyilatkozásokat tesznek, ami alapján úgy érzem, akkor és ott, a lehető legnagyobb hiba lenne valóban előbújni. Nem tudom, anyám ennyire naiv, hogy nem szedi össze az információkat, és nem áll neki össze a kép az apró mozaikokból (ennyire bízik bennem/ennyire hisz nekem), vagy nagyon is jól tudja, mi a helyzet, de nem mer szembesíteni vele, nehogy elveszítsen. Nagyon, pontosabban NAGYON remélem, hogy az utóbbi. Félek, mert nem akarom végleg és ténylegesen elveszíteni az utolsó családtagjaimat, akik még jelentenek nekem valamit. Nem tudom, hogy élném meg.

De evezzünk vissza vidámabb vizekre, és pótoljuk be a mulasztást, miszerint legutóbb az ING képviselőivel való dupla találkozásról elfelejtettem említést tenni. Gyanús, hogy ez a mondat kissé értelmetlen volt, de annyi baj legyen. Szóval a UPC-Budapest Bank után a Telenor-ING páros is megtalált. Ezt talán már említettem valahol, de azt még nem, hogy találkoztam is velük. Két órányi ingyen telefonbeszélgetésért, és egy 30 napig ingyenes mobilnetért cserébe áldoztam 2x50 percet az életemből. Hát persze kikérdeztek mindenről, hogy majd ajánlhassanak nekem a céljaimhoz megfelelő megtakarítási formákat (miért hívják ezeket termékeknek, amikor semmi kézzelfogható nincs bennük?), meg hogy ők a legjobbak blabla. Azt hiszem, ugyanolyan gondban lehettek velem, mint a Jehova tanúi lenni szoktak, amikor nekem látnak, majd kisvártatva ők köszönik meg a beszélgetést, és önként távoznak. Nem vagyok hülye, és pontosan tudom, mit (nem) akarok, és azt is, ők mit akarnak tőlem. Amikor elmondtam, milyen anyagi helyzetben vagyok, milyen anyagi helyzetben van a cégem, mitől függ, hogy ez változzon, és majd akkor talán lesznek távlati céljaim is, még erősködtek, hogy "de lakás? nyugdíj?" stb.), hiszen nekik pont az a legjobb, ha ott helyben kitaláltatnak nekem valami anyagi célt, és rögtön rá is vesznek, hogy az addig vezető utat velük köveztessem ki. Nem merülök el a részletekben, csak annyit tennék hozzá, hogy néhányszor meglepődtek a nyílt és határozott válaszaimon, azon, ahogy finoman szembesítettem velük, hogy tökéletesen tudom, melyik mondatot miért ott és úgy helyezték el, ahol és ahogy, így a második találkozó már csak tiszteletkör volt nekik. Előírás, nem úszhatták meg, de szerződésmintákat se hoztak magukkal, csak némi táblázatos blablát, hogy legyen mivel kitölteni az 50 percet. Hogy ne érezzék magukat olyan szarul még hozzátettem, hogy jövőre, ha meg tudom bontani a "se hitel, se befektetés" állapotot, és a befektetés javára tudom billenteni a mérleg nyelvét, akkor őket fogom keresni.

Említettem az előbb a Budapest Bankot, aki a UPC-n keresztül hitelkártyát akart nekem juttatni. A múlt idő annyiban helyes, hogy amikor ma ismét felhívott egy ügyintézőjük, és közölte, hogy kéne még nekik az APEH-tól egy kereseti kimutatás, akkor a magam módján elküldtem a kurva anyjába. A magam stílusa azt jelenti, hogy semmi obszcenitás vagy verbális agresszió, csak éppen elmeséltem neki, hogy vagy 1,5 hónapja aláírtam a szerződést, ami után ugyebár 5 munkanap a kártya postázása. Ehelyett két héttel később rám telefonáltak, hogy kéne még nekik a lakcímkártyám mindkét oldala lefaxolva, majd miután elküldtem, de túl sötétnek ítélték, ugyanazt kérték e-mailben, szkennelve. Azt is elküldtem nyomban, de újabb két hét után még mindig sehol a kártya. Jött egy újabb hívás, hogy ezúttal a személyi igazolványom érvényességi idejét igazoló lapot küldjem el nekik, amit ismét megtettem, és csak nehezen álltam meg, hogy ne tegyem hozzá: már hetek óta meg kellett volna kapnom a kártyát. Erre ma még volt pofájuk újra hívni, hogy az APEH-tól (az APEH-tól bazdmeg!) kérjek nekik kereseti kimutatást. A jó ebben, hogy mivel vállalkozó vagyok, eleve nem az kellene, ami gondolom, újabb két hét múlva derülne csak ki számukra, de sebaj. Szóval miután ezt pár mondatocskában vázoltam, megköszöntem a lehetőséget, és közöltem, hogy akkor én inkább nem kérném a kártyát, mert erre nekem nincs időm. Az ügyintéző elszontyolodott hangon szabadkozott, én pedig megvigasztaltam, hogy tudom, hogy ő csak egy telefonos ügyintéző, nem rá haragszom. Azt mondta, továbbítja a kollégáinak, majd elköszöntünk egymástól. Ha ezek után valami kötbért akarnak a nyakamba akasztani, akkor nagy balhét csinálok (bár ez valószínűtlen, mert a kártya aktiválásának mellőzésével eleve nem köttetik meg a biznisz (állítólag)), ezt most leszögezem.

Szóval az egyik menekülési utam kilőve — bár azt hiszem, ez még nem egy lejátszott meccs, — marad a magánnyugdíj-visszatérítés, ami persze még mindig sehol. Tegnap ELMŰ-csekk volt a postaládámban, ma meg IKEA-katalógus, amikkel nem sokra megyek...

Hm-hm, valami(ke)t akartam még, de már nem tudom, mit. Megmondtam előre...

Akkor talán még annyit, hogy a mai napi lelkiállapotomat tökéletesen leírja ez és ez a dalszerzemény, és ez mindent el is mond. Utóbbit különösen ajánlom Defallának (a folytatásával együtt), meg mindkettőt azoknak, akik szeretnek mélyebbre ásni az általuk olvasott bloggerek lelkébe. A kedvenc rendezőm már megvan (Chris Nolan), és mostanra, azt hiszem a kedvenc zeneszerzőm is: Hans Zimmer. Milyen jó, hogy ennyit dolgoznak együtt!

Most pedig jöjjön a mára rendelt dinnyeszelet, ha már a temérdek baracktól nem sikerült még befosnom.

...de nem tettem, egyrészt mert sosem volt szokásom hivatalos szünetet tartani, másrészt meg, mert ez a kéthetes kihagyás nem egy eldöntött dolog volt, csak így alakult. Jó sok izgalmas és még több unalmas dolog történt ez idő alatt, ezekből mazsolázom most.

Vettem például újabb dinnyéket, amiket továbbra is lelkesen fogyasztok, bár már kezd az idei csömör kialakulni nálam. Kettővel ezelőtt sikerült egy olyat kifogni, ami joggal pályázhat a minden idők legszarabb dinnyéje címre, és természetesen ezzel együtt az idei legrosszabb címet is elnyerte. Ovális volt, csíkos, 2 centi vastag héjjal, tökmag méretű, kőkemény magokkal és a dinnyéére még távolról sem emlékeztető ízzel. A végét kidobtam. Azóta vettem egy sokkal jobbat, és legutóbb egy egész tűrhetőt, ami viszont már 12,4 kg volt, és majd beszartam, mire hazacipeltem (meg a Ricsi is, amikor besegített). Egy hátránya van, hogy valamilyen okból kifolyólag teljesen tönkreteszi az emésztő szervrendszeremet, azaz borzalmasan felfúj, és egy kicsit meg is hajt. Biztos azért, mert néhány órára kénytelen voltam a hűtőn kívül tárolni, egyszer azért, mert nem fért be, tegnap meg azért, mert kénytelen voltam azt leolvasztani.

Ez már elég aktuális volt, lévén a jégtől nem bírtam kinyitni a fagyasztós rész ajtaját, igaz, ez csak akkor derült ki, amikor már eleve nekiláttam az olvasztásnak-takarításnak. Ha egyszer végre lesz annyi pénzem, hogy megfizessek egy takarítónőt, aki egy hónapban 2-3 alkalommal kiganézza a lakásomat, akkor végre ilyenek nem fordulhatnak elő, ahogy az sem, hogy kimondott diszkomfort-érzet kerítsen hatalmába a saját otthonomban. Ez az energia-kedv-idő trió a legszarabb dolog a világon, mert sosem lehet mindegyikből egyformán elég ahhoz, hogy minden fontos és kevésbé fontos dolgomat elvégezhessem. Igaz, ha mindennel készen lennék, úgyis találnék magamnak valamit, amire utóbb aztán megint panaszkodhatnék.

De ha már blogolással (olvasással együtt) mostanában nem 'pocsékoltam' az időmet, legalább a munkámmal haladtam. Nem tudom, mikor kell majd arra a másik munkahelyre is járnom, ahogy azt sem tudom, nekem meddig fog tartani megcsinálni azt, amit eddig másvalaki csinált ott (még nem hívtak), de úgy voltam vele, hogy ha addig mindent elvégzek, amit csak tudok, akkor később a kiesett napokkal együtt sem fogok megszorulni az idővel. Nem is tudom, mikor fordult elő olyan nálam utoljára, hogy a partner délelőtt elhozta a havi anyagát, és délután már készen is voltam vele, persze nem azért, mert határidő volt vagy a véletlen folytán, hanem mert mint könyvelő pók a hálóban, amint megérkezett a munka, már rá is vetettem magam. Így aztán az az állapot is előállt, hogy esztétikai és hónapok óta halogatott apróságokra is futotta az időmből, sőt, elkezdhettem végre előre mutató lépéseket is tenni. Leboltoltam két linkcserét, amiből egy máris viszonzásra talált (a másik - remélem - folyamatban), kivetettem a hálónkat egy újabb leendő partner ügyvédi irodára, Ricsi segítségével szórólapot készítettem, ami már a nyomdában van, és célzottan, a lehető leghatékonyabban lesz kiszórva, megkértem Tigrit, hogy segítsen elhárítani a honlapunk legfontosabb funkciójának működése elé gördülő akadályt (és persze nem leszek hálátlan, ha sikerül neki), és mindezek felett az ecsetemet újra belemártottam a 'szebb jövő' festékbe, már csak neki kell látni a vonásoknak. Kis lépések nekünk, teljesen indifferens mozdulatok az emberiségnek, de az emberiség ebben az esetben le van szarva.

Sajnos egy három hónapja nem fizető ügyfelünkről (pont arról, ahol a Ricsi is dolgozott) is kiderült, hogy többé nem látunk tőle pénzt. Ezzel újabb 150k HUF ragadt be, amiről már lemondhatunk, bár a remény hal meg utoljára (csak előbb még ez a cég). Faszok voltak az első perctől kezdve, ez már akkor is nyilvánvaló volt, a tanácsra meg nem hallgattak eléggé. Amit elértek ezidő alatt, azt is nekünk köszönhetik, de még ezek a tanácsok sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy előbb jussanak egyről a kettőre, minthogy az összes tőkéjüket felélnék. Ahogy az lenni szokott, jött helyettük pótlás nyomban, 1+1, meg egy potenciális ügyfél, ezek azonban nem termelnek annyi bevételt, amennyi az előbbi esetben kiesik. Az egyik cég ugyanis új, frissen indult, a másik meg már évek óta vegetál, sőt, haldoklik, most is csak a ganajból kell kihúzni. Mondjuk azt szeretem, mert a szakma legizgalmasabb feladata a szarból várat építés, és az ügyfél a végén mindig nagyon hálás. Ez a a nő például bír egy másik céget is, amit remélhetőleg szintén nálunk fog parkoltatni, amíg újra életet nem lehel belé. Pici pénz, (szinte) nulla munkáért, akárhogy is nézzük, akinek ez nem derogál, annak megéri. Az új ügyfelek pedig mindig új szeleket hordoznak magukban (á la Medgyessy), akarom mondani újabb picike kis csápocskák, amiket talán sikerül vagy nagyra növeszteni vagy kinyújtani őket a gazdasági élet távolabbi pontjaihoz.

A céges pénzügyeink egyébként továbbra is elég romos állapotban vannak, de valamilyen bravúros módon az orrunkat még mindig a víz fölött tudtuk tartani. Néha ugyan nyelünk egy kicsit, de még mindig nem fulladtunk meg. Az mindenesetre elég valószínűnek látszik, hogy ez most már tényleg az utolsó ilyen ínséges hónap, és akkor most a rendes olvasóim legyenek szívesek lekopogni ezt. HA valamilyen eddig ismeretlen okból kifolyólag nem lép vissza az a bizonyos cég, akinél kihelyezetten fogok könyvelni, ÉS HA a legrenitensebb tartozónk a közeljövőben tényleg kifizet egy egész hónap könyvelési díjat (a már eddig fizetett fél hónap felett), akkor könnyűszerrel éljük túl azt a 2-3 hónapot, ami még hátravan a volt főnökömmel kötött megállapodásból. Jaj, csak tartanánk már ott...

A céges pénzügyek viszonylagos víz felett tartásának ára azonban - többek között az , - hogy a magán pénzügyeim tényleg tragikus állapotokban legyenek. Nem akarok nagyon belemenni, de lassan már csoda kell ahhoz, hogy azt a hónapot túléljem. Az adótartozásom felett közműtartozásom is van (de magán- még nincs, és nem is szeretnék), és nem egészen tudom, miből veszem meg a héten a BKV-bérletet. Lavírozásból jeles, de zátonyok felé közeledem. A UPC egyik csekkjére kilátásban van egy kisebb összeg hétfőn, a kaját megoldom jegyből, és TALÁN fussa arra a bérletre is. Mindezt azután, hogy bizonyos szórakozási lehetőségeket kénytelen voltam lemondani és, hogy gyakorlatilag a napi megélhetésen és csekkeken felül semmire nem költök (ami persze így nem egészen igaz, mert költök, csak éppen rendkívül minimálisat). Két kiutam van ebből a helyzetből, azonban mindkettő - mondhatni - a szerencsén múlik. Az egyik a magánnyugdíjpénztári reálhozamom, amit a zOrbán ellopott végre (harmadik nekifutásra) sikerült megnéznem a mnyp. honlapján. Ez hivatalosan 80407 Ft, de azért még nem költöm el, mert ki tudja, mennyi lesz végül, és most nem az átutalás költségét értem ezalatt. Na, ez rendbe tenne, igaz az adótartozásra akkor sem futná belőle. A másik pedig az a Budapest Bank hitelkártya, amit annyira tukmáltak rám. A szerződés aláírását követően állítólag 5 nap a kipostázás, ennek ellenére három héttel később rám telefonáltak, hogy "Jaj, még a személyi igazolványa érvényességi oldalát faxolja már át", de azóta is eltelt 1,5 hét, és még mindig semmi. Készpénzfelvételre úgysem használnám, mert annak bazi nagy a költsége és a kamata, én meg nem rontani akarok a helyzetemen, hanem túlélni ezeket a hónapokat, de vásárlásra kimondottan kedvező. 50 napig kamatmentes (na, ki számolta ki, hogy kb. pont ennyi idő kell a stabilizálódáshoz?), ráadásul a vásárlások 2%-át még jóvá is írják a számlámon. Szóval most úgy lesem a postaládát, mint anno, amikor egy levelezős szerepjátékkal játszottam, és vártam a levelet, amiben a legutóbbi cselekedeteim eredményét ecsetelték a készítők. De sehol semmi...pontosabban csekk az jön, bazdmeg.

Mindennek ellenére nem kell félteni, hiszen az előre tervezett összejövetelek és programok nem maradtak ki, de a spontán-de-olcsó összejövetelekre is futotta. Múlt hét végén például Nagyvisnyón voltunk egy 10-fős társasággal, és annak ellenére nagyon jól éreztem magam, hogy a szombatom a másnaposságomra tekintettel nem annyira élveztem a létezést. Volt ott sok röhögés, favágás + vízhólyag a tenyéren, tűzrakás és barkács módon életben tartás, paprikás krumpli bográcsban meg sült hús grillezve, TESCO-zás egerben (2x), sok-sok Fütyülős, részegség, közösségi játékok, kínos beismerések a múltból, üvegezés, meztelenül rohangálás bevállalása maroknyi takarással (sajnos egy marék elégnek bizonyul...), hányás, táncikálás (nekem nem), erőteljes másnaposság, Szilvásvárad, pszeudo-kisvasút, Fátyol-vízesés, parkolóhely keresése, étterem keresése, a teljes kiszáradás szélén táncolás, küzdelem az álommal, elalvás egy sötétben bójócskázás minden zaja közepette, iPad + Angry Birds + Fruit Ninja, csocsó és sok maradandó emlék.

Kedden meg mini-blogtali a Kopaszi gátnál, kedvelt bloggerek társaságában. Aki eddig nem ismerte a stílusom, az most megint nagyokat nézhetett, mert elememben voltam, olyankor pedig nagyon övön aluli vagyok, egészen addig, amíg valakit meg nem bántok (pénteken ez sikerült is, ha minden igaz). Rövid volt, de élménydús, csak ne értünk volna olyan sokára haza... Nekem az a hely a világvége.

Hát ilyenek történnek velem, amíg nem blogolok. Amikor blogolok, akkor meg semmi, pontosabban az éhség egyre nagyobb teret hódít el magának a tudatomból, szóval ideje főzni mennem. Ja, és köszönöm az olvasóknak és rajongóknak a leveleket. Igyekszem mielőbb válaszolni rájuk.