...amire legutóbb utaltam, de akkor azt írtam, hogy egy külön történet, amibe akkor nem akartam belemenni. Mivel most Ricsi Britney-re csápol éppen (de legalábbis élőben hallgatja), nekem pedig semmi energiám szakdolgozatot írni, gondoltam, összefoglalom az utókor számára.

De hogy érthetőbb legyen a jelenkornak is, vissza kell ugranom kicsit az időben, arra a pillanatra, amikor megegyeztünk az iroda előző tulajdonosával, hogy átveszünk tőle mindent, és az ár megfizetése mellett és után mi viszünk tovább mindent. Ez kb. 2 évvel ezelőtt volt. Akkor abban maradtunk, hogy 24 hónapon keresztül egy havi fix összeget utalunk át neki, amíg a megállapított összeg el nem fogy, majd elmegyünk egy ügyvédhez, hogy az adás-vétel utolsó mozzanatát is lerendezzük. Ezt követően kifizetjük az ő 51%-os üzletrészét, és örökre elköszönünk egymástól. A havi fixet az írásos megállapodás szerint 3 módon juttatjuk a zsebébe:
- tagi jövedelemként, mint ügyvezetői fizetés,
- a 3 családi vállalkozása ingyenes könyvelésével, melyről számlát állítunk ki, de nem kapjuk meg érte a pénzt,
- a legnagyobb partnerünk havi könyvelési díjának fele nála marad úgy, hogy a teljes könyvelési díjat ő kapja (mintha ő is könyvelné), majd annak felét átszámlázza és kifizeti nekünk.

Tavaly február óta tehát fizetgetjük az összegeket, ahogy illik. Első évben ez havi 50 Ft-tal volt kevesebb, mint a kialkudott kerek összeg, idén pedig havonta 100 Ft-tal több, egy apró adóváltozás miatt. Idő közben annyi zavar támadt csak az erőben, hogy az ominózus legnagyobb cég tavasszal elkezdett végelszámolni, lecsökkent persze a könyvelési díja is, így megfordult a trend, azaz nem mi kaptuk meg a díj felét, hanem mi pótoltuk ki a volt főnöknek, hogy az ugyanannyi legyen, mintha mi sem változott volna számára. Plusz május környékén kitalálta, hogy úgysem fog örökké élni, úgyhogy a tagi jövedelem helyett inkább szintén számlát állítana ki a cége nevében (egy kis étkezési jegyes kavar után), mert úgy jobban jár, valamint a nagy cég tavalyi évzárásával és a végelszámolással kapcsolatos pluszbevételről lemondtunk, hogy ennyivel is közelebb hozzuk a végső elszámolást.

Így jutottunk el kb. egy hónappal ezelőttig, amikor is egy csinos kis táblázatban, precízen, dátum szerint, mindenre kiterjedően és részletesen összeírtam a kifizetéseinket az utolsó fillérig, azzal a céllal, hogy közösen alászignáljuk, és az utolsó 1-2 hónapban aszerint teljesítjük, amit kell. A megfogalmazásból (és az egész bejegyzésből) már sejthető, hogy nem mentek ilyen gördülékenyen a dolgok. Hát nem. A kész táblázatot átküldtük Skype-on, de egy hétig nem reagált semmit. Aztán megint átküldtük, mert azt mondta, legutóbb nem tudta megnyitni, és ekkor azt válaszolta vissza, hogy "Jó lesz ez, de a középső oszlopot ÁFA nélkül kell érteni". Az a középső oszlop az ominózus cég könyvelési díját tartalmazta, aminek a felét először ő számlázta át nekünk, aztán mi pótoltuk ki neki, és hogy ne vesszek el az adózási rendszer sokak számára unalmas és érthetetlen részleteiben, csak a lényeget zsúfolom össze: gyakorlatilag azt állította, hogy az eredetileg kialkudott összeghez képest még kb. 10% jár neki. Márpedig a teljes összeg sok millió forint volt, olyan sok, hogy én még annyit egyben nem láttam (sajnos számlapénzként is mindig csak mások bankszámláján).

Mondanom sem kell, hogy eléggé felbasztam az agyam ezen, annak ellenére, hogy már hónapok óta készíttetem a társamat is és magamat is erre, hiszen 10 év alatt az ember elég jól kiismeri a másikat, és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy aki sohasem tudta megtartani a pénzt, az most sem fogja tudni. Természetesen el is baszta valahova, így amikre kellett volna neki, azok továbbra is a megoldatlan problémákként sorakoznak előtte, nem csoda tehát, ha most bepróbálkozott. Abban maradtunk, hogy majd bejön, és akkor megbeszéljük, így volt két hetem agyalni. Hogyan bizonyítsuk az igazunk? Hogyan győzzük meg arról, hogy 'téved' úgy, hogy ne romoljon meg a viszony a vége előtt? Meddig mehetünk el a megegyezés és/vagy a fenyegetések terén? Első körben előszedtem az akkor megállapodásunkat, és hát sajnos azt tapasztaltam, hogy bár anno sikerült egyéb lényeges kérdéseket szabályoz(tat)ni benne, az akkori szituáció és az adódó lehetőség felett érzett örömünkben elsiklottunk a fizetési feltételek pongyola megfogalmazása mellett. Nyilvánvaló, hogy nem szándékos a pontatlanság, de jogilag semmiképpen sem releváns, és éppúgy kiolvasható belőle valami, mint az ellenkezője. Magyarul, hogy akkor most ÁFÁ-val vagy anélkül?

Mivel tehát ez a mentsvár nem állt rendelkezésemre, a logikát és a józan észt hívtam segítségül, így egy-két könyveléstechnikai és adózási alapú érvtől eltekintve (amik végigvezetve mind a mi igazunkat támasztják alá) három mellettünk szóló érvet találtam:
- 1.: a megállapodás arról szólt, hogy a 24 hónap alatt X millió forintot fizetünk ki (azaz nem arról, hogy X milliót kifizetünk, de abból még lejön ez meg az, meg a pókos nyolcszáz, és akkor az ennyit vagy annyit ér), az eddigi összegeket pedig bankszámlakivonatokkal és átvételi elismervényekkel egyértelműen igazolni tudjuk (ha kell). Amit meg nem fizettünk, hanem betudtunk, az kivételesen pontosan van szabályozva a megállapodásban is, tehát nem kérdés.
- 2.a: az elmúlt közel két évben a havonta fizetett összegeket az ő kalkulációja alapján juttattuk úgy, ahogy, azok pedig látványosan egyeznek a végösszeg 1/24-ével (-50/+100 Ft híján), méghozzá ÁFÁ-stul figyelembe véve azt a bizonyos középső oszlopot.
- 2.b: ha ezzel bármi probléma volt, miért nem szólt eddig, miért csak most ébred rá, hogy "Ja, hát az a havi X csak havi X-Y volt igazából"?
- 3: ezt bevallom, a társam logikája alapján láttam be, azaz hogy ha a volt főnök  saját (most ezek szerint 'hibásnak bizonyuló') számításai alapján 24 hónap után, azaz 2012. januárjában járna le az egymás közti elszámolás időszaka, akkor az elmúlt két évben a megállapodáson túl nála hagyott összegek levonása után (amik együttesen kb. 2,5 havi részletnek felelnek meg) IS pontosan ott kell tartanunk, ahol tartunk.

Minden minket igazol, az erő azonban egészen addig nála van, amíg az ügyvédnél át nem kerül a nevünkre az az 51% tulajdoni hányad, ahhoz azonban előbb tisztáznunk kell a nézeteltérést. Nem emberkedhetünk tehát különösebben, de engedni sincs miből, hiszen nem is tudjuk és nem is akarjuk kifizetni ezt a jogtalan pluszösszeget. Másfél hete végre sikerült személyesen is találkozni, és az iroda egy félreeső szegletében leülni, hogy tisztázzuk, miről is van szerinte szó. Mindig azt mondom, hogy a biztos rossz tudata is jobb, mint a bizonytalanság, de most kénytelen vagyok/voltam revideálni ezt a nézetemet. Miért? Mert a Skype-üzenetváltás és a tényleges találkozó közötti időben végig ott volt bennem a gondolat, hogy hátha csak egy tételt rosszul vezettem fel a táblázatba, vagy az utóbbi időkben történt variálásokkal kapcsolatban rontottam el valamit, és közel sem arról van szó, amire elsőre gondoltunk. Érzelmileg ebbe kapaszkodtam (meg abba, hogy az ember alapvetően jó), az eszemmel pedig gyűjtöttem a fenti érveket, és igyekeztem minden eshetőségre felkészíteni magam. Erre puff, tényleg úgy értette, ahogy. Össze is omlottam egy pillanat alatt, azaz már az első megszólalásomon éreztem, hogy az idegességtől és a rossz hír letaglózó tudatosulása miatt szinte egy hang sem jön ki a torkomon, ami meg kijön az olyan remegő, hogy jobb, ha egy darabig meg sem szólalok. Arra azért ez is jó volt, hogy lássa, míg az ő felfogásában ez egy kedélyes társalgás kérdése, piciny kis zsebpénz-ügy, addig nálunk ugyanez a téma a nem-alvás és a rettentő idegesség melegágya. Másrészt pedig láthatta rajtam, hogy nem vagyok minden esetben az a kis szende könyvelőcske, akit eddig ismert, és ha a jólneveltségem nem tartana vissza, akkor egy ilyen horderejű szemétség esetén akár nagyon csúnyán ki is rugdosnám az irodámból. Kicsit mintha meg is szeppent volna.

A beszélgetést a hallgatásom idején a társam vitte, aki elég ügyesen adta elő az érveinket, majd amikor csillapodott a feldúltságom, én is csatlakoztam hozzájuk. Mérséklődött is a feszültség, ahogy óvatosan (de a témától nem nagyon eltérve) nyugodtabb vizekre eveztünk, de végig az ex-főnök meggyőzése volt a lényeg. Panaszkodtunk, 'sírtunk', keserű döntéseket helyeztünk kilátásba, óvatosan sugalltuk, hogy nem érezzük jogosnak a felvetését, stb., míg abban maradtunk, hogy ha hazament, megnézi a hajdani számításait, ami egy füzetbe lett levezetve, és akkor majd belátjuk, hogy miért is van neki igaza. Ja, és persze igazán nincs miért aggódnunk, meg nem szeretné, ha megromlana a viszony köztünk...

Azóta eltelt majdnem 2 hét, mi pedig ezen a héten már rákérdeztünk (ismét csak a távolból), hogy sikerült-e megnéznie azt a füzetet (nem, mintha bármi jelentősége volna, mit firkált magának a megállapodás megkötése előtt), mert hát minket ez azóta is kibaszottul stresszel, és nagyon szeretnénk már látni az ügy végét. Erre azt mondta, hogy majd megint jönnek valamikor, és majd megbeszéljük, de igazán nincs miért aggódnunk. Ez nem azt jelenti, hogy igazunk van, hanem magyarról magyarra fordítva azt, hogy "nincs igazatok, de kitaláltam valamit, ami majd mindenkinek jó lesz". Magyarul mégiscsak fizessünk többet, mint amiben megállapodtunk, de kevesebbet annál, amit a legutóbbi próbálkozása során ki akart volna belőlünk sajtolni. Hát egy nagy lófaszt! Lenne olyan kompromisszum, amibe még ezek után is hajlandó lennék belemenni (természetesen a megfelelő ellentételezés mellett), de az nem pénz, mert az nincs és az ablakon való kidobásra nem is lesz. A helyzet már így is brutálisan sérti az igazságérzetemet.

Hogy mi lesz és mikor, azt nem tudom, bár gyanítom, hogy a napokban pont kerül a dolog végére, amikor is majd kiállítja a szokásos kis számlácskáját, mi pedig közöljük vele, hogy sztornózza le és csináljon egy újat egy kisebb összeggel, merthogy az eredeti összeg már nem jár neki. Ebben a hónapban ugyanis — a mi számításaink szerint — kifizetjük a vételár maradék részét is, az pedig már igencsak kevéske. Ha lesz valami fejlemény, úgyis megírom.

Elveszett: 9 komment.

Régen írtam már aktuál-magánéleti vonatkozású bejegyzést, pedig a blog viszonylagos hanyagolása mellett is létezem én, sőt, mondhatni, hogy a bejegyzések ritkulásával egyenesen arányos a magánéleti események száma, azaz minél több minden történik velem, annál kevesebb időm van lejegyezni azokat. Ennélfogva nem is tudnék szép, kerek, mindenre kiterjedő összefoglalót adni az utóbbi — mondjuk — 3 hét történéseiről, inkább csak úgy mazsolázgatok ebből-abból.

Mivel jelen pillanatban a gépelés után a második leggyakrabban folytatott tevékenységem az orrfújás, kezdjük azzal, hogy beteg vagyok. Roland a hírre azt kérdezte a FB-n, hogy "megint?". A kérdés jogtalan, mivel az idén még alig voltam beteg, és már nem is emlékszem, legutóbb mikor volt ilyen... vagy csak a szépülő emlékek rongálták meg a memóriám betegségekre vonatkozó tárolóját. Semmi komoly egyébként, csak egy kis megfázás, sok takonnyal. Vagy Redblektől kaptam el még pénteken, a Melegházi Vacsoracsata szegedi fordulója során (és akkor nem is megfázás), vagy (szintén) péntek éjjel 2 körül, a Hármashatár-hegy egy cúgos ormán, a zuhanni készülő műhold lesésekor fútt meg a szél. Esetleg a 'már ősz van' nem tudatosítása, és ennek megfelelően helytelen öltözködés, vagy a forró vízben fürdés, majd nyitott ablak mellett pucérkodás...stb.stb...szóval sok oka lehet. De hősiesen viselem, sőt, kimondottan jó a hangulatom, és tele vagyok energiával (aminek jelentős részét mondjuk a levegőhöz jutás erőfeszítései viszik el).

Péntekenként mostanában szabadságon vagyok, azzal a kimondott szándékkal, hogy akkor én most végre lediplomázok, és a plusz napokon szakdolgozatot írok. Előbb legyen meg a mennyiség, aztán a maradék időben jöhet a csiszolgatás. Az eddigi két péntek (+a hétvége) közül az elsőn gyakorlatilag semmit nem csináltam, a másodikon meg alig haladtam pár oldalacskát, de ezek a hétvégék így sem múltak el haszontalanul. Egyrészt kipihentem magam rajtuk (főleg az utóbbin), és az fontos bármiféle szellemi és/vagy fizikai tevékenység folytatásához, másrészt volt 6 napom, hogy lelkifurdalással, önostorozással, heves belső ellenállással, de folyamatosan a szakdolgozat írásának szükségességére és megkerülhetetlenségének tényére hangoljam a tudatomat. Igen, elhatároztam, átlátom, beosztom, megírom, meg mindenféle egyéb, eltökéltséggel kapcsolatos felkiáltás. Csak éppen a határidő pontos napját nem merem megnézni, mert félő, hogy az esetleges közelségét megpillantva, egy pillanat alatt összeomlanék, elszalasztva ezzel a kedvező alkalmat a végzésre. Jövőre én már nem akarok ezzel foglalkozni! (Szóval hamarosan várható egy újabb segélykérő felhívás a szakdolgozat-interjúkkal kapcsolatban. Előre is köszi azoknak, akik segítenének.)

Lássuk, mi(ke)t olvasok mostanában:

- Eszenyi Miklós: Férfi a férfival, nő a nővel, ami a köreinkben ugyebár elég közismert könyv. Már kétszer is olvastam, de a szakdoga miatt most ismét végigrágom, megjelölgetve benne minden olyan témakört, mondatot, hivatkozást, ami majd szerepet kaphat valahol a szakdogámban.
- Le Renard: Eleven Cthulhu: fürdőkádas könyv, a jó tagolása miatt. Lovecraft-utánérzés egy álkülföldi (azaz valójában magyar) tollából, de talán nem lesz szar. A végére kiderül.
- Magyar Nemzet Képeslap: 7 éve (vagyis az első pillanattól kezdve) minden lapszámot megvettem és megtartottam, tehát szép kis gyűjteményem van már belőle. Ha néha rendezgetni kezdem őket, óhatatlan, hogy bele ne nézzek valamelyikbe, és ilyenkor mindig elmosolyodok, hogy "Jé, tényleg! De ez ilyen régen volt?". Otthonról munkába vagy munkából hazafelé tökéletes olvasmány (képek+képaláírások valamint rövid heti összefoglalók, témakörönként).
- Metropol: továbbra is egy igénytelen moslék, amiben a lényeget 5-6 perc alatt végig lehet olvasni (a tartalom 5%-a), de az egyperces rejtvény és a változó nehézségű Sudoku miatt általában elveszem.
- Az adózás rendjéről szóló 2003.évi XCII. törvény (Art.), munkahelyi olvasmány gyanánt, hogy unalmas perceimben mélyítsem egy kicsit a nyers törvényszöveggel kapcsolatos tudásomat.
Ezt csak úgy érdekesség gyanánt.

Aztán az anyagi helyzet mostanában elég kardinális kérdés ugyebár, de a szeptember miatt nem panaszkodom. Csináltam hó elején egy táblázatot, de most nem azért, hogy kiderítsem, hová tűnik el a fizetésem, hanem azért, hogy tudjam, a várható bevételeimből mire mennyit költhetek. Egyfajta magánköltségvetésről van szó fejezetekkel meg előirányzatokkal, amitől több pénzem ugyan nem lesz, de legalább könnyebben lavírozok a felesleges önkorlátozások és a felelőtlen költekezések között. Ez a hónap egyébként a bevételek mennyiségének tekintetében is jobb volt, mint a nyáriak, mivel minden közműtartozásomat leróttam az újabb számlákra pedig megvan vagy meglesz a pénz, külső segítség igénybevétele nélkül. Az utolsó tandíjamra és az adótartozásomra viszont nem tudom, honnan lesz meg a keret, de remélhetőleg az újévet már tisztán kezdem.

A céges állapotok nem ennyire rózsásak (ha a fentieket egyáltalán annak lehet nevezni), mivel némi bevételkiesés és a másik oldalon némi pluszkiadás együttese miatt elég csúnya adóssággal megyünk át a következő hónapra. Ilyen még nemigen volt. Bejött ugye az iparűzési adó előleg, ami az adózási rendszer sajátosságai miatt minket most duplán terhel, az utóbbi időben egyre jobban fizető, legnagyobb tartozást felhalmozó ügyfelünk viszont szeptemberben nemhogy a tartozását nem törlesztette, de még a havi könyvelési díj megfizetését is megtagadta, ez a kettő együtt pedig több mint félmillió elmaradást eredményezett nálunk a kötelezettségek teljesítése tekintetében. Ezzel megyünk át októberre, amikor is vélhetőleg végre elindulunk felfelé az emelkedőn. A volt főnökünk is betett egy kicsit,  mivel az előző hónapban megbeszéltekkel ellentétben mégis követelt rajtunk egy bizonyos összeget, de mivel kifizetni úgysem tudtuk, ez csak az adósságunk részét képezi, és ő sem került beljebb. Másrészt múlt hét szerdán leültünk vele az egymás közti elszámolás egyeztetése céljából (mindjárt teljesen kifizetjük a cég vételi árát), amikor is egy megszólalása miatt kis híján nekimentem, de ez egy külön történet, amire most nem térnék ki. Terjedelmes. Megjegyzem még, hogy a magánköltségvetésünk stabilizálásának kárára nem tudtuk volna a céges pénzügyeket normális mederbe terelni, mivel ha egy fillért sem veszünk ki a cégből, annak akkor is tartozása lenne (átmenetileg persze), viszont a hétköznapokban is súlyos anyagi problémákkal küzdenénk. Egy szar helyett két szar lenne, ami nem annyira jó biznisz. A másik megjegyzés, hogy a bizonyos sokkal tartozó ügyféllel kapcsolatban most telt be a pohár, és hogy kicsordul-e, az a hátralévő 3 hónapban válik el. Ha rendesen fizet, akkor minden mehet majdnem a régiben (erre jó esély van szerencsére), de ha tovább halmozná a tartozását, akkor sajnos az elvesztése árán is kénytelenek leszünk bírósági úton érvényesíteni a követelésünket. 3,5 millió forint elég sokáig elég ahhoz, hogy átvészeljük a bevételkiesés pótlásához szükséges időszakot, és kis szerencsével még nekünk is marad belőle bőven (és/vagy tartalék képzésre, eszközfejlesztésre, stb.).

Szóval ezek voltak mostanában, most pedig lassan indulok az e heti mozizásra.

Elveszett: 4 komment.

Ha Defalla nem figyelmeztet, el is felejtem, hogy a születésnapjaim környékén vissza szoktam idézni, mi minden történt az adott évben, persze X esztendővel korábban. Volt már 1979., 1980. és 1981. is, ezért most a soron következő év, 1982. következik (kis csúszással).

1982-ben a kis 979 még mindig a nemrég eltemetett nagymama családi házában lakott a szüleivel, lényegében albérletben. Biztosan tudott már járni, sőt, még tán ugrálni meg szaladgálni is, és nem kétséges, hogy már a beszéd is elég jól ment neki (elég jól alatt az 'enyhe alapfokot' értve). A szellemi szintje azonban még mindig hagyhatott némi kívánnivalót maga után, így fordulhatott elő, hogy
- puszta szeretetből egy csokor szép sárga virágot szedett az anyukájának a kertből, így abban az évben 0 db volt a család töktermése
- belekakilt a napos nyárban a kertben felállított műanyag kádacskába, amire apukája azt hitte, hogy száraz falevél, és meglepődött, amikor puszta kézzel próbálta kimerni onnan
- kozmetikai célzattal nyirbálta meg az aranyhörcsögök szőröcskéjét és körmöcskéit, aminek következtében sikerült eltávolítania a hörcsögöcskék bőröcskéjét és lábacskáit. De túlélték...
- segédkezni próbált a szülei építkezésén, és megpróbált egyszerre felemelni 2 db féltéglát, ehelyett viszont az egyik ujja körmét vesztette el. A hörcsögök bosszúja messzire elér.

Csak a pontosság kedvéért: a fenti események a családi legendáriumban eléggé mobilak azon tekintetben, hogy pontosan mikor is történtek, ezért lehet, hogy ezek egyike vagy másika +- egy éven belül esett meg valójában. Na, de mi minden volt még?

Kezdjük a filmekkel! A legtöbb bevételt az E.T. hozta (amit azóta sem láttam, de nincs túl nagy hiányérzetem), a második pedig az Aranyoskám lett. A legjobb film díját viszont a Richard Attenborough (a dokumentumfilmes David testvére) rendezte Gandhi kapta. A legjobb férfi színész Ben Kingsley, a legjobb női színész Meryl Streep lett. Az évben jött ki a Rambo III., a 48 óra, a Bosszúvágy II., a Péntek 13. harmadik része, a Grease folytatása, a Poltergeist, a Rocky III., a Dolog (amit most forgatak újra) vagy a Tron (amit szintén).

Zenében a legsikeresebb dal a Survivor Eye of the Tiger-je lett (a Rocky híres betétdala), a második a Men at Work Down and Under-je (amit utálok),a harmadik az I Love Rock 'n' Roll, az ötödik pedig Paul McCartney és Stevie Wonder duettje. Aztán volt még '82-ben Shock the Monkey (Peter Gabriel), I'm So Excited (The Pointer Sisters), You Can't Hurry Love (Phil Collins), Thriller (Michael Jackson), hogy csak a kedvenceimet soroljam, egy válogatás album az utolsó évét élő ABBA-tól, meg egy-egy mai füllel elég szarnak számító album a Queen-től és a Depeche Mode-tól is.

Aztán ebben az évben jelent meg a piacon a Commodore 64 típusú 'számítógép', aminek a maximum teljesítménye egy mostani, gagyibb mobiltelefonénak kb. a százezredét tette ki. De micsoda sikere volt anno...Az első számítógépes vírus is ebben az évben szabadult el, bár hogy mit fertőzött meg, azt nemigen tudom (jó, ha Internet még nem is, az elődje, az Armanet már biztosan létezett). Volt pár izgi játék is (pl. Wizardry II.), de ezeket hanyagolom, lévén nem sok olyan kocka olvashat, akinek bármelyik is mondana valamit.

Kitört és lezajlott a Falkland-szigeteki 'háború' Argentína és Nagy-Britannia között, természetesen az utóbbi győzelmével. Volt még pár konfliktus, lázadás, puccs, merénylet és katasztrófa, de szerintem nehéz lenne olyan évet találni, amiben ne lett volna ilyen. Az emberiség az emberiség...

Olaszország 3-1-re veri az NSZK csapatát a Spanyolországban rendezett foci világbajnokságon — hogy a sportrajongóknak is legyen valami kedves emlék.

Németországban piacra dobják az első CD lemezeket (Franc se gondolta volna, hogy már akkor léteztek ilyenek), és beültetik az első műszívet is, amelynek boldog tulajdonosa ezután még egészen 112 napig élvezheti az életet.

Scott Fahlman először használ emoticonokat egy levelében. Ez is ekkor kezdődött...  mostanra meg odáig fajult, hogy lassan más sem szerepel bizonyos emberkék egy-egy írásában.

Helmut Kohl lesz a német kancellár, Andropov pedig Brezsnyevet váltja az első titkári poszton a Szovjetunióban (miután az elhunyódott).

A Gallup felmérése szerint az amerikaiak 51%-a gondolja abnormálisnak a homoszexualitást. Sokat változott a világ azóta.

Nálunk felavatják a Budapest Sportcsarnokot és az ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkot, az országot meg felveszik a Nemzetközi Valuta Alapba. Ebben az évben aláírjuk a Világbank alapokmányát is (a hiteleiket meg már 20x kifizettük, mégis 100x annyival tartozunk).

Ebben az évben látja meg a napvilágot Pars Krisztián, Czink Melinda, Steiner Kristóf, Adam Lambert, Kirsten Dunst, Vilmos herceg, Marian Cozma, Anne Hathaway és Nicki Minaj is, John Belushi, Romy Schneider, Ingrid Bergman, Philip K. Dick, Carl Orff, Henry Fonda, Grace Kelly és a mostani amerikai elnök apja pedig eltávoztak e sárgolyóról. Hogy melyik csoport járt jobban, azt döntse el mindenki maga.

Veletek mi minden történt 1982-ben?

Elveszett: 20 komment.

Szóval eltelt 10 év azóta, hogy anyám és a családtagjai legutóbb találkoztak egymással.  Ha nagyanyám nem hal meg, még most sem történt volna semmi, ahogy azonban a kórházba került, a nagynéném a Facebookon keresztül, a fia segítségével felkereste először a nagyobbik húgomat, majd rajta keresztül anyut. Hogy spóroljanak a telefonköltséggel, elkezdtek chatelni, megosztani egymással pár említésre méltó dolgot, majd megtudtuk azt is, hogy a mamám kórházban van. Emiatt volt a nagy 'nyomozás' is. Anyuék be akartak hozzá menni, hogy ha esetleg már nem jönne ki, legalább még egyszer, utoljára láthassák egymást, de elkéstek. Mire útnak indultak volna, jött a telefon, hogy most már ne fáradjanak a dologgal, mert a nagymamám meghalt. Én mondtam anyunak, hogy talán így a legjobb, mert tudom, hogyan néz ki valaki a halála előtt, és az nem éppen az a kép, amit az ember szívesen őrizgetne az emlékeiben bárkiről is. Éppen elég jól tudom...

Én anyutól tudtam meg mindent, mert felhívott telefonon (egyébként kéthavonta egyszer beszélünk így), de pont azon a héten mentem ki hozzájuk, így a hétvégére már a temetés időpontját is közölhették velem, ami ugye múlt hét péntekre esett. Már akkor mondtam nekik, hogy oké, de nekem este halaszthatatlan dolgom van (a Vacsoracsata aktuális fordulója), így ha a temetés után bármilyen össznépi esemény is lenne, nem fogok rajta részt venni. Úgy tervezték, hogy bejönnek értem Pestre, és majd együtt megyünk ki Érdre (ami így is történt), de mondtam nekik, hogy ne izguljanak, mert ha ők maradnának, én simán visszajövök busszal. Elégszer tettem már meg ezt a távot életemben, először ugye 7 évesen. Szóval így is lett. Pénteken korábban eljöttem a munkából, kibumliztam a Határ útra, ahonnan alig 20 perc leforgása alatt az érdi temetőnél voltunk, fél órával a mondott időpont előtt. Mindannyiunkon látszott az izgatottság. Anyut a testvéreivel való találkozás ténye izgatta, a húgaimat a várható feszengés és a "de nagyot nőttél, kész nő vagy" jelegű kijelentések tömkelege (mellesleg mindkettő kész nő, hiszen az egyik 20, a másik 18 éves), a férjét ez az egész, ahogy van, engem meg a magánéletemet várhatóan firtató kérdések és az azokra adandó válaszok kérésköre.

Némi szerencsétlenkedés közepette eltaláltunk a sírhoz, ahol már ki volt készítve az urna és egy kis gödör nagyapám sírjában. A sírásóknak könnyű dolguk volt, mert nagyapámnak 25 éve nincs sírköve, szóval elég lehetett egy kis lapátocska is, hogy előkészítsék a terepet. Ez is jól szimbolizálja, hogy egyébként milyenek is nálunk a családi viszonyok...Mi értünk oda először, és az alapizgatottságon felül az is nyugtalanított bennünket egy kissé, hogy még negyed óra múlva sem érkezett senki. "Mi leszünk csak, vagy mi a fene?" — kérdezgettük egymástól. Aztán 3 óra előtt 5 perccel befutott a maradék gyásznép, mind együtt: a nagybátyám a feleségével és a két lányával, a nagynéném meg a lakli fiával. Ekkor úgy tűnt, hogy többen nem is leszünk.

Nagyon furcsa volt nekem 14 év elteltével újra látni őket. Az unokatestvéreim gyakorlatilag felnőttek, miközben én kisgyerekként találkoztam velük utoljára (vagy sosem), még köszönni sem tudtam nekik rendesen. A nagybátyám nagyobbik lányával nem tudtuk eldönteni, hogy puszi legyen vagy előbb egy bemutatkozós kézfogás (de kínos volt...), a kisebbik lánya meg oda sem jött hozzám. A fiú unokatestvéremmel kezeltünk, de az csak amolyan érzelemmentes, illem-alapú gesztus volt. Na de anyám testvérei... 30-asokként találkoztunk utoljára, most meg (közel) 50-esek lettek. A nagybátyám megkopaszodott, meghízott, a halántéka és a '80-as éveket idéző bajsza megőszült, a nagynéném meg soványan öregedett meg, de rajta is látszik ez a másfél évtized. Az eltelt időben az emésztése szinte felmondta a szolgálatot (kellett neki annyit koplalnia), csak zöldséget és gyümölcsöket ehet büntetlenül. Dolgozni nem tud, csak a kertjében kapirgált növényeken tengődik. Így múlik el a világ dicsősége ugyebár. Egyébként meg még ilyen csontsoványan és ráncosan is nagyon dekoratív volt, ez legalább megmaradt a múltból. A nagybátyám felesége ugyanúgy néz ki mint anno (ahogy szerintük anyám férje sem öregedett), és én is megkaptam (kétszer is), hogy semmit nem változtam, max. egy kicsit férfiasodtam. Én meg még itt kesergek a koromon...

Na, de nem volt sok időnk, mert ütött az óra, úgyhogy a sírhoz vonultunk, és már kezdődött is a szertartás. Se pap, se zene, se 'személyzet', csak egy szépeket mondó ember meg egy sírásó. A szépeket mondó verselt, és olyan dolgokat sorolt, amik mind nem voltak jellemzőek a nagyanyámra, de hát halottról vagy jót vagy semmit, mint tudjuk. Csak a nagynéném sírt, de hát ő tartotta leginkább a kapcsolatot a nagyanyámmal. A Facebookon elmesélte anyunak, hogy mindig ő vitt neki ennivalót, amit anyu — a tapasztalatokból kiindulva — úgy interpretált, hogy ő szedte el a nyugdíját is, ergo őt érte a legnagyobb veszteség. Közben a szemem sarkából észleltem, hogy a szertartás közepén érkezett még két valaki, akikről később kiderült, hogy anyám unokatestvére és annak legnagyobb fia voltak. Az unokatestvérről annyit, hogy egy három mérnöki diplomás fazon volt, aki feleségül vett egy Jehova tanúja nőt, majd ő is csatlakozott az egyházhoz. Az akkori, vezető beosztásából kisvártatva repült is, amikor kijelentette, hogy a vallása tiltja a vezetői értekezleteken való részvételt, azóta az anyja nyugdíjából tengődtek, a három gyerekkel. Szép karrier... Aztán amikor a szertartás véget ért, a nagynéném a spontán kör közepére szökkent, és elkezdett szerepelni. Mindenféle dolgokat mesélt, főleg a kórházas tortúrát, és közben olyan okosakat is mondott, hogy "Hogy lehet, hogy valaki 79 évig haldoklik, és pont az utolsó egy hónapban hal meg?", ami önmagában is vicces, de főleg úgy, hogy nagyanyám tényleg világ életében azt hajtogatta, hogy neki már úgysincs sok hátra. Közben anyám arcára pillantgattam, és ha tehettem volna, úgy megkérdeztem volna, mi a véleménye erről vagy arról.

A temetőből kifelé a nagynéném mellé sodródtam, aki kérdezgetett a cégről meg a suliról, de nehéz volt neki úgy magyaráznom, hogy még azt sem tudta, mi az a szociológia. Mondjuk egyébként kissé zavarban voltam. Szerencsére hamar az autókhoz értünk, ahol kijelentette, hogy "akkor menjünk hozzám", és már pattantak is be a kocsikba. Elvileg ők mentek elöl, anyámék meg utánuk, én viszont előtte elköszöntem anyuéktól, hogy gyalog/busszal térjek vissza Pestre. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert a család többi tagjának nem mondtam, hogy nem tudok maradni, és az események gyors folyása miatt elköszönni sem tudtam tőlük. Ez bizony nagyon bunkóra sikeredett a részemről, és nem hiszem, hogy sokat segített a helyzeten, hogy megkértem anyut, mentsen majd ki náluk, ha odaértek. Lehet, hogy ezért majd kapok tőle...

Na, de ott álltam az Érd-széli pusztában, ahol először megnéztem, mikor jön a busz, majd miután azt találtam, hogy csak valami 40 perc múlva, elindultam gyalog a már jól ismert útvonalon. Öltönyben, aktatáskával, teljesen egyedül sétáltam a verőfényes délutánon a központ felé, és közben megrohantak az emlékek. Pont a temetővel szemben indul egy utca, amitől három sarokra lakott a középiskolás padtársam, az akkori legjobb barátom. Miután az érdi művelődési házban nem maradhatott a szerepjáték-klubunk (amit én alapítottam), náluk folytatta a társaság a szombatonkénti játékot, így én minden hétvégén éppen ezen az útvonalon sétáltam fel erre a dombra, hogy a mondott irányba caplassak tovább. Ahogy most ezen a lejtőn trappoltam lefelé, lelki szemeimmel szinte láttam a kamasz saját magamat, ahogy egy nejlonszatyrot lóbálok a kezemben, kis hormonbajusszal az orrom alatt, kockákkal, ceruzákkal és angol nyelvű könyvekkel megrakodva sétálok felfelé. Furcsa volt. Aztán a házakat, a környezetet vettem szemügyre, és megállapítottam, hogy itt megállt az idő. Leértem a Felső útra, ami régen még Lenin út volt, és eszembe jutott, mennyit jártunk ide, a szombatonkénti lengyel piacra. Egyszer még én is árusítottam, főleg azokat a játékokat, amiket a nagyanyámék régi családi házával szemben lakó néni készített (majd amiket nekem adott, amikor befejezte az ipart), meg amiket anno a helyi papír-írószer boltból loptunk. Khm...erről már meséltem.

Egy újabb sarok után egy dús növényzete miatt sötét és nyirkos utcára értem, amiben az alsó tagozatos sulim volt (Engels utca, most Alsó utca). Az utca, amin sétáltam pont ennek a közepébe torkollik, így a kereszteződésbe érve nosztalgikus gondolatokkal telve pillantottam el jobbra, amerre az iskolám volt, majd elindultam az ellenkező irányba. Közben azon gondolkodtam, hogy mennyit is csavarogtam én erre. Amikor kicsik voltunk, mindig innen kellett hazabattyogni a lakótelepre, az pedig jó messze van innen. Elhagyva a már akkor is szörnyen antiknak számító padokat, ősszel a házak előtti avartüzeket élesztgettük a diófák levelével (és sütögettük a talált diókat, amit meg nem sütöttünk meg, azt hazahordtuk), télen a fagyott pocsolyák jegét tördeltük, tavasszal és kora nyáron pedig az utcai gyümölcsfák félérett gyümölcseit legeltük. Istenem, hány pofont kaptam én, amiért 7-8 évesen csak este nyolcra találtam haza, miközben még a délutános suli is véget ért 4 órakor... Meg persze a 7 elvesztett kulcscsomóm java részének is itt veszhetett nyoma (aminek következtében aztán az újabbakat a szüleim a nyakamba kötötték a — már nem létező — Úttörőházban sodort zsinórral).

Így tettem meg pár saroknyi távot, amikor is elértem a lakótelep felé vezető utcához. Kicsit megálltam előtte, eltekintettem a hajdani lakásunk felé, aztán folytattam utamat. Elmentem egy volt középiskolás osztálytársam, nagy cimborám szüleinek háza mellett (még mindig üzemel a kozmetikájuk), el a Művelődési ház mellett (ahonnan azután kellett eltávolítani a klubunkat, hogy a zárt szobában kíváncsiságból megnyomtam a porral oltó kallantyúját, és vastag fehér porral borítottam be mindent), majd el a ház előtt, ahol nagyanyám és a nagybátyám lakott a családi ház eladása után. Eddig szinte minden ugyanolyan volt, mint régen, itt viszont már elkezdődtek a radikális változások. A lakótelepen túl, a műv.ház mögött egy nagy füves placc volt. Itt lehetett a legjobbakat őrjöngeni, szánkózni, ide jöttek mindig a vurstlik, itt sétáltatta a kutyáját a lakók java része. Most felszórták murvával, itt-ott letérkövezték és parkolót csináltak belőle, utat vezettek át rajta, a jelzőlámpa helyett pedig immár körforgalom van. Pár tucat méterre innen egy másik füves placc volt, a néhai buszpályaudvar és a szélső emeletes házak között, amit mára teljesen beépítettek. Lipóti- és Norbi pékség, utazási iroda, butikok, mindenféle üzletek kaptak helyet egy házsorban, ami nekem teljesen idegen. Ezen épületsor végéhez érve eszembe jutott, hogy az akkor elsőként felhúzott épületben helyet kapott Tokajhegyaljai borozóban mennyiszer basztunk be az érettségi utáni időkben, amikor még gyakran visszahúzott a szívem a városba. Aztán átmentem a zebrán a Stop-Shop oldalára, aminek a helyén akkor a Volán-pályaudvar sáros-aszfaltos-füves buszfordulója volt, ahol kisgyerekként még az említett nagyanyámmal vadásztunk eldobált sörösüvegekre, hogy legyen egy kis plusz valami édességre.

Most már meg sem ismerem a helyet. Ezen a délutánon olyan idegennek éreztem magam a hajdan jól ismert környéken, mintha külföldön lettem volna. Míg az azóta is változatlan kis utcákban végig a nosztalgia kísért utamon, ezen a környéken mindent idegennek és ellenségesnek éreztem, az embereket az épületeket, mindent. Még a pályaudvart is alig találtam meg, annyira megváltozott a környék, amikor meg megtaláltam, azt sem tudtam, hol kell felszállni a budapesti buszra, és hogy vajon azon vagy elővételben kell megvenni a jegyet az útra.

Persze megoldottam. Felpattantam a legközelebb indulóra, aztán amikor kifordultunk az útra, még egy utolsó pillantást vetettem a környékre, tudván, hogy az életben már nemigen lesz dolgom itt.

Elveszett: 2 komment.

Pénteken ismét temetésen voltam. A maradék nagymamám halt meg a közelmúltban, 80 évesen. Kb. 14 éve nem láttam, ezért nem nagyon viselt meg a hiánya, viszont több más dolog nagy hatással volt a lelkemre. Mesélek kicsit.

Anyám anyjáról van szó, aki mindig egy világi, trágár, nagy hangú, de örökké szegény asszony volt. A világiság és szegénység természetesen összefüggött, hiszen cigire meg sörre mindig futotta. Őt szoktam idézi, amikor azt mondom, hogy már csak ez a hónap ilyen nehéz, de a következő már sokkal jobb lesz. Neki sosem lett. Három gyereket szült, anyámat, még egy lányt és egy fiút, de ezek közül a másik lány (a nagynéném) volt a kedvenc. Ő mindig mindent megkapott, az anyja mindig érte hozott áldozatot, de ha az egyensúly kezdett megborulni, akkor a nagybátyám volt a soros. Anyám mindig utolsó volt, sőt, neki mindig mindent magának kellett elérnie. Valószínűleg ezért is lett ilyen gyakorlatias, talpraesett, erős asszony. A 80'-as évek elején a mi családunk a nagyanyámék házában, egy leválasztott kis lyukban tengődött. Gyakorlatilag albérletben éltünk ott, ami már önmagában beszédes. A másik két testvér szintén ott lakott, de még mint kiskorúak, kicsivel később kezdtek csak dolgozni. Aztán amikor az érdi lakótelep felépült, lehetőség volt egy nagy adag kezdőtőkével és OTP-hitelre lakást venni valamelyik panelban, a szüleim pedig erejükön felül, 3 műszakban dolgozva, minden mozdíthatót és nélkülözhetőt pénzzé téve, az utolsó pillanatban befutva éltek ezzel a lehetőséggel. Semmi segítséget nem kaptak, a nagyanyám eközben anyám húgának vásárolgatott csinos ruhákat (anyám előtt válogatva, próbálgatva), miközben mi hárman éltünk heti 20 forintból. Nem húszezer, húsz, az pedig már akkor is nagyon kevés volt. Ezt pedig ő is tökéletesen tudta. Évekkel később egy családi összejövetelen ezzel szemben azt találta fennhangon nyilatkozni, hogy "én szereztem nektek ezt a lakást", mire anyám pofon verte, majd kidobta őt, de később aztán elcsitultak a kedélyek. Ez és az ehhez hasonló számos történet nyilván nem eredményezett túl jó anya-lánya viszonyt.

A nagybátyám egyébként egy nagyon humoros, szintén talpraesett fiatal srác volt, mindig a társaság közepe. Miután 1986-ban a nagyapám meghalt (gyomorrákban), a nagyanyám eladta a házat, vett belőle két tanácsi lakást, egyet magának és a nagybátyámnak, egyet pedig a nagynénémnek és annak akkori férjének, de miután a nagybátyám párkapcsolata az ő stílusa miatt ment tönkre — nem tudom, mennyire önként, de — Budapestre költözött, albérletbe. Ennek ellenére mindig Érden tartózkodott valamelyik gyerekénél (kivéve persze minket, mert anyám ettől kategorikusan elzárkózott). Furcsa visszagondolni, hogy amikor a család (ami éveken keresztül sülve-főve összejárt) a nagyanyámék konyhájában sörözgetett, anekdotázgatott, és dőlt a röhögéstől a nagybátyám poénjain, akkor én 3-4 éves forma voltam, a nagybátyám meg 16. Ennek ellenére (humoránál és érettségénél) fogva mindenki felnőttként kezelte, és bennem sem kamaszként él az akkori emléke. Hihetetlen! Hogy egy kicsit megvilágítsam a világhoz való hozzáállását, megemlítem, hogy évekig jogosítvány nélkül vezetett, majd amikor hivatalosan is lehetősége volt megszerezni, a vizsgáztató azt mondta neki, hogy "Szórakozik velem? Mit keres maga itt?", és már töltötte is ki a sikeres vizsgáról szóló papírokat. A másik, hogy rendszeresen kiszökött a honvédségtől, hogy a barátnőjével lehessen, aztán még hajnal előtt vissza is osont. Ez már nem is bátorság, hanem vakmerőség, tekintve, hogy ha abban az időben elkapják, évtizedekre leültetik (ne felejtsük el, hogy a '80-as évekről beszélünk!). A barátnője aztán szakított vele (nem bírta elviselni nagyanyámat), a következő nő viszont a felesége lett. Elment az OKGT-hez dolgozni (ez volt a MOL őse), ahol talpraesettségével és munkabírásával, több műszakban dolgozásával, valamint további vakmerő manőverek segítségével összegyűjtött annyi pénzt, hogy vegyen egy családi házat Érd egy elég pofás környékén. Az ugyan romokban hevert, de a két keze munkájával felújította, és azóta is ott élnek. Két gyerekük lett, akik a testvéreimmel nagyjából egy időben születtek (a nagyobbik konkrétan egy nappal az öcsém előtt, de ugyanabban a kórházban).

A nagynéném szintén az OKGT-nél dolgozott, de a vezetésnél. Finoman szólva nem az eszéért alkalmazták...Udvaroltak neki, vacsorákra hívták, ajándékokkal halmozták el, ő pedig élvezte ezt a helyzetet, és ki is használta. Egy vőlegény (aki szintén nem volt egy nagy agyi tehetség) mellett sem érzett erkölcsi gátat a felajánlásokkal együtt járó ellenszolgáltatások teljesítésére, cserébe viszont állandóan oda kellett figyelnie az öltözködésére és az alkatára. Ebben az időszakban állandóan koplalt, diétázott, hánytatta magát, a pénze pedig a kenceficékre és a csinos ruhákra ment el. A vőlegényével szakítottak (az okokat nem ismerem), de később összejött egy román munkással, akivel hosszú idő után szintén szakítottak. Született azért egy fiúk, akit lényegében nagyanyám nevelt, hiszen a nagynénémnek vissza kellett mennie 'dolgozni'. Később valahogy megint összejöttek a román pasival (aki eddigre már egész tűrhetően beszélt magyarul), eladták a lakást, és Érd egy távolabbi pontján vettek/felújítottak egy családi házat. Ott élnek azóta is, bár a pasi minden évben hónapokat dolgozik Nyugat-Európában.

Bár anno a család tagjai ugye mindig összejártak, a szüleim válása után anyámék vidékre költöztek, így ezek a találkozások jelentősen megritkultak. A láthatás miatt viszont mindig eljöttek értem Érdre, én pedig felmentem a nagynénémékhez, hogy anyámnak és apámnak ne kelljen találkozniuk. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy átsétáltam az utca túloldalára. Aztán '97-ben mi is Budapestre költöztünk, közben pedig én is felnőttem, így nem kellett értem jönni, mert egyedül is megoldottam a leutazást. Ekkor szakadt meg a kapcsolatom a családdal, de anyáméké sem tartott sokkal tovább. Mindkét testvére elmerült a maga gondjaiban, és bár anyu igyekezett leszervezni alkalmi találkozásokat, azok csak addig jöttek össze, amíg ők szántak időt és pénzt az utazásra. Néha a testvérei is meglátogatták őket, de miután egy-két konkrét ígéret után is elfelejtettek megjelenni a mondott időben, anyám is kezdte feladni a kapcsolattartási erőlködéseket. Ebben az időben anyuék nem voltak anyagilag a toppon (persze azóta sem, de akkor még kimondottan nem), így az összevásárolt sörök és üdítők, a sok sütemény és előre leszedett gyümölcs a megbeszélt találka elmaradása okán mind feleslegesen terhelte az idejüket és az amúgy is kritikusan szűkre szabott költségvetésüket. Ez a 2-3 eset kimondottan rosszul esett anyunak, így néhány egyre erőtlenebb próbálkozás után úgy döntött, majd akkor találkozik a családjával, ha azok keresik őt. És közben eltelt 10 év...

(Folyt.köv.)