A rendszeres olvasóimnak nyilván feltűnt, hogy a tavalyi országgyűlési választások óta sokkal kevesebbet foglalkozok a blogomban a közélettel, mint azt korábban tettem, és aki így véli, jól véli. Ennek az oka elég prózai: ugyanebben az időszakban a magánéleti és a munkahelyi gondok és feladatok megoldása nemcsak szétaprózta a figyelmemet, és nemcsak átrendezte a prioritásaimat, de olyan sok időt fel is emésztett, hogy a közéleti témákkal kapcsolatban képtelen voltam kellő mélységig leásni, képbe kerülni a járulékos információkkal. Enélkül viszont nem szívesen bocsátkozom vitába, márpedig a a választások végeredményét nem kimondottan kedvelő vitapartnereim java része csakis arra vár, hogy végre kinyilvánítsam a véleményemet ÉS valami kikezdhetőt írjak. Mint azt korábban már említettem, ezen vitapartnerek és kommentelők egy része azóta is szinte őrjöng, ennélfogva pedig úgy viselkedik, mint egy hisztis hülyegyerek, aki egyszerre kérlelhetetlen, végletes és irracionális. Ezekből a tulajdonságokból az is következik, hogy ha a kormányzati intézkedések valamelyikéről pozitívan nyilatkozom, akkor elvakult fidesznyik vagyok számukra, ha meg negatívan...nos, akkor máris nekik van igazuk, na tessék. Márpedig aki olyan szinten irracionális, annak semmilyen körülmények között nem lehet igaza (még akkor sem, ha a végkövetkeztetése részben egyezik az én meglátásommal), és aki irracionális az ebből következően minden korábbi, későbbi továbbá a témához eleve nem is tartozó véleményét igazolva látná, azt meg utálom, így végül abban maradtam magammal, hogy a közéletet a saját blogomon inkább negligálom. Megszöksz. Hogy bizonyítsam, ez a döntés mennyire nem tudatos, mint inkább kényelmi dolog, most mégis előveszek egy témát...

...méghozzá 2006. október 23-a témáját, ami egyesek szerint lerágott csont, azonban mivel mostanában ismét napirenden van, és még aktuális is, én is foglalkoznék vele. Éppen öt év telt el ugyanis a jobbos köznyelvben "véres tömegoszlatás"-nak, a nem jobbosban meg "a csőcselék randalírozásának" nevezett eseménysorozat óta, és ami a legszörnyűbb az egészben, hogy az eltelt években ez a két álláspont a legkevésbé sem közeledett egymáshoz. A jobboldal — főleg az akkor a helyszínen levők — nyilván nem engednek az igazukból, hiszen aki ott volt, egyszerűen nem mondhatja, hogy csőcselék randalírozásáról volt szó. Én is ott voltam, megéltem, és én sem engedek, mert az igazságérzetem nem engedi.

Az egész ugyebár (a jelenleg a pártjának való kegyelemdöfést megadni készülő) Gyurcsány-beszéddel indult, aminek következtében egy nálunk fejlettebb demokráciában nem egy pár száz ember spontán összeverődéséből álló tüntetésecske kerekedett volna, hanem az egész fővárost, de főleg a parlamentet porig romboló, lincseléssel egybekötött megmozdulás. Nálunk viszont csak ennyire futotta, de sebaj. Aznap én is vettem a kabátomat, és kimentem az Országház elé, mert az igazságérzetem ezt diktálta. Másnap szintén kimentem, és a TV-székház ostrománál is jelen voltam, így pontosan tudom, mi történt ott, és hol, mit hazudtak azok, akik nem voltak ott. Már ecseteltem, a részletek meg most úgysem érdekesek. Mondhatnánk, hogy az első napon a jogos állampolgári felháborodás szülte a spontán demonstrációt, a másodikon meg a tömeglélektanból levezethető folyamatok vezettek a romboláshoz, de utóbbi nem lenne igaz. Ha így lenne, nem 50 kigyúrt állat rombolt és gyújtogatott volna több ezer békés tüntető tiltakozása ellenére, hanem több ezer gyújtogatott volna, és még a szomszéd utcában békésen várakozó és beszélgető rendőrökből álló századok bevetése sem lett volna elég a kedélyek lecsillapítására. Sokkal inkább arról volt szó, hogy míg azok az ezrek egyik ámulatból a másikba esve tétlenkedtek, addig a különféle titkosszolgálati, politikai babérokra törő és egyéb személyek a háttérből szervezve és irányítva a gesztenyéjüket sütögették szépen a sármos Baló Gyuri autójának tüzénél. A következő napokon az én meglátásom szerint valóban a csőcselék randalírozott. Számukra mentséget nem keresek, és nem is találhatnék, viszont az is leszögezhető, hogy a rendőri túlkapások előjelei is látszottak már, amikor például egyes egyenruhások a villamosmegállóban a járműre várakozó fiatalokat teperték le.  Október 23-án aztán elszabadult a pokol, ezt még öt évvel a könnygáz füstjének szaglása után is kijelenthetem. Ott nem a csőcselék volt, hanem egy ünnepi rendezvény, viszont a rendőrök részéről ami csak a csövön kifért... Egy évvel később már részletesen írtam erről (anno még nem blogoltam), most ezt sem ismétlem meg. Az évforduló miatt ismét felidézett home videókban és televíziós felvételeken jól látszik, mi folyt ott (lovasroham a rendezvény vége előtt, könnygáz a vége után pár másodperccel, stb.), így ha valakiben halványulnának az emlékek, felfrissítheti őket egy híradó megtekintésével.

Míg az eltelt években a jobboldal az igazáért küzdött, összefüggéseket keresett az események között, védte az ártatlanul meghurcoltakat és kereste a bűnösöket, és közben kinevelődött egy részben éppen emiatt erős Jobbik (korábban nem politizáló prominensekkel együtt), ami ellen még vehemensebben lehet ágálni, addig a baloldal nem volt képes abbahagyni a sajnálatos események során folytatott moslék tevékenységét. Ők már akkor is ezt tették, és az óta is szándékosan összemosnak eseményeket és résztvevőket, így lett az ünneplőkből csőcselék, a jogos felháborodásukban tüntetőkből meg Hugyos Forradalom. Az ünneplést a demokrácia ellen való megmozdulásnak állították be, a szétvert nyugdíjasokat meg elintézték azzal, hogy "minek ment oda?". Így lett a jogtalan rendőri akciókból is a demokráciát megvédő bátor fellépés, Orbán Viktorból pedig e gaz összeesküvés mögött álló bábjátékos (aki mindig és mindenért hibás, természetesen). A nem-jobbosok egy részének fejében ez a módszeres és kitartó munka meg is tette a hatását, ezért kell még ma is azon vitatkozni az ott-nem-voltakkal, hogy akkor most csőcselék vagy nyugdíjasok és kismamák. Szekértáborharc és törzsi háború még egy a tények és információk alapján elég egyértelműnek tekinthető ügyben is. Ha az ifjonti hév 30 felett nem volna bennem csökkenőben, már a gondolattól is ökölbe szorulna a kezem.

Na, de fel a fejjel, hiszen 5 év után most éppen 'nekünk' áll a zászló, így az elsumákolt ügyek végre abba az állapotba kerültek, ahol bizony páran meg fogják ütni a bokájukat — legalábbis nagyon remélem. Végre! Ilyen súlyú aljasság az én világomban nem maradhat megtorlás nélkül. A szétvert, majd még meg is büntetett emberek egy részét rehabilitálták, másoknak kárpótlást fizettek, a nyomozások zajlanak, és a rendőrök is hamarosan sorra terítékre kerülnek. Az ujjtörő börtönben, Révész Máriusz ügyében is mintha mozgolódnának, Gergényi kitüntetései visszavonva, ő maga — más vezetőkkel és kisrendőrökkel együtt — eljárás alatt (ha minden igaz). Éppen pénteken sikerült kideríteni a legkegyetlenebb osztag tagjainak és vezetőinek listáját, szóval lehet menni kérdezgetni, hogy akkor miért is, meg ki mit parancsolt, aztán szortírozni, hogy te befejezted a pályafutásod, te meg mész a kancigányok közé egy pár évre. Remélhetőleg hamarosan a titkosszolgálati gazemberekig és Gyurcsányig is felcsap a szar, az lenne csak az igaz elégtétel. Nem megalapozatlanul, koncepciósan vagy bosszúvágyból, hanem csak Justitia kedvéért.

Egyesek szerint a "terrorcselekmény" és az "emberiesség elleni bűntett" kifejezések használata az eseményekkel kapcsolatban mindenképpen túlzás, én azonban azt mondom, hogy az előbbi — legalábbis a köznapi meghatározás alapján — megállja a helyét. Az igazságszolgáltatás majd eldönti, én mindenesetre szívesen látnám az ennek szellemében meghozott ítéleteket.

Elveszett: 17 komment.

Az elmúlt, többé-kevésbé (inkább többé) bejegyzéstelen időszakban már ígértem fűt-fát, például, hogy beszámolok a magánéleti izgalmakról (semmi extra, csak a szórakozási lehetőségi együtthatói góciensek), meg a volt főnökömmel nyélbe ütött végső megállapodásról. Ez utóbbit régebben ígértem, meg a kedvem is több hozzá, szóval most ez jön.

Ha emlékeztek, azért nem kicsit izgultunk, hogy akkor az ex-főnök most visszaél-e a még megmaradt hatalmával, és megpróbál-e belőlünk az eredetileg megállapodottnál jóval nagyobb összeget kizsarolni a könyvelőiroda ellenértékeként. nem is aludtam túl jól azokban a napokban, bár a társam még nálam is rosszabbul nézett ki. A korábbi megbeszélésen annyiban maradtunk, hogy az ex- majd otthon megnézi, hogy abban a bizonyos spirálfüzetben miként kalkulált előzetesen, bár — és ezt anno is megfogalmaztam — az igazából vajmi keveset nyomott volna a latban. Normál körülmények között erre a megbeszélést követően egy óra is elég lett volna, mégis eltelt vagy két hét az újabb találkozó előtt. Közben túráztattuk magunkat, érveket és meggyőzési módszereket gyűjtögettünk, latolgattunk, számolgatunk, majd végre ismét találkoztunk, így hármasban.

Kaptunk egy nyomtatott oldalt (semmi füzet...) az általunk kifizetett összegek alternatív felsorolásáról, de a nap folyamán a tényleges megbeszélésig én is és a társam is jól megizzadtunk, amikor megpróbáltuk megfejteni az azon szereplőket. Nem is annyira sikerült, bár én sokkal közelebb jártam a helyes értelmezéshez. A lapon szerepeltek a különböző jogcímeken kifizetett összegek nettó módon és ÁFÁ-san is, külön oszlopban, plusz az ÁFA tekintetében értelmezhetetlen összegek, majd mindez oszloponként összesítve, végül az egész mögé biggyesztve még egy összeg, amiről ugyan tudtuk, hogy micsoda, csak azt nem, hogy miért ott szerepel, és miért nem az összesítés előtt.

Amikor aztán a tényleges megbeszélésig jutottunk, én vettem magamhoz a kezdeményezést, és a korábbi alkalommal ellentétben sem ideg, sem düh, beszédképtelenség vagy egyéb hátráltató tényező nem hatott rám, és a társam értetlenkedése és a legalkalmatlanabb pillanatokban való közbeszólása ellenére is végig uraltam a beszélgetést. Egyből az asztalra támaszkodtam, és a papírra bökve kedvesen megkérdeztem a volt főnöktől, hogy ezen mit kell látni. Hebegni ugyan nem hebegett, de legalábbis a nekünk van igazunk biztos tudatában kertelt mindenfélét, hogy "ez ÁFÁ-val, ez meg anélkül", és akkor ez tízva kettel meg a pókos nyolcszáz... de nem engedtem, hogy valódi válasz nélkül ússza meg az újabb találkozót. Konkrétan rákérdeztem, hogy akkor szerinte mennyivel jövünk még, majd a társam kimondottan hátráltató közbevetései és egy újabb adag kertelés után megismételtem a kérdést. Erre a volt főnök mondott két számot, amit szépen leírtam a papíromra, majd rögtön rávágtam, hogy jó.

De vajon valóban jó volt-e? Alapvetően elmondhatom, hogy bizonyos szemszögből nézve mindkét fél úgy érezheti, hogy jól járt, miközben egyik sem érezheti azt, hogy inkább mégis rosszul. Ez azért lehet így, mert ha végigszámoljuk, mennyi összeg volt még hátra, és ezek után a jogcímektől függően milyen további járulékos költségek keletkeztek volna, akkor kijelenthetem, hogy szinte pontosan az lett az egész vége, ami eredetileg is lett volna (a mi számításaink szerint). Talán egy picivel mi vagyunk kijjebb, de csak azért, mert az érvelésünk egyik pontja egy kicsit gyengébb lábakon állt, mint a többi, és azt szükség esetén igen nehéz lett volna meggyőzően kommunikálni. Így picit rosszabbul jártunk, mint azt eredetileg elgondoltuk, de sokkal jobban, mintha a végén vitára került volna sor. A többletösszeget ráadásul utólag itt-ott úgyis visszakapjuk, plusz hónapokkal korábban, abszolút vita- és tehermentesen zárhatjuk le a jogi részt is. Ez utóbbi ugyan nehezen forintosítható, de azért érdemes figyelembe venni. A volt főnök szintén nem járt rosszul, mivel ha a mi elgondolásunkat vette alapul, joggal rémülhetett meg az eljövendők anyagi lehetőségeit felmérve, így viszont úgy érezheti, mintha sikerült volna belőlünk végül többet kisajtolnia, holott persze nem. De csak érezze is azt, így talán a hátra lévő pár napban/hétben nem akar majd újabb igényeket támasztani.

Merthogy jelen körülmények között már csak napok kérdése, hogy elfáradjunk egy általunk választott ügyvédhez, és megírjuk a társasági szerződés módosítást, ami után már nem lesz visszacsinálható semmi. A kialkudott végső összeget ugyan még nem fizettük ki (december eleje lesz a vége), de mivel mindkét jogcím törvényes és polgárjogilag ezután is követelhető rajtunk, nem látjuk értelmét a további időhúzásnak. Mi ráadásul soha egy pillanatig nem gondolkodtunk bármiféle aljas visszaélésen, ezért ez a továbbiakban sem feltételezhető rólunk, viszont nekünk lelkileg nagyon sokat számítana, ha végre teljes egészében a nevünkön lenne a cég. Hamarosan happy end.

Mostanában egyébként azért nem írtam, mert egyszerűen nem volt időm. Ilyen brutál október régen nem volt, és nem is szeretnék többet. Két helyen dolgozni egyszerre, plusz a könyvelés mellett a számtalan ügyvezetői teendő ellátása nagyon megterhelő, esténként pedig a fiziológiás szükségletek két személyre, szakdolgozás, miegyéb... na, ez most nagyon sok volt nekem. És akkor a munkahelyi pihenésre fordítható utolsó hétre is bőven kijut majd nekem... Blogolni csak annyi időm volt, hogy a verses találgatósdi utolsó fordulóját levezényeltem (elég szarul), blogot olvasni meg egyáltalán nem tudtam.Azt majd apránként pótolom.

Viszont jó hír, hogy a szakdolgozatomnak végre sikerült nekiesnem (hosszas nyűglődés után), és már jóval több, mint a fele készen is van. A technikai kísérőjelenségek is sínen vannak (konzulens ismételt felkeresése, címbejelentő, konzultációs lap beadása+kitöltése, költségtérítés befizetése, stb.), így már nem hátrálhatok meg. Nem is akarok persze, de az ilyenek nekem mindig nagy löketet adnak, szükségem is lesz erre a hátra lévő 3 hétben.

Amíg ezzel készen nem vagyok (max. november 14.), addig még egy kicsit lazábban kezelem a blogolást, aztán meg majd meglátjuk. Téma akkor is lesz, írni is fogok, na meg persze addig is, maximum továbbra is ritkábban.

Vasárnapra azért még tervezek egy bejegyzést.

Elveszett: 5 komment.

Elnézést mindenkitől, aki bejegyzésre éhesen látogat a blogomra, de az utóbbi napokban annyira sok teendőm van, és annyira el vagyok maradva mindennel, hogy blogolni már végképp semmi időm. Még olvasni sem tudok, pedig látom ám, hogy itt-ott lenne pár olyan bejegyzés, amit nem tudnék komment nélkül hagyni. Majd bepótolom, bár attól tartok, hogy addigra aktualitásukat vesztik... Ez van. Ha csak az utóbbi egy hetet vesszük, annyi dolog történt, ami külön-külön is érdemelne egy-egy bejegyzést, hogy sose győzném bepötyögni mindet, de azért most gyorsan belekapok pár dologba, csak ami az időbe belefér.

Odabent alakulnak a dolgok, bár én szívesen venném, ha egy kicsit gyorsabban zajlanának az események. A legnagyobb tartozást felhalmozó ügyfelünktől végre sikerült kisajtolni egy fél havi könyvelési díjat, és ebben a hónapban várható még tőle egy másik fél is, de ez csak a léc rezgését mérsékli, a helyzetet nem oldja meg. 20-a után ülünk össze, amikor is — elvileg — megállapodunk egy fizetési ütemezésről, amit elvileg tartani fog. Ígéretekkel sajnos teli a padlás, főleg ha róla van szó, de ha legalább az első hónapokban igyekszik tartani magát az ütemezéshez, már azzal is beljebb vagyunk. Sikerült megállapodni a volt főnökömmel is, de erről tényleg egy külön bejegyzésben értekeznék. Igaz, a múltkor már ígértem, de legközelebb tényleg kitérek rá. Aztán ebben a hónapban még könyvelni is alig volt időm, annyira ügyvezetőnek kell lennem, minden áldott nap. Ez nem baj, mert valahol élvezem, de a stressz mértéke így minden eddiginél nagyobb, és ez bizony meglátszik mind az arcomon, mind az övem bőségén.

Ami pozitív, hogy egy csúnyán bepróbálkozó ügyfelünkkel sikerült nyugodtabb vizekre evezni a közös kis hajónkat, és minden megy tovább a régiben. Ő úgy emlékezett, hogy mi majd megcsinálunk neki valamit ingyen, nekem pedig meg kellett erőltetnem magam, hogy minél finomabban közöljem vele: rosszul emlékszik. Megvolt a kockázata, hogy felbontja a szerződést, és az új könyvelőjének majd elmond minket mindennek, de mint utóbb kiderült, ez tényleg inkább csak amolyan költségkímélő próbálkozás volt a részéről. Egy másik ügyfelünk viszont minket ajánlott az apjának, és ezt velünk is úgy közölte, hogy "mivel nagyon elégedett a szolgáltatásunkkal...". Hájjal kenegettek. Apukának volt egy cége egészen két évvel ezelőttig, majd úgy döntött, hogy végelszámol. El is indították a procedúrát, azonban egy adóhatósági ellenőrzés miatt kicsúsztak a gyorsított eljárás határidejéből. Sebaj, új végdátumot tűztek ki, azonban az ügyvéd valamit hibásan nyújtott be, amiről viszont elmulasztotta tájékoztatni apukát...és azóta eltelt két év. Hoppácska! Nem ment be vagy 40 bevallás, plusz mindjárt felszámolásba fordul a végelszámolás (ott meg már nagy a baj), szóval most jövünk mi, olcsón, gyorsan, hatékonyan, és mindenki örül. Aztán tegnap kaptunk egy árajánlat-kérést (a Tigri által megoldott/elkészített csinos kis formátumban), amire gyorsan reagáltam is, és a jelentkező máris az ügyfélkörünket gyarapítja, hamarosan mindkét vállalkozásával. Úgy tűnik, manapság mindennek a gyorsaság az alapja, na meg persze a jó fellépés. Ja, és még hirtelen felbukkant a semmiből egy régi ügyfelünk, akinek anno én könyveltem. Akkor egyéni vállalkozó volt, de csinált inkább egy Kft-t, amit megfelelőbbnek talált a tevékenysége folytatásához, és azt ígérte, azt is velünk fogja könyveltetni. Ez nem így lett, inkább elment egy vecsési könyvelőhöz. Most az volt a baja, hogy az elévülés előtt kapott egy ellenőrzést, és némi fennforgás keletkezett, mivel egy hajdan hibásan beadott bevallása önellenőrzését valamiért nem dolgoztak fel (mert az is hibásan lett beadva), ezért az egyenlege hatalmas tartozást mutatott, és már vinni akarták az autóját. A revizor és a könyvelője segítségével kitalálták, mi volt anno a hiba, és most azt kérte tőlem, nyilatkozzam le, hogy anno mi tényleg beküldtük ezt a két iratot. Én készségesen meg is tettem volna, de előbb megkértem, hogy hozza el őket, hiszen ki a franc emlékszik 2007-re? Jól is tettem, mert azokat bizony nem én, de még csak nem is az iroda készítette, amit nemcsak az bizonyított, hogy akkor már 7 hónapja nyomát sem láttuk az illetőnek, hanem egyéb feljegyzések is. Arra viszont jó volt ez a találkozás, hogy kilátásba helyezte, miután már beköltözött Budapestre, nemigen látja értelmét Vecsésre járni a könyvelőjéhez. Áthozná inkább hozzánk, bár ezen még gondolkodik.

De hogy ne csak a sikersztorikat soroljam, tegnap kaptam egy levelet, aminek a másik címzettje egy általunk könyvelt alapítvány kuratóriumi elnöke volt. A frissen megbízott könyvvizsgáló írta, akihez egyszer már volt "szerencsém", akkor jól le is szerepelt, bebizonyítva, mennyire ért a szakmájához (én, szaros mérlegképes többet tudtam fejből, mint a szakma csúcsa...). Azt nehezményezte a levélben (hosszasan ecsetelve), hogy a megbízásának nem tud eleget tenni, mert sehogy sem kapja meg az ahhoz szükséges adatokat, végig úgy állítva be az egészet, mintha mi szándékosan rejtegetnénk előle azokat. Például: "többszöri telefonhívásom ellenére...". A végét meg úgy zárja le, hogy aszondja ő olyan dolgokat talált a könyvelésben, amiket egy felelősségteljes könyvelőiroda nem engedhetne meg magának, és amelyek veszélyeztetik az alapítvány működését. Érted, mindezt úgy, hogy meg sem kapta az iratokat... Hát eléggé felbasztam magam rajta, úgyhogy az éjjel alig aludtam emiatt. Folyamatosan azon agyaltam, hogyan védjem meg magunkat egyszerre határozottan, de mégsem kioktató módon, este még ki is kerestem a tisztességtelen piaci magatartás és a Btk. vonatkozó passzusait (esetünkben rágalmazás). A részletekben nem túlzottan elmerülve elmesélném, hogy egyszer csak felhívott, hogy ő akkor ezt kér meg azt kér (ajtóstul rontva a házba), majd 2 perc múlva kibaszott arrogánsan számon kért, hogy miért vállaltuk el az alapítvány könyvelését, és miért azt a módszert alkalmazzuk a könyvvezetésre, amit alkalmazunk. Nem értette meg továbbá, hogy hozzánk, az irodába hiába jön a munkáját végezni, mert az alapítvány — a többi partnerünktől eltérően — az anyagát a feldolgozást követően visszakéri, tehát csak annak székhelyen férhet hozzá az iratokhoz. Továbbá azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy nem tudunk számára aláírt beszámolót adni, mert a kinyomtatott és elküldött iratokat még nem kaptuk vissza aláírva, meg azt sem, hogy nem óhajtunk az ő kérésére több száz oldalt kinyomtatni, amikor egy egyszerű PDF fájl böngészésével is ugyanott tart (és az nem kerül semmibe). Húú, annyit sorolhatnám még, de inkább hagyom. A lényeg, hogy ma éppen nekikészültem a válaszlevél megírásának, amikor láttam, hogy az eredeti levél valójában nem is nekünk szólt, hanem az alapítvány kuratóriumi elnökének, az ő beosztottja viszont rendességből továbbította azt nekünk. Így én elvileg erről nem is tudhattam, szóval nem válaszolhattam volna rá anélkül, hogy ne kecertem volna bajba azt az asszisztens nőcit. Cserébe viszont ma személyesen eljött hozzánk az elnök, és megbeszéltünk szépen mindent (egyetértett velem a könyvvizsgáló vén K. megítélése kapcsán), mellettünk áll.

Ebből ma már magánéleti rész nem lesz, ezért a végére csak annyit, hogy ugyanezen alapítvány kapcsán, szintén tegnap felhívtak az APEH-tól, merthogy kijelölték őket ellenőrzésre. Éppen voltak nálam, ezért a kollégák visszahívást ígértek, azonban a csajt már nem tudtam elérni. Emiatt sem nagyon aludtam az éjjel. Ma ismét hívott, és baszdmeg azt hittem, a Kész átverés showban vagyok, mivel a nő folyamatosan azt kérdezte, hogy mit kell most neki csinálnia és milyen iratokat kell kérnie tőlünk. Igen, az ellenőr kérdezte az ellenőrzöttet...
(Külön bejegyzést írhatnék arról is, miféle segghülyékkel sikerült újabban az adóhivatalt feltölteni, mert egy hónap alatt vagy négy hasonló sztori is megesett.)

Elveszett: 3 komment.