Az év utolsó napján illene valami visszatekintést rittyentenem ide, de ha nem is illem kérdése, mindenképpen praktikus, ráadásul mielőtt átinnám magam 2012-be, legalább kényszerítem magam, hogy egy kicsit az óévre koncentrálva összeszedjem magamban, mi mindent hagyok a hátam mögött.

JANUÁR
Az új év úgy indult, ahogy az eddigi jó pár, másnapossággal. Ha meg nem is fogadtam, hogy nem iszom többé, azért akkor elég erőteljesen megviselt a tisztulási folyamat, így kilátásba helyeztem, hogy át kellene állnom a könnyebb alkoholféleségekre. Jelentem, nem sikerült, mivel idén többször is voltak olyan durva másnapjaim, amik külön-külön kis fogadalmakat vontak maguk után, és ezek egyikét sem a borocska meg a pezsgőcske idézte elő. Jelentem, azokat sem tartottam be... Aztán odabent fogadott a hír, hogy a vezető könyvelőnk lábát szegte Szilveszter előtt, így a munkáját 3 hónapon keresztül nélkülöznünk (és pótolnunk) kellett. Azért egész jól megoldottuk, sőt ezek után még azon is elgondolkodtunk, hogy szükségünk van-e egyáltalán rá, de végül nem küldtük el. Újult erővel kezdtünk edzeni is, amit egészen szeptemberig eltökélten folytattunk, akkor azonban a sulis dolgaim miatt teljesen leálltunk, és azóta sem voltunk többször. Na majd most. Végül volt itt a blogon egy jó kis politikai adok-kapok, akkor ugyanis még volt lelkierőm a széllel szemben pisáláshoz, meg elértem a 600 bejegyzéshez. Mellesleg megemlítem, hogy ez éppen a 666., ami lehetett volna egy horror különkiadás, de ez (is) elmaradt.

FEBRUÁR
A hónap elején nyomtam egy live bloggingot, majd újabb politizálás jött arról, hogy hová is lettek a jobbos bloggerek. Abban a bejegyzésben fogalmaztam meg azt is, hogy mostanában miért nem politizálok, bár a fő ok elsősorban azért az időhiány (a meg nem írt bejegyzések száma meghaladja a megírtakét...). Volt aztán egy fergeteges farsangi buli, ahol Kétarcnak öltöztem, Ricsi meg Jokernek, de nemcsak a beöltözés, hanem a készülődés is izgalmasnak számított. És persze az sem elhanyagolható esemény, hogy az előző, passzív egyetemi félévem után ismét nekifogtam a tanulásnak, hogy majd akkor én leállamvizsgázok. Mint tudjuk, ez akkor mégsem sikerült.

MÁRCIUS
A Nőnap kapcsán sikerült egy félresikerült bejegyzést alkotnom, ahol jól meg is kaptam a magamét (nőgyűlölő, hímsoviniszta, stb.), aztán meg a vezető könyvelőnk hiányát ebben a hónapban éreztem meg a legjobban. Kurva fáradt voltam (bár én mindig annak érzem magam). Fogorvost is kellett váltanom, és az első kezelések is megvoltak: állapotfelmérés, fogkőleszedés, tömések, de persze messze nem jutottunk a végére. Miután később már pénzem sem volt, mostanra nagyon sürgős beavatkozások kellenének itt-ott, ami szintén a jövő év programja (Istenem, de sokba kerül majd ez...). Többször lebetegedtem, és a végzést is ekkor halasztottam az őszi félévre. Közben a véletlen folytán együttműködési szerződést kötöttünk egy ügyvédnővel, aki azóta átirányított hozzánk pár ügyfelet (akit senki nem vállalt...), tehát beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Most éppen egy egyszeri, de komoly és zsíros üzlet van kilátásban, ami idén is jól fog jönni.

ÁPRILIS
A hónap elején volt 10 éve, hogy ugyanazon a munkahelyen dolgoztam (és remélhetőleg még 30-35 évig meg sem állok). Sok más izgalomra nem emlékszem. Fogorvos, munka, még munka, ebből állt a hónap.

MÁJUS
Májusban egy zseniális hétvégét töltöttünk Ómassán (Lillafüreden), amit az év során még két másik követett Nagyvisnyón. Kellenek is az ilyenek, mert a ráncaimnak nagyon jót tesznek. Írtam aztán egy bejegyzést az adó 1%-ával kapcsolatban, valamint elkezdtem egy (ismét) soha nem folytatott sorozatot arról, miként gyalázkodnak továbbra is azok, akiknek ez az életük, a szakmájuk.

JÚNIUS
A nyár elején megint írtam egy sorozatindítónak szánt bejegyzést, ezúttal Trianonnal kapcsolatban, majd 5 év után újra betettem a lában egy piacra, és nyomban áradozni is kezdtem róla. Azóta voltam még párszor, de persze nem lett a heti programom része. Aztán megvolt minden idők leghosszabb blogtalija, Defalla szervezésében, ami egészen új keretek közé helyezte ezt a műfajt.

JÚLIUS
A július hónap a blog tekintetében nem volt túl izgalmas. Főleg a napi munkamenettel foglalkoztam, még rendes címeket sem adtam a bejegyzéseknek. Azért persze egyébként ez a hónap sem volt unalmas, például elkezdtem adótartozásokat felhalmozni, és megbarátkoztam a semmire sincs pénzem állandó érzésével.

AUGUSZTUS
Folytatódott a nyaralás, strandolás, hőségben dolgozás (már amikor az volt, mert idén azért elég szar nyarunk volt), a családtagjaim elkezdtek ismerősnek jelölgetni a Facebookon, ami egy kis riadalmat okozott nálam, és a blogom betöltötte a 4. születésnapját.

SZEPTEMBER
A hónap elején aztán én töltöttem be a 32-t, és meghalt az utolsó nagyszülőm, anyám anyja, mely esemény következtében — másfél évtized után — ismét találkoztam a régen látott rokonokkal. Sikerült végre lezárni a verses találgatósdi játékot (a győztesek nyereménye még készül, de hamarosan), bár a győztesek nevét még vissza kell valahogy nyomoznom, tekintve, hogy ezen időszak kommentjei a Freeblog 'jóvoltából' elvesztek. Újraindult a suli is, és ekkor már tényleg eltökéltem, hogy ebben a félévben be fogom fejezni.

OKTÓBER
Októberben a volt főnököm bepróbálkozott a köztünk levő elszámolással kapcsolatban, ami miatt jó pár álmatlan éjszakám volt, és a fogyásom üteme is felgyorsult. Ezt csak a Melegházi vacsoracsata 3. évada keretében tudtam fékezni, amikor is nagyon finom és kiadós vacsorákban vehettem részt. Ez is nagyon jó volt, kár, hogy csak a 3. lettem (bár utolsónak kellett volna, amilyen lelkesen főztem...).

NOVEMBER
A hónapot a szakdolgozat egyre pánikjellegűbb megírása töltötte ki, meg persze a munka, amit kénytelen voltam így is hanyagolni. Az éves szabadságom egy nem jelentéktelen hányadát fordítottam arra, hogy a dolgozatomra rápihenjek, esetenként talán még haladjak is vele, ez az idő azonban rendkívüli módon hiányzott a céges dolgaimból. Még most is a lemaradást törlesztem. Végül persze készen lettem, és kis pihenés után (meg egy gyorsan felfalt könyv után) már jöhetett is az államvizsga miatti izgulás.

DECEMBER
Az év utolsó hónapja nemcsak az év, de a cég esetében 2 évnyi, a suli esetében 6,5 évnyi időszak méltó lezárása volt. Elsején végre minden tekintetben és visszacsinálhatatlanul a tulajdonunkba került az iroda, megnyitva annak lehetőségét, hogy végre méltó módon éljek és ne csak tengődjek a fizetésemből, és a nagyon is sikeres államvizsga után végre felsőfokú végzettséggel rendelkezem én is (a családban egyedüliként).

Röviden összefoglalva ezek voltak 2011. jelentősebb momentumai. Fogadalmakra, tervekre és hasonlókra most nem térek ki, és mivel idény (nyilván) többet már nem írok, ezúton kívánok minden kedves olvasómnak boldog és sikeres 2012-t!

Én is azok közé az emberek közé tartozom, akik nem szeretik a karácsonyt, de ezt addig nem akartam (újra) megosztani veletek, amíg le nem megy az idei forduló, mivel az én ellenérzéseimnek nem kell elrontania mások örömét.

Egyrészt ráhangolódni se nagyon tudok, mivel a munkámból kifolyólag éppen a karácsony előtti napok a leghajtósabbak (decemberben), utána meg már nem is dolgozunk. Idén ráadásul az államvizsga, egy időközi mérleg, rohangálás a két munkahely között és a benti dolgok tömkelege miatt sajnos elkövettem egy hibát, mivel elfelejtettem beküldeni egy bevallást, ami csak három nappal a határidő után derült ki, ráadásul éppen a cégvezető telefonált rám. Következménye nincsen (esetlegesen max. 20-50 ezer forint bírság, amit megtérítünk), de erkölcsileg ez egy nagyon komoly fiaskó volt. Ha japán lennék, már harakirit követtem volna el, annyira ég a pofám, de így, hogy nem vagyok az, csak az utóbbi egy hetem ment miatta(m) tropára. Ez sem segített ünnepi hangulatba kerülni.

Aztán ott van a kereskedelem erőszakos nyomulása. Már november közepén jönnek a reklámok, csilingel az a kurva karácsonyi csengő, és nyomják, tukmálják neked a sok árucikket. Vegyél, vigyél, mindenkinek, mindent, akciósan, hitelre, most! Elbújni sem lehet előle, mert ha kinézel az ablakon, legalább egy óriásplakátról hohózik a vörös ruhás dagadék, ha bekapcsolod a tévét, negyedóránként jön a tukmálás, ha meg rádiót hallgatnál, más se szól, csak a Last Christmas meg az All I want for Christmas... Én meg olyan vagyok, hogy minél jobban erőltetnek rám valamit, annál jobban tiltakozom, ezért is vagyok olyan keserű. Azt meg már hozzá sem teszem, hogy az egyre erősödő mizantrópiámnak egyáltalán nem tesz jót a vásárolni induló embertömeg...

Kifejlesztettem viszont egy technikát, amivel megúszom a legnagyobb őrületet: egy (max. kettő) nekifutásra megveszek mindenkinek mindent. Ez egyrészt azért van, mert korábban nem nagyon van időm ilyesmire, másrészt az utóbbi két évben pénzem sem volt nagyon arra, hogy személyre szabott ajándékokat vegyek. Ez van, majd jövőre. (Megjegyzem, ez mostanában a leggyakoribb kijelentésem, minden majd jövőre.) Így aztán csak egyszer-kétszer baszom fel magam a sok tirpákon, nincs probléma a lefosztott üzletek hiányos árukészletével sem, és azon sem kell nagyon agyalnom, hogy akik látják egymás ajándékait, majd méricskélni kezdik az értékben kifejezett szeretetet.

Ilyen személyből egyébként sincs sok, hiszen a nagyszüleim mind meghaltak már, az unokatestvéreimmel és a távoli rokonsággal nem tartom a kapcsolatot, marad tehát a 4 szülőm és a 4 testvérem. Így két családi összejövetellel letudom a karácsonyozást is: Szenteste anyáméknál, másnap haza, harmadnap apámékhoz egy órácskára. Anyáméknál persze azon izgulok, hogy a nagyszülők (a húgaim nagyszülei) nehogy betoppanjanak, mivel nem bírom őket elviselni, főleg a nagyapjuk borzalmasan visszataszító táplálkozási szokásait, a nagymama tukmálását (aki vendégségben is mindenkit megállás nélkül etetne), a nagynéni hibbant hülyeségeit, meg annak párjának angol nyelven történő kommunikációs próbálkozásait. Így aztán 25-én ahogy csak tudok, menekülök haza, ami idén nem ment olyan könnyen, mivel a Volán.hu-n szereplő buszok közül éppen az nem közlekedett mégsem, amelyikkel én menni akartam, így egy órát fagyoskodtam egy buszmegállóban, majd a következő busz sofőrjétől tudtam csak meg, hogy az a busz karácsonykor nem közlekedik. Akkor miért van fenn a neten, baszdmeg?

Apáméknál meg jöttek a szokásos témák, jaj de nehéz nekik, mi lesz jövőre velük, a gyerekek hogy tanulnak, mi van a munkámmal, mikor alapítok családot. Utóbbi a kedvencem... Meg az, hogy én mindig viszek mindenkinek ajándékot, de tőlük sosem kapok semmit, a "miért verted magad költségebe?" naiv kérdésen túl. Igaz is, hiszen magam sem tudom. A mostohaanyám mindig gyűlölt (szó szoros értelemben), és csak mostanában jópofiskodik, apám meg mindig leszart, és csak most mondogatja, hogy mehetnék gyakrabban is. Minek?

A Köki Terminált egyébként nagyon faszán megcsinálták, és végre a busz is a régi útvonalon közlekedik, így nem kell a 18. kerületi éjszakában kódorognom, minden alkalommal (évente kétszer), amikor ellátogatok hozzájuk. A metró végre fedett, a buszpályaudvar meg átlátható. Tuti lett!

A karácsony számomra persze nem ér véget 26-án, mivel a Ricsi ilyenkor mindig otthon van, a szüleinél, és most is csak pénteken jön haza. Egymást majd akkor ajándékozzuk meg, igaz, mivel ő már megkapta az idei ajándékok javát, ez csak amolyan felemás ajándékozás lesz.

Remélem viszont, hogy nektek úgy telt ez az időszak, ahogy szerettétek volna.

Már majdnem egy hét eltelt életem ezen jelentős eseménye óta, de én még mindig nem jutottam odáig, hogy beszámoljak róla. Azóta volt sok munka (utolsó pillanatban történő hajtás), meg otthonra, a két ünnep közére is sikerült magamnak nem kevés teendőt összehalmozni, amiket apránként igyekszem majd teljesíteni. Tudom, pihenni kellene, de a jól végzett munka öröme nálam nem kevésbé lebecsülendő (sőt), mint a pihenés címén történő semmittevés. Plusz még a komfortérzetem is nagyban javul, de ezekről majd máskor.

Szóval múlt hét csütörtökön minden idők legkomolyabb oktatási megmérettetésén estem túl, amivel végre lezárhattam a 6,5 évnyi egyetemi pályafutásomat. Végre szabad ember vagyok, csak még nem fogtam fel az új helyzetet, ezért fogalmam sincs, mennyiben lesz másabb érzés, mint eddig. Ismételgetem magamnak, hogy innentől kezdve a kérdőívek "legmagasabb befejezett iskolai végzettsége" rovatába a "főiskola/egyetem" való, és nem az érettségi, meg — a tanulmányaimhoz is kapcsolódva — azt is, hogy akkor én most megvalósítottam az intergenerációs mobilitást, azaz középiskolai végzettségű szülők gyermekeként egyetemi végzettséget szereztem. Számomra már csak plusz büszkeség, hogy munka mellett, teljesen önerőből, de hát mielőtt új célokat tűzünk ki magunk elé, nem árt az eddig megmászott csúcsokon élvezni a napsütést és beleordítani a szélbe, és csak aztán új magaslatok felé fordulni. Különben szart sem ér az egész.

Azt határozottan leszögezhetem, hogy az utolsó nap olyan volt, mint a megelőző 5 (6,5) év, ebből is látszik, hogy mennyire javíthatatlan vagyok. Meg így még romantikus is kicsit a dolog, mármint nem szerelmi értelemben, hanem klasszikusan véve, merthogy úgy végeztem, ahogy az egészet elkezdtem. Először is, a tanulás tekintetében ismét kifutottam az időből, és végül messze nem sikerült olyan alaposan felkészülnöm a vizsgára, mint ahogy szerettem volna. Majd holnap, majd holnap, messze van még a vizsga, stb. aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy "Úristen! Már csak másfél hét van!". Pánik indul, balfaszkodás szintén (mint ismeretes, először rossz tantárgyat kezdtem el tanulni...), a stressz pedig az egekben. Ez odáig vezetett, hogy végül a tanulás javát a vonatútra hagytam, ahol viszont szintén a szokásosat játszottam el: nem tudok tanulni, mert álmos vagyok, de nem tudok aludni, mert tanulni kéne. Ez odáig szokott fajulni (és most sem volt másként), hogy végül beleszarok az egészbe, és előveszem a 979-féle biliárdtaktika ("megy, ahova megy") az életre átírt verzióját, azaz kijelentem, hogy "lesz, ami lesz". Aztán a vizsgán sem hoztam semmi újat, ez viszont már a javamra írható: az első szóig torokban dobogó szív, majd hihetetlen magabiztosság, a tanárok gyenge pontjainak eltalálása, és hozott anyagból lenyűgözés (a felkészülés hiányosságait pótlandó), de ne rohanjunk ennyire előre.

Az államvizsga du. 1 órakor kezdődött, én kb. fél órával korábban érkeztem meg az egyetemre. Rögtön fölmentem a könyvtárba, ahol egy ott dolgozó csoporttársamnak visszaadtam egy könyvet, és összeverődtem két másikkal, akik szintén a nagy megmérettetésre készültek. Mivel elfelejtettem megnézni, hol lesz a vizsga (szintén tipikus: az első előadáskor pontosan ugyanezt csináltam), erre is rákérdeztem, és a vizsgával kapcsolatos pluszinformációkat is próbáltam szerezni. Szoktak-e buktatni, vagy ilyenkor már mindenkit átengednek? A szakdolgozat két jeles értékelése számít-e, vagy az csak úgy van? Mikor tudjuk meg az eredményeket? Itt kell-e maradni végig? Kb. ekkor indult be a gyomorideg is igazán. Egyébként a szokásos, vizsgák előtti stresszt leszámítva hihetetlenül nyugodt voltam, talán azért, mert idegileg már nem tudtam hova fokozni a féléves gyötrődést, és kicsit túlcsordultam...egészen eddig.

Aztán kicsivel 1 óra után mindnyájan bementünk a terembe, megkaptuk az eligazítást (ekkor tudtam meg, hogy az államvizsga 5 érdemjegyből áll), majd az első három személyt leszámítva ki is vonultunk. Azt már tudtam, hogy a nevem miatt utolsó előttiként kerül rám majd a sor, és mivel ilyenkor már nem tudok tanulni, azt is tudtam, hogy ez több órányi tömény, és egyre fokozódó idegességet fog jelenteni. Így is lett. Cappuccino+cigi, cappuccino+cigi, még cigi, kijövők faggatása, értelmetlen tételbámulás, idegnyugtató nosztalgiázás, még cigi...ezzel telt el három kínkeserves óra. Egyesek mosollyal az arcukon jöttek ki, mások sírás előtti állapotban, de mint azt az utánuk kijövőktől megtudtuk, nem a tanárokkal volt a baj, hanem ők nem tudtak szinte szart sem. Így eljönni egy államvizsgára... Mondjuk ennek valahol örültem (sajnálva persze a pórul jártakat), mivel szóbeli vizsgákon nem mellékes, az előtted vizsgázók milyen magasra teszik azt a bizonyos lécet. Ha mindenki tudatlan és felkészületlen, te egy középszintű tudással is könnyen jól szerepelsz, hiszen a tanárok is emberek, ők is (önkéntelenül is) viszonyítanak, de ennek persze az ellenkezője is ott van mint kockázati tényező. Eddig úgy tűnt, alacsonyan van az a léc.

Aztán végre rám is sor került. Bevonultam, illedelmesen köszöntem, és leültem az egyik erre a célra beforgatott padhoz. Ilyenkor már nincs tétel, nincs felkészülési idő, bármit kérdeznek, arra kapásból kell tudni a választ, elvégre innen vagy úgy állsz fel, mint szociológus, vagy úgy, hogy "legközelebb találkozunk". Még egy tollat sem vehetsz elő. A szakdolgozatot megvédeni meg nem lehet nagy kunszt, hiszen azt te magad írtad, ahhoz nem kell nagy felkészülés. Eddigre a kettővel előttem bevonult csajszi már bele is kezdett a mondandójába, a 4 tanár meg epekedve figyelte. Eredetileg 6-an voltak, de kettőjüknek (a csúszás miatt) idő közben el kellett mennie. Ott volt egy, aki nem tanított engem, most is csak írnok volt, ott volt az opponensem, akit ekkor láttam először, ott volt az intézményvezető (mint bizottsági elnök), végül minden idők legjobb fej és legnagyobb tudású tanára is, aki nekem a személyes kedvencem és a példaképem. Utóbbi az a fajta, aki rommá alázza a tudatlan hallgatókat, de ezt úgy teszi, hogy az áldozat fülég érő szájjal, röhögve jön ki a vizsgáról, a frissen szerzett karójával. Engem emiatt meg is nyugtatott a jelenléte, mivel sosem a bukástól féltem, hanem az égéstől, az ő személye viszont garancia volt arra, hogy utóbbitól a helyszínen nem, maximum csak utólag kell tartanom.

Szóval a csaj előadta szépen a szakdolgozatával kapcsolatos összefoglalót, válaszolt az azzal kapcsolatos egyik kérdésre, és az első vizsgatárgyi kérdésre is. A másodiknál azonban szabadkozni kezdett, hogy de neki az XY tanárnő azt mondta, hogy nem ebből kell tanulni, hanem egy másik tematika alapján, blabla, mire kapott egy másik kérdést, amire hibátlanul válaszolt. Magasra tette nekem a lécet, de aztán egy kicsit visszább vett belőle, szerencsére... Egyébként milyen már egy államvizsgán ilyen általános iskolás szarral jönni? A következő csaj szintén ezt hangoztatta (az ő szereplése egyébként sem volt olyan rózsás), amin már csak röhögni tudtam, de aztán jött a "most mutasd meg" része a dolognak.

Torkomban dobogó szívvel, kiszáradt szájjal, reszkető hanggal, rendkívül összeszedetlenül adtam elő a szakdolgozatomat pár mondatban, amit kivétel nélkül az idegességnek tudtam be. Aki ismer, tudja, hogy nekem nem probléma a beszéd, és bár ritkán előfordul, hogy egy tagmondat ragozásához nem passzol a következő tagmondat ragozása, azért ez nem szokott olyan gyakran megesni velem, mint akkor és ott. A szakdolgozattal kapcsolatban előzetesen 3 megválaszolandó kérdést kaptam, de a jelentős időbeli csúszás miatt várható volt, hogy ezek közül majd csak egyre kell ténylegesen válaszolni. Amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra is, gondolatban kiválasztottam egyet, amit a legvalószínűbbnek tartottam, és be is jött: "mivel magyarázza, hogy Magyarországon magasabb a homoszexuálisok elutasítottságának aránya, mint a cigányságé?". Válaszoltam, majd egy röpke beszélgetéssé fajult a kedvenc tanárom ellenkezése nyomán elindult vita, ami arra mindenképpen jó volt, hogy az idegességemet teljesen feloldotta.

Jött az első vizsgatárgy, a kisebbségszociológia. Az előttem (le)szerepelt lányok nyomán már előzetesen megkaptam a kérdést, hogy az a bizonyos tematika megvan-e nekem és abból tanultam-e. Hehe... Én erre magabiztosan és talán pökhendien is, azt válaszoltam, hogy nem foglalkoztam a tematikákkal, tegyen fel egy kérdést, és megpróbálok rá válaszolni. Gáz? Lehet, de megvolt az első nagyon jó pontom. "A kisebbségek helyzete diktatúrában és demokráciában", mire én: "Magyarországon vagy általában véve?". Erre a tanárok nevetve összenéztek, és azt mondták, "Jó kérdés! Legyen mondjuk a Kádár-rendszer Magyarországa". Második jó pont is megvolt, és a válasszal sem maradtam el. Mielőtt áteveztek volna a következő tárgyra, még gyorsan kiegészítettem a magyarországi helyzetet a korabeli romániaival, mire az opponensem megszólalt, hogy "igen, erről tudnék mesélni...". Bingó, harmadszor is. Ekkor már tudtam, hogy innentől kezdve bármit is mondok (vagy éppen nem mondok), legalább egy négyesem lesz.

Végül — nagy sietve — feltették a településszociológia kérdést is: "A chicagoi városszociológia kezdetei". Mondtam a magamét, de látszott rajtuk, hogy leginkább csak a kulcsszavak érdeklik őket (Chicagoi Iskola, Chicago, szegénység, bűnözés, Robert Ezra Park, Homer Hoyt, Edmund Burgess, koncentrikus körök elmélete, szektorelmélet, több városmag elmélete, stb.), és már meg is köszönték a szereplésem. Nem mehettem azonban ki, mert akkor nem maradt volna bent senki az utolsó vizsgázó tanújaként, aki egyébként minősíthetetlenül szar volt. A saját szakdolgozatát is hülyén adta elő, amire rákérdeztek, arra nem tudott válaszolni, és a vizsgatárgyakkal kapcsolatban sem tudott értelmeset mondani (vagy legalább valamit).

Utána még vagy 40 perc volt, mire megszületett az eredmény. Újra összetereltek minket, előre közölték, hogy mindenki átment (amit azért nem egészen értek...), majd egyenként felolvasták az eredményeket. Ezt az eljárást furcsállottam, mivel előzetesen mindig meg szokták kérdezni, hogy hozzájárulunk-e (a hülye emberi jogok...), de most ez elmaradt. Mindegy is, a lényeg, hogy a 11 államvizsgázó közül én voltam az egyetlen, akinek mind az öt jegye jeles lett. Amikor mindet elmondták, tíz szempár fordult felém irigyen és/vagy büszkén, én meg szerényen (és meglepetten) tűrtem a tekinteteket. Végül elbúcsúztunk egymástól, és szétszéledtünk.

A fagyoskodást a miskolci estében, az IC 50 perces késését és a hazautat már nem ecsetelem, elég legyen annyi, hogy a Védett férfiak utolsó 250 oldalát volt időm elolvasni közben...

A tananyag egy része könyv formájában ott hever a polcomon, más része vagy a szelektívben vagy az irodában végezte firkapapírként, így felszabadult egy fél szekrényem. Ideje lassan a jövőre, benne pedig a jogosítványra és a második nyelvvizsgára koncentrálni.

1. Kezdjük megint blogos témával, sőt rögtön kettővel is. Egyrészt régen volt olyan hét, hogy 3 bejegyzést is írtam, másrészt büszkén jelentem, hogy Captain tekintetében is bepótoltam a lemaradást. Olyan vagyok a blog terén, mint aki teljesen összeomlik, és csak hosszú idő alatt, lassú felépüléssel tudja rehabilitálni magát. De azért haladok.

2. A zöm már tudja, de azért itt is rögzítem, hogy a szakdolgozatomra a konzulens is és az opponens is jelest adott. A konzulensem szemmel láthatóan nem olvasta el a végső verziót, és csak emlékezetből dolgozva, pár (szinte olvashatatlan) szóval tudta le az értékelést, az opponensem viszont nyilvánvalóan elolvasta, mert a megfogalmazott kritika abszolút stimmel. Pontosan tudtam, főleg az időhiány miatt hol érheti majd vád a megfogalmazottakat, az opponens pedig meg is találta ezeket a pontokat. A megfogalmazása viszont kifejezetten kedves, amolyan nagypapás hangvételű, ami jó érzéssel ás bizakodással tölt el.

3. A csütörtöki államvizsgával kapcsolatban: beletörődtem, hogy rosszul emlékeztem a kifogásolt vizsgatárgyra, és inkább úgy döntöttem, hogy kész, passz, megtanulom a másik tárgyat. Fogok itt vitatkozni...

4. Tegnap 11 órát dolgoztam, amivel megdöntöttem a korábbi rekordjaimat is. A sztahanovizmusom oka főleg az volt, hogy az esti program fél 9-kor kezdődött, két saroknyira a munkahelyemtől, meg aztán amikor kiürül az iroda, mindig újult erővel vetem bele magam a munkába. Ilyenkor haladok a legjobban, a csendben és nyugalomban. Igaz, 6 után már nemigen láttam a monitort, csak a program ismerete, a rutin és a klaviatúra magabiztos használata vitt előre. Mondhatni vakon könyveltem.

5. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy fél órára azért kiszaladtam, mert idejét láttam már a fodrász meglátogatásának. A frizurám egyszerű, ezért gyorsan megvan, ráadásul most kimondottan jól is sikerült: fiatalos, mégsem extravagáns (az extravagancia és a pozícióm egymást egyre inkább kizárja), ráadásul a kopaszodásom is diszkréten leplezi.

6. Éjjel viszont baromi szarul aludtam. Későn feküdtünk le (hajnali 3 körül), én pedig valami miatt nagyon felületesen aludtam, és közben sokat és hosszan álmodtam. Nem csoda, hogy reggel úgy ébredtem, mint az ázott szar, és a várnyomásom is mintha magas lett volna.

7. Az izgatottságom oka valószínűleg nem az államvizsga (szerintem nincs okom azon izgulni, de csütörtökön biztosan a torkomban dobog majd a szívem), hanem az a 8-céges pali, aki árajánlatot kért. Ha minket választana, az nagyon nagyot dobna a cégen, mert sok gondot megoldana. Januárban felvehetnénk egy új, teljes munkaidős alkalmazottat, akire rápakolhatnánk ezeket a vállalkozásokat, plusz még vagy ugyanennyi vagy kicsit több másikat is, ami engem is, a társamat is jelentősen tehermentesítene, és végre lenne időm menedzserkedni. Továbbá elkezdhetnék végre főnökként viselkedni, átköltözhetnék egy külön szobába, ahol viszonylagos nyugalomban dolgozhatnék, és még a bevételből is maradna fejlesztésre, magáncélra. Mivel viszont ilyen sok múlik a dolgon, tutira nem fog bejönni, ez az életemben eddig mindig így volt.

8. A mai program (a délutáni alvásbepótláson túl) a településszociológia volt. Slum, szuburbia, gettó, alulintegrált zónák, szukcesszió, filtráció, szegregáció, invázió, urbanizáció, relatív dekoncentráció, humánökológia, szektorelmélet, koncentrikus körök elmélete, meg a többi. Ezek baromi szarul hangozhatnak így, de a településszociológia az egyik legkézzelfoghatóbb szakszociológia, szóval nem nehéz, és még érdekes is.

9. Valamiért egész nap fáztam a lakásban, pedig szerintem nincs (nem volt) hidegebb, mint az utóbbi napokban. A tippem az okokra, hogy kimerültem, és megint elhanyagoltam az evést, mint oly sokszor, mert amikor végre betápláltam az arcomba három szelet pizzát, mindjárt elkezdhettem kitakarózni. Ja, a tanulás okán ugye nem akartam nekilátni főzni.

10. Ha már pizza, a kedvencem a 4-sajtos, az is a Speedy-től (Netpincéren rendelve). Olcsó, nagy és baromi finom, bár tőlük még nem rendeltem szar pizzát. Ráadásul mindegyikhez választhatsz négyféle alapból, ami általában a sajtos szokott lenni, viszont ebben az esetben az egy kicsit hülyén venné ki magát, szóval a paradicsomos alapot választottam inkább. A kéksajtos részek a kedvenceim benne, mivel én a penészes sajtokat is szeretem. Nem volt ez mindig így, mivel a márványsajthoz (és társaihoz) bizony fel kell nőni, ez viszont egy pár éve már megtörtént nálam.

1. Régen nem volt, hogy két egymást követő napon bejegyzés lett volna, úgyhogy most megtöröm ezt a csúnya, spontán hagyományt. Vissza kéne rázódni a bloggerkedésbe, ne mindig csak a munka legyen.

2. Amióta bejött ez a téli, sötét időszak, képtelen vagyok reggelente felkelni. A telefonom minden reggel 7:05-kor megszólal, le is nyomom (és napról napra egyre kevésbé fogom ezt fel), majd visszaalszom, mintha semmi dolgom se lenne. Aztán felébredek vagy magamtól, vagy a macskám nyávogására. Ricsire ilyenkor nem számíthatok, mivel ő immúnis a telefonom ébresztőjére. Kelés után meg néha még rosszul is vagyok, annyira megvisel, hogy el kell hagynom az ágyamat. Bezzeg hétvégén...

3. Teljesen természetes, hogy amikor a legfontosabb teendőim lennének a 2. munkahelyemen, az ottani program éppen akkor omlik össze, és még természetesebb, hogy ráadásul abban a századmásodpercben, amikor ez a legnagyobb károkozással jár. Nem is tudtam ma befejezni a (fontos) teendőimet, mert még egy újraindítás sem segített (szokott pedig), az informatikus pedig csak holnap érkezik. Ha időmilliomos lennék, leszarnám, de manapság időnyomorult vagyok.

4. Tegnap még nem tudtam, hogy mit, mikor, mármint ami az államvizsgát érinti, ma viszont megnéztem, és összeomlottam. Egyrészt a vizsga 15-én lesz, du. 1 és 4 között, másrészt nem az a tárgy szerepel a vizsgatárgyaim között, ami eddig volt (és amiből készültem), hanem egy másik, amiből még anyagom sincs a készüléshez. Amint ezt megláttam, pillanatokon belül összeomlottam, elkezdett hevesen verni a szívem, és a koncentrációm, mint olyan megszűnt létezni. Hogy mi lesz ebből, nem tudom...

5. Persze azért gyorsan megeresztettem egy telefont, de azzal csak a kezdő lépésekhez kaptam segítséget, és csak még több kérdés merült fel bennem. Ez mind tovább mélyítette a pánikot, ügyintézni meg nem tudtam tovább, lévén az egyetemen du. 3-ig van csak erre lehetőség. Az egyik kérdés például, hogy ez a helyzet miként fordulhatott elő és miért éppen velem? A szakdolgozatom címe és témája nem változott, tehát akkor miért változott a vizsgatárgy pusztán attól, hogy nem az eredetileg tervezett időszakban államvizsgázom, hanem egy pár félévvel később? Azért igyekszem lenyugodni, égtem én már nagyobbakat annál, ami most rám vár.

6. Jelentkezett ma egy pali, aki 8 céget hozna hozzánk könyvelni, és árajánlatot kér. Küldött egy táblázatot is, amiben a cégek átlagos számlaforgalmát tüntette fel, viszont bérszámfejtésre és az éves árbevételre való hivatkozás egyiknél sem szerepel. Jó lenne megcsípni ő(ke)t, csak a visszakérdezést nehogy szerencsétlenkedésnek fogja fel... Ja, és egy 9., leendő cég leendő tulajdonosa is keresett ma, azt a munkát is jó lenne magunkénak tudni.

7. A sokcéges pasi egyébként ajánlás útján jutott hozzánk. Azt mondták neki, hogy megbízható iroda vagyunk, ami igaz is, lévén éppen most zárult le egy nagyon komoly (sajnos éppen megszűnt) vállalkozás teljes körű ellenőrzése, a kezdetekig visszamenőleg, és semmilyen hibát nem állapítottak meg. Pedig lett volna miben, hiszen a cégnek bazi vaskos anyaga volt. Hasznosak az ilyenek.

8. Azt mondják, reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Hát én ennek éppen az ellenkezőjét művelem, ami nyilván nem egészséges. Mostanában reggelizni semmi időm, ebédre eszem egy fél adag valamit, a vacsorát viszont nem bírom abbahagyni: valami, aztán joghurt, aztán gyümölcs, aztán csoki, megint gyümölcs, és így tovább, amíg bírom. Ma például odáig fajultam, hogy negyed kettőkor ettem csak meg az első falatot.

9. Délután valami nagyon durva álmosság tört rám. Egy percenként ásítottam olyan hatalmasakat, hogy attól féltem, begörcsöl a nyelvem vagy az állkapcsom. Szerencsére megúsztam, de legalább megtapasztaltam, mi a következménye az álmosság+hajtás+idegesség+pánik kombónak.

10. Ma senki se fizetett, csak mi 'szórtuk' a pénzt. Ja...fizetésre, kajajegyre (szintén fizetés), meg bérleti díjra. Mégis elkiabáltam volna tegnap? Na jó, ne halmozzuk a pánikot! Bőven vannak potenciális tartalékaink, csak jó lenne, ha nem a szerencsén, hanem az elhatározáson múlna a felhasználásuk.

1. Úgy döntöttem, blogolok valamit, ha hosszadalmas, kifejtősre nincs is időm/kedvem, legalább pár napi apróságot. Aztán lehet, hogy máskor is lesz ilyen, akkor majd sorozatot indítok belőle.

2. Az utóbbi napokban sikerült visszaolvasnom két blognyi tetemes lemaradást. Ha lesz elég időm, a többiek is sorra kerülnek, aztán talán még a kommentelésig is eljutok.

3. Maholnap államvizsga. Hogy mikor, azt nem tudom, hogy miből, azt igen, hogy mi lesz az a két kérdés, amit a szakdogámmal kapcsolatban még ki kell fejtenem, megint nem tudom. Hogy mikor tudom meg, amit nem tudok, azt szintén nem tudom. Jók a kilátások. Ja, és persze baromira nincs kedvem tanulni. Úgy unom már ezt...

4. Hogy van az, hogy az üzletekben az áruk minősége és ára olyan végletesen alakul? Egyik nap 300-ért kapni egy kosár kőkemény, szájkimarós kivit, másnap 500-ért ugyanazt, egy hét múlva megint 300-ért (persze 299, nehogy má' kerek legyen) puha és érett verzióban ugyanezt a gyümölcsöt. Mindezt ugyanabban a boltban, ugyanazon a polcon. Nem csoda, hogy az öreglányok állandóan végigmasszíroznak minden gyümölcsöt.

5. Fárasztó dolog egyszerre két helyen is dolgozni. Van ugye egy cég, akinél kihelyezett könyvelést folytatok, de ehhez egy héten egyszer kell csak menni, fél napra. Most viszont hó vége van (könyvvitelileg), előzetes mérleg is kell nekik, szóval a mai fél nap után holnap még jön egy teljes nap is. Utálom, hogy ott nincs hatalmam, hogy idegen a közeg, és hogy mindig másra kell várni, hogy haladhassak a munkámmal. Ráadásul mintha állandóan tesztelnének. De kell a pénz, nem lehet válogatni (és ez nem is kevés pénz).

6. Hónapok óta nem voltam edzeni. Hol az anyagi keretei nem voltak meg, hol az időbeli keretek hiányoztak hozzá, és mivel ebben a hónapban egyik tényező sem áll rendelkezésre, úgy döntöttem, itthon is súlyzózok kicsit esténként, annál könnyebb lesz januárban visszarázódni. Ez persze nem az igazi, de a további szottyadást talán egy kicsit lassítja.

7. A Mikulás hozott nekem némi csokit meg szaloncukrot, meg láttam biciklivel elkerekezni a 7-es busz megállója előtt, de egyébként szerencsére elkerült. Élvezem, amikor az ünnepeket figyelmen kívül tudom hagyni, mert egyre inkább utálom mindet.

8. A fürdőkádban mostanában A Védett férfiakat olvasom (majdnem azt írtam, hogy tolom). Érdekes, és van benne sok szociológiai vonulat is, meg persze sci-fi. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki belőle.

9. Kezd stabilizálódni a cég anyagi helyzete, de nem akarom elkiabálni. Még elég sok minden függ az ügyfelek fizetési moráljától, de egy kevésbé optimális decemberi helyzet is már jelentős előrelépést eredményezhetne. Már csak 26-ot kell aludni...

10. Na jó, kell egy 10. is, mert frusztrál, hogy nem kerek. Mennyi a vége ennek a számításnak: (202000+98000*1,27)*0,16? Aki megmondja, azt felveszem a könyvelőm helyére. Na jó, nem, de azért bosszantó, amikor valaki 40 éves létére nem ismeri a műveleti sorrendet, ráadásul arra hivatkozik, hogy azt régen tanulta. Mellesleg a végösszeg a 300 ezer forintos bruttó fizetés SZJA vonzatával egyenlő (egy kis pluszinfó).

Unalmas, nem unalmas, azért csak rögzíteném életem internetes naplójába, hogy tegnap 16:30 körül végre hivatalosan is az irodánk ügyvezető-tulajdonosa lettem, miután egy üzletrész-átruházási szerződéssel a korábbi 24%-os tulajdoni arányomat 50%-ra növeltem. A társam tulajdona 25%-ról szintén 50%-ra nőtt, így a harmadik tag kikerült a cégből.

Még ki kell fizetnünk az üzletrész árát (decemberben meglesz), és megvárni, amíg minden, a múltra emlékeztető irat és magántulajdon kikerül az irodából, azaz az ex-főnököm elviszi őket. Ez már egyébként folyamatban van. Sorsszerű, hogy a hivatalos bejegyzés véletlenül pontosan 2 évvel az alakulás után történt, továbbá, hogy néhány nap eltéréssel az iroda megalakulása után 20 évvel, amiből 10-et én magam is leszolgáltam.

Megérdemeltük? Majd az idő eldönti. Ha képesek vagyunk tartósan helytállni, és növelni a bevételeinket, ügyfeleink számát és a presztízsünket, akkor talán egyszer még gazdag ember is leszek, addig azonban számomra csak a pszichés haszon érezhető az egészből, és az sem nagyon, mert a sok teendő és gond eltereli a figyelmem más irányokba.

Anyám anno azt mondta, "fiam, ne hajtsd az időt, mert ha majd megöregszel, utólag még bánni fogod az elvesztegetett perceket." Biztosan igaza volt, de azért lehetne már január, hogy az anyagi örömök is érhessenek végre.