gondolatok bejegyzései

Legutóbb azt írtam, hogy augusztus 25-én tölti be a blogom a 4. születésnapját, de aztán megnéztem, és azt láttam, hogy ehelyett 28-án. Tévedtem. Vasárnap tehát elméleti születésnapot élhettem meg magamban, arra azonban már nem volt energiám, hogy egy karakterömlennyel tisztelegjek e nemes évforduló előtt.

Az előző négy születésnapon mindenféle okosságokat írtam, büszkélkedtem, elmélkedtem, egyre kevésbé finoman emlegettem veterán mivoltomat (ami mostanra már álszerénység nélkül kijelenthető), dagonyáztam a keresőkifejezésekben, leírtam, mennyi barátot szereztem ezen idő alatt (gyakorlatilag szinte minden barátnak nevezhető barátomat a bloggerkedésem során ismertem meg), gyászoltam a kollégák elmaradását meg a 'temető' felszaporodását, és visszatekintgettem. Ezek nagy részét most mellőzöm, ehelyett inkább csak filozofálgatok.

Az általam olvasott blogok és a 4 évnyi tapasztalat alapján megállapítom például, hogy a blogoknak, a blogírásnak van egy szinte minden esetben létező íve. A dolog rendszerint azzal kezdődik, hogy valaki — különféle motivációktól vezérelve — elkezdi valaki, majd több valaki blogját olvasgatni. Egyik linkfalról vándorol a másikra, és miután egyre több ilyen internetes naplót követ nyomon, egyszer csak megérik benne az elhatározás egy saját nyilvános napló vezetésére. Belevág, lelkes, leír minden kis csipcsup dolgot magáról, címkézik, kategorizál, akinek az igényszintje megköveteli, az dekorálgat, sablont hegeszt. Induláskor gyakran két bejegyzés is esik egy napra, de legalább naponta frissül a blog. Az újonc ilyenkor még lelkesen vizslatja a statisztikákat, megdobban a szíve az első kommentnél, és boldogsággal tölti el az első olvasói levél is. Szépen egyre rutinosabbá válik a bejegyzések kreálásában, válaszolgat a kommentekre, kiismeri íróikat, gyűjti az olvasókat, ha távol lesz a nettől, időzített bejegyzéseket fabrikál, előre. Aztán — bátorságtól függően — eljön az első blogtalálkozó ideje, az msn-re felvett társakkal való beszélgetés, a személyes találkozók, barátságok, udvarlási kísérletek időszaka.

Bloggerünk már rutinos, tapasztalt, sorozatokat indít, nyugodtan utalgat vissza, hivatkozgat, hiszen az olvasói már tudják, kiről-miről van szó, és eddigre a lehetőségek szinte mindegyikét megélte, amit egy blog nyújthat. Idővel egyre fogynak a témák, egyre inkább képbe kerül az olvasók vélt vagy valós igényeinek való megfelelés szándéka, és egyre elhatalmasodik az öncenzúra. Már nem lehet mindent/bármit leírni, mert egyre több olvasót ismer személyesen, egyre többen tudják, ki ő és egyre több olvasójával él meg közös élményeket. Mindezzel párhuzamosan ritkulnak a bejegyzések. Először kétnaponta, aztán 3-4 naponta ír újat, majd még ritkábban. Felemlegeti, milyen sok mindenről nem számolt be az utóbbi időben, szabadkozik, ígérget, frusztrálni kezdi, hogy írni kell vagy, hogy milyen régen írt, és már kéne. A rendes bejegyzéseket esetleg mondatocskákkal, zenei videókkal pótolja. Előfordulhat, hogy megoldódik az a probléma, ami a blogírás igényét támasztotta benne (tudatosan vagy tudat alatt): elfogadja önnön melegségét, előbújik végre a szüleinek, barátokat szerez vagy párkapcsolata lesz. Amikor ezeket megéli, még lelkesen számol be róluk, aztán a 3-4 nap egy hétre nő, vagy még annál is többre. Bloggerünk kezdi belátni, hogy szép az élet a blog nélkül is, és már nem lesi a statisztikát, nem röhög az idióta keresőkifejezéseken, nem várja a kommenteket, azokra lassan válaszol, sőt, néha azon kapja magát, hogy napok óta be sem lépett a profiljába. Az olvasók elmaradoznak, ő is egyre kevesebbet olvas (ha olvas még egyáltalán), ez tovább csökkenti a lelkesedését. Egy utolsó fellángolás még elhiteti vele, hogy minden a régi, sablont cserél, előre megír egy fél tucat bejegyzést, de ez csak egy hétig tart, aztán jön a végső megoldás. Vérmérséklettől függően blogszünetet rendel el, de már sosem tér vissza (maximum egyszer, egy kis időre, de miután azt látja, hogy már mindenki rég elfeledte őt, gyorsan feladja), twitterezni, tumblerezni kezd, ami már messze van a hajdani bejegyzésektől, törli az egész eddigi munkáját vagy egyszerűen csak parlagon hagy mindent. Előtte talán még elbúcsúzik az olvasóitól, megköszöni nekik a kitartásukat, aztán már csak ritkán néz vissza (ha még teheti), mert kíváncsi, volt-e rá még igény, hiányzott-e valakinek az eltelt időben. Blogjának linkje más linkfalakról is elpárolog, az őt túlélő társak már egyre kevesebbet emlegetik, míg végül szinte nyom nélkül kiveszik az internetről. Vége.

Ez a történet természetesen nem feltétlenül érvényes így, ebben a formában mindenkire, talán még rám sem. Alapvetően persze magamból kiindulva foglaltam össze, de — mint az elején írtam — a jó pár volt kolléga nyomon követése során szerzett tapasztalatok is ugyanezt mondatják velem. Lehetne cifrázni, minden gondolatnál külön kifejteni az alternatív lehetőségeket, de ez nem szándékom, az alapvető ív (mondhatni keret) enélkül is érvényes a többségre. Nézzetek csak körül a többi blogban! A linkfalamat néhány perc alatt végigkattintgathatom, és mára még az eddig legkitartóbbnak bizonyult napi szerző (Rion) is növelni kezdte a frissülési idejét 2-3 napra. Indulnak persze új melegblogok, de nagyon úgy néz ki, hogy a Facebook, a Tumblr meg a Twitter a maga kényelmességében megadja a kegyelemdöfést a műfajnak. Eljárt felettünk az idő?

Mint írtam, a fenti történet alapvetően rólam szól, de csak kb. a közepéig. Lelkes már én sem vagyok, nem nézem a statisztikát, már képekkel sem dekorálok, két bejegyzés között egyre gyakrabban telik el akár 2 hét is (és fel sem tűnik), lassan válaszolok a kommentekre, még lassabban az olvasói levelekre (amiknek még mindig örülök), már nem számít, hogy szerintem mit olvasnának tőlem az életemet nyomon követni szándékozók, hogyan reagálnak ugyanők a gondolataimra vagy a válaszul adott kommentjeimre, és még a születésnapi bejegyzésre is napokat kell várni. De azért még írok, mert az én bloggerségem mögött több motiváló ok is van, nem csak egy-kettő. Az eltelt időben egy csomó dolgot megéltem, amiktől korábban tartottam (vagy éppen vártam őket), van tartós párkapcsolatom, a barátaim körében  kisztorizhatom magam, elmesélhetem nekik életem aktuális eseményeit, az alkotási vágyam (ami a legfőbb motivációm) kiélhetem a cégemben, stb. stb., mégis, még él bennem az igény, hogy ide is firkantsak egy 'pár' sort, mert a 4 év kötelez, mesélni még szintén szeretek, és még mindig szívesen oktatgatok, vitázgatok.

Egyszer nyilván én is abba fogom hagyni, és akkor majd biztosan nagyon fogok belül tiltakozni, de ez még nem most lesz, nem kell ettől megijedni. Ez lehetne a zárszó és a konklúzió is, de még egy dolog:

Amikor nemrég ez az egyenjogúságos nyilatkozatos időszak volt, Captain gyakran emlegette a 'melegbloggerek közösségét', ami hajdan biztosan volt, mára azonban ebben a klasszikus formában nem létezik. Sőt, már akkor nem létezett, amikor ő hivatkozott rá. A fenti sztoriban érintőlegesen foglalkoztam ugyan a személyes ismeretségek kialakulásával, de nem tértem ki a következményeire. Nos, ahogy az idő telik — közösségi szinten — emiatt egyre több szférában és egyre több ember között alakulnak ki a szimpátia és az antipátia 'tünetei'. A szerelmi kapcsolatok kialakulása/megszakadása, a bloggerek ágyának esetleges végiglátogatása, a kommentviták, a személyes sértődések, a kudarcba fulladt próbálkozások eredője óhatatlanul az, hogy egyesek kikerülnek ebből a közösségből, mások úgy maradnak benne, hogy már nem bloggerek, mindemellett pedig elindul a klikkesedés. Már most is tökéletesen lerajzolható az a kapcsolati háló, ami fennáll közöttünk, és ha tényleg lerajzolnánk, úgy nézne ki, mint két gesztenyesüni egy pár gyufaszállal összetoldva. Mindezzel persze semmi probléma (még akkor sem, ha a klasszikus dinamikából következően hamarosan jön az ellenségeskedés időszaka), hiszen minden csoportban léteznek ezek a folyamatok, és ez mit sem bizonyít jobban, minthogy mi sem vagyunk mások, mint az összes többi ember.

És ebben az a jó, hogy éppen ez a blogom ars poeticája...
(és marad is még —remélhetőleg — jó ideig).

Captain blogján kialakult egy komoly vita a melegekkel kapcsolatos politikusi kiszólásokkal, a társadalom (in)toleranciájával, a melegszervezetek tevékenységével, örökbefogadással, házassággal kapcsolatban, amit linkeltem már az előző bejegyzésemben is. Ha esetleg akadna valaki, aki az ő blogját nem olvassa, de az enyémet igen, akkor most sugallnám, hogy az látogasson át oda, addig is álljon itt kedvcsinálónak a felütés utáni első kommentem, ami igencsak terjedelmes, és mivel — szinte — önálló bejegyzésnek is elmegy, úgy gondoltam, hogy ez lesz a mostani bejegyzésem. Néhány megjegyzést tennék, kiegészítésül:

1. Nem az acélom, hogy a Captainhez érkező kommenteket magamhoz szipkázzam (aki hozzá akar szólni, nyugodtan tegye meg ott), viszont a saját blogomon ilyen összefoglalóan még sosem jelent meg a téma, ez pedig egy jó alkalom pótolni a mulasztást.
2. Ez egy komment, aminek van pár előzménye (a bejegyzés, a korábbi kommentem és az arra érkezett reakciók), tehát nem olyan koherens, mintha bejegyzés lenne. Ezt tessék észben tartani!
3. Éppen ezért a véleményezéshez érdemes minden előzményt és a folyományokat is elolvasni, mert azokban számos pluszinformáció van, ami segíti a megértést. Mindenesetre ember legyen a talpán, aki ezt megteszi...

"Elnézést, hogy eltűntem, miközben a kommentek inkább szólnak az én kommentem véleményezéséről, és az én lényem vagy személyiségem címkézéséről, mint az eredeti bejegyzésről magáról. Szerettem volna időben reagálni, de a heti szellemi és testi energiáimat elszipkázta az élet többi területén megkövetelt helytállás. Sajnos pusztán az, hogy meleg vagyok nem jár fizetéssel és jóllakással… De most itt vagyok, és megpróbálok reagálni arra, amire érdemesnek tartok. Nem fogok külön-külön mindenkinek válaszolni, hanem nekifutok másodszor, aztán ezt-azt még hozzátoldok, személyre szólóan.

Szóval én alapvetően abból indulok ki (és ez alapján szemlélem a melegfelvonulást és a melegszervezetek ténykedését is), hogy a melegeknek Magyarországon (!) semmivel sincs kevesebb joga, mint másoknak. Ugyanúgy megillet minket a szabad helyváltoztatás, a szólás, a gyülekezés szabadsága, továbbá minden más emberi és állampolgári jog, mint bármely más magyar állampolgárt. Tudom, ez szarul hangzik, és a szélsőjobbnak/homofóboknak tulajdonított retorika (és fel vagyok készülve arra, hogy a skizofrén címke máris öngyűlölő buzira módosul), de jogfilozófiailag házasodni és örökbe fogadni is pontosan ugyanannyi jogunk van, mint másoknak, csak éppen mi nem úgy akarjuk azt, ahogy azt a törvények lehetővé teszik. Mi azt akarjuk, hogy “lehessen nekünk ezt is”, tehát valójában többletjogokat akarunk. Nem vitatom a mögöttes szándékot (hiszen valahol én is érintett vagyok), és természetesen egyetértek vele, hogy a melegek is összeköthessék az életüket, és ha úgy alakul, akkor a társuk örökölhesse a közös vagyon rá jutó részét, ne prédálják azt szét a rokonok, pusztán jogi hivatkozással, de ez többletjog. Ugyanakkor én éppen azt tartom skizofrénnek, aki egyszerre akar melegházasságot és egyenlő jogokat, meg az állítólagos másodrendűség felszámolását. Kérem, akkor azt akarjuk, hogy töröljék el a regisztrált élettársi kapcsolat lehetőségét (ami kizárólag egynemű párokra vonatkozik, és számos törvénybe (pl. SZJA tv., illeték tv.) beépült, töröljük el, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz fordulhassunk, töröljük el a rendezett munkaügyi kapcsolatokról szóló törvényből azt, hogy a szexuális orientáció miatt nem bocsátható el munkavállaló, ahogy az álláshirdetés elnyerésekor sem lehet ugyanez kizáró tényező, és a Btk-ból (/egyéb helyekről) is vegyünk ki minden olyan kitételt, ami a kisebbségek ellen irányuló erőszakos cselekmények vagy felbujtás/uszítás magasabb büntetési tételét szabályozza. Én nem hiszem, hogy bárki valóban ezt akarná.
Hálátlannak tartom azt a magatartást is, hogy a regisztrált élettársi kapcsolat törvénybe iktatása után röviddel máris a fanyalgás kezdődött meg, és az újabb lépés követelése, természetesen erőszakosan, politikai hangulatkeltéssel egybekötött módon (ne felejtsük el, hogy a melegszervezetek nyilvánvalóan továbbra is ezer szállal kötődnek a különféle politikai ideológiákhoz, szervezetekhez és személyekhez). Semmi hála vagy egy kis türelmi idő a következő lépés előtt (amihez természetesen még a nemzetközi porondon is csak alig-alig érkezett el az idő), hanem máris az offenzíva. Ez ugyan külön téma, de én más blogokon (és a sajátomon is – természetesen) is azt hirdetem, hogy a fontolva haladás sokkal előbbre juttat, mint a nyomulás, hiszen én minél jobban akarok valamit a másiktól, amit ő nem akar, vagy nem érdekli, ő annál jobban fog ellenkezni. Képzeljük csak el azt a szituációt, amikor valaki be akar szervezni bennünket egy MLM-rendszerbe, vagy meg akar téríteni bennünket az újdonsült vallására. Nem vagy kitérünk előle vagy (ha kevésbé vagyunk konformisták) nem egyre cinikusabban és durvábban próbáljuk lebeszélni a szándékáról? Ugyanígy működnek a politikusok és a társadalom is, és a szavazóbázisnak szóló mondatok mellett ugyanez motiválhat egyes politikusi kiszólásokat is, amiket nem kellene rögtön koncentrációs táborokra meg jogfosztottságra fordítani. Az előbb említettem a hálátlanságot, ezért még zárójelben megjegyezném, hogy az utóbbi évekhez képest kimondottan profin biztosított melegfelvonulással kapcsolatban is csak azt hallani, hogy mi volt benne mégis egy kicsit béna vagy visszás, és nem azt, hogy mennyivel másabb volt, mint az ezt megelőző néhány. Úgy akar egy társadalmi réteg újabb és újabb kéréseket megfogalmazni a hatalom felé, hogy amit kap, azért sosem mond egy jó szót sem? Ez aztán igazán felnőtt viselkedés, és igazán ügyes érdekérvényesítő képesség…
Én rendszerint kárhoztatni szoktam a melegszervezetek erőszakosságát, most is ezt teszem, de azért teszem, mert bár vitatkozhatunk arról, hogy az erőszakosság az előremutatóbb vagy a világon tapasztalható tendenciákkal való sodródás és a fontolva haladás, a vita mindaddig öncélú marad, amíg csak az előbbire van példa. Meg lehetne próbálni esetleg valami olyasmit, ami J.F.Kennedy híres mondásának teljesítése lehetne (ti. “Ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért.”), azaz kompromisszumra törekedni a pártokkal, és feltenni nekik a kérdést, hogy itt vagyunk mi, sokan, szavazópolgárok, dolgozó, adózó emberek, miben segíthetünk? Ez így persze romantikusan hangzik, de aki érteni akarja, az megérti, mire gondolok e sarkos megfogalmazással. Ha korábban már volt erre példa, és a válasz(ok) esetleg elutasító(ak) volt(ak), akkor is eltelt azóta X év, újra meg lehet próbálni. Ha már mindenáron erőszakosnak kell lenni (mert esetleg tényleg az a célravezetőbb), akkor is lehetne pozitív céllal tenni ezt és nem negatív céllal.
Mert ha azt mondjuk, hogy mi különbek vagyunk melegségünk okán, és erre való felhatalmazással akarunk többletjogokat (vagy a többségi szemszögből nézve: egyenlőséget), akkor meg kellene mutatni, hogy valóban különbek vagyunk. Sajnos azonban sokan úgy tekintenek a melegségükre, mintha az valami kiváltság lenne, amiről ráadásul fűt-fát tájékoztatni kellene, provokatív vagy kihívó céllal. Direkt úgy viselkednek, hogy ez nyilvánvaló legyen róluk, állandóan a szexről beszélnek, célozgatnak, utalgatnak, a pasikat úgy megszólják az utcán, mint az általuk mélyen elítélt heterók a nőket, mindent (fél)meztelen pasikkal plakátolnak ki, és MINDENT önnön melegségük szűrőjén keresztül szemlélnek (erre szoktam írni, hogy szivárványszín szemüvegen keresztül), amit a semleges szemlélők ugyanúgy rossz szemmel néznek, mintha egy nem meleg csinálna hasonlókat. Egy pár éve filozofálgattam arról egy közös melegblogon, hogy a coming out valahol egy önző dolog, hiszen azért tesszük, hogy nekünk könnyebb legyen az élet, de közben a minket sújtó terhet (vagy annak egy részét) áttesszük azokra, akiknek előbújunk, ezt is hozzácsaphatjuk az imént leírtakhoz. Az embereknek megvan a maguk baja, és nem kíváncsiak a mi melegségünkre, valójában a többséget kurvára nem érdekli, hogy ki buzi és ki nem, és pont az lenne számunkra az üdvös, ha ez így is maradna, akkor tudnánk ugyanis nyugodtan és normálisan élni az életünket. Ilyenkor persze vissza lehet vágni, hogy de a kutatások szerint a társadalomban milyen magas a homofóbia mértéke, de én erre meg azt mondom, hogy ez a pirézek esete pepitában. Azt sem tudjuk, hogy kik azok, de (éppen) azért ne költözzenek a szomszédba, vagyis egyébként egy szélsőséges réteget leszámítva (akinek a homofóbia és az ellenségkép-képzés éppen úgy az önmeghatározásukhoz szükséges, mint a szélsőséges melegeknek önnön melegségük), senkit nem érdekelne, ki meleg, ki nem, de ha már így megkérdezik őket, akkor inkább elutasítóak.
Ha nem sértett kisgyerekként vagy sarokba szorított patkányként viselkednénk, észre vehetnénk, hogy a társadalom vélt vagy valós homofóbiája koránt sem olyan magas, mint azt gondoljuk. Olyan ez, mint amikor alapvetően cigányellenes valaki (félelem okán), és amikor találkozik egy olyan cigánnyal, aki kimondottan rendes vele, akkor azt mondja, hogy “ez nem olyan, mint a többi, de a többi azért olyan”. Magyarországon korántsem olyan rossz a helyzet, mint azt egyesek pont emiatt a nézőpont miatt vélelmezik (és a (sorssal szembeni) hálátlanság egy újabb szintje, nem észre venni, nem tudomásul venni, hogy az országok és államok többségében sokkal rosszabb körülmények vannak, mint nálunk), ezért mindig a világra csodálkozó kisgyerek módjára mesélik, hogy láttak egy kézen fogva sétáló vagy éppen csókolózó férfipárt az utcán, akiknek (képzeljétek!) semmi baja nem esett. Ha viszont esett, akkor igazolva látják az elméletüket. Természetesen nem állítom, hogy Magyarországon melegkánaán van, mert ez nem igaz, és igenis számos homofób megnyilatkozás és bántalmazás történik, amiket a megfelelő törvényi erővel kezelni is kell (a törvényeink kezelik is, a törvények betartatása pedig nem csak ezen a területen hagy maga után kívánnivalót (ami nem a törvényt minősíti, hanem a végrehajtóit)). Aki ilyen, magát a melegség okán a többség fölé helyező módon szemléli a világot, és a meg nem értett zseni sértettségével véleményez minden politikusi megszólalást és társadalmi visszajelzést, az ne csodálkozzon, ha gyomorfekéllyel fektetik a szivárványszín koporsójába. Aki így látja a világot, az pont azt a hibát követi el, amivel az összes többi embert vádolja: nem fogadja el önmagát (őt). Én is megkaptam már, hogy azért nem bújok elő a családomnak, a heteró barátaimnak és a szüleimnek, mert még nem fogadtam el önmagam (ami talán igaz is lehet, de én utilitarista és nem az elfogadással kapcsolatos pszichés okokat vélek inkább felfedezni benne). Szerintem az (ön)elfogadás lényege pont az lenne, hogy a melegség ne legyen az összes többi tulajdonság felett álló attribútum, se kifelé, se befelé. Mert ha az, akkor befelé agressziót és oktalan sértődést produkál, kifelé pedig ugyanúgy haszontalan, mert nem az alapján fogják az illetőt megítélni, hogy milyen kolléga, beszélgetőpartner, lakótárs vagy mennyire segítőkész, empatikus tájékozott és intelligens, hanem hogy egy fartúró köcsög. Ha mindig a melegséget toljuk az arcukba, ne várjuk el, hogy ezt figyelmen kívül hagyva vélekedjenek rólunk, hiszen ezt írjuk neonfényű reklámtáblára. És ez nemcsak egyénileg működik így, hanem közösségi szinten is, (lásd a fenti okfejtésemet/véleményemet a melegszervezetekről és a melegekről általában), mert az ‘engem mindenki utál’-t könnyen fel tudja váltani a ‘minket mindenki utál, ezért mi meg őket utáljuk’ állapot is.
Az eredeti kommentem is arról szól, hogy a melegségnek nem kellene minden más tulajdonságunk felet állónak lennie, és akkor rájöhetnénk, hogy nem is olyan nehéz az élet, és nem is utálnak minket olyan sokan. Az én önelfogadásommal kapcsolatban is hozzátenném még, hogy bár eleinte rettegtem attól, hogy a házban lakók megtudják vagy kitalálják, hogy az a srác, akivel reggel együtt megyünk el otthonról, és akivel este együtt érkezünk, az nem unokatestvér és nem albérlőtárs (főleg, hogy a sajátom a lakás), de mostanra rájöttem, hogy nincs mitől félnem. A dolog magától is kiderült (a hülyének nézés szintén agressziót szül!), azaz nyilván a lakók többsége tökéletesen tisztában van vele, de mégsem hozza szóba, nem offenzív, és ha abban a liftben kinyögött heti három mondatban nem lehet megkerülni a téma súrolását, akkor is nagyon diszkrétek. Sőt, van olyan pár ismerősöm (azaz nagyon jó barátaim), akik az albérletükbe költözésükkor jó szomszédok módjára végiglátogatták a lakókat, bemutatkoztak, és természetesen azt is közölték, hogy ők egy pár. És semmi bajuk nem esett azóta sem, ráadásul egyes esetekben egyes lakók velük példálóznak.

De ezt mind hagyjuk figyelmen kívül, tudjuk be a fent említett nézőpontnak (azaz nekik szerencséjük volt, de azért attól még a magyar társadalom egy homofób szar), és induljunk ki abból, hogy tényleg borzalmas állapotok uralkodnak, és mindenki ellenünk van. Ez esetben vajon érdemes a jéghegyet öngyújtóval olvasztgatni, vagy hagyatkozzunk inkább a globális felmelegedés segítségére? (Csak hogy konkrét példával éljek, Lady Gaga (akit mindeközben hallgatok) egymaga többet tett értünk világviszonylatban, mint bármely melegszervezet vagy azok összessége ugyanezen idő alatt, és nem (feltétlenül) a többség pocskondiázásával, hanem az önmagunk elfogadására és a világ leszarására való buzdítással.) Ha a melegségem okán többnek tartom magam, olyannak, akivel kivételezni kell, akkor érdemes mindenkinek nekimenni, aki nekem nem tetsző dolgot mond? Ezzel fogom elérni a célom, hogy elfogadjanak és kedvezzenek nekem? Én nem hiszem, ahogy azt sem, hogy a tolakodás és az oroszlán bajszának húzogatása célravezető lenne. Orbán Viktor megszólalása az én elképzelésem szerint a fent már ecsetelt tendenciába illik: kurvára súlyos problémákat kell megoldaniuk iszonyú ellenszélben, és mindeközben kurvára nem érdekli most őket a meleg téma, amikor pedig mégis ezzel basztatják, akkor kifakad, a fen idézett módon. Hogy ez helyes, helytelen, jogos, jogtalan, illő vagy illetlen, az más lapra tartozik, a lényeg csak a pirézes hasonlat.

Na, most jó sok mindent összehordtam, de a kezdeti, zömök kommentem mögött búvó világnézetet próbáltam megvilágítani a magam módján. Teljességében ezt úgysem lennék képes, ahhoz élőszó kellene, és még csak nem is tértem ki arra, hogy a melegség miért csak egy tényező a sok közül, és ennélfogva miért motiválhat sokkal több minden egy párt támogatásakor valakit, mint azt a szivárványos szemüvegesek gondolhatnák.
Végül pedig: sem skizofrén nem vagyok, sem öngyűlölő buzi(bár utóbbit MÉG nem kaptam meg). Nagyon is jól érzem magam a bőrömben.

A külön válaszokat pedig ahogy megígértem, teljesítem is, de most dolgom van. Ha hazaértem bepótolom, és elnézést mindenkitől, akinek ilyen illetlen terjedelmű kommenttel raboltam az idejét (asszem, ezt beteszem magamhoz bejegyzésként, ha valaki nem akarná Captain blogját nem rendeltetésszerűen használni, de azt is majd csak később)."

Lehet. De most még szinte az ellenkezője...hiszen ismertek.

Viszont felmerült bennem a kérdés, hogy ha az összes korábbi albumuk megvan, a legutóbbi (ez) miért nincsen meg?

Ezt gondolom a nagy nemzetközi szovjet szocialista nőnapról. Tavaly már írtam róla egy pár mondatot traktoros asszonyokkal meg szüfrazsettekkel, de most megint gondolkodtam ezen egy kicsit, és arra jutottam, hogy...

...továbbra sem egészen értem. Ez egy nagy képmutatás szerintem. Ha visszamegyünk a történelemben az ismert korokig, azt látjuk, hogy szinte mindig és mindenhol a nők voltak hátrányban a férfiakhoz képest és nem fordítva. Azt a pár törzset, ahol matriarchális társadalom van, zárványként ne számítsuk, mert elenyésző az arányuk a Föld nagyobbik részéhez képest. A görögöknél a nők sem szavazhattak, meg aztán még úgy 2000 éven keresztül sehol sem, politikusok nem lehettek, könyvet nem írhattak, művészek sem lehettek, nem katonáskodhattak és sorolhatnám, viszont sokuk szexuális tárgyként tengette életét, adták-vették őket, plusz gyerekeket kellett szülniük és nevelniük meg ellátni az urukat. Már az a szó is milyen már, hogy "uruk", nem is beszélve arról, hogy az "ember" és a "gyerek" szó is alapból hímnemű, bár hozzá kell tenni, hogy ez a latens férfitartalom mára jelentősen kikopott belőlük. Ez egy pro-nő érvkupac volt, de fordítsuk meg ugyanezt.

Politika iránt érdeklődő férfiként abban egyet tudok érteni a korábbi korok emberével, hogy a politikába nem való az érzelem, ahogy a gazdaságba sem, a nők pedig az érzelmet képviselték, szemben a férfiúi értelemmel. Ez mára megváltozott (pontosabban elmosódtak a határok), de anno, amikor még nem volt ildomos a férfinak sírni, még nagyon is így volt. Aztán hogy nem szavazhattak. Hát persze, hogy nem, hiszen most mondtuk, hogy nem értenek hozzá, ahogy például a gyerekek sem, meg az elmeháborodottak vagy a jöttmentek sem. Később meg ez a kérdés eleve értelmezhetetlenné vált, mivel a tradicionális legitimáció kizárt mindenféle választást, ergo akkor senki sem szavazhatott, nem csak a nők nem. Hogy politikusok nem lehettek, az szintén ebből következik, de azért nem kellett őket félteni. Jó pár női uralkodóról tudunk (Kleopátra, Mária Terézia, Viktória királynő, stb.), és még több olyanról, aki a férje helyett uralkodott, elég csak a hülye XV. Lajosra és szeretőire gondolni. Meg aztán vajon hány intézkedés született a nők kegyeinek megnyerése érdekében, és ez vajon megállt-e uralkodói szinten, vagy a piramis összes szintjén előfordult? Szerintem utóbbi.

A katonáskodás kérdése nem is szorul magyarázatra, bár például Jeanne D'arc-nak elfelejtettek szólni (hálából máglyára is küldték), és az egri nők esete is beszédes, igaz, ha a megerőszakolás az alternatíva, nem csoda, ha serénykednek, és a férfiaknak szurkolnak. Pár kivételtől letekintve (Izrael állam, ahol a sorkatonaság nőknek is kötelező) manapság sem divat a nőknek háborúzni, ahogy a lövészárokban meghalni sem nagyon szoktak. Azért ez a női nemnek nem nagy veszteség, valljuk be.

Hogy művészek, tudósok, írók nem lehettek, az már egy kicsit az én hím-soviniszta lelkemet is birizgálja, elvégre a női látásmód másabb, de nem kevesebb, mint a férfiak látásmódja. Ennek nem sok értelme volt így, de biztosan megvolt az oka. Mondjuk, hogy a nő dolga a család fenn- és összetartása, nem holmi firkálgatás meg festegetés, és ez a szemlélet egészen a felvilágosodásig tartotta is magát. Konkrétan női művészek akkor sem kezdték ellepni a világot, de az irodalmi és/vagy főúri szalonok 'hostessei' általában nők voltak, köréjük gyűlt a kulturális élet színe-java. Egyes nők már ekkor is vették maguknak a bátorságot, és álnéven írtak, de olyan is akadt, aki a tudományos munkáit a férje neve alatt jelentette meg. De nem is ez a lényeg (már csak azért sem, mert ez elenyésző mértékű volt), hanem a tény, hogy az irodalmi alkotásokat ugyan nem nők alkották, de sokukat nők ihlették. Hány szerelmes vers, hány öngyilkos költő, hány párbajban meghalt író róható a női nem kontójára? Megszámolni is képtelenség.

Hogy adták-vették őket? Nem szép, nem szép, cserébe viszont biztosítva volt az életük, a megélhetésük, és állítólag a nőknek ez a legfontosabb, hacsak nem ezt is férfiak állítják. Szexuális tárgyak? Lehet, de erről nem a férfi nem tehet, hanem egyes férfiak, akik visszaélnek a testi fölényükkel, meg az evolúció/jóisten, ami/aki a férfinél gyengébbnek teremtette a nőt.

De nem sorolom a pro és kontra érveket, mert mindegyik külön témát igényelne, és nem is célom végtelenre nyújtott történelmi és kulturális felvilágosítást tartani, csak azt szeretném firtatni, hogy a nők helyzete vajon tényleg annyira rossz volt mindig, hogy azt gyökerestül meg kellett változtatni? Tényleg szükség volt a női mozgalmakra, az emancipációra, a feministákra, vagy kis türelemmel magától is megváltozott volna a helyzet? Előbbi kérdésre szerintem nem a válasz. Nem lett volna szükség, hiszen az első világháború embervesztesége és munkaerőhiánya amúgy is felborította a nők társadalmi szerepeit, és ebből a mai helyzet előbb-utóbb magától is kialakult volna. A különféle mozgalmak és erőszakos törekvések hasznosságát nem tudom megítélni, mert a tudásom hiányos ezen a téren (is), de csak úgy költőien felteszem, hogy a hatásuk éppen annyira lehetett katalizátor, mint amennyire fék. Másrészt bár sokat változott a helyzet, egyenjogúságról még mindig nem beszélhetünk, hiszen köztudomású, hogy egyenlő munkáért nem egyenlő a bér, és akkor a harmadik világ vagy az arab világ nőinek helyzetét ne is firtassuk.

Maradjunk abban, hogy a mérleg a történelem során a férfiak oldalára billent, és ott is maradt a mai napig. Vissza pedig nem fogja billenteni egy ilyen bűntudat-nap sem, meg öt másik sem, főleg akkor nem, ha kötelezővé tesszük a jópofiskodást, meg a megjátszást. Az egészből a virágboltosok orgazmusa lesz csak maradandó. Ez a nap ugyanúgy ennek az erőszakos mozgalmárkodásnak a maradéka, ráadásul férfi-nap híján most éppen a másik irányba tolódott el az aránytalanság. És akkor még nem firtattam azt a kérdést (sem), hogy ha az utóbbi 100 évben arra ment ki a játék, hogy a nők minél inkább férfiasak lehessenek és minél több férfias dolgot csinálhassanak, ÉS ezt még részben el is érték, akkor mire föl a nőiséget ünnepelni? Meg még a karrierista nőkről sem beszéltem...de már nem is fogok.

Maradjunk annyiban, hogy én nem szeretem ezt a napot.

UPDATE: 11 komment után kezdem sejteni, mivel van itt a probléma: alapvetően nem annyira szájbarágós és nem olyan hosszú ez a bejegyzés, mint az nálam lenni szokott, így vannak benne mondatok, amik a bennük használt szavak súlyossága okán esetleg eltérítik az olvasót a szövegértelmezés mezsgyéjéről az indulat irányába, és akkor aztán már tök mindegy, hogy mit írok, és az mit jelent, elvágtam magam. Ezen csak sajnálkozni tudok, főleg mert akik most neheztelnek, nem veszik észre, hogy éppen azt írom: a nők helyzete mindig rossz volt, és most sem jó, csak éppen egy ilyen ünnep nem változtat a helyzeten, maximum bűntudatot kelt a népesség másik felében. Sze-rin-tem.

...és lehetőleg Angliába. Egyebet nem kívánok, maximum annyit, hogy rögtön olyan családba, ami inasokat és komornyikokat szolgáltat a patinás nemesi családok számára. A gondolat onnan jött, hogy azon a hétvégén, amikor anyámékhoz mentem (ezt a bejegyzést is azóta akarom megírni) két olyan filmet is láttam, ami a '30-as évek Angliájában játszódik. Az egyiket pénteken, a másikat vasárnap.

Az előbbi a mozikban éppen most menő A király beszéde, ami ugyan nem inasokról szól, de van benne nemesség, tekintély (és annak hiánya), viselkedni tudás, úriemberség, stb. stb. Tényleg jó film, és ha valaki csak azért nem szeret moziba járni, mert a viselkedésléptelen suttyó hordák mindig tönkreteszik a szórakozását, akkor ebben az esetben ettől nem kell félnie, nyugodtan beülhet a filmre. Egyébként otthon nézős film kategória. De nem is ezen van a hangsúly, hanem a másikon, a Napok romjain, amit első alkalommal egy szociológia előadáson kellett megnéznem a csoporttársaimmal egyetemben. Már akkor nagyon tetszett, és Ricsinek köszönhetően nemrég sikerült megszerezni is (gyakorlatilag azóta 'kerestem', hogy először láttam).

A Napok romjai szintén Angliában játszódik, szintén a II. Világháború előtt. A fő helyszín egy angol lord kastélya, ahol Európa legnagyobb hatalmú emberei (és/vagy azok küldöttei) találkoznak időről-időre, hogy megszabják, megbeszéljék a világ hogyan-továbbját. A főszereplő, az Anthony Hopkins által alakított főkomornyik, aki csak a munkájának él, és mellesleg képtelen az érzelmei kimutatására. Azon kívül, hogy az erre fogékony nézőknek rengeteg metaforikus jelenet, elgondolkodtató momentum, és érdekes összefüggés mutatja meg magát (ami miatt tényleg érdemes megnézni), bennem megint előhozta a bejegyzés címében megfogalmazott érzést.

Amennyire ismerem magam, nekem tényleg szolgálni kellene, méghozzá egy olyan korban, amikor még volt rend. A főkomornyik pozíciója pont megfelelő lenne, mivel a szolgálat mellett irányíthat is. A személyzet többi tagja számára egyrészt ő a követendő példa, másrészt ő adja az utasításokat is, amiket feltétel nélkül és megkérdőjelezhetetlenül végre kell hajtani. Ez menne nekem is, mert szeretek irányítani és a középpontban lenni. A kritizálásra hajlamos jellememhez szintén menne a maximális precizitás megkövetelése, a rend és az időpontok szigorú betartatása. Ezt természetesen első sorban saját magammal szemben kellene elvárnom, ami a jelenlegi énemnek tuti nem menne. Mostanság egyre inkább a "jó az úgy" hozzáállás hatalmasodik el rajtam, ez azonban a túl sok dolgot kell megcsinálnom túl kevés idő alatt állapot miatt van. Fiatalabb koromban nagyon is maximalista és precizitásra törekvő voltam, csak ez időközben lekopott rólam. Már nem bírtam. Azonban ha a megfelelő korban a megfelelő helyre születtem volna, egyrészt ebbe születek bele, másrészt ha a körülmények úgy kívánják, 'genetikailag' semmi akadálya nálam a katonás stílusnak.

Aztán a beosztottak feletti uralmon túl a szolgálat is menne, ha a szolgálandó érdemes lenne arra, hogy megkérdőjelezhetetlen tekintélyként nézzek fel rá. Például ha egy angol lord lenne, plusz annak családja, baráti köre, a vele egy rangban állók sokasága. Én nagyon szívesen élnék olyan közegben, ahol egyértelmű hierarchia van,  és mindenki tudja is a helyét, ahol mindennek megvan a maga rendje, ahol a becsületszó, az adott szó készpénznek vehető, ahol az értelmiség nem félművelt, trágár suttyókból és bolti tolvajokból áll, hanem valóban művelt, élő és holt nyelveket beszélő/tudó úriemberekből, ahol az elit valóban elit, ahol az illem és a diplomatikus hangnem az érzelmek felett áll, és sorolhatnám. Ábrándosan vonz egy olyan hely és idő, ahol és amikor már parlamentarizmus van, de még nincs tömegdemokrácia, és ez a kettősség egyfajta meritokratikus berendezkedést eredményez... de ez természetesen csak egy olyan ábránd marad, mint a kislányok álmodozása arról, hogy bárcsak egyszer királykisasszonyok lehetnének.

Tudom, hogy ez csak az idealizált felszín, és a mélyben, a színfalak mögött anno is súlyos problémák húzódtak. Az 'elit', a felső osztály tagjai sokszor barbár asszonyverők, alkoholisták vagy szerencsejáték-függők voltak, sok esetben az egész életük léhasággal telt el, kizsákmányolták a tömeget, és a proletárok zsírján híztak, számtalanszor vétettek Isten ellen, és úgy eleve ők sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Ráadásul a gyarmatokon barbár módon bántak a leigázottakkal (bár talán még az angolok voltak a legtisztességesebbek), lepaktáltak a tömeggyilkos Sztálinnal vagy éppen feldaraboltattak egy országot, és azt szétosztották annak szomszédai között (többek között). Ezt mind tudom, de ha főkomornyik lennék, a tudásom eltörpülne a kiválasztottak tudásához képest, és az általam irányított kastély mindennapos dolgain túl ezzel a sok világi izével nem is kellene törődnöm. Az én életvilágom csak a falakig terjedne, és elégedett lennék ezzel is.

Aztán amikor az ilyen ábrándozások elmúlnak, akkor persze az is eszembe jut, hogy ez a kor visszavonhatatlanul elmúlt. Többé nem ismétlődhet meg, erényeit és hátrányait mindörökre felszámolta a felvilágosodás, a kommunisták, feministák, anarchisták, emberjogi aktivisták, humanisták, meg mindenisták, akik arra tették fel az életüket, hogy a tradíciókat és a rendet felszámolják.

Sikerült nekik, de azért én még igyekszem a maradékban turkálni.

Ez a kérdés hangzik el itt is, ott is, én pedig — megszólítottként — hajlok a válaszadásra, persze nem minden jobbos blogger, hanem csak a magam nevében. Bontsuk rögtön két részre a kérdést, egy praktikusra és egy elméletire.

Praktikusan minden rendszeres olvasóm tudja, hogy hova lettem. Dolgozom. Sokat, más helyett is, néha munkaidő után is. Aztán edzésre járok, hogy formálódjak, és a magam módján mozogjak. Aztán próbálok pihenni, szórakozni, háztartást vezetek, vásárolok, stb. stb., és ez mind-mind kifáraszt testileg, lelkileg, elviszi az időmet, és arra már nem marad energiám, hogy rendszeresen vezessem a blogot is. Ez nyilván látható. Egyre ritkábban írok, már illusztrációk sem nagyon vannak, soká válaszolok a kommentekre, soká kommentelek az általam olvasott blogokban, és a többieket is egyre ritkábban olvasom. Nem fér bele. Az eddigiekhez képest annyi a változás, hogy a munkaidőm blogolásra fordítható része csökkent (mondhatni megszűnt), mert a többi az ugye eddig is volt, aztán mégis futotta bejegyzésre. A maradék kis időben pedig inkább olvasgatni próbálok, vagy ha mégis írok, akkor sem szeretnék újra meg újra politikával foglalkozni, mert az olvasók egy része nem kíváncsi mindig csak erre. De ha mégis politika, akkor pedig engedtessék meg nekem, hogy ne fordítsak hátat a világnézetemnek, csak azért, mert most ellenzékinek lenni a trendi, és hogy továbbra is megválogassam a témáimat.

És itt jön képbe az elméleti vonulat, ugyanis a "Hová lettek a jobbos blogerrek?" kérdés már önmagában prekoncepciózus, mivel kiérezhető belőle egy bővítettebb verzió: "Hová lettek a jobbos bloggerek most, amikor a Viktátor felszámolja a demokráciát, amikor államosítják a vállalatokat, amikor einstandolják a megtakarításainkat, amikor veszélyben vannak az emberi jogok és a szólásszabadság, amikor...?". De ez mind nem így van, hiába a hiszti. Ahogy írtam, a kormányváltás óta valami elemi erejű a gúnyáradat, a fikázás, a (mű)rettegés és a többi, de kérdem én, hol voltak ezek a kétségbeesett hangok, amikor az államadósság ennyire a plafonra ugrott, amikor kilendültek az árfolyamok, amikor a kormányfő szénné égetett bennünket külföldön, amikor tömegesen utaltak előzetes letartóztatásba az utcán találomra összefogdosott embereket, amikor az ellenzéki lapokat megpróbáltak ellehetetleníteni, vezetőiket koncepciós eljárásokkal börtönbe csukatni (mielőtt jönne a kérdés: Liszkay Gábor fegyvertartási ügye, Torkos Matild vs. Wekler Ferenc, Bencsik András vs. Mécs Imre), amikor a demokratikus választás pofájába röhögtek az ötéves adócsökkentési programmal, a trükkök százaival, a hazudtunk reggel, éjjel meg estével? Gréczi Zsoltra gondolok meg drága Bolgár úrra, meg az értelmiség balos oldalára, meg a bloggerekre és újságírókra. Oké, ők oda, mi ide. De ha nekik az szép világ volt, akkor nekünk ne kelljen már hirtelen beállni a sorba és versenytszidni a kormányt velük karöltve, most, hogy ők elvesztették a hatalmat. Nagyon elvesztették, és nem is tűnik úgy, hogy hamarosan visszavehetnék (szerencsére, mondom én), nyilván emiatt is ez a vehemencia.

Most az a módi, hogy mint szorgos méhecskék virágról virágra szállva, úgy kell témáról témára haladni, és minden állomásnál eltemetni az országot vagy annak egy részét, közjogilag, berendezkedésileg, gazdaságilag. Ha a médiatörvény kifulladt, jöhet az alkotmányozás. Ha az is kifulladt, jöhet megint valami más. És hát hol vannak ilyenkor a jobbos bloggerek, akiknek mélyen egyet kellene mindezzel érteni? "Eltűntek, ergo nagyon jól tudják, hogy nekünk van igazunk, de lapítanak, mert nem tudnak mit mondani." Nem kérem, nincs igazuk a sikoltozóknak, éppen ezért nincs is miről vitatkozni. Ha valaki százszor belesikítja az éterbe, hogy itt kérem megszűnik a demokrácia, akkor a jobbos bloggerek mondják azt, hogy "de nem szűnik meg", és a felek álljanak le vitatkozni egymással olyan dologban, aminek eleve semmi alapja? Az eddigi intézkedések alapján lesz legközelebb parlamenti választás? Lesz. Akkor van demokrácia. A jelenlegi kormányt szabad választáson választotta meg az ország szavazásra jogosult polgárainak elegendő mennyisége, csalás nélkül? Igen. Akkor miről beszélünk?

Az országhatárok továbbra is átjárhatóak, el lehet költözni, ide lehet települni, a tisztességgel megkeresett vagyon továbbra is halmozható, befektethető vagy elkölthető, lehet tiltakozni, lehet mindennek elhordani a kormányfőt, szabadon lehet véleményt alkotni, attól, hogy a legutóbb felderített gazemberséget történetesen zsidó származású emberek követték el, még nincs antiszemitizmus, amiért eljárás indul ellenük, lehet buzibárba járni és férfiaknak utcán csókolózni, és sorolhatnám. Attól, hogy valaki úgy érzi, hogy itt a világvége, és itt minden egy csapásra szar lett, még nincs (feltétlenül) igaza, és sem emiatt, sem más miatt nem kötelező a jobbos gondolkodású embereknek egy követ fújni velük. Nekem sem.

A vitának persze helye van, van is vita mindenféle fronton. Még a kormányban is, meg a prominens kormánypárti politikusok között is. Amikor ez kiszivárog, akkor persze nem az van, hogy "nofene!", hanem az, hogy "háhá, nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal...", megint a gúnyolódás. A gazdasági hírekből is csak a szar az érdekes, sosem a jó, pedig abból is van bőven. Én azt IS meglátom, és ha már meglátom, az csökkenti a rossz érzést bennem, amit ráadásul részben ez az elsöprő erejű károgás okoz.

Én itt vagyok, amennyire időm engedi. Nem bujkálok, nem lapítok, hajlandó vagyok vitázni, ha van miről (mindig van persze), de csak azért nem fogok állandóan és magamtól kormányt szapulni, hogy a sikoltozók megerősödjenek igazukban, és elmondhassák, hogy "na tessék, már a jobbosok is". Szeretném élvezni a rám nézve kedvező döntések hatásait, szeretnék örülni, ha az igazságérzetemnek tetsző dolog történik, szeretem látni, ha a kormány kiáll értünk, a mi érdekeinket nézi, és nem fekszik le (egyből) a különféle hatalmaknak a mi kárunkra. Ezt hadd engedjem meg magamnak. A kritikát meghagyom másoknak, arra úgyis van most önként jelentkező bőven.

Ha pedig valami olyat írok, úgyis vita indul itt nálam is, sőt, sokszor olyan is, ami nem volt témája az adott bejegyzésnek, és akkor majd mindenki láthatja, hogy én nem tűntem sehova. Csak éppen elfoglalt vagyok, és szelektálok a témák közül.

Ez a — szándékoltnál kevésbé összeszedettre sikeredett (de péntek délutánra való tekintettel nézzétek el ezt nekem) — válaszom a kérdésre.

... a reklámokkal teletűzdelt, hajdan még agitprop, mára már csak szimplán gagyi Metropolban, hogy aszondja:

Általános jövedelemsáv
Sokadik éve már, hogy a statisztikusok csalóka jólétképet festenek a lakosságról. Gondolok itt a "bruttó átlagkereset" nevű lufira, mely pukkadásig hirdeti: a magyar ember most havi 200 ezerben dúskál. A bérkalkulátor szerint ez nettó 130-140 ezret jelent. Az új "kétszáz fix" két okból hamis. Egy: ez mindenki havi jövedelmét veszi alapul, ezért a nettó milliós (+juttatások) fővezetői keresetek felhúzzák a nettó nyolcvanezer körüli keresetek sokaságát a számítás tekintetében. Kettő: Ez bruttó, tehát nincsenek benne a levonások. A nettó és bruttó közötti különbözetet nem tudja a polgár felhasználni csekkbefizetésre, nem kapunk érte a boltban kenyeret, nem lehet belőle tanszert venni a gyereknek. Jó ötlet lenne egy olyan fogalom bevezetése, mint "általános jövedelemsáv". Ez a leggyakoribb nettó munkabérutalások alapján lenne kimutatható. Körkérdéseim alapján ez nyolcórás munkaidőre 75 ezer +/- 15 ezer Ft nettó keresetként jelenik meg. Reális, életszerű adatokat adjanak a szakemberek, ne etessenek minket kamu számokkal!

Ez a "ha hallgattál volna..." kategória. Egy statisztikához kicsit is konyító ember legalább egy súlyos hibát talál a gondolatmenetben, de vajon mit is?

A napokban nagyon sokat agyalok a cégen. Egyrészt elég szar a helyzet, másrészt ennek ellenére nagyon optimistán tekintek a jövő évre, de a lényeg az, hogy tervezgetek. Egyelőre csak fejben, aztán majd papíron is. Mennyi bevétel várható, azt hogyan osszam fel a különféle költségekre, mit kezdjek majd a terven felüli pénzekkel, mármint milyen arányban osszam szét a dologi kiadások és a fizetések között, mennyi tartalékot képezzek belőle, stb. És aztán ahogy így agyalok ezeken, eszembe jutott egy zseniális üzleti ötlet, csak kár, hogy én sosem fogom tudni kivitelezni. De az elvet azért leírom:

Képzeld el, hogy te is meg én is egy-egy cég vagyunk. Neked van több százezer vagy millió ügyfeled, nekem meg valamicske kis indulótőkém. Miután leszerződtünk, egy részét ezeknek az ügyfeleknek átadod nekem, pontosabban csak a bevételt adod át, de a szolgáltatást te nyújtod továbbra is számukra, a saját pénzedből. Ha nem telik rá, akkor majd emeled a díjakat a többi ügyfél számára, na bumm. Akik ezután kötnének veled szerződést, azok innentől mind nekem fizetnek, és bár a szolgáltatást továbbra is te nyújtod mindenkinek, én megígérem, hogy 40 év múlva beszállok és segítek. Akkor majd a terhek 1/4-ed részét átvállalom tőled, de addig az összes szolgáltatási díj 24%-át zsebre is teszem, és — részben a magam javára — évtizedekig forgatom. Na, mit szólsz?

Ja, még pár dolog. Ha az ügyfél időközben becsődöl, és nem tud fizetni, én akkor is csak évtizedek múlva vállalom át a szolgáltatás terheinek negyedét, viszont az extra szolgáltatást addig is te nyújtod. Ha egy ügyfelet felszámolnak, az általam tőle beszedett pénzt visszafizetem valakinek, de ha a szolgáltatást egy percig is nyújtani kezdem neki, és csak utána számolják fel, senki semmit nem kap tőlem, enyém marad a befizetése. Ha a felszámolt ügyfél tartozik valakinek, engem az nem érdekel, az ilyenkor esedékes extra szolgáltatást akkor is te nyújtod neki és te is finanszírozod meg a költségeket. Végül egy apróság: ha a begyűjtött pénzeket elvesztem, ellopják tőlem, esetleg én megyek tönkre idő közben, mindent te fizetsz.

A hülyének is megéri. Na csapj bele!

Hosszas halogatás után eljutottam végre oda, hogy nekifogjak egy alapítvány 2010. évi anyagának lekönyveléséhez.

Az alapítványt egy bizonyos szakmai tagjai alapították azért, hogy a bajba vagy szorult helyzetbe jutott társaikon segíteni tudjanak némi kis pénzzel. Rendes dolog tőlük, több ilyen kéne. A szociális segélynek számító támogatásokhoz kérvényt kell írni, amelyhez csatolni kell egy környezettanulmányt, és az indoklásban megfogalmazott kérést a megfelelő papírokkal kell alátámasztani. Ezt az egész kupacot elbírálja a szervezet vezetősége, és dönt a kifizetésről, valamint annak mértékéről. A megítélt segélyeket egyszerre utalják, de persze kérvényezőnként külön, így egy-egy utalási napon telefonkönyvnyi vastagságú melléklet halmozódik fel, ami mögött tragikus emberi sorsok tömegei bújnak meg. Egy kérvény, 5-20 oldalnyi betű, egy vagy több tönkre ment élet. Ez egy kupac, és ebből van előttem 6x10 centi. Körülbelül.

Az egyetemen nem véletlenül nem a szociális szakirányt választottam anno. Szenvedést és nyomort úton-útfélen látni, még a szemem is hiába hunynám be — indokoltam a döntésem akkor, — minek még ennek is szentelnem az életem? De úgy látszik, hiába döntöttem a területfejlesztés szakirány mellett, nem úszom meg, mert ha a szervezet könyvelését megfelelő módon akarom végezni, el kell olvasnom a kérvények mellékleteit is, legalább nagyjából.

Ennek a bejegyzésnek a gondolata abban a pillanatban fogalmazódott meg bennem, amikor megláttam az alapítvány január 26-i bankszámlakivonatát: 25 embernek összesen 685000 Ft kifizetés. Anonim módon hadd mazsolázzak a kérvényekből.

Környezettanulmány: "XYZ soproni (...) feleségével és egy kiskorú gyermekével él egy 42 m2-es lakásban Fertőszentmiklóson, amit hitelből vásároltak. Ennek a havi törlesztőrészlete 65000 Ft + a rezsi költség, ami még kb. 40000 Ft. Havonta a családi kasszába nettó 200000 Ft került, amíg a dolgozó el tudta látni a munkáját. A kiadásaik már így is meghaladták a bevételük 50%-át, a mi a rezsiköltségből és a lakástörlesztésből áll. (...) Sajnálatos módon a fent nevezett dolgozó egyre rosszabb állapotba került a gerincproblémái miatt, így a (...) munkáját és a másodállását sem tudja folytatni. Kórházi ápolásra szorult. Március óta betegállományba van és ez év decemberében újra műtéti beavatkozásra van szükség. Ebből kifolyólag súlyosan lecsökkent a Család jövedelme és így a kiadásaikat nagyon nehezen tudják kifizetni. Kérem a tisztelt kuratóriumot, hogy a fentieket figyelembe véve , a dolgozót, sziveskedjenek, nagyobb összegű segélybe részesíteni". A kihagyásokat leszámítva betűről betűre idéztem. Mellékelve orvosi papírok, ambuláns kezelőlapok, zárójelentések, gyógytornászi kezelőlap. Ezért 50000 járt.

Következő: "A segélyt kérő egyedüli kereső a családban. Rokkant édesanyját is ő tartja el. Egyébként is nehéz körülmények között élnek, és a temetés költségei nagyon megterhelték a családot anyagilag." Egy temetés Tuzséron 204640 Ft, plusz 50000 a koszorú. Ebből 15-öt állt az alapítvány.

Következő: indoklás: "tartósan betegállományban voltam", környezettanulmány: "Kétszobás családi házban élnek, feleségével, és két gyermekével. A felesége alacsony jövedelemmel rendelkezik, a házon jelzálog van (2000000 Ft)." Sportolás közben megsérült a bokája, és hetek óta nem tud dolgozni. 15000 Ft segíti ki a bajból. Kisegíti ennyi a bajból?

Következő: gyermek születése, legyen valami jó is. Elolvasva a környezettanulmányt azért nem olyan rózsás a helyzet. Kölcsön, miegyéb...30000 Ft.

A következő a szülei lakhatásának támogatásához és újszülött gyermeke neveléséhez kér egy kis segítséget. 30000 Ft.

Aztán haláleset a hosszú és költséges kezeltetés után. Egy temetés Szekszárdon 172965 Ft plusz egy kicsi. 15000 jár cserébe.

Nemrég vásárolt ház 5200000 Ft-os kárral. Mellette állapotfelmérés, szakértői vélemény, környezettanulmány. 100000 Ft-ot kapott.

"2009.12.29-én nyugdijbavonulok a hoszadalmas ügyintézés miatt K.G. Március Áprilisban várhatom az esö nyugdijamat feleségem kiss rokkant nyugdijas, megtakaritásom sajnos nincs. Idáig családos munkásszálláson laktúnk nyugdijbavonulással ez megszünik a költözésemet olcsobban sajáautovalés kölcson kért utánfutoval és legkvesebb két forduloval tudom meg oldani a családi lakásom pesthez 160 K.M.-re van. Ezek a problémák meg oldásához kérem a seditségüket." A helyesírást nem azért hagytam meg eredetiben, hogy szórakoztassak vele. Egy ilyen történet ezzel együtt kerek és sokatmondó. 15000 Ft.

Indoklás: "12.23-án hosszú, súlyos betegség után gyermekem elhunyt". Az anyakönyvi kivonat alapján született: 2003.09.04., meghalt: 2009.12.23. Temetési költségei összesen 179626 Ft-ot tettek ki, 75000 Ft segélyt kapott.

Folytassam? Csak röviden.

Következő: édesanyám halála.

Aztán: édesapám halála.

"2009.11.23-2009.12.09-ig kórházi kezelés alatt álltam, szív-koszorúér műtétet végeztek."

"2009.12.23-án édesanyám meghalt. Hosszasan ápoltuk, komoly kórházi és gyógyszer kiadással járt. Két kiskorú gyermeket nevelünk, a feleségem több éve munkanélküli". 20000 Ft.

"2009.09.11-én Kórházba kerültem, ekkor derült ki, hogy bal szememre 100%-os látásromlás állt be, zöldhályog miatt ami a jobbszememre is átterjedt (...)" 75000 Ft

További két kórházi kezelés és kilenc haláleset, mellékelve a szörnyű körülményekről készült tanulmányokat, és ez csak egy kifizetési napon. Februárban újabb kéttucatnyi határozat, 29 négyzetméterre szült második gyerek, kezesség bebukása, halálesetek és egyéb okok miatt. Ez így megy tovább vastag kupacokon keresztül, amiket még nem is olvastam el, és akkor hol van még az árvíz...?

Ez csak egy szakma képviselőiből tevődik össze, szakmából meg sok van. Mennyi gyötrelmes élet, mennyi nyomor és szenvedés... Ezért nem szeretem (bár sokszor én is ebbe a hibába esek), amikor valaki a fűtött irodában ülve, vagy a szülei által támogatva, érettségire kapott kocsiban furikázva ugatja le a szerencsétlenül járt embertársait, és papol a gyenge elhullásáról és az erősek életben maradásáról. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért a sors elém teszi ezt a viszonyítási alapot, hogy kicsit objektívebben kezelhessem eztán a saját problémáimat. Így egészen más fényben tűnik fel a "nincs pénzem ruhát venni" és hasonlók kérdésköre, igaz, egy hónap múlva nem biztos, hogy még mindig szem előtt tudom tartani mindezt. Elvégre mindenkinek a saját baja a legnagyobb.

Lement a labdarúgó világbajnokság, én meg közben naponta eltökéltem, hogy megírom róla a véleményem, azt' mégsem lett belőle semmi. Én már megszoktam... De még csak öt nap telt el azóta, szóval olyan sokat nem késtem, úgyhogy most röviden megfogalmaznám, mit jelent nekem a foci:

Semmit.

Ennyire rövid bejegyzéseket azonban nem szoktam írni, úgyhogy jöjjön egy kicsit bővebben.

Egy hajdani legjobb barátom — aki a heteroszexuális férfi archetípusa — azt mondta egyszer, hogy a foci a hülyék politikája, és ez nekem nagyon tetszett, mert úgy éreztem, teljesen igaza van. A véleményét most is osztom, hiszen a labdarúgás (és úgy általában a sportok) semmilyen jelentőséggel nem bírnak. Attól, hogy XY megnyert egy bajnokságot, világcsúcsot döntött, vagy hogy egy csapat jobban szerepelt most, mint legutóbb, esetleg vásárolt egy új játékost, a világ bajai nem oldódnak meg. Ugyanúgy van éhezés, vannak háborúk, járványok és nélkülözés. Igazából a szórakozás kategóriájába tartozik mindez, de még csak nem is épül tőle ez ember, mint mondjuk az irodalomtól, egy filmtől vagy egy daltól. Nagy nulla az egész. Tudom, ez most nagyon hülyén hangzik, és talán sértő is azokra nézve, akik velem ellentétben imádják a sportot, merthogy most lehülyéztem őket, de haladjunk tovább, és érthetőbb lesz.

Azt figyeltem meg, hogy a férfiak egy igen jelentős hányada úgy követi a foci világának eseményeit (és most maradjunk csak ennél a sportnál), mintha az élete múlna rajta. Mintha ez a tudás anyagi hasznot jelentene neki, vagy bármi más előnyt.  Felszállok egy buszra, és a két-három fős csoportok azt taglalják, mi volt az előző napi meccsen, elmegyek a házunk előtt, és az utcán kocsmázó pasasok névre, percre, meccsre lebontva elemzik az eseményeket. Ugyanígy a nők arról panaszkodnak, hogy este már megint nem nézhetik, amit szeretnének, mert valamelyik csapat játszik majd valamelyik másikkal, és a férjük foglalja majd be a tévéfotelt. Mindenki ezt nézi, az újságok erről cikkeznek, a hírek ezzel vannak tele, miközben az egésznek semmi jelentősége. Ugyanakkor ugyanezek a férfiak (mármint akiket hallok) vélelmezhetően vagy konkrétan sokkal kevesebbet, esetleg semmit sem tudnak a világ fontos eseményeiről, azokról, amik az ő mindennapjaikra is hatással vannak. Nem ismerik vagy összekeverik a politikusokat, nincsenek tisztában a gazdasági, politikai, társadalmi folyamatok összefüggéseivel, felcserélik az ok-okozati összefüggéseket, sötétek a történelemmel kapcsolatban, stb. Ez a kontraszt mondatja velem is, hogy igen, a foci a hülyék politikája. Órákig beszélnek a jelentéktelenről, és semmit nem / keveset tudnak a fontosról.

Ez most persze nagyon lecsupaszított, hiszen ennél azért jóval többről van szó. A foci/sport, és az ahhoz kapcsolódó jelenségek — annak ellenére, hogy nincs jelentőségük — fontos egyéb hatásokat váltanak ki, és valahol mégiscsak befolyásolnak egy halom dolgot, még ha az egész öncélúnak is tűnik.

A sport például szociológiailag is fontos, hiszen a mai társadalomban 'a férfi' szerephez hozzá tartozik a szeretete. A nőnek ugye főznie kell meg gyereket nevelnie, a férfi ('A' FÉRFI) meg böfög-fingik, sört iszik és érdeklik az autók, a műszaki dolgok meg a foci. Attól lesz férfi. Hát persze nem, de az egyszerű ember szemében mégiscsak így van. A fiúgyerek látja az apjától, hogy az rajong valamelyik csapatért, úgy látja, ez releváns dolga az életnek, azt is látja, hogy az apja milyen nagy tudású, és persze követni kezdi, mert az apa minta a gyerek számára. Akkor is követi, ha utálja az apját, maximum egy másik kedvenc csapatot választ, hiszen választani kell, mert olyan nincs, hogy nem ért a focihoz. Akkor nem lesz férfi, és a többiek meg majd jól lebuzizzák. Magamon is észrevettem, hogy egyből csodabogárként néznek rám férfitársaim, amint kijelentem, hogy engem ez az egész nem érdekel, és látszik rajtuk, hogy nemigen tudnak mit kezdeni a dologgal. Ez egyébként ez egy káros dolog - szerintem. A klasszikus férfi-nő sztereotípiák inkább ártanak, mint használnak (főleg a nőknek), és ez az egész csak még lebonthatatlanabbá válik, ahogy a fenti hozzáállás generációról generációra öröklődik.

A foci aztán segít az identitásképzésben és a csoportképződésben. Nyilvánvaló, hogy az azonos csapatnak szurkolók egyfajta szimpátiával viseltetnek egymás iránt, és bizonyos keretek között ugratni lehet a másikakat, akik másnak drukkolnak. Ezen kereteken kívül esnek azok, akik már nem ugratnak, hanem vernek, és ha még odébb pillantunk, na ott vannak az ultrák, akik rombolnak és pusztítanak, mindezt a sport szeretetének látszólagos égisze alatt. Őket azért nem lehet a foci rovására írni, mert a "jóból is megárt a sok" esete bármilyen dimenzióban felmerülhet, és ezek az emberek valószínűleg akkor is rombolnának, ha nem egy meccsről lenne szó. Az csak a casus belli. De ahogy a férfi-nő szembenállást károsnak tartom, úgy a bármiféle csoportképződést meg hasznosnak, hiszen a csoportbéli tagság fontos pszichológiai támaszt jelent, és más esetekben az egyén sikerességének esélyeit is növeli. Esetünkben a legnagyobb csoport a nemzet, a nemzettudatot pedig nagyon fontosnak tartom, többek között az imént említett okok miatt is. Más kérdés, hogy mennyiben tekinthető nemzeti csapatnak az, amiben mindenféle nációk sportolói kapnak helyet, mert az adok-veszek folyamatnak az lett az eredménye, hogy a nemzeti 11 fényképe olyan, mint egy Benetton reklám. Efelett a foci iránt rajongók nyilván szemet hunynak, mindenesetre hasznos, ha a tévé előtt ülő (vagy a helyszínen szurkoló) emberek magukénak érzik a csapatuk sikerét, örülnek annak, büszkeséggel tölti el őket és mindettől erősödnek identitásukban. Egy kicsit visszább lépve ugyanez hasznos lehet az országhatáron belül is, amennyiben a szurkolók lokálpatriotizmusa erősödik, itt viszont már belép egy káros folyamat is, hiszen a hazám egy másik településének lakóit nem kéne ellenségnek tekintenem. Ja, hogy egy másik ország lakóit sem? Persze, ez igaz, de azért én a népekre is erősen értelmezhetőnek tekintem Darwin munkásságát. Mint azt korábban már több helyen is kifejtettem, a nagy egyenlőséget, a világbékében gondolkodást és az egyetemes emberiségben való hitet egy valóságtól elrugaszkodott, természetellenes és öncélú filozófiai játszadozásnak tartom, viszont valahol örülök, hogy a labdarúgás (és az egyéb sportok) okán erősödő nemzettudat, pont az így gondolkodók erőfeszítései ellen dolgozik. De menjünk tovább.

A sport hasznos az egészség megőrzése szempontjából. Balesetek, sérülések persze akadnak, de csak az nem sérül, aki nem csinál semmit. Ott van például a teniszkönyök, és ugye, ha ez ember nem vigyáz, könnyen sportszemet kaphat... Ennek ellenére a mai, eltespedt embernek, az elhízott vagy rossz tartású gyerekeknek fontos a mozgás, ezt pedig a sportolás keretein belül a legkönnyebb kivitelezni. Ha nem volnának sportok (ide nem értve a snookert, sakkot, dartsot, biliárdot, golfot, stb.), igazából csak a munka jelentene mozgást, az meg inkább ront a helyzeten, mint javít. Így aztán el kell ismerni, sportolni jó, egészséges, erősít, szépíti az alkatot, karban tartja a testet, növeli a várható élettartamot, DE csak annak, aki csinálja. Aki sörrel a kezében elemzi és beszél róla, arra mindez nem hat — csak hogy visszakanyarodjak az eredeti nézőponthoz. Én például nemigen szeretek semmit, mert nem vagyok bennük sikeres. Időtöltésnek ugyan jó, de annyi más időtöltés is létezik, amit jobban szeretek csinálni. Semmi pozitív élményre nem emlékszem, inkább csak a rosszakra, például amikor állandó kapusként többször is majdnem eltört az ujjam, amikor egy bomba kivédése következtében estig jól kivehetően rajzolódott ki a hasamon a labda varrása, vagy amikor akkorát estem, hogy a tenyerem és a térdem lehorzsolódásán túl a szemfogaimról is lepattogzott a zománc.

A sport legfőképpen üzlet, és ez az, ami tönkre teszi az egészet. A sport és a játékosok támogatása, a médiafelületek bérbe adása iszonyatos reklámbevételeket generál. A hirdetési felületek értékesítése közvetlen, a mecénáskodás vagy a sportszerekkel való támogatás közvetett hasznot hajt egyeseknek, ebből pedig az következik, hogy a sport bourdieu-i értelemben mezővé válik (és egyesek még a luhmanni értelemben vett alrendszerek közé is megpróbálták bezsúfolni). A magam részéről a társadalmi mező felfogást elfogadom (mivel a definíció passzol), rendszerszinten viszont maximum úgy tudom kezelni, hogy a sport a gazdasági alrendszer olyan részrendszere, ami külön is áthat a magánéleti alrendszerbe (lásd 1-2 pont) és a politikai alrendszerbe (gondolok itt pl. a müncheni olimpiára), a jogi alrendszer pedig belé hatol át. Amikor egy játék sporttá válik, oda lesz az egész, mert egyrészt üzlet lesz belőle, másrészt eközben olyan szabályok közé szorítják, amik kilúgozzák az egészet, és igazából csak a befektetők játékterének határait vonják meg. Természetesen nem a játékosok testi épségének védelmére hozott szabályokról, hanem a lesről, a ruházat viselésének módjáról, a szükséges pisamennyiségekről vagy a különféle erőltetett, Forma-1-es hülyeségekről beszélek. Vagy mondjuk arról, hogy a gólöröm közben nem nyilvánulhatok meg oly módon, hogy azzal mások vallási meggyőződést sértsem... (és itt a megfelelő körök a kultúrát próbálják kilúgozni a játékból, abszolút csereszabatossá téve a játékosokat...de ez a gondolat messzire vezetne). Ebben az alrendszerben/mezőben befektetők vannak, akik kizárólag önnön anyagi érdekeiket tartják szem előtt, ezért a játékosok befektetéssé, termelőeszközzé válnak. A játék maga sokadlagossá válik, amikor a lényeg az adok-veszek, a hirdetési pénz, a klubok támogatása és jogállása, a szerződések betartása vagy be nem tartása vagy a késztetés, hogy miként doppingoljam úgy ezeket a termelőeszközöket, hogy az ne derüljön ki. Hol van itt a játék öröme? Sehol. Az meg külön idegesít, hogy ilyenkor minden reklám valamilyen sport-utalást tartalmaz, mert a legtöbbje erőltetett, és ordít belőlük az alkalmi nyerészkedés vágya. Ahogy Hollywood (mint entitás) sikeresen elérte, hogy a termékei reklámjáért ne ő fizessen, hanem még neki fizessenek örömmel a fogyasztók (lásd Oscar-díj átadás), úgy a sportból meggazdagodó körök is minden igyekezetükkel azon vannak, hogy meglovagoljanak bármit, csak azért, hogy a vagyonukat növeljék. Lásd férfi sztereotípia, nemzettudatra apellálás, stb.

Végül (hogy ne legyek végtelen) a sport üzleti mivoltából következik, hogy az egyén számára egy érvényesülési lehetőséget nyújt. Mivel a profi sportban vagy alkalmazott vagy beruházás vagyok, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy a legkedvezőbben adjam el magam. Ha sikerül bejutnom a profik közé, biztosítva van a megélhetésem, igaz, ezért mindent fel kell áldoznom (na de például az orvossá váláshoz is — csak, hogy ne tűnjek olyan drámainak). Ez valahol hasznos, hiszen sportolóvá válás sokak egyetlen érvényesülési lehetősége, ennek jogát pedig nem akarom senkitől sem elvitatni. Rio de Janeiro utcáin kerítők lesik a tehetséges utcagyerekeket, az USÁ-ban intézményesült, hogy ha valaki az iskolai csapatban jól szerepel, egyetem helyett a sportolói karriert választhatja, de a slumok (gettók) kosárlabdázó fiataljainak is sok esetben ez az egyetlen lehetőség a bűnözővé válás elkerülésére. Aki eljut erre a szintre, nemcsak 'fizetést' kap, hanem társadalmi elismertségre is szert tesz. Magyarországon például plusz felvételi pontokat jelent egy olimpiai helyezés, és minden hasonló eredmény után életjáradék is jár. A nemzet így hálálja meg az érte hozott áldozatokat. Plusz, ha egy sportoló közismertségre tesz szert sikerei révén, visszavonulása után már bármibe kezd, abban is sikeresebb lesz, mint riválisai, hiszen például egy sportoló éttermében enni nagyon menő dolog...a sznoboknak, de hát ők a fogyasztói társadalomban egy releváns csoportnak számítanak. Ezek mind hasznos dolgok, bár ha a sport nem lenne — a fentiek miatt — egy öncélú entitás, a leszakadt fiataloknak talán volna más lehetőségük is. Ez persze már fikció. De bármennyire is szépen hangzik mindez, a megélhetési szinten sportolni képes emberek száma valójában elenyésző. Gondoljunk csak bele, mire valaki egyáltalán eljut egy megyei döntőre, hány szelekción kell túljutnia, és szűrőből még azután is számtalan akad. Az ókori olimpiákon elég volt az, ha valaki minden vetélytársát legyőzte, és senki nem nézte, milyen eredménnyel tette ezt. Ő volt a legjobb, azt' kész. Manapság nem elég legjobbnak lenni, mert az igazi hírnévhez abszolút értékben is meg kell ütni egy szintet. Most már igazán pontosan mérhető a teljesítmény, és az eredményeket folyamatosan regisztrálják. Ezek csúcsok formájában egyre magasabbra kúsznak, egyre kisebb esélyt hagyva a következő generációknak a megdöntésre. Valójában már most is eljutottunk az emberi teljesítőképesség határára, sőt, rendszeresen kiderül, hogy már rég azon túl vagyunk. Nem csoda az állandó dopping-botrány, vagy a 20-30 éves sportolók 'érthetetlen' halála. Ne higgyük tehát, hogy a sport a harmadik világ fiataljainak mentőöve. Akadnak mesebeli esetek, de azok száma elenyésző.

Szóval mint látható, én sem gondolkodom olyan egyszerűen, mint az az első pár mondatomból kitűnhetett, azonban továbbra sem érdekel az egész. Egyszerűen a felsorolt (vagy fel nem sorolt, de létező) pontokkal kapcsolatos filozofáláson vagy vitán túl nem érint meg a sport semmilyen szinten, a foci körüli őrület pedig kimondottan bosszant, ahogy az is, hogy milyen sokat töltik értékes perceiket a semmin való vitatkozással. Amíg a sport csak játék, oké, de amint azon túl lépünk, életbe lépnek a fenti gondolatok. Oké, lement a VB, győzött az egyik, de vannak fontos dolgok is a világon, ideje hasznosítani magunkat!

Végül pedig elnézést, ha valakit önérzetében sértettem. Remélem, nem volt ilyen (szándékos pedig végképp nem volt).