gondolatok bejegyzései

Irodalmi alkotnivágyásom mostanában nem elégült ki néhány izléstelen és/vagy gusztustalan versike megalkotásával, ezért az elmúlt napokban írtam egy kis novellát, amit most itt közreadnék. Remélem, nem lett túl gagyi, de ha mégis, úgy hamarosan úgyis rendes bejegyzések következnek. Jó szórakozást hozzá!

Már majdnem az ellenőrző ponthoz ért. Nem késlekedhetett tovább, most kellett cselekedni. Egy kicsit hátramaradt, megvárta, amíg a kollégái jelentős előnyre tettek szert, majd amikor egy szemmel láthatóan fiatal katona mellé ért, akcióba lépett. Feltünően a homlokára csapott, mint aki elfelejtett valamit, és közben önnön mímelt feledékenységétől csüggedt hangon felkiáltott:

— Jajj, a szemüvegem! Ott maradt az asztalon. — megprödült, és már indult is vissza a folyosón, a kutatólabor irányába. A katona egy pillanatig tétován nézte, aztán bizonytalanul utána szólt.

— Dr. Hamilton! — elmozdult a fal mellől, és néhány tétova lépést tett a fehér köpenyes tudós után — Kérem, Dr. Hamilton! Nem mehet vissza, ezt ön is tudja. Majd reggel megtalálja a szemüvegét. Addig senki sem nyúl hozzá.

— Ne aggódjon, fiacskám, csak egy pillanat az egész. Ott maradt az asztal sarkán. Csak felveszem, és azonnal jövök vissza. — és újabb sietős lépéseket tett. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

— Dr. Hamilton! — kérlelte tovább a fiatal legény — Engem ezért hadbíróság elé állítanak. Hallja? Engem fognak lecsukni!

Az utolsó szavakat már úgy kiáltotta a folyosó végén eltűnő tudós után, de az mintha meg sem hallotta volna. Még egy gyenge próbálkozást megeresztett, hogy ha baja lesz ebből az egészből, legalább legyen mivel mentenie magát:

— Le kellene lőnöm, tudja?

A szavak végigvisszhangzottak a falak között, de a válasz nem a várt irányból jött, hanem hátulról.

— Mit ordibál, katona? Talán fél egyedül?

A parancsnoka állt mögötte, egy negyvenes éveiben járó, sebhelyes arcú, ijesztő tekintetű férfi. Orra alatt vastag bajusz, fején barrettsapka. A kezeit a derekára téve állt, és egy kicsit előredőlt a felső testével, ahogy a kiképzőtisztek szokták. Szemei haragos-kérdőn meredtek az újoncra.

— Nem, uram, — kezdte a kiskatona megszeppenve —de Dr. Hamilton visszame... ˙

— Miért mozdult el a helyéről, katona? Azonnal húzzon vissza oda — mutatott az ellenőrző pontra a parancsnok.

— Igenis, uram, — indult meg a riadt tekintetű fiatalember, és közben a hüvelykével a háta mögé mutogatott — de Dr. Hamil...

— Nem érdekel, katona! Ne foglalkozzon az öreggel... maga új még itt, ha jól tudom — folytatta egy kicsit barátságosabb hangon. — Néhány nap, és hozzászokik az itteni dolgohoz, csak ne aggódjon. Dr. Hamilton egy kissé szenilis már, és gyakran elfelejt ezt-azt. De tűzbe tenném érte a kezemet.

A kiskatona szólni ugyan nem mert, de a parancsnok pontosan tudta, az mire gondol éppen.

— A szabályzat? Igaza van, katona. Ha a többi tudósról lenne szó, már kiadtam volna a tűzparancsot, de Dr. Hamiltontól nem kell tartania. Olyan jámbor, hogy olyat keresve sem találhat az ember. Csak őrködjön tovább, meglátja, egy perc, és már itt is lesz.

* * *

Ahogy a folyosón befordult, már nem is hallotta a mögötte zajló párbeszédet. Agya az előtte álló feladaton járt, a szíve pedig hevesebben kalimpált, mint eddigi életében valaha. Ha ezt véghez viszi, hős lesz, ha nem, meghal. Még szerencse, hogy Katie-től rendesen elbúcsúzott reggel, így legalább a lelkiismerete nyugodtabb lett egy kicsit. Nem avathatta be a feleségét, mert azzal mindent elrontott volna, pedig de szerette volna neki elmondani, mire készül. Fehér köpenye csak úgy lobogott mögötte, ahogy sebesen végigsétált a hófehér folyosón. Az ajtó előtt néhány méterrel még szökkent is egyet, hogy mielőbb odaérjen. Most minden másodperc számít — gondolta közben, és az azonosító kártyája már a kezében is volt. Végighúzta a leolvasóban, majd a retinavizsgálóhoz hajolt. Néhány pillanat múlva két csippanás volt a válasz, és az ajtó hangos fújtatással nyílni kezdett.

Dr. Hamilton nem várta meg, hogy az ajtó teljesen kitáruljon, mert amint befért a két szárny között, már be is szuszakolódott rajta.

— Lassabban öreg — figyelmeztette magát — még a végén lebuktatod magad!

Egy mozdulat, egy csippanás, és az ajtó máris csukódni kezdett. Hamilton nekivetette a hátát, és egy nagyot fújtatott. Tekintete végigsiklott a laboratóriumon. Harminc évnyi munkája tárult a szeme elé. Harminc fáradságos, félelemmel teli év. Szinte az egész élete, bár ha nem vesszük olyan szigorúan, akkor nem csak szinte. Ennyi kellett, hogy egy ilyen labort összehozzon. A legmodernebb felszerelés — még ilyen nehéz időkben is —, a XXI. század csúcstechnológiája. Szupertitkos, atombiztos, bázis, ötven méterrel a föld felszíne alatt, benne egy fél század katona és a nyugati világ maradékának legkiválóbb tudós gárdája, köztük persze ő maga is. Ez a bázis, ez a labor volt a nyugat utolsó mentsvára, az utolsó ász a pakliban. Ha sikerül a terv, minden megváltozik, ha nem, már úgyis mindegy.

* * *

2015-ben kezdődött minden. Összetűzések persze addig is voltak, de ehhez képest azok csak gyermeki pofozkodásnak tűntek. Az afganisztáni, az iraki, majd az iráni háborúk mellett máshol is voltak összecsapások. Azonban szerb-bosnyák konfliktus, az újabb pakisztáni katonai puccs, a román-magyar viszálykodás, az egyiptomi-izraeli háború és a többi agresszió állandó háborús feszültséget gerjesztett a világon, és újra kiélesedtek a nemzetközi szembenállás kontúrjai. Az USA Európával és Ausztráliával alkotott egy tömböt, míg Kína az addigra ismét régi fényében tündöklő Oroszországgal. Összecsapásra ekkor még nem került sor, de a helyzet a hidegháborús időkre kezdett emlékeztetni. A kiújult fegyverkezési verseny ugyan fellendítette a nyugat gazdaságát, de ez is csak átmeneti időre odázta el a problémákat. 2015-ben aztán a kínai vezetés elérkezettnek látta az időt az új, minden eddiginél nagyobb birodalom megteremtésére. Augusztusban hirtelen kivonta minden pénzét az anyagilag addigra már végképp kiszolgáltatott Egyesült Államokból, és egy hét alatt államosította a területén levő összes külföldi gyárat, bankot és minden egyéb érdekeltséget. Az ott dolgozókat egyszerűen elkergették, rosszabb esetben letartóztatták. A világ felháborodására fittyet hányva indította meg egy hónap múlva a kelet-ázsiai kistigresek elleni hadmozdulatait, és két hónapon belül el is foglalta őket, újabb súlyos csapást mérve ezzel a pénzügyi életre. Mindezt szinte zavartalanul tehette, hiszen az USA és az Európai Egyesült Államok ezen idő alatt azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja valahogy talpra állítani a totálisan összeomlott gazdaságát. A katonai erejüket teljesen lekötötte az éhséglázadások, az etnikai villongások és az ázsiaiak elleni lincselési hullámok megfékezése. Amíg a diplomáciai lépéseken törték a fejüket, visszahívták nagyköveteiket, megállapodásokat és katonai egyezményeket kötöttek egymással, és egyéb — később — haszontalannak bizonyuló megoldásokhoz folyamodtak, Kína megindította az Európa elleni támadását is. A kétszázmillió felfegyverzett gyalogos és csúcstechnológiájú hadi eszközök nyomulását csak ideig-óráig bírták feltartóztatni. A harcok alatt szinte a teljes NATO-sereg felmorzsolódott, miközben a a kínaiak alig szenvedtek veszteségeket. Oroszország kimaradt az összecsapásokból, és lezárta határait a menekültek elől, az USA pedig magára hagyta Európát, mivel tudta, hogy a következő támadást ellenük fogják intézni. Európa sorsa megpecsételődött. A Kínai vöröshadsereg minden országot megszállt, a kormányokat feloszlatta, és saját helytartóságokat hozott létre helyettük. A hajdani demokráciákat a minden eddiginél kegyetlenebb diktatúra és véres terror váltotta fel. Kína ekkor a polgárai számára eltörölte a második gyerek tilalmát, hiszen már nem volt értelme a korlátozásnak. A nyugati világ tekintete tehát Amerikára vetült. Mivel reményük sem volt ekkora haderő ellen (és a közben kapitulált és a történelmi sérelmek miatti bosszú következtében szinte kiirtott lakosságú Japánra sem számíthattak már), az elnök kiadta a parancsot az atomcsapásra. 2019. augusztus 7-én több száz amerikai és izraeli atomrakéta indult útnak kínai célpontok ellen. Java részüket még út közben megsemísítette a kínai és a kínai fennhatóság alá került kelete-európai rakétavédelmi rendszer. A maradék azonban célba ért, százmilliók pusztulását okozva ezzel. Kína ezt a lépést természetesen nem hagyhatta válasz nélkül, és az elfoglalt Európából valamint a saját terülteiről összehangolt tengeri és légitámadást intézett az USA két partvidéke ellen. Miután a katonai célpontok zömét megsemmisítette, útnak indította saját atomrakétáit. New York, San Francisco, Washington, Boston és még néhány kisebb város órákon belül eltűnt a Föld színéről. Ekkor már Oroszország sem maradhatott tétlen, és hadat üzent Kínának.

Valamikor ebben az időszakban született meg a kis George Hamilton. Családja a szétbombázott keleti parton tengette életét, ahol milliókkal egyetemben patkányokat zabált és hordók tüzénél melengette a testét. A kisfiúról hamar kiderültek fantasztikus mentális képességei. Már 4 évesen olvasott, és mivel maradék családja (anyja és három kistestvére) egy könyvtárban lakott, erre minden lehetősége meg is volt. Az élelem- és ivóvízszerzési körútakról hazaérve első dolga volt, hogy a könyvei közé temetkezzen. Bár minden tudást magába szívott, a fizikai és műszaki témájú kötetetket szerette a legjobban. Tizenöt évesen már bármit képes volt megszerelni, nem volt olyan bomba vagy fegyver, aminek ne ismerte volna a készítési módját, és kisebb találmányokat is alkotott, amikkel jelentősen megkönnyítette a közössége életét. A romok közt élve megoldotta az áramellátást, és az egyéb infrastrukturális szükségleteket, biztonsági rendszereket tervezett, és meg is építette azokat. Alig múlt húsz éves, amikor szinte megvilágosodott: rájött, mennyire rosszul értelmezte addig az emberiség a tér is az idő összefüggéseit, és megtervezett egy teleportáló berendezést. A megalkotására esélye sem volt, ezért el kellett jutnia a hajdani USA belső területeire, ahol akkor még szinte zavartalanul folyt tovább az élet. Számtalan viszontagság között ugyan, de sikerült eljutnia az elnökhöz. Amikor a tervrajzokat megmutatta, és meggyőzte a vezetést elmélete helyénvalóságáról, nyomban biztosítottak számára mindent, amire csak szüksége volt, pénzt, infrastruktúrát, és a legnagyobb elméket. Két évbe tellett, mire a találmányt működőképes állapotba hozták, és újabb fél évbe, mire emberi lények teleportálására is vállalkoztak. Oroszország közben jelentősen lelassította a kínai nyomulást, de ebben az időben már csak kétségbeesett próbálkozásokra futotta tőle. A Birodalomnak immár senki sem állhatott ellen. Az eltelt időben ugyan totális offenzívától nem kellett tartani, de a kínaiak kisebb támadásokkal közben is zaklatták az USA vezetését. Az viszont — kihasználva a haladékot — végleg feladta a reményt a szétbombázott partvidékek helyreállítására. A földrész középső részén két erődítményrendszert hozott létre, és oda összpontosította a harci erejét. Aki nem jutott el időben erre a területre, az végképp magára maradt a pusztulatban. Amint a kínai hadsereg újra erőre kapott, megkezdte a kitartó előrenyomulást, azonban az USA a telportkamrák tömeges felállítása után képes volt arra, hogy jelentős katonai erőket csoportosítson át az éppen ostrom alatt álló területekre. A háború kimenetele innentől kétesélyessé vált, azonban Kínánál volt az erő, hiszen a Föld jelentős részének birtoklásával mind emberanyagban, mind erőforrásokban sokkal jobban állt.

Dr. Hamilton közben sem hagyta abba a munkát. Bár a teleportálási eljárás további csiszolgatása sokat kivett belőle, a munkák közben máris egy időgép tervezgetésébe fogott. Már korábban is közvetlen kapcsolatban volt a legfelsőbb körökkel, de innentől kezdve szinte naponta kommunikált a tábornokokkal, és magával az elnökkel is. A nemzet hőse volt, aki reményt adott a túlélésre. Sikerült kijárnia, hogy egy minden tekintetben biztonságos és jól felszerelt kutatóállomást hozzanak létre számára és a tudóscsoportja számára. Emiatt később sok szemrehányást kapott a katonai vezetőktől, akik minden centet csakis a védekezésre és a hadsereg fejlesztésére szerettek volna felhasználni. Az ellenség azonban napról-napra közelebb jutott. Rengeteg áldozattal jártak a támadásai, de mind nagyobb területet tudhatott magáénak. 2069-re mindkét partvidéket elfoglalták, aztán pedig évente újabb jelentős területeket. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy csakis Dr. Hamilton időgépe adhat reményt a nyugati civilizáció számára. Egy ilyen berendezés megkreálása persze nem ment egyik napról a másikra, de a védelem kitartott, mígnem másfél hónapja elkészült a nagy mű. Eddigre az USA területeinek 80%-a elveszett, azaz kínai fennhatóság alá került. Már nem volt hova hátrálni, és csakis az időgép segíthetett.

Végeztek néhány kísérletet, de nem merték felvállalni a történelem akaratlan megváltoztatásának felelősségét, ezért egy történészekből álló bizottságot hoztak létre, akik alapos és mélyreható elemzést végeztek a beavatkozás várható hatásairól. Hamilton szerint persze csak az időt húzták, amiből egyre kevesebb volt. Magára kellett vállalnia minden felelősséget.

* * *

Ezért állt most a laboratórium ajtajában. Míg megvárta, hogy torkában dobogó szíve lenyugodjon egy kicsit, eszébe villant mindebből egy pár emlékkép, de nem késlekedhetett, ezért nyomban munkához is látott. A labort az ő tervei alapján építették. Mindennek pontosan ismerte a helyét, és az eltelt másfél hónapban — mióta tudta, hogy mire készül — gondos előkészületeket is végzett. Kora ellenére meglepő fürgeséggel szaladt le az ajtó előtti néhány lépcsőfokon, be a labor közepébe. Út közben felkapott egy elektromos csavarhúzót, és az időgép ovális testéből szétágazó számtalan vezeték egyikéhez lépett. Ide korábban egy fémdobozt épített be, ami semmire nem volt jó, csakis az ő tervéhez kellett. Akármilyen nagy tudású kollégái is voltak, az egész rendszert csakis ő látta át. Ő volt a zseni, a többiek meg csak úgy tettek, mintha pontosan ismernék minden apró rész működését. Hát ez nem volt jó semmire, de a firtató kérdéseket könnyedén elhárította néhány jól előkészített válasszal. Ebben a pillanatban a hangszórókból egy férfi hangja szólalt meg.

— Dr. Hamilton, azonnal hagyja el a helyiséget! — a biztonsági személyzet vezetője volt. A teremben számtalan kamera figyelte az ott dolgozók minden mozdulatát, egyetlen momentum sem maradhatott titokban. Az utóbbi napokban azonban minden mozdítható emberre szükség volt, ezért a katonák jelentős részét a frontokra vitték. Alig maradt pár ember, és azok is tapasztalatlan kis fiatal legények voltak, mint az előbbi is, ott a folyosón.

Hamilton úgy tett, mint aki semmit nem hall, és tovább dolgozott a doboz kiszerelésén. A köpenyét egy gyors mozdulattal levette, és maga mellé dobta a padlóra.

— Ismétlem — szólalt meg ismét a férfi hang —, hagyja el a helyiséget!

Az öt csavarből már csak egy volt hátra, néhány pillanat múlva pedig az is engedett. Hamilton ekkor kiemelte a fém eszközt, és maga mellé tette egy asztalra, ami tele volt mindenféle papírokkal, írószerekkel, számítógépekkel és egyéb, jelenleg haszontalannak tűnő dologgal. Ezeket alkarjának lendületes mozdulatával a földre söpörte, hogy több helye legyen a munkához. A hang ekkor élesen felcsattant.

— Hamilton! Mi az ördögöt művel?!

Válasz helyett berohant az egyik oldalajtón, amire a "Szertár" feliratot festették, majd pillanatokon belül két üvegtartállyal tért vissza. Mindkettő félig volt valamilyen folyékony anyaggal. Letette őket az asztalra, majd az egyik tartalmát rendkívül óvatosan áttöltötte a másikba.

— Az isten szerelmére, mit csinál? — szólalt meg újra a hang, majd mintha egy láthatatlan alakhoz szólna — Mozgósítsa a katonákat, vészhelyzet van!

Az üvegedény éppen passzolt a fém dobozba, mintha a kettőt pont egymáshoz tervezték volna. Ami persze így is volt. Hamilton ekkor lehajolt az asztal alá, ahol számtalan vezeték kötötte össze az elektronikus eszközöket. Megmarkolta a kábeleket, majd egy erőteljes rántással kitépte őket a vázból. Felmarkolt egy forrasztópákát, és az egyik kábeldarabot reszkető kézzel a fém doboz megfelelő pontjához rögzítette. Annyira a feladatra koncentrált, hogy csak most vette észre, hogy a férfihang közben megállás nélkül szólt a hangszóróból.

—... és értesítse az elnököt is. Hamilton, ezért megüti a bokáját! Még nem késő, fejezze be amit művel, és hagyja el a helyiséget. Az őrség perceken belül ott lesz magánál...tűzparancsot kaptak.

Miután a második vezetékkel is végzett, a bejárathoz rohant. Út közben felkaptt egy tubus ragacsos anyagot, amivel alaposan bekent egy kisebb felületet az ajtón, majd a dobozt belenyomta ebbe. A ragasztó máris tartott. Az ajtó melletti nyitószerkezet lapját egy heves mozdulattal feltépte, és innen is kitépte a kábeleket. A kis ledek nyomban kialudtak benne, de azért ettől még nem vált működésképtelenné. Nem is ez volt a cél. Bakancsos lábak közeledését hallotta az ajtó mögül. Már csak pár másodperc! A kílógó kábelek végeit összecsavarta a dobozból kilógó kábelekkel, majd a doboz oldalán megnyomott egy gombot. Kis fény gyúlt az oldalán, és egy hangos csippanás hallatszódott.

— Minden egységnek! Hatoljanak be a laboratóriumba! Ismétlem, hatoljanak be a laboratóriumba!

— Én ezt nem tenném — szólalt meg végre a doktor. Mintha egy éteri lénnyel beszélne, úgy forgatta közben a fejét. Az ajtón túlról jól hallatszódott, ahogy a katonák a támadásra készültek. — Jack, látja ezt a dobozt itt? — és közben az egyik kamera felé fordulva az ajtóra mutatott — Ez egy nagy erejű pokolgép. Nem túl profi munka, de a célnak megfelel. Ha valaki kinyitja az ajtót, az egész labor megsemmisül, és benne természetesen az időgép is.

Az ajtón túl nyomban megszűnt a fészkelődés hangja. Parancsra vártak.

— Akkor maga is meghal — jött a válasz a hangszórókból — és a munkája is oda. Ezt akarja?

A központi vezérlőteremben egy tucat férfi állt a képernyők előtt. Az intézmény vezetője, az elnök (aki futva érkezett a helyszínre egy szomszédos épületből), a biztonsági erők parancsnoka és néhány ott szolgálatot teljesítő katona. Jól látták, hol áll Hamilton, aki ekkor találomra kiválasztott egy kamerát, és eléállt. Alakja betöltötte az egyik monitor képernyőjét.

— Nekem már úgyis mindegy, — úgy beszélt, mintha a tévében szerepelne — de befejezem, amit elkezdtem.

— Mit akar művelni? — ez már egy másik férfi hangja volt. Valaki átvette a mikrofont.

— Á, elnök úr! Gyorsan odaért. Ne haragudjon, amiért csalódnia kell bennem. Valójában mindent a hazámért teszek, de hiszen ismer. Eddig is így volt, ezután is így lesz.

— Ugye nem azt akarja mondani, hogy maga akar visszamenni az időben?

— De, pontosan ezt fogom tenni — Hamilton ekkor felemelte a hangját — és eszükbe ne jusson áramtalanítani, mert ha a az áramkör bármilyen okból kifolyólag megszakad, máris robban a bomba!

A hangszórókból hangos sóhajtás volt erre a válasz. Egyértelmű, hogy pont erre készültek, és most csalódottan fújtattak egyet.

— Nem akarhat mindent elpusztítani, Hamilton. Harminc év munkáját, a hazáját, minket. De hát nem is értem, hiszen napokon belül pont azt tennénk, amire most maga is készül.

— Na persze — fakadt ki az idősödő tudós —már lassan két hónapja ezt hallgatom. Majd ezt visszaküldik, meg azt visszaküldik, és közben az ellenség bármelyik pillanatban itt dörömbölhet az ajtónkon. Tudja, mivel járna, ha megkaparintanák ezt a technológiát?

— Ez az állomás szigorúan őrzött, ide nem jöhetnek be. — A hang valahonnan távolabbról jött. A katonák parancsnoka volt, az a bajuszos alak.

— Áltassák csak magukat, én pedig addig megmentem a világot. — és hogy nyomatékot adjon a mondandójának, egy másik ajtó felé indult el. A vezérlőben egy tucat szempár figyelte minden mozdulatát.

— Mit művel ez? — kérdezgették egymástól, miközben a doktor hol az egyik monitoron tűnt fel, hol a másikon.

A laborból több ajtó is nyílt, amik kisebb helyiségekbe vezettek. Az egyikben a szerszámokat tárolták és a legfontosabb alapanyagokat, egy másikban mindeféle vegyszereket, savakat, azaz kémiai anyagokat, amikre szükség lehetett, egy harmadikban pedig egy kisebb könyvtárat rendeztek be. A falakon itt rendezett sorokban álltak a könyvek. Egy részük műszaki leírásokat tartalmazott, a nagyjuk viszont a legkülönfélébb években íródott történelmi műveket. Egyetemi és iskolás tankönyvek, történelmi atlaszok, mélyenszántó kutatómunkák eredményei, angolul, németül és még néhány egyéb nyelven. Mindez persze digitálisan is a bázis rendelkezésére állt, azonban a terv részét az képezte, hogy a majdan az időben visszautazó önkéntes magával vigyen néhány könyvet, hogy az ottaniaknak azokkal támaszthassa alá a nyilvánvalóan hihetetlen történetét. 2069. tudósai számára ezek semmi újat nem tartalmaztak, azonban a megelőző korok emberei sok hasznos információt szerezhettek belőlük — már amíg meg nem változik a történelem, hiszen akkor a könyvek tartalma is azzal együtt módosul. Hamilton a polcokhoz lépett, és leemelt néhány előzőleg már gondosan kiválasztott kötetet. A vezérlőben állók közelebb hajoltak a monitorhoz, hátha ki tudják venni a könyvek címét, de ez egyelőre nem sikerült nekik. Feszült várakozás töltötte be a helyiséget.

— Pontosan azt fogom tenni, amit egyébként is tettünk volna, — jelent meg Hamilton újra, hóna alatt a kiválasztott könyvekkel, meg egy köteg papírral. — csak éppen nem úgy, ahogy azt maguk elvárnák.

— Hallgatjuk, — szólt a hangszórókból az elnök hangja — elvégre mi mást tehetnénk? — A háttérből helyeslő morajlás volt a válasz, miközben Hamilton alakja újra feltűnt a kiválasztott monitoron. A könyvek még mindig a hóna altt voltak.

— Nos, visszamegyek az időben, ez nyilvánvaló. Én fogom letesztelni a gépet, ami vitathatatlanul működőképes. Tudják, amíg maguk teszetoszáskodnak, a nyugati civilizáció elpusztul. Persze! Bizottság, meg történészek. — emelte föl a hangját — Én már harminc éve erre készülök! Tudom, mit kell tenni.

— Dr. Hamilton, kérem őrizze meg a higgadtságát! Ne kövessen el semmi olyat, amit megbánhat.

— Én nem megbánok, hanem megmentek. De hadd folytassam. A történelem természetesen meg fog változni, és ez a cél. De nem az, hogy az emberiség olyan tudás birtokába jusson, amivel idő előtt elpusztíthatja magát. Közülünk persze sokan világra sem fognak jönni, sőt, talán még a szüleink sem. De ez az egyetlen esély arra, hogy a nyugat, és a fehér ember maradjon az úr a Földön. Elkerülhetjük, hogy a jelenlegi helyzet kialakuljon, ha biztosítjuk, hogy mi mindig a többi faj felett álljunk.

A vezérlőben egyre nagyobb feszültséggel várták a kibontakozást.

— Ehhez nem is kell annyira a távoli múltba visszamenni, elég csak egy évszázadot. A többit ne bolygassuk. Az túl kockázatos lenne.

Ekkor Hamilton kivette a hóna alól az egyik vaskos könyvet, és felmutatta a kamerának. A fekete borítón ez állt vörös betűkkel: Der Zweite Weltkrieg.

— Micsoda ?! — jött erre a szinte hisztérikus felismerés, miközben a háttérben is felbolydultak az emberek — Maga megőrült? Meg akarja változtatni a Második Világháború kimenetelét?

— Pontosan, elnök úr! Ez az egyetlen esélyünk...

— ...de hát az Isten szerelmére, ezt nem teheti!

—... arra, hogy... nem tehetem? Pedig éppen ezt fogom tenni, és maguk végignézik az egészet! Közben pedig reménykedhetnek, hogy a megfelelő ősökkel rendelkeznek, és így is a világra jönnek. Önnek, elnök úr, sajnos nem sok ideje maradt kiélvezni elnöki pozícióját, mivel az új jelenben sajnos ezt minden bizonnyal nem lesz módja betölteni.

Hamilton a köteg papírt is felmutatta a kamerának, az időgép tervrajzai voltak. A hangszóróból erre újra hangos morajlás volt a válasz.

— Önök most nyilván abban reménykednek, hogy nem érek célba, hiszen ha én sem jönnék a világra, nem tudom megalkotni a gépet, és akkor vissza sem mehetek. Ezért viszem vissza a tervrajzokat is. Így majd megalkotja más a gépet, és akkor biztosítva vannak az alternatív jelenben is a lehetőségek. Önök ezt persze nem érthetik, úgyhogy nem is magyarázom. Most pedig megmentem a világot a pusztulástól.

A könyveket egy asztalra tette, majd az időgép ovális kapszulájához ment. Miközben a kapcsolókat nyomogatta, emelt hangon folytatta monológját.

— Persze ha maguk, politikusok nem teszik tönkre a világot, erre most semmi szükség nem lenne. De ebben a jelenben sajnos minden a maguk lelkén szárad. Az új jelenben pedig... nos, ezt senki nem tudja. Mondanám, hogy meglátjuk, de ez a kérdés innentől kezdve felsorakozik a másik három végső kérdés mellé. "Mi lett volna, ha...?", ez lesz a negyedik.

A kapszula oldalán apró fényecskék gyulladtak ki, a szerkezet pedig egyre hangosabb zümmögéssel készült fel az időutazásra. A hangszóróból közben heves vitatkozás zsivaja szűrödőtt ki.

— Nem tehetnek semmit! Maguk így is bevégzik. De csak nem akarják megint az önös érdkeiket a civilizáció érdekei fölé emelni? — újabb kallantyúkat húzott meg, egy kis klaviatúrán pedig lenyomott néhány billentyűt. Az időgép tetején ekkor vörös fényű számok jelentek meg: 1941.09.06., alatta pedig kék fényű ledek jelezték, hogy 2 perc van hátra az utazásig. Hamilton közben újra az asztalhoz ment, felvette a könyveket, majd belenézett a kamerába. A képernyők előtt azonban már nem vele foglalkoztak, hanem azzal, miként akadályozzák meg őt a terve kivitelezésében.

— Majd átadom üdvözletüket Hitlernek.

Negyven másodperc, harminckilenc, harmincnyolc... sietős léptekkel az időgéphez lépett, felnyitotta az ajtaját, beszállt, majd magára zárta az ajtót.

...huszonhét, huszonhat, huszonöt... A hangszórókból még behallatszottak, ahogy odafönt parancsokat osztogatnak.

— Ezt nem engedhetjük meg!

— Törjék be az ajtót!

— Elnök úr, adja ki a parancsot! Majd új gépet építünk...kérem, elnök úr.

Tíz, kilenc, nyolc....

— Hát jól van. Parancsnok! Hatoljanak be! Az Úr irgalmazzon nekünk.

Öt, négy, három...

Ahogy a laboratórium ajtaja kinyílt, földet rengető robbanás rázta meg a helyiséget. Hamilton meglódult az időben, és közben érezte, hogy a teste apró atomokra esik szét. Annyi ideje még maradt, hogy felfogja, valószínűleg pillanatokon belül célhoz ér, és sikeresen megváltoztatja a történelmet. Megszületni viszont éppen ezért nem fog, és most az időparadoxon szaggatja szét a valóját. Néhány századmásodperccel később egy sebesen elpárolgó massza és néhány könyv jelent meg a berlini éjszakában, majd hangos puffanással a földre zuhant.

***

Berlin, 2069.

A csúcstechnológiájú kutatólaborban nagy volt a sürgés-forgás. Egyenruhás és fehér köpenyes alakok tüsténkedtek monitorok és villogó kijelzőjű eszközök között. Minden olajozottan zajlott, egyetlen felesleges szó sem hangzott el. Szőke, kékszemű tudósok egy kisebb csoportja tanakodott a helyiség egyik végében egy hatalmas, horogkeresztes molinó alatt, míg a szemközti falon függő birodalmi sas mellett tányérsapkás, magas rangú tisztek álltak. Egy pincér ezüst tálcán röviditalokat kínált nekik. Mindannyian elvettek egy-egy pohárkával, majd a magasba tartották azokat. Koccintani készültek. Egyikük hangosan odaszólt a tudóscsoport vezetőjének.

— Herr Lang, készen állnak?

— Jawohl, Herr Gruppenführer — jött a válasz.

— Nos uraim, — fordult a tábornok a többiek felé — akkor itt az ideje, hogy meghódítsuk a tizenkettedik századot is.

És felhajották az italaikat.

 

Egyszer, úgy tél végén már elhatároztam, hogy írok egy bejegyzést ebben a témában, mivel abban az időszakban egymás után olyan sok hír borzolta fel az idegeimet, hogy az már gondolatébresztőként hatott rám. Ekkor állapítottam meg, hogy Magyarország nyilvánvalóan anómikus állapotba került, és az egyetemen ezt a felvetést több csoporttársammal is megvitattam. Éppen ezért nem akartam ide is leírni az akkori gondolatmenetemet, félő lett volna ugyanis, hogy valamelyik egyetemi társam egy keresőszó nyomán nálam köt ki, és akkor kész a lebukás. Aztán az ihlet amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt, egészen mostanáig. Bár — ahogy mondani szokták — politikai-közéleti uborkaszezon van, Captain29 írása ismét előhozta belőlem az év eleji gondolatokat, úgyhogy most mégis traktálnám ezekkel a nagyérdeműt. (Captain pedig vegye úgy, ez a kommentem az írására).

Először is tisztázzuk, miről van szó. Az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat. A normális viselkedés érvényét veszti, a szabályokat tömegesen nem tartják be vagy kijátsszák. Ez előfordulhat hirtelen, például forradalmak, gazdasági (világ)válságok esetén, de kialakulhat folyamatosan is, mint ahogy — szerintem — esetünkben is. Ha a XX. századi Magyarországot veszem, akkor említhetném a kommunista hatalomátvétel utáni időszakot vagy a rendszerváltozást. Utóbbi esetben ugye megszűnt az egypártrendszer, felbomlott az újfeudális struktúra, a tervutasításos gazdasági rendszerrel párhuzamosan működő reciprocitáson alapuló újratermelési modellt pedig hirtelen felváltotta a tranzaktív modell, avagy a kapitalizmus. Néhány hónap alatt 1,5 millió ember vesztette el az állását, megugrott a szegénység, az infláció, a hatalom által megszabott árak helyett bejött a piaci verseny, a 'nagy hal megeszi a kis halat' jelensége, és az embereknek már senki nem mondta meg felülről, mit tegyenek. Minden megváltozott szinte egy csapásra. Az ilyesmi egy társadalomban elég drámai hatású változás. Hozzá kell tenni, hogy brutálisabb is lehetett volna, ha idő közben nem lett volna néhány apró lépés ebbe az irányba, mint például au Új gazdasági mechanizmus bevezetése '68-tól, aztán pedig a finomhangolásos felkészülés az új rendszerre (senki se higyje, hogy a rendszerváltás pusztán néhány tucat elszánt ember határozott kiállásának volt köszönhető). Az anómiás állapotban megnövekszik a bűncselekmények, a deviáns viselkedésformák és az öngyilkosságok száma is. Erről bővebben Émile Durkheim vagy Robert Karl Merton műveiben olvashatunk. De miért gondolom, hogy a XXI. századi Magyarország ebben az állapotban van? Erre egyszerűen is válaszolhatok: kapcsoljuk be a tévét vagy vegyünk egy újságot, és a kérdés máris nem kérdés. A bővebben válaszhoz viszont néhány példát vennék segítségül.

Nézzük először a rendőrséget és az igazságszolgáltatást. A rendőrség dolga az volna, hogy a tisztességes, törvénytisztelő polgárokat megvédje a bűnözőktől, a bűncselekményeket megakadályozza, és ha ez nem sikerül, az elkövetőket felkutassa és az igazságszolgáltatás kezére adja. Az igazságszolgáltatás feladata pedig benne van a nevében. Ehelyett mit látunk? A rendőrség először is nem tudja megakadályozni a bűncselekményeket, de még a bűnözőket sem tudja elkapni. Ha valahova betörnek, és az áldozat a rendőrségen megkérdezi, hogy "De ugye elkapják őket?", még a rendőr is csak azt válaszolja, hogy "Ugye viccel?". Autólopásoknál ugyanez a helyzet. Sőt, még az is előfordul, hogy amikor a sértett tudja, hogy ki volt az elkövető, a hülye szabályok miatt még akkor sem szerezhet érvényt az igazságának (személyes tapasztalat). Vidéken még a kertből is kilopják a terményt, elviszik az utolsó tyúkot az ólból, családok tartanak rettegésben egész utcákat, egész erdőket vágnak ki, szemétlerakót csinálnak a fokozottan védett területekből, és a hivatalos közegek semmit nem tudnak tenni, mert nincsenek meg az eszközeik, nincs pénzük, nem mernek közbeavatkozni (az életüket vagy az állásukat féltve), vagy maguk is bűnözők. Ha valahogy mégis sikerül elfogni egy bűnözőt, az a törvényi kiskapukat kihasználva ússza meg a büntetést. Pszichológiai okokra hivatkozik, egyszerűen meglép vagy lefizeti a bírót. A rendőrség ehelyett a kisembereket üldözi. Demagóg, de igaz, hogy míg a nagy halakat milliós csalások után sem vegzálják, addig a hétköznapi embernek az elsősegély csomag szavatosságát is figyelnie kell, nehogy megbüntessék. Lejárt szavatosságú, rothadó húsokat zabáltatnak föl velünk, és megússzák, túlszámláznak a vendéglőkben és megússzák, átvernek a piramisjátékot szervezők, az egyéb csalók, csődbe visznek vállalkozásokat, amik aztán meglépnek a tartozásokkal, és mind-mind megússzák. Ahogy a szegénység egyre terjed, úgy nő az elkövetett vagyon elleni bűncselekmények száma is, de a rendőrség nem a szabad lábon lófráló betörőket, csalókat, gyilkosokat üldözi, hanem pénzt szed be az egyszerű emberektől minden szir-szarért, vagy politikai megrendelésre tevékenykedik (lásd az utóbbi időben megzavart FIDESZ-es sajtótájékoztatókat vagy 2006.10.23-át).

Mit gondol vajon az átlagember, amikor azt látja, hogy a rendőrség nem tudja megvédeni az MTV székházát, mert 20 szerencsétlent állít szembe 3000-rel, miközben több száz kollégájuk egy sarokkal odébb a tökeit vakargatja (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor egy felgyújtott vízágyúból a tüntetők mentik ki az egyenruhást annak kollégái helyett (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor azt látja, hogy az állig felfegyverzett rohamrendőrök nemhogy megakadályoznák, hogy egy pár tucat főből álló garázda csoport egy békés megemlékezés résztvevői közé meneküljön, de még ki is kényszeríti azt, majd ezt követően válogatás nélkül kardlapozik, gumibotozik időseket, fiatalokat, szóval mindenkit, akit csak ér (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor azt tapasztalja, hogy a rendőrök maguk is bűncselekményeket követnek el, állat módjára vernek össze mindenkit, külföldi turistát, sajtóst, csenevész országgyűlési képviselőt, papot, olimpikont, eltörik megbilincselt emberek ujjait, a Dunába dobják az igazoltatottak személyi okmányait, feldúlnak vendéglátóipari egységeket, és az utcára terelt vendégeket jobbról-balról gumibotozzák? Mit gondol, amikor azt látja, hogy a rendőrség képtelen megfékezni egy 12 éves kölyköt, aki kénye-kedve szerint foszthat ki, késelhet meg bárkit — akár fényes nappal is — a köztereken? Vagy mit gondol, amikor a munkahelye ablakából azt kell végignéznie, hogy egy drogdíler miként fizeti le az őt elkapó rendőröket? Azt fogja gondolni, hagy valami nagyon nincsen rendjén, mert azt tudja, hogyan kéne mindennek működni, de azt is látja, hogy az egész nagyon nem úgy működik. Vagy vajon nem erre a következtetésre jut, amikor azt hallja, hogy egy jogerősen elítélt bűnözőt egy kereskedelmi televízió munkatársainak kell a hatóságok kezére juttatnia, vagy amikor a bíró azt az újságírót ítéli el, aki megírja és tételesen bizonyítja, miként verte össze a feleségét egy országgyűlési képviselő? Mit szól erre az átlagpolgár, amikor azt hallja a bíró szájából, hogy "Engem nem az igazság érdekel, hanem, hogy a vád megállja-e a helyét" (az újságíró elleni személyiségi jogi perben)? De hogy a példákat ne a végtelenségig soroljam, mit gondol az átlagember, ha azt látja, hogy a milliárdokat eltüntetők 1,5 év felfüggesztett büntetést kapnak, ha a hétpróbás gazemberekből miniszterek lesznek, ha a lebukott politikusok felfele buknak, és a bűneiket elintézik egy legyintéssel, meg azzal, hogy "Nem törvénytelen, csak nem etikus"? Azt fogja gondolni, valami nagyon nem jól van itt.

Egy nyugati típusú társadalomban az állampolgárok jogosan várják el, hogy az ország infrastruktúrája rendesen működjön. Ehelyett néhány fok mínusz vagy egy-egy ellopott kábel miatt megbénul a vasúti közlekedés, a mentőhelikoptereket fűtetlen garázsban tárolják, és az alkalmazottaknak kell hősugárzókkal körberakni azokat, hogy ne menjenek bennük tönkre az eszközök. Alig épül valami, és ami épül, az is beszakad, beomlik, leomlik, eltűnik. A kórházakat, iskolákat, óvodákat bezárják, a vasúti vonalakat felszámolják, a buszjáratokat ritkítják. A mentősnek a saját motorján kell életet menteni menni, a világhírű szívsebészt kirúgják állásából, gyógyszerek és vécépapír helyett széfeket vesznek a kórházakba, a műtéteket elhalasztják, a mozgássérülteknek hónapokat kell várniuk egy-egy műtétre, a pszichopatákat meg szélnek eresztik. A bányászat már rég megszűnt, a nehézipar rögtön ezután összeomlott, a könnyűipar haldoklik, a mezőgazdaság pedig a sír szélén áll, annak ellenére, hogy Magyarország földjei rendkívül alkalmasak a művelésre. Az államadósság egyre nő, az állami vagyon ezzel párhuzamosan egyre csökken, az infláció folyamatosan magas, a gazdasági növekedés pedig alacsony. Az emberek abban bíznak, hogy valamikor csak jobb lesz, ehelyett mindig csak rosszabb.

Vagy nézzük a médiát és az értelmiséget. Utóbbiaknak az volna a feladata, hogy megértesse az emberekkel a világ dolgait, elmagyarázza nekik, mi miért van, jósoljon és finoman terelgesse az állampolgárokat a helyes döntések felé. A média feladata pedig az lenne, hogy a hatalma növelése és megtartása érdekében túlkapásokra hajlamos államtól megvédje az állampolgárokat. Tájékoztatnia kellene, a visszás dolgokat felderíteni, és kérdéseket szegezni a politikusoknak, gazdasági szereplőknek. Ehelyett a túlnyomó többsége elhallgatja a releváns dolgokat, az elkövetett bűnöket kicsinyíti, más apróságokat felnagyít, lényegtelen dolgokkal foglalkozik a lényegesek helyett, tehetségtelen senkiháziakból hatalmas sztárokat, megmondóembereket farag, és még az amúgy is primitív tömegkultúrát is a gagyi szintjére silányítja. Az értelmiség pedig? Ugyanezt teszi, plusz közreműködik a szavak jelentésének eltorzításában, az idegent szépnek titulálja, a szart meg fantasztikus eredménynek, a nemzet maradék büszkeségét tovább erodálja, a racionálist irracionálisnak nevezi, és folyamtosan cimkéz. Aki ki meri mondani a nyilvánvalót, az szélsőséges, nacionalista (még ennek a jelentését is elcseszték), rasszista, a demokrácia ellensége vagy akár még terrorista is. Csendőrgyilkos gazembereknek avatnak táblát, a történelemből csak a rosszat idézik, a legnagyobb királyainkat gyűlöltnek titulálják, az árulókat pedig megfontolt államférfiaknak, akik az adott helyzetben nem tehettek mást.

Azt hiszem, ezekből a példákból jól látható, mi az anómikus állapot. Egy ilyen országban egy intelligens ember fejében zsonganak a kérdések. Miért mondják, hogy X mértékű gazdasági növekedés tök jó, ha az összes környező országban nagyobb? Miért baj, ha a nemezetem jelképeit viselem a ruházatomon, és miért nem, ha CCCP-s pólót, amerikai zászlót, jamaikai karvédőt vagy vörös csillagos pólót? Miért mondják, hogy a sok fürdő felesleges, veszteséges és nem kellett volna megépíteni őket, amikor ezek egy csomó járulékos haszonnal is járnak? Ha azzal nyugtatnak, hogy örüljünk, mert nálunk még olcsóbb az áram, mint Nyugat-Európában, miért nem teszik hozzá, hogy ott persze a fizetések is a többszörösei az ittenieknek? Miért fekete a fehér, miért jó a rossz? A sok miérttől zúg a feje az embereknek, de ha ilyenek nem is foglalkoztatják őket, akkor is azzal szembesülnek, hogy minden lerohad, megszűnik, életüket egyre több fal határolja körül, és egyre több helyzetben nem tudják mi a teendő, ha nem az, aminek lennie kéne.

Mit lehet ilyenkor tenni? Mertontól részben függetlenül (most nem olvastam újra el a levezetését) én három lehetőséget látok az anómikus állapotban való létezésre:

Az alkalmazkodás az egyik lehetőség. Tudomásul veszem, hogy ez van, ilyen körülmények között kell érvényesülnöm. Akkor én is lopok, csalok, hazudok, nyalok, adóelkerülök, lefizetek, jogtalanul igénylek, meg amit még csak lehet. Pont, mint a 'nagyok'. És ha így jól megszedtem magam, akkor jó nagy falat húzok a házam köré, meg biztonsági őrt fogadok, aki majd megvéd a nyomorgók hadától.

A menekülés a másik. Ha tehetem, elmegyek ebből az országból, hátrahagyva a házamat, a hazámat, a rokonaimat, a barátaimat, mindent, és megpróbálok külföldön érvényesülni. Vagy nem foglalkozom többé a közösséggel, a társadalommal, a politikával, csak megnézem az esti gagyit, elolvasom, mi történt Győzikével, Mónikával, Dundikával, Prüntyikével, Csucsukával, zabálok, sörözök, meg vásárolok, amíg van miből. Egy negyedik megoldás is lehetne, de ide sorolom, hogy a legvégső esetben öngyilkos is lehetek (ez a durkheimi anómiás öngyilkosság).

A harmadik pedig, hogy a kezembe veszem a dolgokat. A szavaknak újra értelmet adok, az igazat igaznak nevezem, a hazugságot pedig hamisnak, képzem magam, alternatív forrásokból tájékozódom, vagy beállok polgárőrnek. Ha emiatt lenáciznak, lefasisztáznak (nem sorolom), akkor sem érdekel, hiszen már nincs hova hátrálni. Ha lecsuknak emiatt, akkor is visszaütök, áramot vezetek a kerítésembe, és ha ez sem elég, előbb-utóbb tojást fogok hajigálni, aztán meg molotov-koktélt. Egyesületet alapítok, alapítványt teszek vagy beállok valamelyik már létezőbe.

És máris itt vagyunk a Magyar Gárdánál. Ezt a szervezetet ez hozta létre, a kiáltás, hogy "ELÉG VOLT!". Családapákról és -anyákról van szó, egyszerű emberekről, meg néhány tettrekész fiatalemberről.  Nem neonácikról, bűnözőkről, meg szélsőséges nacionalistákról. Talán az idő majd igazolja ezt az állításomat.

Nemrég a fürdőkádban ültem, és a nehéz nap után elgyötört testem áztattam a vízben. Ez nálam a nap fénypontja. Desiré — jó szokása szerint — a kád szélén egyensúlyozott, felderítette a mosdót, a fürdősavas üveget, a tisztálkodószereket, vagy az eleinte a hajzselétől, később a víztől csillogó hajamat basztatta. Ahogy figyeltem, átsuhant rajtam az a bizonyos érzés, amikor valami teljesen hétköznapi dolgot annak teljes mélységében élek át. Néha fordul csak ilyen elő, mert ilyenkor olyan dolgokkal kapcsolatban világosodom meg, amiket más esetben észre sem veszek, de ha mégis, egy vállrándítással elintézem őket. Kicsit olyan ez, mint a katarzis, ami váratlanul tör rád, és nagyon jó (nálam általában "Azt a kurva..." hangeffektussal kísérve jelentkezik), de sajnos olyan is, mint a déja vu, ami átsuhan rajtad, aztán úgy enyészik el, mintha sosem lett volna.

Szóval ahogy ott ültem, és a macskámat figyeltem, úgy éreztem, hogy a világegyetem egy tökéletes teremtményét látom. Korábban már ecseteltem, mennyire oda vagyok az állatokért, és milyen gyermeki öröm tör rám (tőlem abszolút szokatlan módon), ha megpillanthatok egyet annak természetes környezetében. Legyen az egy lépteim elől menekülő üregi/mezei nyúl, néhány, hatalmas gombszemeit ijedten meresztő őz, egy a semmiből előtűnő szarvascsorda vagy egy engem kergető vaddisznó, az élmény örök életre szól. De akkor is boldogságot éreztem, amikor lábatlan gyíkot fogdostam, siklót láttam (vagy egyszer egy igazi magyar kígyót is), foltos szalamandra esetlen járását figyeltem, szarvasbogár fújtatását hallgattam, egy hatalmas sas lecsapásától szartam be (kis híján) vagy egy mátraszentimrei illetőségű menyét flegma tekintetét éreztem magamon. De sorolhatnám még életem egyetlen borzával, peléivel, mókusaival, hörcsögeivel, szentjánosbogaraival (stb.) kapcsolatos élményeimet, amik mind-mind a gyönyörűség érzésével töltöttek el, amikor megéltem őket.

Itthon csak egy macsekom van, de attól, hogy ő egy házi macska, még semmivel sem kevesebb bármely más állatnál. Sőt, egy igazi csoda. Mivel viszonylag fiatal korában került hozzám, hónapok óta alkalmam van megfigyelni a felépítését és a viselkedését. Tapinthatom a selymes szőrét, láthatom az izmokat a bőre alatt, a pupillája tágulását, szűkülését, hallhatom a csámcsogó evését, a dorombolását. Ez az állat az evolúció vagy a Teremtő (nem foglalok állást) egyik tökéletes műve. Némely dolgokban kevesebb, mint az ember, de sok mindenben több.

Sokkal tökéletesebb érzékszervei vannak, mint bármelyikünknek. A hallása tökéletes, a sötétben is lát, a bajszával is érzékel és valószínűleg a bőrében is több az idegvégződés, mint a miénkben. De micsoda test-tudattal és kineziológiai ismeretekkel rendelkezhet, ha a kis fejében a másodperc törtrésze alatt ki tudja számítani, milyen mozdulatot kell tennie és mekkora erőt kel kifejtenie ahhoz, hogy egy bizonyos távolságot áthidaljon. Tökéletesen tudja, mire képes és mire nem, még akkor is ha ezt a tudást próbálgatással szerzi csak meg. Egy kifejlett macska ellen sok kisebb állatnak semmi esélye nincsen. Minden mozdulata precíz, 100%-os a mancsa találati aránya (ha akarja karommal, ha akarja, anélkül), hihetetlenül ügyesen mászik fára, és eséskor mindig talpra érkezik. Ezek nem tűnnek nagy dolognak, mivel a macskák gyakori előfordulása miatt mindennaposnak tartjuk őket. De ha egy kicsit belegondolunk, rájöhetünk, hogy ezek valójában nagyon nagy dolgok.

A viselkedés egy másik dolog. Ennek kitapasztalásához több idő kell, mint a biológiai tulajdonságokéhoz, de sokkal érdekesebb is. Én már ránézésre meg tudom mondani, ha álmos a cicám, ahogy azt is tudom, mikor van rajta a rosszalkodási kényszer (ilyenkor pofátlan, és csupa olyan dolgokat művel, amik tilosak). Kommunikálunk egymással (néha versenyt nyávogunk), és érzem a ragaszkodása jeleit. Például amikor hazamegyek, dorombol, a lábamat öleli vagy 8-asokat ír le a cipőm körül, ha felszisszenek egy játékos harapása miatt, megnyalogatja a kezem, és az ölembe ugrik aludni, vagy ha én is alszom, akkor valahol a közelemben telepszik le. Rengeteg örömet okoz.

Nyomban ezután az érzés után eszembe jutott Sir David Attenborough, akinek a természetfilmjei nálam a toppon vannak. Hihetetlen, mi mindent láthatott ez az ember az elmúlt 50 évben. Ha csak egy macska ennyi érdekes és izgalmas dolgot rejt magában a puszta létezésével, milyen lehet megfigyelni az állatvilág számtalan más élőlényét? A termeszektől az elefántokig, a csigáktól a delfinekig minden állat egy ugyanilyen (vagy még nagyobb) csoda, amit meg kellene ismerni és — főleg — becsülni.

Nem is értem, hogyan képesek emberek egy kutyát az autójuk vonóhorgához kötve az aszfalton húzni, kis szőrmókokat elevenen megnyúzni vagy fókákat bunkósbotokkal halomra gyilkolni. Ők érzik magukat többnek az állatoknál? Mert emberek, azok meg csak állatok?

Talán sikerült egy kicsit átadnom ebből a bizonyos átsuhanó érzésből, talán nem, de egy a lényeg: óvjuk, védjük és ismerjük meg a minket körülvevő állatvilágot, mert minden faja, egyede egy pótolhatatlan csoda.

AvPlaten a saját blogjában nemrégiben egy olyan sorozatot indított, ami a generációkkal, köztük korunk party-generációjával foglalkozik. Ezen bejegyzések és a reagálások az én gondolataimat is elindították, ezért úgy döntöttem, hogy magam is megírom a véleményemet a témával kapcsolatban. Mivel azonban nem szeretnék az ötletlopás bűnébe esni, és Platen eredetileg elképzelt gondolatmenetébe sem szeretnék belerondítani, a kész írást csak azután teszem olvashatóvá, hogy 1. ő maga befejezte a sorozatát, 2. engedélyt kapok tőle a közzétételhez.**

Rögtön előrebocsátanám, hogy az alább szereplő dolgok nélkülözik az alapos tudományos felkészülést, nemigen van kapcsolatom 'party-arcnak' mondható emberekkel, és diszkóba (vagy ahogy manapság nevezik őket: klubokba) sem járok. Ezért aztán minden itt szereplő gondolat csak egyfajta amatőr per-pillanat hangosan gondolkodás egy kívülálló részéről. Lássuk akkor, mit is lehet tudni úgy általában.

Platen nyomán induljunk a kályhától. Miről is szól egy-egy generáció vagy szubkultúra? Utóbbi fogalmat ugyan még korai volna bevezetni, azonban sokkal könnyebb a kettőt együtt vizsgálni, ezért teszek ennyi engedményt magammal szemben. 

 

A generáció kifejezést én két értelemben használom. Egyrészt az egymástól 20-25 év eltéréssel született emberek csoportját, másrészt a különféle meghatározó történelmi időszakokban létezett emberek csoportját értem alatta. Ezúttal az utóbbi értelmezés kap szerepet. Ha a történelemben visszatekintünk, a XX. századnál régebbre nemigen van értelme visszamennünk, mivel ugyan a reformkor nagy alakjait már generációnak lehet tekinteni (ahogy a szabadságharc fiataljait is), a fenti értelmezés tekintetében inkább a XX. század közepétől találunk csoportokat. Ilyenek voltak a már Platennál is emlegetett '68-asok vagy a hippi-mozgalom követői, és persze jó pár másik generációt is találunk (a Ratkó-gyerekek a generáció első értelmezése alá esnek). Ahogy a gazdaságban vagy a világpolitikában, úgy itt is inkább a nagy földrajzi kiterjedésű, vezető gazdasági hatalmak voltak a meghatározóak. A hippi-mozgalom az USÁ-ból indult, a 68'-asok Európa vezető hatalmaiban jelentek meg, míg a punk Nagy-Britanniában ütötte fel a fejét. Ettől függetlenül Magyarországot sem kellett félteni, mivel a szocializmusban a hatalom minden igyekezete ellenére is beszivárogtak a világ meghatározó mozgalmainak ideológiái (amik közben sokszor vagy jelentős torzuláson vagy kiüresedési folyamaton mentek keresztül), ugyanakkor a magyarországi sajátosságoknak megfelelően kialakultak csak magyar viszonylatban jelentős mozgalmak is. Ha a hippiket tekintjük, azt találjuk, hogy azok főleg az akkori idősebb (életkori) generáció viselt dolgai ellen lázadtak. Nem akartak úgy öltözni, ahogy szüleik, nem akarták azokat a zenéket hallgatni, egyáltalán nem akartak úgy élni sem (lásd például a kommunákat), de a szexuális forradalom is egyfajta lázadásnak tekinthető. Mindehhez jött hozzá a vietnámi háború elleni fellépés, ami már politikai síkra terelte a mozgalmat. Magyarországon ebben az időben elképzelhetetlen lett volna a hippik azonnali megjelenése, mivel itt a legcsekélyebb változtatási szándék is minimum gyanússá tette az embert. Amikor az 50'-es évek tervutasításos rendszerében még a racionalitás irányában megfogalmazott újítási elképzelésekért is szabotőrnek minősült valaki, amikor pusztán a kirívó, átlagostól eltérő öltözet is rendszerellenességet feltételezett, akkor senki nem merte magának megengedni, hogy hipp-hopp virágos ruhákba öltözzön, fejpántot kössön, és fatalpú klumpában járjon az utcán. Később azonban enyhülni látszott a szigor, és a hatalom rájött, hogy célszerűbb inkább tűrni az ilyesmit, de még jobb az új jelenségre rátelepedni, és szabályok közé szorítva támogatni azt. Így apránként átszivárgott a határon a kor öltözködési szokása, zenéje, megjelentek a megfelelő magyar együttesek is (pl. a Neoton), de sem a kiterjedt és általános kábítószer használat, sem a vietnámi konfliktussal kapcsolatos ideológia nem jelenhetett meg, ezért összességében inkább csak utánzásról beszélhetünk. A szovjet blokk egyik országa fiataljainak persze ez is bőven elegendő volt, hiszen nálunk minden felértékelődött, ha az nyugati vagy nyugatias volt, bármiről is volt szó (ez egyébként még a mai napig is jelen van a közgondolkodásban). A konfekcióipar szűkös kollekciója helyett a fiatalok kézzel varrott ruhákat hordhattak, ami nemcsak megvalósította az idősebb generációval szembeni lázadást, de az addig be nem teljesíthető önmegvalósításra is lehetőséget teremtett.

Később (ahogy a diktatúra szigora egyre enyhült) ez a hippi-mozgalom(nak nevezhető valami) részben új értelmet nyert, amikor is megjelentek az ún. 'csövesek'. Pusztán az idősebbek elleni lázadásba elkezdett beszivárogni a politikai ideológia is. A szakadt ruha (később (amikor már itt is lehetett kapni) a farmer), a hosszú haj, az elhanyagolt arcszőrzet önmagában a rendszer elleni tiltakozást fejezte ki. Nem egy esetben fordult elő, hogy az így kinéző delikvenst a rendőr a puszta megjelenése miatt bekísérte az őrsre, ahol megborotválták és/vagy levágták a haját. Természetesen minden ilyen alak azonnal a Nagy Testvér figyelmének középpontjába került, mivel bárminemű, rendszerre veszélyes változtatási szándék leginkább ezen körökben bukkanhatott fel. Csak az tud újítani, aki látja a rosszat, és meg van benne a változtatás szándéka is.

És lőn! A rendszerváltás korában készült felvételeken jól látható, miféle alakok jelenítették meg az egypártrendszer alternatíváját. Csupa ápolatlan kinézetű, szakállas, kockás inges fiatalember (lásd Kövér László vagy Orbán Viktor '89-es fotóit). Innentől kezdve aztán egyre gyorsuló ütemben nyomult hazánkba a nyugati tömegkultúra, és hamarosan megjelentek a legkülönfélébb zenei irányzatok és szubkultúrák. Míg eleinte csak úgy határozhatta meg magát valaki, hogy 'módos' vagy 'rocker', addig később már lehetett 'rapper' és számtalan más is. Minden tekintetben szabad volt a pálya. Az ABBA, a Boney M, a Doors, és a többi után jöttek a New Wave együttesek, meg a külföldi rockzenekarok. Mindennek megvolt persze a magyar megfelelője is, hiszen volt nekünk saját Depeche Mode-unk (Bonanza Banzai), saját szinti-pop bandánk (pl. Első emelet), aztán jött a magyar Mr.President (Ámokfutók), fiú- és lánybandák...sorolhatnám. Ha ebben jobban elmélyülnék, gyorsan kikötnék a tömegkultúra gazdasági szereplők általi meghatározottságánál, de most nem ez a téma.

A popzene mellett ugyanis megjelent valami egészen új irányzat, a techno. Ingoványos talajra érkeztem, mert lehet, hogy a techno nem is egy átfogó zenei irányzat neve, hanem egy a sok új hangzású irányzat közül, mint amilyen pl. az acid, a house vagy a rave, én azonban úgy tudom, hogy a techno ezek összefoglaló neve (ki lehet javítani nyugodtan). A végeredmény szempontjából persze mindegy, mivel itt a lényeg az új irányzat betörése. A korábbi szubkultúrák mellé megjelent egy szubkulturális jellemzőkkel átitatott tömegkultúra-ág, ami azonban jelentősen eltért a korábbi szubkultúrák jellemzőitől, főleg abban a tekintetben, hogy ideológiája nem valami ellen szólt, és önmeghatározása sem volt olyan éles kontúrokkal megrajzolva.

Mert mi egy szubkultúra (és itt térek át a másik fogalom meghatározására)? Olyan emberek csoportja, akik különféle ideológiák mentén szerveződnek, valamint sajátos normákat, viselkedési szokásokat, kulturális közeget alakítanak ki maguk számára. A többségi társadalommal nem feltétlenül helyezkednek szembe, de jól behatárolható kapcsolati hálóval rendelkeznek, ezért ezen közegek határvonala könnyen meghúzható. Az említett ideológia zömében valami ellen szól. A hippik az őket megelőző generációk ellen, a punkok a hatalom, a rend ellen, a szkinhedek a bevándorlók ellen, a rapperek a többség és/vagy a gazdagok ellen, az emosok a felnőttek ellen, stb. A lényeg, hogy mindig meg akarják változtatni a jelenlegit. Természetesen az ideológiailag behatárolt ellenfél, vagy legyőzendő intézmény meghatározása mellett a szubkultúra tagjai mindig határozottan kiállnak egymásért is.

Kivéve a hajdan technosoknak nevezett vonulat, mert a technoban nincs ideológia, nincs ellenfél. Éppen ez vezetett a sikeréhez. Míg a rockban vagy a RAPben mindig erős az ideológiai töltet, addig a techno zenében sokszor még szöveg sincs, de ha mégis, az olyan kevéske, ami önmagában alkalmatlan (dalszövegek keretein belül) bonyolult gondolatok megfogalmazására, vagy csak annyira futja belőle, hogy 'érezzük jól magunkat itt és most'.

Köztudomású, hogy Magyarországon (de világszerte is) a fiatal korosztályhoz tartozók a legkevésbé aktívak politikailag. Nem csoda tehát, ha a pusztán a szórakozásért való létet, az egymással együtt töltött önfeledt percek mindenek előttiségét, a hasonszőrűek globális szeretetét (és egyáltalán a szeretetet) hirdető új irányzat hirtelen ilyen rengeteg követőre tett szert. Három másik tényező is jelentősen elősegítette a techno terjedését. Az egyik a politika volt, ami semmiképpen sem ellenezte ezt az új irányzatot. Mivel ideológiamentes, ezért nem törekszik a jelenlegi megváltoztatására, tehát semmilyen hatalmi berendezkedésnek nem kell(ett) tartania tőle. Ráadásul a közre sem veszélyes, hiszen nem generál feszültségeket (mint pl. a szkinhedek kisebbségellenessége), nem okoz anyagi kárt (mint a graffitis-deszkás szubkultúra), mentálhigiénés problémákkal sem jár (mint bizonyos szekták vagy az emosok világnézete), és nem ösztönöz a bűnözésre (mint a bandák tevékenysége vagy a RAP-kultúra). Bár a drogfogyasztás a technosok között is erőteljesen jelen van, az pusztán a szórakozásból magából következik, de nem tartozik konkrétan a technos léthez (mint ahogy a raszták állandó füvezése). Hangsúlyozom, hogy mostanáig pusztán az új irányzat megjelenésének idejéről, és az azt követő időszakról beszéltem, de még nem érkeztem el a jelenhez. Mivel a fiatalok zöme nem törődik a világ dolgaival, sem a politikával sem semmivel, ami a puszta létezésen vagy a szórakozáson túlmutat, még a demokráciákban is ezen a leghasznosabb szinten lehet tartani őket.

 

 

A másik tényező, hogy az elitnek sem sértette az érdekeit. A felső tízezer fiataljai maximum akkor csatlakoznak valamilyen szubkultúrához, ha kimondottan a szüleik ellen akarnak lázadni. Az elit tagjai nem vegyülnek az alsóbb rétegek tagjaival, ráadásul folyamatosan menekülniük kell előlük. Arra gondolok itt, hogy amikor ők teniszezni járnak meg yachtutakra, akkor az őket követő réteg feltörekvő egyedei is elkezdik ezt művelni, hogy befogadják őket a felettük állók, és hogy azokhoz hasonlatosnak érezhessék magukat (üldözéses utánzás). Ez persze az elitnek nem érdeke, ezért mire minden újgazdag teniszezni kezd, ők már rég squasholnak, hogy továbbra is felettük állók maradhassanak (stb.). A techno irányzat azonban arisztokratikus életmódjukkal sem ütközött, és a követésével a fiatalok sem vágták el magukat a köreikben igen magas társadalmi és kulturális tőke kihasználásának lehetőségeitől (képzeljük csak el, ha egy gazdag gyerek beállna punknak, és az utcán lejmolna cigit (ez persze eleve abszurd)). Erről majd később.

A harmadik tényező a gazdaság. Szintén azért, mert a techno ideológiamentes, a jelentős gazdasági szereplőket semmi sem gátolta abban, hogy gyorsan rátelepedjenek a megjelent új irányzatra. Nem kellett attól tartaniuk, hogy úgy járnak, mint manapság a Lonsdale márkát gyártó cég, akinek a termékeit a szkinhedek azért is hordják oly erőszeretettel, mert a márkanévben szerepel az NSDA betűsor, ami a hajdani német nemzetiszocialista párt névbetűire emlékeztet (egy P híján). A menő Devergo, Diesel, GAS, Kenvelo, Énergie, stb. márkák gyártói hamar felismerték az üzleti érdekeiket, és jelentősen meg is szedték magukat, miközben hozzájárultak a techno szubkulturális jellegű motívumainak kialakításához. Elvégre nem kell nagy megfigyelőképesség ahhoz, hogy észrevegyük, mindig az ezen zenéket hallgatók köreiből kerülnek ki a mainstream divat leghűebb követői. A '90-es évek második felében a fekete izompóló-vajszínű farmer-csatoscipő, később a "kerekes cipő" (Buffalo), aztán a boxolós cipő, napjainkban pedig a szőrmegalléros dzseki-oldschool cipő viselői nyilvánvalóan a diszkóba gyakran járók közül kerülnek ki. A márkák között az ártól függően rangsor is kialakult. Pl. a Devergo, a Diesel és az Énergie a legmenőbb (egy ideig a Saxoo is az volt, de mára inkább a második kategóriába került), a GAS vagy a Kenvelo a középkategóriás, a Fishbone vagy a SMOG pedig a legolcsóbb divatos termékeket gyártja. Ezek viselése önmagában jelzéssel szolgál mások számára a viselő anyagi helyzetéről, a legdrágább ruhák kínálata pedig a fiatalok körébe is közvetíti a reprezentáló fogyasztást, maximálisan szolgálva ezzel a divatcégek érdekeit.

Ezért is írtam egy kicsit korábban, hogy a techno-kultúra nem szubkultúra, hanem szubkulturális jellemzőkkel átitatott tömegkultúra-ág. Nehéz volna elvitatni, hogy a techno napjainkra a legsikeresebb zenei ággá vált, és hogy a legtöbb fiatal választja magának az ezen irányzatokhoz köthető egyéb jellemzőket is (a divat vagy a diszkókba (klubokba) járás). És itt jutok el ahhoz a belátáshoz (bár Platennél még vitattam), hogy valóban nem egy szubkultúráról és nem is egy mozgalomról, hanem egy generációról beszélünk.

A techno és az új fajta diszkók megjelenése után több belső és külső folyamat indult el. Az egyik ilyen külső folyamat, a többi zenei irányzat reneszánsza volt. Kezdetben azok az előadók, akik nem emelték be az új motívumokat a zenéjükbe, hamar lemaradtak az élbolytól (kivéve az addigra már megkerülhetetlenné vált előadók, mint pl. Elton John vagy George Michael, stb.). Innentől kezdve avíttnak számítottak. A 'régi' a régi és új elegyítésével maradhatott talpon, (így született meg számos populáris nóta,) vagy maximum innentől kezdve az idősebb korosztályból tarthatta fenn magát. Mivel azonban zenei téren mindig a fiatalok igényét kell kiszolgálni az anyagi jólét eléréséhez, a régiek maximum elvegetáltak. A technot és a technos fiatalok jelenségét ellenzők azonban kezdettől fogva azt hangoztatták, hogy az új zenék igénytelenek, hiszen előadóik zöme semmilyen hangszeren nem játszott (és most sem), és még a kottát sem ismerte, a fiatalok pedig tucatemberek. A mainstreamtól önmagukat megkülönböztetni kívánók ezzel egy jó adag muníciót kaptak törekvéseikhez, így rövidesen számtalan zenei irányzat és szubkultúra újulhatott meg. Nézzük csak meg, milyen sok sikeres rockzenei szerzemény van napjainkban.

Egy jelentős belső folyamat pedig a differenciálódás, és az ahhoz kapcsolódó kisebb folyamatok összessége. Mivel a techno hatalmas tömegeket mozgatott meg, várható volt a differenciálódás gyors bekövetkezése. Itt egyrészt a további irányzatok (goa, trance, stb.) megjelenése mellett a hagyományos rétegződésre gondolok. Ahogy a diszkókban egyre terjedt az új fajta szórakozási mód, és ahogy az elit egyre nagyobb része is bekapcsolódott, úgy alakultak ki itt is az élet egyéb területein is létező rétegek. A ruházkodást már említettem, de a drogfogyasztás terén is eltérőek lettek a szokások. Míg a szipunak a partykhoz semmi köze, addig a marihuána (és részben a hasis) már igen elterjedt lett, pedig az korábban inkább a raszták és a rapperek privilégiuma volt. Az LSD-t ennél gazdagabbak engedhetik meg maguknak, ahogy a kimondottan diszkódrognak nevezett Speedet és Extasyt is. A hagyományos diszkókban vélhetőleg ezek a legelterjedtebbek (bár a gomba vagy a rush is nyilván előfordul). Az elit helyeken azonban már nem ilyen játékszerekkel bódítják magukat, hanem a kimondottan drága szerekkel, mint amilyen a heroin vagy a kokain. Elit helyek. Természetesen a csóringerek nem egy helyre járnak az elittel. Utóbbiak csak a leggazdagabbak számára fenntartott helyeken mulatnak. Ha a party-kultúra elemeit egy grafikonon ábrázolnánk, az y-tengely mentén egyre gyakrabban találkoznánk a white party (ehhez ugyebár már ruhatár is kell), a face control, a dress-code, a welcome drink és hasonló kifejezésekkel. A vidéki kultúrházakban rendezett szombati zenés-táncos mulatságoktól jelentősen távol állnak, a hab-partys, jacuzzis, gogo táncosos szórakozóhelyek, ahova már nem is léphet be akárki. Itt térünk vissza az elit számára való vállalhatósághoz, és a szubkultúra fogalmához is.

A címben szereplő partyk népe ugyanis a én szóhasználatomban a fiataloknak az a köre, akik szinte minden alkalommal ilyen szórakozóhelyekre járnak, otthon ilyen zenét hallgatnak, a klubokban való megjelenéshez válogatják ruhatárukat (ide értve a napszemüveget vagy akár a mobiltelefont is), reprezentáló fogyasztást folytatnak, ismerik a külvilág számára teljesen jelentéktelen nevű DJ-ket, és tisztában vannak a fent már példaként említett kifejezésekkel és azok jelentéstartalmával is (míg a többség vélhetőleg nem tudja, azok mit takarnak). Tehát egy szubkultúráról van szó, mégpedig egy olyan szubkultúráról, amely az imént ecsetelt differenciálódás végterméke.

Összefoglalásul csak annyit, hogy korunk fiataljai valóban egy sajátságos generáció tagjai, ebben Platennel immár teljesen egyetértek (a továbbiakat nála olvashatjátok), azonban egy bizonyos kör ezen belül szubkultúrát alkot, annak minden tényezőjével.

Aki mindezt végigolvasta, annak gratulálok (megírni sem volt semmi), ha pedig bárkinek kifogása van, vagy valamilyen adalékkal szolgálna, kommenteljen nyugodtan.

* a címet egy korábban a HírTV-n bemutatott, a témával foglalkozó dokumentumfilm nyomán adtam

** a hozzájárulást már napokkal ezelőtt megkaptam, de még be kellett fejeznem a nagy 'művet'. Aki direkt emiatt látogatott Platentől hozzám (beleértve őt magát is), attól elnézést kérek, amiért eddig pofára ejtettem

 

Eredetileg a hétvégi dolgaimról szerettem volna ma írni, de mielőtt nekiláttam volna, az előbb megcsörrent a telefon a zsebemben. Elővettem, kinyitottam, és amikor megláttam a nevet a kijelzőjén, hirtelen hevesebben kezdett dobogni szívem, és azon nyomban kiszáradt a szám. A nemrég-még-legjobb barátom hívott, több mint egy év után.

Vele egy osztályba jártunk középiskolába, de egyáltalán nem volt jó a viszonyunk. Sokat bántottam őt szóval, és verekedtünk is, annak ellenére, hogy valahol egy brancsba tartoztunk (főleg a suli végére). Az érettségi után kezdődött a barátságunk, ami rövid idő alatt elég szépen beérett. Eleinte csak dizsibe mentünk együtt, és akkor is inkább csak dumáltunk. Aztán elkezdtünk múzeumokba járni, túrázni mentünk, és az ilyen alkalmakkor együtt töltött idő összecsiszolt bennünket. Bár, ha visszagondolok, biztosan nem volt olyan legjobb barát, mint más legjobb barátja, de ez valószínűleg miattam van. Ugyanis elég zárkózott ember vagyok, és nagyon nehezen engedek magamhoz közel valakit.

Úgy két évvel ezelőtt volt közöttünk némi konfliktus, mivel a megbeszélt közös programot elég érdekes körülmények közepette rúgta föl, és meggyőződésem, hogy hazudott a valódi okot illetően. Ez egy kicsit betette nálam a kaput, de többször megadtam neki a lehetőséget a jóvátételre, az őszinte beszédre. Egyrészt ezzel nem kívánt élni, másrészt megfigyeltem, hogy az utolsó hónapokban ha én hívtam, beszéltünk, egyébként pedig nem, úgyhogy aztán én sem hívtam fel többé. Legutóbb a 2006/2007-es szilveszterkor váltottunk néhány szót telefonon, aztán néhány nappal később msn-en is, de azóta max 1-2 születésnapi sms-t eresztettünk meg. Látni már több mint 2 éve nem láttam.

De nem akarok igazságtalan lenni, és mindent rákenni. Magamnak már régen elismertem, hogy valójában van egy harmadik ok is, ez viszont az én oldalamról. Ő egy nagyon konzervatív ember, akárcsak én, talán ezért is lettünk annyira jóban. Két komoly különbség van azonban közöttünk: én buzi vagyok, ő nem, én tudok erről, ő pedig nem. Bár annak idején egy beszélgetésben felmerült, hogy mit szólna ha kiderülne rólam, hogy a fiúkat (is) szeretem, amire ő azt válaszolta, hogy ugyanúgy a barátja maradnék. Szerintem viszont ezt csak azzal a tudattal mondta, hogy én tutira nem lehetek buzi, így nem volt kockázat a dologban. Tévedett. Én viszont közben összejöttem a Rolanddal, megismerkedtem egy csomó meleg sráccal, akik között szívesen töltöm az időmet, meleg szórakozóhelyekre járok, és melegblogot írok. Bár elméletileg biszexuális vagyok, egy fiúval az oldalamon ez nem számít; buzinak minősülök. Átjöttem 'erre az oldalra', és jól érzem magam itt. Az azóta legjobb barátommá vált ember tudja rólam, mi a helyzet, a többi pedig nem számít. A kollégáimnak nem tartozom elszámolással. Aki hajdan fontos volt, azokkal mára leépítettem a kapcsolatokat, hogy a lelkiismeretemet bebetonozzam. Ha nem találkozunk, nem kell hazudnom, nem kell hülyeségeket kitalálnom, nem kell megjátszani magam. A korábbi hazugságaimat is elfelejthetem.

A becsületemre és az őszinteségemre büszke vagyok, és mások is erről ismernek a legjobban. Furcsán hangzik, mi? Igen, kínosan őszinte vagyok, kivéve a melegség kérdését. Ez az egyetlen, amiben hazudok, mert hazudnom kell. Eddig volt ebben némi önvédelem is, hiszen egy véletlen 'kiderülődés' az életembe került volna. Ilyen körülmények között érthető, hogy nem kötöm mindenki orrára, hogy mi vagyok (pontosabban senki orrára nem kötöm), azonban ahogy telik az idő, és egyre jobban hozzászokom az új énemhez, egyre több szituációban létezem melegként, így a hazugság racionális indoka egyre kevésbé elfogadható számomra. Minél inkább vállalom magam magam előtt, annál jobban mások előtt, és annál inkább nő bennem a lelkiismeret szorítása. Már nem kivétel a melegség, és ahogy tovább hazudok, ezt egyre nagyobb szégyenben teszem. Persze amíg nem volt fiú barátom, nem volt érdekes a dolog. Viszonylag őszintén adhattam a heterot, hiszen gyakorlatilag az is voltam. Csak az utóbbi másfél évben változott a helyzet, hiszen azóta itt van nekem a Roland.

Egyszerűbb volt tehát megszökni, elbujdosni, így a hajdani hazudozást eltemethettem a múltammal és a múltamhoz tartozó emberekkel együtt. Ezért aztán kapóra is jött a barátom elleni vád: azért nem hívom, mert ő sem hív, és különben is átvert. Kicsit még örültem is, hogy vége a barátságunknak, éppen a fentiek miatt. Pedig csak a saját bűnömet vetítettem rá. Én vertem át, én hazudtam neki.

És most az eltemetett múlt feltámadt, ráadásul erkölcsileg nyomban fölém is kerekedett, mert bár a barátom is bűnös az említett vádpontokban, ő engedett a büszkeségéből, ő emelkedett felül saját magán, ő győzte le a saját lelkiismeretét, és hívott fel engem. Anno valóban hazudott, — ha nem mondja is tudom, —  ezért nem keresett eddig. De most megtette.

Megint hazug lettem. Joga van tudni, hogy biszex (/meleg) vagyok, de nem mondhatom meg, mert arra még nem készültem fel. Örülök, hogy újra megtalált, hogy hiányoztam neki, hogy hiányoznak neki a közös túráink (ahogy nekem is), de nem örülök a leendő kérdéseinek, és hogy megint álsztorikat kell kitalálnom.

Nagyon fel vagyok kavarodva. Föltehetném a kérdést, hogy mit csináljak? — hátha okos kommenteket kapnék. Erre azonban csak egy elfogadható válasz van: 'mondd meg neki!'.

Ezt azonban nem tudom megtenni. Még nem. Túl gyenge vagyok...

A tegnapi edzés elég kimerítő volt. Négy láberősítő gyakorlat jött egymás után, de mivel a kezdés a hőn imádott kitörés volt, és az is — a szokásos kettő helyett — háromszori nekifutással, a lábnyújtás, a -hajlítás és a vádli már igencsak megviselte a futóműveimet. Az estét némi vállerősítéssel tetéztük, aminek a végére már erősen kerülgetett a hányinger. A zuhanyzás ugyan felfrissített, mégis rendkívül kimerült voltam.

Ilyen fáradtan, vélhetőleg a Terminátorra hajazó arckifejezéssel ugrottam be a sarki Matchba vacsorát venni. A húspulthoz érve — ahol sajtot terveztem beszerezni — valahogy mégis mosoly szökkent az arcomra, és hangos "Csókolom!"-mal köszöntem az eladónőre. A tegezős kategórián kívül eső nőknek mindig így köszönök. Erre ő, miközben szemmel láthatólag maga sem volt feldobva, őszintén visszamosolygott, kiszolgált, majd a sajt átnyújtása után megkérdezte, hogy "Parancsol még valamit, kedves uram?", és amikor nemmel válaszoltam, még hozzátette, hogy "Jó étvágyat hozzá, viszontlátásra".

Mondanom sem kell, az edzés utáni fáradtság rögtön sokadlagossá vált számomra. Én 'kedves uram'? Ez nagyon jól esett. Micsoda visszacsatolás! Megérte a mosolyommal megtisztelni a nőt, na meg azzal, hogy bár ő csak egy 'belső' alkalmazott, egy pultos, mégis külön és hangosan köszöntem neki. Ez nyilván nem szokás.

Ez a szituáció elindította a gondolataimat. Itt van ez a pultos, aki nap közben baromi unalmas munkát végez, hülye embereket kell kiszolgálnia, és ételben tutymákol egész nap. Egy jó szóra vágyna, de rendszeresen vegzálják olyanok, akik úgy gondolják, hogy egy bolti alkalmazott azért van, hogy az ő seggüket nyaldossa. Mert ők a vevők, semmi másért. Erre este, zárás előtt, amikor már hullafáradt az egész napos munkától, a lábai fájnak az állandó ácsorgástól, a tenyere sajog a sajtokra nehezedéstől, jön egy fiatalember, aki nem a lábtörlőt látja benne, hanem az egyenrangú felet, akinek éppenséggel csak a munkája más. És ez fölvillanyozza, rögtön jó kedve lesz, és a komor arckifejezést az arcán mosoly váltja fel. És igen, szeretné viszonozni a kedvességet, mégpedig szintén kedvességgel és megkülönböztetett figyelemmel.

Hát nem jó dolog ez? A pozitív töltet nem pusztán örömöt okoz a vevőnél, hanem vissza is verődik az adóra, tehát megkétszereződik. Ha mindenki ilyen lenne (az adó és a vevő részéről is), az annyira megkönnyítené a mindennapjainkat, annyival szebbé tenné az életünket, hogy utólag el sem hinnénk, hogy lehet ezt máshogy is. Például ilyen szarul, ahogy most van. Igen így is lehet, de nem érdemes. Ha többen mosolyognának — őszintén, nem a gyorséttermes-IKEÁs műmosollyal — nyíltabbak, közvetlenebbek lehetnénk egymással, és innen már csak egy lépés a tevőleges segítőkészség is. Elvégre neki egy erőfeszítésbe nem kerülő, apró gesztussal is segítettem; segítettem elviselni a munkáját. Ő pedig nekem, elviselni a vásárlás — általam egyáltalán nem kedvelt — aktusát.

Persze nem élek álomvilágban. Tudom, hogy a mosoly országa nemigen fog mostanában eljönni. Miért is jönne, amikor mindenhol a kompetitív életmód célszerűségét sugalmazzák a komparatív helyett? Amikor megállíthatatlanul terjed a szegénység, a munkanélküliség és a pénz mindenek felett álló mítosza, amikor ember embernek farkasa, akkor hogyan várhatnánk el, hogy ne kizárólag a magunk érdekét nézzük? Amikor az individualizmus és utilitarizmus egymásnak adogatják a kilincset a lelkekben, akkor hogyan várhatnánk el bárkitől, hogy gáncsolás helyett segítsen? Hiszen az egyén a fő, az egyén a fontos, a közösség csak valami avítt, múlt századi dolog. Hogyan lehetne már jó neked, ha a másiknak is jó? Mesebeszéd! TE vagy a fontos, mással ne törődj. A pénz a lényeg, a karrier a lényeg! Add el a tested, add el a lelked! Ha a zsíros álláshoz le kell feküdnöd valakivel, hát csak nyugodtan, a másik úgyis ugyanazt teszi. Leépítés lesz a cégnél, vagy éppen valakit elő akarnak léptetni? Hát csak csússz, csak mássz, nyalj, hízelegj, intrikálj, feketíts és taposs. Ha te nem teszed, a másik úgyis ezt teszi veled. Mindenki megértené. Pénz kell? Az megszerezhető könnyen, csak egy kis áldozatot kell vállalni. Menj játszani a Leggyengébb láncszembe, és tűrd, hogy ország-világ előtt kigúnyolnak, leszólnak, megaláznak. Hiszen mindenki tudja, hogy ez csak játék. Autó, lakás? Jelentkezz valóságshowba, ott nyerhetsz! Add el a lelked! Böfögj, fingj, szeretkezz, maszturbálj a kamera előtt! Együttműködhetsz a többiekkel, de csak addig, amíg feltétlenül muszáj, aztán szúrd hátba, különben ő szavaz ki téged. Pont mint a miniszterelnök úr az előző miniszterelnök urat. Még több pénz kell? Nosza, irány az Igazság ára. Tárd ki féltett titkaidat, valld be apádnak, hogy anyádat jobban szereted, valld be a gyerekednek, hogy soha nem is akartad, csak úgy becsúszott, valld be, hogy egyszerre többen is megdugtak, valld be, hogy pénzért is keféltél már! Igen, te kis kurva — mert így hívnak mostantól az utcában — a sokmilliós nyeremény mindent megér, nem? Majd úgyis elfelejtik, neked pedig ott a pénz, amit csak el kell költened magadra. Megdolgoztál érte, gratulálunk.

Ehh, szar ez így, nem is folytatom. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a többség csak magára gondol. Erre nevelik. Ne segíts, mert azzal a vetélytársadnak segítesz. Még egy mosoly sem fér bele.

Tényleg nem fér bele?

Kedves Wiko!

Benned a blogtalálkozón és előtte egy szimpatikus fiatalembert ismertem meg, akinek szívesen és rendszeresen olvasom a blogját, és örülök, hogy te is olvasod az enyémet. Nem véletlen, hogy msn-re is fölvettelek, ahol már eddig is több órányit kommunikáltunk. Utolsó msn-beszélgetésünkön azonban nem véletlenül léptem ki szó nélkül, most pedig határozottan úgy érzem, hogy kezdesz túl messzire menni. Hiába mondtam, hogy sem msn-en, sem egyéb módon nincs értelme írásban megvitatni olyan összetett jelenségeket, mint a politika, a társadalom egésze, a média objektivitása vagy mondjuk az egészségügyi reform, te mindenáron erőltetted a dolgot, én pedig belementem. Belementem a félmondatos, néhány szavas kommunikációba, ami csak arra volt jó, hogy olyan tulajdonságaidat is megismerjem, amiket korábban nem volt módom. Akkor elmondanám először, miként vélekedem én úgy általában bizonyos dolgokról...

...például a politikáról magáról. Úgy gondolom, a politika nagyon fontos dolog. Tudom, hogy a szűkös erőforrások elosztásának körülményeit határozza meg, de ennél én többnek érzem. A politika határozza meg az életünket magát, a lehetőségeinket, behatárolja a sorsunkat, és nem vonhatjuk ki magunkat a hatásai alól. Persze megtehetjük, hogy nem veszünk róla tudomást, hogy szellemi remeteként vagy antiszociálisan éljük az életünket, de hacsak nem vonulunk el a civilizációtól távol, amint kilépünk az utcára, máris szembesülünk vele. Tapasztalataim szerint mindazok, akik azt hangoztatják, hogy a politika értelmetlen, hogy csak a baj van vele, hogy a politikusok mind csak egymás haját tépik, közben meg herdálják a pénzünket, hogy a politika 'úri huncutság', amivel tisztességes ember nem foglalkozik, valójában csak a tájékozatlanságukat igyekeznek leplezni, vagy éppenséggel nem merik vállalni az értékrendjüket. A politikának több szintje van. A világpolitikát csak azok az országok, népek tudják befolyásolni, amelyeknek komoly népessége, gazdasága, erőforrásai, katonai ereje van. Ezzel nem is igen szoktam foglalkozni. Érdekelni persze érdekel, véleményem is van róla, de nem ásom bele magam túl mélyen. A magyarországi nagypolitika sokkal jobban érdekel, és állíthatom, hogy elég mélyen és alaposan ismerem. Átlagemberként ezen sem tudunk sokat változtatni, hiszen ehhez már életvitelszerű közreműködés kell, amit sokan nem tekintenek számukra elfogadható foglalatosságnak. Erről majd később. A helyi politika az egyik legfontosabb dolog, és ezt már befolyásolni is lehet alkalmunk. Az a minimum, hogy tisztában legyünk a közvetlen lakókörnyezetünk dolgaival, ismerjük a helyi rendeleteket, adókat, és a saját érdekünk, hogy tudjuk, van-e iskola, tömegközlekedési lehetőség, orvosi ellátás, játszótér, stb. és ezek hogyan működnek. Ha pedig nem úgy működnek, ahogy mi szeretnénk, akkor meg kell változtatni vagy valamelyik helyi erő (párt, civil szervezet, intézmény) tagjaként, vagy egy választáson szavazati joggal rendelkező állampolgárként. De ne álljunk meg itt, hiszen egy lakóközösség tagjaként is a politika hatása alatt állunk. Én egy társasházban lakom, amelynek a lakói kiteszik egy kisebb falu lakosságát. Mélyen elítélem azokat, akik eddig még egyetlen lakógyűlésen sem voltak, de a liftben mégis állandóan méltatlankodnak, akik elnézik, hogy a ház körül vagy a lépcsőházban áll a szemét, ha a lépcsőfordulóba odaszarik a hajléktalan (vagy valamelyik lakó kutyája), és semmit nem tesznek ellene. Az ilyen emberekre a 'proli' jelzőt szoktam használni (talán megalapozatlan és sértő módon), és úgy tekintek rájuk, mint az indiaiak az érinthetetlenekre, a pancsamákra: nem veszek róluk tudomást, számomra nem léteznek.

A politikát tehát nagyon fontos dolognak tartom, és mint ilyennel, a blogomban is foglalkozom, még ha igyekszem is minimálisra csökkenteni a mennyiségét. Ha nem tenném, ellene mennék a fent leírtaknak. Mondhatnám, hogy ha nem tetszik, nem kell olvasni, de ha ilyen pökhendi módon tennék, akkor nem egy átlagos, meleg fiatalember lennék, hanem kormányszóvívő. Éppen ellenkezőleg: tessék csak olvasni, és tessék véleményezni, vitatkozzunk! Én szeretek vitatkozni (nem veszekedni), és szoktam is. Élvezem a politikai, filozófiai, társadalomtudományi vitákat, és aki rendszeresen olvassa a blogomat, az értesülhetett erről már több alkalommal is. Azonban az utóbbi évek tapasztalatai alapján rájöttem, hogy nem kell mindig mindenkivel leállni, mert sajnos sokan nem alkalmasak a vitára, ilyenkor folyamodok olyan megoldásokhoz, mint például az msn-ablak sarkában levő piros X-re való kattintás. Miért?

 

 

- Tíz éve érettségiztem, és már a középiskolában is foglalkoztam a politikával és a közélettel, ami azt jelenti, hogy legalább 12 éve érdekel a téma. Nem véletlen, hogy az egyetem szociológiai tanszékén kötöttem ki (habár politológiára akartam először jelentkezni, de végül is ebből a szempontból az majdnem ugyanaz). Ez azt jelenti, hogy 12 éve változó intenzitással, de mindig figyelemmel követtem az ország (és a világ) történéseit. Ebből legalább 6-8 éve napi 1-2 órát nézek/hallgatok híreket, politikai, gazdasági háttérbeszélgetéseket, naponta követek figyelemmel (már csak internetes) napilapokat és (papír alapú) hetilapokat. Párttag is vagyok, így tökéletesen tisztában vagyok egy helyi politikai szervezet működésével, kis híja volt, hogy magam is képviselőjelöltté nem váltam. Hogy nem lettem az, az csak a politika kényszerpályáinak és egyéb negatív velejáróinak közvetlen megtapasztalását jelentette, de ez is csak a tudásomat gyarapította, nem volt tehát haszontalan. Rendszeresen járok politikai gyűlésekre, nagygyűlésekre, részt vettem a szervezésükben is, 30 fős kampánycsapatot is irányítottam operatív szinten, házaltam, újságot hordtam ki, plakátoltam, standoltam, tehát a 'talpas' melókkal is tisztában vagyok, és megszámlálhatatlan személyközi kontaktusban vettem részt. Több országgyűlési képviselőt is ismerek személyesen, a fiatalabbakkal tegezőben is vagyok, némelyikkel buliztam is már együtt, és van egy fényképem, amin a pártelnökkel egy társaságban szerepelek (szűk körben). Mindezt csak azért írtam le, hogy ne tűnjön beképzeltségnek, ha azt állítom, szinte minden szintjén és elég alaposan tisztában vagyok a politikával. Mindezek tükrében ugye megérted, ha egy kicsit felhúzom magam, amikor valaki, aki vélhetőleg messze nincs ennyi tapasztalat és tudás birtokában jön, és lehülyéz engem. Az ilyen emberekkel megmaradok a hétköznapi beszédtémáknál, hiszen úgyis csak felhúznám magam, amikor hülyeségekkel reagálnak az állításaimra, nem arról beszélnek, amiről én, aztán elkezdenek érzelmeket belevinni a témába, majd megállapítják, hogy én mennyire nem értek ehhez (meg semmihez). Okos enged, szamár szenved — mondja a közmondás, amit én sokáig egy faszságnak tartottam, de a közelmúltban megtapasztaltam a benne rejlő bölcsességet, hiszen én is bölcsebbé váltam.

- Fiatalabb koromban, (20 éves koromhoz közelítve, majd a 20-as éveim elején) még én is hasonlóan gondolkodtam, mint sok mostani fiatal. Azt hittem, hogy csak az lehet az igaz, amit én mondok, hogy birtokában vagyok a Bölcsek Kövének. Ezért senkit sem lehet hibáztatni, hiszen mind ilyenek voltunk (vagyunk). Van, aki a szüleivel folytatott veszekedéskor érzi úgy, hogy az ősei a hülyék, és nem képesek megérteni az ő érveit, van, aki a kevésbé hétköznapi vitákban nem érti, hogy a másik hogy nem képes felfogni, amit mond. Ez egy nagyon komoly korlát, amit csak a felnőtté válás során vagyunk képesek átlépni. Ki-ki mikor, valaki meg sosem. Kisebb koromban volt olyan, hogy amikor elkéstem otthonról, út közben kitaláltam egy jó sztorit, amitől majd megértik, miért nem voltam képes betartani a kiszabott időt. Amikor pedig otthon előadtam a kamu történetet, én voltam a legjobban meglepődve (és felháborodva), ha a szüleim valamelyike egy jókora pofonnal nyugtázta a hallottakat. Csak évtizedek távlatából voltam képes megérteni, hogy a fantasztikusan jól kitalált, hitelesen előadott sztori miért nem vált be. Ehhez az kellett, hogy felnőjek. A fiatalság persze nagyon hasznos tulajdonság. Ilyenkor az ember úgy érzi, megválthatja a világot, lobog benne a tenni akarás tüze, nem ismer határokat, kompromisszumokat és hihetetlenül erős igazságérzete van. Szó sincs róla, hogy én ne tekinteném magam fiatalnak. Mi az hogy! Nagyon is! Most fiatalabb vagyok, mint valaha. De azért az évek már nyomot hagytak a testemen és a lelkemen is. Még ég bennem a tenni vágyás tüze (ha már a lángolása alább is hagyott), az igazságérzetem erősebb mint valaha, de már ismerem a korlátokat, köztük a sajátomat és a környezetieket is, és képes vagyok a kompromisszumokra és a belátásra. Innen azonban már nincs visszaút. Már nem olyan tiszták és egyszerűek a célok, a fogalmak, már nem tudok olyan elfogultan védeni (vagy támadni) valamit (ezt nyilván cáfolnád), mert részben az eddigi tapasztalataim, részben a szociológiai tanulmányaim során megtanultam magam beleképzelni a másik helyzetébe, vagy legalábbis megpróbálni megérteni az ő okait, érveit. Ez messze nem jelenti azt, hogy bárkivel bármiben egyetértek vagy, hogy mindenkinek elnézem a helytelenkedéseit, esetleg, hogy azt gondoljam magamról, én objektív vagyok, a vitapartnereim ennek következtében viszont állandóan azt gondolják, hogy ellenük érvelek. Itt most sok gondolati elemet hintettem el, amiket még szeretnék kifejteni.

- Például az értékmentesség kérdését. Politikai síkon nincs elkötelezetlen ember. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az vagy hazudik vagy tudatlan. Mindkettőre ismerek példákat. Olyan nincs, hogy egy ember értékmentesen élje az életét, mert akkor már vagy állatról, vagy gépről van szó. Az értékek mindig valamilyen magasabb rendű dolgot jelentenek, amik közvetlenül vagy közvetve határozzák meg a cselekedeteinket. Én nagyon határozott értékek mentén élem az életem, és a politikai gondolkodásomat is ezek határozzák meg. Talán a bölcsességem és a korom még engedi, hogy idealista lehessek, és hogy megengedhessem magamnak az ideáltipikus gondolkodást. A tegnapi kommentjeiddel kapcsolatban említhetném a sajtó alapvető feladatának kérdését. Tudom, hogy a médiumok nem objektívek, akár a hírek tálalását, akár a hírek válogatását nézzük, de én úgy gondolom, hogy a sajtó feladata az, hogy az államhatalommal szemben megvédje az állam alattvalóit. A hatalom nem válogat az eszközökben, az állampolgároknak pedig nincsenek erőforrásaik a felettük uralkodó rend közvetlen megváltoztatásához, a sajtó viszont információt szolgáltathat a közvetett változtatáshoz. Ezt írtam le tegnap is. Lehet, hogy rosszul gondolom, de hiszem, hogy így kell lennie, és ez alapján ítélem meg minden orgánum tevékenységét. Egy hétköznapi cikket ezen elv mentén kritizálok vagy fogadok el. Erre te túrtál valamit az interneten, ami szerinted nem ezt jelenti (holott ha megpróbálod a szavaknak a jelentését is megfejteni, valójában ugyanarról a mögöttes értelemről van szó). Erre én kereshetnék, idézhetnék, bemásolhatnék 10 másik szöveget, akár a legnagyobb gondolkodóktól, ami engem igazol, mire te jöhetnél 100 másikkal, ami meg a te elképzelésedhez lenne közelebb. Lenne ennek értelme? Főleg úgy, hogy (szokásod szerint) egy sokbekezdéses bejegyzésemből kiragadtál egy fél mondatot, néhány szót, és abba kötöttél bele, miközben nem derült fény arra, hogy vajon mit gondolsz a szöveg tartalmáról magáról. De vissza az értékekhez. Mindenki értékek mentén éli tehát az életét. Valakiben ezek kognitíven kikristályosodtak, valakiben megmerevedtek, valakiben kavarognak és örökké változnak ('alkalom szüli a tolvajt', ugyebár). Akiben megmerevedtek, azzal nem lehet vitatkozni, mert az kábé olyan volna, mintha egy ateista győzködne egy vallásost, hogy nincs isten, miközben fogalma sincs, mi az, hogy 'hinni'. Aki minden rosszat a zsidókra (jobb oldalra, bal oldalra, stb.) ken, és ebbéli álláspontjában hajthatatlan, aki nem veszi észre, hogy az ufókról, szellemekről alkotott képe minden valós alapot nélkülöz, azzal nincs miről beszélni. Ez mentálhigiéniás probléma. Akiben még nem tisztultak le a saját értékei, azzal sincs mit kezdeni, mert ha ma ezért vitatkozik velem, holnap az ellenkezője miatt tenné (ha közben az én álláspontom is megváltozott volna). De akiben már kikristályosodtak az értékek, még azzal is lehetnek nézeteltérések. Viszont már van miről beszélni! Aki valóban liberális gondolkodású, nehezen fogadja el a túlzott szabályozásban, a mindent meghatározni kívánó rendben, a csoport érdekeit az egyéné elé helyező világban hívő ember gondolatait, a konzervatív pedig éppen fordítva, az egyén túlzott szabadságát hirdető, mindent az önszabályozásra bízó, esetleg szociáldarwinista ideológiával nem tud azonosulni. 'Megértelek, de nem értek veled egyet.' Én konzervatívan gondolkodom, a csoportot többre tartom az egyénnél, és nem gondolom, hogy egy irodában ki lehet találni, hogyan működne majd valami jól, azt pedig végképp elutasítom, hogy az ilyen irodában kitalált elméleteket erőszakkal, rombolással kényszerítsék rá a világra. Ezen kívül a véleményem szigorúan igazodik a helyes-helytelen és az igaz-hamis dichotómiákhoz. Én úgy gondolom, hogy bizonyos dolgok helyesek, ezekre kell törekedni, mégpedig megalkuvást nem tűrően, míg az igazság (amiből csak egy van) mindenek felett áll. Aki nyilvánvalóan hazudik, az leírta magát nálam, aki lop, az is. Sorolhatnám. Van egy harmadik sík is, a minőségi-gagyi, de ez most nem tartozik ide. Tehát MINDEN politikai témáról ezek mentén alakítom ki a véleményemet.

- Ennyi persze nem volna elég, hiszen nem lehet egy hírt, egy eseményt pusztán az értékek mentén szemlélni. Semmi sem áll önmagában, mindent okokra vezethetünk vissza, az okok ismeretéhez viszont tudás kell és tapasztalat. Nem tudok huzamosabb ideig olyanokkal vitatkozni, akik úgy tekintik a politikát vagy a történelmet, mintha egy rúd szalámi közepéből kivágott egyetlen szeletből akarnának következtetni a rúd hosszára, vagy úgy is mondhatnám, hogy mintha egy könyv közepéből elolvasott egyetlen lapból alkotnának véleményt az egész könyvről. Sokat olvastam a történelemről, tudom, mi minden történt a rendszerváltás előtt, alatt és óta, tudom, ki kicsoda a politikában és a környékén, ki mit hangoztatott korábban, honnan jött. Ha mindehhez hozzáveszem az értékeket is, akkor azok mentén ki tudom alakítani nemcsak egy-egy eseménnyel kapcsolatos véleményemet, hanem a folyamatokról, korszakokról, életutakról is megalapozott véleményt tudok alkotni. Ezeket lehet vitatni, de csak hasonló tudás birtokában.

- Végezetül (mert már így is hihetetlen hosszú lett) nem látom értelmét a vitának (sem politikáról, sem másról) olyannal, aki érzelmekkel jön érvek helyett, vagy idegbeteg lesz, és istenfaszázni kezd, ha nem értenek vele egyet, aki úgymond hozott anyagból dolgozik, és néhány gondolatom után beskatulyáz (sokszor alaptalanul, hiszen nem is ismer), majd maga mondja meg, hogy én mit gondolok, aki a hasonlatban nem a hasonlatot látja, hanem egy újabb kikezdhető mondatot, aki nem képes az egyenlő mércével való mérésre, a nagyságrendbeli eltérések felismerésére, aki olyan dolgokat ad a számba, amiket valójában sosem mondtam, aki úgy kritizálja a gondolataimat vagy a véleményemet, hogy azokat saját bevallása szerint sem olvasta végig vagy aki nem tudja kiválogatni a lényegeset a lényegtelenből.

Kedves Wiko, tehát a hosszú lére eresztett kommentemből kiolvashatod, miért nem szeretnék belemenni bizonyos dolgok írásbeli megvitatásába. Nem állítom sehol, hogy a fenti számtalan kifogásnak te mind megfelelsz, de biztos vagyok benne, hogy figyelmesen elolvasva azokat, megtalálod, melyik vonatkozik rád, és melyiket írtam csak úgy általában. Remélem, nincs harag, hiszen törekedtem, hogy semmilyen körülmények között ne írjak olyat, ami sértő lehet rád nézve, bár tartok tőle, hogy ennek ellenére megorrolsz rám mindezekért. Ennek ellenére, örülnék, ha továbbra is nyomon követnéd átlagos kis életem eseményeit, véleményeznéd írásaimat, maximum ha olyat írsz, aminél érvénybe lépnek a fenti korlátok, nem válaszolok majd rájuk, és továbbra is nagyon szívesen beszélgetnék veled számtalan dologról, bár tudom, hogy erre a közeli jövőben nem lesz alkalmunk, hiszen külföldre utazol.

A többiektől szintén elnézést kell kérnem, amiért ilyen hosszan feltartottam őket, de ezek most így kijöttek belőlem. Persze mindegyik bekezdésről oldalakon keresztül tudnék írni, sokkal érthetőbben, több hasonlattal, példákkal, kevésbé csapongóan, de ez egyrészt valószínűleg senkit nem érdekelne, másrészt most hajt az idő, mert este buli lesz nálam, és takarítanom kell.

Az agyunkba percenként temérdek információ érkezik. Ha ezeknek egy bizonyos hányada hiányos vagy nehezen értelmezhető, akkor bekapcsol a félelem, ami felerősíti az érzékszerveinket és megfontoltabbá tesz bennünket, így nagyobb eséllyel ússzuk meg a kockázatos helyzeteket.

A félelmet többféle módon elemezhetjük, és kategorizálhatjuk is. Van például megalapozott félelem és megalapozatlan. Utóbbira műszót is alkothatunk: megélhetési félelem, ami politikai kategória. Operálnak is vele gyakran. Ha a fősodratú sajtót/elektronikus médiát tekintjük, nyilvánvalóvá válik számunkra, mi a megalapozott és mi a megalapozatlan félelem.

Eszerint a történelem által is igazoltan a megalapozott félelem motiválta tett:

- A Liberális Charta tagjaként többed magunkkal kivonulni a Vérmezőre, és ott szimbolikusan esernyőt nyitni a 'barna eső' elleni védekezés gyanánt.

- köztársasági elnökként külföldre utazni, hogy belesikolthassuk a La Stampa újságírójának tollába, hogy a rendszerváltás után itt neonáci csoportosulások veszélyeztetik a frissen újjáalakult demokráciánkat.

- korábban sehol sem jegyzett, a plágium bűnébe is esett, huszadrangú, később azonban a fősodratú nyugati újságok szerint is politikai alapon Nobel-díjassá avanzsált íróként azt nyilatkozni, hogy 'a bőröndöm állandóan becsomagolva áll, ha ismét sietve kéne elhagynom Budapestet'.

- vagy ugyanezt megtenni az olyannyira előszeretettel ajnározott kortárs magyar (?) írók panteonjának tagjaként, méghozzá havi rendszerességgel, és mindig a fasizmus, sosem a kommunizmus okán.

- az izraeli kiképzést kapott, a MIÉP nagygyűlését is megtorpedózó, később Ausztráliába távozó Szabó Alberttől rettegni.

- Ekrem-Kemál Györgytől rettegni

- a belügyminisztériumi (vagy NBH?) alkalmazott apukától származó, a kényes pillanatban feltűnő, majd nyom nélkül eltűnő Bácsfi Diánától rettegni

- a Terror Háza múzeumtól rettegni, amiért az nem egyforma terjedelemben mutatja be az alig 3 évig tartó fasiszta diktatúrát és a 40 évig tartó kommunista diktatúrát, valamint mert a pengefala miatt akadályozza a babakocsit toló kismamákat a közlekedésben

- filozófusként rekordsebességgel összetrombitálni egy tiltakozó gyűlést, és a világba kiáltani, hogy 'magyar fasiszták megszúrtak egy roma gyereket' kb. egy nappal azelőtt, hogy a Patai Józsikát kardélre hányó G. Mortimerről is kiderült volna, hogy szintén cigány

- a 'törpe diktátortól' avagy más néven 'mini ducetől' tartani, miközben annak miniszterelnöksége idején nem robbant gránát sem az utcán, sem szórakozóhelyeken, félkatonai szervezetek nem masíroztak és nem tartottak kulturális megemlékezést sem a várban, sem sehol máshol, nem vertek politikusokat az utcán, sem újságírókat, nem lőttek gépfegyverrel a rendőr-palotára, nem gyilkoltak meg médiacézárokat, nem fenyegették szlovák bűnözői csoportok az akkori ellenzék választási nagygyűléseit, és még Molotov-koktélok sem repültek a politikusok házaira (még minimális kárt okozva sem).

- a Magyar Gárda tagjaitól rettegni

- a madárinfluenzától rettegni

- az atípusos tüdőgyulladástól rettegni

- a nyugdíjak elvételétől rettegni (miközben pusztán differenciált emelésről van szó)

-  egy pedofil, a vitapartnert a helyi televízió élő adásában felpofozó érdekvédő segítségével egy gyilkosság után nyugatra menekülni, majd ott politikai menedékjogot kérni (majd újabb bűncselekményekért visszatoloncoltatni) pusztán a kisebbségi származásra hivatkozva

 

 

Mindezzel szemben teljesen megalapozatlan (volt) a félelem:

- Oláh János MIÉP-es képviselőjelölt esetében, akit az utcán fényes nappal baseball-ütőkkel vertek össze a XIII. kerületben

- Csintalan Sándor esetében

- a munkájuk végzése közben a rendőrök által meghurcolt vagy megvert újságírók esetében

- ellenzéki párt szimpatizánsaként, akit hol bombamerénylettel fenyegetnek, hol a rendőrökkel veretnek össze, hol összeírják, hol a Szocialista Egyetemisták Szövetsége által hallgatnak le a templomokban misehallgatás közben, hol kirúgják a munkahelyéről

- a gázáremelés esetében, hiszen lassan mondták, hogy nem lesz

- a kisebbségtől, hiszen azok csak 'megélhetési bűnözők'. Miért, te mit tennél a helyükben?

- a Hosszú Bájtok éjszakája során, hiszen az nem történt meg (ellenben megtörtént László Csaba pénzügyminisztersége idején)

- A Keller László közpénzügyi államtitkár által megalapozatlanul meghurcoltak esetében, főleg annál, aki testüreg-vizsgálaton esett át, vagy annál, akinek a megaláztatások következtében korán indult meg a szülés

- Mellár Tamás professzor esetében, akit jogtalanul mentettek föl a KSH igazgatói posztjáról

- Szász Károly, a PSZÁF volt elnöke, esetében, akit nem elég, hogy az utcán összevertek, mert túl sokat tudott, de még eljárást is indítottak ellene okirathamisítás miatt (alaptalanul)

- bármely olyan állampolgár esetében, aki a ruházatán nemzetiszín kiegészítőt visel, esetleg magyar zászlóval a kezében közlekedik, mert vagy a rosszindulatú állampolgárok próbálják megverni, felbuktatni vagy a rendőrség ront rá (2006. szeptember)

- ellenzéki párt aktivistája esetében, akit plakátolás közben az IN-KAL emberei igyekeznek összeverni, ha biciklivel közlekedik, autóval üldözik, ha házal, kutyát uszítanak rá vagy egyszerűen csak neki akarnak menni

- egyszerű, hétköznapi állampolgárok esetében, akik a kaputelefonba rebegik, hogy 'Jó, most az egyszer, de nem én engedtem be' 

Ami csak így fejből eszembe jutott...

Mindezek tükrében vajon van-e oka félni Kulcsár Attilának, a lehallgatott telefonbeszélgetésben 'Gyurcsányi'-ként emlegetett alaknak, Gergényi Péternek, Antal Attila fiának, Veres János fiainak, Zuschlag Jánosnak és társainak, a Terézvárosi Vagyonkezelő elnökének és Terézváros alpolgármesterének, a mindenféle Tóth vezetéknevű polgármestereknek és képviselőknek, a 2006.10.23-án fejre célzó, ujjakat törő, igazolványt a Dunába dobó, zászlót taposó, külföldieket, papot, országgyűlési képviselőt, olimpiai bajnokot, nyugdíjas öregembereket ütlegelő, babakocsit toló kismamákat kardlapozó és mindezekre parancsot adó rendőröknek?

A cím asszem némi magyarázatra szorul. Amikor anyáméknál voltam, nyilván visszatérő téma volt a kutya, meg a kiskutyái. Amikor anyám negyedszer mondta, hogy a kutya "szült", már nem bírtam megállni, és rászóltam, hogy "A kutya nem szül, mert csak az ember szül. A kutya az kölykedzik, és minden állatra meg van a szó, hogy mit csinál, amikor utódot hoz a világra".

Ezt a munkahelyen is meg kellett tennem, és akkor felmerült a kérdés, hogy "mit csinálnak a lovak?".

Szóval mit csinálnak a lovak? Nézegettem a neten, de annyira azért nem. Egy oldalon úgy írták, hogy "ellik", de az nem jelent semmit, mert olyan állatokra is ezt írták, amik fialnak vagy kölykedzenek, szóval ez nem mérvadó. Tudja esetleg valaki?

Ne haljak már meg (ennyire) hülyén.

Nem biztos, hogy normál körülmények között a blogomban ezzel a témával foglalkoznék, de Kyan blogjának legutóbbi bejegyzése elindított egy véleménydömpinget, és mivel nem akarok oldalas kommentet írni, inkább itt fejteném ki a nézőpontomat.

Természetesen nem állítom, hogy elfogulatlan lennék, hiszen nagyon is elfogult vagyok, és sértve érzem magam, amikor valaki olyan kijelentést tesz, hogy a biszexek gerinctelenek. Ez túláltalánosítás, és eleve alig bírom elhinni, hogy egy meleg, aki jó eséllyel az egész életét titokban, hazugságban, rosszabb (jobb?) esetben nyíltan ugyan, de megvetésben éli, és éppen ezért elvárja a többségi társadalomtól az ő elfogadását, maga is megvet másokat. Én tudom, hogy akiket folyamatosan kinevetnek, lenéznek vagy gúnyolódnak rajtuk, azoknak szükségük van olyan emberekre, akikhez képest magukat többnek érzik. A melegek esetében lehetnek azok a transzvesztiták, a nagyon nőiesen viselkedő srácok, különböző fétisek hívei — vagy éppen a biszexuálisok. Mert ugye én, aki meleg vagyok, tudom ám, hogy ő is meleg, csak a kis buta még nem tud róla, és mivel én előrébb járok, ezért okosabb is vagyok nála, akkor meg már, szebb, jobb és erkölcsösebb is. Tisztára mint az új világ meghódítóinak az őslakosokkal szemben érzett felsőbbrendűsége.

A biszexualitás megítélése eleve kettős (pont mint ők maguk). A  heteroknak buzik, és nincs olyan fokozat, hogy ők csak 'kicsit melegek, de egyébként olyanok mint mi', a buziknak meg megbízhatatlanok. Két pad között a földre... Márpedig ezt sem lehet feketében, meg fehérben látni. Miért kell elvitatni egy társadalmi csoport létét? Magamat nem akarom példának felhozni, mert az egy vitában nem érv. De én is ismerek olyan embert, aki egyszerűen képes férfibe és nőbe is szerelmes lenni. Olyan elképzelhetetlen ez? Nekem volt egy hosszabb kapcsolatom (tartósnak mondható) egy lánnyal, akit NAGYON szerettem, de elhagyott egy másik fiú kedvéért. Hétköznapi dolog. Aztán találkoztam egy olyan fiúval, akiben meg tudott fogni valami, és most ő a párom. És legközelebb (ha lesz legközelebb) könnyen lehet, hogy megint egy lányt sodor az utamba a sors, és beleszeretek. Nemi vágyat is érzek mindkét nem iránt. Nem vagyok sem meleg, sem hetero. Biszexuális vagyok. Persze erre bárki mondhatja, hogy várjam csak ki a végét, és majd akkor legyek okos.

Egy viszont biztos: sem a barátnőmet, sem a barátomat nem csaltam és nem csalom meg, mert van becsületem, és ez független a nemi beállítódásomtól. Kétségtelen, hogy egy biszex illetőnek kétszer annyi lehetősége van a félrelépésre, de a lehetőség még nem minden. Jellemtelenség is kell hozzá.

És kibaszottul elegem van abból, hogy sehova sem tartozom. Mert a heteroknak — mint mondtam — csak egy buzi vagyok, és volt rá példa, hogy egy leendő barátom amikor megtudta, hogy nem meleg, 'csak' biszex vagyok, rögtön lelépett. Miért vagyok én mindkét oldalon lenézett és megvetett? Az, hogy a heterok megvetnek, oké, ebben semmi meglepő nincs. De olyan emberek milyen alapon szólnak meg, akik maguk is az elfogadásukért küzdenek, és milyen alapon feltételezik rólam látatlanban is, ismeretlenül is, hogy gerinctelen gazember vagyok?

Aki meleg, az tökéletesen tisztában van azzal, milyen felfedezni magában a másságot, milyen elfogadni, és milyen elfogadtatni. Bátorságtól függően vannak, akik mindhárom fázison keresztülmennek. Akkor ezek most gondoljanak bele abba, hogy léteznek a földön olyan emberek, akik hiába mennének végig mindhárom szakaszon, mert az egyik oldalon semmiképpen sem fogják elfogadni őket, és majdnem ugyanolyan meggondolatlan butaságok (esetleg sztereotípiák) miatt, mint a másik oldalon. Sosem érhetsz így révbe.

Persze nem írtam le mindent, amit akartam, és vitatni is lehet az állításaimat, de a célom csak annyi volt mindezzel, hogy bárkit rávegyek arra, hogy gondolkodjon kicsit, mielőtt általánosít.