macska bejegyzései

1. Hú. Az utóbbi egy hét úgy elröpült, hogy szinte észre sem vettem. Ez abból a szempontból jó, hogy már megint hétvége van, másrészt viszont így hamar eltelik az életem, megöregszem és kimúlok. Blogot olvasni egyáltalán nem volt időm, és sajnos írni még annyi sem. Most pótolom.

2. Odabent megint baromira felszaporodott a munka, ami jó, mert unalmas lenne, ha csak ülnénk és várnánk, hogy betoppanjon végre egy ügyfél, de most már nemcsak érzem, hanem hangot is adtam neki, hogy ezen a szinten már kezdem nem bírni. Komolyan. Megint négy új ügyfelünk van, meg egy alkalmi, de elég munkás megbízásunk, plusz indul a bérszámfejtés (az új törvényekkel), az éves ÁFA, a szakképzési hozzájárulás bevallása, az egyéni vállalkozók SZJA-bevallása, és egyéb dolgokat is intézni kellene. Hol enerváltan, hol aktívan küzdök, hogy naprakészek legyünk, de már mindent az eddig megszokottnál csak kb. 2 nappal később tudok megcsinálni (persze még mindig határidőn belül), és egyre kevésbé tudom garantálni azt a minőséget, amit eddig megszoktak tőlünk. Minden kész és hibátlan, de a gondos odafigyelésre nem marad idő.

3. Így ha még 4-5 valamire való ügyfelet sikerül begyűjteni (mondjuk őszintén szólva annyi új ügyfelünk van, hogy már lassan azt sem tudom, ki kivel van), felveszünk egy új alkalmazottat, de egyelőre csak 4 órában. Az anyagi helyzetünk most stabilnak mondható, és ha az év végéig nem történik valami nagy gebasz, akkor nyugodtak is lehetünk, ez a stabil helyzet azonban ingatag, mivel fluktuáció most is van, és amíg csak kis ügyfelek jönnek (havonta pár számlácska valami kis melóról) nem merünk nagyon virgonckodni. Ezért nem veszünk fel már most valakit, mert ha kiesik egy nagy vagy több kis ügyfelünk, kénytelenek leszünk elküldeni őt, az meg mindenkinek kellemetlen. De hamarosan!

4. A céges anyagiak stabilizálódásával és a hó elejével az én helyzetem is nagyban javulni látszik. Remélhetőleg most egy jó időre (nem merem azt álmodni, hogy örökre) elfelejthetem a számolgatást meg a kuporgatást. Csak bírjam megállni, hogy hirtelen bevásároljak minden "szükséges" dolgot.

5. Megint voltam fogorvosnál. Ezúttal a jobb alsó 7-est tömte be, meg a 6-ost furkálta ki, mert abba is inlay jön majd. Kicsit csúszott az előző pácienssel, ezért nem gondoltam, hogy végül mindkét fognak nekilát, de mégis bevállalta. Ennek nagy előnye, hogy a hosszadalmas fúrás után vettem csak észre, hogy egy nekifutásra rögtön mindkét szenvedést letudtam, és abba lehet hagyni a fájdalomtól való rettegést, mert most nincs több belőle. A tömés viszont most magas lett, és már kezd is tőle fájni a fogsorom, de sajna még másfél hetet várnom kell a korrekcióig.

6. Kaptam egy bírósági idézést, így április végén azt is megtapasztalhatom, milyen adócsalás ügyében tanúnak lenni. Mondjuk kihagytam volna... Egy réges-régi ügyfelünk keveredett (megalapozott?) gyanúba, de jóval azután, hogy elment tőlünk, azaz elküldtük, mert nem fizetett. Valami tőzsdei kavar volt, részvények, ki tudja, mi még, aztán elkapták. Én úgy jövök a képbe, hogy anno én könyveltem (mint csicska kis alkalmazott a cégnél), és a nevem szerepelt a beküldött bevallásokon. Vélhetőleg nem fognak ott fogni.

7. Péntek délután/este senki ne menjen a Tescoba, ha jót akar magának. Én újra és újra elkövetem ezt a hibát, és mindig meg is bánom, de hát mit csináljak, ha megint csak akkor volt erre időm? Nem tudom, hogy tényleg mindenki ennyire hülye és figyelmetlen, vagy csak a Tescoba járó emberek, de tényleg kurva bosszantó, hogy a sok suttyó miatt ha nem közlekedsz agresszívan, nettó fél órád megy el azzal, hogy mindenkit magad elé engedsz, és/vagy arra vársz, hogy húzzák már végre odébb azt a kurvakibaszott kosarat.

8. A sok üléstől vagy tudomisén, mitől, de múlt hét végén elég csúnyán bedurrant a derekam. Nem emlékszem, hogy nehezet emeltem volna, és topokat sem hordok a mínusz 10-ben, ezért tippeltem az állandó ülés+rossz tartás kombóra. Két napig kicsit előre dőlve közlekedtem, és egyes mozdulatoknál elég nagyokat ugrottam (a fájdalomtól), és bevallom, meg is ijedtem kicsit, de végül szerencsére elmúlt. Mozogni is kéne már, úgyhogy mindjárt indulok squasholni.

9. Nem is tudtam, hogy egyes esetekben a macskák is használhatók időjárás-előrejelzésre, de a sajátom most rádöbbentett erre. Egész ősszel és decemberben is hiányoltam, hogy nem zabál két pofára, merthogy a macsekok télre általában felhizlalják magukat. Gondoltam, biztosan csak nekem nem tűnik fel, vagy a mindig megrakott tálkái biztonságában elszunnyadt az ösztöne (ha van ilyen), de aztán csak kiderült, hogy nem érezte a zabálás alapos okát...egészen a múlt hétig. Akkor aztán napokig mindenből duplán kért, és lőn, meg is jöttek a kemény fagyok. Ilyenek ez a cicák, már csak az a kérdés, hogy honnan a szarból tudják, mikor lesz kemény a tél?

10. Hétfőn és kedden nem indult túl jól a napom, mivel az egyik reggel a metró döglött meg, a másik reggel meg az 1-es villamos. Jól fel is kúrtam az agyam ezen, és ez jól megalapozta mindkét napomat. Aztán már előre rettegtem, hogy a hidegek miatt ez egy darabig sztenderd állapot lesz (hol ez robban le, hol az nem indul), de nekem legalábbis nem volt ilyennel több gondom a héten. Maradjon is így a jövőre nézvést is! (Nem fog...)

Írok már egy pár sort, most, hogy lelkileg egy kicsit összeszedtem magam. Nincs semmi extra, nem történt semmi különös, váratlan vagy lesújtó, egyszerűen csak megint besokalltam kicsit, megint padlón éreztem magam az elmúlt napokban-órákban, de azért szépen megint összekaparom magam...ahogy mindig.

Úgy érzem egyszerűen, hogy nem jó irányba megy az életem, de nem tudom, hol a baj. Hobbijaim már nincsenek (nemrég még volt egy erőtlen próbálkozásom, de csak a pénzköltésig jutottam), a munka-házimunka-edzés-pihenés tengelyen túl alig jutok, és mostanában semmihez nincs kedvem. Nincs kitartásom, állandóan álmos vagyok, vagy fáj a fejem vagy a szemem, esetleg ingerültségi roham van rajtam, minden idegesít, képtelen vagyok nyugton megnézni egy filmet anélkül, hogy ne csinálnék közben valamit, stb. Ugyanakkor bármibe belefogok, képtelen vagyok befejezni. Nagy lendülettel nekivágok, aztán szépen lassan kifulladok, és csak nagy sokára, önmagam noszogatása mellett vagyok képes befejezni, heves belső tiltakozással körítve. Egy héttel ezelőtt nekiláttam a konyhát kiganajozni, és néhány óra alatt a feléig jutottam. Akkor három napot voltam otthon, most pedig Pünkösd miatt volt ismét három napom, hogy folytassam az elkezdett melót, de SEMMIT nem csináltam. A szándék megvolt, de amint belefogtam volna, inkább mentem vissza az ágyamba vagy a gép elé. Nekiláttam üzleti tervet is csinálni, a nagyját meg is írtam, és egy komplett napom lett volna, hogy befejezzem, mégsem sikerült másodszorra nekifutni. Hogy fogok így lediplomázni? Nincs kedvem játszani sem, miközben három könyvbe fogtam bele, és bár mindegyikben csak a felénél járok, már azt nézegetem, mi legyen a következő. Szóval ilyen tüneteim vannak, és bár az okot nem tudom, ez az állapot senkinek sem jó, főleg nekem és a páromnak nem (mivel ezt mind neki kell elviselnie, ingerültségi rohamom esetén pedig össze is veszünk).

A lelki lejtőn való csúszásom közben csak a macskám zökkentett ki egy kissé, csütörtök este ugyanis már a lakásba belépve egyértelmű volt, hogy valami baja esett. Nem jött elénk, és a szokásos nyújtózkodóhelyein sem volt fellelhető. Amíg kerestük, viszont hasmenésre és hányásra utaló jeleket találtunk, majd amikor a macsekra is rábukkantunk, egyértelmű volt, hogy valami súlyos baja lehet: teljesen letargikusan gubbasztott, a szólongatásra nem reagált, ha hozzáértünk, fájdalmasan nyávogott, és csak mélyebbre bújt az aktuális helyén. Aztán amikor előjött, pár mozdulat múlva kétségbeesetten nyávogni kezdett, elrohant az alomba, majd rögtön ezután öklendezni is kezdett, és fehér habot hányt. Amikor rosszul van, magát szokta meghánytatni, de most látszott rajta, hogy ez önkéntelen, és annyira görcsösen rándult össze, hogy minden alkalommal lefejelte a padlót is. A szemfogai csak úgy koccantak a kövön. Azt hiszem, a Ricsi és az én arcom is elég döbbentnek és rémültnek tűnt volna annak, aki látja, meg is voltunk ijedve cefetül. Később újabb hányási rohamok jöttek rá, visszautasította a legfinomabb falatokat is, és ha a hasához értünk, fájdalmasan nyávintott. Aztán néha magától is, amitől annyira megijedtem, hogy majdnem elbőgtem magam. Mit lehet ilyenkor tenni? Késő este az állatorvos nem rendel, klinika csak a XVIII. kerületben van, marad az, hogy aggódva fürkészem a netet (amivel csak tovább rontom a helyzetet), és kivárom a reggelt. Kivártam. Még életben volt (bár amikor 5 órakor felébredtem, nem bírtam addig visszaaludni, amíg fel nem kutattam (és utána sem nagyon)), mintha kicsit jobban is lett volna, de mivel a kedvenc jutalomfalatait továbbra is csak rezignáltan nézte, nem volt többé kérdés, hogy irány az állatorvos. Akármennyire rosszul volt, azért még volt ereje összekarmolni, amikor meglátta a szállító dobozt...de nem részletezem. Gyomorgyulladása lett valamitől, kapott szuri-koktélt, vissza is kellett mennünk, és az egész cécó egy vagyonba került. De legalább jobban lett, vagy mondhatni: meggyógyult.

Ez a kiadás egyébként a legrosszabbkor jött (és valószínűleg ez a fő oka ennek a levertségnek is), ugyanis a cég likviditási helyzete ismét elég siralmas lett. Anno egy egész évre vonatkozó pénzügyi tervet készítettem, amit napi szinten követek nyomon, és a szükséges módosításokat is haladéktalanul felvezetem. Ebből kiindulva 2011-et egy kissé labilis, de mégis inkább stabil pénzügyi helyzetű évnek lehetett saccolni, most mégis beütött a krach, annak ellenére, hogy a közelmúltban semmi váratlan változás nem volt. A fluktuáció normális szintű, a kieső cégek helyére jöttek újak (kb. azonos bevételt jelentve), tehát csak széttárom a kezem, és értetlenül nézek. Na jó, persze annyira nem, hiszen magyarázat van több is, de ezek közül a kinnlevőség további növekedése/minimális csökkenése az, ami perpillanat ide juttatott minket. A gond pusztán annyi, hogy ha mindent kifizetünk, nekünk (nekem és a tulajdonostársamnak) nem marad semmi, márpedig 79 ezer forint nem elég a rezsire, bérletre, macskára, plusz két fő étkezésére. Ez van. Remélhetőleg a Szent Iván napi blogtaliig fordul a kocka, és a pénz nem lesz akadálya az elutazásnak, addig meg vajas zsömle ebédre.

A macsekomnak mindig van mit ennie. Én nem vagyok annak a híve, hogy etetési idők legyenek, méricskélni kelljen az adagot, és mindig otthon kelljen lennem, mert különben megzavarodik szegény, ezért száraz tápot és konzerves-nyálkás nyers cuccot is kiteszek neki. Majd ő tudja, hogy mikor, mennyit akar enni, be is osztja szépen (sosem üres a tálja, bármennyi időre is hagyom otthon). Vannak persze azok a kaják, amiknek nem tud ellenállni, és hányásig eszi, de ezekkel igyekszem vigyázni, hogy csak módjával kapjon belőlük.

Tegnap reggel azonban elszámoltam magam, mert úgy emlékeztem, van még egy alutasakos a szekrényben, de nem volt. Ezt persze előre nem tudtam. A meghagyott cafatokat kimostam a nyers kajás fémtányérjából, visszatettem a szokott helyére, aztán a szekrényhez léptem, hogy kivegyem a frisset...de nem volt. A macska persze már be volt gerjedve, és izgatottan, kurrogva követelte az adagot. "Hát most mit adjak neked?" — kérdeztem tőle aggodalmasan és egyben lelkifurdalással (merthogy ilyen még nem fordult elő), aztán eszembe jutott, hogy van otthon ilyen macskafej alakú dobozkában kapható jutalomfalat, amit nagyon szeret. Hogy kiengeszteljem, adtam belőle neki, de hogy ne érezze magát duplán becsapottnak, a fém tányérba tettem, a megszokott száraz tápos helyett.

Nézi, nézi, forgatja a fejét, közelebb lép, megszagolja, nem érti, mi van. Aztán a szagot megismerve felbátorodik, és — mint egy hímes tojást,  — a foga hegyével kiemel egyet a kupacból, óvatosan átemeli a szomszéd tálkába, majd hevesen felzabálja, ahogy szokta. Aztán jöhet a következő, majd a következő, én pedig ettől az aranyos megmozdulástól elérzékenyülve gyorsan átborítottam neki az egészet a megfelelő helyre, hogy ne érezze magát olyan zavarban. Közben meg lélekben majd megzabáltam az okos kis szőrcsimbókot.

Hát igen, itt a bizonyíték, hogy az állatoknak mennyire fontos a megszokás, a rutin. Alvásidő, evésidő mindig ugyanakkor, a megszokott emberek közelsége (a szokatlanok távolsága) jelentős tényező, és ha a megszokás felborul, akkor zaklatottak lesznek. Az enyém erre fogja magát, és a sarkából kifordult világot a foga hegyével teszi helyre, utólag szolgálva meg ezzel a jutalomfalatokat.

Már megint alig látok ki a fejemből, mert sikerült ezen a héten is felhalmozni a kialvatlanságot. Mindig ezt csinálom. A november eleji hosszú hétvégén és az azt követő szabadnapon egészen jól kipihentem magam, de hol van az már...

Múlt hét vasárnap, Gaga után ugye későn értem haza. A fellépés időben elkezdődött, nem kellett 3 órát ácsorogni, mint Madonnánál, és még az utolsó metrókkal haza is értem. Attól persze még fél 12 is elmúlt, de legalább nem az éjszaka kellős közepén kellett buszozgatnom (amitől előzetesen tartottam egy kicsit). Rögtön bevetődés a gép elé, élmények elmesélése a húgomnak, zuhanyzás, ágyazás, és máris háromnegyed egy. Reggel persze ugyanúgy 7-kor kellett kelni, így a hétvégi, viszonylag pihent állapotom máris az enyészeté lett, rögtön hétfőn. Este megint későn feküdtem le, mert mindig későn fekszem le, ezúttal éppen azért, mert a céges honlapon el kellett végeznem az utolsó simításokat, és a szövegek irkálása sokáig tart, pont mint egy tartalmas blogbejegyzés begépelése. Sokkal alaposabban kell azonban fogalmazni, turkálni kell a neten, linkelgetni ide-oda, szóval hosszadalmas és macerás. Kedden ehhez képest csak úgy 30 percre aludtam vissza az ébredés után, viszont az esti kondit követően igencsak elálmosodtam. Ettől függetlenül kénytelen voltam tovább fennmaradni, mert elkészült végre a honlap már vállalható verziója, és azt fel kellett lőni a világhálóra (milyen szó már ez...). Persze a leglényegesebb funkciót nem sikerült működőképessé tennem, viszont jó sokáig babráltam vele, és ismét azon kaptam magam, hogy elmúlt éjfél. A kondi okozta fizikai fáradtság, és három ellopott alvásidő együttes hatására úgy éreztem magam, mint aki nem az ágyában, hanem egy nagy kád törökmézben ébredt, alig bírtam lekászálódni a fekvőhelyemről. De azért a szerdát is végigcsináltam valahogy. Akkor este baráti társaságba mentünk a Ricsivel, és bár előre elterveztem, hogy este 10-kor indulás haza, mégis az utolsó metró lett belőle. A program kb. mint vasárnap, a koncert után. A csütörtök reggelt már nem is tudom hova ragozni, de nap közben mégis helytálltam.

Munka után rohanás Ricsihez, mivel este 2010. legnépszerűbb melegbloggerét fogadtuk audiencián, és bár neki 10-kor mennie kellett, mi még sokáig ébren voltunk utána. Szerintem éjfél elmúlt, amikor zuhanyozni mentem, és egy óra volt, mire kijöttemtünk a kabinból, és utána, ahogy befeküdtem az ágyba, abban a pillanatban el is aludtam. A reggel baromi hamar eljött, és én annyira, de ANNYIRA szerettem volna még aludni. Nem lehetett. Így aztán a mai nap végig úgy éreztem magam, mint aki másnapos (kicsit mondjuk az is lehettem): szájszárazság, égő szemek, bántó fény, non-stop álmosság, ingerültség, hőhullámok és étvágytalanság. Majd ma talán kialszom magam.

Ha egyébként nem volna ilyen zsúfolt az életem, többet aludni akkor sem nagyon tudnék, mert este és reggel számtalan támadás éri a pihenésemet. Későn megyek például fürödni, és a forró vizet szeretem, amivel jól felfűtöm az agyam, így hiába voltam előtte esetleg álmos, az mindjárt kiszökik a szememből. A fürdőszobából kijőve  a macskám már az egyik fotel és az asztal között lapul, arra várva, mikor haladok el mellette, és amikor ezt megteszem, rögtön letámad. Akkor aztán megy a dögönyözés meg a kezem heves csócsálása, majd amikor én meguntam (ő nem nagyon szokta), megint beülök a gép elé, elvégre már nem is vagyok álmos. Eddigre általában már elvégeztem a legfontosabb otthoni teendőimet, így ilyenkor csak flangálok a neten. Valahogy feltűnően gyakran ugranak a monitoromra mindenféle twinkek meg hunkok (nem is értem, ez hogy lehet), amitől tovább nő a vérnyomásom, és ezt a lefekvés előtti utolsó cigi sem nagyon csökkenti vissza, szóval amikor ténylegesen leteszem a fejem a párnámra, nem is érzem magam álmosnak. Ilyenkor hanyatt fekve dőlök le, és úgy is maradok egy ideig, de aztán rájövök, hogy úgy nem jó, és ha mégis éppen így aludnék el, akkor általában még félálomban rosszullét jön rám, ami miatt gyorsan hasra fordulok, jobbra fordítom a fejem, és a jobb lábam általában felhúzom. Mivel az utóbbi években otthon is és a munkahelyemen is egy kicsit balra fordulok ülés közben, és ehhez már nagyon hozzászoktam (talán kicsit meg is csavarodott a gerincem), ez a pozitúra kényelmetlen számomra, ezért mégis inkább balra fordítom a fejem, átölelem a párnámat, és végül így alszom el.

A macskám ilyenkor jön rá, hogy ő most éhes (minden áldott nap), kivonul a konyhába, és egy darabig a száraz kajáját ropogtatja, amitől zeng a lakás. Ha nagyon finomat kap, akkor nem is bírja abbahagyni, mígnem annyit eszik, hogy rögtön ki is hányja az egészet, amire én felébredek, és dühtől vöröslő fejjel elindulok takarítani. Utána persze megint enni kell, mert üres a gyomra, de ilyenkor már tanul az esetből... Másik verzió, hogy jól belakik, és az emésztését zavarja az előző adag, ezért elvonul szarni. Jobb esetben ilyenkor az alom túrásával zajong, rosszabb esetben úgy dönt, hogy az már neki nem fekszik, ezért az alomtálca elé végzi a dolgát, és a sikertelen elásási kísérlettel csap zajt. Erre megint kipattanok az ágyból, összeszedem a menekülni próbáló macskát, a művéhez közel nyomom a pofáját, kap pár tockost, aztán jöhet a lapátolás/feltörlés. Éjjel egykor. Szerencsés esetben sem alul, sem felül nem távozik semmi, és nyugodtan aludhatok....

...egészen addig, amíg mondjuk arra nem ébredek, hogy nem érzem valamelyik (vagy mindkét) kezem. Életem első 25 évében sosem aludtam hanyatt fekve, most viszont állandóan azon kapom magam, hogy a karjaimmal a fejem mögött ébredek, és ilyenkor a kettő közül valamelyik rendszerint elzsibbad. Olyan rossz, amikor már mozdítani sem bírom, és a másik kezemmel kell megfogni és magam mellé tenni. Jéghideg, és olyan, mintha egy idegen ember tagját tapogatnám. Brrr. Aztán olyan is van, hogy a lábam zsibbad el, mert a hideg idő érkeztével a macskám a paplanomon alszik, jellemzően valamely alsó régiómon. Örülök neki, mert ritkán fejezi ki a ragaszkodását (kizárólag akkor, amikor úgy gondolja, hogy nem bukik le), és minden ilyen különleges pillanatot megbecsülök, de ő minimum 5 kiló, ami a lábszáramra helyeződve nem segíti a vérkeringésem. Másrészt ha valaki alszik mellettem vagy legalábbis a környékemen, akkor minden mozdulatom előtt felriadok (gondolom, hogy ne pofozzam le véletlenül), és ez a macskám közelsége esetén is így van. Vagy azért ébredek föl, hogy óvatosan húzhassam ki alóla a lábam, vagy ha már kihúztam és fázik, akkor óvatosan csúsztatom vissza a paplan alá, nehogy oldalba rúgjam szegénykémet.

Reggel aztán mindenki mindent elkövet, hogy ne aludhassak nyugodtan. Desi például 6:55-re van felhúzva, ha esik, ha fúj. Ilyenkor felkel, és mivel éjszaka rájár a kajájára, (mint nagyanyám a tortára), az reggelre számára rémisztően kevésre fogy, márpedig egy ilyen tűrhetetlen állapotot gyorsan meg kell szüntetni, ergo szőnyegtépéssel, arcba szagolással, mancsozással vagy bármivel, de fel kell ébreszteni a gazdit. Hát persze ettől még marhára nem kap kaját, de a kitűzött célt félig elérte. Ha felébredtem, akkor már lehet izgalmas dolgokat csinálni, záros határidőn belül úgyis megérkezik a reggeli. Lehet például olyat, hogy felül a tévé tetejére, és a szemközti ház tetején pihengető galambokat stíröli zaklatott nyeffegéssel. Nagyon szeretné őket beharapni, és az izgatottságát azzal vezeti le, hogy az ablak és a tévé között lógó függönyt markolgatja az egyik mellső mancsával. Erre persze megint felébredek, leordítom (Fejezd be!), aztán visszaalszom, de pontban 7 órakor megszólal a telefonom, ami az ágy lábánál levő íróasztalomon hever. Ehhez fel kell ülnöm, az ágy végébe másznom, felmarkolnom a telefont, felpattintanom a tetejét, és megnyomnom azt az egyetlen gombot, ami végleg leállítja az ébresztési mechanizmust. Előfordul, hogy azt sem tudom, hol vagyok (és kicsoda), így mellényúlok, és másik gombbal hallgattatom el. A büntetésem ilyenkor az 5 perc múlva bekövetkező újabb ébresztés. Azt lehetne gondolni, hogy ezek után már nem tudok visszaaludni, pedig dehogynem. Ilyenkor tudok csak igazán! A telefonom magam mellé hajítom az ágyra, és már alszom is tovább. Mit nekem ébresztés! A legtutibb álmok és a legpihentetőbb alvás ekkor jut osztályrészemül, de aztán a kötelességtudat és a lelkiismeret spontán felzaklat. Kezdődhet a nap.

Szerdán és csütörtökön, amikor a húgomnak már 8-ra be kell érnie a suliba, a fentieken túl még arra is felébredek, amikor ő elmegy, és bezárja maga mögött az ajtót. Eleinte mindent végigkövettem (reggelizés, fogmosás, öltözés, stb.) de most már csak a távozására ébredek. Nem állítom, hogy a nappalokkal szemben az éjszakák legalább nyugodtak és/vagy unalmasak...

(A történet kerekségének érdekében megjegyezném, hogy az addig önmagát produkáló és zajongó macsek miután bereggelizett, odakucorodik szépen az ágy sarkára, maga alá húzza a lábait, és egy kompakt kis szőrhalomként nekilát aludni. Engem már kizaklatott az ágyból, jól lakott, tehát bőven van mit kipihennie. Kis szenyó, de azért imádom.)

A körülmények összejátszása miatt kénytelen vagyok a tábori beszámoló befejező része elé megint beszúrni valamit, méghozzá ezt a rövidke írást — jobb híján. Mivel kiesett egy hét a munkámból, a nemzeti ünnep meg a határidőt skalpolja meg kissé, nincs időm blogot írni a munkaidőben. Ha meg már hazamentem, az életemet kell élnem (sok teendővel). Hangsúlyozom, hogy nem az új blog indulása tehet a bejegyzések apránkénti ritkulásáról, mert az alig vesz el egy kis időt, egyszerűen csak így jön össze. Blogot sem olvastam péntek óta, pedig Iguazunál is van egy bejegyzés, amire még kimerítő választ szeretnék írni (a belepillantáskor elolvasott 2-3 mondat is litániákra ösztönöz), szóval a Két világ közt extra ott lesz olvasható — mivel éppen arról a rendezvényről írt, amiről én már 3 bejegyzést is szerkesztettem (csak hogy tiszta legyen mindenkinek). De no para, legkésőbb jövő hétre mindent bepótolok, írással, olvasással együtt. Addig viszont néhány rövid bekezdésben a jelenlegi életemről:

Munka: mint írtam, van. Nem sok, csak kevés rá az idő. A főnököm persze azt hangoztatja, hogy mi most le vagyunk terhelve, de ez csak azért van így, mert túl sok hajdan elmaradt dolgot kell mások után pótolnunk, túl sok visszamenőleges könyvelést kell elkészítenünk, túl sok szart kell javítanunk, és túl sok végelszámolást kell végigvinnünk (ez utóbbi a legszarabb és legtragikusabb). Külön öröm, hogy a jelenleg kisgyerekkel otthon levő ex-kolléganőnk (aki mellesleg a főnököm barátnéja, és ez itt a lényeg) vissza szeretne térni, ami alaposan felborítaná a jelenleg kialakult struktúrákat. Akár irodavezetőnek jönne vissza, akár könyvelőnek, akár titkárnőnek, valaki munkája mindenképpen feleslegessé válna (mivel ezek mindegyike el van éppen látva), és ebből az következik, hogya kirúgástól való félelem nyalássá/taposássá fog lényegülni. Ó, beh szép jövőnek nézünk elébe.

Iskola: talán meglepő, hogy már most ilyenről írok, hiszen még hol van a következő félév, de az előkészületek alatt máris szembesültem pár említésre méltó dologgal. Például azzal, hogy a tandíjat megdobták vagy 20%-kal (pedig elvileg nem is ÁFÁ-s), lehet kitermelni, fasza. Ezúttal azért igyekszem még időben eljuttatni az iskola számlájára, bár a többi várható kiadásommal együtt ez ismét bűvészkedést jelent majd. Nem érdekel, de akkor is veszek magamnak pár rongyot, mivel vétek lenne nem kihasználni a szezonvégi leértékeléseket és a csődök okozta végkiárusításokat (és ez most felnőtt emberhez nem feltétlenül méltó kijelentés volt a részemről).

A másik, hogy utánajárás nélkül is megoldódni látszik az elkummantott tárgyaim kérdése, azaz ha szólok, simán meghirdetik péládul azt a tárgyat, amiből végül nem volt lelkierőm dolgozatot készíteni. Csak éppen szólni kell, ami megint növeli a tennivalóim listáját, ahogy az is, hogy hamarosan konzulenst kell választani a szakdolgozatomhoz. A választható témák listája már fent van az intézményi honlapon (tanarankénti bontásban), csak éppen — nyilván — egyik sem fedi az általam elképzelteket. Bár például politikai szociológiából van egykét fasza, rendszerváltozással kapcsolatos téma (amikhez viszont tartalomelemzéseket kellene csinálnom, szóval a módszertani rész nagyon behatárolt lenne, és baromi munkás is), én azért maradnék a homoszexuálisok 'népvándorlását' taglaló diplomamunkánál. Egyelőre ennek sincs akadálya, mivel településszociológia tanárnőm is 'hirdetett' "a hallgatóval történő egyéni megbeszélés alapján" című szakdolgozati témát, és ez a témakör éppen hozzá tartozik. Sőt, még ő maga mondta, hogy a legszerencsésebb olyan feladatot vállalni, ami úgymond nem rutin, vagyis a bizottság talán érdekesnek is találja. Hát ez olyan lesz. Csak éppen ez a tanárnő volt, aki miatt fél évet csúszott két gyakorlatom (és így a többi 5 is), mert baszott reagálni egy megkeresésemre — közben pedig kicsúsztunk a határidőből, — így már előre tartok a kapcsolatfelvételtől. 

Macska: csak mellesleg említem meg, hogy letörte az egyik felső szemfogát. Majd' a fele hiányzik, és jó csorba lett. Hogy mikor csinálta, — egyáltalán hol csinálta? — azt nem tudom, de nem úgy néz ki, mint akit marhára meghatna a dolog. Tudja valaki esetleg, hogy visszanő-e? Jó, nem rágcsáló, de hátha...

Pénzügy: mint írtam vár rám egy nagyobb tétel, az esedékes tandíj kifizetése. Aztán októberben megint nagyobb összegű adót kell fizetnem, amire már most nem árt gondolni, év végén meg meg kéne bulizni, hogy előre kiállítsak egy nagyobb összegű számlát, ami után így csak 25% EVÁ-t fizetnék a soha nem látott mértékű adócsökkentés során 30%-ra emelt helyett. Így viszont nemigen lesz karácsonyozás...de ez még a jövő zenéje. Mivel a Vízművek azzal fenyegetőzik, hogy szerződést bont, ha nem cseréltetem le a vízóráimat hitelesekre, ezt is kénytelen leszek megfinanszírozni. Más kérdés, hogy a vízóra azért kell, hogy a szolgáltató megállapíthassa, mennyit kell az ügyfeleinek fizetni, de akkor azt miért az utóbbiaknak kell állandóan cserélgetni? Na és persze ott vannak a fogaim, és ha azt akarom, hogy ott is maradjanak, akkor azokra is egy csomó pénzt kell majd költenem. Meg aztán rágnék már a bal oldalon is, mielőtt még állkapocs-deformációt szerzek magamnak... Kezelés, röntgen, korona (korona?) meg ki tudja még, mi minden.

Jó, nem panaszkodomm mert úgy néz ki, ezekre még telleni fog, bár ha hozzáveszem, hogy a pénzügyminisztériumi regisztráció, majd a kötelező továbbképzés, aztán meg a német nyelvtanfolyam is egy halom extra kiadást fog jelenteni...

Meglássuk, mi lesz. Egyelőre nemzeti ünnep, négy napos hétvége, rendőrattak a Hősök terén, Madonna-koncert, plusz ami adódik, aztán majd visszatérünk ezekre.

Nem mintha tegnap óta bármennyit törlesztettem volna a felhalmozódott fáradtságból (sőt, igazából még növeltem is), és nem mintha munkaügyileg sokkal előrébb lennék (kb. mintha egy jéghegyből lefaragtam volna egy dupla whiskey-hez való darabot), de ennek ellenére belevágok a hétvégéről szóló beszámoló megírásába, aztán jutok, amíg jutok. Ha nem felejtettem azóta sokat, akkor hosszú lesz, tessék rá felkészülni!

A pünkösdi hosszú hétvége meghozta a kedvem egy újabb hasonlóhoz, ezért péntekre szabadságot vettem ki magamnak. Nemcsak azért, mert a munka terén egy kicsit úgyis fellélegezhettem, hanem azért is, mert segítséget ígértem a kerületi FIDESZ-nek, de addig nem nagyon tettem keresztbe egy szalmaszálat sem. Ezért aztán azzal biztattam őket, hogy "majd pénteken úgyis...". A Cüstös-Cube páros is jönni tervezett, ezért a lakás nagy mértékű kiganajozását is elhatároztam magamban, és Desiré ismétlő oltását is el kellett intézni. Pihenésről tehát szó sem lehetett.

A megelőző napokban (főleg csütörtök este) elég sok fontos dolgot igyekeztem kivitelezni otthon, aztán hogy ezek mik is voltak, arra már nem emlékszem. A lényeg, hogy péntekre már egy embernek is rövid idő alatt elvégezhető mennyiségű munka maradt hátra, amit magam is megcsináltam volna, ha nem tör rám kora délután valami elemi erejű álmosság. De hát már akkor hosszú nap volt mögöttem. Mivel az állatorvos a munkahelyemtől úgy 50 méterre található, megígértem odabent, hogy oltás után beszaladok megmutatni az én kis tigrisemet, ezzel viszont arra kényszerítettem magam, hogy a délelőtti rendelést célozzam meg. Nem lehetett tehát sokáig aludni, az oda-vissza út pedig fizikailag és idegileg is kimerítő volt.

A szállító boxba való begyömöszölés egy pankrációval ért fel. A cicám életében még nem sokat tartózkodott ebben a műanyag dobozban, de az biztos, hogy az összes alkalomra élénken emlékszik. Nem csoda, ha már a doboz megpillantásakor igyekezett elsomfordálni a helyszínről, ami persze engem nem tartott vissza attól, hogy felnyaláboljam, és megpróbáljam egy könnyed mozdulattal az alkalmatosságba tessékelni. Ő viszont ezt nagyon nem akarta, olyannyira nem, hogy nyomban megduplázta a lábai számát, vagy legalábbis megoldotta, hogy esélyem se legyen mind a négyet lefogni. Ha a mellső mancsait gyűjtöttem csokorba, akkor a hátsókkal rúgta el magát, fordítva meg engem karmolt össze. A pankráció két menetesre sikeredett, amiből a macsekom kettőt meg is nyert (pontozással is nyert volna, mivel az arcom ugyan csak egy gyenge karmolást kapott, az ujjaim egyike viszont csúnyán vérzett), majd bemenekült az ágy alá, ahol már nem érhettem el. Más módszerhez kellett tehát folyamodni. Mentő ötletként jutott eszembe, hogy talán a jutalomfalatok egyike a segítségemre lehet. Elő is vettem a dobozkát, majd jól megrázogattam, és láss csodát, Desiré máris előjött az ágy alól. Néhány szemet beraktam neki a dobozba, de ennyire azért ő sem hülye, szóval egy újabb szemet tettem a padlóra, a dobozhoz közel. Ez még mindig nem volt hatásos, kellett tehát egy harmadik is, egy kicsivel még távolabb. Na, ez — meg rengeteg könyörgés, figyelemfelkeltés és türelem — megtette a hatását: a macsek közel jött, bekapta a falatot, és...

...beszaladt vele a szobába, a boxtól tisztes távolságba. Ezen csak röhögni tudtam, és csodálni az eszéért, de közelebb sajnos nem kerültem a célhoz. Egy rágás, egy nyelés, és máris vonzani kezdte az újabb falatka, amit hasonló módszerrel kaparintott meg, ezután viszont már csak a boxban maradt a finomságból. Kis kérlelés, kis fenyegetőzés, hogy ha nem jön, majd én megeszem, aztán csak elcsábult, és belépett a dobozba. Zsupsz, be a hátsó lábakat, rá az ajtót, és irány az utca.

A város zaja szegénykémet most is kikészítette, és az sem tett jót, hogy az 1-es villamos vonalán valami üzemzavar történt, ezért tök sokáig nem jött egy szerelvény sem. Jött viszont szirénázó autó, zajos motor, féket csikorgató faszkalap, de út közben egyéb ijesztő effektek is elhangzottak, például légkalapács zaja. Még a fele útnál sem tartottunk, szegény cicám már úgy reszketett a félelemtől, mint a kocsonya, nekem meg majd' megszakadt a szívem a kérlelő nyávogásától. Na, az orvosnál jött aztán az igazi tortúra. Idegen szagok, idegen emberek, ráncigálás, miegyéb. Ahogy otthon alig tudtam betuszkolni a dobozába, itt olyan nehezen sikerült csak kirángatni onnan. Amikor kint volt, akkor meg — feltételezhetően — egy baromi rossz ízű féreghajtó pasztát nyomtak a szájába, majd mielőtt visszamenekülhetett volna a fedezékébe, még egy fájdalmas szurit is kapott a hátába.

És akkor ezzel még messze nem véget a tortúra, mivel egy pár hete megfigyeltem a pofáján egy kis szőrhiányt. Olyan mintha kirugdosta volna, de a közepén apró pontocskák piroslottak, majd a hiány terjeszkedni is kezdett. A piros pontokat vércseppecskéknek gondoltam, de azért izgatni kezdett a dolog, mivel ha kirugdosta, azt is a viszketés miatt tette, azt pedig nyilván okozza valami. Szóltam tehát a dokinak (nem annak, amelyik éppen — egy nem tudom milyen — állat beleiben turkált egy elválasztó fal mögött, hanem a másiknak), hogy nézze már meg, ehhez viszont ismét ki kellett ráncigálnom a cicámat a szállító boxból. Újabb szuri, újabb menekülés, aztán kaptunk egy kenőcsöt, amit azóta minden alkalommal külön elfoglaltság lenyalogatni.

Az orvosok erőszeretettel fenyegetnek azzal, hogy ha a cica nem kap 586 oltást, akkor el fog pusztulni, és még a gazdit (engem) is súlyosan megbetegítheti, ezért mindig vérvizsgálatot javasolnak, meg— az eredménytől függően — két újabb oltást. Fel is ajánlották, hogy a vérvételt akár meg is ejthetnénk, de mivel ez a cica konkrét lefogásával járt volna, mindenképpen szerettem volna a dolgot megúszni. Annyit szenvedett már így is. A cél érdekében pénzügyekre tereltem a szót, így miután bejelentették, hogy most 11700 Ft-nál tartunk, könnyedén menthettem ki magunkat azzal, hogy akkor azt a további 8900 Ft-ot ezúttal inkább megúsznám. Ezt erősködés nélkül tudomásul vették, így végre elszabadulhattunk.

Egy kis kitérő volt már csak hátra, a munkahelyi látogatás. 3 perc alatt besétáltam, aztán a — sikongató kolléganőimnek — ismét elő kellett vennem a cicát, aki ezúttal is ellenkezett. Igaz, itt már eléggé feladta a dolgot, és amikor kivettem őt a boxból, mint egy összegömbölyödött tatu, farkát maga alá húzva, ernyedten hagyta, hogy a vállamra fektessem. Úgy sajnáltam szegényt. Itt 5 percet tartózkodtunk, aztán jöhetett az út másik fele. Tömött járművek, zaj és lökdösődés, de végül egy örökkévalóságnak tűnő óra után hazaértünk. A karjaim már majd' leszakadtak a cipeléstől, leizzadtam, és tiszta ideg voltam, a cica helyett is. 

Otthon Desiré kiszökkent a boxból, bemenekült az ágy alá, és szinte elő sem jött egész nap. Nagyon megharagudott a világra, és az igazat megvallva máig nem jött rendbe a lelke, mert túlságosan visszafogott. Pusztítani persze pusztít, de most még annyira sem lehet vele játszani, mint eddig. Ha valamin megsértődik, rögtön bebújik az ágy alá, és elő sem jön onnan.

És akkor még sehol sem tartott a nap, pedig már du. 1 elmúlt...

folyt. köv. 

...az órám, amit karácsonyra kaptam anyáméktól. Vagy tavaly vagy előtte — már nem emlékszem —, de ha tavaly, az gáz, mert a gyári elemek azért tovább szoktak tartani, mint néhány hónap. Rutin esemény, nem is okoz nagy tragédiát, és anyagilag sem megterhelő az elemcsere, de ilyenkor döbbenek csak rá, mennyire rabja vagyok az időnek.

Ahányszor csak rápillantok a bal karomra (ami pedig igen gyakori), 9:45-öt látok, és csak egy mikroszekundummal később ocsúdok, hogy "Ja, persze...megállt". Most már ott tartok, hogy szitkozódom is miatta, mert tényleg baromi idegesítő egy nap vagy százszor pofára esni. Hihetetlen, hogy az órára pillantás olyan szinten beépült a tudatomba, hogy már fel sem tűnik, csak amikor valamilyen anomália keletkezik.

Ránézek hajnalban, amikor még olyan szinten kómás vagyok, hogy a videó kijelzőjéig úgysem látnék el, majd visszaalszom. Ránézek ébresztés előtt 5 perccel, és megállapítom, hogy 5 perc múlva ébreszteni fog a telefonom, aztán ránézek ébresztés után 30 perccel, és megállapítom, hogy elaludtam. Ez rendszeres. Aztán készülődés közben szinte 3 percenként rápillantok, nem mintha különösebben idegesíteném magam amiatt, hogy a munkahelyre 40-50 perccel később érek be, minden áldott nap. Ránézek a metróba érve, a metróról leszállva, a Thököly úthoz érve az 1-es villamoson, majd miután leszálltam a 7-esről. Munka közben számtalanszor megnézem, mennyi az idő, majd munka után, kondiba menet (esetleg hazafelé) megint valahányszor. Ha a késős párom késik, akkor ismét 2-3 percenként tekintem meg, hogy kiszámoljam, mekkora büntetés jár ezért, este pedig még sokszor, bár ilyenkor már a videó órája van a pillantásaim kereszttüzében.

Az idő rabja vagyok, hiszen a sok dolgomat mind össze kell szervezni, mindenhova időben kell érni, és mostanában a teendőimet is úgy alakítom, hogy tudatosan szánok X percet erre, aztán X percet arra. Igazából viszont ez inkább pótcselekvés nálam. Ha éppen nem az idő hajt, akkor a ráérő másodperceimben nézek az órára, és sokszor — vélhetőleg — fel sem fogom, amit láttam, mert csak 2 pillanat múlva ocsúdok, hogy "De hülye vagyok, hát az előbb már néztem". 

Úgyhogy most el vagyok veszve egy kicsit, amíg nem találok egy órást, ahol két pillanat alatt visszatéríthetek mindent a régi kerékvágásba. Addig viszont olyan, mintha zokniban fürödnék vagy mintha kovászos uborkával enném a lekváros kenyeret, szóval nem elviselhetetlen, de azért elég szar. És akkor csak reménykedhetek, hogy valóban az elem merült le benne, és nem az a pár csepp eső végzett vele, ami tegnap reggel, munkába menet ért.

...a forgalom a Hungária körút és Thököly út sarkán, mert sárgán villogtak a jelzőlámpák. Ez ma reggel történt, és csak akkor vettem észre, amikor már neheztelni kezdtem a villamosra, hogy olyan sokáig áll egy helyben. A buszok, villamosok és kamionok jól lezárták az utakat minden irányban, de igazából nem ők voltak a hibásak, hanem a személyautók. Mindenki araszolgatott, helyezkedni próbált, dudált és szentségelt, és még az sem volt előbbre való, hogy a tömegközlekedési járműveket előre engedjék. 4-5 perc alatt azért sikerült beérni a megállóba, és mire felszálltam egy arra járó, kósza hetesre, már meg is javították a lámpákat, mehetett minden a régi kerékvágásba. Az egészben az az érdekes, hogy amíg pár perccel korábban tökéletes káosz uralkodott a kereszteződésben, addig pár perccel később minden úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna, és ez elgondolkodtatott a kommentekben nemrég felhozott törvény-kérdésben.

Semmi sem bizonyítja jobban, mekkora szükségünk van törvényekre, szabályokra és egyszerű igazodási pontokra is, mint ez az eset. Szabályozás nélkül káosz (és csak kis híja volt, hogy nem történt koccanás, ami után aztán meghalt volna a fél város), szabályozással többé-kevésbé rend. Ha pedig a törvénytisztelet is nagyobb volna, még a jelzőlámpa meghibásodása esetén sem állna elő ekkora zavar, hiszen akkor kisebb valószínűséggel jutna eszébe valakinek, hogy most aztán mehet nyugodtan, majd a többiek alkalmazkodnak hozzá. Persze, mert NEKI sürgős dolga van, következéskép NEKI több joga van áthaladni azon a kereszteződésen, mint mondjuk a buszon ülő több tucat embernek. Az ilyet mindig csak elkezdeni kell...én viszont most nem kezdem el a téma boncolgatását, mert akkor végtelen lesz ez a bejegyzés.

...bennem az ütő, amikor ébredés után pár perccel arra ocsúdtam, hogy a macska fél testtel az ablakon kívül van, és a külső párkányon ácsorog. Vagyis annak a szúnyoghálónak a túloldalán dzsalt, ami este még többé-kevésbé alkalmas volt a macska visszatartására, reggelre viszont elvesztette ebbéli funkcióját. Na vajon kinek a szorgos munkája tette ezt lehetővé egyetlen éjszaka alatt? Szóval az ágyból kipattanva, torkomban dobogó szívvel nyaláboltam fel a pusztító ördögöt, és ébrenlétem első perceit a szúnyogháló foltozgatásával töltöttem. Csak amíg nem lesz némi időm, hogy ablakmosással egybekötve cseréljem ki az egészet egy új és szebb darabra, ami remélhetőleg majd stabilabban ellenáll a fehér-cirmos katasztrófának (nem is említettem, hogy két napja leverte a szekrény tetejéről az egyik kristályváza örökség-izémet, ami egyrészt eltört, másrészt a lábamon landolt, nem kis fájdalmat okozva ezzel. Pörög az a kárszámláló...).

...a munka, amíg ezt a bejegyzést írtam. De most folytatom.

Talán még nem szólok későn, hogy a mégsem-szexpláza Lurdy Házban macskakiállítás van a hétvégén.

700 Ft a belépő, egy régebbi macskás újság egyik labdás mellékletű számát adják mellé, és 10-18 óráig tart nyitva. Lehet venni például virágot, kecskebogyó jellegű édességeket, csúcsszuper porszívófejet, egyéb hülyeségeket, meg persze macskafelszereléseket és -kajákat is. A hirdetés és a hangosbemondó szerint is a helyszínen ingyenesen lehet tanácsadást kérni egy állatorvostól, akit ugyan én nem láttam, de biztosan civilben volt. Mondjuk nem is kerestem, mert nem azért mentem.

A kiállítást természetesen úgy kell érteni, hogy versenyt tartanak, és amelyik macsekokat éppen nem a zsűri fogdossa, azokat meg lehet tekinteni, amint a ketreceikben hevernek. A Rolcsival azt találgattuk, hogyan lehetnek ezek ilyen nyugodtak. Mind csak döglik, hever, egymáson fekszik vagy az almában (alomjában) hasal. Állítólag nincsenek benyugtatózva, szóval 150 fajtársuk közelsége ellenére is teljesen önkéntesen nem csinálnak semmit. Tömeg egyébként volt rendesen, de azért kis türelemmel mindegyik macskához hozzáférni, lehet beszélgetni a gazdikkal (akik jellemzően tenyésztők), és külön kérésre esetleg még simogatni is tudunk, ha a gazdi megengedi. 

Házimacskából csak úgy 5 van (de abból az egyik díjnyertes), szóval nem nagyon volt hasonlítási alapja a mi kis Desinknek, viszont sok más fajtából láthattunk jó pár példányt. Például a Maine coon-ok mérete engem lenyűgözött, ugyanis hatalmasak, ráadásul hosszú a szőrük. A perzsa macsekok sosem jöttek be, mert boxerpofájuk van, a sziámik kék szeme viszont gyönyörű, csak ne volna olyan keskeny a pofájuk. A skót lógófülűnek nem tetszett a füle, mert olyan, mintha csonkolva lenne, a brit rövid szőrű meg dagadéknak tűnik. Utóbbiból az ezüst-szürke-fekete csíkos viszont gyönyörű. Na és persze a sphynx. Hát ez olyan egy undorító szörnyszülött, hogy az valami okádék. Rolcsinak persze baromira tetszett, mint minden, ami szőrtelen (khm, a szőrtelem tengerimalacokra gondoltam), még meg is simogatott egyet, de engem kényszerrel sem lehetne rávenni, hogy hozzáérjek. Más fajok képviselőiből is van bőven, felsorolni is hosszadalmas lenne, de akármilyenek is, mind aranyos. A legjobb az lenne, ha ezek mind szabadon lennének, én meg ott hemperegnék közöttük...Csak ezzel az volna a baj, hogy az egér-, nyúl- és tengerimalacárusok árukészlete hamar elfogyna.

Igazából mondjuk nem is macskákat nézni mentem, hanem mert a múltkor a Duna Pláza egyik kereskedésében láttam egy többszintes plüssel bevont macskabútort, és abban reménykedtem itt is árulnak majd olyat. Volt is, és annak ellenére, hogy minden iszonyú drága, ezt olcsóbban megkaptam, mintha a Plázában vettem volna. Csak 13850 Ft volt, és sokkal tutibb, mint amaz. Hazacipelni ugyan nem volt könnyű, de összerakni semeddig nem tartott, ráadásul még a lakás egyetlen olyan pontján is tökéletesen elfér, ahova még tehető egyáltalán bármi is.

Csak az a baj, hogy az eltelt közel egy napban Desiré kb. 3 percet tartózkodott rajta, azaz kb. tizedannyit, mint a bútor hatalmas dobozában.

Remélem, nem volt ez is pénzkidobás...

UPDATE: a napi macskabútoron való tartózkodást 3 percről jelentősen sikerült feltornázni: 5 perc a végeredmény.

Mielőtt folytatnám az ominózus nap-páros eseményeinek boncolgatását, egy kis kitérőt szeretnék tenni. (Így is annyi minden sikkad el, mert egyszerűen nincs időm mindent megírni.)

Amióta újra egy kisállat tulajdonosa lettem, a 15 éve kibontakozásra alkalmat nem találó állatszeretetem újra előtörhetett. Hajdan volt egy kutyám, akit nagyon szerettem, de aztán a sors úgy hozta, hogy elszakadtunk egymástól. Most van egy cicám, akit még jobban szeretek, mint hajdan a kutyámat. Sőt, nemcsak őt, hanem minden állatot, legyen az házi- vagy kóbor. Ezt a szeretetet ők is érzik rajtam, ezért nagy fokú bizalommal közelednek hozzám. Egy barátom macskája például a gazdáinak sem engedi megfogni magát, hozzám mégis odajön, és dorombolással nyugtázza a simogatásomat.

Szóval amióta cicatulajdonos vagyok, az utcán mászkáló macsekokra is szeretettel és aggódással nézek. Például a munkahelyem közelében van egy pinceablak, ahonnan gyakran kukucskált ki egy-egy kiscica pofája, és néha az utca közepén is láttam az alom mindhárom tagját, meg az anyjukat is. Persze ezek félnek tőlem, avagy csak féltek, mivel először az egyik kicsi maradozott el, aztán a másik is, mostanra pedig már csak az újra vemhes mamát látom. Itthon pedig a sarki ház pinceablakából bámult rám egy sárgászöld, ijedt szempár. Később a gazdáját is láttam, aki hol egy parkoló autó alá menekült, hol visszahátrált a pincébe, hol pedig az anyja mellett nyalogatta magát. Kis, cuki, fekete macsek, egy alig pár hetes csöppség. Néha megfordult a fejemben, hogy viszek neki(k) egy kis kaját, de más ezt már megtette helyettem, mindig volt az ablak mellett két kis tálka, egyikben víz, másikban táp. Megmaradt nekem a látás öröme. 

A napokban egy reggel, amikor dolgozni indultam, bánatosan láttam, ahogy a kis fekete cicus teste kiterülve hever az út szélén. Lehetetlen szögben feküdt, élettelen szeme az égboltot kémlelte, fejétől vörös vérpatak indult a padka felé. Elütötték. Alig élt néhány hetet, még a világot felfedezni sem volt ideje, és egy autó máris végzett vele. Egy apró kis érző, gondolkodó lény élete így ért véget. Senki sem gondol rá, talán már az anyja sem hiányolja. Én is csak ennyit szentelhettem neki, de ez a bejegyzés csakis miatta keletkezett. A KFT egyik dalának alábbi refrénje ezek után talán blaszfémnek tűnhet, de aki ismeri a számot, tudja, hogy pontosan arról szól, amiről most írtam.

Macska az úton már túl van a dolgon, és nélküle száll az idő.

Macska az úton; a földről a foltot is elmossa majd az eső.

...már nincsnek meg. Természetesen ezúttal sem a meleg körökben közismert 'művészlény'-ről van szó, hanem a macskámról, aki megérett az igazi nagy macskává válásra.

Péntek este szegényke még semmit sem sejthetett. Igaz, hogy addig már számtalanszor közöltem vele, mi vár rá, de nyilván nem értette, maximum a fejét forgatta a hírek hallatán. Az utolsó munkanapom után viszont elmentem az állatorvoshoz, és megkérdeztem, mikor vihetnénk a macsekot. Megállapodtunk, hogy szombaton fél 11-re várnak minket. Az orvos azt is a lelkemre kötötte, hogy este 10 után már sem ennie, sem innia nem szabad. A kondi után hazatérve jól belakattam a cicát, aztán 10 után egy kicsivel eldugtam előle a tányérjait, és a csapokat is jól elzártam, hogy inni se tudjon. Már előre sajnáltam, mert tudtam, hogy éjjelente többször is kijár egy kis tápot rágcsálni, és elképzeltem, hogy a reggel felé közeledve egyre kétségbeesettebben keresi majd a kaját, nem értve, mi van. Ezt sajnos már elalvás előtt megtapasztaltam, mivel már akkor keresni kezdte a tápot.

Bosszúból aztán éjjel 1-ig nem is hagyott alaludni, hajnal 5-kor pedig már ébresztett. Az együttérzésem akkor egy kicsit alábbhagyott, kócos fejjel és tébolyodott elmétől hajtottan kapartam ki az ágyam alól, és zártam ki az előszobába. Amikor ténylegesen felkeltem, szegény minden mozdulatomra a konyhába nyargalt, majd nyávogva követelte rajtam a kajáját. Sejtetem, hogy aznap még a szívem megszakad miatta, mivel tudtam, hogy a beavatkozás után még újabb fél napig nem ehet. Amikor látta, hogy a nyávogás nem jön be, módszert változtatott, és ezúttal a dorombolós-hízelgős stílust vette elő. Ez sem működött, cserébe viszont felkaptam, összehajtogattam, és begyömöszöltem a szállítódobozába.

Az út első felét nagyon jól viselte, elvégre amikor az ajtót kinyitom, ő az első, aki kirohan rajta. Úgyis mindig világot akar látni, hát most megkapta. Az utcán szokás szerint a figyelem középpontjába kerültünk (nem adoniszi szépségem miatt), egy anyuka meg is válaszolta kisfia kérdését, és megállapította, hogy nyilván kozmetikushoz viszem a cicát. De megválaszoltam volna neki, de inkább csak szó nélkül megelőztem őket. A mascka idegei a Hungária körút-Thököly út sarkán mondták fel a szolgálatot, amikor valamilyen hetes buszra vártunk. Olyan, ami nekünk is jó lett volna csak vagy negyed óra múltán jött, addig viszont irdatlan csörömpöléssel ment el egy tucat platós teherautó, hangos ajtósziszegéssel néhány nemhetes busz, meg motorosok és egyebek. Cicám ekkor már kétségbeesetten bűjt a törölközője alá, nyávogott és remegett, mint a kocsonya. Utána következtek az én idegeim, mivel bár pontosan a megbeszélt időben érkeztünk a helyszínre, a párom 10 percet késett, a telefont meg nem vette föl. Szóval veszekedve gyalogoltunk el az állatorvosig, amit csak az ajtón belépve hagytuk abba. Ekkor leadtuk a cicát, beírták a számítógépbe még néhány adatát, aláírtam egy papírt, hogy tudomásul vettem a kockázatokat, aztán kaptunk 20 percnyi kimenőt. Addig felszaladtunk az irodába beszélgetni egy kicsit.

20 perc után visszamentünk a cicáért, aki akkor már édesen durmolt, herétlenül. Előre szóltak, hogy a szemei nyitva lesznek, ezért ettől nem ijedtünk meg, de azért hevesen lestük, lélegzik-e. Viszonylag gyorsan hazaértünk, de aztán el kellett szaladnunk vásárolni. Szerettem volna felvenni az ébredés utáni első perceit, de erről lemaradtunk, mert mire hazaértünk, már ébren volt. Komikusan szédelgett, és a pofáján jól látszott, milyen hihetetlenül álmos. Valószínűleg csak annyit érzékelt, hogy valami nincs rendben, de egyébként szinte semmit nem csinált. Ha éppen nem aludt, a heréi helyét nyalogatta, aztán már durmolt is tovább. Vérzett is szegénynek, de nem volt vészes a sebe. Mielőtt a blogtalira elindultam volna, már inni is kapott, de ennie csak fél 10 után volt szabad, ezért úgy döntöttem, hogy majd csak akkor kap kaját, ha hazajöttem. Eredetileg ezt korábbra terveztem, mint amikorra sikerült, de így sem történt semmi, mert Desiré 24 órányi koplalás után is csak szagolgatta a kajáját. Nyugodtan feküdtem hát le (és az elfogyasztott bormennyiségtől egy kissé becsípve is). Éjjel többször ébredtem föl arra, hogy valahol rajtam alszik. Ezt nagyon szeretem.

Reggel aztán jól megpakoltam a tálkáját, cicám pedig éhes tigrisként vette rá magát a kajára. Szerintem nem is rágott, hanem csak nyelt, és miután az ünnepi Darlingból belakott, még egy kis száraztápot is elrágcsált. A műtétje mintha meg sem történt volna, maximum egy kicsit többet nyalogatja magát odale'. Neki ehhez nincs szüksége partnerre. Viszont ha azt gondoltam volna, hogy egy darabig nyugton lesz, akkor nagyot tévedtem. Ez a macsek még mindig ugyanolyan rossz, mint az ördög, látnátok csak, hogy néz ki a kézfejem. Egy merő karmolás.

Szóval a spriccelgetésektől meg az utódoktól már nem kell tartani (utóbbitól egyébként sem kellett), és talán az ajtó előtt ülve nyávogás mértéke is csökken egy kicsit. Desiré igazi felnőtt lett.