magam bejegyzései

Az idei év egyik nagy terve, hogy rendbe tetetem végre a fogaimat, még mielőtt nekilátnék nyelvet tanulni és jogsit szerezni.

Az ok ezúttal sem esztétikai, sokkal inkább egészségügyi, az orvosom ugyanis tavaly június óta nem látott, és akkor is még jó pár kezelni való fog volt a listán. Egyszerűen nem volt pénzem, nemhogy a fogaimra, másra sem. Azok pedig az eltelt idő alatt tovább romlottak, úgy három hónapja pedig arra lettem figyelmes, hogy a bal alsó 7-essel valami nem oké. Érzékeny volt a rágásra, és egyszer az evés után azt vettem észre, hogy valami mintha kitüremkedne közüle. Megnéztem tükörben, és akkor láttam, hogy valami (vagy a fogam vagy a tömés) eltört benne. Innentől kezdve nem rágtam azon az oldalon, és minden hónapban számolgattam a kis pénzem, hátha meg tudom csináltatni. Nem tudtam, közben azonban a jobb oldalon is problémás lett az evés, úgyhogy most már nagyon időszerű volt a dokihoz való látogatás. Pénzem is van rá, bár szívesebben költeném valami másra.

No, szerdán végre elmentem hozzá, és bemondtam neki az adut: BA7. Mondtam, hogy ha elégnek látja az újratömést, akkor azt kérem, de ha attól tart, hogy a kevés foganyag utána sérülékeny marad, akkor jöjjön az inlay. Erről tudni kell, hogy több, mint tömés, de kevesebb, mint korona, azaz nem kell hozzá lecsiszolni a fogat, viszont nemcsak a belsejét tömi ki, de a fog felszínét is takarja, így nyugodta(bba)n lehet rajta keményebb dolgokat rágni.

Először azonban meg kellett nézni, mi a probléma. A tömés tört el, amit egy csipesszel egyszerűen kiemelt a számból, és mint kiderült, ez azért fordulhatott elő, mert alatta tovább szuvasodott (na ezért ne menjen senki olcsó fogorvoshoz...), és a nyomást alátámasztás nélkül már nem bírta. Megkaptam az érzéstelenítést, majd elküldött röntgenre (tehát kb. 5 méterrel odébb), hogy lássa, milyen közel van az ideg. Kb. ekkor kezdtem el szorongani. Nem félek a fogorvostól, de a legutóbbi gyökérkezelés alkalmával az ájulás tört rám, és azóta már nem vagyok olyan magabiztos. Jött a fúrás — én közben végig a kezeimet szorítottam egymással, — de aztán megnyugodhattam, mivel sikerült a gyökércsatorna átlyukasztása nélkül végezni. Aztán már nem tudtam, mi történik, de a doki végül elmagyarázta, és egy kis papíron le is rajzolta nekem. Mivel a szuvasodás srévizavé haladt a fogamban, a régi tömések és a szuvas rész eltávolítása után lejtős lett a kezelt rész, ami nem is volna baj, viszont az alacsonyabban fekvő oldal az ínyvonal alá került, ami ráadásul (a romlás miatt) be is vérzett. Ezért — és a további kezelési lépések előkészítése okán — egyrészt kétoldalt egy-egy támaszt épített be, a fog alját pedig kitöltötte egy speciális anyaggal. Erre jött az ideiglenes tömés.

Jövő szerdán speciális furatok kialakítása és lenyomatvétel lesz a program, két hét múlva pedig beragasztja az inlayt, addigra ugyanis meggyógyul az ínyem. Mindez 55000 Ft-ba fáj nekem, de legalább tudok majd rendesen enni, egyelőre a bal oldalon, ahol eddig nem tudtam. Aztán jöhet a következő fog, vélhetően hasonló metódust követve. Ez a bal felső 4-es, ami szintén tömött, és aminek a pereme tört le. Csak egy kis darab, de vajon mi lappanghat ott, ami majd csak a kezelés során derül ki. Aztán újabb és újabb kezelések jönnek, míg végre eljutunk a két gyökérkezelt foghoz, amik már tényleg esztétikai (és persze megelőző) beavatkozások lesznek. Ezek a legdrágábbak, de ha idáig eljutunk, akkor már elégedett leszek, mert az azt fogja jelenteni, hogy futotta rájuk.

De ezekről majd akkor mesélek.

1. Kezdjük megint blogos témával, sőt rögtön kettővel is. Egyrészt régen volt olyan hét, hogy 3 bejegyzést is írtam, másrészt büszkén jelentem, hogy Captain tekintetében is bepótoltam a lemaradást. Olyan vagyok a blog terén, mint aki teljesen összeomlik, és csak hosszú idő alatt, lassú felépüléssel tudja rehabilitálni magát. De azért haladok.

2. A zöm már tudja, de azért itt is rögzítem, hogy a szakdolgozatomra a konzulens is és az opponens is jelest adott. A konzulensem szemmel láthatóan nem olvasta el a végső verziót, és csak emlékezetből dolgozva, pár (szinte olvashatatlan) szóval tudta le az értékelést, az opponensem viszont nyilvánvalóan elolvasta, mert a megfogalmazott kritika abszolút stimmel. Pontosan tudtam, főleg az időhiány miatt hol érheti majd vád a megfogalmazottakat, az opponens pedig meg is találta ezeket a pontokat. A megfogalmazása viszont kifejezetten kedves, amolyan nagypapás hangvételű, ami jó érzéssel ás bizakodással tölt el.

3. A csütörtöki államvizsgával kapcsolatban: beletörődtem, hogy rosszul emlékeztem a kifogásolt vizsgatárgyra, és inkább úgy döntöttem, hogy kész, passz, megtanulom a másik tárgyat. Fogok itt vitatkozni...

4. Tegnap 11 órát dolgoztam, amivel megdöntöttem a korábbi rekordjaimat is. A sztahanovizmusom oka főleg az volt, hogy az esti program fél 9-kor kezdődött, két saroknyira a munkahelyemtől, meg aztán amikor kiürül az iroda, mindig újult erővel vetem bele magam a munkába. Ilyenkor haladok a legjobban, a csendben és nyugalomban. Igaz, 6 után már nemigen láttam a monitort, csak a program ismerete, a rutin és a klaviatúra magabiztos használata vitt előre. Mondhatni vakon könyveltem.

5. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy fél órára azért kiszaladtam, mert idejét láttam már a fodrász meglátogatásának. A frizurám egyszerű, ezért gyorsan megvan, ráadásul most kimondottan jól is sikerült: fiatalos, mégsem extravagáns (az extravagancia és a pozícióm egymást egyre inkább kizárja), ráadásul a kopaszodásom is diszkréten leplezi.

6. Éjjel viszont baromi szarul aludtam. Későn feküdtünk le (hajnali 3 körül), én pedig valami miatt nagyon felületesen aludtam, és közben sokat és hosszan álmodtam. Nem csoda, hogy reggel úgy ébredtem, mint az ázott szar, és a várnyomásom is mintha magas lett volna.

7. Az izgatottságom oka valószínűleg nem az államvizsga (szerintem nincs okom azon izgulni, de csütörtökön biztosan a torkomban dobog majd a szívem), hanem az a 8-céges pali, aki árajánlatot kért. Ha minket választana, az nagyon nagyot dobna a cégen, mert sok gondot megoldana. Januárban felvehetnénk egy új, teljes munkaidős alkalmazottat, akire rápakolhatnánk ezeket a vállalkozásokat, plusz még vagy ugyanennyi vagy kicsit több másikat is, ami engem is, a társamat is jelentősen tehermentesítene, és végre lenne időm menedzserkedni. Továbbá elkezdhetnék végre főnökként viselkedni, átköltözhetnék egy külön szobába, ahol viszonylagos nyugalomban dolgozhatnék, és még a bevételből is maradna fejlesztésre, magáncélra. Mivel viszont ilyen sok múlik a dolgon, tutira nem fog bejönni, ez az életemben eddig mindig így volt.

8. A mai program (a délutáni alvásbepótláson túl) a településszociológia volt. Slum, szuburbia, gettó, alulintegrált zónák, szukcesszió, filtráció, szegregáció, invázió, urbanizáció, relatív dekoncentráció, humánökológia, szektorelmélet, koncentrikus körök elmélete, meg a többi. Ezek baromi szarul hangozhatnak így, de a településszociológia az egyik legkézzelfoghatóbb szakszociológia, szóval nem nehéz, és még érdekes is.

9. Valamiért egész nap fáztam a lakásban, pedig szerintem nincs (nem volt) hidegebb, mint az utóbbi napokban. A tippem az okokra, hogy kimerültem, és megint elhanyagoltam az evést, mint oly sokszor, mert amikor végre betápláltam az arcomba három szelet pizzát, mindjárt elkezdhettem kitakarózni. Ja, a tanulás okán ugye nem akartam nekilátni főzni.

10. Ha már pizza, a kedvencem a 4-sajtos, az is a Speedy-től (Netpincéren rendelve). Olcsó, nagy és baromi finom, bár tőlük még nem rendeltem szar pizzát. Ráadásul mindegyikhez választhatsz négyféle alapból, ami általában a sajtos szokott lenni, viszont ebben az esetben az egy kicsit hülyén venné ki magát, szóval a paradicsomos alapot választottam inkább. A kéksajtos részek a kedvenceim benne, mivel én a penészes sajtokat is szeretem. Nem volt ez mindig így, mivel a márványsajthoz (és társaihoz) bizony fel kell nőni, ez viszont egy pár éve már megtörtént nálam.

1. Régen nem volt, hogy két egymást követő napon bejegyzés lett volna, úgyhogy most megtöröm ezt a csúnya, spontán hagyományt. Vissza kéne rázódni a bloggerkedésbe, ne mindig csak a munka legyen.

2. Amióta bejött ez a téli, sötét időszak, képtelen vagyok reggelente felkelni. A telefonom minden reggel 7:05-kor megszólal, le is nyomom (és napról napra egyre kevésbé fogom ezt fel), majd visszaalszom, mintha semmi dolgom se lenne. Aztán felébredek vagy magamtól, vagy a macskám nyávogására. Ricsire ilyenkor nem számíthatok, mivel ő immúnis a telefonom ébresztőjére. Kelés után meg néha még rosszul is vagyok, annyira megvisel, hogy el kell hagynom az ágyamat. Bezzeg hétvégén...

3. Teljesen természetes, hogy amikor a legfontosabb teendőim lennének a 2. munkahelyemen, az ottani program éppen akkor omlik össze, és még természetesebb, hogy ráadásul abban a századmásodpercben, amikor ez a legnagyobb károkozással jár. Nem is tudtam ma befejezni a (fontos) teendőimet, mert még egy újraindítás sem segített (szokott pedig), az informatikus pedig csak holnap érkezik. Ha időmilliomos lennék, leszarnám, de manapság időnyomorult vagyok.

4. Tegnap még nem tudtam, hogy mit, mikor, mármint ami az államvizsgát érinti, ma viszont megnéztem, és összeomlottam. Egyrészt a vizsga 15-én lesz, du. 1 és 4 között, másrészt nem az a tárgy szerepel a vizsgatárgyaim között, ami eddig volt (és amiből készültem), hanem egy másik, amiből még anyagom sincs a készüléshez. Amint ezt megláttam, pillanatokon belül összeomlottam, elkezdett hevesen verni a szívem, és a koncentrációm, mint olyan megszűnt létezni. Hogy mi lesz ebből, nem tudom...

5. Persze azért gyorsan megeresztettem egy telefont, de azzal csak a kezdő lépésekhez kaptam segítséget, és csak még több kérdés merült fel bennem. Ez mind tovább mélyítette a pánikot, ügyintézni meg nem tudtam tovább, lévén az egyetemen du. 3-ig van csak erre lehetőség. Az egyik kérdés például, hogy ez a helyzet miként fordulhatott elő és miért éppen velem? A szakdolgozatom címe és témája nem változott, tehát akkor miért változott a vizsgatárgy pusztán attól, hogy nem az eredetileg tervezett időszakban államvizsgázom, hanem egy pár félévvel később? Azért igyekszem lenyugodni, égtem én már nagyobbakat annál, ami most rám vár.

6. Jelentkezett ma egy pali, aki 8 céget hozna hozzánk könyvelni, és árajánlatot kér. Küldött egy táblázatot is, amiben a cégek átlagos számlaforgalmát tüntette fel, viszont bérszámfejtésre és az éves árbevételre való hivatkozás egyiknél sem szerepel. Jó lenne megcsípni ő(ke)t, csak a visszakérdezést nehogy szerencsétlenkedésnek fogja fel... Ja, és egy 9., leendő cég leendő tulajdonosa is keresett ma, azt a munkát is jó lenne magunkénak tudni.

7. A sokcéges pasi egyébként ajánlás útján jutott hozzánk. Azt mondták neki, hogy megbízható iroda vagyunk, ami igaz is, lévén éppen most zárult le egy nagyon komoly (sajnos éppen megszűnt) vállalkozás teljes körű ellenőrzése, a kezdetekig visszamenőleg, és semmilyen hibát nem állapítottak meg. Pedig lett volna miben, hiszen a cégnek bazi vaskos anyaga volt. Hasznosak az ilyenek.

8. Azt mondják, reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Hát én ennek éppen az ellenkezőjét művelem, ami nyilván nem egészséges. Mostanában reggelizni semmi időm, ebédre eszem egy fél adag valamit, a vacsorát viszont nem bírom abbahagyni: valami, aztán joghurt, aztán gyümölcs, aztán csoki, megint gyümölcs, és így tovább, amíg bírom. Ma például odáig fajultam, hogy negyed kettőkor ettem csak meg az első falatot.

9. Délután valami nagyon durva álmosság tört rám. Egy percenként ásítottam olyan hatalmasakat, hogy attól féltem, begörcsöl a nyelvem vagy az állkapcsom. Szerencsére megúsztam, de legalább megtapasztaltam, mi a következménye az álmosság+hajtás+idegesség+pánik kombónak.

10. Ma senki se fizetett, csak mi 'szórtuk' a pénzt. Ja...fizetésre, kajajegyre (szintén fizetés), meg bérleti díjra. Mégis elkiabáltam volna tegnap? Na jó, ne halmozzuk a pánikot! Bőven vannak potenciális tartalékaink, csak jó lenne, ha nem a szerencsén, hanem az elhatározáson múlna a felhasználásuk.

...pontosan ugyanolyan a világ, mint két nappal előtte volt. Talán a születésnapomon magán volt pár nem mindennapos momentum, de az mind csak az évforduló miatt lehetett. Ez így van már több mint 10 éve, és előtte is csak én gondoltam, hogy más lesz valami, aztán még a 18. sem hozott semmi újat (leszámítva, hogy legálisan ihattam, izgalom nélkül vehettem cigit a boltokban és elmehettem választani).

Az élet fontos eseményei nem a születésnapokhoz kötődnek, de még csak nem is a kerek évfordulókhoz. Azok jönnek maguktól, pofátlanul, a legkommerszebb időpontokban, ha várjuk őket, ha nem, aztán jobban emlékszünk rájuk (életünk végéig), mint bármelyik kerek vagy nevezetes születésnapunkra. Én például 2000. február 16-án vonultam be katonának és ugyanezen év október 31-én szereltem le, 2001. április 1-én kezdtem el dolgozni ebben az irodában, 2000. december 30-án költöztem el otthonról, 2006. április 26-án lettem teljesen független és 2009. március 23-án jöttem össze a jelenlegi párommal. Pff...sehol egy szaros születésnap, se közel, se távol. Igaz, utóbbi egy évben történt a 30. születésnapommal, ennek még sincs semmi jelentősége.

Az életem tehát változatlan, sőt, amióta blogolok, a párkapcsolati eseményeken kívül a nagy jelentőségű dolgok teljesen ugyanabban a mederben folynak: ugyanott dolgozom (igaz, már enyém a cég (ezt azért ne bagatellizáljuk!)), ugyanott lakom, ugyanúgy semmi pénzem, ugyanúgy diplomátlan vagyok, stb. Ami változott, az leginkább az én világ- és — főleg — énlátásom, mint tudjuk, a 30. életévem betöltése óta. Akkor eltört bennem valami, és hiába erőlködtem az eltelt két évben, nem tudtam visszaszerezni a fiatalság érzését. Kapaszkodom, próbálkozom, de az a csúnya hármas mindent tönkre tesz. Az elmúlt években egyre növekedett bennem a stressz és az elkeseredettség. Akárhányszor szeptember 6. közelített, egyre ingerültebben viselkedtem, és egyre nagyobb fájdalommal vettem tudomásul, hogy az első 27 évem tökéletesen pocsékba ment, mindegyik esztendő a maga okán. Hát persze, igazából nyilván megvolt azoknak az éveknek a haszna (azért lettem ilyen és nem másmilyen), de mikor az osztálytársaim, barátaim, később fiatal kollégáim bulizni jártak, kipróbálták az életet, megtanultak ismerkedni, udvarolni, ÉLNI, amíg szabad nekik, addig én egy tinédzser/huszonéves testébe zárt öregemberként vegetáltam. Ebben pedig két szörnyű dolog van:
1. Erről nem a világ tehet, hanem csakis én magam. Miért nem álltam a sarkamra? Szar ezt beismerni.
2. Amíg nem töltöttem be a 30-at, még el tudtam magammal hitetni, hogy semmi nincs veszve, hiszen "fiatal vagyok, előttem az élet, messze még a 30". Aztán ugye ez eltörött, mert az a 3 év nem bizonyult elegendőnek 10-12 elpocsékolt másik bepótlásához.

De nincs értelme rögtön a fürdőszobába rohanni, és csúnyán összevérezni mindent, mert az idén — valami furcsa okból kifolyólag — valahogy mégis sokkal jobban viselem az öregedés tudatát. Talán azért, mert az utóbbi egy évem fantasztikusan jó volt, és a jövőben sem látszik csökkenni a élményteli programok mennyisége, talán azért, mert olyan sok teendőm van, olyan fáradt vagyok és olyan sok dologgal foglalkozik az agyam, hogy a fiatalságom temetésére már nincs energiám, vagy talán azért, mert már rég nem a kerek 30. miatt rettegek (ami elmúlt), hanem a közelgő 35. sőt, a gyilkos 40. miatt. Nem tudom megmondani, melyik esélyesebb a három közül, talán pont egyenlő az arányuk, de mindegy is, mert a lényeg, hogy pszichésen kicsit jobban vagyok.

Az utóbbi egy év valóban tényleg nagyon kurva jó volt. Oké, voltak anyagilag nehéz időszakok, de a pénz le van szarva, mert nem az a lényeg. Az csak picit befolyásolja az élet minőségét. A legnagyobb nyomorban élők is megtalálják a maguk örömét, pénz nélkül is, tehát valójában nem azon múlik. Barátságban, nevetésben, élményben, közös programokban pedig nem szenvedtem hiányt, és ez a lényeg. Hálás vagyok mindenkinek (+ a sorsnak), aki mindezt lehetővé tette számomra, és mindannak, aki még ezek után is keresi a társaságomat — ami ezek szerint mégsem annyira rossz, mint amilyennek én gondolom/érzem.

Aztán tényleg elég álmos és fáradt vagyok, és tényleg nagyon sokfelé szakad a koncentrációm. Mindent halogatok, napolok, semmihez nincs kedvem és energiám. Csak a szexuális célú ingerlés lehel belém erőt, egyébként kornyadozom. Őszintén szólva 5 napja nem mosogattam el otthon, a felsöprés/felmosás-portörlés szintén jó ideje elmaradt, a vasalódeszka két hete vár arra, hogy elpakoljam (miután mindent kivasaltam, azonban mire ez megtörténne, újabb adag vasalni való keletkezik), de nem is sorolom. Nincs időm és szellemi energiám a korommal foglalkozni.

Harmadrészt pedig a 35. születésnap réme egyre nagyobb árnyékot vet a lelkemre. Ha 30-nál még nem is, 35-nél tényleg megszűnik a melegélet (persze nem, de én mégis ezt érzem): olyankor már töredékére zsugorodik a potenciális szexpartnerek és élettársak köre (nem mintha ilyen dolgok jelenleg aktuálisak lennének, de hát sose lehet tudni, mit hoz a jövő), a szórakozóhelyeken elhúzott szájjal súgnak össze a nyunyók, hogy "mit akar már itt ez a papa?", már nem lehet tinédzserként öltözni, mert nevetségessé válok, már semmi közös téma nem lesz az akkori fiatalokkal, stb. stb. Világvége, de azt leszámítva a legrosszabb benne, hogy az már nem 'harmincas', hanem 'szinte-negyvenes', az meg kisvártatva majdnem ötvenes, ahol minden nap ajándék, főleg annak, aki már most 14-16 évet végigdohányzott. Jaj, hol tartok...

És akkor most kiírok egy játékot annak megállapítására, hogy ez a bejegyzés végül is pozitív vagy negatív hangvételű-e inkább, mert már én sem tudom eldönteni...

Inkább taposom tovább a harmincharmadikat, úgyis már csak 363 napom van hátra belőle.

Hát eltűntem kissé mostanában, vitathatatlan. Haldoklik a blog? Meglehet, mivel már nem érzem azt a késztetést, hogy írni KELL, bár az utcán járva-kelve és az életemet élve még mindig ott van bennem lépten-nyomon, hogy "hú, ezt meg kéne írni". Kéne, de aztán elsikkad. Elsikkad, mert sok a munka, és most (április-május) nem engedhetem meg magamnak, hogy akár csak fél órát is elvesztegessek. Zárás van kérem, meg negyedéves ÁFA, meg a hivatalok zaklatása, ügyfelek okítása, ügyhátralék meg minden finomság. Aztán edzés, vásárlás, vacsora, fürdés, ájulás. Nem fér bele. Hétvégén meg általában nehezen veszem rá magam a blogolásra, de most itt vagyok.

Szóval volt két hét, amiben egyáltalán nem írtam. Egyik sem volt túl extra, de azért történt pár dolog, amit érdemes lett volna már akkor megírni. Az egyik ilyen az első tömésem az új fogorvosnál. Hát kérem, én továbbra is le vagyok nyűgözve. Kezdjük ott, hogy ugye gumikesztyű, szájtakaró, plexi szemüveg, de ez alap. Az érzéstelenítés előtti érzéstelenítés nem az a szar, keserű Lidocain, hanem valami piros, erdei gyümölcs ízű kenőcs volt, amit a dokibácsi egy fülpiszkáló-szerű izével kent a számba, az injekciót pedig nem belém baszta, hanem meglehetős óvatossággal adta be. Az előző fogorvosom is jobb volt, mint az azt megelőzőek, de nála azért előfordult, hogy amikor az ínyembe szúrta a tűt, és jól megnyomta a fecskendőt, a szemébe spriccelt az érzéstelenítő a feszültségtől. Ez nem. Ez óvatosan beszúrta, aztán vagy egy percig bíbelődött, én meg nem tudtam, hogy azért tart a dolog olyan sokáig, mert lassan adagolta a cuccot. Nem is éreztem semmit. Öt perc után pedig végképp, így a fúrás alatt is teljesen indokolatlan volt az 1000-es pulzusszám. (Egyébként megfigyeltétek, hogy az utóbbi időben, amikor a hírekben valami bírósági téma van, nem azt mondják, hogy indoklás, hanem hogy indokolás? Erre nemrég szoktak rá.) Aztán a fúrás végeztével kaptam egy kék gumilepedőt a számba, amire még nem volt példa. Egy fém kerettel rögzítette a fogam köré, a kilógó lebernyegeket meg egy keretre tekerte fel, így a végén úgy nézhettem ki, mint amikor a filmben a predator leveszi a maszkját, és a csápjaival menőzik. Azt mondta, ez azért kell, hogy a nyál ne folyjon a kezelt területre, a mindenféle izék meg ne kerüljenek a szám többi részébe. A tömés olyan sokáig tartott, hogy a nyáltermelésem teljesen leállt, de mint utólag kiderült, azért telt ez olyan sok időbe, mert a bölcsességfogam egy nagyon pofás kis felépítményt kapott. Mint tudjuk, a leghátsó fogakat nagyon nehéz tisztán tartani, mivel ott már nemigen lehet a fogkefével ügyeskedni, ezért az állkapocs felőli részen mindig marad egy kis plakk. Ezért is mennek mindig tönkre. Én viszont egy olyan tömést kaptam, ami jóval a fogamon túl nyúlik, egészen az ínyem alá, így ha nem sikerül annyira tutin megtisztítani, na bumm, egye a betont a sok baci. Volt még egy kis polírozás, csiszolás, aztán kész is. 12 ezer forint volt, de megérte, mert ez egy igazán alapos és minőségi munka volt. (Az érzéstelenítő még 4 órán keresztül hatott, aztán egyszerre múlt el, nem apránként).

Más. Jó hír, hogy néhány renitens tartozónk kifizette a tartozását vagy annak jelentős részét, igaz a pénzzel nem kezdhetünk sokat, mert elmegy adóra, de legalább az összes kinnlevőségünk visszacsökkent 4,5 millióra. A legnagyobb összeggel tartozóval meg megállapodtunk, hogy a tartozását havi részletekben törleszti (bár még nem kezdte el), így az évet jelentős többlettel zárhatjuk, talán. A törött lábú vezető könyvelőnk meg felépült, így egy kicsit tehermentesítve lehetünk a legdurvább időszakban. A stílusával viszont kis híján elüldözte egy ügyfelünket, így újra erősen elgondolkodtam a fluktuáció jelenleg kimutathatatlan mértékének jelentős megnövelésén. Mivel én is utálom, ha a boltban a szocializmusból itt maradt nénik pofákat vágnak, ha a vásárló kicsit odébb teszi a futószalagon a veknit, mint ahova azt ő szeretné, főnökként elvárható tőlem, hogy én is a megfelelő stílust követeljem meg a beosztottaimtól.

Végül ami az egyik legjobb dolog volt az elmúlt időszakban, az az, hogy amikor megnéztem a Neptunban, hogy megkaptam-e már a jegyeket a fél évvel korábban és az egy hónappal korábban beadott házikra, akkor azt találtam, hogy a még be nem adottakra is megkaptam, azaz a tanárnéni megkegyelmezett nekem, és elengedte az utolsó két gyakorlat kötelezettségeit. Vagy csak figyelmetlen volt, vagy nem tudom, de nem is érdekel, a lényeg, hogy akkora bazi nagy szikla esett le a mellkasomról, hogy még. Én nem szólok, hogy hadd izzadjak már mégis 10 órányit a szabadidőmből. Ti se szóljatok :)

Legutóbb valamikor 2009. novemberében voltam fogorvosnál. Akkor kis híján elájultam, és sem emiatt nem mentem, sem azért, mert nem volt okom rá. Azóta viszont keletkezett ok, ugyanis a frissen gyökérkezelt fogamból úgy egy év után letört egy jókora darab. Mivel az íny felett történt mindez, és mivel a fog egyébként egészen tűrhető állapotban maradt, nem igyekeztem újra az orvosnál kikötni, de azért elkezdtem mondogatni, hogy menni kéne már.

Úgy egy hónapja el is szántam magam végre, és felhívtam a fogorvosomat, aki közölte, hogy befejezte a praktizálást, és minden jót kíván nekem. Meglepődtem, de kénytelen voltam erre elkérni annak a rendelőnek a számát, ahova két kollégám is jár. Az egyik vitte a másikat, most pedig engem is beajánlott, mivel nagyon elégedett a munkájukkal. A hely a Kosztolányi Dezső térnél van, a Bocskai úton, és kívülről ugyan nem túl megnyerő az épület, de amikor a múlt héten először beléptem oda, rögtön tudtam, hogy jó helyre kerültem: van recepció, külön titkárnő, a szájban turkáló emberek pedig szájvédővel és gumikesztyűben dolgoznak. Nagy előrelépés ez nekem. Több fogorvos is praktizál ott, én pedig egy fiatal, jóképű férfihez kerültem. Kezet nyújtott, bemutatkozott, és első nekifutásra feltérképezte mind a 32 fogamat. Az asszisztensének sorra elmondta, melyik milyen állapotban van, én pedig a sok secunder caries hallatán csak nagyokat nyeltem. Aztán elmondta, az idegen kifejezések mit jelentenek, készített 3 röntgen felvételt, és azokon is elmutogatta, mi látható. Sajnos mindkét gyökérkezelt fogam rosszul lett betömve, de csak az egyik működik időzített bombaként, a másik egész jó állapotban van. Sőt, mondhatjuk azt is, hogy az előzetes érzésemhez képest sokkal jobb állapotok uralkodnak a számban, mint azt gondoltam. A doki megígérte, hogy készít egy kezelési tervet, ahol feltünteti, melyik fogammal mit kellene kezdeni, és az mennyibe kerülne, aztán kaptam egy időpontot egy mindenek előtti fogkő leszedésre. Ez állítólag ahhoz kell, hogy a későbbi kezelések minősége nagyságrendekkel jobb legyen, mint fogkővel lenne.

Tegnap jött el a kövezés ideje, ami alig 20 percig tartott, és szinte semmi kellemetlenséggel nem járt. Az eddigi orvos egy ilyen vájkálós fémizét használt, amivel sokszor felsértette az ínyemet (sűrű elnézések közepette), és az egész baromi kellemetlen volt. Ez viszont egy ultrahangos eszközzel kezelte végig az összes fogamat, és bár itt-ott feszített egy kicsit, teljesen elviselhető volt az egész. Érdekes volt, amikor a hátsó fogaknál járva a fülem is beleremegett, meg az is, amikor a gerincoszlopomban éreztem a rezgést, de mégsem féltem csúnya dolgoktól. Mondjuk a fogorvosnál eddig sem féltem, de a legutóbbi, ájulás közeli helyzet óta érzem magamban, hogy változott a helyzet. Amikor ezzel készen volt, egy szivacsfejű cuccal és valami krémmel végigpolírozta az egészet, és már készen is voltam. Nem emlékszem, mikor éreztem ennyire sima felületűnek a fogaimat, de bírom az érzést. 15000 volt, ami kissé drága, de ha ennek java részét betudom a fájdalommentességnek, akkor már nem is olyan sok.

Aztán megkaptam a kezelési tervet is, meg egy új időpontot, két hét múlvára. Akkor majd eldönthetem, mi lesz a következő lépés. Hááát...na ne köntörfalazzunk, kb. 600 ezer forint a vége. Persze vannak olcsóbb alternatívák, és abszolút rám van bízva, mikor melyiket szeretném megcsináltatni, de ez bizony nem kevés pénz. A két gyökérkezelt fogam darabonként több, mint 100 ezer forint, igaz, olyanok is vannak ebben, mint "üvegszálas felépítés" vagy "ózonos kezelés", szóval egy rugóra jár az agyunk: nem húzunk, hanem mentünk. A tömés helyett kérhetek ún. betét nevű dolgot, ami állítólag több mint tömés, de kevesebb mint korona, viszont 3x annyiba kerül (50 ezer forint). Megfontolandó.

Az még érdekes volt, amikor elkezdtem nézegetni a tervet, de elsőre fel sem tűnt, hogy a fogak sorszámozása fogsor-hely alapon megy, azaz pl. a bal felső metszőfog a 11-es. Annyira csak az árakat és a módokat bámultam, hogy csak később esett le, hogy 48-as fogam nincs is. Mi vagyok én, cápa? - gondoltam elsőre, aztán megértettem a mechanizmust.

Na, szóval megint gondoskodott a sors arról, hogy legyen hova költenem a pénzem...

Ma van a születésnapom, a harmincegyedik. Öregszem. Hullik a hajam, fogynak a fogaim (nem darabra, anyagra), őszülök, lassan megjelennek az első ráncaim, és egyre többet kell azért küzdenem, hogy a hasam  — ha már lejjebb nem is megy, legalább — ne növekedjen.

Ez most úgy hangzott, mintha arról beszélnék, hogy 60 vagyok, ezért fordítsuk meg: még mindig milyen fiatalos vagyok, a minap is iskolásnak nézett egy ügyfél. Egy csomó hajam van még, pedig mennyi ismerősöm kopaszabb már, hiába fiatalabb nálam, és annak ellenére, hogy 15 évesen már a fogsorom fele tömött volt, még mindig megvan minden fogam. Sportolok, izmosodok, egyre férfiasabb vagyok, és ha egy kicsit több időt szentelnék a testemnek, simán kockás hasam is lehetne. Na jó, ha sokkal több időt szentelnék neki. De a lényeg ugyanaz. Ha viszont a Ricsi és köztem történne valami, ami után már semmi nem vagy nem úgy történne, akkor igencsak lecsökkennének az esélyeim a pártalálásra. Már nem mondhatnám ugyanis, hogy beleférek a "18-30-ig" kategóriába, márpedig az a bűvös harminc...az már nagyon kizárja harmincegyet. Esélyem lenne bőven, de szebb már nem leszek, akinél meg a 30 után már nincs élet, az nem lenne kíváncsi a belső értékeimre sem. (Majd marad az izmosmellkasos és faszos képek adta lehetőségek széles(?) tárháza...).

A fenti két bekezdés tartalma közül ma mégis az elsőt érzem magaménak, mert hétfő van, mert ma fogékony vagyok mások gondjára-bajára is, az meg visszahat az én lelkemre is, és mert a mai első ajándékom a biztos rossz tudata volt, azaz kiderült, hogy ugrott a biznisz, ami után minden más lett volna. Máskor is emlegettem már, hogy kifogyott a sors által számomra tartogatott keret, de ebben most megint erősödtem egy kicsit, plusz elromlott a viszonylag tűrhető, születésnapi hangulatom is. Még pár ilyen, még pár elszalasztott lehetőség, amiért talán csak egy kicsit jobban kellett volna nyújtózkodnom, és hátha megtanulom végre, hogy nem feltétlenül kell megtennem, amit nem akarok, viszont ha valamit akarok, azért még akkor is érdemes tenni, ha mellesleg ezzel együtt áldozatokat is kell hoznom. Vagy nem tanulom meg, és a hátralevő életemet is úgy élem le, hogy mindig megelégedek azzal, ami adatott, és sosem kaparok magamnak különbet.

Pedig az is lehet, hogy már kevesebb van hátra, mint amennyi eddig eltelt, akkor pedig érdemes volna minőséget produkálni, minden napra. Nem az ifjúkori emlékekbe kéne kapaszkodni, az elmúlt idők élményeiből táplálkozni, hanem újakat teremteni. Nem 20 évesnek képzelni magam, és megpróbálni bepótolni, ami szerintem akkor kimaradt, hanem elfogadni, hogy már harmincasas vagyok, és megpróbálni ehhez képest létezni. Nem rejtőzködni kéne a továbbiakban is, hanem odabaszni mindenkinek, hogy ez van gyerekek, akinek nem tetszik, az kiszelektálhatja magát az életemből, és eleve elég volt már abból is, hogy mindig azt lessem, ki mit fog valamihez szólni, kinek mi hogyan fog esni. Olyan, lehetőségekkel teli munkám van, amit sokan csak álmodhatnak maguknak, van saját lakásom, egy csomó barátom, párom, és némi pluszinfo rólam ezek egyikét sem veheti el már tőlem. Sokat már nem kockáztatok.

Jól hangzik, nem? Viszont mindaz, amit most írok, nem mérvadó. Az utóbbi években ilyenkor mindig rám tör valami születésnapi lelki mélypont vagy elő-depresszió, és vagy lehúzom magam, vagy tiszavirág életű elhatározásokra szánom el magam. Aztán alszom párat, és minden megy a régiben. Nem lépek, nem teszem oda magam még egy kicsit, nem emelem fel a telefont, nem a magam érdekét tartom szem előtt, nem a magam életét élem.

Pedig a legtöbb hónap is 31 napos, az utolsó napjuk után pedig mindig egy új időszak következik. Lehet, hogy egyszer végre nálam is?

Tegnap idetelefonált egy pali az XYZ káeftétől, hogy akkor holnap reggel hozzák az anyagot. Fogalmunk sem volt, kicsoda az illető, de mondtuk, hogy hát hozza. Aztán elkezdtünk nyomozni, hogy ki lehet ez, mire leesett, hogy az egyik egyéni vállalkozó csaj pasija. Volt már nálunk, és panaszkodott is, hogy a könyvelője így is sokat kér tőle, és még erre is emelni akart, ezért otthagyja. Velünk ugyan nem beszélt meg semmit, de ezek szerint ő már döntött. Reggel 8:30-ra ígérte magát.

Reggel igyekeztem be, de amikor beértem, és megkérdeztem, hogy volt-e már, azt mondták a lányok, hogy még nem. Jó, dolgozzunk! Várunk, várunk, már ebédidő, várunk, már az ebéden is túl vagyunk, várunk...mondom a titkárnőnek, hogy hívja már fel a barátnő egyéni vállalkozót (mert a másiknak még nem volt meg a telefonja), hogy akkor most jönnek vagy mi van? Erre aztán kiderült, hogy ja hát a titkárnőjük véletlenül összekeverte a könyvelőirodákat, és hát nem is hozzánk jönnek könyveltetni, hanem ahhoz a másikhoz...blabla...

Paff...

Azt a másikat mi is ismerjük, és egyrészt nem tudom, mennyivel lehetnek jobbak nálunk, ránézésre, hogy a párocska képes kivitelezni miattuk a kétféle könyvelőhöz járunk metódust is. Ennek mi értelme? Mit ajánlottak, amikor nálunk még az ár sem került szóba, puhatolózás szinten sem? Meg úgy egyébként...

...mit kéne csinálnom, hogy jobban menjen nekünk?

Miért kell szinte könyörögnünk a pénzünkért?

Indítsak felszámoltatást egy olyan cég ellen, amiből élünk (amikor fizet), és ezzel vigyem csődbe magunkat is?

Mennyivel kell még többet dolgoznom, mit kell még kitalálnom, mennyit kell még idegeskednem, hogy egyről a kettőre jussunk?

Mikor jön már el az az állapot, hogy én diktálhassak, és én határozzam meg a játékszabályokat, és ne legyünk mindig kutyaszorítóban?

Mikor lesz már az, hogy nem valamelyik ujjamat kell megharapnom, ha akarok valamit?

Mikor lesz már vége annak, hogy ha időm és kedvem is van valamihez, akkor nincs rá pénzünk (még 30-40 ezer forint sem), ha meg éppen lenne pénzünk, eltemet a munka, és mire lefogyna a munka mennyisége, addigra azt a pénzt is elviszi valami vis maior helyzet?

Kérdezhetnék még sok ilyet, mert most csupa ilyen kérdések zakatolnak a fejemben, — kétségbe esős gondolatokkal karöltve persze, — de nem teszem, mert érzem magamon, hogy a racionalitást perpillanat háttérbe szorítja az érzelmi mélypont. De akkor is, miért?

Én nem akarok semmit ingyen, én nem akarom, hogy az ölembe pottyanjon a jólét. Dolgozni akarok, és azt, hogy a munkámnak gyümölcse legyen. Ha már 12 évnyi csicskulás, szarért-húgyért dolgozás, elmaradott és felelőtlen főnököknek való megfelelés után, a szakmai szamárlétrát megjárva, de mégis, még mindig a tudásbeli fejlődésért ténykedve teszek a helyzet javulásáért, akkor nem azt akarom megtapasztalni, hogy bármerre megyek, állandóan falba ütközök, és hogy kezemen, lábamon bilincs csörög, miközben persze folyamatosan süllyedek. Nem is akarok ugrásszerű előrejutást, hirtelen meggazdagodást, csak azt, hogy legyen egy stabil alap, amire építkezhetek, ha már nem büdös a munka. Nekem nem az.

De az Univerzumnak ez a kérés úgy látszik túl sok. Nem érdemlek ennyit sem. A lelkesedésem egyre csökken (hogyne csökkenne, ha mindig csak a kudarcok érnek?), és egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy beletörődök mindenbe, aztán hiába ész, erő, akarat, elfogadom, hogy hiába kapálózok, ezen a hegyoldalon csak lecsúszni lehet.

És most nyugodtan kattintsatok tovább egy következő blogra, ahol talán vidámabb a téma. Nem kell, hogy rátok is átragasszam a szar kedvemet (ha már nem sikerült esetleg eddig is). A kétfarkú hülyeséggel meg majd foglalkozom legközelebb.

(Prológus: de rohadt kibaszottul idegesítő, hogy megírom a bejegyzés háromnegyedét, erre összeomlik a Chrome, és az egész elszáll a picsába. Felrobbanok, de tényleg.)

Nyilván mindenki kíváncsi, mi volt anyáméknál a hétvégén, ezért nem is akarom sokáig húzni az idegeket. Röviden: szerencsére szinte semmi. Függöny fel.

Péntek este-éjjel társaságban voltunk, és csak hajnali háromkor kerültünk ágyba, szóval a figyelemelterelést egész jól sikerült alkalmazni. 9-kor már kelni is kellett, hogy elérjem a 10:30-as buszt, így nem sokad tudtunk aludni. Magam is meglepődtem, hogy a várttal ellentétben mennyire nem izgultam az előttem álló dolgok miatt, de talán éppen azért nem, mert eléggé álmos voltam, és a fiziológiás szükségletek mindig megelőzik a pszichéseket. Persze egyáltalán nem hiányzott volna a gyomorideg. Kicsivel a busz indulása előtt érkeztem meg a pályaudvarra, és éppen csak annyi időm volt, hogy még elszívjak egy gyors cigit (amiről már rég le kellett volna szokni). Anyuék azt sem tudják, hogy dohányzom, és általában oda is figyelek arra, hogy ne derüljön ki (a nálam tipikus konfliktuskerülés esete...), de most ez sem érdekelt. Nem Tic-tacoztam, nem vettem inni sem. Ha a húgom jön, az lesz az első, hogy ezt megtudja. A buszon egy kicsit még tudtam aludni, persze csak azután, hogy leülhettem. Vannak ugyanis azok a faszkalapok, akik mindenáron az ismerősük közelében akarnak tartózkodni, jellemzően a busz kellős közepén. Némelyikük két méter magas, és elég kiterjedt, így az utánuk következő nem lát el mellettük, ergo ő is megáll, 4-5 ember feltorlódása után meg már esély sincs feltérképezni a busz végében uralkodó állapotokat. Ezúttal viszont annyian szálltak fel az első pár megállóban, hogy mindenképpen el kellett vergődni mellettük, és lám, mennyi üres hely akadt még! Szóval le tudtam ülni...de ez csak egy kis kitérő volt.

Mikor odaértem, anyu még dolgozott, és csak a két húgom, meg anyu férje volt otthon. Elkezdtük az ilyenkor szokásos beszélgetést, majd megjött anyu is, aki elkezdett főzni, aztán pedig a nagyobbik húgom pasija is befutott. Ebéd, pálinkázás, beszélgetés mindenféléről, kivéve az ominózus témát. Ricsi közben felhívott, hogy megérdeklődje, mi a helyzet, én meg tőle is megkérdeztem (saját magam után), hogy szerinte mi a helyes. Lapítsak még, és hagyjam elsikkadni a dolgot, vagy kezdeményezzek, hogy mielőbb tisztázhassuk, mit akarnak? Egyetértettünk, hogy nem kellene az utolsó pillanatra hagyni a témát, de ennek ellenére sem hozakodtam elő vele. Ne nekem legyen már kínos, ha ők akarnak tőlem valamit, meg aztán, ha anyám úgy látta jobbnak, hogy majd szűkebb körben csap bele a lecsóba, nem akartam mégis 5 szempár kereszttüzében beleszaladni egy esetleges pofonba. Este 10-kor aztán a húgom pasija távozott, a család meg sorban elment fürödni.

Amikor a kisebbik húgom, anyu és én ültünk csak a konyhában, elkezdtem érezni, hogy nő a feszültség. Mármint anyu egyre idegesebben kezdett viselkedni (én nem), és láttam rajta, hogy forgatja a fejében a szavakat. Végül csak kibökte a kérdést:

— Gondolkodtál azon, amit a telefonban kérdeztem?

— Gondolkodtam.

— És, mire jutottál?

És akkor mondtam, hogy persze, jöhet a húgom, de nem tudok szülőként viselkedni, és nem tudok felelősséget vállalni érte, meg apránként a többi dolgot is, hogy a kollégium jobb lenne ezért meg ezért, hogy mekkora áldozat ez tőlem, satöbbi. Ő bólogatott (láthatóan megkönnyebbülve), én pedig tartózkodtam minden olyan kijelentéstől, amire adódhatott volna egy kínos visszakérdezés. Ennyi. Szeptember 14-én kezdődik a suli, majd akkor költözik hozzám, hacsak addig nem történik valami. Nyilván most meg kell emésztenie az elhangzottakat, és még az is lehet, hogy alaposabban átérzik a helyzetet, és végül elállnak az egésztől...szóval várunk.

A lányok most elmentek arra a nemzeti rendezvényre, ahova csütörtökön én is követem őket (meg a legjobb barátomat és családját), és akkor kerítek alkalmat a nagyobbikkal való beszélgetésre. Akkor majd felvázolom neki, mire készülhet a mindennapokban, mik a szabályok, és megpróbálok egy kicsit máris közelebb kerülni hozzá. Egyben közlöm vele, hogy dohányzom, így azt is letesztelhetem, mennyi idő alatt 'köp be' anyuéknak, ami jó kiindulási pont lesz a továbbiakhoz. Ja, és persze néhány rébuszt majd elszórok, hogy ne érje felkészületlenül a vallomásom vagy az itt-ott talált, egyértelmű bizonyíték.

Teszem mindezt azért, mert a napokban megbizonyosodtam arról, hogy az előbújásnak nagyon is nincs itt az ideje. Ha korábban azt gondoltam, hogy anyám azért sejteget valamit, most megerősödhettem abbéli hitemben, hogy nem, még csak fel sem merült benne, hogy a fia buzi. Lehet, hogy estenként eszébe jutott (mint magyarázat a nőtlenségemre), de nyilvánvalóan elvetette. Most például minden családtagom részéről elhangzott egy-egy homofób megnyilvánulás valami egyéb témával kapcsolatban, én pedig nem hallgattam, nem helyeseltem, hanem kimondottan a melegek védelmére keltem. Meg is lepődtek kissé, de ez is a talaj puhításának részét képezte.

Szóval a vihar előtti csend állapotában vagyunk, és várjuk, hogy 1,5 hónap múlva hol folytatódik a történet. Ha folytatódik.

Függöny le, lehet menni a büfébe.

Mivel számítottam rá, hogy az anyám telefonhívása és a holnapi találkozó közötti időben egyre növekvő aggodalommal és idegességgel fokom tölteni a perceket, bevetettem pár figyelemelterelő hadműveletet, és adódott is néhány dolog, ami leköthette a gondolataimat.

Itt van például maga a helyzetet tárgyaló bejegyzés, amit első sorban nem azért írtam meg, hogy tanácsot kérjek tőletek (csak másodsorban azért), hanem hogy egyrészt kiírjam magamból a dolgot (és ezzel a gőz egy részét is kieresszem), másrészt hogy egy kicsit túl is elmélkedjem a dolgot. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ha valamivel túl sokat foglalkozom, akkor egy idő után belefáradok, és ebből következően egyúttal bele is szarok, "lesz ami lesz" felkiáltással. Ezt most is sikerült elérnem. Nem állítom, hogy buddhistákat megszégyenítő lelki nyugalommal várom a holnapot, mert nem, de legalább sikerült annyira rendeznem a gondolataimat, hogy majd egy irányba tudjam terelni a beszélgetést, vagy legalább mederbe tereljem az eshetőségeket. Tudom, mit akarok, és mit nem. Tudom például, hogy nem akarok coming outolni, mert egyetértek azokkal, akik szerint a helyzet nem a legmegfelelőbb. Valahol persze az, de ismerve anyámat, külön fölháborodna, hogy ezt csak azért teszem meg, mert sarokba lettem szorítva. Előfordulhat persze, hogy úgy alakulnak a dolgok, és akkor "utánam a vízözön", de ennek esélyét szeretném lecsökkenteni. A húgom kérdésével kapcsolatban szeretném presszionálni őket, hogy válasszák a kollégiumot. Egyrészt annak előnyeit veszem elő (hangulat, barátságok, tanulmányi eredmény javulása, önállóság, stb.), és biztosítom őket a segítőkészségemről, másrészt felhívom a figyelmüket arra, hogy nekem ez mekkora áldozatot jelent (amint azt már korábban ecseteltem). Nyilván ettől még jönni fog a testvérem, de talán csak fél évet vagy maximum kettőt, én pedig igyekszem ez idő alatt annyira kiismerni, hogy maximális biztonsággal bújhassak elő neki, avagy lebukok, és akkor ismét az özönvizes megoldás jön elő. Én segítettem, de ha ők a pluszinformáció birtokában lemondanak erről a továbbiakban, akkor az már az ő bajuk, nem én leszek a rossz. Ez lesz tehát holnap, vagy bármi más...

Na, de kedden megnéztük négyesben (Ricsim, plusz Losték) az Inception (Eredet) című filmet, ami — leszámítva a mozibeli környezet idegesítő tényezőit — elég jól kikapcsolt. Igazán jó film: akciódús, látványos, felépített, elgondolkodtató és úgy eleve minőségi. Azt hiszem, ha egyszer lesz kedvenc rendezőm, Chris Nolan máris jó eséllyel pályázhat a posztra. Eddig csak kurva jó filmeket láttam tőle, ezt meg ráadásul ő is írta. Szóval érdemes megnézni.

Tegnap két izgalmas dolog is történt. Egyrészt Ricsim születésnapja, ami este kötötte le a gondolataimat (ajándékért rohangálás az utolsó pillanatban, megbántódás okozta durci, borozás, majd nem publikus tevékenység), másrészt most adódott egy igen kedvező lehetőség, hogy az év eleje óta kissé legatyásodott cégnek vegyünk egy új pantallót és még hózentrógert is hozzá. Ha sikerül ügyesen lavírozni, talán megnyerjük egy 15 cégből álló csoport könyvelését, ami éves szinten közel 15 millió forint bevételt jelentene. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy az év eleje óta kiesett cégektől begyűjtött könyvelési díjat visszapótolnánk, és még egy plusz alkalmazott bérét is kitermelnénk belőle, továbbá a saját anyagi helyzetemen is dobnánk egy jókorát. A közvetett haszon a spontán szakmai fejlődés, egy laptop, rengeteg munkaidő felszabadulása és a valódi üzletemberré válás lenne — egyebek mellett. A dolog sajnos messze nem egyesélyes, mivel eddig belső könyvelő végezte náluk a számviteli feladatokat (hátrány), nyilván az ajánlatunknál jóval olcsóbban (nagy hátrány), viszont a közelség miatt a gyors szolgáltatásnyújtás könnyen megoldható (előny), sok apró tehertől kímélnénk meg őket (előny), és igen komoly ajánlólevelünk van (nagy előny). A többi hátrányt és előnyt nem ecsetelném, elég ha én tisztában vagyok velük.

Szóval most akad más is, ami miatt hevesebben ver a szívem (az e-mail fiókunkat is alig merem megnézni), de természetesen nem érzem magam biztonságban a család Damoklesz-kardja alatt sem. Remélem azért nem fogok rosszul lenni az utca közepén...

Szorítsatok nekem mindkét dolog miatt, csak be ne sz*rjatok a nagy erőlödésben (merthogy most nagyon kell szorítani, és több dolog miatt is).