magam bejegyzései

A szombati blogtalálkozó beszámolóit olvasgatva kaptam egy kis kárpótlást, amiért ott kellett hagynom ezt a fantasztikus társaságot. Közben pedig olyan dolgokat olvastam magamról, amik nagyon jól estek, még ha nem is érzem őket maradéktalanul igaznak. Mindenesetre az egómnak nagyon jót tettek, mert tegnap óta egy önmaga tökéletességétől felfuvalkodott beképzelt faszként élem az életem. Mit nekem kopaszodás, meg őszülés? Mit nekem nyüzüge alkat, szeplős pofa és némi pocak? Dejszen ezeket csak én látom, mindenki más szemében maga vagyok a csoda. (Hehe, közben ezeken a szar szövegeken röhögök magamban.) Meg is mutatom majd a Rolandnak, amiket írtatok, hátha akkor jobban értékel ő is (és igyekszik megtartani magának). Viszont ha néhány nap elteltével mégsem változik vissza a magamról alkotott véleményem, és ilyen beképzelt maradok, akkor annak ti lesztek az oka, és majd jól behajtom rajtatok a pszichológus tiszeteletdíját.

Na jó, komolyra fordítva a szót, tényleg aranyosak vagytok, tényleg jól esett, amiket írtatok, és bár a lelkem most szárnyal, néhány nap múlva majd ismét a földön járok, és tökéletesen tisztában leszek azzal, hogy valójában mindőtöknek rossz a látása.  

Az alábbiakban közlöm az ominózus sorokat, de csak két okból:

1: ha ismét (jogos) önértékelési problémáim keletkeznének, csak megnézem ezt a postot, és máris egy lépéssel távolabb kerülök kibontakozni készülő depresszív hangulatomtól.

2:ezennel mindenkit feljogosítok, hogy ha még egyszer valami olyat írnék, amivel magamat fikáznám, akkor az itt szereplő idézetekre való hivatkozással úgy seggbe rúghat (R-rel!), hogy leég a hajam. Tehát az Úristenhogynézekénki témáknak lőttek.

Mike: 979: nem vagy jelentéktelen, hidd el ;) téged bámulni is csak suttyomban mertünk ;)

YShouldIBaSaint: 979- et sajnáltam, hogy hamar elment, egyrészt mert jóképű és az sosem árt, ha van kin legeltetni a szemünket, másrészt, mert jó a humora.

Ugyanő: 979: vaciláltam, hogy az előnyös külsődet vagy a humorérzékedet említsem-e előbb a mondatban...de végülis buzi vagyok, vagy mi. :-)

Littleearthquakes: 979-nek köszönhetően meg...háttööö...izé...asszem megint megdöntöttem a "szerelembe esés" világrekordját... :-DDD
Hát istenem, szeretjük a szépet, ez meg egy őszinte blog, na. :-P
De még mielőtt tovább rontanám a helyzetet (ha ez még egyáltalán lehetséges... :-P), inkább ellopom Mike jóval szofisztikáltabb szavait: "nem vagy jelentéktelen, hidd el ;) téged bámulni is csak suttyomban mertünk ;)"
Annyi kiegészítéssel, hogy én speciel kurvára nem csak suttyomban... :-DDD

Virág: hellyel kínált egy jóképű fiatalember 979 (Szűz-jegy túltengés :), akire - mint a beszámolókból kiderült -, minden blogger és bloggerina szívesen kivetette volna a hálóját, ha nincs partnere. Sajnos - a többiek nagy bánatára - hamar el kellett mennie, mert egy szülinapi partira ment utánunk. Az viszont kiderült róla ilyen rövid idő alatt is, hogy rendkívül értelmes és szórakoztató srác, bár a nyelve néha csípős.

Baromira szenvedek most idebent, mert tegnap óta beteg vagyok. Már amikor úgy ébredek föl, hogy minden levegővétel égető fájdalmat okoz a gégémben, tudom, hogy csudajó napoknak nézek elébe.

Tegnap ráadásul összejöttünk a haverokkal, hogy megüljük a születésnapomat, én meg hiába terveztem el, hogy korán hazamegyek, éjjel 1 lett belőle. Úgyhogy most a gyengeség, torokfájás, tüdőégés mellé még baromi álmos is vagyok.

Minden vágyam, hogy otthon nyakig beburkolózzak a paplanomba, és hol aludva, hol magamat sajnálva fetrenghessek az ágyamon, aztán meg beüljek egy kád jó forró vízbe, és közben a Rolcsikámtól kapott különleges teák valamelyikét kortyolgassam. És őt is akarom! Odafeküdne mellém, hogy pátyolgasson, simogassa a hajamat, és megkérdezze, hogy hogy érzem magam. Átölelne vagy én átölelném őt,  ő magához szorítaná a karomat, és érezném a bőre forróságát.

Ehelyett itt szenvedek, de nemcsak én, mert a másik két kollégám (a jelenlegi teljes létszám) is dögrováson van, csak más-más fázisban. Ráadásul emiatt az esti kondit is el kell felejtsem (két hét után máris), mert a bögrémet is alig bírom felemelni, nemhogy a nehéz súlyokat. A munkamorálom természetesen szintén nulla, még lefűzni sincs kedvem, cserébe viszont írtam egy verset, amit most megosztok veletek.

BÁRCSAK

Ó, bárcsak te is meleg lennél...

Önfeledten szaladgálnánk a parkban,

Ölelkezve csókolóznánk az avarban,

A Duna partján a messzi csillagokat néznénk,

És az egészet forró szexszel tetéznénk.

Ó, bárcsak te is meleg lennél...

Kacagva hancúroznánk a kádban,

Meztelenül kergetőznénk a házban,

A puha szőnyegre rogynánk fáradtan,

És egymás karjába borulnánk (immár) száradtan.

Ó, bárcsak te is meleg lennél...

Télen a hófödte hegyekbe utaznánk,

A fekvőgipszemre ábrándos jeleket rajzolnánk,

Átfázott testünket teával fűtenénk,

Lángoló szerelmünk' porhóval hűtenénk.

Ó, bárcsak te is meleg lennél...

Ideje megszakítanom a South Park epizódok nézegetését, és nekilátnom egy újabb bejegyzés lekörmölésének. Még alig két hete járok csak ide, de máris maradandó élményeket sikerült magamnak szerezni, egyrészt az oldalt látható linkek mögött lapuló blogok olvasgatásával, másrészt az azokon az oldalakon található további linkekre való kattintással (micsoda körmondat...). Kyan lenyűgöző szellemisége után Teo is jelleme is magával ragadott. Valahol hasonló a kettő, Kyan mégis komolyabb, míg Teo bogjából inkább sugárzik a fiatalos világlátás. Remélem, ha bármelyikük is olvassa az én unalmas mindennapjaimról szóló beszámolókat, azért nem sértődnek meg (ahogy a többiek sem, akiket nem emeltem így ki). Számomra ezek a blogok töményen szórakoztatóak, mert így, egyik napról a másikra olvasva mindig össze kell szednem magam, hogy az előzményeket emlékezetembe idézzem. Teonál láttam azt a linket, a mi a South Park oldalra mutat, itt nézegetem az ominózus epizódokat, és marha jól szórakozom rajtuk. Nem mellesleg örülök annak a felismerésnek, milyen jól értek angolul (régóta van nyelvvizsgám, de nem érzem, hogy olyan jó lennék e nyelv területén). Úgy szoktam filmet is nézni, hogy az eredeti nyelvet választom magyar felirattal, mert egyrészt így gyakorlom az angolt (ha angol nyelvű a film), másrészt nem fosztom meg magam attól az élménytől, amit egy-egy színés verbális alakítása jelenthet. A magyar szinkron világhírű, és bízvást megérdemeltem, de egy színész alakításának szerves része a hangja, amit ha elfedünk, a film élvezetét maximum a sztori adhatja, esetleg a lenyűgöző látvány, de ez utóbbi manapság már nem nagy kunszt. Attis blogjában pedig megpillantottam Douglas Adams nevét és ismert műve címét, ami rögtön fölvetette bennem, hogy esetleg ismét el kellene olvasnom a Galaxis útikalauz stopposoknak-ot, meg a folytatásait. Anno úgyis csak a Vendéglő a világ végénig jutottam, de e kettőnél szórakoztatóbb könyvvel még nem találkoztam, hacsak Wass Albert: Tizenhárom almafáját nem tekintem. Mondjuk ez lehet, hogy engem minősít. Előfizetője vagyok egy politikai hetilapnak, amit a tanulás miatt egyáltalán nem olvastam, ezért most próbálom behozni a lemaradást. Amint azonban utolérem magam, választok valami olyat, amit utazás közben is forgathatok, bár a bőség zavara miatt igencsak gondban leszek ezzel. Politikai/történelmi/világirodalmi mű legyen (racionális/építő) vagy olyannyira szeretett fantasy (irraionális/haszontalan)? Majd kiderül. Egyébként ha huzamosabb ideig vezetem ezt a blogot, akkor annak a pár olvasónak (amit jelenleg inkább csak remélek) is nyilvánvalóvá válik majd olvasás közben, hogy a jellemem tele van a fentihez hasonló ellentétpárokkal...de mindent a maga idejében.

Szóval miután a párom ismét nincs itt, például írogatással ütöm agyon az időt. Ez is biztosan jó valamire. Hasznosabb volna viszont, ha a novellám következő epizódját írnám meg, mivel így is késésben vagyok vele (máig kellett volna leadnom, de hétfőig még kaptam haladékot). Ihlet kéne, bár igazából csak elkezdeni kell, utána már megy magától.

És még nem is írtam semmiről.

Volt egy kis idegeskedés a napokban, mivel máig kellett felvennem a féléves tantárgyakat, azonban a rendszer az egyiket nem engedte. Természetesen ilyenkor a telefonok vagy foglaltak, vagy nem veszi fel őket senki, de végül (sokadik próbálkozásra) sikerült kompetens emberrel beszélnem, akinek jeleztem a hibát, így az utolsó akadály is elhárult a félévem megkezdése elől. A múlt héten beiratkozni nem engedett, ezért azt is az utolsó pillanatban sikerült csak kiviteleznem.

Tegnap meg begyűjtöttem az első igazi ügyfelemet. Eddig is könyveltem a napi 9 órán felül, de csak barátoknak, azok meg nemfizető ügyfelek, most viszont talán némi pénzt is látok majd a dologból. A csajszi lélekgyógyász egyéni vállalkozó, szóval lehet, hogy barter lesz a dologból. Talán rám férne egy kis beszélgetés, igaz, amikor hasonló helyzetbe kerülök, akkor meg bezárkózom, és nem mondok semmi olyat, amiben valóban segítségre lenne szükségem. Ugyanakkor az is igaz, hogy eddig minden gondomat magam oldottam meg, és nemigen volt szükségem mások segítségére (esetleg a sors kedvezett), és sokszor még zavar is, ha valaki a beleegyezésem nélkül próbál az érdekemben eljárni, vagy belenyúl a dolgaimba. A munkahelyemen a kollégák félnek hozzányúlni az anyagaimhoz, mert tudják, hogy minimum hallgatniuk kell a morgásomat, rosszabb esetben szóvá is teszem, ha meglátom a papírokon mások írását. Beteges? Lehet. Mondjuk ez a nő sem fog gazdaggá tenni, mivel könyvel ő magának, nekem csak annyi a dolgom, hogy ellenőrizgessem, jól csinálja-e. Havi 2-3 ezer forint talált pénzem azért így is lesz belőle.

A mai munkanapon nagyon nehezen telt el, mivel a munkamorálom valahol nulla alatt volt. Tudni kell rólam, hogy egy átlagos munkanapom a következő: de. 10-ig jobb nem hozzám szólni (amíg az elfogyasztott teamennyiség ki nem fejti a hatását), du. 3-ig kezelhető vagyok, utána pedig átmegyek egy rendkívül hülye, infantilis stádiumba (amikor már baromira mehetnékem van). Állítólag ez a legszórakoztatóbb állapotom. Ma az egész bentlétem ez utóbbi állapotban töltöttem, aztán elmentem fodrászhoz, de néhány meggondolatlan kijelentésem miatt hazáig úgy néztem ki, mint Dave Gahan egy időben, azaz zselézetlen, égnek állóra szárított hajam volt. Alig bírtam úgy hazaosonni, hogy egy lakó se vegyen észre. Itthon aztán gyorsan bezseléztem a hajam, úgyhogy elhárult az égésveszély.

Most meg baromira elálmosodtam, úgyhogy a terjengőssé tagadt közlési rohamomat itt el is nyisszantom.

Van egy angol horror 28 nappal később címmel, aminek a folytatása mostanában megy majd a mozikban (vagy már volt?), ennek meg 28 héttel később a címe. Ez onnan jutott eszembe, hogy éppen 28 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot, és elgondolkodtam, vajon ez a 28 év horror volt-e bárki számára, vagy csak nekem. Ezeken a napokon mindig magamba fordulok, és ahelyett, hogy örömködnék meg poénkodnék, a nap végére jól lehúzom magam. Ma sem volt ez máshogy, na persze a világ sem könnyítette meg a dolgomat.

Reggel nem járt a villamos, először felsővezeték szakadás, aztán baleset miatt, úgyhogy vagy két kilométert kellett gyalogolnom a munkába, bent meg folyamatosan zaklattak a kollégáim a hülye kérdéseikkel, meg az extra kéréseikkel. Hazafelé minden busz elment az orrom előtt, és baromi sokára nem jött egy sem, aztán bérletért kellett tök sokáig sorba állnom, mert egy nő előttem vagy tíz percig traccsolt. A sarki hamburgeresnél megint egy csomót kellett ácsorognom, tekintve, hogy az előttem rendelő pasi az egész családnak akkor rendelte meg a vacsorát. Mindez amellett, hogy baromi bosszantó, el is gondolkodtat. Mennyi időm megy el feleslegesen, rajtam kívül álló okok miatt?

Basszus, 28 évem eltelt, tehát gyakorlatilag az életem (elvileg) legmozgalmasabb, legszabadabb részén túl vagyok. Ami ezután jön, már nem lehet olyan intenzív, és ahogy idősödöm, egyre inkább saját egzisztenciám rabja leszek, az elmúlt éveim során épített korlátok gátolnak majd a szabadságban, és a kor miatt a párkapcsolati esélyeim is egyre csökkennek. Ez a 28 év is úgy telt el, hogy java részét a zsarnok mostohaanyám tette tönkre, aztán cseberből vederbe, a nagymamám istápolására mentek el a legszebb éveim. Soha nem tehettem azt, amit akartam és soha nem lehettem az, ami lenni szerettem volna. Másfél éve élek igazán, de mire belejönnék, és elkezdeném élvezni a dolgot, azon kapom magam, hogy fiatal kölykök között töltöm az időmet, és nem veszem észre, hogy egyre több mindenkinek lehetnékaz apja. Bár korántsem nézek ki 28-nak (legutóbb nem néztek ki belőlem 24-et sem, előtte meg 19-nek gondoltak), azért én tudom, honnan hiányzik már a haj, és mennyivel kevesebbet tudok teljesíteni. Nem is beszélve anyámról, aki egyre gyakrabban jön a 'mikor leszek már nagymama?', és a 'mikor nősülsz már meg, fiam?' kérdésekkel. Most is éppen apám keresett, és azt kérdezte, van-e már barátnőm. De elegem van már ebből is. Ami időt meg élvezhetnék a fiatalságomból, azt várakozással, meg sorban állással cseszem el, de legalábbis olyan felesleges időtöltésekkel, amiket nem én választok.

A másik kérdés pedig, a hogyan tovább témája. Rövid távú terveim persze vannak, meg némi távoli jövőképem is, de az pusztán az anyagiakra vonatkozik (lakás, autó, tudás, stb.). Volt egy lány, akit nagyon szerettem, de elhagyott. Vele már mindenféléket terveztem, ami egy csapásra füstbe ment. Se közös élet, se gyerekek, se semmi. Most pedig egy fiúval járok (mint igazi biszexuális), vele viszont csak a mindennapokba integrált hazugság és a család utáni vágyakozás lehet a jövőm. Mit csináljak? Még visszafordulhatok, de nem tagadhatom meg magam, a páromat pedig szeretem. Sokáig úgy éreztem, hogy ha most meghalnék, akkor is maradna utánam egy csomó dolog, hiszen olyan sok mindent alkottam, és ezrek ismerik a nevemet. Játékot terveztem, rendszeresen szerepeltem a tévében, és egy novellasorozatot írok, ami meg is jelenik nyomtatásban. Amikor ezeket csinálom, valóban azt érzem, hogy nyomot hagyok magam után a világban, de utólag mindig rájövök, hogy ezek csak egy szűk kör szórakozását szolgálják. A kör idősebb tagjai egy idő után kikopnak, és elfelejtenek engem is, az újak meg már nem tudják kihez kötni, amit olvasnak, így aztán mégsem marad utánam olyan dolog, amit a nevemhez lehetne kötni. Minden út Rómába vezet: mit hagyhatok magam után, ami értelmet ad az életemnek, ha nem utódokat? Ahhoz viszont szakítani kéne a jelenlegi életemmel, ÖNMAGAMMAL, és elkezdeni lépéseket tenni az ellenkező nem felé. Megéri? Érdemes belevágni? Boldog lehetek akkor, ha eldobok mindent, ami vagyok, és újra magamra veszem a már részben ledobott a maszkokat?

Nincs is türelmem mindezt végiggondolni, mert úgyis csak belehülyülnék a kétségekbe, előbbre meg nem jutnék. Csak sodródom, sodródom, a homok pedig visszafordíthatatlanul pereg...

Amikor tegnap hajnali 3:45-kor megszólalt a telefonom, az első gondolatom az volt, hogy elfelejtettem a pénteki koránkelés ébresztőbeállításait törölni, és ha ezt nem követi 2 másodpercen belül a tudat, hogy 'direkt ébreszt a szemét', akkor menthetetlenül elaludtam volna. A párom most már könyörög, hogy állítsam át az ébresztőhangot egy másikra, mert gyűlöli a jelenlegit, én viszont mindig felvilágosítom, hogy nem azért gyűlöli a hangját, mert az utálatos, hanem mert ébresztőhang. Ha másikat állítanék be, akkor attól mászna a falra. Kitéptem magam az ágyból (bár ez a szó egy energikus cselekedet takar, holott épp az ellenkezője volt az igaz), aztán nyakamba vettem a várost, hogy fél ötre a Ferenc körúthoz érjek, ahol már várt rám a szüretelő társaság másik két tagja. Nagyrédén kis pálinka, sok szőlő, de délután egyig lezavartuk az egészet, irány vissza. A barátom már korábban hívott (marha boldog voltam, mert ragadt a kezem a szürkebarát levétől), hogy akkor tényleg jön délután. Itthon ledőltem aludni, és talán húsz percet sikerült is pihennem, amikor megérkezett. Természetesen tényleg összekaptunk (megmondtam előre, nem igaz?), de aztán nem lett komoly veszekedés belőle. Ha mindketten fáradtak vagyunk, akkor szinte várjuk, hogy mikor mond/csinál valami olyat a másik, amibe bele lehet kötni, aztán már lehet is beszólogatni, és kész a veszekedés.

Mivel Moziünnep, irány a mozi. Kinéztük a Die Hard 4-et, mert azt amúgy is meg szerettem volna nézni. A Rolcsi már látta, de a kedvemben akart járni, ezért ráfogta, hogy úgyis meg akarja még egyszer nézni. Tudtam mire számíthatok (világvége light), és nem is csalódtam. Az első sorban kaptunk már csak helyet, de hál' Istennek szinkronizált volt a film, így nem lettem totál rosszul a vászon közelsége miatt (csak kicsit). Közben meg látványosan számoltam az ujjaimon a túlzó jeleneteket, és hát persze a film úgy ahogy van egy faszság, de ilyenkor, amikor ezt előre tudom, nem húzom fel magam rajta. Amikor kicsi voltam, meg voltam győződve arról, hogy ez egy német film (mármint az első része), hiszen a címe alapján ez egyértelmű, nem igaz? Este beájultam az ágyba, és tök sokat aludtam. Tényleg rám fért már (ennek mondjuk Rolcsi nem annyira örült...).

Ma rengeteget fetrengtünk, elvégre most már min izgassam magam? A vizsgák megvannak, dolgozni meg csak majd holnaptól kell (hű, de várom...). Este ismét elmentünk moziba, hogy megtekintsük az A láthatatlan (The invisible) című filmet, de mire odaértünk a Westendbe már csak két jegy volt rá, amikorra pedig sorra kerültünk a pénztárnál, már egy se. Végül a Csapatleépítést néztük meg, ami vígjátéknak gyenge, horrornak meg túl komolytalan, de egyszer meg lehetett nézni. Szerintem a horror attól igazi horror, ha 1. van atmoszférája, 2. nem mutat mindent, hanem inkább a néző fantáziájára bízza a lényeget, de azt utálom, amikor e kettő helyett ijesztegetés folyik horror címén (hirtelen és hangos jelenetek). Azért elmegy, főleg, ha hozzáteszem, hogy ez egy angol-magyar koprodukció volt.

Pihenés ide, pihenés oda, azért még ki vagyok égve kissé, ami szerintem az írásom hangulatán (és zagyva mondatain) is látszik. Megyek is inkább aludni.

Nos, itt az ideje, hogy végre én is blogot vezessek. Úgyis vezet az ország második embere is (mert ugyebár az első a köztársasági elnök), meg lasan mindenki, aki ismeri a számítógép billentyűzetét. Fiatalabb koromban gyakran ábrándoztam arról, hogy egyszer majd írni kellene egy könyvet, ami arról szólna, hogy elkezdem valahol a szövegelést, és addig írom, amíg be nem fejezem (hm...meglepő, mi?). Szóval csak írok, írok, mindenről ami éppen eszembe jut, és majd a sok ember biztosan kíváncsi lesz arra a sok okosságra, amivel beterítem azt a rengeteg ív papírt, amíg a végére nem jutok. Szerintem senkinek nem okoz megdöbbenést, hogy ez nem így lett. Na de most aztán bepótólom ám! Meg arra leszek kíváncsi, hogy meddig fog ez az egész tartani nálam, merthogy régen vezettem ám napló(ka)t is, de mindegyiket csak ideig-óráig. Az a nagy baj velem, hogy baromira tudok lelkesedni egy csomó mindenért, és irdatlan hévvel vetem bele magam az éppen aktuális dologba, csinálom, ameddig bírom szusszal, és amikor e kegyetlen világ elzár a tevékenységtől (iskola, munka,stb.), akkor is ezen járatom az eszem. Aztán (és ez még mindig a baj részét képezi) addig elmélkedem a dolgon - miközben nem foglalkozhatok vele, - addig variálom, addig kombinálom, hogy végül úgy unom meg az egészet, hogy nem is értem a végére. Akkor aztán félrerakom a félkész valamit, miközben állandóan lelkifurdalásom van, hogy folytatni kéne, de nincs kedvem. Végül van még egy második fellángolás, néhány hónappal, évvel később, amikor is megtalálom a félretett cuccot, és végigolvasva újra ráébredek önnön zsenialitásomra. Ilyenkor megint folytatom, de ennek időtartama meg sem közelíti az eredeti eltökéltségemét. Így aztán van már egy halom félbehagyott versem, novellám, naplóm, meg még egy regényem is, ráadásul ezek egy része már rég az enyészeté, merthogy még néhány év elteltével belátom, hogy úgysem fogom már azt a valamit folytatni, ezért aztán (mivel tárolni meg kár), hát kidobom (vagy elveszik magától).

Mellesleg erről beszéltem...

Szóval egy átlagos fiatalember vagyok, maholnap 28 éves. Bölcs ugyan nem vagyok, hiszen ennyi idő alatt azért az ember túl sok tapasztalatra nem tesz szert, de mivel nyitott vagyok a világra, és mégiscsak leéltem 28 évet (maholnap), azért ragadt rám valami az eltelt idő alatt. Az ismerőseimet azzal szoktam az őrületbe kergetni, hogy minderől van véleményem, ami kissé nehezen változtatható, ezért aztán sokan úgy vélik, hogy én állandóan okosabbnak hiszem magam náluk. Pedig változtatható, csak éppen senki nem veszi magának a fáradságot, hogy megpróbálja megtalálni a kulcsot az agyamhoz, azaz azt a gondolatmenetet, amivel ráébreszthet az ő véleménye helyességére. Hiába, a türelem bizony kiveszett manapság az emberekből (vagy soha nem is volt). Igazság szerint én sem vagyok már olyan türelmes másokhoz, mint régebben, mert elegem van abból, hogy segg-buta embereknek a kályhától kezdjem el magyarázni a dolgot. Olyan ritkán találni egy-egy beszélgető- vagy vitapartnert, akivel úgy lehet órákon át kommunikálni, hogy nem kell állandóan azt taglalnom közben, hogy amit mondtam, azt hogy értem. És ez vonatkozik politikára, történelemre, művészetekre vagy bármire, ami előfeltételez némi alapvető tudást. És akkor mivel ver meg a sors? Egy olyan kolláganővel, aki pont nem ilyen. Nagyon nem. A legelemibb dolgokkal sincs tisztában, így aztán baromi nehéz vele bármi olyanról beszélgetni, ami nem egyfajta felületes 'mit főztél tegnap'-téma, esetleg az előző napi film tartalma. Márpedig beszélgetni kell, hiszen rajtam kívül ő az egyetlen emberi lény a helyiségben. Egyébként 9 éve vagyok könyvelő, de ne gyertek nekem a bonyolult kérdésekkel, maximum ha valami viszonylag egyszerűt akartok tudni. A könyvelőkről egy csomó sztereotípia van a köztudatban. Például, hogy el tudnak pénzeket tüntetni (vagy szimplán: sikkasztanak). Ez akkor volna igaz, ha az illetőnek pénzek is volnának a keze ügyében, ez viszont csak nagy cégeknél fordulhat elő, hiszen a kicsik könyvelőirodákkal dolgoztatnak. A nagy cégeknél viszont már komoly a nyilvántartás, úgyhogy ott nem is volna könnyű pénzeket eltüntetni. Ez nem túl imponáló hozzáállás. Sokkal megtisztelőbb, amikor valaki azt gondolja, hogy a könyvelőtől ha ott rögtön kérdez valamit (amire gyakran ellenállhatatlan késztetést is éreznek, főleg, ha egy perccel korábban tudták meg, mi az illető szakmája), akkor az kapásból vágni fogja rá a választ. EMBER! Tudod te, hány törvény hány paragrafusa vonatkozik a különféle elszámolásokra? Ja és persze valami szimpkla, egyszerű kérdést nem tud ám föltenni, hanem valami extrém hülyeséget, amit a pénzügyminiszterenek is fél napig kéne keresnie a jogszabályokban.

Na pl. pont most hívott fel a volt barátnőm barátnője, és egy halom kérdést tett fel az ő haldokló cégével kapcsolatban. Hm. Abba is hagyom most az írást, különben is tanulnom kéne.