magam bejegyzései

(Prológus: de rohadt kibaszottul idegesítő, hogy megírom a bejegyzés háromnegyedét, erre összeomlik a Chrome, és az egész elszáll a picsába. Felrobbanok, de tényleg.)

Nyilván mindenki kíváncsi, mi volt anyáméknál a hétvégén, ezért nem is akarom sokáig húzni az idegeket. Röviden: szerencsére szinte semmi. Függöny fel.

Péntek este-éjjel társaságban voltunk, és csak hajnali háromkor kerültünk ágyba, szóval a figyelemelterelést egész jól sikerült alkalmazni. 9-kor már kelni is kellett, hogy elérjem a 10:30-as buszt, így nem sokad tudtunk aludni. Magam is meglepődtem, hogy a várttal ellentétben mennyire nem izgultam az előttem álló dolgok miatt, de talán éppen azért nem, mert eléggé álmos voltam, és a fiziológiás szükségletek mindig megelőzik a pszichéseket. Persze egyáltalán nem hiányzott volna a gyomorideg. Kicsivel a busz indulása előtt érkeztem meg a pályaudvarra, és éppen csak annyi időm volt, hogy még elszívjak egy gyors cigit (amiről már rég le kellett volna szokni). Anyuék azt sem tudják, hogy dohányzom, és általában oda is figyelek arra, hogy ne derüljön ki (a nálam tipikus konfliktuskerülés esete...), de most ez sem érdekelt. Nem Tic-tacoztam, nem vettem inni sem. Ha a húgom jön, az lesz az első, hogy ezt megtudja. A buszon egy kicsit még tudtam aludni, persze csak azután, hogy leülhettem. Vannak ugyanis azok a faszkalapok, akik mindenáron az ismerősük közelében akarnak tartózkodni, jellemzően a busz kellős közepén. Némelyikük két méter magas, és elég kiterjedt, így az utánuk következő nem lát el mellettük, ergo ő is megáll, 4-5 ember feltorlódása után meg már esély sincs feltérképezni a busz végében uralkodó állapotokat. Ezúttal viszont annyian szálltak fel az első pár megállóban, hogy mindenképpen el kellett vergődni mellettük, és lám, mennyi üres hely akadt még! Szóval le tudtam ülni...de ez csak egy kis kitérő volt.

Mikor odaértem, anyu még dolgozott, és csak a két húgom, meg anyu férje volt otthon. Elkezdtük az ilyenkor szokásos beszélgetést, majd megjött anyu is, aki elkezdett főzni, aztán pedig a nagyobbik húgom pasija is befutott. Ebéd, pálinkázás, beszélgetés mindenféléről, kivéve az ominózus témát. Ricsi közben felhívott, hogy megérdeklődje, mi a helyzet, én meg tőle is megkérdeztem (saját magam után), hogy szerinte mi a helyes. Lapítsak még, és hagyjam elsikkadni a dolgot, vagy kezdeményezzek, hogy mielőbb tisztázhassuk, mit akarnak? Egyetértettünk, hogy nem kellene az utolsó pillanatra hagyni a témát, de ennek ellenére sem hozakodtam elő vele. Ne nekem legyen már kínos, ha ők akarnak tőlem valamit, meg aztán, ha anyám úgy látta jobbnak, hogy majd szűkebb körben csap bele a lecsóba, nem akartam mégis 5 szempár kereszttüzében beleszaladni egy esetleges pofonba. Este 10-kor aztán a húgom pasija távozott, a család meg sorban elment fürödni.

Amikor a kisebbik húgom, anyu és én ültünk csak a konyhában, elkezdtem érezni, hogy nő a feszültség. Mármint anyu egyre idegesebben kezdett viselkedni (én nem), és láttam rajta, hogy forgatja a fejében a szavakat. Végül csak kibökte a kérdést:

— Gondolkodtál azon, amit a telefonban kérdeztem?

— Gondolkodtam.

— És, mire jutottál?

És akkor mondtam, hogy persze, jöhet a húgom, de nem tudok szülőként viselkedni, és nem tudok felelősséget vállalni érte, meg apránként a többi dolgot is, hogy a kollégium jobb lenne ezért meg ezért, hogy mekkora áldozat ez tőlem, satöbbi. Ő bólogatott (láthatóan megkönnyebbülve), én pedig tartózkodtam minden olyan kijelentéstől, amire adódhatott volna egy kínos visszakérdezés. Ennyi. Szeptember 14-én kezdődik a suli, majd akkor költözik hozzám, hacsak addig nem történik valami. Nyilván most meg kell emésztenie az elhangzottakat, és még az is lehet, hogy alaposabban átérzik a helyzetet, és végül elállnak az egésztől...szóval várunk.

A lányok most elmentek arra a nemzeti rendezvényre, ahova csütörtökön én is követem őket (meg a legjobb barátomat és családját), és akkor kerítek alkalmat a nagyobbikkal való beszélgetésre. Akkor majd felvázolom neki, mire készülhet a mindennapokban, mik a szabályok, és megpróbálok egy kicsit máris közelebb kerülni hozzá. Egyben közlöm vele, hogy dohányzom, így azt is letesztelhetem, mennyi idő alatt 'köp be' anyuéknak, ami jó kiindulási pont lesz a továbbiakhoz. Ja, és persze néhány rébuszt majd elszórok, hogy ne érje felkészületlenül a vallomásom vagy az itt-ott talált, egyértelmű bizonyíték.

Teszem mindezt azért, mert a napokban megbizonyosodtam arról, hogy az előbújásnak nagyon is nincs itt az ideje. Ha korábban azt gondoltam, hogy anyám azért sejteget valamit, most megerősödhettem abbéli hitemben, hogy nem, még csak fel sem merült benne, hogy a fia buzi. Lehet, hogy estenként eszébe jutott (mint magyarázat a nőtlenségemre), de nyilvánvalóan elvetette. Most például minden családtagom részéről elhangzott egy-egy homofób megnyilvánulás valami egyéb témával kapcsolatban, én pedig nem hallgattam, nem helyeseltem, hanem kimondottan a melegek védelmére keltem. Meg is lepődtek kissé, de ez is a talaj puhításának részét képezte.

Szóval a vihar előtti csend állapotában vagyunk, és várjuk, hogy 1,5 hónap múlva hol folytatódik a történet. Ha folytatódik.

Függöny le, lehet menni a büfébe.

Mivel számítottam rá, hogy az anyám telefonhívása és a holnapi találkozó közötti időben egyre növekvő aggodalommal és idegességgel fokom tölteni a perceket, bevetettem pár figyelemelterelő hadműveletet, és adódott is néhány dolog, ami leköthette a gondolataimat.

Itt van például maga a helyzetet tárgyaló bejegyzés, amit első sorban nem azért írtam meg, hogy tanácsot kérjek tőletek (csak másodsorban azért), hanem hogy egyrészt kiírjam magamból a dolgot (és ezzel a gőz egy részét is kieresszem), másrészt hogy egy kicsit túl is elmélkedjem a dolgot. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ha valamivel túl sokat foglalkozom, akkor egy idő után belefáradok, és ebből következően egyúttal bele is szarok, "lesz ami lesz" felkiáltással. Ezt most is sikerült elérnem. Nem állítom, hogy buddhistákat megszégyenítő lelki nyugalommal várom a holnapot, mert nem, de legalább sikerült annyira rendeznem a gondolataimat, hogy majd egy irányba tudjam terelni a beszélgetést, vagy legalább mederbe tereljem az eshetőségeket. Tudom, mit akarok, és mit nem. Tudom például, hogy nem akarok coming outolni, mert egyetértek azokkal, akik szerint a helyzet nem a legmegfelelőbb. Valahol persze az, de ismerve anyámat, külön fölháborodna, hogy ezt csak azért teszem meg, mert sarokba lettem szorítva. Előfordulhat persze, hogy úgy alakulnak a dolgok, és akkor "utánam a vízözön", de ennek esélyét szeretném lecsökkenteni. A húgom kérdésével kapcsolatban szeretném presszionálni őket, hogy válasszák a kollégiumot. Egyrészt annak előnyeit veszem elő (hangulat, barátságok, tanulmányi eredmény javulása, önállóság, stb.), és biztosítom őket a segítőkészségemről, másrészt felhívom a figyelmüket arra, hogy nekem ez mekkora áldozatot jelent (amint azt már korábban ecseteltem). Nyilván ettől még jönni fog a testvérem, de talán csak fél évet vagy maximum kettőt, én pedig igyekszem ez idő alatt annyira kiismerni, hogy maximális biztonsággal bújhassak elő neki, avagy lebukok, és akkor ismét az özönvizes megoldás jön elő. Én segítettem, de ha ők a pluszinformáció birtokában lemondanak erről a továbbiakban, akkor az már az ő bajuk, nem én leszek a rossz. Ez lesz tehát holnap, vagy bármi más...

Na, de kedden megnéztük négyesben (Ricsim, plusz Losték) az Inception (Eredet) című filmet, ami — leszámítva a mozibeli környezet idegesítő tényezőit — elég jól kikapcsolt. Igazán jó film: akciódús, látványos, felépített, elgondolkodtató és úgy eleve minőségi. Azt hiszem, ha egyszer lesz kedvenc rendezőm, Chris Nolan máris jó eséllyel pályázhat a posztra. Eddig csak kurva jó filmeket láttam tőle, ezt meg ráadásul ő is írta. Szóval érdemes megnézni.

Tegnap két izgalmas dolog is történt. Egyrészt Ricsim születésnapja, ami este kötötte le a gondolataimat (ajándékért rohangálás az utolsó pillanatban, megbántódás okozta durci, borozás, majd nem publikus tevékenység), másrészt most adódott egy igen kedvező lehetőség, hogy az év eleje óta kissé legatyásodott cégnek vegyünk egy új pantallót és még hózentrógert is hozzá. Ha sikerül ügyesen lavírozni, talán megnyerjük egy 15 cégből álló csoport könyvelését, ami éves szinten közel 15 millió forint bevételt jelentene. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy az év eleje óta kiesett cégektől begyűjtött könyvelési díjat visszapótolnánk, és még egy plusz alkalmazott bérét is kitermelnénk belőle, továbbá a saját anyagi helyzetemen is dobnánk egy jókorát. A közvetett haszon a spontán szakmai fejlődés, egy laptop, rengeteg munkaidő felszabadulása és a valódi üzletemberré válás lenne — egyebek mellett. A dolog sajnos messze nem egyesélyes, mivel eddig belső könyvelő végezte náluk a számviteli feladatokat (hátrány), nyilván az ajánlatunknál jóval olcsóbban (nagy hátrány), viszont a közelség miatt a gyors szolgáltatásnyújtás könnyen megoldható (előny), sok apró tehertől kímélnénk meg őket (előny), és igen komoly ajánlólevelünk van (nagy előny). A többi hátrányt és előnyt nem ecsetelném, elég ha én tisztában vagyok velük.

Szóval most akad más is, ami miatt hevesebben ver a szívem (az e-mail fiókunkat is alig merem megnézni), de természetesen nem érzem magam biztonságban a család Damoklesz-kardja alatt sem. Remélem azért nem fogok rosszul lenni az utca közepén...

Szorítsatok nekem mindkét dolog miatt, csak be ne sz*rjatok a nagy erőlödésben (merthogy most nagyon kell szorítani, és több dolog miatt is).

...volt az első gondolatom múlt hét pénteken, miután letettem a telefont. Azóta erőteljesen kétségbe vagyok esve, ami napról napra növekvő gyomoridegességgel társul. Azok a 'szerencsések', akik ott voltak a blogtalin (legalábbis némelyikük) nagy vonalakban már értesülhettek a dolgokról, de akik nem voltak ott, azok kedvéért elmesélem a szitut.

Anyu hívott pénteken (ami egyébként egy évben max. 2-3 alkalommal fordul elő, mert a kapcsolatunk nem túl szokványos), és kérdezte, hogy akkor megyek-e nyaralni, mert ugye odaígértem nekik a sátramat egy pár napra. Mondom, mégis megyek, de csak hétvégére, és mivel egy helyre megyünk, odaadom a sátrat (ahogy ígértem), aztán amíg ott vagyok, összehúzzuk magunkat egy kicsit. Jó, ez letárgyalva. Közben eszembe jutott, hogy megszülettek a ponthatárok, hát megkérdeztem, mi a helyzet odahaza.

A húgomat felvették az egyetemre, igaz, csak a harmadikként megjelölt helyre. Örülünk persze, de mégis bosszankodunk, hiszen 13 éve éltanuló, végig szín kitűnő volt a suliban, többször jutalmat is kapott, de azt az egy utolsó megpróbáltatást mégis elcseszte. Azaz egy ötös, emelt szintű biológia érettségit nem lehet elcseszésnek nevezni, csakhogy nem volt eléggé ötös ahhoz, hogy bekerüljön vele az orvosira. Szar ez így, de valahol hasznos is: jó lecke abban a tekintetben, hogy néha hiába igyekszel, a világ törvényeit mégsem nem tudod meghatni. Mondta anyu, hogy azért is kérdés, hogy mikor megyek, mert beszélni szeretne velem. Mi lenne, ha a húgom a suli alatt, hétfőtől péntekig ellakna nálam a kisszobában?

Uhh...

A konyhában voltam, amikor beszéltünk, és bántam, hogy anno kihordtam onnan minden ülőhelyet, mert most elkelt volna egy. Nekidőltem a konyhaszekrénynek, a hangom rögtön ércessé vált az idegességtől, és nyomban levert az izzadság. Máskor olyan meggyőződéssel ecsetelem a hallgatóságomnak, milyen szerencsétlen vagyok a tekintetben, hogy a nagy horderejű dolgokat csak lassan, és mindig utólag fogom fel. Ez most nem így volt. Mintha életem filmje pergett volna előttem cikázó képekben, úgy rohant az agyamon végig a helyzet összes problémája és lehetséges kimenetele. Nem is nagyon tudtam arra koncentrálni, amit anyám mondott közben ("szegény olyan kis szerencsétlen, ne legyen elveszve abban a nagy városban", "úgysem kapna kollégiumot, mert a Pest megyeiek nem kapnak", stb.). Hebegtem valami olyasmit, hogy majd megbeszéljük, aztán elköszöntem.

Kész, kikapcsolt az agyam. Mert mi is a helyzet?

Anyámék nem tudnak semmit a magánéletemről, és főleg arról nem, hogy buzi vagyok. Valószínűleg nem is sejtik, bár sokan azt mondják, hogy az anyák akkor is sejtik/tudják, ha ez nekünk nem tűnik fel. Az enyém esetében valószínűleg nem ez a helyzet, mivel az utóbbi 19 évben kéthavonta egy hétvégét töltöttem náluk, és kb. tízszer beszéltünk telefonon (az évi 2-3 csak az utóbbi időben van). Nem ismer, én sem őt, és egyáltalán nincs közöttünk igazi, őszinte anya-fiú kapcsolat. Soha nem is volt, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást, hogy én ne szeretném őt vagy, hogy ne lenne ő az egyetlen családtag, aki igazán fontos számomra (a testvéreimmel együtt). Annyira azért mégis ismerem, hogy tudjam, a homoszexualitás számára valami visszataszító, undorító elhajlás, ami szégyent hoz az illető környezetére. Azt is tudom, hogy szerinte az egyik legborzalmasabb dolog egy anyának, ha kiderül a fiáról, hogy buzi, és azt is, hogy a telek végében lakó, bigott keresztény nagyszülőknek évekbe telt megfelelnie, szóval ad a véleményükre. Vagyis inkább tart tőlük. Mindezért tehát eddig nem bújtam elő, és ha ez a helyzet nem adódik, szükség sem lett volna rá.

De itt van ez a helyzet, és én nem tudom, mitévő legyek. A lakást — bár nagyanyámtól örököltem — anyámtól kaptam, ő pedig 10 évet adott az életéből, hogy a válás során ne én szívjak. Azt tehát nem mondhatom, hogy 'nem', legalábbis ilyen natúr módon egyszerűen nincs rá lelkierőm. Ezt nagyon aránytalannak érezném, és egyben egy rendkívül hálátlan magatartásnak is. Ha viszont a húgom odajön, az eddigi életemnek vége, és még csak azt sem tehetem meg, hogy az igazság terhét a titoktartási kötelezettséggel együtt aggassam rá. Meg aztán azt sem tudhatom, miként reagálna, és mennyi időn belül közölne mindet anyámmal. Még talán undorodna is tőlem (akit egyébként most nagyon tisztel, és példaképének tekint — komolyan). Ő is nagyon konzervatív, ahogy a családom azon fele úgy en bloc, így könnyen elképzelhető, hogy a reakciója ugyanaz lenne, mint anyámé, csak kicsiben. Mondanom sem kell, hogy miután Ricsi minden nap feljön, és ott alszik nálam, a kisszobában lakó húgom mellett ez kivitelezhetetlen lenne, még akkor is, ha beavatom, és jól reagál. Sőt, az ottléte alapjaiban rúgná föl az eddigi életem, és a nagyanyám halála óta ölembe pottyant szabadság egy csapásra a múlté lenne. Ha a melegségemből adódó problémákat nem tekintem, akkor száz meg száz apró kényelmetlenséget okozna. Például ha rágyújtok, majd bemegy hozzá a füst, és bántja a kis orrát, várni kell egymásra a fürdőszoba előtt, csukogatni kell az ajtókat, mindig úgy öltözni, hogy ne lásson meg pucéron, figyelni, mennyi fogkrém van, hadd ne soroljam. Mindezt persze még elviselném, HA egyedül élnék. Talán még azt is megoldanám, hogy eltüntetem szem elől az eredeti QAF évadokat, letörlöm a gépemről, a melegpornót, a kockás hasú emberkés háttérképemet valami virágos háttérre cserélem, és minden netezés után törlöm az előzményeket. Ez mondjuk már kicsit megerőltetőbb lenne. Na de miután párom van, mindez eltörpül a párkapcsolat rejtegetése mellett, amit mellesleg nem is lehetne kivitelezni. A húgom talán kissé elveszett, ami az élettapasztalat hiányából fakad, de semmiképpen nem hülye, pillanatok alatt rájönne, hogy ha egy héten háromszor nem alszom otthon, annak alapos oka van.

Szóval nem sok jó megoldás van. A titkomat szeretném megtartani, de ezt már azzal veszélybe sodrom, ha most szombaton (akkor utazom le hozzájuk) elkezdek szabadkozni, és presszionálni őket a kollégium irányába. Az a baj, hogy (még) nem tudom, mi az igazi ok. A pénz? 10-12 ezer forintot akár meg is finanszírozhatok, de persze úgysem gondolják ingyen azt az itt lakást. Ha viszont az a lényeg, hogy a húgom biztonságban érezze magát e gigászi világvárosban, hát azzal kapcsolatban nem sokat tehetek. Max. megígérem, hogy néhány napig fogom a kezét, elmegyek vele mindenhova, de már ez is magában foglalja a 'nem' választ, szóval ott vagyok, ahol a part szakad. Kézenfekvő lenne előbújni, de a fenti okok miatt ezt elképzelhetetlennek tartom.

Én alapvetően gyakorlati ember vagyok (és semmiképpen sem érzelmi), és minden érve a CO mellett szól, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam. Azt mondják, hogy legalább kiderül, hogy a családom azért szeret, mert a tagja vagyok, vagy más okért, ami többet ér, mint a tudat, hogy 979 a fiúkat szereti. Meg más bölcs dolgokat is hallottam már, és mind igaz is, csakhogy én a szituációtól félek, sőt, rettegek. Attól az aktustól, amikor mindez kiderül (mármint, hogy azért szeretnek-e), a sírástól, az arckifejezéstől, a szégyentől, az ordítástól, esetleg a kitagadástól. Ha már előállt a helyzet, alkalmazkodom hozzá, de amíg ezt átélem, nem biztos, hogy meg tudok állni előttük. Az előbújásnak persze sok módja lehet, de én azt hiszem, sem a telefon, sem a húgom általi lebukás (és árulkodás), sem egy szívhez szóló e-mail, sem a blogom linkjének elküldése nem fair. A CO önző dolog: most nekem rossz, de ha előbújok, vagy mindenkinek rossz lesz vagy csak nekik, ezt pedig nem intézhetem el félvállról, továbbra is rejtőzködve. Sőt, ronthat is a helyzeten az, hogy nem tudnák velem kibeszélni a dolgokat, hanem magukban variálnának mindent, és esetleg egészen más végeredményre jutnának, mint egy személyes beszélgetés során (amire ugye nem vagyok képes).

Márpedig bármit is teszek, azt még az összeköltözés előtt kell megtennem. Ha utólag derül ki a dolog, az megint csak ronthat a helyzeten, az meg ugye nem cél. Szóval gondban vagyok, nem tudom, mit tegyek. Eltervezhetek bármit, szívhez szóló monológot, zseniálisan felépített érvrendszert, hogy miért jobb mégis a kolesz, vagy bármit, az első mondatnál úgyis kártyavárként omlik össze minden, hiszen ez nem egy egyszereplős szituáció. Olyankor zsigerből kell helytállni, én pedig amilyen izgulós vagyok, úgyis elrontok mindent (eleve már az izgulás gyanút kelt, hiszen miért kell ehhez jéghideg kéz és reszkető hang?)

Ahogy közeledik a szombat, egyre nő a krumpli a gyomromban, egyre többet idegeskedem, egyre többet agyalok, és egyre jobban kétségbe esek. Mintha minden szigorlatot egy nap kellene letenni. Szörnyű a tudat, hogy most minden összeomolhat, hogy egy olyan útelágazódáshoz (nehéz szó...) érek, amiből 1000 másik út indul tovább, de mindegyik ködbe veszik, nem látom, hová vezethet. Szóval baj van, gyerekek. Ugye érthetően körülírtam, hogy miért?

Mivel a munkahelyi gépekbe memóriát kell vennem, tegnap meg tegnapelőtt plázáztunk kicsit a Ricsivel. Tudom, ebből a célból egyik sem a legjobb hely, meg menjek ide meg oda, mert ott olcsó és jó, de nekem olyan üzlet kell, ami délután 6 után is nyitva van, és nem kell rendelni, várni, visszamenni. Aztán mivel a Saturnban csak úgy volt, hogy 'elvileg', de gyakorlatilag nem kaptam, az Aréna Pláza Electroakármije meg átépítés miatt zárva volt, lényegében futottam két üres kört. Mindegy, pénteken úgyis szabin vagyok, majd akkor nyakamba veszem a várost, és elmegyek egy kimondottan számítástechnikai üzletbe.

De ha már pláza, csak benéz ide-oda az ember, hátha lát valamit magának. Én különben is olyan vagyok, hogy megnézek mindent, semmi sem tetszik, de közben beleszerelmesedek valamibe, ami akkor és ott nem kell, de aztán addig cseszteti az agyamat, amíg vissza nem megyek megvenni. Persze addigra vagy elvitte más, vagy elfogyott az a méret, vagy már nem akciós, vagy úgy akciós, hogy drágább, mint az akció előtt, mint az a Devergo cipő, amit tavaly vettem magamnak (és már félig lerohadt a lábamról). A Duna Plázában viszont ilyesmitől nem kell félni, mivel ott jóformán semmi nincs. Van egy Reserved üzlet, amiben egész jó cuccok szoktak lenni, egész jó áron, viszont ott már a múltkor is voltam, és akkor is csak alsógatyát vettem (mint szinte mindig), mert ott már a folyosóról látni őket, és a fétisem mindig berángat. Aztán van Marx & Engels, ami kurva drága, viszont nekem túl visszafogott, valami új, olaszos nevű ruházati áruház, ami C&A kategóriájú, csak még gagyibbul hangzó márkákkal van feltöltve (vö. Cactus Clone, Angelo Litrico), minden más meg vagy megszűnt vagy van bennük 5 póló meg 5 farmer, azok is 40000-ért. A GAS is mióta felköltözött az emeletre, gyakorlatilag sosem találok benne semmit, azt viszont elképesztő árakon. Szóval a Duna Pláza ruházkodás terén nem pálya.

Tegnap viszont úgy mentünk be az Arénába, hogy kivételesen nem csak mozizni. Úgy már egy csomószor voltam, de körülnézni, vásárolni még nemigen. Gyerekek, én ott huzamosabb ideig nem tudok tartózkodni, mert orgazmusom lesz. Egyrészt minden buzi ott lebzsel, másrészt mindenki olyan helyes, olyan jó alakú és olyan jól öltözik, hogy csak kapkodom a fejem. Ja, hogy ezt Ricsi is olvassa? Nem probléma, ő is mindig elmondja, ha olyat lát, különben is, neki van egy kedvence az edzőteremben is (ahova járunk). Ennek van egy árnyoldala is, mégpedig, hogy az önértékelésem hasonló esetekben mindig súlyos csapásokat szenved, hiszen mindenki izmos, jóképű és csinos, KIVÉVE engem, aki egy kapuzárási pánikos, kopaszodó, lúzer fasz, aki nem izmos, nem jóképű, öltözködni pedig végképp nem tud (a jellemzés egy része éppen a kedves páromtól származik, bosszú gyanánt az én kedveskedéseimre). Ez egyrészt elkedvetlenít, másrészt ösztönöz: többet kondizni, eljutni végre kozmetikushoz, olyan fodrászhoz, aki kezdeni tud valamit a hajammal, és vásárlás, vásárlás, vásárlás. Ehhez ugyan pontosan annyi dolog kell, mint amennyi Montecuccoli szerint a háborúhoz, és amiből nekem mindig szűkösen van, DE bevásárlólistát azért írhatok. Csak az bosszant, hogy az Aréna egyes üzleteiben pont most van leárazás, pont most vannak ott olyan cuccok, amikbe beleszerettem, de mivel pont most jönnek vízórát szerelni (40000-ért) és pont most kell majd a negyedéves EVÁ-t befizetni, ezért pont most nincs pénzem semmire. Na jó, egy üzletemberes inget, meg egy olcsó pólót csak megfinanszíroztam magamnak, de sok más cuccról meg lemondtam, részben szívszakadva. Ja, és még annyit, hogy végre jártam Bershka, Pull and Bear és Zara üzletekben, és bejönnek. Nagyon. Végre van mivel pótolni az Aboriginalt és a GAS-t, na meg az egyre unalmasabb Kenvelot és New Yorkert.

Na, de ennyi bevezető után jöjjön végre egy rövid lista arról, amit szeretnék a közeljövőben. Három dimenzió van, a lakás, az üzleti és a ruházkodás.

Kezdjük az üzletivel:

— kell először is egy táska, merthogy komoly üzletember nem iskolatáskával/sporttáskával jár tárgyalni. Igaz, nem vagyok komoly üzletember, csak egy csicska könyvelő, aki magának kaparja a gesztenyét, de amíg a legalapvetőbb kellékek sincsenek meg, addig nem is leszek több. Szóval amolyan irattáska cucc kellene, de nem az a szögletes, mert az már avítt, hanem olyan, amiben a tésztagyáros vitte mindig a költségvetést az Országgyűlés elé, csak nem bivalybőrből. Szerintem 20000-en belül is kapni rendeset.

— kell ing, méghozzá sok, és még annál is több. Na jó, tegnap vettem egyet, úgyhogy most már elég további sok-mínusz-egy is, de nyilván nem szeretnék gyakran feltűnni ugyanabban. Nem kell, hogy tízezres (vagy drágább) ingek legyenek, csak ne ordítson róluk, hogy trógerproli vagyok, aki egy lakótelepen lakik, egy 34,5 m2-es lyukban.

— aztán kell nyakkendő, sok, de legalább 5-6. Jelenleg egy van, amit apámtól örököltem, ő meg az övétől (gyanítom), mert a másikat kölcsönadtam a Rolandnak, ő meg közben átköltözött Írországba. Egyet szintén akartam venni tegnap, de az újabb 3500 lett volna, azt meg már nem finanszíroztam meg.

— ing és nyakkendő után zakó is kellene, mert egy ócsógagyi van csak, amit a macskám megkarmolgatott, ennek folytán pedig itt-ott kihúzódott belőle pár szál. Szóval úgy nézek ki benne, mint egy kintornás, nem mint egy üzletember. Nem kell komplett öltöny, elég csak vagy két zakó, indulásnak.

— ez már csak az extra: kellene egy normális, érintőképernyős mobiltelefon, amiben sok-sok infot lehet tárolni, lehet normálisan netezni, és nem kell két napig nyomkodni, ha küldeni akarok vele egy üzenetet. De ez már tényleg a level 2.

Lakás, ahol több olyan dolog is szerepel, ami már egy évvel ezelőtt is a listán volt:

— 4 db faszántosan kinéző villanykapcsoló, mert a régiek nagyon avíttak

— új csillár (helyett spotlámpa) a nagyszobába, meg a felszerelése

— egy darab konyhába való kép, kerettel, mert most felemás szegény helyiség

— egy 84X60-as képkeret üveg előlappal, hogy a legutóbb kirakott, 1500 db-os puzzle-met a falra installálhassam. Kell hozzá dekorkarton is, mert amin kiraktam, azzal a Desi csinált valamit még kis korában, és most foltos tőle.

— tapéta az előszobába és a szobába, mert tiszta mocsok és tépés az egész. Szintén Desim a ludas, de már elég nagy, az újat talán nem teszi tönkre.

— fentiek a fontosabbak és kisebbek, ez pedig a ráadás: egy új ágy, mert a mostani egy gyalázat. Gyalázat a kinézete, a huzat állapota, és konkrétan szét van baszva, azaz eltört benne legalább egy rugó a sok dulakodástól. Ez már komoly tétel, szóval majd.

Öltözködés, ami gyakorlatilag egy végtelen halmaz. Korlátlan mennyiségben lehet bele önteni a pénzt:

— először is kell legalább egy cipő, mert a mostaniak egyrészt unalmasak, másrészt nem sok mindent lehet hozzájuk felvenni, harmadrészt némelyik már kezd vállalhatatlanba fordulni. Cipő nélkül egy csomó minden mást sincs értelme venni, mert úgyis csak hülyén állna rajtam. Szóval akkor inkább legalább két cipő kéne, egy sötét, egy világos, aztán lehetne tovább variálni a dolgokat. Néztem egyébként, hogy az a fajta cipő, amit 20 évvel ezelőtt még fel sem akartam venni, mert égő volt benne tornázni, úgy 10 éve mégis vettem belőle egy példányt, mert kellett miben túrázni, az most 18000 Ft-ba kerül, mert mindenki azt hordja, és mert van rajta egy Converse-csillag. Ja, azt kihagytam, hogy 700 Ft-ért vettem anno. Nonszensz!

— kellene aztán egy papucs, amiben a szabadidőmben is kitehetem a lábam az utcára. Van egy most is, de annak annyira kemény a pántja, hogy az első sarokig kikezdi, a célállomásig ledarálja a lábam. Szerencsére, eddig nem sok alkalom volt hordani.

— eddig szintén nem sok alkalom volt hordani, de rövidnadrágot is kellene vennem, mert bár van öt is, három eleve csak edzeni való, a negyediket meg befogtam fürdőnadrágnak, mert baromi gyorsan megszárad, ha vizes lesz. Szóval marad egy, az meg kevés.

— no, a hosszú nadrág. Igaz, van 15 farmerom, és tudom, pofátlanság ezek után azt mondani, hogy 'kell még', de abból a 15-ből 3-at veszek föl szívesen, abból meg kettő éppen lerohadni készül rólam. Az egyikből kilóg a seggem, ami némelyek számára szexi, ezért nem bánom, a másiknak meg a sok mosástól úgy elvékonyodott és kikopott az anyaga, hogy egy öblösebb fingtól cafatokra szakadva robbanna le a testemről. Ja, egyébként említettem már, hogy az alsógatya fétis mellett a farmer a másik fétisem? Na, de nadrág kéne, és rájöttem, hogy sehol sincs előírva, hogy én csak farmert hordhatok, és csak kék/szürke nadrágokat. Miért ne vehetnék fel egyszer-egyszer fehéret, nem-farmert vagy bármilyen mást? Erre a Springfieldben döbbentem rá, ahol mellesleg mindig két dolog jut eszembe: az angol cserediákok és SPF (nem csak a nickje miatt). Ja, és a régieket sem dobnám ám ki, hanem valahogy eljuttatnám a rászorulóknak, mivel semmi bajuk nincsen (kivéve azt a kettőt, amit ugye a kukába hajítanék), csak nem szeretem őket, vagy kényelmetlenül érzem magam bennük.

— aztán pólók, pólók, pólók. Ezeket nézem meg leggyakrabban, mert ezeket engedhetem meg a leginkább magamnak, és ha nem is költök sokat, mindig érezhetem, hogy kaptam valamit magamtól. Meg aztán azért is nézegetem őket sokat, mert mindenhol százával vannak, viszont a legtöbb nem tetszik. De csak legyen pénzem, nem fogok variálni, bemegyek egy boltba, és — ártól függően — leemelem a polcról az első N darabot, tetszik, nem tetszik. Tudom, ez hülyeségnek hangzik, de a válogatósságom valójában egy öngerjesztő folyamat, aminek minden állomáson az a vége, hogy szürke, kék vagy fekete pólót veszek, így sosem kezdek el színesben, mintásban, figurásban járni, pedig csak egyszer kellene átlépni a határt. A nem-formális ingek szintén ide tartoznak, mivel azok is ká jól tudnak kinézni, főleg pólóval és normális testalkattal kombinálva, igaz, ezek egy kissé drágábbak, mint a pólók.

— plusz végtelen mennyiségű egyéb, például öv, kiegészítők, pulóverek, kabátok, de ezt csak azért írom ide, hogy mindhárom kategóriámban legyen valami nem-kell-nagyon-de-azért-jó-lenne cucc.

Ez úgy cirka (rengeteg) pénz, ami nekem nincs, de ha végre egyszer letudom azt a sok kötelező kiadást, talán elkezdhetek valami havi fix keretet elkülöníteni, és akkor csak azon kell gondolkodni, hogy abban a hónapban éppen mit vegyek, nem azon, hogy akkor most az ötszáz forinttal olcsóbbat vegyem vagy a másikat, esetleg egyiket sem, mert majd csak a következő hónapban. Persze nekem most kéne a leárazásokban dagonyázni, mert októberben már kitörölhetem a seggem az XXXL-es maradékokkal, de hát jövőre is lesz nyár, addig meg marad a vágyakozás és a nálam sokkal jobban kinéző srácok stírölése...

Folytatódik a tűzoltás, avagy a hónapok óta tervezett, de máig meg nem írt bejegyzések elkészítése. Ez is egy ilyen, avagy végre választ kapunk, mi a jó büdös ló***ra meg el ennyi temérdek pénzem egy évben. Ezért nyugtáztam, memorizáltam, adminisztráltam 365 napon keresztül, de most, hogy tudom a választ, semmivel sem vagyok boldogabb. Jó, igazából sosem gondoltam, hogy a tudás birtoklása majd boldoggá tesz, nem úgy, mint talán azt az olvasómat, aki legutóbb kifejezetten igényelte a jelen bejegyzést (Hanson? Goner? Már nem emlékszem.) Szóval akkor jöjjön 2009. összes kiadása, számokban.

Első kimutatásunk a megszokott, havi táblázatokból képzett ábra évesített változata. Jó, mi? Rezsire költöttem a legtöbbet, minden keresetem 20%-át (igaz, a számok csak a költségeim közti arányra értelmezhetőek, de mivel év elején lényegében 0 Ft megtakarítással indultam, és úgy is fejeztem be az évet, előző állításom megállja a helyét). A következő legnagyobb tétel a vállalkozásom utáni terhek kifizetése volt, azaz az a pénz, amit azért költök, hogy megkapjam a költeni való pénzem. Hülyén hangzik, de lényegében igaz. Ez a kettő, plusz a háztartási kiadások olyan tételek, amik nem csökkenthetők lényegesen (persze lehet bliccelni is, meg a netet is le lehet mondani), és mondjuk a kaja 30%-a is megspórolható (egészségkárosodás nélkül) sok odafigyeléssel és lemondással, így állíthatom, hogy a jövedelmem 50%-át teszi ki az emberhez méltó létezés finanszírozása. Ebből két dolog következik:

- ha ennél kevesebbet keresnék, ez az arány nagyobb lenne, azaz mondjuk fele ennyi fizetéssel semmi másra nem maradna pénzem. Márpedig ennek az összegnek a fele is nagyobb, mint az ország lakossága jó részének összes jövedelme, ergo

- gazdagnak érezhetem magam. Végül is eltartok egy macskát, dohányzom, finanszírozom az egyetemet, ruházkodásra is jut (minőségi cuccokra!), és minden jövedelmem 12%-át szórakozásra költöm. Kell ennél több?

Idén sajnos még nem sokkal lesz jobb a helyzet (bevétel terén elég nagy lemaradásom is van), mert például most is van/lesz két félévnyi tandíjam, meg aztán jogsi, nyelvtanulás, de jövőre remélhetőleg az önképzésre fordítandó összeg jelentősen lecsökken, és akkor azt is szétszórhatom a többi tétel, remélhetőleg a szórakozás és a ruházkodás között. Avagy kiderül, hogy rákom van, és akkor arra megy el minden. Van még egy ilyen százalékos eloszlást ábrázoló tortám is:

Ide már nem írtam ki, mi micsoda, mert a színek ugyanazok, mint az első ábránál. Végül van egy havonkénti bontású grafikon is, amin nem sok minden látszik, de ha már megcsináltam, beillesztem (és akkor a havi átlagot el sem készítettem, pedig az még mondana valamit...):

A következő 500 bejegyzésben a hasonló tartalmaktól — asszem — megkíméllek benneteket.

(Első rész)

Szóval a cég dolgait már egész jól elképzeltem, csak sajnos sok még a bizonytalanság.

Az biztos, hogy nem hagyom kallódni magunkat, és az is, hogy a végtelenségig szeretnék fejlődni. Több ügyfél, több alkalmazott, még több ügyfél, még több alkalmazott, ha kell, nagyobb iroda, infrastrukturális fejlesztés, satöbbi. Mindemellett az is biztos, hogy ebben a tekintetben csak magamra számíthatok, a társamra nem. Ő szépen elvan a telefonálgatásokkal, az ügyintézéssel, és minden stratégiai döntést, tervet rám bíz. Ez persze jól hangzik, ugyanakkor rettenetesen pesszimista és aggodalmaskodó, ami alkalmasint rám is átragad. Ezt nem szabad hagynom. Másrészt kicsit kényesnek érzem, hogy minden apró kiadást meg kell tőle kérdeznem, de idővel ez is biztosan változni fog. Jó lenne, ha sikerülne a kettőnk közti egyensúlyt némileg a javamra fordítani.

Említettem, hogy kellene egy német alapfokú nyelvvizsga, méghozzá praktikus okból: addig nem kapom meg a diplomámat, amíg ezt nem teljesítem. A napokban azonban jelentkezett egy (újabb) olyan ügyfél, aki külföldi befektetőknek igyekezett könyvelőt felhajtani, de kikötés volt a részéről az angol ÉS német nyelvű kommunikációs készség megléte. Mondtam, hogy a német nem oké, az angol meg csak írásban, így ugrott is a zsírosnak ígérkező üzlet. Ez aztán elindította a gondolataimat, és már el is határoztam, hogy a jogsi és az alap német mellé szakmai angol és szakmai német tanulás is befigyel, amint időm engedi. Ha a suli kiesik, elvileg nem lesz idő- és pénzbeli akadálya. Angolul ráadásul tudok, vagyis van róla papírom, tehát nem kell olyan sokat fejleszteni rajta. Ha azonban jobban belegondolok, be kell ismerjem, hogy bár elég sokat értek (szinte mindent), de egy épkézláb mondatot nem tudnék kiejteni a számon. Nagy tehát a baj. Amikor ezt a Ricsinek elmondtam, egy (újabb) tök jó javaslatot tett: mivel rá is ráférne a gyakorlás, egy előre meg nem határozott időponttól kezdve otthon, egymás közt próbáljunk meg kizárólag angolul beszélni. Ez így fog történni.

Életem legszebb éve lesz tehát ez, legalábbis anyagi szempontból mindenképpen. Most még majdnem egymillió forintot kell kiadnom a szinte-semmiből, de ha ez áprilisig sikerül, utána már csak felfelé ívelhet a sorsom. Bővített/lecserélt ruhatár, kozmetikus, testedzés, jogsi, autó, családi ház, sziklakert, sarokkád, plafonig csempe, saját edzőterem, tágas konyha, külön háló, könyvtárszoba, testvérek támogatása, kultúrélmények, kávéházban beszélgetés, közös program barátokkal, utazgatás, ami csak kell. Mindezt szabadon, az alkalmazotti létet (11 év után) magam mögött hagyva. És hogy időm is legyen minderre, leépítettem ugyebár az otthoni munkáimat, amikből már csak egy kis utótevékenység maradt, és máris nőtt a szabadidőm.

Legszebb év lesz ez azért is, mert végre befejezem a sulit, és a családból elsőként diplomás leszek. Addig már nincs sok idő, és bár az utolsó 2 hónapot előre láthatóan reményvesztetten, idegösszeroppanva, sírásokkal és kétségbe esésekkel tarkítva fogom eltölteni, akkor is teljesíteni fogom, ha a fene fenét eszik. Vagy nem, de ilyet nem írunk le...

Aztán a legszebb év lesz ez azért is, mert remélhetőleg végre olyan kormánya lesz az országnak, ami kezd is vele valamit, és bízom benne, hogy ennek pozitív lesz a végeredménye. Talán adócsökkentés lesz (ami növeli a mozgásterünket), leáll a csődhullám, sőt, egyre több cég alakul, a pályázati pénzek nagyobb hányada ér célba, és hasonlók. A kampányban sajnos nem tudok közreműködni, de április 11. tuti a szavazókörben talál majd. Igaz, éltem már az előző jobboldali kormány alatt is, de akkor még se hasznát, se kárát nem éreztem közvetlenül. Most viszont nagyon is számít, ki kerül hatalomra. Régebben még azt mondogattam, hogy ha megint a szocik győznek, elhagyom az országot, de azóta változott a helyzet. Túl sok mindent kéne magam mögött hagyni, és bízom annyira magamban, hogy akár széllel szemben is talpon tudok maradni, lesz, ami lesz.

Végül meglátjuk, mi lesz ezzel az örökléses dologgal. Ezt ugyan egyáltalán nem terveztem be, de ha már így alakult, megpróbálok pozitívan kijönni belőle. Ha én leszek az örökös, jó. Ha én lennék az örökös, de az államnak köteles részt kell fizetnem, az sem rossz, bár nagyban megváltoztathatja a terveimet: csúszni fog pár dolog. A lakást mindenképpen szeretném megtartani, szeretném felújítani is, és bérbe adni, amíg össze nem jön annyi kezdőtőke, hogy abból és a két lakásból vehessek valahol egy családi házat. Annyira nem vagyok optimista, hogy építkezésen pörögjek, bár az lenne az igazi megoldás. Túl távlati dolgok ezek ahhoz, hogy bármilyen reális alapból indulhassak ki. Egyelőre meg kell várnom a hagyatéki tárgyalást, aztán ki kell derüljön, mennyit kell fizetnem (ha kell), és hogyan tudom megoldani az ütemezését, a pénz előteremtéséről nem is beszélve. Ha sikerül a tulajdonomba iktatni a lakást (ha nem, na bumm, bár a herdálóknak igazán nem szeretném átengedni), akkor a felújítást is meg kell oldanom, mert jelenlegi állapotában nem volna pofám meghirdetni. Amit tudok, magam csinálok meg (pl. festés, takarítás), amire találok vállalkozó kedvű ismerőst, azt közösen, sok röhögéssel és kajlálkodással, ami meg szakemberre tartozik, azt megfizetem.

De mielőtt felsorolnám, mi mindent tervezek a következő ötven évben (ha el nem visz jövőre a gégerák), inkább csak összefoglalnám mindezt egy vezérgondolatban: vége annak, hogy a sorsra bízzam magam. Fasza volt minden így is, de sosem tudhatom, mikor apad ki a bőségszaru, vagy mikor követeli vissza az Univerzum azt a sok jót, amit eddig tett velem (persze ezt erősen lehetne árnyalni...). Megkaptam a lehetőséget, hogy a magam ura legyek, magamnak teremtsek elágazási pontokat, kihasználható helyzeteket. Ennél több nekem nem is kell. Igyekszem élni vele, de csak annyira, hogy az ne menjen az egészségem rovására.

Nem akarom ragozni a velem mostanság történő dolgokat (ügyintézés, szakdoga, stb), hiszen idén még jóformán másról sem szólt a blogom, de azért az megint csak beszédes, hogy ezt a bejegyzést már január 2-án meg akartam írni, azaz éppen két hónapja. Sőt, ha pontosabb akarok lenni, már december végén elhatároztam...

Na, de végre hozzáfogtam, szóval lássuk, mi mindent tervezek ebben az évben.

Ha hű akartam volna maradni a tavalyi bejegyzéshez, azt írtam volna, 'Fogadalmak 2010-re', de idén úgy döntöttem, nem fogadok meg semmit. Sem a dohányzásról való leszokást, sem azt, hogy többet olvasok, többet törődök magammal, vagy kockás hasat gyártok magamnak, semmit. Ez most egy ilyen év. Viccesen persze azt mondtam, 'megfogadom, hogy ez lesz életem legszebb éve' (és erre már többször utaltam is), és január elején erre még minden alapom meg is volt. Még tavaly év végén gyártottam egy táblázatot, amiben felsoroltam minden várható bevételt, amit a cég(em) elvileg begyűjthet, hozzáírtam minden várható kiadást is, akkurátusan, hónapra lebontva, terv-tény oszlopokra felosztva, és a végeredményt látva elindult a fantáziám.

Nem volt túl rossz a vége, sőt, mivel bizonyos kalkulálhatatlan bevételekkel nem is számoltam, a kilátások még az addigiaknál is jobbnak tűntek. Rögtön elhatároztam, hogy a diploma megkapásához szükséges német alapfok megszerzése mellé beiktatok egy jogsiszerzési tanfolyamot is, hiszen egy év múlva akár autót is vehetek magamnak. Készpénzért. Aztán hozzáálmodtam még egy alaposan felújított ruhatárat, és néhány hosszú hétvégét a párommal, az ország random pontjain, meg színházlátogatást, ilyesmit.

Készítettem egy másik táblázatot is, amiben felsoroltam, mi minden elintézni való ügyem van még függőben. Csupa olyasmik, amikhez hasonlót már tavaly is alkottam. Három munkafüzetet csoportosítottam össze, egyet a munkaügyi dolgokra, egyet a magánéleti dolgokra, egyet pedig az elintézettekre, hogy érezzem, lássam a teljesülésüket. Az ilyesmi mindig ösztönzőleg hat rám. Nagy hirtelenjében összeszedtem vagy ötven dolgot, majd amikor egyet-egyet teljesítettem közülük, kipótoltam a megüresedő sorokat az idő közben eszembe jutott, korábban kihagyott teendőkkel. Eleinte emiatt — a hydra levágott fejeihez hasonlóan— egyet kitöröltem, de rögtön kettővel pótoltam, ami egy csöppet csüggesztően hatott rám, de most mintha javulna a kép. Már egy-egy képernyőre ráfér a táblázat első két oldala.

Aztán lapozgatni kezdtem a naptáramat, mivel telni kezdett az év, és egyre csak azt láttam, hogy az idei elképzelésem rendre az 'álom' kategóriába csúsznak át. Több ügyfelünk is távozott a cégtől (nem velünk volt bajuk, csak befejezték a vállalkozást), mások pedig még most is bizonytalanok. Bár már látni az átrendeződéses időszak végét, azt a bizonyos terv-tény táblázatot még sem időm, sem merszem nem volt újratervezni, és az információim is hiányosak hozzá. Félek, hogy ha meglátom az új végeredményt, kiderül, hogy nemhogy a jogsiról és az autóról kell lemondanom, de sokkal több minden másról is, ez pedig eléggé tönkre tenné az idegeimet. Persze fejben már toldozgattam-foltozgattam, és az sem derített fel túlságosan. A napokban sikerült egy kicsit összeszedni az optimizmusomat, mivel néhány utcáról betérő emberke itt hagyott nálunk némi pénzt, egy részük a továbbiakban is nálunk marad, megint mások pedig fontolgatják, hogy velünk könyveltetnek. Most két komolyabb ügyfél is jelentkezett, és ha sikerülne őket megfogni, akkor kábé ott tartanánk, mint év elején, innen pedig már csak jobb lehet. Külön jó hír, hogy a főnökömnél maradt (de részben minket gazdagító) ügyfél talán mégsem tud megszabadulni a cégétől, ezért még jó pár hónapig marad minden a régiben. Jelen állapotok mellett az ő távozása nem léket ütne a hajónkon, hanem maga volna a Titanic jéghegye.

De fel a fejjel! Most végre volt egy kis időm, és nekiláttam stratégiai lépéseket tenni: 5 ingyenes netes felületen ad(at)tam fel hirdetést, Ricsi segítségével szórólapot készítettem, amivel a napokban végigbombázzuk a környéket, a honlapunk címlapjára csináltam egy csinos (viszont elég geil) reklámot, és a Google Adwords szolgáltatásait is igénybe vettem egy kevéssé. Remélhetőleg ezek a költségek — bár egyébként sem nagyok — gyorsan megtérülnek, és még messze a vége. Rengeteg ötletem és tervem van, csak legyen időm megvalósítani őket. Például együttműködési megállapodást kötni ügyvédi irodákkal, hogy a náluk alapított cégeket — jutalék ellenében — irányítsák hozzánk (azaz javasoljanak minket), és pályázatíró cégekkel is bótolni lehetne. Ha gondozva van egy cég, csakis felfelé ívelhet a sorsa, ez ösztönöz.

Azt találtam ki, hogy év végére 100 ügyfelet szeretnék a magunkénak tudni, ami a január eleji létszám duplája. Merész? Lehet. De a könyv, amit a főnökömtől kaptam, csupa ilyesmit tartalmaz, a teendők listájának ötletét is onnan vettem, meg persze a vágyak célként való kitűzését is. Szerintem működik a dolog, bár az éven túli elképzelések egyelőre tényleg az álmodozás kategóriájába tartoznak. Jó, a könyv (aminek az a címe, hogy 'Az élet iskolája') elég bugyuta, olyan tipikus menedzserkönyv: most egy merő szánalom vagy, de ha jó okosan azt csinálod, amit írunk, akkor egy milliomos sikermen leszel. Arra viszont feltétlenül jó, hogy megadja a kezdő lökést, azaz, hogy legyen végre valami iránya az életemnek. Hát most van...

(folyt.köv.)

...elvégre alig múltam 30 éves, de azért elég régen születtem ahhoz, hogy napjaink szórakoztatóelektronikai és egyéb technikai vívmányaira úgy csodálkozzak rá, mint valami nyugdíjas.

Mert ugye amikor én kicsi voltam, akkor még a szalagos magnó meg a bakelit lemez volt az elterjedt, és mindenki által elérhető csúcstechnika. Emlékszem, a nagybátyámnak volt ilyen magnója (például), és kis kartontokocskákban tárolta a szalagokat. Amikor meghallgatott valami korabeli, divatos számot (ABBA, Goombay Dance Band, stb.), akkor utána mindig vissza kellett csévélni a szalagot, azaz áttekerni egy üres tárcsára. Így minden szalag egyik műanyag vacakról a másikra vándorolt, azaz nem volt nekik saját lakhelyük, hanem nomád életet éltek. A bakelites megoldás meg ugye még ennél is trébb volt, hiszen a lemezjátszó tűje eltörhetett, bepiszkolódott, és a lemezekre nem lehetett rögzíteni, szóval megvetted, azt az volt rajta, amit a gyárban ráraktak.

Ja, és persze hozzátenném, hogy a fekete-fehér tévén még a Szandokánt néztük meg az Onedin családot, leszámítva persze a hétfői napokat, amikor egyáltalán nem volt adás. Ilyenkor baromira untam magam, apám viszont annál lelkesebb volt, mert a kis rádiósmagnón ilyenkor rögzítette kazettára az esti kívánságműsor számait, amiket aztán egy másik magnó segítségével tematikusan összemásolt, végül a kész kazettákat újságokból kivágott fotókkal és szövegekkel varázsolta kvázi-gyárivá.

Amikor '86-ban megvettük az első videomagnónkat, a hétfő esték unalma is elszállt, hiszen az egymás közt cserélgetett, kölcsönadott filmekkel dobhattuk fel azokat. Olyan, hogy szinkron, az nem létezett. Narrátoros filmek voltak, amikben egy-egy férfihang mondta fel minden szereplő szövegét (miközben az eredeti hangot is hallani lehetett), és sokszor bizony behallatszódott az utcán elszáguldó mentőautó szirénája vagy a házikedvenc nyávogása is. Az általunk birtokolt Nagy zűr Kis Kínában ehhez képest már csúcsminőségű volt, hiszen azon 4 (azaz négy) narrátor-hang is volt, két férfi és két nő, akik 'szinkronizálás' közben jobban röhögtek a film poénjain, mint a néző. Jaj, de jók is voltak azok a régi horrorok, a McGyver és Knight Rider epizódok, meg az illegális Rambo-kópiák, és a magnó által előszeretettel begyűrt, véletlenül megtalált pornófilmek, főleg, hogy ezeket már színes tévén nézhettük.

A tehetősebb családoknak már volt videojátékuk is, ami a lehető leggagyibb őse volt a mai játékoknak: két pálcika meg egy kocka, azt' teniszezzé. De nekünk az varázslatos volt, órákat tudtunk eltölteni a képernyő előtt. Jött aztán a Commodore +4 meg a +16, amin már saját programot is írhattunk, meg kazettáról is tölthettünk beléjük ilyen gagyiságokat, aztán amikor bejött a Commodore 64, már igazi játékokkal is szórakozhattunk. Mindezt persze szintén kazettáról, fejkoszosodással, sercegő-cserregő hanggal, és szentségeléssel, ha a szalag nyúltsága vagy sérülése miatt a fél órás töltés után nem indult a game. Amikor a lemezes adathordozók megjelentek, akkor már ez a probléma sem létezett. Nekem csak akkor volt C 64-em, amikor a 'gazdag' gyerekek már Amigával, sőt 286-os PC-kel szórakoztak, és a C 64-es játékokhoz képest csúcs grafikájú játékokkal játszottak, cserébe volt viszont egy Enterprise 128 gépem, cserélhetetlenül beépített joystick-kel, ami annak rendje és módja szerint a lehető leghamarabb tönkre is ment. A ZX Spectrum testvérgépéhez méltóan ezen is sokkal szebb volt minden, viszont alig-alig lehetett hozzá játékot szerezni.

Ebben az időben határoztam el, hogy én bizony programozó leszek, és a saját gépemen — megfelelő szakkönyvek megvásárlása után — hozzá is láttam az első programok megírásához. Egy kis szépséghibája volt a dolognak, hogy ha a kész (vagy félkész) művet hibás kazettára vagy nem megfelelő fej-állással mentettem le, akkor a több órás munka a gép kikapcsolásakor azonnal az enyészeté is lett, ami hát — valljuk be — nem kicsit vethette vissza az ember lelkesedését. Engem annyira nem vágott földhöz a dolog, hiszen mindezek ellenére számítástechnikai iskolába jelentkeztem.

Állítom, az osztály egyetlen olyan tanulója voltam, akinek egyetlen percig sem volt közben otthoni PC-je, sőt, még a számítástechnika érettségit is úgy tettem le, hogy pusztán füzetből és jegyzetekből készültem, gyakorolni pedig semmi lehetőségem nem volt. A suliban viszont volt egy csomó 386-os gép, ami már akkor is elavuló félben volt, reggel és órák után benn maradhattam játszani, és az akkor megtanult (de addigra szintén elavult) programozási nyelven még egy igazán összetett kalandjáték megírásába is belefogtam. Sajnos azonban nem mentettem le a több napos munkát, és mire ezt megtehettem volna, addigra az érettségi okán minden gépről letöröltek minden felesleges dolgot, köztük az én nagy művemet is. Azóta bele sem fogtam hasonló projektbe...

Ezekben az években találkoztam az Internettel is, és bevallom, erre már rácsodálkoztam. Az első találkozásokkor még azt sem tudtam, mit kell csinálni, és teljesen elveszettnek éreztem magam a monitor előtt, de aztán apránként kitapasztalgattam az alap dolgokat (még most sem vagyok sokkal beljebb). Ha most visszanéznénk egy hajdani oldalt, röhögőgörcsöt kapnánk. Csak szöveg, max. egy-két kép, semmi egyéb. Mellesleg a hajdani Windows-verziók kezelésekor hasonló elveszettséget éreztem, hiszen a DOS-parancsokat már elég jól megtanultam (tanulmányaim miatt is), de ez teljesen új volt nekem. De belejöttem ebbe is.

Miközben az első munkahelyemen még DOS-os gépen dolgoztam, aztán a másodikon is, otthonra csak 2001-ben vettem egy gépet, ami 35000 Ft volt, a sárgulós műanyagú monitorral és minden egyébbel együtt. Végre lett egy saját gépem, és elkezdhettem a saját káromon megtanulni a szoftver és hardver hibák kezelését meg a telepítősdit. Bár megtanultam a gépek működését és sok egyéb hasznos dolgot, ez a tudás ekkor már semmit nem ért, ergo az elveszettség érzése csak egyre jobban erősödött bennem. Kb. fél évvel később vettem egy belső modemet, így netem is lett, már amennyire az 56 kbit/sec letöltési sebességet netnek lehet nevezni. Ezzel percekbe tellett, mire a gép megjelenített egy szimpla oldalt, és fél órákat kellett várni egy-egy 6 másodperces melegpornó jelenet letöltésére. Életemben nem tartott olyan sokáig egy faszverés, mint abban az időben...

Aztán a fizetésem már megengedte, hogy egy komolyabb gépet vegyek magamnak (ezt használom máig is), és a világ egyre jobban kinyílt számomra. Win 98 helyett XP, a szöszösszeszedős egér helyett optikai (na itt már erősen elvesztettem a technika fonalát), sík képernyős monitor (nagy, lóbaszó, akkor még 105000 Ft-ért), DVD író és hangfal a PC-speaker csipogása helyett. Utóbbit két órán keresztül próbáltam megszólaltatni, és amikor már a sírás kerülgetett a sikertelenség miatt, rájöttem, hogy az a plusz zsinór azért van, mert azt kell bedugni a konnektorba — csak, hogy jelezzem a hozzáértésem szintjét. A CD ekkor már megszokott dolog volt, így a DVD-k világa nem okozott olyan sokkot számomra. Megtanultam lejátszani és másolni őket, és az otthoni videó is átment digitális órába, amikor az egyik születésnapomra a barátaim összedobtak nekem egy rendes DVD-lejátszót.

Aztán a betárcsázós netet leváltottam széles sávúra, ami az emberiségnek kis lépés volt, de nekem hatalmas ugrás, és a hajdani 6 mp-es pornók helyett ma már néhány óra alatt letölthetek egy két órás filmet (ami persze mindig akkor készül el, amikor a Ricsi a gép előtt ül, hogy aztán megjegyzéseket tehessen rám). Blog, hírportál, netes tévézés/rádiózás, online közvélemény-kutatás, tökéletesen élethű grafikájú játékok, stb.

Hol van már az első mikrohullámű sütő-használat élménye, a tekergetős, fekete-fehér fényképezőgépekkel való szerencsétlenkedés, filmkifogyás, szalagbegyűrés, miegyéb? Ma már mp3 lejátszó van, mindent kezelő távirányító, digitális képkeret, mobiltelefon, plazmatévé, Blue-ray, Wikipedia, Google, Facebook az évkönyv meg a telefonszámos notesz helyett, notebook és laptop meg 3D-s IMAX-mozi. Ha valaki 25 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 30 évesen majd úgy nézem Orbán Viktor évértékelő beszédét a helyszíntől kilométerekre levő irodámban dolgozva, hogy közben a világ különböző pontjain élő emberekkel együtt véleményezem és értékelem az éppen akkor elhangzott mondatokat, valamint folyamatosan követem a társaság véleményének összesített statisztikáit, akkor kiröhögöm az illetőt, és elküldöm, hogy ne csak sci-fit olvasson, hanem tudományos magazinokat is.

Pedig még csak 30 éves vagyok. Mennyi rácsodálkozni való lesz még az én életemben, hajjaj...

Amíg van egy lélegzetvételnyi időm, törlesztek egy kicsit a lelkemet nyomó bajokból, aztán ha a kiírás sem segít, nem tudom, mi lesz.

Tudtam, hogy nehéz lesz a január, azt is tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, de más tudni és más átélni. Előzetesen mindig optimista vagyok — talán túlságosan is — aztán amikor, ott a helyzet, akkor tologatom a vállalásokat, amíg lehet, amikor meg már nem, akkor kezdődik az összeomlás. Nem tudom, az év első 20 napja hogyan alakult volna, ha nem jön be egy ilyen durva lebetegedés és a nagybácsim halála, de akkor sem lett volna túl könnyű. Az biztos, hogy beljebb lennék az életemmel, az meg valószínű, hogy még nem omlottam volna össze.

Tegnap este jött az első mélypont. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra, mint az ötperceim, amiket lassan Ricsi is kezd megtapasztalni. Na jó, hazudok, ha azt mondom, hogy egyik pillanatról a másikra, hiszen délután már látszottak ennek az előjelei: infantilizmus órákon át, majd egy hirtelen váltás után a minden idegesít állapot. Hazáig egészen jól elnyomtam a kitörni készülő dührohamot, de aztán már nagyon nehezen ment. Megjött Ricsi, aki szintén ideges volt, és amikor a macska vagy harmadszorra fújt rá, hogy hagyja már békén őt, akkor betelt a pohár nálam is. Nem kiabáltam, nem veszekedtem, de ez állítólag rosszabb, mintha tombolnék. Amikor látszik rajtam, hogy mindjárt ölni fogok, de mégsem tudom elmondani, mi bajom van, és már a kérdezgetés is idegesít, akkor a többség jobbnak látja, ha kisomfordál a látóteremből. Amikor ilyen állapotba kerülök, elképesztően aljas és övön-alul-ütős tudok lenni, mert ilyenkor mindent leszarok, beleértve az 'illik' kategóriát és a várható következményeket is. A Rolanddal már vagy nagyon csúnyán összevesztünk volna, vagy megértő szavakkal elérte volna, hogy elbőgjem magam, és lenyugodjak, a Ricsi azonban vagy nem akarja vagy nem tudja kezelni a hasonló helyzeteket. Vele én is jobban vigyázok, hiszen még ha tehet is a problémák egy részéről vagy tehetne azok ellen, akkor sem olyan mértékben, hogy ő legyen az ártatlan céltáblám, ráadásul nem tudom, hogy meg tudná-e védeni magát. Szerintem nem, a párkapcsolatomban pedig nem akarok rombolást, ergo...

...ergo bennem marad a feszültség. És öli a lelkem, módszeresen és lassan, megkeserítve az étel ízét, fárasztóan, és szürke szemüveget téve elém, hogy mindent sötétebben lássak, mint amilyen valójában. Azt suttogja a fülembe, hogy "Minek?". Minek ez az egész? Minek többet keresni, ha nincs időm elkölteni? Mire jó, ha csak idegességgel jár az egész? Minek a suli, ha aztán úgysem használom a diplomát semmire? Minek a párkapcsolat, minek egyáltalán élni? És amikor idáig eljutunk, több irányból is, akkor jön a gondolat, hogy "Tényleg, minek is élni? Csupa szenvedés az egész"...és akkor szépen elindulnak a gondolataim a szokott irányba.

Máskor, a negyedévek végén a munka elvégeztével a lelkem is felszabadul, és a figyelmemet pozitív irányba tudom terelni, most azonban csak annyi történt, hogy a munkát letudva feltárult előttem a jövő: még munka, házidolgozatok, munka, szakdolgozat, interjúzás, munka, könyvtárazás, államvizsga, munka, weblap átszerkesztés, hirdetés, tárgyalások, munka, munka, munka . Nem látom a végét, nem látok olyan pihenőidőt, amikor nyugodt lelkiismerettel engedhetném el magam.

Túl sok. Túl nehéz.

Vagy én vagyok túl kevés.

Kicsit gondban vagyok, mert ezt a bejegyzést akkor kellene csak megírnom, ha már két másikat letudtam, azok tartalmába ugyanis jobban bepasszolna ez, mint fordítva, de éppen az a baj, hogy míg azokhoz agyra volna szükségem, ezt talán anélkül is meg tudom írni. Beteg vagyok ugyanis — ahogy az már kiderülhetett a linkfalam 'extra infok' rovatából.

Vasárnap este történt valami, amibe most nem megyek bele (mert az az egyik említett bejegyzés tartalma lesz), így este el kellett rohannom otthonról. Egy órán keresztül idegeskedtem, hogy a helyszínre érve mi fog fogadni, és mit kell majd tennem, hogy helytálljak, így nem lepődtem meg azon, hogy órákkal később, két rendőr társaságában egy konyhában ücsörögve minden ízületem sajgott. Ezt múzeumfájásnak szoktam nevezni, mivel általában akkor jön rám, amikor nagyon sokat kell ácsorognom meg flangálnom, na meg akkor, amikor nagyon sokáig kell koncentrálnom egy feladatra. Még az sem volt gyanús, amikor éjfélhez közeledve a Flórián tér saras placcán sétáltam a szélorkánban, hiszen teljesen indokolt volt a reszketés ilyen hidegben. Fogtam egy taxit, és amikor hazaértem, rögtön megittam 3,5 felest, csak hogy tompítsam az izgalmakat, ez azonban csak tovább leplezte a betegségérzetet. Az ágyban fekve a Ricsi figyelmeztetett, hogy forró a testem, és amikor a lázmérőt is segítségül hívtam, hogy megállapítsam, mennyire forró az a forró, azt mutatta, hogy 37 valamennyi. Hoppá. Mindegy — mondom — nyilván az idegességtől.

Na, reggel már éreztem, hogy gáz van. Újabb lázmérés, 38,6. Betelefonáltam, hogy ne számítsanak rám, mert ki vagyok ütve, de amikor I. felvette a telefont, hallottam a hangján, hogy ő sincs sokkal jobban, mint én. Ricsi elment vizsgázni, én pedig elaludtam. Aztán vettem egy forró fürdőt, és megint csak aludtam. Gyógyszert egyelőre nem akartam bevenni, hiszen amíg nincs, ami a láz kiváltó okát támadja, addig szerintem nem szerencsés a védelmet önként lenullázni. Az orvosom hétfőnként délutános, így olyan 6 óra felé próbáltam meg összeszedni magam (ami alatt egy Algopyrin bevétele is értendő), majd reszketve elsétáltam a rendelőbe. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem lesz ÉS, hogy nem az a büdös, szottyadt, ótvar, köcsög vén kurva lesz, hanem helyette valaki más. Mindkét esetben tévedtem: voltak vagy nyolcan előttem, és sajnos a VK rendelt, nem más.

Na, negyed 8 előtt kerültem sorra, utolsóként. Bementem, felakasztottam a kabátom, leültem a székre, de mielőtt hozzám fogott volna, megcsörrent a telefon. A doktornő felvette, és elkezdett diskurálni. Mondta, mondta, mondta, mindenféle nyaralásokról beszélgetett, aztán áttért holmi szakmai dolgokra, elköszönt, aztán mondta tovább. Én a lázcsillapító ellenére is elég lázasan tűrtem, aztán egyre idegesebb lettem. Volt olyan pont, amikor már be akartam neki szólni, vagy megkérdezni az asszisztensét, hogy mi módon lehet átkérezkedni másik orvoshoz, de mégis visszafogtam magam. Nem olyan fajtából származom én. Húsz percet beszélt, és amikor letette, akkor semmi elnézést vagy valami, hanem flegma megjegyzéseket tett arra, hogy neki ezzel kell foglalkoznia a gyógyítás helyett. Kurvára nem érdekel, ráadásul mindig ezt csinálja, úgyhogy ne jöjjön nekem ezzel.

Az általa gyógyításnak nevezett tevékenység az azt foglalta magában, hogy belenézett a torkomba, megkérdezte, nem fájt-e az állam alatt (nem), megjegyezte, hogy ez szokatlan, majd meghallgatta a mellkasomat meg a hátamat, persze csak miután megkért, hogy húzzam fel azt a 'hacukát'. Hát az anyád picsája a hacuka, az! Erre felírt valami 3 napos antibiotikumot (nehogy felülfertőződjön a vírusom), köptetőt, ha köhögni kezdenék, aztán elbocsájtott. Hogy ez mi, azt nem tudtam meg. Remélem, ha H1N1, akkor esetleg azt közölte volna, csak hogy tudjam, mielőtt leáll a légzésem.

Na, tegnap összeszedtem magam, aztán a sztrejk és a táppénz ellenére, elindultam dolgozni. Sajnos a munkát senki nem csinálja meg helyettem, ami ráadásul annyira sok, hogy megint esélytelennek érzem a határidőre való elkészítését. Be is jöttem (nagy nehezen, némi sétával), de nem sokat haladtam. A lázcsillapító leginkább csak arra volt jó, hogy ne legyen annyira magas a hőmérsékletem, de egyébként a közérzetemet semmivel sem javította. Étvágy nulla, koncentrációs készség nulla, látás redukálódva, tüdőégés csatlakozva a korábbi tünetekhez, majd irány haza. Miközben hétfő este már majdnem 39 fokos volt a lázam, ma reggelre már csak 36,7-et mutatott a mérő. Meg is nyugodtam, hogy akkor most már kilábalás esete forog fenn, de ezt kissé elhamarkodtam.

Volt ugyanis egy kis utam a Szent Margit Kórházba, ahova csak nagyon sok séta árán jutottam el. Az 1-es villamos ugyan járt, de arról kénytelen voltam a Vörösvári úttól egy kicsit visszább leszállni, hogy ne kelljen olyan baszott sokat gyalogolni, azonban a Margitból visszafelé is volt egy jó kis szakasz (bár rövidebb, mint oda). Onnan aztán villamossal el a Thököly útig, ahonnan ismét séta a munkahelyemre. Ez az igazi szolidaritás a sztrájkolókkal, amikor értük és miattuk szopok, de mégsem károgok. Tök jó, csak az a baj, hogy ettől marhára kimerültem. A napokban nem sokat ettem, nem meglepő tehát, ha a jó pár kilométer gyaloglás legyengített, és még a lázam is visszatért, aminek viszont nem ismerem a mértékét, mert idebent nincs mérő (minek is hoztam volna, amikor reggel egészségesnek találtam magam?). Akármekkora is lehet, mivel egész jól hozzászoktam az elmúlt három napban, de nem is ez a baj, hanem a tüdőm, amiben közben egy olyan érzés keletkezett, mintha valaki egy rugós emelőszerkezetet feszítene benne apránként. Ha köhögök, az aztán az igazi! Apró kis tűszúrások, kellő mértékű fájdalommal.

Ha holnap visszamegyek a dokihoz, nem sok jóval tudom majd kecsegtetni, pihenni viszont továbbra sem tudok. Csütörtökön és pénteken is dolgoznom kell (ráadásul mindkét nap van egyéb dolgom is), de tutifix, hogy hétvégén is. Semmi másra nincs energiám, pedig annyi teendőm volna... Például interjúkat készíteni, amire megint semmi esélyem. Bocsi érte azoktól, akik epedve várják, hogy sorra kerüljenek. Ha a napokban nem döglök meg, tuti sorra kerül majd mindenki.

Kis türelmet kérek.

UPDATE: a lényeget meg jól kihagytam, azaz annak összefoglalását, hogy mennyire szar állapotban van az én testem. Ha azt állítanám, hogy nem vagyok hipochonder, akkor hazudnék — márpedig azt nem szoktam, — szóval elismerem, hogy baromira hipochonder vagyok. Olyannyira, hogy minden gyanús elváltozást pillanatok alatt a koporsóig vezetek végig, és ezt akár 68 verzióban is megteszem, 10 perc alatt. Jó, kicsit rájátszok, mivel aztán én is jókat röhögök az egészen, de belül tudom, hogy valahol tényleg komolyan gondolom. A lényeg, hogy ezúttal a hipochonderségem ellenére is tényleg szarul vagyok, márpedig azért, mert:

— a tüdőmet nemcsak belülről feszítik emelővel, hanem még rá is ültek, és ettől az egész törzsemre kiterjedő nyomást érzek.

— a szemem táskás, és vörös, csak a külsőségek kedvéért.

— az összes ízületem sajog, hol erősebben, hol elhanyagolható szinten

— néha szédülés, gyakrabban émelygés és hányinger tör rám.

— bizonyos pontjaimon éles fájdalom hasít belém, és sajnos a leghétköznapibb mozdulatok nyomán is. A derekamnál, a gerincemtől kicsit jobbra például minden 10. lépésre olyan érzés keletkezik, mintha egy tűt szúrtak volna belém. Ez nyilván a sok fekvéstől van, meg attól, hogy december közepe óta nem voltam edzésen.

— gyenge vagyok és nincs étvágyam, de ha mégis evésre vetemedem, mindennek láz-íze van. Még a nyálamnak is. Geciszar, hogy finom legyek (de talán most elnézhető nekem).

És ennyi talán elég lesz a ragozásból. Jó lenne már, ha vége lenne, mert már nemcsak szenvedek, de tiszta ideg is vagyok ettől. Tuti haldoklom.