memories bejegyzései

Az alábbiakban változtatás nélkül közlöm nagyapám nagyanyámnak írt levelét 38 évvel ezelőttről (amit az egyik fiókban találtam meg):

73.XI.6.

Aranyos Pirikém!

Jó pár esztendő telt el azóta, hogy én levelet írtam neked. Azoknak a leveleknek nagy-nagy része még a Hangulatban íródott és teljesen mentes volt olyan dolgoktól, melyekről most akarok "beszélni" neked.

Az öreg Ferenc Jóska mondta: "Mindent meggondoltam - mindent megfontoltam!". Így vagyok én is. Valóban mindent meggondoltam, és nem hamarkodtam el ezt a levelet. Ja igaz! Neked is tudnod kell, hogy miről van szó!

Tegnap - érted Pirikém! nem ma, mikor a levelet írom, hanem tegnap - voltam a Zsigánál. A táppénzes utalványomat kértem, hogy adja le a gyárba. Egy szóval sem állítom, hogy be volt rúgva, de egy kevéssé spicces volt és akaratlanul elszólta magát. Rettenetes volt. Nekem a Zsiga a legjobb barátom, aki mindenhol segített rajtam, ahol csak tudott - még ha az ő furcsa modorában is, és ahol csak tudtam én is segítettem neki. Megértem az összes családi problémáját. Talán úgy senki sem ismeri, mint én (esetleg te). Miért nem beszéltél őszintén? Most már nagyon sok mindent értek, ami eddig felfoghatatlan volt a számomra.

Én valahol a lelkem (ha még van) mélyén sejtettem. Még el is tűnődtem rajta, hogy mennyire összeillenétek. A Zsiga is panaszkodik, hogy nincs hova menjen, mert ha lenne, elmenne. Valahogy éreztem. Nem tudnám megmondani, hogy miről. Talán egyes elejtett szavak, a rajtam keresztül való kölcsönös érdeklődés hiánya - ami ép olyan feltűnő, mint a nagy hogy van, mi van vele...stb.

Most már megértem minden viselkedésedet és az egész magatartásodat. Amikor hazajöttem, azonnal írni akartam, felülkerekedett a józan ész és aludtam ? rá egyet. Azt hiszem ez így is helyes. Ha még egyáltalán fel tudsz tételezni rólam emberi érzelmeket, úgy hidd el nekem, hogy nagyon fáj. Sokkal jobban mint ahogy erről a nyomorult papírról kiderülne.

Fáj, mert nagyon szeretlek. Soha nem nem szerettem senkit csak téged. És még most is csak téged. Csak már nincs értelme. Milyen furcsán ismétlődik meg a Kiss Ica, a katonatiszt és a ***** Jóska esete. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajnálom magam. Igenis sajnálom, és sajnálom azt a nyomorult életemet, amiben nem csináltam semmit, és sajnállak Téged, mert végső soron én vagyok mindennek az okozója.Tévedés ne essék: szó sincs semmiféle számonkérésről vagy felelősségre vonásról. Semmi jogom nincs hozzá. De most már olyan sokat vesztettem, hogy nem bírom ki. Elvesztettelek Téged, elvesztettem a legjobb barátomat és most már el kell hogy veszítsem az életemet is.

Pirike!

Ha én meg tudnám Neked mondani, hogy mennyire kellettél, akkor én egy szónok lennék. Nem tudom elmondani, de érezned kellett. Most aztán nagyon úgy érzem, hogy itt állok egy szál magam és az a pici kis kapaszkodó, amit Te jelentettél nekem eltörött. Nincs többé.

Azt mondtad nekem vasárnap, hogy ha másképp viselkedtem volna szombat este, akkor másképp lett volna, meg hogy én csak akkor megyek Hozzád, ha nőre van szükségem. Ugye belátod, hogy ez nem így van. Tudod jól, hogy már szombaton el akartam menni, de maradni is akartam. Úgy játszottál velem, ahogy akartál. De most már legalább értem.

Míg ezt a levelet írom sírok. Nem tudom, hogy mit, vagy kit siratok: Téged? Anyut? Tibit? Magamat?  nem tudom. valószínűleg mind azokat, akiket szerettem, akik az én kis nyavajás világom voltak. Persze érdekes dolog. Ha bárki más valakit felhívsz magadhoz - nem is érdekel. Hisz elvált asszony vagy, azt teszel, amit akarsz. De ép a legjobb barátomat? Igaz, hogy ő valóban rá van szorulva. És akkor képes vagy bejönni a kórházba (meglátogatni, virágot hozni), a munkahelyeden ****** kompelxust csinálni? Nem értem. Hisz te "NŐ" vagy, nem férfi, neked máskép kellene gondolkodni. Csak te vagy a közös gyerekünk anyja.

Hisze nem azt akarom, hogy apáca legyél - nincs is hozzá jogom. Megértem azt is hogy én nem kellek. Ha fáj is, de értem, csak épen őt nem értem Nálad. De hát te tudod.

Első elkeseredésemben el akartam mondani az Icának, anyámnak, a Tibinek, aztán rájöttem, hogy minek. Annak, hogy az Icának még nagyobb legyen a pofája (a Zsiga jól megverte vasárnap), annak hogy a Mutter mindenfélét mondjon rólad, annak, hogy a Tibi éretlen megjegyzéseket tegyen (hisz ő bízik benned is nagyon). Így nem mondtam senkinek és nem is fogja soha senki megtudni. - Ezért jó várni egy napot - Bohóc voltam egész életemben, soha nem tudtam levenni a parókát a fejemről és a festéket a pofámról. De most levettem és már nincs hová visszatenni.

Mindenért bűnhődni kell, én megbüntetem magam. Szándékosan rosszat senkinek nem tettem. Nem tudok gyűlölni, de még haragot tartani sem. Én megbocsátok mindenkinek, de nekem is bocsássatok meg.

Ha néha eszedbe jut, akkor a Tibi-Anyu alatti fényképet is nézd meg.

Nagyon-nagyon szeretlek.
Volt férjed.
Józsi

ui: a levélen nem találsz sem bélyeget sem postabélyegzőt, mert magam vittem el.

Hát ennyi. A szövegben a csillagozott rész a családnevünk, a többször emlegetett Tibi pedig az apám.

Nagyapám alkoholista volt (meg kommunista is), és kártyaadósságokat csinált, amiért nagyanyám elhagyta őt. Apám az őt rendszeresen bántalmazó apjával és az apai nagyanyjával élt együtt, és ezt a helyzetet sosem bocsátotta meg nagyanyámnak, talán ezért sem nagyon tartották a kapcsolatot (inkább csak miattam). A két 'öreg' viszont a szakítás és válás után is szerette egymást, csak nem tudtak együtt élni. Hogy ez a Zsiga kicsoda, nem tudom, de nehezen hiszem, hogy nagyanyám kezdett vele valamit, mert tudtommal sosem volt másik férfi az életében, ahogy nagyapámnak sem volt másik nő. Utóbbi először a lábát vesztette el, aztán az életét is, a '90-es évek elején (mindkettő az alkoholnak tudható be), előbbi pedig — idén lesz — 6 éve, hogy elhunyt.

Ez a levél, és néhány egyéb régről itt maradt irat viszont ennyi év után is betekintést (még ha kicsit is) ad életük egy-egy apró szeletére.

...és már nem sikerült a minél gyakrabban (azaz max. 2-naponta) elkövetett blogírás tervét tartanom, két hét után máris 4 nap kimaradt. De van mentségem, mert annyi programom volt a hétvégén, hogy ki se láttam belőle. Pihenés persze semmi nem volt, alkoholfogyasztás viszont annál több, szóval máris nagyon várom a következő pénteket...

Az újabb heti hajtást (tudom, elcséplem ezt a szót, de használatkor még mindig szem előtt tartom az erejét) pénteken 4,5 óra túlórával koronáztam meg, majd ismét átlényegültem Lostékhoz, akik akkor az egyik utolsó estéjüket töltötték a munkahelyemtől két sarokra levő albérletükben, és ennek tiszteletére egy kis esti összejövetelt szerveztek. Mivel másnap a blogtali volt a program, nem is akartam (nagyon) alkoholt fogyasztani, hogy vasárnap még mindig legyen némi esélyem talpra állni, ezért csak egy üveg bort vettem, és azt vittem magammal. A terv nem jött be, mivel vendéglátóim is készültek, és a többi vendég sem jött üres kézzel. Ettől függetlenül többé-kevésbé sikerült mértéket tartanom, így csak egy kicsit becsíptem, és mire a taxival hazaértem, már ki is tisztult a fejem. Éjjel egy elmúlt, mire ágyba kerültem.

Szombaton kivakartam magam az ágyból, térültem-fordultam, és már indulnom is kellett a Puskin Moziba, ahol a Ricsivel — akinek péntek este külön programja volt — Az élet fáját néztük meg. A filmre most nem térek ki, mert majd egy külön bejegyzésben vesztegetek rá pár szót, elég legyen annyi, hogy a hossza miatt a végére igencsak éhesek lettünk. Beültünk az Astoriánál levő Burger Kingbe, és egy-egy menü mellett kényelmesen megtárgyaltuk a még friss filmélményt. Gondoltunk rá, hogy Tamást vagy SPF-et megkérdezzük, nem akarnak-e kicsit korábban a CD Fű-be érkezni, de aztán olyan jól eltraccsoltuk az időt, hogy csak kicsivel 7 előtt érkeztünk meg a helyszínre.

Mi voltunk az elsők, de hamarosan megérkezett Treen és IO is, majd némi beszélgetés-kezdeményt követően azt vettük észre, hogy egyre többen ülnek körülöttünk. Nem sorolok fel mindenkit, aki eljött, mert elég sokan voltunk, és végül tutira kifelejtenék valakit, de az biztos, hogy a melegbloggerek számának és aktivitásának ellenére is szép számban gyűltünk össze. Külön szerencse, hogy manapság a hírek gyorsan és akadálymentesen terjednek, így olyanok is feltűntek, akik már nem blogolnak, de akik ettől ugyanúgy a blogger-közösséghez tartoznak (legalábbis az én szememben). Nem tudtam mindenkivel beszélgetni, de a korábbi találkozók alkalmával már rájöttem, hogy nem is érdemes ezzel próbálkoznom, mert végül csak szétapróznám az estét, és egy következő alkalommal úgyis lehetőségem lesz törleszteni az elmaradásból. Furcsa volt, hogy az előző napi alkoholfogyasztás után most még többet ittam, de meg sem éreztem. 2x2 deci forralt bor és vagy 4 deci tömény elfogyasztása után is úgy éreztem magam, mint aki semmit nem ivott, de ez nem is baj, elvégre kinőttem már a középiskolás szintből, amikor még a berúgás maga volt az esti buli célja (mondjuk nekem már akkor sem). A lényeg, hogy a tiltás ellenére lehetett odalent (külön helyiségben) dohányozni, ami +1 pont, voltak jó beszélgetések, vicces momentumok, meg az üvegezés helyi verziója, a vasalózás. Szerencsére a javából kimaradtam, de a végén — újabb vegyülési kísérletem következményeként — még én is kaptam egy-két kényes kérdést, ezek őszinte megválaszolásához azonban már elegendő volt bennem az alkoholmennyiség. A hangulatot jól példázza, hogy a hely elvileg éjfélkor bezár, minket mégis úgy kellett kidobni, két órával később. Ennyi legyen is elég.

Miután mindenkitől elköszöntünk, hívtunk egy taxit, és hazajöttünk vele. Kivételesen egy női sofőrt kaptunk egy terepjáróval, ami külön-külön is ritkaság, nemhogy így együtt, ráadásul a nő nagyon beszédes, nagyon vagány és nagyon világi volt. Állítása szerint nyolc nyelven beszél...folytassam?

Fél 4-kor feküdtünk le aludni, és 10-kor már fent voltam, ami nem nagy kunszt, maximum, ha hozzá veszem a hét köznapi részét is. Ennek megfelelően a Redblekhez való átutazgatás, majd a Xanax következő műsoraihoz való szövegmondás alat végig tiszta kóma voltam. Alkalmanként majd' elaludtam, de azért hősiesen segítettem a skacoknak, és a jelenlétemmel igyekeztem emelni a délután fényét. Alkoholról már szó sem lehetett volna, de szerencsére nem is volt. Hazafelé aztán vásárlás, utána krumpli hámozás, és -sütés, vacsora, fürdés, filmezés, végül ájulás...és már itt is volt a hétfő.

Újra munka, újra fél 7-ig, aztán megint mozi (Barney és a nők), éjfél után lefekvés, korán kelés...

...és így tovább, szóval nem csoda, ha az utóbbi pár napban max. a kommentelésre volt némi energiám. Az aktuálisokra is csak holnap válaszolok majd, mert most teregetek, fürdök, rövid alvás, és már megint munka, megint fogorvos, megint...

Az év utolsó napján illene valami visszatekintést rittyentenem ide, de ha nem is illem kérdése, mindenképpen praktikus, ráadásul mielőtt átinnám magam 2012-be, legalább kényszerítem magam, hogy egy kicsit az óévre koncentrálva összeszedjem magamban, mi mindent hagyok a hátam mögött.

JANUÁR
Az új év úgy indult, ahogy az eddigi jó pár, másnapossággal. Ha meg nem is fogadtam, hogy nem iszom többé, azért akkor elég erőteljesen megviselt a tisztulási folyamat, így kilátásba helyeztem, hogy át kellene állnom a könnyebb alkoholféleségekre. Jelentem, nem sikerült, mivel idén többször is voltak olyan durva másnapjaim, amik külön-külön kis fogadalmakat vontak maguk után, és ezek egyikét sem a borocska meg a pezsgőcske idézte elő. Jelentem, azokat sem tartottam be... Aztán odabent fogadott a hír, hogy a vezető könyvelőnk lábát szegte Szilveszter előtt, így a munkáját 3 hónapon keresztül nélkülöznünk (és pótolnunk) kellett. Azért egész jól megoldottuk, sőt ezek után még azon is elgondolkodtunk, hogy szükségünk van-e egyáltalán rá, de végül nem küldtük el. Újult erővel kezdtünk edzeni is, amit egészen szeptemberig eltökélten folytattunk, akkor azonban a sulis dolgaim miatt teljesen leálltunk, és azóta sem voltunk többször. Na majd most. Végül volt itt a blogon egy jó kis politikai adok-kapok, akkor ugyanis még volt lelkierőm a széllel szemben pisáláshoz, meg elértem a 600 bejegyzéshez. Mellesleg megemlítem, hogy ez éppen a 666., ami lehetett volna egy horror különkiadás, de ez (is) elmaradt.

FEBRUÁR
A hónap elején nyomtam egy live bloggingot, majd újabb politizálás jött arról, hogy hová is lettek a jobbos bloggerek. Abban a bejegyzésben fogalmaztam meg azt is, hogy mostanában miért nem politizálok, bár a fő ok elsősorban azért az időhiány (a meg nem írt bejegyzések száma meghaladja a megírtakét...). Volt aztán egy fergeteges farsangi buli, ahol Kétarcnak öltöztem, Ricsi meg Jokernek, de nemcsak a beöltözés, hanem a készülődés is izgalmasnak számított. És persze az sem elhanyagolható esemény, hogy az előző, passzív egyetemi félévem után ismét nekifogtam a tanulásnak, hogy majd akkor én leállamvizsgázok. Mint tudjuk, ez akkor mégsem sikerült.

MÁRCIUS
A Nőnap kapcsán sikerült egy félresikerült bejegyzést alkotnom, ahol jól meg is kaptam a magamét (nőgyűlölő, hímsoviniszta, stb.), aztán meg a vezető könyvelőnk hiányát ebben a hónapban éreztem meg a legjobban. Kurva fáradt voltam (bár én mindig annak érzem magam). Fogorvost is kellett váltanom, és az első kezelések is megvoltak: állapotfelmérés, fogkőleszedés, tömések, de persze messze nem jutottunk a végére. Miután később már pénzem sem volt, mostanra nagyon sürgős beavatkozások kellenének itt-ott, ami szintén a jövő év programja (Istenem, de sokba kerül majd ez...). Többször lebetegedtem, és a végzést is ekkor halasztottam az őszi félévre. Közben a véletlen folytán együttműködési szerződést kötöttünk egy ügyvédnővel, aki azóta átirányított hozzánk pár ügyfelet (akit senki nem vállalt...), tehát beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Most éppen egy egyszeri, de komoly és zsíros üzlet van kilátásban, ami idén is jól fog jönni.

ÁPRILIS
A hónap elején volt 10 éve, hogy ugyanazon a munkahelyen dolgoztam (és remélhetőleg még 30-35 évig meg sem állok). Sok más izgalomra nem emlékszem. Fogorvos, munka, még munka, ebből állt a hónap.

MÁJUS
Májusban egy zseniális hétvégét töltöttünk Ómassán (Lillafüreden), amit az év során még két másik követett Nagyvisnyón. Kellenek is az ilyenek, mert a ráncaimnak nagyon jót tesznek. Írtam aztán egy bejegyzést az adó 1%-ával kapcsolatban, valamint elkezdtem egy (ismét) soha nem folytatott sorozatot arról, miként gyalázkodnak továbbra is azok, akiknek ez az életük, a szakmájuk.

JÚNIUS
A nyár elején megint írtam egy sorozatindítónak szánt bejegyzést, ezúttal Trianonnal kapcsolatban, majd 5 év után újra betettem a lában egy piacra, és nyomban áradozni is kezdtem róla. Azóta voltam még párszor, de persze nem lett a heti programom része. Aztán megvolt minden idők leghosszabb blogtalija, Defalla szervezésében, ami egészen új keretek közé helyezte ezt a műfajt.

JÚLIUS
A július hónap a blog tekintetében nem volt túl izgalmas. Főleg a napi munkamenettel foglalkoztam, még rendes címeket sem adtam a bejegyzéseknek. Azért persze egyébként ez a hónap sem volt unalmas, például elkezdtem adótartozásokat felhalmozni, és megbarátkoztam a semmire sincs pénzem állandó érzésével.

AUGUSZTUS
Folytatódott a nyaralás, strandolás, hőségben dolgozás (már amikor az volt, mert idén azért elég szar nyarunk volt), a családtagjaim elkezdtek ismerősnek jelölgetni a Facebookon, ami egy kis riadalmat okozott nálam, és a blogom betöltötte a 4. születésnapját.

SZEPTEMBER
A hónap elején aztán én töltöttem be a 32-t, és meghalt az utolsó nagyszülőm, anyám anyja, mely esemény következtében — másfél évtized után — ismét találkoztam a régen látott rokonokkal. Sikerült végre lezárni a verses találgatósdi játékot (a győztesek nyereménye még készül, de hamarosan), bár a győztesek nevét még vissza kell valahogy nyomoznom, tekintve, hogy ezen időszak kommentjei a Freeblog 'jóvoltából' elvesztek. Újraindult a suli is, és ekkor már tényleg eltökéltem, hogy ebben a félévben be fogom fejezni.

OKTÓBER
Októberben a volt főnököm bepróbálkozott a köztünk levő elszámolással kapcsolatban, ami miatt jó pár álmatlan éjszakám volt, és a fogyásom üteme is felgyorsult. Ezt csak a Melegházi vacsoracsata 3. évada keretében tudtam fékezni, amikor is nagyon finom és kiadós vacsorákban vehettem részt. Ez is nagyon jó volt, kár, hogy csak a 3. lettem (bár utolsónak kellett volna, amilyen lelkesen főztem...).

NOVEMBER
A hónapot a szakdolgozat egyre pánikjellegűbb megírása töltötte ki, meg persze a munka, amit kénytelen voltam így is hanyagolni. Az éves szabadságom egy nem jelentéktelen hányadát fordítottam arra, hogy a dolgozatomra rápihenjek, esetenként talán még haladjak is vele, ez az idő azonban rendkívüli módon hiányzott a céges dolgaimból. Még most is a lemaradást törlesztem. Végül persze készen lettem, és kis pihenés után (meg egy gyorsan felfalt könyv után) már jöhetett is az államvizsga miatti izgulás.

DECEMBER
Az év utolsó hónapja nemcsak az év, de a cég esetében 2 évnyi, a suli esetében 6,5 évnyi időszak méltó lezárása volt. Elsején végre minden tekintetben és visszacsinálhatatlanul a tulajdonunkba került az iroda, megnyitva annak lehetőségét, hogy végre méltó módon éljek és ne csak tengődjek a fizetésemből, és a nagyon is sikeres államvizsga után végre felsőfokú végzettséggel rendelkezem én is (a családban egyedüliként).

Röviden összefoglalva ezek voltak 2011. jelentősebb momentumai. Fogadalmakra, tervekre és hasonlókra most nem térek ki, és mivel idény (nyilván) többet már nem írok, ezúton kívánok minden kedves olvasómnak boldog és sikeres 2012-t!

Már majdnem egy hét eltelt életem ezen jelentős eseménye óta, de én még mindig nem jutottam odáig, hogy beszámoljak róla. Azóta volt sok munka (utolsó pillanatban történő hajtás), meg otthonra, a két ünnep közére is sikerült magamnak nem kevés teendőt összehalmozni, amiket apránként igyekszem majd teljesíteni. Tudom, pihenni kellene, de a jól végzett munka öröme nálam nem kevésbé lebecsülendő (sőt), mint a pihenés címén történő semmittevés. Plusz még a komfortérzetem is nagyban javul, de ezekről majd máskor.

Szóval múlt hét csütörtökön minden idők legkomolyabb oktatási megmérettetésén estem túl, amivel végre lezárhattam a 6,5 évnyi egyetemi pályafutásomat. Végre szabad ember vagyok, csak még nem fogtam fel az új helyzetet, ezért fogalmam sincs, mennyiben lesz másabb érzés, mint eddig. Ismételgetem magamnak, hogy innentől kezdve a kérdőívek "legmagasabb befejezett iskolai végzettsége" rovatába a "főiskola/egyetem" való, és nem az érettségi, meg — a tanulmányaimhoz is kapcsolódva — azt is, hogy akkor én most megvalósítottam az intergenerációs mobilitást, azaz középiskolai végzettségű szülők gyermekeként egyetemi végzettséget szereztem. Számomra már csak plusz büszkeség, hogy munka mellett, teljesen önerőből, de hát mielőtt új célokat tűzünk ki magunk elé, nem árt az eddig megmászott csúcsokon élvezni a napsütést és beleordítani a szélbe, és csak aztán új magaslatok felé fordulni. Különben szart sem ér az egész.

Azt határozottan leszögezhetem, hogy az utolsó nap olyan volt, mint a megelőző 5 (6,5) év, ebből is látszik, hogy mennyire javíthatatlan vagyok. Meg így még romantikus is kicsit a dolog, mármint nem szerelmi értelemben, hanem klasszikusan véve, merthogy úgy végeztem, ahogy az egészet elkezdtem. Először is, a tanulás tekintetében ismét kifutottam az időből, és végül messze nem sikerült olyan alaposan felkészülnöm a vizsgára, mint ahogy szerettem volna. Majd holnap, majd holnap, messze van még a vizsga, stb. aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy "Úristen! Már csak másfél hét van!". Pánik indul, balfaszkodás szintén (mint ismeretes, először rossz tantárgyat kezdtem el tanulni...), a stressz pedig az egekben. Ez odáig vezetett, hogy végül a tanulás javát a vonatútra hagytam, ahol viszont szintén a szokásosat játszottam el: nem tudok tanulni, mert álmos vagyok, de nem tudok aludni, mert tanulni kéne. Ez odáig szokott fajulni (és most sem volt másként), hogy végül beleszarok az egészbe, és előveszem a 979-féle biliárdtaktika ("megy, ahova megy") az életre átírt verzióját, azaz kijelentem, hogy "lesz, ami lesz". Aztán a vizsgán sem hoztam semmi újat, ez viszont már a javamra írható: az első szóig torokban dobogó szív, majd hihetetlen magabiztosság, a tanárok gyenge pontjainak eltalálása, és hozott anyagból lenyűgözés (a felkészülés hiányosságait pótlandó), de ne rohanjunk ennyire előre.

Az államvizsga du. 1 órakor kezdődött, én kb. fél órával korábban érkeztem meg az egyetemre. Rögtön fölmentem a könyvtárba, ahol egy ott dolgozó csoporttársamnak visszaadtam egy könyvet, és összeverődtem két másikkal, akik szintén a nagy megmérettetésre készültek. Mivel elfelejtettem megnézni, hol lesz a vizsga (szintén tipikus: az első előadáskor pontosan ugyanezt csináltam), erre is rákérdeztem, és a vizsgával kapcsolatos pluszinformációkat is próbáltam szerezni. Szoktak-e buktatni, vagy ilyenkor már mindenkit átengednek? A szakdolgozat két jeles értékelése számít-e, vagy az csak úgy van? Mikor tudjuk meg az eredményeket? Itt kell-e maradni végig? Kb. ekkor indult be a gyomorideg is igazán. Egyébként a szokásos, vizsgák előtti stresszt leszámítva hihetetlenül nyugodt voltam, talán azért, mert idegileg már nem tudtam hova fokozni a féléves gyötrődést, és kicsit túlcsordultam...egészen eddig.

Aztán kicsivel 1 óra után mindnyájan bementünk a terembe, megkaptuk az eligazítást (ekkor tudtam meg, hogy az államvizsga 5 érdemjegyből áll), majd az első három személyt leszámítva ki is vonultunk. Azt már tudtam, hogy a nevem miatt utolsó előttiként kerül rám majd a sor, és mivel ilyenkor már nem tudok tanulni, azt is tudtam, hogy ez több órányi tömény, és egyre fokozódó idegességet fog jelenteni. Így is lett. Cappuccino+cigi, cappuccino+cigi, még cigi, kijövők faggatása, értelmetlen tételbámulás, idegnyugtató nosztalgiázás, még cigi...ezzel telt el három kínkeserves óra. Egyesek mosollyal az arcukon jöttek ki, mások sírás előtti állapotban, de mint azt az utánuk kijövőktől megtudtuk, nem a tanárokkal volt a baj, hanem ők nem tudtak szinte szart sem. Így eljönni egy államvizsgára... Mondjuk ennek valahol örültem (sajnálva persze a pórul jártakat), mivel szóbeli vizsgákon nem mellékes, az előtted vizsgázók milyen magasra teszik azt a bizonyos lécet. Ha mindenki tudatlan és felkészületlen, te egy középszintű tudással is könnyen jól szerepelsz, hiszen a tanárok is emberek, ők is (önkéntelenül is) viszonyítanak, de ennek persze az ellenkezője is ott van mint kockázati tényező. Eddig úgy tűnt, alacsonyan van az a léc.

Aztán végre rám is sor került. Bevonultam, illedelmesen köszöntem, és leültem az egyik erre a célra beforgatott padhoz. Ilyenkor már nincs tétel, nincs felkészülési idő, bármit kérdeznek, arra kapásból kell tudni a választ, elvégre innen vagy úgy állsz fel, mint szociológus, vagy úgy, hogy "legközelebb találkozunk". Még egy tollat sem vehetsz elő. A szakdolgozatot megvédeni meg nem lehet nagy kunszt, hiszen azt te magad írtad, ahhoz nem kell nagy felkészülés. Eddigre a kettővel előttem bevonult csajszi már bele is kezdett a mondandójába, a 4 tanár meg epekedve figyelte. Eredetileg 6-an voltak, de kettőjüknek (a csúszás miatt) idő közben el kellett mennie. Ott volt egy, aki nem tanított engem, most is csak írnok volt, ott volt az opponensem, akit ekkor láttam először, ott volt az intézményvezető (mint bizottsági elnök), végül minden idők legjobb fej és legnagyobb tudású tanára is, aki nekem a személyes kedvencem és a példaképem. Utóbbi az a fajta, aki rommá alázza a tudatlan hallgatókat, de ezt úgy teszi, hogy az áldozat fülég érő szájjal, röhögve jön ki a vizsgáról, a frissen szerzett karójával. Engem emiatt meg is nyugtatott a jelenléte, mivel sosem a bukástól féltem, hanem az égéstől, az ő személye viszont garancia volt arra, hogy utóbbitól a helyszínen nem, maximum csak utólag kell tartanom.

Szóval a csaj előadta szépen a szakdolgozatával kapcsolatos összefoglalót, válaszolt az azzal kapcsolatos egyik kérdésre, és az első vizsgatárgyi kérdésre is. A másodiknál azonban szabadkozni kezdett, hogy de neki az XY tanárnő azt mondta, hogy nem ebből kell tanulni, hanem egy másik tematika alapján, blabla, mire kapott egy másik kérdést, amire hibátlanul válaszolt. Magasra tette nekem a lécet, de aztán egy kicsit visszább vett belőle, szerencsére... Egyébként milyen már egy államvizsgán ilyen általános iskolás szarral jönni? A következő csaj szintén ezt hangoztatta (az ő szereplése egyébként sem volt olyan rózsás), amin már csak röhögni tudtam, de aztán jött a "most mutasd meg" része a dolognak.

Torkomban dobogó szívvel, kiszáradt szájjal, reszkető hanggal, rendkívül összeszedetlenül adtam elő a szakdolgozatomat pár mondatban, amit kivétel nélkül az idegességnek tudtam be. Aki ismer, tudja, hogy nekem nem probléma a beszéd, és bár ritkán előfordul, hogy egy tagmondat ragozásához nem passzol a következő tagmondat ragozása, azért ez nem szokott olyan gyakran megesni velem, mint akkor és ott. A szakdolgozattal kapcsolatban előzetesen 3 megválaszolandó kérdést kaptam, de a jelentős időbeli csúszás miatt várható volt, hogy ezek közül majd csak egyre kell ténylegesen válaszolni. Amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra is, gondolatban kiválasztottam egyet, amit a legvalószínűbbnek tartottam, és be is jött: "mivel magyarázza, hogy Magyarországon magasabb a homoszexuálisok elutasítottságának aránya, mint a cigányságé?". Válaszoltam, majd egy röpke beszélgetéssé fajult a kedvenc tanárom ellenkezése nyomán elindult vita, ami arra mindenképpen jó volt, hogy az idegességemet teljesen feloldotta.

Jött az első vizsgatárgy, a kisebbségszociológia. Az előttem (le)szerepelt lányok nyomán már előzetesen megkaptam a kérdést, hogy az a bizonyos tematika megvan-e nekem és abból tanultam-e. Hehe... Én erre magabiztosan és talán pökhendien is, azt válaszoltam, hogy nem foglalkoztam a tematikákkal, tegyen fel egy kérdést, és megpróbálok rá válaszolni. Gáz? Lehet, de megvolt az első nagyon jó pontom. "A kisebbségek helyzete diktatúrában és demokráciában", mire én: "Magyarországon vagy általában véve?". Erre a tanárok nevetve összenéztek, és azt mondták, "Jó kérdés! Legyen mondjuk a Kádár-rendszer Magyarországa". Második jó pont is megvolt, és a válasszal sem maradtam el. Mielőtt áteveztek volna a következő tárgyra, még gyorsan kiegészítettem a magyarországi helyzetet a korabeli romániaival, mire az opponensem megszólalt, hogy "igen, erről tudnék mesélni...". Bingó, harmadszor is. Ekkor már tudtam, hogy innentől kezdve bármit is mondok (vagy éppen nem mondok), legalább egy négyesem lesz.

Végül — nagy sietve — feltették a településszociológia kérdést is: "A chicagoi városszociológia kezdetei". Mondtam a magamét, de látszott rajtuk, hogy leginkább csak a kulcsszavak érdeklik őket (Chicagoi Iskola, Chicago, szegénység, bűnözés, Robert Ezra Park, Homer Hoyt, Edmund Burgess, koncentrikus körök elmélete, szektorelmélet, több városmag elmélete, stb.), és már meg is köszönték a szereplésem. Nem mehettem azonban ki, mert akkor nem maradt volna bent senki az utolsó vizsgázó tanújaként, aki egyébként minősíthetetlenül szar volt. A saját szakdolgozatát is hülyén adta elő, amire rákérdeztek, arra nem tudott válaszolni, és a vizsgatárgyakkal kapcsolatban sem tudott értelmeset mondani (vagy legalább valamit).

Utána még vagy 40 perc volt, mire megszületett az eredmény. Újra összetereltek minket, előre közölték, hogy mindenki átment (amit azért nem egészen értek...), majd egyenként felolvasták az eredményeket. Ezt az eljárást furcsállottam, mivel előzetesen mindig meg szokták kérdezni, hogy hozzájárulunk-e (a hülye emberi jogok...), de most ez elmaradt. Mindegy is, a lényeg, hogy a 11 államvizsgázó közül én voltam az egyetlen, akinek mind az öt jegye jeles lett. Amikor mindet elmondták, tíz szempár fordult felém irigyen és/vagy büszkén, én meg szerényen (és meglepetten) tűrtem a tekinteteket. Végül elbúcsúztunk egymástól, és szétszéledtünk.

A fagyoskodást a miskolci estében, az IC 50 perces késését és a hazautat már nem ecsetelem, elég legyen annyi, hogy a Védett férfiak utolsó 250 oldalát volt időm elolvasni közben...

A tananyag egy része könyv formájában ott hever a polcomon, más része vagy a szelektívben vagy az irodában végezte firkapapírként, így felszabadult egy fél szekrényem. Ideje lassan a jövőre, benne pedig a jogosítványra és a második nyelvvizsgára koncentrálni.

...de nem tettem, egyrészt mert sosem volt szokásom hivatalos szünetet tartani, másrészt meg, mert ez a kéthetes kihagyás nem egy eldöntött dolog volt, csak így alakult. Jó sok izgalmas és még több unalmas dolog történt ez idő alatt, ezekből mazsolázom most.

Vettem például újabb dinnyéket, amiket továbbra is lelkesen fogyasztok, bár már kezd az idei csömör kialakulni nálam. Kettővel ezelőtt sikerült egy olyat kifogni, ami joggal pályázhat a minden idők legszarabb dinnyéje címre, és természetesen ezzel együtt az idei legrosszabb címet is elnyerte. Ovális volt, csíkos, 2 centi vastag héjjal, tökmag méretű, kőkemény magokkal és a dinnyéére még távolról sem emlékeztető ízzel. A végét kidobtam. Azóta vettem egy sokkal jobbat, és legutóbb egy egész tűrhetőt, ami viszont már 12,4 kg volt, és majd beszartam, mire hazacipeltem (meg a Ricsi is, amikor besegített). Egy hátránya van, hogy valamilyen okból kifolyólag teljesen tönkreteszi az emésztő szervrendszeremet, azaz borzalmasan felfúj, és egy kicsit meg is hajt. Biztos azért, mert néhány órára kénytelen voltam a hűtőn kívül tárolni, egyszer azért, mert nem fért be, tegnap meg azért, mert kénytelen voltam azt leolvasztani.

Ez már elég aktuális volt, lévén a jégtől nem bírtam kinyitni a fagyasztós rész ajtaját, igaz, ez csak akkor derült ki, amikor már eleve nekiláttam az olvasztásnak-takarításnak. Ha egyszer végre lesz annyi pénzem, hogy megfizessek egy takarítónőt, aki egy hónapban 2-3 alkalommal kiganézza a lakásomat, akkor végre ilyenek nem fordulhatnak elő, ahogy az sem, hogy kimondott diszkomfort-érzet kerítsen hatalmába a saját otthonomban. Ez az energia-kedv-idő trió a legszarabb dolog a világon, mert sosem lehet mindegyikből egyformán elég ahhoz, hogy minden fontos és kevésbé fontos dolgomat elvégezhessem. Igaz, ha mindennel készen lennék, úgyis találnék magamnak valamit, amire utóbb aztán megint panaszkodhatnék.

De ha már blogolással (olvasással együtt) mostanában nem 'pocsékoltam' az időmet, legalább a munkámmal haladtam. Nem tudom, mikor kell majd arra a másik munkahelyre is járnom, ahogy azt sem tudom, nekem meddig fog tartani megcsinálni azt, amit eddig másvalaki csinált ott (még nem hívtak), de úgy voltam vele, hogy ha addig mindent elvégzek, amit csak tudok, akkor később a kiesett napokkal együtt sem fogok megszorulni az idővel. Nem is tudom, mikor fordult elő olyan nálam utoljára, hogy a partner délelőtt elhozta a havi anyagát, és délután már készen is voltam vele, persze nem azért, mert határidő volt vagy a véletlen folytán, hanem mert mint könyvelő pók a hálóban, amint megérkezett a munka, már rá is vetettem magam. Így aztán az az állapot is előállt, hogy esztétikai és hónapok óta halogatott apróságokra is futotta az időmből, sőt, elkezdhettem végre előre mutató lépéseket is tenni. Leboltoltam két linkcserét, amiből egy máris viszonzásra talált (a másik - remélem - folyamatban), kivetettem a hálónkat egy újabb leendő partner ügyvédi irodára, Ricsi segítségével szórólapot készítettem, ami már a nyomdában van, és célzottan, a lehető leghatékonyabban lesz kiszórva, megkértem Tigrit, hogy segítsen elhárítani a honlapunk legfontosabb funkciójának működése elé gördülő akadályt (és persze nem leszek hálátlan, ha sikerül neki), és mindezek felett az ecsetemet újra belemártottam a 'szebb jövő' festékbe, már csak neki kell látni a vonásoknak. Kis lépések nekünk, teljesen indifferens mozdulatok az emberiségnek, de az emberiség ebben az esetben le van szarva.

Sajnos egy három hónapja nem fizető ügyfelünkről (pont arról, ahol a Ricsi is dolgozott) is kiderült, hogy többé nem látunk tőle pénzt. Ezzel újabb 150k HUF ragadt be, amiről már lemondhatunk, bár a remény hal meg utoljára (csak előbb még ez a cég). Faszok voltak az első perctől kezdve, ez már akkor is nyilvánvaló volt, a tanácsra meg nem hallgattak eléggé. Amit elértek ezidő alatt, azt is nekünk köszönhetik, de még ezek a tanácsok sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy előbb jussanak egyről a kettőre, minthogy az összes tőkéjüket felélnék. Ahogy az lenni szokott, jött helyettük pótlás nyomban, 1+1, meg egy potenciális ügyfél, ezek azonban nem termelnek annyi bevételt, amennyi az előbbi esetben kiesik. Az egyik cég ugyanis új, frissen indult, a másik meg már évek óta vegetál, sőt, haldoklik, most is csak a ganajból kell kihúzni. Mondjuk azt szeretem, mert a szakma legizgalmasabb feladata a szarból várat építés, és az ügyfél a végén mindig nagyon hálás. Ez a a nő például bír egy másik céget is, amit remélhetőleg szintén nálunk fog parkoltatni, amíg újra életet nem lehel belé. Pici pénz, (szinte) nulla munkáért, akárhogy is nézzük, akinek ez nem derogál, annak megéri. Az új ügyfelek pedig mindig új szeleket hordoznak magukban (á la Medgyessy), akarom mondani újabb picike kis csápocskák, amiket talán sikerül vagy nagyra növeszteni vagy kinyújtani őket a gazdasági élet távolabbi pontjaihoz.

A céges pénzügyeink egyébként továbbra is elég romos állapotban vannak, de valamilyen bravúros módon az orrunkat még mindig a víz fölött tudtuk tartani. Néha ugyan nyelünk egy kicsit, de még mindig nem fulladtunk meg. Az mindenesetre elég valószínűnek látszik, hogy ez most már tényleg az utolsó ilyen ínséges hónap, és akkor most a rendes olvasóim legyenek szívesek lekopogni ezt. HA valamilyen eddig ismeretlen okból kifolyólag nem lép vissza az a bizonyos cég, akinél kihelyezetten fogok könyvelni, ÉS HA a legrenitensebb tartozónk a közeljövőben tényleg kifizet egy egész hónap könyvelési díjat (a már eddig fizetett fél hónap felett), akkor könnyűszerrel éljük túl azt a 2-3 hónapot, ami még hátravan a volt főnökömmel kötött megállapodásból. Jaj, csak tartanánk már ott...

A céges pénzügyek viszonylagos víz felett tartásának ára azonban - többek között az , - hogy a magán pénzügyeim tényleg tragikus állapotokban legyenek. Nem akarok nagyon belemenni, de lassan már csoda kell ahhoz, hogy azt a hónapot túléljem. Az adótartozásom felett közműtartozásom is van (de magán- még nincs, és nem is szeretnék), és nem egészen tudom, miből veszem meg a héten a BKV-bérletet. Lavírozásból jeles, de zátonyok felé közeledem. A UPC egyik csekkjére kilátásban van egy kisebb összeg hétfőn, a kaját megoldom jegyből, és TALÁN fussa arra a bérletre is. Mindezt azután, hogy bizonyos szórakozási lehetőségeket kénytelen voltam lemondani és, hogy gyakorlatilag a napi megélhetésen és csekkeken felül semmire nem költök (ami persze így nem egészen igaz, mert költök, csak éppen rendkívül minimálisat). Két kiutam van ebből a helyzetből, azonban mindkettő - mondhatni - a szerencsén múlik. Az egyik a magánnyugdíjpénztári reálhozamom, amit a zOrbán ellopott végre (harmadik nekifutásra) sikerült megnéznem a mnyp. honlapján. Ez hivatalosan 80407 Ft, de azért még nem költöm el, mert ki tudja, mennyi lesz végül, és most nem az átutalás költségét értem ezalatt. Na, ez rendbe tenne, igaz az adótartozásra akkor sem futná belőle. A másik pedig az a Budapest Bank hitelkártya, amit annyira tukmáltak rám. A szerződés aláírását követően állítólag 5 nap a kipostázás, ennek ellenére három héttel később rám telefonáltak, hogy "Jaj, még a személyi igazolványa érvényességi oldalát faxolja már át", de azóta is eltelt 1,5 hét, és még mindig semmi. Készpénzfelvételre úgysem használnám, mert annak bazi nagy a költsége és a kamata, én meg nem rontani akarok a helyzetemen, hanem túlélni ezeket a hónapokat, de vásárlásra kimondottan kedvező. 50 napig kamatmentes (na, ki számolta ki, hogy kb. pont ennyi idő kell a stabilizálódáshoz?), ráadásul a vásárlások 2%-át még jóvá is írják a számlámon. Szóval most úgy lesem a postaládát, mint anno, amikor egy levelezős szerepjátékkal játszottam, és vártam a levelet, amiben a legutóbbi cselekedeteim eredményét ecsetelték a készítők. De sehol semmi...pontosabban csekk az jön, bazdmeg.

Mindennek ellenére nem kell félteni, hiszen az előre tervezett összejövetelek és programok nem maradtak ki, de a spontán-de-olcsó összejövetelekre is futotta. Múlt hét végén például Nagyvisnyón voltunk egy 10-fős társasággal, és annak ellenére nagyon jól éreztem magam, hogy a szombatom a másnaposságomra tekintettel nem annyira élveztem a létezést. Volt ott sok röhögés, favágás + vízhólyag a tenyéren, tűzrakás és barkács módon életben tartás, paprikás krumpli bográcsban meg sült hús grillezve, TESCO-zás egerben (2x), sok-sok Fütyülős, részegség, közösségi játékok, kínos beismerések a múltból, üvegezés, meztelenül rohangálás bevállalása maroknyi takarással (sajnos egy marék elégnek bizonyul...), hányás, táncikálás (nekem nem), erőteljes másnaposság, Szilvásvárad, pszeudo-kisvasút, Fátyol-vízesés, parkolóhely keresése, étterem keresése, a teljes kiszáradás szélén táncolás, küzdelem az álommal, elalvás egy sötétben bójócskázás minden zaja közepette, iPad + Angry Birds + Fruit Ninja, csocsó és sok maradandó emlék.

Kedden meg mini-blogtali a Kopaszi gátnál, kedvelt bloggerek társaságában. Aki eddig nem ismerte a stílusom, az most megint nagyokat nézhetett, mert elememben voltam, olyankor pedig nagyon övön aluli vagyok, egészen addig, amíg valakit meg nem bántok (pénteken ez sikerült is, ha minden igaz). Rövid volt, de élménydús, csak ne értünk volna olyan sokára haza... Nekem az a hely a világvége.

Hát ilyenek történnek velem, amíg nem blogolok. Amikor blogolok, akkor meg semmi, pontosabban az éhség egyre nagyobb teret hódít el magának a tudatomból, szóval ideje főzni mennem. Ja, és köszönöm az olvasóknak és rajongóknak a leveleket. Igyekszem mielőbb válaszolni rájuk.

Rajtam kívül már talán minden résztvevő blogger megírta, milyen izgalmas dolgok történtek a legutóbbi blogtalálkozón, és azt hiszem, nekem sem kellene kifelejtenem az események rögzítését a bejegyzéseim sorából. Én persze képtelen vagyok az eseményt magát csak úgy végigvezetni, muszáj vagyok egy kicsit régebbről kezdeni.

Nem is volt biztos ugyanis, hogy megyek, mivel a hét elején borultak egy kicsit a dolgok. Eljött ugyanis a kedd, amikor PaPe és Iguazu után Redblekék is beírták a facebookos eseményfalra, hogy nem tudnak jönni. Ricsi és én elvileg velük együtt (kocsival) indultunk volna neki az útnak, de ez így ugrott. Aznap eleve nagyon fáradtnak éreztem magam, az események ilyetén fordulata pedig teljesen levertté tett, és már azon gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg Defallának a bocsánatkérő levelet, amiért nekünk is otthon kell maradnunk. Budapestről Ózdra ugyanis 3,5-4,5 óra az út, a vonatjegy(ek) ára pedig kb. ugyanennyi, ezerben. Ez kettőnknek — még a Ricsi diákjegye mellett is — 10-12 ezer forint lett volna, ami a jelenlegi anyagi helyzetemben eléggé hazavágott volna. De még nem is ez volt a fő probléma, hanem hogy munka után valószínűleg oda sem értünk volna, mert az még oké, hogy Ózdra levonatozunk, de hogy onnan még Sátára is eljussunk, annak már nem sok esélyét láttam. Utolsó esélyként megkértem a Ricsit, hogy hívja fel Tamást, hátha beférünk abba az autóba, amivel ő is megy, és egy napnyi izgalom után kiderült, hogy be. Nem szeretek kérni (sőt, kimondottan utálok), de menni is szerettem volna, a hétvégémet is úgy terveztem, meg Defallával sem szerettem volna kiszúrni. Ez tehát megoldódott.

Eljött aztán a péntek. Munka után egyből rohantam haza, adtam a cicámnak enni (hogy legyen neki még szombatra is), összehajigáltam a holmimat, betettem a cuccok közé egy üveg pálinkát, aztán már nyargaltam is a Nyugati térre, ahová a találkát egyeztettük a Ricsimmel. Közben a Tamás is odajött, TESCO-ztunk egyet, és már indultunk is tovább az Ecseri úti metrómegállóhoz, ahol a bloggerkolléga felvett bennünket. Egész jó időben indultunk, hogy QKevint összeszedjük, viszont a nagy forgalom miatt már eleve a megbeszéltnél később értünk a helyszínre. Visszafelé azonban még rosszabb volt a helyzet, és mire Kevin holmijaival együtt kiértünk Budapestről, már másfél órát vesztettünk is az előzetesen kalkulálthoz képest. A kocsiban volt két olyan megszólalásom is, ami miatt úgy tűnhetett, hogy bárkire is neheztelnék a 'késés' miatt, holott csak a forgalmat kárhoztattam meg a lámpákat, szóval ez elég szerencsétlenül sikeredett. Hogy jönnék már ahhoz, hogy úgymond vendégként bárkinek is beszóljak? Mondjuk talán fel sem tűnt senkinek, vagy talán úgy maradt meg az agyakban, ahogy azt mondani szándékoztam, de azért emésztett egy kicsit a dolog. Utálom, amikor a seggségem miatt félreérthető vagyok, mert utálok magyarázkodni is (aminél jobban csak azt utálom, amikor a funkcionális analfabéták az egyértelmű mondataimat sem fogják fel).

Kevin némi pálinkát is hozott magával, amit az út első felében be is termeltünk. Finom volt mindkét fajta, és mivel legutóbb csak ebédeltem, egy kicsit be is csíptem tőlük, de csak olyan ellazulósan. Egerben még a srácok TESCO-ztak egyet, mi meg addig a Ricsivel elszívtunk pár cigit a parkolóban. A hátralévő út sem telt rossz hangulatban, aztán valamikor este 9 után (talán már 10 is volt) megérkeztünk a célállomáshoz. Rajtunk kívül gyakorlatilag már mindenki ott volt, Defalla, Ricsi és Defalla közös ismerősei, Defalla segítőtársa, Matin, Lonelycloud és egy srác, akiről csak valamikor éjfél után derült ki számomra, hogy bizony ő Monogon. Jó, bemutatkozáskor civil nevek hangzottak el, és ha a magam barátkozási hajlandóságából indulok ki, hülyén is jövök vissza, de Monogon megmentette a helyzetet azzal, hogy beközölte, ki is ő. Kipattantunk az autóból, bemutatkoztunk, felmértük a szállást, kipakoltuk a piákat, és már melegedett is a vacsora, ami olyan mennyiségű volt, hogy én annyit csak kettőre eszek meg. Aztán kiültünk szépen a kiülős helyre, és indult az alkoholizálás, meg a kezdetben — szokás szerint — kissé feszélyezett társalgás, ami az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan egyre oldottabbá vált. Nekem sajnos nagyon megfájdult a fejem, ezért sem kommunikálni, sem inni nem tudtam annyira, mint szerettem volna, de utóbbit annyira nem is bánom, hiszen a világ végén másnaposnak lenni nem olyan jó buli. Még talán ha a Körúton vagyunk, na de itt... Ennélfogva a piarulettezést is csak elszörnyedve figyeltem, mint a vidámparkban a mindenféle pörgőforgó izéket, és meg sem fordult a fejemben, hogy én is részt vegyek benne. Volt még trombita-tanulás, pohártörés, poénkodás, térerő keresés és sok komoly vagy kevésbé komoly téma, aztán hajnali 4-kor elvonultunk lefeküdni. Nem is tudom, mikor voltam fenn ilyen sokáig...

Másnap reggel, mindenki felmérte, mennyire másnapos, és a lehetőségekhez képest megpróbálta összeszedni magát. Mivel én nem ittam annyit, bajom sem volt. Lezuhanyoztam, ettem, aztán egy csoportkép készítése után elbúcsúztunk az első adag vendégtől. Defalla közben egy üveg whiskey-t szopogatott, és igyekezett minél jobban a nagymamák által kedvelt egyél-egyél-vegyél-szedjél még vonalon mozogni, de hát nem is csodálom, hiszen annyi kaja maradt még. Én elég rossz vendéglátó vagyok, ezért mindig megemelem a kalapom azok előtt, akik képesek ennyire törődni a vendégeik gyomrával. Mielőtt eljöttünk volna, még telepakolta(tta) a táskámat minden földi jóval, hogy ne neki kelljen hazacipelni őket, aztán beszélgettünk tovább. Kettő körül indultunk el végül mi is (előttünk még Monogon távozott), és egy hosszadalmas és eléggé hallgatag út után du. 5 körül érkeztünk meg hozzám. Tamás utolsó busza akkor már ki tudja, hol tartott a menetrendje szerint, ezért felajánlottam, hogy aludjon nálam, így Újpesten ő is kipattant Enkimas autójából (akinek ezúton is ismét köszönöm a fuvart, bár egy kicsit zavar, hogy nem fogadott el egy fillért sem a benzinre). Este még megtárgyaltuk az élményeket, lefürödtünk, vacsoráztunk, aztán szokatlanul korán lefeküdtünk aludni. Reggel Ricsinek rádiópinkes megbeszélésre kellett mennie, így a társalgást csak Tamással ketten folytattuk, majd dél körül ő is távozott.

Jó volt ez a blogtalálkozó, kár, hogy olyan sokan nem jöttek. Pedig hely lett volna mindenkinek, az asztal körül is, meg ágy is jutott volna, és talán a világ végén senki nem érezte volna az utolsó busz elérésnek késztetését vagy, hogy N+1. alkalommal is le kelljen mennie az Alteregóba, otthagyva a társaság többi tagját. Remélem, lesz következő alkalom is.

2006. szeptemberében egy vagy több motoros futár egy politikailag rendkívül izgalmas csomagot hordott szét több televízióadó székházához. A feladó ismeretlen, a futár(ok) neve szintén, ahogy az esetleges futárcég kiléte sem tudható, már amennyiben az egész hivatalos úton zajlott egyáltalán. Az adók természetesen kapva kaptak az alkalmon, és azonnal elkezdték műsorba adni Magyarország akkori miniszterelnökének, Gyurcsány Ferencnek a párttársai körében pár hónappal korábban előadott, zárt körű beszédét, pontosabban annak részleteit. Ha némelyik esetleg hezitált volna, akkor sem volt sok választása, hiszen a címzettek között a HírTV is szerepelt, az pedig tudható volt, hogy ők egy percet sem fognak vesztegetni, és a szokásos műsorrendet felborítva, rendkívüli hírek keretében fogják a citált részeket közre adni.

Az ominózus beszéd ismeretes, a legjellegzetesebb mondatait álmunkból felébredve is idézni tudnánk. Megtudhattuk, hogy a kormány tagjai (a miniszterelnökkel az élen) szándékosan hazudtak, manipulálták a közvéleményt, össze-vissza trükköztek, hogy a szar gazdasági adatokat kozmetikázni tudják, nem csináltak semmit a ciklusukban és az ország mellesleg 'kurva'. Ezen okkal döbbent meg és háborodott fel minden jóérzésű választópolgár, és többen (köztük én is) azonnal a parlament elé sietett tiltakozni és a részleteket megtudni. Mivel a miniszterelnök - bármely nyugati demokráciában bevett szokással ellentétben - egyáltalán nem szándékozott azonnali hatállyal lemondani, a tiltakozók száma a következő napon megsokszorozódott, majd a szélsőjobboldali Toroczkai László közreműködésével sikerült elérni, hogy a spontán tiltakozás rombolásba menjen át. Az ezt követő napokon a szélsőséges elemek és a rendfenntartók napról napra komikusabb, de egyre pusztítóbb harcba bocsátkoztak egymással, 2006. október 23-án pedig a rendőrség az újkori demokrácia legerkölcstelenebb és legvisszataszítóbb módján rontott bele a legnagyobb ellenzéki párt ünnepi megemlékezésébe. Azt hiszem, mindezt a történelemkönyvek is tanítani fogják, hiszen olyan erejű változások indultak el a közvéleményben és az országban, amik még hosszú ideig kihatással lesznek a közéletre. Ebbe most nem megyek bele, hiszen nem ez a lényeg.

Az őszödi beszéd után a miniszterelnök és köre (továbbra sem fontolva meg a távozás kínálkozó lehetőségét) minden erejével azon volt, hogy az elhangzottakat pozitív színben tüntesse fel vagy legalább kisebbítse. Azt mondták, hogy ezek kiragadott részek, és ennek bizonyítására még ki is adták a komplett beszédet, ami a mai napig megvásárolható az MSZP rendezvényein. Azt is mondták, hogy Gyurcsány egy politikai hős, egy igazi államférfi, aki végre szakított az elmúlt 16 év rossz szokásaival, és végre a nagy nyilvánosság előtt vallotta be, hogy hazudott, DE ezzel megteremtette az őszinte politikai jövő alapjait. Mindenki tudja, hogy a politikusok hazudnak, de ő most végre szakít ezzel a hagyománnyal. A másik oldalon például ott van Orbán Viktor, aki a Sváby Andrással készült TV2-s beszélgetésben azt 'hazudta', hogy sosem hazudott (ami kérdésre természetesen nem volt más válasz adható, és ezt ők is tudták). Ezt a fórumozók a mai napig imádják hajtogatni. Gyurcsány persze nem "bevallotta", hanem lebukott, hiszen a felvétel kiszivárgott, nem önként hozták nyilvánosságra, ennek ellenére a párt kijelentette, hogy nem keresik a kiszivárogtatót. Hogy is keresnék, hiszen az nem bűnös, aki ekkora jóságot tett az országgal, különben sem kíváncsiak rá, meg aztán rossz vért is szülne a gyanúsítgatás a párton belül. Ez egy 'igazságbeszéd' volt, és mostantól minden szép és jó lesz, mert új világ van. A másik verzió szerint (merthogy kellett az is) ők egytől egyig összetartó szocialisták, következésképp egyikük sem lehetett a kiszivárogtató, sokkal inkább a FIDESZ áll a háttérben, aki árnyék-titkosszolgálatának segítségével lehallgatta őket. 'Találtak' is egy ilyet, tönkre is tették, Szilvásy, Dávid Ibolya és Herényi pedig most a vádlottak padján ül, nagyon helyesen.

Gondolom, mindezt ők sem hitték el, és az első pillanattól kezdve pontosan tudták, hogy itt nemcsak Gyurcsány, de az egész párt és kormány karrierjének vége, amit egy jól irányzott miniszterelnök-csere sem tudott megmásítani. Szépen is nézne ki az ország, ha mindennek nem lett volna következménye...

És akkor eljutottunk napjainkig. A menetrend szerinti ünnepi gyújtogatások véget értek, a FIDESZ jóval a papírforma felett nyerte a választásokat, a szocialisták támogatottsága pedig egy évnyi fasisztázás és diktatúrázás után sem nőtt egy jottányit sem, elkezdtek tehát pangani. Gyurcsány egy ideig elvonult, hogy erőt gyűjtsön, és most úgy döntött, hogy Orbán Viktort a saját pártjának szétverése után lesz képes csak legyőzni, neki is látott tehát ezen — általam rendkívül nemesnek tekintett — cél megvalósításának. Ez persze az áldozatoknak marhára nem tetszik, így elindult az oda-vissza vádaskodás és mocskolódás, aminek egyik közelmúltbeli mozzanata szépszavú Szanyi Tibor azon kijelentése volt, miszerint az őszödi beszédet maga Gyurcsány szivárogtatta ki, politikai haszonszerzés céljából. A jobboldalon ezt már évekkel korábban is megírták, egyben Gerő Ernőnek a forradalom kirobbanásához vezető beszédjével párhuzamba állítva (és valljuk be, az eseményekben is volt némi hasonlóság), úgyhogy Szanyi most sem találta fel a spanyolviaszt. Fletó erre visszaválaszolt, hogy a "Tibor téved", mert nem ő volt, viszont sejti, hogy melyik három szoci közül lehetett valamelyik, amit meg is írt egy levélben, és azt elküldte a szocialisták jelenlegi elnökének. Mesterházy Attila (ex-Athos) erre kiállt a kamerák elé, és egy röpke, technikai levélbontás után az egészet ledarálta olvasatlanul, majd felszólította a jelenlegi belügyminisztert, hogy az rögvest hozza nyilvánosságra, amit a titkosszolgálat eddig kiderített az ügyről, továbbpasszolva ezzel a labdát a kormányoldalnak. Ott viszont pályán kívülre rúgták a lasztit, és közölték, hogy elmúltak azok az idők, amikor a titkosszolgálatokat belpolitikai célokra használják.

A folytatásból talán megtudhatjuk, hogy:

- ha akkor ez a beszéd oly nemes és előremutató volt, ami csupa jóságot tett az országnak, Gyurcsányt pedig az államférfiak sorába emelte, akkor most miért kell egymásra mutogatni, és úgy tenni, mintha valami bűnöst kéne nyakon csípni?

- ha anno azt mondták, nem érdekli őket a kiszivárogtató léte, akkor most mégis miért kutatnak utána? Kutatnak egyáltalán utána? Vagy csak azért megy ez a passzolgatás, mert pontosan tudják, hogy ki volt (nem Gyurcsány), de nem akarják megmondani?

- ha volt 5 évük a - most már - bűnöst felderíteni, miért nem éltek a lehetőséggel? Miért most kell a titkosszolgálatokat felszólítani a nyomozásra vagy a megszerzett információk közzétételére, amikor nekik aztán igazán nem kellett a szomszédba menni a politikai jellegű megbízások/utasítások tekintetében?

- miért hazudja Szanyi Tibor a HírTV beszélgetős műsorában, hogy a párton belül minden a legnagyobb rendben, csak könnyed vitáik vannak (mert ők az egyetlen párt Magyarországon, ahol vita van egymás közt is, bezzeg a FIDESZ-nél aki ellenkezni mer, az röpül is a pártból)?

- meddig szórakozhatunk jókat ezen a vergődésen, és mikor kisgazdásodnak el teljesen és végleg?

Más kérdések is felmerültek bennem, de most indulnom kell a maratoni blogtalira. Azért továbbra is figyelem a híreket, hiszen egy ilyen izgalmas eseménysor egyetlen epizódjáról sem érdemes lemaradni. Folytatása következik.

Tavaly már írtam egy bejegyzést a Trianon-emléknappal kapcsolatban, ezért idén nem kezdem el megint ugyanazokat a gondolati paneleket sorolni. Attól, hogy többször írom le ugyanazt, még nem lesz nyomatékosabb, helyénvalóbb, alapvetőbb, ahogy egy vitában sem az számít hányan értenek egyet ugyanazzal a gondolattal, és hányan az ellenkezőjével. Talán annyit tennék hozzá, hogy az idei sláger a "megérdemeltük" és a "rosszabb is lehetett volna". Ahelyett, hogy elkezdjem firtatni, miféle magyar emberek írnak le ilyen megállapításokat, csak felteszek két kérdést:
- vajon ezek az érvek például a Holocausttal kapcsolatban is megállják a helyüket?
- hány olyan országot lehet még felsorolni, akik a kisebbségekkel szemben tanúsított magatartásuk miatt ilyen súnyos következményekkel szembesültek (azaz megérdemelték)? Amerika a négerek miatt? A gyarmatosító országok a gyarmataikon élőkkel kapcsolatban? A szerbek a bácskai népirtás miatt? Csak a választ megkönnyítendő...

Na, de ahelyett, hogy elkezdenék itt keseregni és vagdalkozni, előveszem az Osiris kiadó Nemzet és emlékezet sorozatának Trianon című kötetét (ami kb. 5 kg, és pontosan 931 oldal), és idézek belőle pár dolgot. Ehhez tudni kell, hogy ez a sorozat alapvetően nem egyes történészek véleményének felsorakoztatásáról szól, hanem korabeli dokumentumok kommentár nélküli közléséről. Régóta tervezem, hogy apránként sorra veszem ezeket az írásokat (és a kiadvánnyal ellentétben) hozzáfűzöm a véleményemet is), mert nagyon sok érdekes és tanulságos dolog tudható meg belőlük. Jöjjön az első pár írás (természetesen csak idézgetek majd, nem gépelem be a komplet szövegeket):

"3. cikkely: Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére.

4. cikkely. Az előző cikkelyben említett területek határai a következők szerint határoztatnak meg:

Ez a határvonal kezdődik a Prutnál levő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti Novoszelica mellett, majd követi a Prut folyását Galícia határáig, addig, ahol a Prut és a Cseremosz folyó összeömlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galícia és Bukovina, majd Galícia és Magyarország határát Sztohiig, az 1655-ös magaslatig. E magaslati ponttól a Tisza a Visó vízválasztóján vonul és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre lévő pontig, majd - Vásárosnaményt Romániának hagyva - dél-délnyugat felé fordul és egy Debrecentől hat kilométerre, keletre levő pontig húzódik. Irányát hozzávetőleg megtartva, folytatódik a határvonal a Kőrösnek a Fehér- és Sebes-Kőrös beömlése után három kilométerre lévő pontjáig, majd három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább, hogy egy kisebb ívet írva le, Algyő magasságában érje el a Tiszát. Ettől kezdve mindenütt a Tisza folyása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig, s végül a Duna mentét követi Románia jelenlegi határáig.
Románia kötelezi magát, hogy Belgráddal szemben, egy később meghatározandó területen nem létesít erődítéseket, és ebben a zónában csupán rendőri szolgálatot ellátó erőket tart." - Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépésről (Bukarest, 1916. augusztus 17.)

Az egyik megjegyzésem, hogy amikor ezt először olvastam, teljesen el voltam képedve, merthogy ez ilyen részletességgel és ilyen korán el lett határozva. Ugye feltűnt, hogy a keltezési dátum és a háború befejezése között mekkora az időkülönbség? Lehet itt jönni nemzetiségekkel meg akármivel, ez előre el lett döntve, és csak potyára jött, hogy Magyarország történetesen elvesztette a háborút. A másik megjegyzés, hogy az etnikai arányok mentén töténő darabolás is itt cáfolódik meg, hiszen az említett vonal mögött jócskán volt szímagyar terület (ahogy a később elcsatolt területeken is). A harmadik megjegyzésem pedig az utolsó mondatra vonatkozik: mint tudjuk, ez messze nem így történt, a Románok mégsem ütötték meg a bokájukat miatta.

A demagóg politikusellenesség és a magyar parlamenttel kapcsolatos tudatlanság egyik fokmérője szokott lenni, amikor némelyek azon hőbörögnek, hogy mennyire kevés képviselő ül bent és végez munkát, csak mert egyes közvetítéseken azt látják, hogy az üres széksorokat alig-alig pettyezi egy-egy képviselő. Mások valamiféle romantikus múltba révedés okán szeretik azt is kijelenteni, hogy bezzeg annak idején nem így meg úgy viselkedtek a politikusok, pedig de. gróf Tisza István beszédének jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy 93 évvel ezelőtt sem nagyon disztingváltak a képviselő urak, ha arról volt szó. Pedig ebben az időben még közelebb voltunk a honorácior pártokhoz, ami azért mégis csak valamiféle minőséget kellett, hogy jelentsen korunk Szanyijaihoz és Novák Elődjeihez képest. Csak pár momentum:

"Gr Tisza István: T. Ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. (Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hol van a végleges győzelem?)
Fényes László: az Igazmondó nem ezt mondta! (Zaj a szélsőbaloldalon.)
Elnök (csenget): Valóban nem méltó egy komoly tárgyaláshoz, hogy folyton ilyen közbeszólásokkal zavarják. (Helyeslés jobbfelől. Zaj a szélsőbaloldalon.) Csendet kérek!"

Ez rögtön a beszéd elején volt, de a szónok továbbiakban sem tudott egyetlen épkézláb mondatot elmondani anélkül, hogy közbe ne kiáltoztak volna. Amikor nagyon tarthatatlan volt a helyzet, az elnök újra és újra közbeavatkozott.

"Gr. Tisza István: Hosszú időn át voltam az ugrai kerület képviselője, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Erőszakkal!) melynek választói körülbelül egyharmad részben románok. Biztosíthatom róla a képviselő urakat, hogyha ott együtt megjelenünk, akkor az ottani Románság 99 századrésze az én szavamra fog hallgatni és nem az önökére. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Tiszta választásnál?)
Fényes László: Ez az önbizalom!
Gr. Tisza István: A t. képviselő uraknak sokkal jobb volna alaposabban megismerkedniök a helyzettel, mielőtt ilyen kérdésben olyan kijelentéseket tesznek, melyekkel akaratuk ellenére ellenségeink malmára hajtják a vizet. (Helyeslés jobbfelől.)
Pop Cs. István: Ezt már hallottuk! Nem hiszi senki! (Zaj és közbeszólások a jobboldalon)
Elnök(csenget): Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek a közbeszólásoktól kölcsönösen tartózkodni és megőrizni a ház nyugalmát."

Vicces egyébként, amikor a szélsőbalról az erőszakkal és a nem tiszta választással vádaskodnak. Igaz, akkor még nem tudhatták, hogy az utódaik majd mi mindent fognak művelni (Károlyi is miután visszajött, még a sajátjai elől is inkább meglépett). Avagy - ha jobban belegondolok - Tisza Istvánt 14 nappal később meggyilkolták, mondhatni az őszirózsás forradalom 'keretében' (teszem hozzá: ezen beszéde előtti napon is le akarták lőni), és hát nehéz nem összefüggést találni az események és azok irányítói között.

"Bródy Ernő (közbeszól).
Elnök: Kérem Bródy képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni (Zaj.) Csendet kérek, képviselő urak!
Fernbach Károly: Csak erőszaknak lehet engedni! (Zaj.)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: Romboljunk le a magyar nemzet állami épületéből annyit, amennyire elkerülhetetlenül szükséges, de ne segítsünk mi ellenségeinknek abban, hogy magunk romboljunk le azt, amit esetleg ők egyáltalán nem is érintenek. (Úgy van! a jobboldalon. Zaj a bal- és szélsőbaloldalon).
Bródy Ernő: Rombolás?!
Elnök: Méltóztassék a szónokot nyugodtan meghallgatni. Kérem Bródy Ernő képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni." - Tisza István gróf beszéde a Képviselőházban a háború elvesztéséről - Részlet (Budapest, 1918. október 17.)

Talán ennyi is elég a szemléltetéshez. gróf Tisza István beszédének lényege egyébként annyi volt, hogy ha már elvesztettük a háborút, bár megtehetnénk, ne öldököljünk tovább, maradjunk jóban Németországgal és Ausztriával is, de közben igyekezzünk bebizonyítani, hogy a wilsoni 14 pontnak már amúgy is megfelelünk, győzzük meg a kisebbségeket az elszakadási törekvéseik helytelenségéről és lehetőleg ne dobjunk oda semmit önként. Ma ezért minek neveznék?

Végül még egy dokumentum (fele) jöjjön, mert hosszú lesz (bár tudom, hogy az ilyesmire fogékony olvasóim ezt egyáltalán nem bánják):

A Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozata a cseh-szlovák nemzet egységéről és függetlenséghez való jogáról (Turócszentmárton, 1918. október 30.)

"(...) A Nemzeti Tanács kijelenti, hogy a történelmi Magyarország határain belül élő cseh-szlovák nemzet nevében egyedül jogosult szólni és cselekedni. Nem jogosult erre a magyar kormány, amely hosszú évtizedek alatt nem látott fontosabb feladatot, minthogy elnyomjon mindent, ami szlovák, nem épített és nem engedélyezett nemzetünknek egyetlen iskolát sem, nem engedte, hogy szlovák emberek bejussanak a közhivatalokba és a közigazgatásba, népünket anyagilag tönkretette, középkori feudális rendszerével és politikájával kizsákmányolta.
Nem jogosultak arra, hogy a szlovák nép nevében szóljanak azok az úgynevezett képviselő-testületek sem, amelyek a nemzet akaratának érvényesülését megakadályozó szűkre szabott választójog alapján jöttek létre, és olyan személyekből állnak, akik a törvény rendelkezése ellenére sem engedték a bizottságokban egyetlen szlovák szó elhangzását a tiszta szlovák vármegyékben sem. (...)"

Hosszan lehetne ezt elemezni, vagy akár röviden is össze lehetne foglalni (anyátok picsája!), de maradjunk inkább a kettő között. 2003-ban, amikor a Nemzeti Múzeumban a Rákóczi-féle szabadságharc 300. évfordulója alkalmával rendezett kiállításon jártam, egy félre eső kis teremben leültem az érintőképernyős tudástár elé, és nyomkodni kezdtem. És jé, mit adott ki? Páldául azt, hogy a szlovák nemzet mint olyan egyszercsak úgy lett, avagy fogta magát, és elkezdte magát úgy meghatározni, hogy ők onnantól kezdve szlovákok (mert korábban csak amolyan megfoghatatlan szláv népcsoport voltak). Ez Trianon előtt nem is olyan sokkal történt (és persze nem így volt leírva). Ehhez képest kell olvasni a fenti idézetet (és az elejéből csak anyit hagytam le, hogy egyesek kijelentik magukról: akkor innentől kezdve ők azok, akik megmondják a tutit). A többi a hivatkozott bejegyzésem földi létezéssel kapcsolatos elmélekdésében megtalálható.

Ha lesz kedvem és időm, a későbbiekben bitosan folytatni fogom (mert csak elkezdeni volt nehéz), de mostanra elégedjünk meg ennyivel.