memories bejegyzései

Kicsit most visszaugrok az időben, hogy elmeséljem a december 26-i hazaérkezésem történetét. Azt hiszem, tanulságos.

Elmúlt a karácsonyozás, de Rolanddal meg akartuk ejteni az ajándékozást, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy még karácsony másnapján hazajöjjek. Anyámék Budapesttől kb. 40 km-re laknak, szóval igazán nem nagy a távolság, általában egy óra alatt a Népligetben vagyok. 16:06-kor van egy busz, úgy terveztem, ezt szeretném elcsípni. Mindig ezzel szoktam hazaindulni vasárnaponként, és mivel legutóbb ez 11 perccel korábban jött a kiírtnál (és nem várt meg), ezúttal már jó 20 perccel korábban kisétáltam a megállóba. Éppen mielőtt odaértem volna, eszembe jutott, hogy valamikor decemberben menetrendváltozás volt, ezért sebtibe' megnéztem a táblát. Ez szerepelt rajta: E16:06. Mi az az E? "A hét első munkanapját megelőző munkaszüneti napon (vasárnap)". Ez nem hangzott túl jól, mivel 26-a szerdára esett, és mivel nem jutott eszembe, hogy normál körülmények között 24-e munkanap, ezért úgy gondoltam, szerda ellenére közlekedni fog ez a busz. Az eddigiekből már kiderülhetett, hogy mégsem jött, azonban én reményekkel telve várakoztam. Mivel az mp3-am ezúttal nem volt nálam, dúdolással ütöttem agyon az időt, és közben apránként kezdtem átfagyni. Már csak ezért sem láttam értelmét visszasétálni anyámékhoz, mert a következő busz 16:36-ra volt kiírva, ami ha korábban jönne (ami ugyebár legutóbb is előfordult), akkor megint lekéshetném, ezt pedig nyilván nem akartam. Kisvártatva már négyen várakoztunk a megállóban, három hülyegyerek, meg én (egyesek szerint ez négy hülyegyerek), és valóban jött is egy busz 37-kor. Ez azonban nem állt meg, hanem csak lelassított, villantott kettőt, majd tovagördült.

Ez biztosan nem az a busz volt — gondoltam magamban — mivel ez a megálló nem a település központja, hanem csak egy csicska megállócska a falu határában, így a bajai, meg kalocsai buszok gyakran nem állnak meg itt. Ez esetben viszont pillanatokon belül jönnie kellett volna a mi buszunknak. Negyed órát vártam is, de a fagyhalált elkerülendő végül mégiscsak visszasétáltam az 5 percre levő házba, hogy a következő, 17:26-os busz várható érkeztéig még felmelegedjek. Anyám tágra nyílt szemekkel fogadott, mert ő azt hitte, már otthon is vagyok. Kicsit kitomboltam magam neki, ő meg felajánlotta, hogy a férjével kikocsikáztatnak a központban levő megállóba, és megvárják, megáll-e, jön-e a 17:26-os. Ki is mentünk, és jött is a busz. Kb. 8-10 ember állt a megállóban, a buszon azonban már megálláskor annyi ember volt, hogy a legalsó lépcsőn is ketten nyomorogtak, ergo SENKI nem tudott felszállni. Micsoda öröm. Anyám ekkor azt mondta, elvisznek valameddig (mondjuk ahol már HÉV-közlekedés van), amiből végül Határ út lett, és vélhetőleg anyámék közt veszekedés is, miután én kiszálltam a kocsiból.

Mindehhez csak gratulálni tudok. Éljen a VOLÁN! Feltételezem, őket is váratlanul érte, hogy karácsonykor ennyi ember szeretne Budapestre feljutni, mert a korábbi években erre nyilván nem volt példa. A mentesítő járat fogalma meg persze ismeretlen számukra (arra is bőven lett volna jelentkező). És akkor állandóan azzal a szar dumával jönnek, hogy kevés az utas, ezért kell megszüntetni egy csomó járatot, meg viszonylatot. Oké, ahol tényleg alig lézengenek, ott szüntessék meg (ha van a lakosoknak alternatívája), de ahol mindig, ismétlem MINDIG teli vannak a buszok, ott talán fordított irányú beavatkozásra lenne szükség, nem? Az anyjuk picsáját!

Adalékként tenném hozzá, hogy amikor az újabb több tucat vasúti szárnyvonal megszüntetéséről volt szó, akkor azt mondta a GKM, hogy a megszűnt vonalak mentén növelik a VOLÁN járatainak számát, amiről persze szó sem volt, hiszen el sem kezdtek tárgyalni. Mit lehet ezekre az emberekre mondani? Csak a legocsmányabb jelzőket sorolhatnám (szoktam is) , de ezt inkább most nem teszem.

Blogos élettörténetem ott szakadt félbe, hogy gyorsan buszra kellett pattannom, mert Székesfehérvárra távoztam, a tervezett szilveszteri buli színhelyére.

A sztori ott kezdődik, hogy a tervek szerint a nyári békésszentandrási duhaj társaság mulatott volna együtt úgy, hogy mindenki max. 1 főt visz még magával, azonban az egyik srác első nekifutásra beszervezett 5 vadidegen embert. Ráadásul ők már 30-án este leutaztak volna, hogy úgymond segítsenek előkészülni. Agyba-főbe kellett telefonálni, hogy ezt megakadályozzuk, mivel a házigazda nem szívesen aludt volna egyedül egy halom idegennel, és ekkor merült föl az eshetőség, hogy akkor menjek már én is előbb le, hogy egy esetleges rablás esetén eggyel szaporodjon az áldozatok száma. Szerencsére sikerült az illetőt ezen tervéről lebeszélni, méghozzá olyan jó hatásfokkal, hogy végül egyedül jött (némi sértődés és kellemetlen telefonbeszélgetések után). Ettől függetlenül továbbra is már egy nappal korábban szeretett volna Fehérvárra utazni, és mivel a házigazdánk őt olyan jól nem ismerte, ezért változatlanul számított a társaságomra. Részemről ennek már csak azért sem volt semmi akadálya, mert mellesleg a második legjobb barátnőm. Tehát szívesen mentem.

Amikor leértünk, ledobtuk a cuccunkat a lakásban, aztán elsétáltunk egy helyi kávézóba, hogy beszélgessünk egy kicsit, de 1,5-2 óra ott tartózkodás után inkább visszatértünk a kevésbé füstös, és sokkal jobban kifűtött panelba. Jókat röhögcséltünk így hármasban, aztán valamikor éjfél után lefeküdtünk aludni. Ez rám is fért, mivel előző éjjel alig aludtam (a moziban nem akartam hunyni).

Rolcsikám délelőtt ért oda, aztán egy rövid Tescozás után elment a közeli, régen látott rokonait meglátogatni. Délután 3-kor kezdtek szállingózni a többiek, majd Rolcsi is visszajött. Mindenki jól egymás nyakába ugrott, és vendéglátónk meleg bátyja is előbújt a szobájából (egy nap után rávette magát, hogy köszöntse a vendégeit...). Elkezdődött az először szolid, majd egyre vadabb italozás. Szólt a zene, ment a sztorizás, felidézve a békésszentandrási élményeket (volt bőven), meg az eltelt időben történteket. Mivel nem bírtam magammal, elárultam Rolinak, hogy tavasszal lesz egy kiscicánk, amit ő akkor fel sem fogott, így elmaradt az oly áhított nyakamba ugrás. Egy ideje ugyanis, rágja a fülemet valami háziállatért, de én minden alkalommal határozottan elutasítottam, hogy ily módon ismét feláldozzam a szabadságom egy részét, azonban a kedvvért belementem a dologba. Meglepetésnek szántam (még ha ezen aktussal előre is hoztam), de nem jött be... Valaki hozott egy kis hatosztatú pörgettyűt, 3 cl-es poharakkal, ami mondanom sem kell, mire szolgált. Összejött 6 önkéntes, köztük én is, akik minden pörgetés után megittak egy pohárkányi tömény italt, plusz ledobtak magukról egy általuk választott ruhadarabot. Szerencsére a félmeztelenségen túl senki nem jutott, cserébe viszont nagyon rövid idő alatt nagyon berúgtunk. Én némi egészségügyi céllal megejtett önhánytatás után ledőltem egy csendes szobában, ahova hamarosan követett a nem sokkal jobb állapotban leledző házigazda csaj is. Míg a többiek tovább duhajkodtak (valamint egy-két 'idegen' lelépett), mi összebújva igyekeztünk kiheverni az alkohol okozta fáradalmakat, hogy éjfélre ismét ünneplős állapotba tornázzuk vissza magunkat. Persze semmi olyan nem történt, viszont megtapasztalhattam, hogy valóban biszexuális vagyok és nem pedig meleg.

Én tök jól el lettem volna így, viszont a társaság még talpon álló része idő közben elfuvaroztatta magát a Roland rokonának helyi kocsmájába, és ott folytatták tovább a bulit, azonban kb. egy óra elteltével igényt tartottak a mi társaságunkra is. Meg sem kérdezve, hogy mi mit akarunk, taxit küldtek értünk, így hamarosan újra együtt volt a banda. Mondanom sem kell, hogy akkori fizikai állapotomban a halál faszára kívántam az egészet, és Rolandomat is csak azért nem osztottam ki, mert nem akartam meggyilkolni a bulit. Mindenesetre eltökéltem, hogy be fogom pótolni ezen mulasztásomat. (Azóta megtörtént, hozzácsapva a feddéshez azt is, hogy nem elég, hogy akaratunk és belegyezésünk nélkül döntött a fejünk felett, hanem, hogy a kivitelezés során a testi épségünket is veszélyeztette, tekintve, hogy odafelé hatan ültünk a taxiban). Itt a rokoni kapcsolatokra való tekintettel ingyen fogyasztottunk (mondjuk én csak egy ásványvizet ittam), a rajtunk kívül a helyszínen tartózkodó HVCS-k meg nem sok vizet zavartak, leszámítva néhány bepróbálkozást a lánytagjainknál és néhány agresszívoskodást a hímtagjainknál. Én persze végigkómáztam az egészet, és amikor Rolandom, fittyet hányva az akkori állapotomra, egy feles Jégert kért nekem, azért dühösen odaszóltam neki, hogy "Remélem, reggel ötig itt kell ülnöm".

Éjfélkor együtt elénekeltük elordítottuk a Himnuszt, miközben a HVCS-k úgy néztek ránk, mint a véres rongyra, majd egy órán belül három turnusban hazataxiztunk, otthon pedig gyorsan ágyba kerültünk. Én megint harmadmagammal aludtam, megint középen, így megint nem túl sokat pihenve (ami azt hiszem, meg is látszik a mostani bejegyzésem stílusán).

Ébredés után egy irdatlan takarítást csaptunk, és felmértük a károkat (sajna volt némi), majd betelepedtünk a net elé, és közösen röhögtünk egy halom vicces videón. Azóta megtudtam, hogy a kárelhárításunk nem volt teljesen sikeres, amiért szegény második legjobb barátnőmet eléggé megalázta az azóta hazaért anyja (pl. fogkefével takaríttatta fel a toalettben észre nem vett hányásmaradékot, stb.).

Én is hazaértem, de Roland nélkül. Ez egyáltalán nem hat pozitívan a jelenlegi hangulatomra, ami a nálam ilyenkor szokásos levertséget jelenti. Az ünnepek után rám szakad életem minden gondja: hogy (jelenleg legalábbis) buzi vagyok, hogy nincs pénzem, várható kiadásom viszont annál több, hogy itt a vizsgaidőszak, én pedig nem tudok semmit, hogy éhes vagyok, hogy álmos vagyok, hogy a hátam mögött hagytam ezt a jó kis társaságot, hogy apámékhoz is át kéne menni és, hogy tavaly elvesztettem a legjobb barátomat.

Ilyenkor mindig meghalok egy kicsit.

Legutóbb elfelejtettem megemlíteni bécsi tartózkodásunk egy mulatságos momentumát. Most pótolom.

Sissi kastélyának parkjában zabáldákkal elegy karácsonyi vásár volt, amit mi is meglátogattunk (itt bántottam meg szegény Rolcsimat). Az egyik bódénál olyan ételt lehetett venni, aminek a lényege, hogy egy bazi nagy krumplit megsütnek, behasogatnak, és az így kapott kehelyszerű alkalmatosságra mindenféle önteteket, sajtreszeléket, ilyesmit öntenek (kérésre). Mi is vettünk, majd az egyetlen akkor üres talponállós asztalhoz vonultunk megenni. Kisvártatva odajött egy bécsi bácsi, meg egy néni, ugyanolyan krumplikkal, és megkérdezték németül, hogy szabad-e. Mondtuk igen, majd ettünk tovább. Ők is beszélgettek, meg mi is, például minősítgettük a krumplis micsodát, dehonesztáló megjegyzést tettem a német nyelvre, majd azt mondtam, hogy be kéne cserélni a magyar szendvicsspecialitásainkat még egy adagra. A bácsi elment, hogy inni vegyen maguknak, közben a néni németül kérdezett valamit a szendvicsekre vonatkozóan. Mondom nikhtferstén, mire ő kristály tiszta magyarsággal megismételte: mi van abban a szendvicsspecialitásban? Hát őőő, izé, — mondom — semmi extra, csak tarja, meg sajt. Szerencsére éppen végeztünk, úgyhogy 20 mp-en belül távoztunk, majd 20 méterrel odébb kitört belőlünk a röhögés.

Nem kicsit égtünk.

Bár a szerkesztőségembe nem érkeztek felháborodott hangvételű levelek, amiért nem meséltem el, milyen volt Bécsben, azért mégsem ússzátok meg a beszámolót. Ígérem, rövid leszek. Igazából eddig azért nem írtam meg, mert a Rolandnál maradt a fényképezőgépem, és azon volt egy kép, amit direkt a bloghoz készítettem.

Osztrákiába busszal mentünk, de így sem volt hosszú az út, mindössze 3 óra. Amikor leszálltunk a járműről, Rolcsi magabiztosan jelentette be, hogy ő itt már olyan sokszor járt, hogy mindent tud, amit aznap tudnunk kell, ráadásul németből érettségizett, szóval nem lesz baj. A metrójegy vásárlásakor máris meginogni látszott az ezen kijelentés mögötti valóságtartalom, mivel nem létező német tudásom ellenére nekem kellett elolvasni a BKV (Bécsi Közlekedési Vállalat) kiírásait, na és persze azon nyomban kiderült, hogy "Hát anno nem metróval közlekedtem itt"...

Miután bementünk a történelmi városrészbe, rögtön a kirakatokat kezdtük vizslatni. Volt ott jó pár elborult ár, amin megakadt a szemem (pl. 3050000 Ft-os kabát), de alapjában véve minden drágább, mint itt. Eszeveszett hideg volt, de akkor ezt még nem viseltem olyan nehezen. Elmentünk ide, meg oda, flangáltunk, bámultuk az embereket, meg a környezetet, de semmi extra programunk nem volt. Közben sikerült átfagynom, és a fülem konkrétan égett a hidegtől, ezért már nagyon vágytam valahova beülni. Egy McDonald's-ra esett a választás, ahol aztán ettünk is, ha már ott voltunk. Ittunk forralt bort, a bögréket megtartottuk, vettünk szuveníreket, csokoládét és lélegzetet. Bementünk mindenféle áruházakba, ahol jól végigtapogattuk az árukat, rendszeresen felhívtuk egymás figyelmét, ha valahol buzi(ka)t láttunk, én kitaláltam, hogy a tavasszal felújítandó konyhámba milyen képeket szeretnék nagyanyám antik tányérjai helyére, ettünk krumplis izébigyót, meg jól megbántottam szegény Rolcsit, amikor ismét rám jött az ötperc. Ennek a látens oka az volt, hogy iszonyú álmos/fáradt/átfázott voltam, a manifeszt pedig, hogy a nap folyamán tökéletesen megbizonyosodhattam arról, hogy egyrészt a páromnál jobban tudok németül (holott nem tudok), másrészt bár több alkalommal is járt Bécsben, mégis minden egyes csomópontnál rossz irányba indultunk el (az ő iránymutatásai alapján). Erre kifakadtam, megbántottam, megríkattam és ezzel félig-meddig tönkre is tettem a kirándulásunkat. (Azóta már bocsánatot kértem, mert tényleg elég genyó voltam.)

Hazafelé a buszon beájultam a fáradtságtól, meg attól az eszeveszett melegtől, ami az ülésem mellől hömpölygött elő (miközben Rolcsi meg lefagyott mellettem, mert valahonnan jött rá a huzat), de előtte még meghallgathattam a párom suttogó szitokáradatát, amit egy fiatal hölgy utastársunk kapott, amiért epedező pillantásokat és egy mosolyt is küldött felém.

Amikor kicsi voltam, mindig azt gondoltam, hogy a határon túl valami misztikus világ van, ahol minden más, mint itt. Mások a házak, mások az emberek. Az idén már másodszor jártam idegen országban, és ez végképp kipukkasztotta ezt a gyerekkori illúzió-lufit. Igen, kicsit mások odaát, de alapvetően éppen olyanok, mint mi. Mondjuk az meglepett, hogy Bécsben elképesztően sok arab van (sok nő fejkendőben, ahogy az náluk szokás) meg, hogy minden metróállomáson afro-ausztriai újságárusok tukmálják a portékájukat az arra járókra. Egy biztosan más, mint itt (a nyelven kívül): a melegek megítélése. Legalábbis az újságárus kirakata erről tanúskodik (vö: Lengyelország).

Azt hiszem, ideje lesz lassan még távolabb merészkedni szeretett hazámtól, ha egyszer igazi külföld-élményt szeretnék megtapasztalni.

Egyszer már megírtam ezt a bejegyzést, de karbantartás miatt elszállt, úgyhogy most jó pár órányi rápihenéssel nekiveselkedek még egyszer. Én lehettem volna az első, erre utolsó leszek. Na mindegy.

Szóval itthon összekészültem szépen, és mivel az este egy szülinapi bulira is hivatalos voltam, magamhoz vettem az ünnepelt ajándékát is. A sarkon még beharaptam némi hamburgert, hogy az esetleges alkoholfogyasztás ne csapkodjon meg nagyon (így is félő volt, hogy hülyét csinálok magamból). Mivel a Kálvin tér egy ideje fel van robbantva, fél Budapestet meg kellett kerülnöm, hogy odataláljak a Tandembe. Bent egy kissé meglepődtem, amikor egy csomó öltönyös fiatalemberbe botlottam, de a pultos sráctól megtudtam, hogy ez nem az a társaság (egyúttal meg is nyugodtam, hogy mégsem vagyok alulöltözve).

Amikor odaértem, még csak 6-7 emberke ült bent, köztük Wiko, aki el akarta velem hitetni, hogy nem jön, aztán meg mégis de. Viszont ezt megsejtettem, úgyhogy nem is lepődtem meg. Hamarosan jöttek a többiek is, míg végül már nem is volt elég a hely (amit folyamatos tereprendezéssel igyekeztünk tágítani). Rögtön az elején legurítottam egy ágáncshos kólát (Hubertus), csak az oldódás kedvéért, amit hamarosan követett egy újabb is. Ahhoz képest, hogy az elején milyen megilletődött volt a hangulat, a társaság felszaporodásával, és Gusék megérkezésével nagyon beindult mind a beszélgetés, mind az ismerkedés. A mi asztalunknál is élénk traccsparti folyt Wikoval, Virággal, meg YShouldIBaSaint-tel, de ott ült a közelben Littleearthquakes is. Zömében az asztrológia volt a téma, de azért kilengtünk erre is, arra is. Meglepő volt, hogy Virág milyen nyíltan beszél a legkényesebb témákról is, ami aztán némileg rám is átragadt, és a nagy felszabadultságban sikerült is Wikot megbántanom. Hiába, egy otromba alak vagyok. Kaptunk közben mindenféle finomságokat, és még a százfelé szakadni kívánó Gus is odaült közénk egy rövid időre.

Sajnos iszonyú gyorsan elrepült az idő, nekem pedig folyamatosan időbeli engedményeket kellett tennem magamnak az indulás tekintetében. Végül egy újabb Hubertus elfogyasztása után kénytelen-kelletlen távoznom kellett. Kyan nézett is cefetül, én meg azt néztem, hogy vajon miért néz olyan csúnyán rám. Pedig nagyon szerettem volna vele beszélgetni, már csak azért is, mert az ő blogjának (éjszakába nyúló) elolvasása után láttam neki magam is blogot írni. Különben is példakép.

A szülinapi buli már közel nem volt ilyen izgalmas, és messze nem éreztem magam olyan jól, mint a bloggerekkel (és bloggerinákkal). Eleve mindenki be volt már baszva mire odaértem, ráadásul kialakult asztaltársaságokban beszélgettek a számomra legunalmasabb témákról. Vagy éppen pókereztek, csocsóztak vagy szimplán csak azon vetélkedtek, ki ivott többet, vagy hogy ki van jobban bebaszva. Az éjszaka folyamán igyekeztem elfogadható beszélgetőpartnert találni, és közben végig azon tűnődtem, mennyivel jobb lenne, ha nem kellett volna eljönnöm. Megittam még két Zombit, majd egy negyedik Hubertust, és végül egy érdekes politikai témájú beszélgetést követően elindultam haza.

Hajnal háromkor értem haza, és fél tizenegyig aludtam. Bár nem éreztem magam berúgva, mégis olyan alkoholgőz volt a szobámban, hogy alig bírtam kiűzni (közben lefagyasztottam a hátam), és most is kissé másnaposnak érzem magam.

Legközelebb remélem nem kell engedményeket tennem, és végig maradni tudok (és minél több embert megismerhetek). Ráadásul a bloggerek nyilvánvalóan átlagon fölüli szellemi tőkével és/vagy érzelmi töltéssel rendelkeznek, ami nálam eleve biztosíték arra, hogy jól érezzem magam a társaságukban.

Igaz, csak hárman kérték kifejezetten, de számomra ezen három lelkes olvasóm kérése is szent, úgyhogy következzen néhány kép a lengyelországi utunkról. Természetesen sem én, sem más nem szerepel rajtuk, nehogy az illentő bajba kerüljön miatta (vagy illetéktelenek számára is kiderüljön rólam, hogy ki vagyok). Tehát: 

A képek sorban:

Auschwitz

Birkenau a központi őrtoronyból 

Krakkó főterének szórakoztató munkásai, látkép a Wawel katedrálisának arangtornyából   

Látványosság Krakkó főterén

Újabb élő látványosság Krakkó főteréről

krakkói utca  

Árva vára

Élő szobor Krakkó utcáján

Hát ez egy kicsit nagyon csicska lett, de nincs türelmem tovább centizgetni.

Akkor álljon itt a lengyelországi utazás beszámolójának harmadik része. Lyallt el kell keserítenem, mert nem tervezek fotókat is feltölteni (lusta vagyok), bár ha kérések dömpingje érkezik, akkor később esetleg (mondjuk egy 4. epizódban) hajlandó leszek megerőltetni magam (de azokon sem fogok szerepelni).

Tehát október 31-én, reggel fél 9-kor volt a találkozó a Nyugati téren. Előtte még a maradék cuccot összehajigáltuk, vettem reggelinek valókat, a Rolcsi megfabrikálta a napi szendvicseket, de mindezek ellenére kényelmesen odaértünk. A társaság csak lassan gyűlt össze, és végül a busz is csak 9-re futott be, szóval akár késhettünk is volna. A munkahelyemen már előre kiokosítottak, hogy ne ablak mellé üljek, mert úgy egy esetleges karambolt jóval nagyobb eséllyel élek túl, én meg hiába mondtam, hogy Európa (és a világ) útjain naponta több százezer busz közlekedik, és csak néha napján történik valamelyikkel baleset, ők hajthatatlanok maradtak. Mondjuk ha akartam volna sem tudtam volna ablak mellé ülni, mert Rolcsi vágódott be oda, így nekem jutott a belső ülés.

Egy óra múlva már a szlovák határnál voltunk, majd hamarosan megérkeztünk Zólyom várába, amiről sok érdekeset nem tudok mondani. Ott van, azt' kész. Innen Besztercebányára vitt az utunk, ahol volt némi szabad foglalkozás. Miközben az utcákon kavirnyáztunk, végig enyhe feszültség volt rajtam, mivel köztudomású, hogy a szlovákok nemigen kedvelnek minket. Ittunk egy Rolcsi szerint borzalmas kávét, amitől hol pisilnünk kellett, hol pedig fájdalomcsillapítót keresni, mivel a páromnak megfájdult a feje. A busztól nem messze egy építkezésen találtunk egy mobil wc-t, ahol könnyíthettünk magunkon. A falon több helyen madarski to koku buzeranti és ehhez hasonló feliratokat olvashattunk (volt cseh verzióban is), aminek értelmezéséhez nem kellett túl nagy szlovák tudás.

Legközelebb már csak Krakkóban álltunk meg, de addig nagyon sokat kellett buszozni. Az unalmas órákat egy film megnézésével ütöttük agyon (akkor történt az előző bejegyzésben már említett eset), végül nagy nehezen megérkeztünk. Mivel nem volt elég kétágyas szoba, el kellett osztani a kulcsokat, meg az embereket. Amikor a főszervező azt mondta, hogy először a párok, azaz a fiú-lány párok jelentkezzenek, egy hülyegyerek felkiáltott, hogy "miért, a buzik előbb kapnak kulcsot?". Ilyen jó hangulatban készülhettünk a hátralevő 4 napra.

Este még lezuhanyoztunk, átöltöztünk, majd a kemény mag nyakába vette a várost. Szerencsére nem kellett annyira az ismeretlenbe távozni, mivel a szervezőkkel tartottunk, akik közül némelyik már 22. alkalommal volt itt. Ennek ellenére a feszültség csak egyre nőtt bennem: távol mindentől, ismeretlen helyen, érthetetlen nyelvű országban, egy darab lengyel nyelvű ismertetőfüzettel a szállásunkról (hogy a taxisnak legyen mit magyarázni), ráadásul jegy nélkül az esti buszon. Krakkó mozgalmas éjszakai életéből leginkább az utcákat és egyetlen szórakozóhely belsejét sikerült felderíteni, de nekem ez is elég volt.

Itt összefutottunk egynehány helyi szkinheddel is, ami maximálisra fokozta bennem a feszültséget, emiatt egyre nagyobb vágyakozással tekintgettem mások cigarettáira. Ezt Rolcsi kiszúrta, és azt mondta, gyújtsak rá nyugodtan, ha itthon nem fogok dohányozni. Na, ekkor nagyon éreztem, hogy szeretem. Ez hihetetlenül rendes dolog volt tőle, ráadásul tényleg szükségem volt valami nyugtató dologra. A cigi csak egy dolog volt e célra, a másik a Mad dog nevű helyi specialitás, amire az egyik szervező srác hívott meg (a többit magamnak fizettem). Ez olyannyira speciális ital, hogy az egyik pultnál ismerték, de egy másiknál már nem. A következőből áll: egy felespohárba vodkát töltenek (kb. félig), a maradék helyet málnaszörppel töltik ki, majd ráfröccsentenek egy kevés Tabasco-szószt. Nagyon finom cucc, és nem is üt nagyot. Lassan elkezdtünk kommunikálni a társaság többi tagjával, majd a helyi kopasz srácokkal is, akik amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, azonmód testvérként kezeltek bennünket. Ettől én is feloldódtam.

Jó soká értünk vissza a szállásra, egy másfél órás éjszakai kolbászolást követően. Nehéz is volt felkelni. Irány Auschwitz. Gyorsan bejutottunk a táborba, megnézegettünk jó pár dolgot. Négy óránk volt erre. Nem akarom részletezni a látottakat, így nem esem sem az érzéketlenség, sem a holocaust-relativizálás, sem a túlságos érzelgősség bűnébe. Utána átmentünk Birkenauba, és azt is megnéztük. Auschwitzban viszonylag kis mérete ellenére rengeteg a látnivaló, Birkenau azonban a mérete miatt is hatásosabb, ráadásul itt sokkal mélyebben át lehet érezni a dolgokat.

Pénteken egész napos krakkózás volt a program, reggel 8-tól este 8-ig. Jó sok mindent megnéztünk, sok mindent meg nem. Láttunk itt élő szobrokat, utcazenészeket, hintós városnézési lehetőséget, vettünk szuveníreket a Posztócsarnokban, megnéztük a Wawel kincstárát és fegyvertárát, a katedrális katakombáit és harangtornyát, vásároltunk, ettünk, ittunk, mulattunk. Kicsit sok volt ez a 12 óra erre, némelyeknek viszont kevés. Este újabb összekészülés, majd iszogatás után össznépi városi duhajkodásra került sor. Buszjegyet ismét nem vettünk, cserébe viszont irdatlan közönségesen viselkedtünk (én nagyon nem), amiért a buszsofőr meg is állt, és közölte, hogy vagy nyugton maradunk vagy leszállunk. Ez kellőképpen elbaszta a hangulatomat, amit tovább tetézett a népség utcán ivása (amiért egyszer már majdnem bevittek némelyikünket), de legfőképpen Rolcsi alja részegsége bosszantott fel. Több szórakozóhelyre is felkenődtünk, így végül ugyanott kötöttünk ki, ahol két nappal korábban is. Ezúttal csak a 18 éven felülieket engedték be, én pedig itt eszméltem rá, hogy a szálláson felejtettem az övtáskámat, benne minden iratommal. Azért iratok nélkül is beengedtek (öregszem?). Rolcsival még veszekedtünk egyet, aztán éjfél után végre elkezdtem oldódni, de még csak be sem csíptem. Mivel eddigre már igen álmos voltam, egy kisebb társasággal hazataxiztam, a Rolit meg otthagytam, mert nem akart jönni. Azért ő is visszatalált később. Elhatároztuk, hogy a következő napi programba beleszarunk, és végre kialudjuk magunkat.

Reggel aztán közölték, hogy a kollégium 10-kor így is, úgy is bezár, és addig mindenkinek el kell hagynia az épületet, szóval vagy velük megyünk, vagy egyénileg oda, ahova akarunk, de aludni itt nem fogunk. Hát ez kurvára nagyon feldobott mindkettőnket, főleg engem, mivel én a buszon nem tudok aludni (azért egy 10 percet sikerült). Valami sóbányába mentünk, de nekem már se pénzem nem volt a belépőre, sem energiám, ezért a szervezők javával inkább nekivágtunk a falunak. Kocsmáztunk egyet, majd mikor az bezárt, egy játszótéren kötöttünk ki. Nekem már minden bajom volt, de a többiek picsa mód berúgtak (nappal is), és trágya módon viselkedtek, ezért itt sem éreztem túl jól magam, ráadásul a lakosság egy része nagyon szúrós szemekkel bámult minket, ezért azon imádkoztam, nehogy valamelyikük hívja a rendőrséget. Csak a buszhoz visszaérve nyugodtam meg. Délutánra még vagy 4 órányi krakkózás volt beiktatva, amihez nekem baromira nem volt kedvem. Rolcsival, meg egy másik sráccal átkommandóztuk magunkat a buszpályaudvarig, közben pedig volt egy nagyon vicces kis intermezzo. Egy nénike egy kosárból amolyan fornetti-kinézetű sajtokat árult. Rolcsi, meg a srác kézzel-lábbal kérdezgette a mamit, hogy milyen tejből van, de mivel az nem értette, mit akarnak, a srác hangosan megkérdezte: múú?  Erre a mami: ááá! — és mutatta — Múú, ez meg mee. Én nem vagyok egy hangosan nevetős típus, de ettől majd behugyoztam, annyira röhögtem.

A szállásra már háromra visszaértünk, így még két órát kellett hokizni, míg felmehettünk a szobáinkba. Lezuhanyoztunk, aztán bedobtuk a szunyát. A többiek megint mentek a városba, de mi inkább maradtunk, és mivel ekkor a szobában rajtunk kívül senki nem volt, hamar visszavonultunk, és adtunk az iparnak.

Vasárnap reggel gyorsan összedobtuk a holminkat, és elindultunk hazafelé. Szlovákiában még megálltunk Árva váránál, amit meg is néztünk, végül 6 óra felé értünk vissza a Nyugatihoz.

Hát röviden ennyi a sztori. Ha vicces is akartam volna lenni, akkor 3x eddig tartott volna megírni, pedig röhögtünk ám eleget (annak ellenére, hogy én jó pár alkalommal inkább pipa voltam).

Akkor második nekifutásra: szeretném elmesélni a lengyelországi tartózkodásomat egy másik aspektusból, a társaság oldaláról. Lesz még aztán egy beszámoló kronológiai szempontból is (hacsak el nem száll az is egyszer-kétszer, mert akkor hagyni fogom a francba), ami még az eddigieknél is izgalmasabb lesz. Tehát:

Egy 76 személyes luxusbusszal indultunk neki a külföldnek, amin csak két ülés maradt üresen, következésképp 74-en voltunk. Nem kell megijedni, nem fogok mindenkit felsorolni, már csak azért sem, mert a fele bandáról azt sem tudom kiféle vagy miféle, sőt, volt olyan ember, akire még az utolsó nap is rákérdeztem (magamban), hogy "ez eddig is velünk volt?". De az érdekesebbje (vagy akivel legalábbis interakcióba léptem):

- magamat ugyebár utoljára kéne hagynom, de félek, hogy végül elfelejteném megemlíteni, hogy én is ott voltam. Tehát ott voltam én,

- meg kedvenc szerelmem, a Rolcsi, akivel nem sikerült kétágyas szobába kerülnünk, hanem csak ötágyasba, ami nem is lett volna probléma, ha nem lett volna a másik három ágy is foglalt. Legalább rájöttem, hogy sokkal jobb a párodat napokig nem látni, minthogy végig ott van melletted, de nem érintheted meg. Hiába, ez a melegek sorsa...

- három szobatársunk a szervezőgárda tagjaiból került ki. Mindhárman történelemtanárok, így a pluszinformációkból nem volt hiány a látottak kapcsán. Egyikük a tanítványai egy részét is elhozta, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd igyekszik az ágyukban is felvilágosító előadásokat tartani. A tanár úr huszonix éves, a tanítványok pedig 15 évesek. No comment. - volt még egy történelemtanár a barátnőjével (a főfő szervező), meg egy angoltanárnő a párjával. Előbbi rendkívül kedves és nagy tudású volt, viszont Farkasházy hangon és stílusban beszélt, utóbbi viszont mindenkire lekicsinylő pillantással nézett, ami miatt nem zártam a szívembe.

- egy újabb történelemtanár, aki az előzőek közül kettőt is tanított (és még mindig csak a 30 éveseknél tartunk!). Italtörténet az egyetemi tárgya, amiben nyilvánvalóan magas gyakorlati tudást is szerzett, tekintve, hogy itt sem fogta vissza magát.

- ott volt aztán a 4 db megkúrási szándékkal meginvitált hülye picsa, valamint egy még hülyébb picsa, aki folyamatosan azt rikoltozta, ha valaki hozzáért, hogy "Nye tapicsku!", ami az első 70 alkalommal még vicces volt, aztán viszont egyre jobban idegesített. Nem is beszélve arról, hogy amikor beivott, egész Krakkót végighujjogta, csak azért, mert meg akarta mutatni, hogy neki csuhajj! de jó kedve van. Mondjuk emiatt Rolcsikámra is pipa voltam, mert hasonló szintre itta magát, és pont ezzel a kis picsával találta meg legjobban a hangot.

- jött velünk még az említett pedofil-gyanús tanár úr négy hímnemű diákja is (ebből 2 raszta), meg egy idősebb raszta is, akik egy társaságot alkottak, és hogy az 5 nap alatt mit csináltak, azt senki sem tudja. Az egyetlen biztos pont, hogy a szobájuk előtt elhaladva egészen addig csípős marihuána-szag terjengett, amíg bizonytalan hírek nem érkeztek arról, hogy leapadt a fűkészletük. Na, onnantól kezdve már látni is lehetett őket, ennek ellenére én egyikükkel sem váltottam egyetlen szót sem. Ja, egyik este összehányták a szobájukat, ez fontos információ még róluk. Aztán az is lehet, hogy a srácok szintén szexuális segédeszköznek lettek elhívva (ha a lányok nem állnának kötélnek), mivel a tanár úr legjobb barátai is gyakran azt hangoztatták róla, hogy látens buzi. Ebben lehet is valami, mivel Rolcsikámnak többször is kétértelmű megjegyzéseket tett, a seggére csapott, a ruhán keresztül megtekerte a mellbimbóját, egyszer pedig azt mondta, hogy "azért jobb nőket dugni, mint fiúkat". Előbbieket szinte mindenkivel megtette (engem kihagyott hál' Istennek), utóbbi viszont olyan szövegösszefüggésben hangzott el, hogy csak én figyeltem föl rá, szóval nyitott maradt a kérdés.

- volt velünk egy páros: két kecskeszakállas, dundi srác, mindkettő csak úgy ontotta magából a sztorikat, meg a frappáns megszólalásokat. Szerettem a közelükben tartózkodni, mert az garantált szórakozást jelentett. Az összes jelentős magyar vagy külföldi kultfilmet fejből nyomták, és gyakran elő is adtak belőlük részeket (pl. egy autentikus Haumann-Patás utánzást az Indul a bakterházból, amin még most is röhögök, ha eszembe jut). Vagy egy ilyet: mi az összefüggés az idő, a tömeg és a tér között? Ha jó az idő, a tömeg lemegy a térre.

- egy 30 feletti lány-páros is volt, akik aranyosak voltak, meg kedvesek, csak az volt az egyikükkel a baj, hogy nagyon rám cuppant, mondanom is kellett a Rolcsinak az uccsó este, hogy be ne merjen menni a városba bulizni, mert picsán rúgom (és mert akkor a csajszit úgy kell magamról lerúgni).

- és akkor a végére hagytam a kedvenceimet, egy családot: anyuka, a fiacskája, a lánya, meg annak a barátja. Na ezektől kiborultamtunk. Az anyuka az csak szimplán feleslegesen szólalt meg, mert út közben leggyakrabban olyanokra hívta fel gyermekei figyelmét, hogy "Nézzétek csak! Ott egy fű!". Na jó, ez persze konkrétan nem hangzott el, de majdnem. A lány állandóan kényeskedett, nyafogott, kifogásolt és olyan durván beszélt az anyjával (aki állandóan etetni akarta a pereputtyot), hogy már kedvem lett volna felpofozni. De ez mind semmi a fiúhoz képest, aki egy kis méregzsák volt. Bármi apróság történt, csak úgy ömlött belőle a szitok. Az anyjával ez is úgy beszélt, mint a szarral, ráadásul mindez a mögöttünk levő ülésen történt, így egész úton élvezhettük a megszólalásaikat. Szerintem az apuka elhunyt, és a faszkalap kölökre hárult a családfő szerepe, amit ő maximálisan szarul valósított meg: eltúlozta magában a férfiasnak vélt tulajdonságokat, mint például a káromkodás vagy az autók ismerete/szeretete. Amikor egy autószalon(na) mellett mentünk el, gyorsan feltette a szemüvegét, majd áhítattal szemlélte a kiállított járgányokat, máskor meg hangosan azonosította be a neki tetsző típusokat. Ez kb. 10 éves kölkök szellemi szintje. De az igazi jellemrajz csak most jön: a hosszú szakaszokon a sofőr berakott egy-egy filmet, hogy ne unatkozzunk nagyon az út alatt. Mivel Rolcsi elég magas, Krakkó előtt már nagyon fészkelődött a hosszú lábai miatt, nem győzte dobálni magát az ülésben. Egyszer csak azt hallom hátulról, hogy faszgyerek suttogva kiabál, "az Isten bassza meg! Az Issstenn bassza megg". Párbeszéd:

anyuka: Mi van?

faszgyerek: Az Isten faszát! Nem látok semmit a filmből!

 anyuka: Jól van, akkor majd visszafelé helyet cserélünk.

faszgyerek: De akkor már nem ez a film lesz...

A többiekről szinte semmit nem tudok mondani. Voltak lány-párok, meg rendes párok, akik esténként eltűntek a szobájukban, aztán valamit műveltek, de erről csak sejtéseink lehetnek. Eleve két részre szakadt a társaság: a barátkozós, iszogatós, duhaj banda (fentiek, kivéve a családot), meg a csendes, elvonulós, jellegtelen társaság. De ez így volt jó: mindenki megtalálta a neki megfelelő szórakozást, és mégsem zavartuk egymást (legalábbis ők nem panaszkodtak ránk, nekünk meg nem volt okunk panaszkodni rájuk).

A múltkor megígértem, hogy elmesélem első meleg kapcsolatom történetét, és mivel unalmas kis életemben mostanában semmi említésre méltó nem történt, itt az idő betartani az ígéretet.

Ehhez vissza kell menni egészen a 18. életévemig, amikor még ezen a téren mindenképpen szűz voltam. El sem tudnám képzelni magam olyannak, mint a mostani nyunyókák, akik 16-17 évesen már kb. ugyanennyi emberrel henteregtek az ágyban. Én éppen az ellenkezője voltam, és olyan kis félénk, hogy minden szexszel kapcsolatos dolgoktól a hasmenésig izgultam magam már előre. A vérem azonban hajtott, és mivel anno hallottam, hogy a Népliget egyfajta találkahely, egy szabad (és felügyelet nélküli) estémen kimentem, de nem akartam senkitől semmit, csak akklimatizálódni, meg meggyőződni arról, igazak-e a híresztelések. Igazak voltak, és bár én nem akartam semmit, tőlem nagyon is akartak, konkrétabban egyetlen srác. Beszélgettünk egy pár órácskát a városban sétálva, de végül mégis nála kötöttünk ki, és többé nem voltam szűz (ezen a téren). Az élmény egyáltalán nem volt pozitív (szerencsére a srác sem), talán azért mert túlságosan izgultam, vagy mert azokkal a méretekkel nemigen lehetett semmit kezdeni vagy mittomén. Néhányszor még felhívott, talán egy újabb aktus reményében, de szerencsére sosem láttam többet (és nem is szeretném).

Az élmény vagy a lehetőségek hiánya/gyávaság következtében három évre letettem arról, hogy a saját nemem iránt újabb lépéseket tegyek. Aztán behívtak katonának (ami egy külön sztori), de az első 3 hónap után Budapestre kerültem, így majdnem minden másnap hazamehettem, azonban keletkezett egy idősáv a mindennapjaimban, amivel nem kellett elszámolnom otthon. Ettől persze megint elkezdtem érezni, hogy melegvérű vagyok, és többszöri nekifutásra sikerült lejutnom az általam akkor ismert egyetlen meleg szórakozóhelyre, az Angyalba. Becsszóra senkitől nem akartam semmit, csak a közeget szokni, meg sasolni, de mégis megismerkedtem ezzel az ominózus sráccal. Hamarosan elhagytuk a szórakozóhelyet, és az éjszakában sétálva beszélgettünk, ami nagyon jó volt. Én persze nagyon kis tapasztalatlan buta voltam, és még a fogalmakkal sem igen voltam tisztában, de a melegvilágon kívül bármilyen témában képes voltam megszólalni, és nála ez nem volt hátrány.

Aztán többször is találkoztunk, az Angyalban is voltunk még párszor, de egymáshoz sem értünk. Én nem mertem, ő meg szerintem nem akart megijeszteni, hiszen nyilvánvalóvá tettem, hogy bátortalan és tudatlan vagyok. Aztán már szinte minden nap találkoztunk (amennyire a szolgálat engedte), dumáltunk és dumáltunk, egyszerre szerettük meg a KFT zenéjét, ő pedig nyilvánvalóan belémszeretett. Sajnos elég sok embernek törtem már össze a szívét, de hogy mi olyan marha szerethető rajtam, azt nem tudom. Hülye voltam, talán éretlen is, de legfőképpen érzéketlen. Nem voltam képes szeretni, csak kedvelni, meg nemtudomitakarokni, amit ő (okkal) csak egy ideig viselt el, aztán tutira nagy lelki fájdalmak közepette kénytelen volt lekoptatni. Talán kicsit örültem is, hogy így alakult, mert így lekerült a vállamról a döntés és önmagam elismerésének, felvállalásának a súlya. Vettem egy mély lélegzetet a meleg témával kapcsolatban...

... ami öt évig tartott. Közben egy lány megtanított szeretni, bár a szeretetemet továbbra is képtelen vagyok kimutatni (aki ismer, az viszont felismeri a jeleket), bölcsebb lettem és már túl vagyok önmagam elfogadásán is. Talán a sors úgy gondolta, hogy az érzéketlenségemért nem bűnhődtem eleget, és újra utamba sodorta az Ominózust, hogy az emlékek felszínre törésével együtt olyan lelki sebeket szerezzek, amilyeneket anno én magam okoztam neki. Megérdemlem. Pedig csak részben én vagyok a hibás, mert oka volt annak, hogy 25 éves koromig képtelen voltam szeretni. Sajnos annyi tisztesség még nincs bennem, hogy egy bocsánatkérő levélben helyrehozzam a dolgokat. Talán majd egyszer.

Addig pedig lesem majd Őt, és ha legközelebb látom valahol, akkor már nem kell azt találgatnom, hogy vajon Ő-e az, hiszen már tudom, hogyan néz ki (ha nem derült volna ki, teljesen megváltozott a külseje, azért nem ismertem fel), és megpróbálok egy pár szót váltani vele. Talán nem hagy faképnél.

Ma éjjel voltunk egy évesek a párommal. Tudom, ez normál körülmények között semmiség, de meleg körökben — ha jól tudom — mégiscsak ritkaság. Büszke is vagyok magunkra, de főleg magamra, hiszen aljasmocsokgané biszexuálisként eddig is kitartottam ugyanazon egy db ember mellett, és másra szinte rá sem néztem (azért meg nem vakultam persze). Sajnos az évfordulót külön kellett megélnünk, de majd bepótoljuk az ünneplést is. E neves esemény apropóján (valamint mert nincs kedvem dolgozni), elmesélem nektek a megismerkedésünk körülményeit.

Rolcsi előtt lánnyal jártam, akit szintén nagyon szerettem. Ezt már korábban is említettem. Sajnos ő nem úgy gondolta, hogy én vagyok élete értelme, ezért mondvacsinált okokra hivatkozva bejelentette, hogy szakítsunk. Engem a bejelentés szinte letaglózott, és mivel nem tartottam elfogadhatónak az indokokat (amik igazából nem is voltak), mindent elkövettem, hogy húzzam az időt, hátha közben észhez tér a lány. Ezzel persze csak azt értem el, hogy a saját szenvedéseimet nyújtottam meg fél évvel, merthogy kb. még eddig tartottuk a kapcsolatot. Aztán újabb fél év telt el, amikor is a Kossuth-téren sokadik napja tüntetve megtudtam a "kedvesem" barátnőjétől (nem direkt, hanem egy másik téma kapcsán), hogy amikor mi végleg szétmentünk, őkelmének már rég volt egy másik pasija. Fél év küszködés és fél év önsajnálattal egybekötött gyász után az agyam egy pillanat alatt kitisztult. A rózsaszín ködnek slutty, annyi. Mintha sosem lett volna. Persze a józanságom csak addig tartott, amíg az ominózus barátnő nagypapájának pálinkája ki nem fejtette a hatását. Iiigeeeen??? — felkiáltással szépen fogtam magam, hazamentem, rendbe hoztam magam, felöltöztem csinosba, és lementem egy buzibárba. Hogy mi ütött belém, azt utólag már én sem nagyon értem, hiszen nem akartam én ott konkrétan semmit. Ha akartam volna, korábban is lemehettem volna, hiszen már egy ideje egyedül éltem, és senkinek sem tartoztam beszámolni, hogy mikor hova megyek. Ja, hozzá kell tennem, hogy legutóbb még 18 évesen voltam az Angyalban (2x), de utána a meleg világot teljesen zárójelbe tettem.

Szóval nem akartam az Alibiben semmit, sem felszedni valakit, sem vigasztalást keresni, és akkori lelkiállapotomban a kíváncsiság sem hajthatott. Talán abban az esti pillanatban megundorodtam a női nemtől, de egyedül sem akartam otthon gubbasztani, nehogy mélyen sértett önérzetem még a végén valami meggondolatlan dologra vigyen rá. Szóval megérkezésemkor körülnéztem, hogy hova is kerültem, de még a dzsekimet sem adtam le a ruhatárban, mert eltökéltem, hogy másfél óra múlva megyek haza. Kértem magamnak egy kis szeszt, és levetettem magam az egyik ülőhelyre. A gondolataim nem is ott jártak, csak a magam baján elmélkedtem, és még csak a népeket sem néztem meg (leszámítva a nagyon nevetséges alakokat). Ahogy aztán a pia elkezdett hatni, én is ellazultam, már nem is siettem sehova, és a dzsekimet is leadtam a ruhatárban. Már nem akartam egy helyben ücsörögni, megnéztem a műsort, aztán leesett állal bámultam Desirét, és azon elmélkedtem, hogy ennek az embernek milyen szinten nincsen önkritikája. Ekkor lépett oda mellém, egy fiatal, jóképű, csinos srác, és megkérdezte, nincs-e kedvem normális zenére táncolni vele. Azt válaszoltam, hogy de, holott 1 : nem tudok táncolni, 2.: nem akartam senkitől semmit. Normál körülmények között ilyenkor amúgy is reszketek, és a torkomban dobog a szívem (még ha lányról is van szó), mert olyan kishitű, bátortalan kis hülye vagyok még mindig (holott akkor és azóta is sokan megnéznek sőt, be is próbálkoznak, ami pozitív visszajelzés lehetne). Talán a szesz miatt, de ezúttal a leglazábban vettem az egészet, minden mindegy volt. Ahogy közeledtünk a hajnal felé, már baromi álmos voltam (kicsit megfáradtam a piától), és simán leléphettem volna se szó, se beszéd, de valamiért mégis azt mondtam a srácnak, hogy jöjjön fel hozzám. Aludtunk egy jót, aztán mást is csináltunk, majd a legtermészetesebben tettem fel a kérdést, mintha évek óta járnánk, hogy akkor este jön-e. Jött...

...és azóta eltelt egy év. Eltelt? ELRÖPÜLT!