memories bejegyzései

2006. szeptemberében egy vagy több motoros futár egy politikailag rendkívül izgalmas csomagot hordott szét több televízióadó székházához. A feladó ismeretlen, a futár(ok) neve szintén, ahogy az esetleges futárcég kiléte sem tudható, már amennyiben az egész hivatalos úton zajlott egyáltalán. Az adók természetesen kapva kaptak az alkalmon, és azonnal elkezdték műsorba adni Magyarország akkori miniszterelnökének, Gyurcsány Ferencnek a párttársai körében pár hónappal korábban előadott, zárt körű beszédét, pontosabban annak részleteit. Ha némelyik esetleg hezitált volna, akkor sem volt sok választása, hiszen a címzettek között a HírTV is szerepelt, az pedig tudható volt, hogy ők egy percet sem fognak vesztegetni, és a szokásos műsorrendet felborítva, rendkívüli hírek keretében fogják a citált részeket közre adni.

Az ominózus beszéd ismeretes, a legjellegzetesebb mondatait álmunkból felébredve is idézni tudnánk. Megtudhattuk, hogy a kormány tagjai (a miniszterelnökkel az élen) szándékosan hazudtak, manipulálták a közvéleményt, össze-vissza trükköztek, hogy a szar gazdasági adatokat kozmetikázni tudják, nem csináltak semmit a ciklusukban és az ország mellesleg 'kurva'. Ezen okkal döbbent meg és háborodott fel minden jóérzésű választópolgár, és többen (köztük én is) azonnal a parlament elé sietett tiltakozni és a részleteket megtudni. Mivel a miniszterelnök - bármely nyugati demokráciában bevett szokással ellentétben - egyáltalán nem szándékozott azonnali hatállyal lemondani, a tiltakozók száma a következő napon megsokszorozódott, majd a szélsőjobboldali Toroczkai László közreműködésével sikerült elérni, hogy a spontán tiltakozás rombolásba menjen át. Az ezt követő napokon a szélsőséges elemek és a rendfenntartók napról napra komikusabb, de egyre pusztítóbb harcba bocsátkoztak egymással, 2006. október 23-án pedig a rendőrség az újkori demokrácia legerkölcstelenebb és legvisszataszítóbb módján rontott bele a legnagyobb ellenzéki párt ünnepi megemlékezésébe. Azt hiszem, mindezt a történelemkönyvek is tanítani fogják, hiszen olyan erejű változások indultak el a közvéleményben és az országban, amik még hosszú ideig kihatással lesznek a közéletre. Ebbe most nem megyek bele, hiszen nem ez a lényeg.

Az őszödi beszéd után a miniszterelnök és köre (továbbra sem fontolva meg a távozás kínálkozó lehetőségét) minden erejével azon volt, hogy az elhangzottakat pozitív színben tüntesse fel vagy legalább kisebbítse. Azt mondták, hogy ezek kiragadott részek, és ennek bizonyítására még ki is adták a komplett beszédet, ami a mai napig megvásárolható az MSZP rendezvényein. Azt is mondták, hogy Gyurcsány egy politikai hős, egy igazi államférfi, aki végre szakított az elmúlt 16 év rossz szokásaival, és végre a nagy nyilvánosság előtt vallotta be, hogy hazudott, DE ezzel megteremtette az őszinte politikai jövő alapjait. Mindenki tudja, hogy a politikusok hazudnak, de ő most végre szakít ezzel a hagyománnyal. A másik oldalon például ott van Orbán Viktor, aki a Sváby Andrással készült TV2-s beszélgetésben azt 'hazudta', hogy sosem hazudott (ami kérdésre természetesen nem volt más válasz adható, és ezt ők is tudták). Ezt a fórumozók a mai napig imádják hajtogatni. Gyurcsány persze nem "bevallotta", hanem lebukott, hiszen a felvétel kiszivárgott, nem önként hozták nyilvánosságra, ennek ellenére a párt kijelentette, hogy nem keresik a kiszivárogtatót. Hogy is keresnék, hiszen az nem bűnös, aki ekkora jóságot tett az országgal, különben sem kíváncsiak rá, meg aztán rossz vért is szülne a gyanúsítgatás a párton belül. Ez egy 'igazságbeszéd' volt, és mostantól minden szép és jó lesz, mert új világ van. A másik verzió szerint (merthogy kellett az is) ők egytől egyig összetartó szocialisták, következésképp egyikük sem lehetett a kiszivárogtató, sokkal inkább a FIDESZ áll a háttérben, aki árnyék-titkosszolgálatának segítségével lehallgatta őket. 'Találtak' is egy ilyet, tönkre is tették, Szilvásy, Dávid Ibolya és Herényi pedig most a vádlottak padján ül, nagyon helyesen.

Gondolom, mindezt ők sem hitték el, és az első pillanattól kezdve pontosan tudták, hogy itt nemcsak Gyurcsány, de az egész párt és kormány karrierjének vége, amit egy jól irányzott miniszterelnök-csere sem tudott megmásítani. Szépen is nézne ki az ország, ha mindennek nem lett volna következménye...

És akkor eljutottunk napjainkig. A menetrend szerinti ünnepi gyújtogatások véget értek, a FIDESZ jóval a papírforma felett nyerte a választásokat, a szocialisták támogatottsága pedig egy évnyi fasisztázás és diktatúrázás után sem nőtt egy jottányit sem, elkezdtek tehát pangani. Gyurcsány egy ideig elvonult, hogy erőt gyűjtsön, és most úgy döntött, hogy Orbán Viktort a saját pártjának szétverése után lesz képes csak legyőzni, neki is látott tehát ezen — általam rendkívül nemesnek tekintett — cél megvalósításának. Ez persze az áldozatoknak marhára nem tetszik, így elindult az oda-vissza vádaskodás és mocskolódás, aminek egyik közelmúltbeli mozzanata szépszavú Szanyi Tibor azon kijelentése volt, miszerint az őszödi beszédet maga Gyurcsány szivárogtatta ki, politikai haszonszerzés céljából. A jobboldalon ezt már évekkel korábban is megírták, egyben Gerő Ernőnek a forradalom kirobbanásához vezető beszédjével párhuzamba állítva (és valljuk be, az eseményekben is volt némi hasonlóság), úgyhogy Szanyi most sem találta fel a spanyolviaszt. Fletó erre visszaválaszolt, hogy a "Tibor téved", mert nem ő volt, viszont sejti, hogy melyik három szoci közül lehetett valamelyik, amit meg is írt egy levélben, és azt elküldte a szocialisták jelenlegi elnökének. Mesterházy Attila (ex-Athos) erre kiállt a kamerák elé, és egy röpke, technikai levélbontás után az egészet ledarálta olvasatlanul, majd felszólította a jelenlegi belügyminisztert, hogy az rögvest hozza nyilvánosságra, amit a titkosszolgálat eddig kiderített az ügyről, továbbpasszolva ezzel a labdát a kormányoldalnak. Ott viszont pályán kívülre rúgták a lasztit, és közölték, hogy elmúltak azok az idők, amikor a titkosszolgálatokat belpolitikai célokra használják.

A folytatásból talán megtudhatjuk, hogy:

- ha akkor ez a beszéd oly nemes és előremutató volt, ami csupa jóságot tett az országnak, Gyurcsányt pedig az államférfiak sorába emelte, akkor most miért kell egymásra mutogatni, és úgy tenni, mintha valami bűnöst kéne nyakon csípni?

- ha anno azt mondták, nem érdekli őket a kiszivárogtató léte, akkor most mégis miért kutatnak utána? Kutatnak egyáltalán utána? Vagy csak azért megy ez a passzolgatás, mert pontosan tudják, hogy ki volt (nem Gyurcsány), de nem akarják megmondani?

- ha volt 5 évük a - most már - bűnöst felderíteni, miért nem éltek a lehetőséggel? Miért most kell a titkosszolgálatokat felszólítani a nyomozásra vagy a megszerzett információk közzétételére, amikor nekik aztán igazán nem kellett a szomszédba menni a politikai jellegű megbízások/utasítások tekintetében?

- miért hazudja Szanyi Tibor a HírTV beszélgetős műsorában, hogy a párton belül minden a legnagyobb rendben, csak könnyed vitáik vannak (mert ők az egyetlen párt Magyarországon, ahol vita van egymás közt is, bezzeg a FIDESZ-nél aki ellenkezni mer, az röpül is a pártból)?

- meddig szórakozhatunk jókat ezen a vergődésen, és mikor kisgazdásodnak el teljesen és végleg?

Más kérdések is felmerültek bennem, de most indulnom kell a maratoni blogtalira. Azért továbbra is figyelem a híreket, hiszen egy ilyen izgalmas eseménysor egyetlen epizódjáról sem érdemes lemaradni. Folytatása következik.

Tavaly már írtam egy bejegyzést a Trianon-emléknappal kapcsolatban, ezért idén nem kezdem el megint ugyanazokat a gondolati paneleket sorolni. Attól, hogy többször írom le ugyanazt, még nem lesz nyomatékosabb, helyénvalóbb, alapvetőbb, ahogy egy vitában sem az számít hányan értenek egyet ugyanazzal a gondolattal, és hányan az ellenkezőjével. Talán annyit tennék hozzá, hogy az idei sláger a "megérdemeltük" és a "rosszabb is lehetett volna". Ahelyett, hogy elkezdjem firtatni, miféle magyar emberek írnak le ilyen megállapításokat, csak felteszek két kérdést:
- vajon ezek az érvek például a Holocausttal kapcsolatban is megállják a helyüket?
- hány olyan országot lehet még felsorolni, akik a kisebbségekkel szemben tanúsított magatartásuk miatt ilyen súnyos következményekkel szembesültek (azaz megérdemelték)? Amerika a négerek miatt? A gyarmatosító országok a gyarmataikon élőkkel kapcsolatban? A szerbek a bácskai népirtás miatt? Csak a választ megkönnyítendő...

Na, de ahelyett, hogy elkezdenék itt keseregni és vagdalkozni, előveszem az Osiris kiadó Nemzet és emlékezet sorozatának Trianon című kötetét (ami kb. 5 kg, és pontosan 931 oldal), és idézek belőle pár dolgot. Ehhez tudni kell, hogy ez a sorozat alapvetően nem egyes történészek véleményének felsorakoztatásáról szól, hanem korabeli dokumentumok kommentár nélküli közléséről. Régóta tervezem, hogy apránként sorra veszem ezeket az írásokat (és a kiadvánnyal ellentétben) hozzáfűzöm a véleményemet is), mert nagyon sok érdekes és tanulságos dolog tudható meg belőlük. Jöjjön az első pár írás (természetesen csak idézgetek majd, nem gépelem be a komplet szövegeket):

"3. cikkely: Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére.

4. cikkely. Az előző cikkelyben említett területek határai a következők szerint határoztatnak meg:

Ez a határvonal kezdődik a Prutnál levő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti Novoszelica mellett, majd követi a Prut folyását Galícia határáig, addig, ahol a Prut és a Cseremosz folyó összeömlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galícia és Bukovina, majd Galícia és Magyarország határát Sztohiig, az 1655-ös magaslatig. E magaslati ponttól a Tisza a Visó vízválasztóján vonul és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre lévő pontig, majd - Vásárosnaményt Romániának hagyva - dél-délnyugat felé fordul és egy Debrecentől hat kilométerre, keletre levő pontig húzódik. Irányát hozzávetőleg megtartva, folytatódik a határvonal a Kőrösnek a Fehér- és Sebes-Kőrös beömlése után három kilométerre lévő pontjáig, majd három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább, hogy egy kisebb ívet írva le, Algyő magasságában érje el a Tiszát. Ettől kezdve mindenütt a Tisza folyása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig, s végül a Duna mentét követi Románia jelenlegi határáig.
Románia kötelezi magát, hogy Belgráddal szemben, egy később meghatározandó területen nem létesít erődítéseket, és ebben a zónában csupán rendőri szolgálatot ellátó erőket tart." - Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépésről (Bukarest, 1916. augusztus 17.)

Az egyik megjegyzésem, hogy amikor ezt először olvastam, teljesen el voltam képedve, merthogy ez ilyen részletességgel és ilyen korán el lett határozva. Ugye feltűnt, hogy a keltezési dátum és a háború befejezése között mekkora az időkülönbség? Lehet itt jönni nemzetiségekkel meg akármivel, ez előre el lett döntve, és csak potyára jött, hogy Magyarország történetesen elvesztette a háborút. A másik megjegyzés, hogy az etnikai arányok mentén töténő darabolás is itt cáfolódik meg, hiszen az említett vonal mögött jócskán volt szímagyar terület (ahogy a később elcsatolt területeken is). A harmadik megjegyzésem pedig az utolsó mondatra vonatkozik: mint tudjuk, ez messze nem így történt, a Románok mégsem ütötték meg a bokájukat miatta.

A demagóg politikusellenesség és a magyar parlamenttel kapcsolatos tudatlanság egyik fokmérője szokott lenni, amikor némelyek azon hőbörögnek, hogy mennyire kevés képviselő ül bent és végez munkát, csak mert egyes közvetítéseken azt látják, hogy az üres széksorokat alig-alig pettyezi egy-egy képviselő. Mások valamiféle romantikus múltba révedés okán szeretik azt is kijelenteni, hogy bezzeg annak idején nem így meg úgy viselkedtek a politikusok, pedig de. gróf Tisza István beszédének jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy 93 évvel ezelőtt sem nagyon disztingváltak a képviselő urak, ha arról volt szó. Pedig ebben az időben még közelebb voltunk a honorácior pártokhoz, ami azért mégis csak valamiféle minőséget kellett, hogy jelentsen korunk Szanyijaihoz és Novák Elődjeihez képest. Csak pár momentum:

"Gr Tisza István: T. Ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. (Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hol van a végleges győzelem?)
Fényes László: az Igazmondó nem ezt mondta! (Zaj a szélsőbaloldalon.)
Elnök (csenget): Valóban nem méltó egy komoly tárgyaláshoz, hogy folyton ilyen közbeszólásokkal zavarják. (Helyeslés jobbfelől. Zaj a szélsőbaloldalon.) Csendet kérek!"

Ez rögtön a beszéd elején volt, de a szónok továbbiakban sem tudott egyetlen épkézláb mondatot elmondani anélkül, hogy közbe ne kiáltoztak volna. Amikor nagyon tarthatatlan volt a helyzet, az elnök újra és újra közbeavatkozott.

"Gr. Tisza István: Hosszú időn át voltam az ugrai kerület képviselője, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Erőszakkal!) melynek választói körülbelül egyharmad részben románok. Biztosíthatom róla a képviselő urakat, hogyha ott együtt megjelenünk, akkor az ottani Románság 99 századrésze az én szavamra fog hallgatni és nem az önökére. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Tiszta választásnál?)
Fényes László: Ez az önbizalom!
Gr. Tisza István: A t. képviselő uraknak sokkal jobb volna alaposabban megismerkedniök a helyzettel, mielőtt ilyen kérdésben olyan kijelentéseket tesznek, melyekkel akaratuk ellenére ellenségeink malmára hajtják a vizet. (Helyeslés jobbfelől.)
Pop Cs. István: Ezt már hallottuk! Nem hiszi senki! (Zaj és közbeszólások a jobboldalon)
Elnök(csenget): Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek a közbeszólásoktól kölcsönösen tartózkodni és megőrizni a ház nyugalmát."

Vicces egyébként, amikor a szélsőbalról az erőszakkal és a nem tiszta választással vádaskodnak. Igaz, akkor még nem tudhatták, hogy az utódaik majd mi mindent fognak művelni (Károlyi is miután visszajött, még a sajátjai elől is inkább meglépett). Avagy - ha jobban belegondolok - Tisza Istvánt 14 nappal később meggyilkolták, mondhatni az őszirózsás forradalom 'keretében' (teszem hozzá: ezen beszéde előtti napon is le akarták lőni), és hát nehéz nem összefüggést találni az események és azok irányítói között.

"Bródy Ernő (közbeszól).
Elnök: Kérem Bródy képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni (Zaj.) Csendet kérek, képviselő urak!
Fernbach Károly: Csak erőszaknak lehet engedni! (Zaj.)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: Romboljunk le a magyar nemzet állami épületéből annyit, amennyire elkerülhetetlenül szükséges, de ne segítsünk mi ellenségeinknek abban, hogy magunk romboljunk le azt, amit esetleg ők egyáltalán nem is érintenek. (Úgy van! a jobboldalon. Zaj a bal- és szélsőbaloldalon).
Bródy Ernő: Rombolás?!
Elnök: Méltóztassék a szónokot nyugodtan meghallgatni. Kérem Bródy Ernő képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni." - Tisza István gróf beszéde a Képviselőházban a háború elvesztéséről - Részlet (Budapest, 1918. október 17.)

Talán ennyi is elég a szemléltetéshez. gróf Tisza István beszédének lényege egyébként annyi volt, hogy ha már elvesztettük a háborút, bár megtehetnénk, ne öldököljünk tovább, maradjunk jóban Németországgal és Ausztriával is, de közben igyekezzünk bebizonyítani, hogy a wilsoni 14 pontnak már amúgy is megfelelünk, győzzük meg a kisebbségeket az elszakadási törekvéseik helytelenségéről és lehetőleg ne dobjunk oda semmit önként. Ma ezért minek neveznék?

Végül még egy dokumentum (fele) jöjjön, mert hosszú lesz (bár tudom, hogy az ilyesmire fogékony olvasóim ezt egyáltalán nem bánják):

A Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozata a cseh-szlovák nemzet egységéről és függetlenséghez való jogáról (Turócszentmárton, 1918. október 30.)

"(...) A Nemzeti Tanács kijelenti, hogy a történelmi Magyarország határain belül élő cseh-szlovák nemzet nevében egyedül jogosult szólni és cselekedni. Nem jogosult erre a magyar kormány, amely hosszú évtizedek alatt nem látott fontosabb feladatot, minthogy elnyomjon mindent, ami szlovák, nem épített és nem engedélyezett nemzetünknek egyetlen iskolát sem, nem engedte, hogy szlovák emberek bejussanak a közhivatalokba és a közigazgatásba, népünket anyagilag tönkretette, középkori feudális rendszerével és politikájával kizsákmányolta.
Nem jogosultak arra, hogy a szlovák nép nevében szóljanak azok az úgynevezett képviselő-testületek sem, amelyek a nemzet akaratának érvényesülését megakadályozó szűkre szabott választójog alapján jöttek létre, és olyan személyekből állnak, akik a törvény rendelkezése ellenére sem engedték a bizottságokban egyetlen szlovák szó elhangzását a tiszta szlovák vármegyékben sem. (...)"

Hosszan lehetne ezt elemezni, vagy akár röviden is össze lehetne foglalni (anyátok picsája!), de maradjunk inkább a kettő között. 2003-ban, amikor a Nemzeti Múzeumban a Rákóczi-féle szabadságharc 300. évfordulója alkalmával rendezett kiállításon jártam, egy félre eső kis teremben leültem az érintőképernyős tudástár elé, és nyomkodni kezdtem. És jé, mit adott ki? Páldául azt, hogy a szlovák nemzet mint olyan egyszercsak úgy lett, avagy fogta magát, és elkezdte magát úgy meghatározni, hogy ők onnantól kezdve szlovákok (mert korábban csak amolyan megfoghatatlan szláv népcsoport voltak). Ez Trianon előtt nem is olyan sokkal történt (és persze nem így volt leírva). Ehhez képest kell olvasni a fenti idézetet (és az elejéből csak anyit hagytam le, hogy egyesek kijelentik magukról: akkor innentől kezdve ők azok, akik megmondják a tutit). A többi a hivatkozott bejegyzésem földi létezéssel kapcsolatos elmélekdésében megtalálható.

Ha lesz kedvem és időm, a későbbiekben bitosan folytatni fogom (mert csak elkezdeni volt nehéz), de mostanra elégedjünk meg ennyivel.

...és egy csomó olyan dolgot találtam, amiről eszembe jutott ez-az. Éppen tegnap kérdezte tőlem Tamás, hogy akadnak-e még a lakásban olyan helyek, amiket nagyanyám halála óta nem túrtam/szelektáltam végig, én pedig simán rá is vágtam volna, hogy nincsenek, ha nem éppen pár órával korábban dagonyáztam volna a kincseim között. Más kérdés, hogy ezek eddig is a saját dolgaim voltak, csak éppen hónapok óta nem nyitottam rájuk. Most viszont egy régi könyvet vagy füzetet kerestem, mivel az éppen aktuális nagy tervhez szükség volt rá. Erről majd akkor, ha tényleg belevágok.

Találtam például egy halom régi, középiskolás matekfüzetet. Szinte minden más tantárgyhoz tartozó anyagot kihajítottam már, de ezeket megtartottam, mivel úgy éreztem, hogy szükség lesz rájuk, ha majd felvételizek valahova. A felvételi megvolt, sőt, lényegében ki is jártam egy egyetemet, szóval semmi nem indokolta, hogy több száz spirálfüzet-oldalnyi X-et és Y-t őrizgessek. Ma reggelig a szekrényemen halmozódtak, azóta pedig a konténerben várják a szemétszállítókat. A matekkal egyébként sosem voltak különösebb nehézségeim, bár a geometriánál kicsit mindig jobban megizzadtam, mint a többi tananyagnál. Szép is lett volna, ha nem megy, mert hát az egyetem, a vállalkozás-gazdaságtan, a pénzügy, a számvitel és más tárgyak elvégzése nemigen ment volna különben. Szerencsére elég jó tanárunk volt, aki bőven ellátott minket házi feladattal, azt számon is kérte rajtunk, erőltette a tempót, rendet tartott órán, és nem tudás esetén szórta a karókat. Akkor nem annyira szerettük (bár második év végén (amikor nem ő tanított minket) mégis visszaköveteltük), csak érettségi után jöttünk rá, mennyire jó volt ez a szigor. A rossz nyelvek szerint alkoholista volt, és valljuk be, előfordult, hogy szünet végén nem nagyon talált bele a kulcslyukba, de egyébként sosem lehetett látni vagy érezni rajta az ittasságot.

Találtam két, a gerincemről készült röntgenfelvételt is. Ezeket akkor csináltattam, amikor hivatásos katonának jelentkeztem. Felvételiztem a ZMNE-re, de már az orvosi alkalmasságin kibuktam, éppen a gerincem miatt. Nem kétséges, hogy ha ezen átmegyek, akkor a fizikai alkalmassági lett volna a vesztem, de ez már mindegy is. Sorkatonának jó voltam, hivatásosnak nem...teszem hozzá: szerencsére. Egészen máshogy alakult volna az életem, és valószínűleg a legkevésbé sem tudhatnék magam mögött annyi sikert, mint eddig. Bementem, megvizsgáltak, és azt találták, hogy a gerincemben túl sok a görbület, mellesleg pedig meszesedik. Elmentem tehát a reumatológiára, ahonnan elküldtek röntgenre, majd az eredményeket látva gyógytornára és gyógymasszázsra. Ezeket teljesítettem, majd szartam az egészre. Bajom sincs, a tartásom meg úgysem lesz már olyan, amilyennek lennie kellene, így az egész hacacáréra csak ez a két felvétel emlékeztet.

Találtam aztán néhány angol nyelvű szerepjáték-kiegészítőt. Talán régebben említettem már, hogy kamaszként nagy RPG-fan voltam, és talán arra is utaltam, hogy minden bizonnyal ez (és a segítségével szerzett barátok garmadája) mentett meg az öngyilkosságtól. Amikor a gyerekkorod egy nagy romhalmaz, amikor az otthonodban egy gyűlölt családtag vagy, akinek még a köszönést is megtiltja egy idegen, akinek nagyobb hatalma és több joga van mindenhez, mint neked, aki oda születtél...nos, akkor szükség van valamire, legalább valami apróságra, ami örömöt okozhat az életben. Nekem ezen örömök egyike a szerepjátékozás volt (ugyebár ez nem színművészkedés, hanem egyfajta társasjáték). Évekig voltam mesélő, és jó sok alkotó energiámat lekötötte ez az időszak, amikor meg szerettem volna valami kis alkotói szünetet, akkor vettem magamnak gyárilag készített kiegészítő(ke)t. Mivel abban az időben normális magyar RPG nem létezett (ez még a MAGUS előtt volt), csakis angol nyelvű jöhetett szóba, amit meg nem teljesen értettem. Az annyi-amennyi nyelvtudásom jelentős részét is innen szereztem, leszámítva persze a nyelvtant, mert azért az a suliból ragadt rám. Ennek is volt haszna (leszámítva, hogy még mindig élek). Kicsit belelapoztam egyik-másik ilyen könyvbe, és jót mosolyogtam, amikor megláttam, ahogy a kis ceruzás fordításaim ott figyeltek az akkoriban még ismeretlennek számító szavak fölött.

Találtam még egy üveg 2 decis, Royal márkájú vodka szeszesitalt. Neki neve is van, II. Lajos. Amikor a legjobb barátommal az országot jártuk túrázás címén, egy alkalommal vettünk egy ilyet, hogy majd az út végén megisszuk, amolyan jutalom gyanánt. Majd ezzel ünnepeljük, hogy elértük a kitűzött célt. Jó pár kilométert utazott a táskámban, amikor is a szarvaskői vasútállomáson kialakított turistaszálláson kómázva egyedül elfogyasztottam (merthogy a társam fizikailag eléggé kész volt az egy hetes gyaloglás végén). Na, ez nem az az üveg, hanem annak az utódja, ugyanis kitaláltuk, hogy ezentúl mindig lesz nálunk egy pont ugyanilyen, amit sorszámozni fogunk. Ha már Royal, akkor nevezzük el királyokról, és hogy ne zavarodjunk bele, válasszunk olyat, amiből jó sok volt. Így esett a választás a Lajosra. De szép is volt.

És hogy az összes használati útmutatót, mobiltelefon-porhüvelyt és egyéb kacatokat ne soroljam fel, már csak egyre térek ki, az első munkahelyemen készített "műalkotásaimra". Az akkori főnököm nagyon le volt maradva a technikával, ezért mindent papíron kellett csinálni. Egy idő után azonban érezte, hogy ez nem fog sok jóra vezetni, mellesleg látta bennem a potenciált a számítástechnikai megoldások bevezetésére, szóval beszereztünk egy könyvelőprogramot. Azt gyorsan kitanultam, aztán azon toltam, amit csak lehetett, aminek következtében természetesen az addig tollal körmölt munka már a hónap felénél kész volt. Ezt bevallani nyilván nem akartam, ezért elfoglaltam magam, ahogy tudtam, például a Paintbrush-sal rajzolgattam (net akkor még nem volt). Ha valamiről úgy gondoltam, hogy egészen jól sikerült, akkor ki is nyomtattam, ezek akadtak most a kezembe. Ha lesz időm beszkennelni vagy lefotózni őket, akkor csinálok a blogon egy tárlatot belőlük. Mondjuk ne számítsatok nagy dolgokra...

Szóval ilyesmiket tárolgatok még mindig, és a fent felsoroltak (és fel nem soroltak) nagyja most is megúszta a kidobást. Más részük viszont nem, szóval az emelet terhelése ismét csökkent vagy 10 kilóval.

Egy hete ilyenkor sem tudtam reggel sokáig és/vagy nyugodtan aludni, pedig nyugalom is volt, jó levegő is, meg dolgom sem sok. Pihenhettem volna. Egy hete ilyenkor ugyanis Lillafüred mellett, egy csodálatos kis völgyben voltam hetedmagammal, egy friss illatú, napsütötte, pitypangos kertű házikóban. Jó volt, és szükségem is volt már egy ilyenre.

Péntek délután indultunk, két autóval. Az M3-ason Miskolcra két óra alatt értünk el, majd onnan a kívánt cél irányába folytattuk volna az utunkat, ha nem teszünk egy véletlen kitérőt. Miskolcon éppen nagy villamospálya-felújítás van, ami miatt kicsit megkavarodhat az ember, ha nem jár rendszeresen arra. Régebben én ugyan sokat jártam, de akkor sem azon a környéken, most meg ugye már nem sok dolgom akad a választott egyetemem városában. Sajnáltam egyébként, hogy nem mentünk el mellette, pedig milyen büszkén mutogattam volna az autó ablakából az épületeket, mintha csak bármi érdemem is lenne a létezésükben. Szóval egy elágazással előbb sikerült befordulnunk, így Lillafüred helyett előbb Lyukóbányára mentünk. Egyetemista koromban több tanár is emlegette azt a környéket, a romológusok pedig rendszeresen jártak ott terepszemlén, na vajon miért? Igen, mert — szerintem — 90% fölött van a roma lakosság aránya. Állítólag — és ezt hajdani csoporttársaim is megerősítették — ott még a hajdani bányajáratokban is laknak emberek, az egész pedig olyan, mint valamilyen brazíliai tákolmányváros. Mi csak a felszínt láttuk, de az is elég elkeserítő volt. Mindenféle toldozott-foltozott családi házak, hullámpalából és lécekből alkotott épületek, széthordott buszmegállók, és töméntelen mennyiségű cigány ember úton, útfélen, labdázva, sétálva, buszra várva és egyéb élethelyzetekben. Amikor megláttam a táblát, rögtön azt mondtam a sofőrünknek, hogy forduljon vissza, amire később egyébként is sor került, mivel a település egy zsákfalu. Érdekes élmény volt.

Na, de aztán csak eljutottunk Lillafüredre, onnan meg Ómassára, és a házikót is megtaláltuk sötétedés előtt. A kulcsot a szomszéd nénitől kellett elkérni (miatta kellett sötétedés előtt odaérni), majd behatoltunk a házba. Egész pofás kis hely volt emelettel, két fürdővel, két konyhával, nyolc férőhellyel, cserépkályhával (és gázfűtéssel), műanyag kertibútorral, szóval csak egy apró hiányossága volt: se térerő, se internet. Én egy kicsit ettől leizzadtam, mivel a netes játékban (amivel játszom, és amiről már egy fél bejegyzést írtam (csak nem fejeztem be)) emiatt 2 heti munkám veszett kárba, de a helyzet legalább visszavetette egy kicsit a függésemet is. Kicuccoltunk, a társaság fele elindult visszafelé, Tescozni, a másik fele meg megpróbált addig kezdeni magával valamit. Én az utóbbiban voltam. Kicsit lézengtünk, felderítettük, melyik izzók nem égnek, világítást gyártottunk a fáskamrába, aztán nekiláttam fát vágni a főzéshez. Eleinte nehezen ment, de aztán egészen jól belejöttem. Tüzet csináltunk, és vagy 2 óra elteltével megérkezett az ellátmány is, indulhatott a főzőcske. Már talán éjfél is elmúlt, mire megvacsoráztunk, ráadásul mindenki hót álmos volt, úgyhogy eltettük magunkat másnapra.

A fűtés kissé heves volt, én meg mindenfélét összeálmodtam, de nem mondhatnám, hogy rosszul aludtam. Megreggeliztünk, kocsiba pattantunk, és leautókáztunk Lillafüredre, hogy kisvasutazzunk egyet. Na, ez is érdekes volt. A környék útjai elég keskenyek, így nemcsak fokozottan kell ügyelni a szembeforgalomra, de ha valami nagyobb (esetenként kisebb) jön szembe, le kell húzódni az út szélére. Még indulás után, alig pár száz méterre a háztól egy olyan szituációban találtuk magunkat, ami huzamosabb időre megviselte a lelkeket: szűk út, lejtő, mellettünk egy parkoló autó, mögöttünk a másik autó, szemben pedig egy éppen feljönni készülő házaspár, szintén az autójában. Mi miattuk, ők miattunk nem fértek el. Mi nemigen tudtunk hova tolatni, mivel a másik autó mögöttünk volt, ők meg nem akartak, vagy tudomisén, mindenesetre a nő inkább kiszállt, és odajött hozzánk pampogni, hogy ők 20 éve járnak oda, és különben is, nekik van "előnyük", mert ők jönnek fölfele. Kis szóváltás után mindkét sofőr úgy döntött, hogy nem mozdul (a motort is leállították), amit csak egy éppen ott lakó, és az egészet végignéző lakos oldott fel, a kapuja megnyitásával és a mi átmeneti beengedésünkkel. Egy olyan szituáció, amiben egyszerre tapasztaltunk szokatlan mértékű bunkóságot, és önzetlen segítőkészséget...

Lillafüreden aztán sétáltunk egyet, némelyek vásároltak egy kis szuvenírt, eszegettünk, fagyiztunk, tettünk egy nagy oda-visszát a kisvasúttal, visszaültünk az autóba, aztán visszakocsikáztunk a szállásra. Újabb favágás, tűzcsiholás, főzőcske, közben poénkodás, iszogatás, majd vacsora. Utána előkerültek a játékok és a durvább szeszek (én Defalla ajándék pálinkáját kortyolgattam igen bőszen), kellően alkoholos állapotban pedig a komolyabb témák is. Ennyi tömény alkohol után filmszakadás-közeli állapotba kerültem, és félő volt, hogy iszonyú másnapos leszek, de utóbbira nem került sor. Hiába, a minőség.

Délelőtt még készült egy 30-tojásos rántotta, azt megettük, elmosogattunk, összepakoltunk, mindent szépen visszaállítottunk eredeti állapotába, aztán elindultunk haza. Miskolcon ittunk még egy kávét, félúton elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a dolgára.

Valahol ez pihenés volt, de azért én végül még fáradtabb voltam, mint előtte. Persze megérte, és szívem szerint havonta mennék ilyen hétvégékre, de hát pénz és idő híján ez nem megoldható. Most viszont megyek a dolgomra, mivel a hétvégére megint vagy 30 teendőt írtam össze (ennek a bejegyzésnek a megírása egy ezek közül), és még csak  4 és felet csináltam meg. Majd lesznek képek is, ha letöltöttem őket. Az egy másik a harmincból.

(És milyen rövidre fogtam most...)

Tegnap vagy ma volt 10 éve annak, hogy ugyanazon a munkahelyen dolgozom. Hogy melyik nap, azt nézőpont kérdése eldönteni, mert anno április elseje vasárnapra esett, így csak másodikán álltam ténylegesen munkába, most viszont a másodika esik hétvégére, na de végül is mindegy. Szerintem az én korosztályomban viszonylag ritka az ilyen 'hűség', hiszen sokan munkahelyről munkahelyre vándorolnak, mindig egy picivel jobb pozíciót és fizetést keresve, ahogy az is ritka lehet, hogy valaki 13 év alatt mindössze a második munkahelyén dolgozzon. Szerencse? Igénytelenség? Bátortalanság? Azt hiszem, egyik sem, de ha egy szóval kellene megfogalmazni az okot, bajban lennék. Talán nem is kell, ha visszatekintek egy kicsit erre a 10 évre.

Amikor középiskolás voltam, apám kerekperec kijelentette, hogy felsőoktatásról ne is álmodjak, mert azt a család nem fogja finanszírozni. Elmegyek szépen dolgozni, és a keresetemmel a családi kasszát fogom gazdagítani, de akkor a mértékről még nem volt szó. Apám valahol úgy gondolkodott, hogy a gyerek az egyfajta beruházás a jövőbe: felnőttkorig a szülő támogatja, hogy aztán megforduljon a tendencia, és ezáltal biztosítva legyenek az öregkori évek.

Érettségi után aztán két lehetőségem volt, elvileg: vagy a számítástechnikában próbálok elhelyezkedni, vagy a másik szakmámat hasznosítom, és valamiféle pénzügyi szakember leszek. Azt már akkor is tudtam, hogy a kettő együtt nem megy, mivel mindkét terület olyan sebességgel és alkalmanként olyan radikálisan változik/fejlődik, hogy bármelyiket választom, a másikat nem fogom tudni nyomon követni, és lemaradok. Végül az élet döntött helyettem: a tavaly meghalt nagybácsim felesége, aki addig anyám helyett anyám volt, megkérdezte a barátnője testvérét, hogy nem akadna-e számomra munka annak könyvelőirodájában. És akadt. Ezt talán lehet szerencsének nevezni, mert a könyvelői szakmában (is) ott a róka fogta csuka állapot: ahhoz, hogy elhelyezkedj, mérlegképes végzettség szükséges, de hogy azt megszerezhesd, több éves gyakorlat kell. Képesített könyvelő természetesen senkinek nem kell, csak mérlegképes, így nehéz a dolga annak, akinek nincs ismeretsége. Zárójelben jegyzem meg, hogy valahol örülök ennek a helyzetnek. Nem azért, mert féltem a helyemet a többi könyvelő-jelölttől, hanem mert egy időben fű-fa könyvelőnek állt, viszont a java része nem értett hozzá, és komoly károkat okozott a szakmának és az ügyfeleinek. Kellett ez a szabályozás, elvégre egy ügyvéd sem akaszthatja ki a tábláját a falra csak úgy, hogy ő akkor mostantól ügyvédkedne. Szóval lehet ezt szerencsének nevezni, de vegyük figyelembe, hogy ehhez én is kellettem. Mondhattam volna azt, hogy inkább magam keresnék állást, kevesellhettem volna a fizetést, akarhattam volna még pihenni pár hónapot az érettségi után, vagy mondhattam volna, hogy én mégis inkább a számítástechnika iránt érdeklődnék, de mégis igent mondtam. Így 1998. augusztusában, alig pár héttel az érettségi után elkezdtem dolgozni.

Hát az a munkahely nem volt egy leányálom. A Péterfy Kórház sarkán, egy belvárosi társasház földszintjén volt az iroda, egy temetkezési vállalkozó mellett. Az is megérne pár szót, de így is hosszú leszek, így arra inkább nem térek ki. Bár két lakás  összenyitása miatt az iroda egyszerre nézett az utcafrontra és a lépcsőházra, sosem volt rendes fény, sosem sütött be a nap. Viszont a falak salétromosak voltak, és állandóan hámlott a festék, a vakolat. Mindenem dohszagú lett. A kabátom, a ruháim, a hajam, mindenem. A főnök baromi fukar volt, állandóan levette a fűtést, örökké dolgoztatni akart, és sosem tett egyetlen pozitív gesztust sem a munkaerő megtartására vagy jutalmazására. Neki jó volt a magas szintű fluktuáció, mert mindig talált magának munkaerőt, aki olyan kevés pénzért is elment hozzá dolgozni. Ha nem így lett volna, én sem szerzem meg a mérlegképeshez a gyakorlatot. Abban az évben 19500 Ft volt a minimálbér, én pedig 20000 Ft-ot kerestem, aminek a felét hazaadtam. Máig nem tudom, hogyan voltam képes a maradékból megélni, miután dohányoztam, és bérletet is vettem. Cserébe viszont megtanultam a szakmát, méghozzá olyan szinten, ahogyan a velem egyidősek valószínűleg nem, a nálam fiatalabbaknak pedig soha nem is lesz esélyük. A főnök ugyanis nagyon nem értett a számítógépekhez, így könyvelőprogram is csak a kettős könyvviteles cégekre volt. Minden mást papíron kellett csinálni. Bérszámfejtés, pénztárkönyv, naplófőkönyv, lapozgatás, javítgatás, átvitel-áthozat, és akkor még a bevallásokat is papíron kellett beadni, és persze mindet két példányban kellett elkészíteni. Úristen, mennyit kellett írni... De az első munkanapomon többet tanultam, mint a suliban négy év alatt, aztán apránként egyre többet. Nem ÁFA-alany egyéni vállalkozó, aztán ÁFA-alany egyéni vállalkozó, majd nem ÁFÁ-s Bt., ÁFÁ-s Bt. és így tovább. Két év után sikeresen rávettem a főnököt, hogy vegyen egy olcsó egyszeres programot, és amikor ezt megtette, néhány nap alatt végeztem a havi munkával. Utána unatkoztam, és egyre jobban frusztrálni kezdett a tudat, hogy mennyire értelmetlen, nehézkes és körülményes ott minden, ráadásul esélyem sem volt arra, hogy valamivel többet keressek. Szerencsére jött a kötelező sorkatonai szolgálat, így volt egy kis pihenőidőm munkaügyileg.

Miután leszereltem, visszavártak a céghez, ami nem csoda, lévén a helyettesítőim felhalmozták a munkát és bénáztak. Akkor már eléggé foglalkoztatott a váltás gondolata, de amíg nem találtam jobbat (el sem kezdtem még keresni), ez is jobb volt a semminél. Kicsivel később azonban az akkori könyvelőtársam (aki most a tulajdonostársam az irodánkban) a váltás mellett döntött, és elkezdett keresgélni. Talált is egy irodát, ahova vezető könyvelőt kerestek, ő pedig bejelentette nálunk a felmondását. Ez azért is érdekes volt, mert őt még én tanítottam meg könyvelni, meg azért is, mert ő borzasztóan bátortalan ilyesmibe belevágni, de mégis elment. Viszont szólt, hogy ahova megy, ott kellene egy könyvelő is, én pedig elmentem egy interjúra, és felvettek. Szerencse? Egy kicsi biztosan van benne, de ha hozzáteszem, hogy az új főnök elméletileg elzárkózott attól, hogy férfi alkalmazottat vegyen föl (egy korábbi rossz tapasztalat miatt), a személyes beszélgetés után azonban mégis változtatott a nézőpontján, akkor egy kicsit csak van benne az én érdemeimből is.

2001. április -án tehát munkába álltam egy sokkal komolyabb irodában, az addigi fizetésem közel kétszereséért. A cégnek rögtön két telephelye is volt, és több mint 10 alkalmazottja, mindent gépesítettek, volt közösségi élet (névnapozások, karácsonyi buli, stb.), szóval sokkal jobb volt itt dolgozni. Az első héten ugyan kicsit meg voltam szeppenve, de nem nagyon foglalkozhattam a pszichémmel, mivel máris rám zúdult egy nagyon komoly feladat, átvenni az elődöm minden munkáját, mindössze 4 nap alatt. Az első napon ugyanis még egy szakmai kamara irdatlan anyagát kellett rögzíteni, és csak másnapra állt be a normál munkamenet. Négy napom volt megtanulni tizenakárhány cég dolgait és négy szoftver kezelését, majd alig pár héten belül jött az éves zárás próbatétele is, de jól vettem az akadályt. A fizetésem máris 25%-kal nőtt.

A következő években bebizonyítottam, hogy hűséges és megbízható alkalmazott vagyok. Az általam könyvelt cégek mennyisége a duplájára nőtt, mindig mindennel időben készen voltam, és bármilyen extra feladat adódott, mindig rám lehetett bízni. Számtalanszor kellett több évnyi anyagot visszamenőlegesen lekönyvelni, jó párszor pedig a szarból várat építeni, de megoldottam. Nem csoda, hogy amikor tanulmányi szerződés iránt érdeklődtem a főnökömtől, egyből rávágta, hogy finanszírozza a továbbképzésemet, és nem csoda, hogy bármikor alkalmazott elbocsájtására került sor (a már emlegetett hátrálás és leépülés miatt), az én nevem szóba sem került. Pedig az évek alatt a két irodából egy maradt, az alkalmazottak felének pedig mennie kellett, én viszont végig maradtam. Elvégeztem a mérlegképest, majd a tanulmányi szerződésben kikötött időt is letöltöttem, közben kétszer költöztünk (mindig Zuglóból Zuglóba), majd tavalyelőtt év végén eljött a pillanat, amikor ismét próbára került a talpraesettségem. Helytálltam akkor is és azóta is: az iroda elméletileg 24%-os gyakorlatilag 50%-os tulajdonosa vagyok, és már csak pár hónap, hogy ez ténylegesen is így legyen, és minden nehézség, kudarc és csalódás után is talpon van a cég, és most már valami nagyon nagy dolognak kell történnie, hogy tönkre menjünk.

Mindig is szerettem a munkámat (bár ennek szintje néha csökkent egy kicsit), de most, hogy magamnak kaparom a gesztenyét és nem másnak, még jobban szeretem. Sokszor panaszkodom, sokszor siránkozok, értetlenkedek vagy csalódok emberekben, sokszor lelkesedek és sokszor puffanok, de érzem, hogy amit teszek, magamért teszem. A magam alatt persze elég tág kört értek. Magamnak építek, menedzselek, tárgyalok, tervezek, és kurva jó. Könyvelni is jó, de egy cég vezetésével kombinálva minden nehézség ellenére is élvezetes. Ráadásul ezzel a töréssel (karrierbeli ugrással) megint egy csomó új, megtapasztalandó dolog vár(t) rám, amiktől előzetesen mindig egy kicsit félek, de aztán ha megléptem, mindig egy kicsit magabiztosabb leszek tőle. Most még csak egy nyakkendős könyvelő vagyok, de napról-napra tapasztalok, és nem kell sok idő, hogy egy öltönyös üzletember legyek.

Most pedig iszom egy pohár pezsgőt, ünneplés címén.

Azt hiszem, életem legjobban sikerült jelmezében parádéztam a múlt szombaton, kár, hogy az egyre nyomasztóbb fáradtság és a pia hatásának alkalomról alkalomra egyre gyorsabban elhatalmasodó hatása miatt mindezt nem tehettem olyan felhőtlenül, mint régebben. Van ilyen. De hogyan is lett 979-ből egy estére Kétarc?

Amikor már nem valaminek öltöztettek, mondjuk az ovis farsangra, hanem én döntöttem a beöltözésről is és a 'minek'-ről is, igyekeztem minél olcsóbban kivitelezni a jelmezt. Még középiskolában egyszer Tompikának maszkíroztam magam (L'art por l'art-rajongók előnyben), amihez mindössze egy úszósapka, egy leragasztott szemüveg, egy nadrágtartó és egy rövidgatya kellett. A siker nem maradt el, mivel a tanároktól kezdve mindenki hülyére röhögte magát (már aki felismert), én pedig életemben először szembesültem önnön exhibicionizmusommal, ugyanis már a tizenix kilométerre levő suliba is így buszoztam el. Élveztem. Egy nagy kihagyás következett, aztán jött a tavalyi jelmezes házibuli, amire — költséghatékonyan — hajléktalannak öltöztem. Remélem, ezzel nem hívtam ki magam ellen a sorsot... Egy kinyúlt sapka, egy örökölt, öreges hosszú kabát, egy szakadt farmer, a Tompikaként már debütált, ezúttal kitört lencséjű szemüveg és egy macska által szaggatott pulóver kellett csak hozzá, meg némi kihagyás a hajmosás és a borotválkozás terén. Autentikus lett, azt hiszem, ráadásul ismét végigkorzóztam így a városon (metrón, 4-6-oson...), szóval megint csak kiélhettem a magamutogatás és a megbotránkoztatás vágyát. Na de idén, valami különös okból kifolyólag már első pillanattól kezdve komolyan vettem a beöltözést. Úgy éreztem, kell valami ütős jelmez, ami nem a "jó az úgy" kategória, hanem tényleg fasza és igényes. Az első lépés ilyenkor mindig az, hogy eldöntsem, mi legyek egyáltalán, mert minden mást csak utána lehet. Nem gondolkodtam sokat rajta, mert hamar beugrott: Kétarc leszek (Ricsit pedig meggyőztem, mennyire fasza lesz Jokerként — és tényleg az lett).

Na jó, de tegyünk még egy lépést a kályha felé: ki a franc az a Kétarc? Nos, a Batman történetekben/filmekben járatosak ismerhetik már őt, ugyanis hősünk egyik rendszeresen visszatérő ellenfeléről van szó. A régebbi kiadású filmben Tommy Lee Jones, az újabban Aaron Eckhart alakította, eltérő színvonalon. Kétarc — eredeti nevén Harvey Dent - Gotham City kerületi ügyésze (főügyésze?) volt, és kérlelhetetlenül küzdött a maffiózók és egyéb gazemberek ellen, míg egy alkalommal az egyik vád alatt álló maffiavezér savval nem borította le az arcát. Mivel Harvey reflexből maga elé kapott valami keze ügyébe akadó dolgot, a sav arcának csak a bal oldalát érte, míg annak másik fele sértetlen maradt. Az eset következtében azonban az ügyész tudata is meghasadt (eredetileg valami gyerekkori szexuális zaklatás is lappangott a háttérben), így abszolút bipolárissá vált a viselkedése. Azóta egyszerre képviseli a jót és a gonoszt, viszont döntésképtelensége miatt minden lényeges szituációban kedvenc érméjének feldobásával dönt a hogyan továbbról. Arca csúfságát nemhogy elrejtené, de még hivalkodik is vele, sőt, öltözködését is ahhoz igazítja: olyan ruhadarabokat visel, amik két, eltérő színű anyagból lettek összevarrva, így lelke kettősségét gyakorlatilag az egész testére kivetíti. (Megjegyzem, hogy a Sötét Lovagban Kétarc a Joker kreálmánya, és arcát nem sav éri, hanem lángoló olaj égeti el, de ezt a különbséget a film 10/10-es mivolta miatt megbocsátom. Sőt, még így is kimondottan zseniális a kivitelezés.)

Meg kellett oldani tehát
- a frizurát
- az arcot
- a ruházatot

A frizurával semmi probléma nem volt, max annyi, hogy ha éppen rossz időben mentem volna fodrászhoz, akkor nem lett volna mit fazonírozgatni. Majdnem így is lett, de muszáj volt 1,5 héttel korábban tiszteletemet tenni a szalonban, mert egyébként nagyon elvadult lett volna a hajam a hétköznapokra. Na, de végül nem volt probléma: az egyik oldalon felzseléztem tüsire, a másikon lenyaltam, szépen fésültre (amíg még van mit kotrogatni). Ehhez egyébként Ricsi is kellett, mert nemcsak elöl, hanem hátul is el kellett felezgetni, a másik segítségem pedig a TAFT Power Gel Extreme nevű terméke volt, amit egyébként is használni szoktam. Fekete dobozban van (kapni tubusban is, de azt nem szeretem), és a legerősebb zselé, amit valaha találtam. A haj csontkeménnyé merevedik tőle, és ha esetleg máshol éjszakázol, egy kis vizes átsimítás, és mintha csak most zselézted volna.

A ruházaton már agyalni kellett kissé, elvégre nem kapni minden sarkon elfelezett öltönyöket és nadrágokat. Itt az elsődleges szempont a költséghatékonyság volt, mivel csak azért nem akartam ezrekért ruhákat venni, hogy aztán szétnyirbáljam őket, ugyanakkor a saját ruhatáram értékes darabjait sem akartam feláldozni. Amikor kitaláltam, hogy Kétarc leszek, marhára fellelkesültem, és csak agyaltam meg variáltam. Az arc kérdésének főbb elemeit is ekkor találtam ki, de közben azért nyakig a szekrényeimben voltam, és válogattam a cuccokat. Közben persze Ricsi Jokersége is elintézésre várt, így néhány órával később már tudtuk, mink van, és mit kell beszerezni. Imádkoztam, hogy meglegyen még az az apámtól örökölt zakó, amit egyébként már föl nem vennék, sőt, anno is csak végszükség esetén kaptam magamra, mivel csillogós szálakkal készült, így egy kissé olyan poéngyáros komikus hatást kelt benne az ember. De félbe vágni tökéletesen megfelelt. Ehhez hozzá kellett varrni egy régi, fehér, megsárgult gombos inget, és már el is készült a leghangsúlyosabb jelmezdarab, igaz, ez jó pár órámba beletelt. Az öltöny alá is ki kellett találni valamit. Kézenfekvő volt egy másik ing, viszont a külső alá póló kellett, ezért fogtam egy amúgy is kicsivé zsugorodott fehér pólót, és arra varrtam rá egy sötét színű ing felét. Ez kicsit béna lett, de nem filmhez kellett öltözni... Aztán kerestem két farmert, mindkettőt félbe vágtam, és a két felet összevarrtam. Nem volt egyszerű, mivel az anyag is kemény, meg a méretek sem voltak teljesen egyformák. Amikor szinte már körbeértem, akkor ocsúdtam, hogy az eltérések miatt egy 'csőr' keletkezett, amit valahogy el kellett tüntetnem, mivel nagyon hülyén nézett ki. Levágtam hát, és úgy varrtam tovább, és reméltem, hogy az anyag fekete mivolta miatt nem fog látszani. A farmereim száma így kettővel csökkent (maradt vagy 13-14, amiből 9-10-et egyáltalán nem is hordok). A zoknikra is ügyeltem, de ott nem kellett barbárkodni, ahogy a cipőknél sem. Mindkettőből felvettem egy ilyet meg egy olyat, és voilá! Végül az öv következett. Van egy olyan rocker-övem, vagy mifene, amiben apró kis piramisocskák sorakoznak végig. Mivel ez az öv már eléggé el lett nyűve, nem volt nagy veszteség kikapkodni a fém izék felét, ezzel téve fel az i-re a pontot.

És hát az arc, ami az egész jelmez legfontosabb eleme...Ettől féltem a legjobban, mégis ez sikerült a legtutibbra. Anno véletlenül láttam pár Youtube-videót, amin lelkes amatőrök magyarázták, hogyan tudod kisminkelni magad zombivá, terminátorrá és egyéb csúfságokká. Ezeket ugyan most nem találtam meg (nem is kerestem), de arra jó volt, hogy megtudjam, kereskedelmi forgalomban is kapni olyan anyagokat, amiket a bőrre lehet ragasztani, arra pedig sminket felvíve elég pofás kis kinézetet lehet kreálni. A neten megpróbáltam rákeresni ezekre a cuccokra, és pillanatokon belül találtam is egy üzletet az Ó utcában, ahol ilyesmit árulnak, ráadásul mivel webshop is volt a honlapjukon, az árakkal is rögtön tisztába jöhettem. Egy szerdai napon elsétáltunk az üzletbe, ahol nagyon szívélyesen segítettek. Elmondtam, hogy farsangi bulira készülünk, és ez és ez szeretnénk lenni, és nagy vonalakban erre meg erre gondoltunk. Nem akartak átverni a legdrágább cuccokkal (elég nagy ám a szórás), hanem készségesen kiszolgáltak, ötleteket adtak és pár szóban elmondták, mit hogyan kell alkalmazni. 6050 Ft-ért vettünk egy flakon zöld hajlakkot és fehér bőrfestéket a Ricsinek, nekem pedig egy tégely hőre lágyuló műsebet, lila és barna bőrfestéket, sminklemosót és bőrragasztót (amivel a cuccot fel lehet vinni). Még szükség volt pár ecsetre és pamacsra, fekete szemhéjfestékre, púderre és egy rúzsra, de ezeket Ricsi beszerezte.

Nos, végül már csak össze kellett állítani az egészet, de ügyelve a megfelelő sorrendre, beleértve ebbe a Ricsi jelmezének összeállítását is. Összepakoltunk szépen mindent egy sporttáskába, átmentünk hozzá (mivel a buli csak két sarokra volt onnan), és az addigra kitalált szigorú rendben láttunk neki a munkának. Először az ő haját kellett zöldre lakkozni, ami kb. 5 perc volt, és semmi nem lett tőle 'olyan'. Aztán nekem kellett magamra venni a ruhákat, hogy megcsinálhassam a hajam (fordítva összecsesztem volna az egészet), amire sort is kerítettünk gyorsan. Amikor ez megvolt, jöhetett a legizgalmasabb rész, a műseb felvitele. Bár a tégelyben kimondottan keménynek hatott, egy kisebb adag kikanyarítása után pillanatokon belül nyúlóssá olvadt, de olyannyira, hogy a kezemről is alig bírtam leszedni. Ez így egy kicsit komplikáltabbnak tűnt, mint azt terveztem, és Ricsi nélkül nem is sikerült volna megcsinálni. A ragasztó mintha nem is kellett volna, de azért kentünk alá, majd 6-7 nagyobb lepényt vittünk fel az arcom bal felére: az orromra, a homlokomra, a halántékomra, az orrom alá, az államra és az állkapcsomra. Ami az ujjamra ragadt, azt fecnikben a többi helyre ragasztgattam, teljesen véletlenszerűen. Nem volt könnyű meló, de végül egész pofás lett. Ezután két külön tükör előtt mindketten nekiláttunk a bőrfesték felvitelének. Ricsi a fehéret, én a barnát és a lilát kezdtem egy sminkpamacskával elosztani az arcomon. Először egységesen próbáltam a barnát elkenni, de rájöttem, hogy a műsebeken ezzel gondjaim lesznek. Gyorsan kipróbáltam rajtuk, amolyan pötyögtető módszerrel, és máris rájöttem, hogy így lesz csak az igaz. Szóval végigpettyegtettem az arcom barnával, aztán a szabad helyeken lilával, és az sem volt baj, ha valahol kilátszott a bőröm, mert így lett csak az igazi. Hát meg kell mondjam, kurva jó lett, és még úgy sem volt gáz, hogy a nyakamon ugye nem voltak műsebek, mert ezzel a módszerrel az sem volt végül feltűnő. Végül jöhetett a szemhéjfesték, és egy kis kiigazítás itt-ott, majd Ricsi maszkjához a rúzs, és szinte már indulhattunk is a buliba.

Egy probléma volt csak, amit már előre sejtettem is: a lágy részekre ragasztgatott műsebek alatt megizzadtam, így azok elkezdtek leválni. Egy ideig sikerült őket visszaigazgatni, de a buli első fél órájában az orrom alattit kénytelen voltam nélkülözni. De sebaj, mert vittem magammal festéket, így a helyét gyorsan kipótoltam egy kis barnával.

Hogy mindezt hogyan sikerült részegen leszedni magamról, az már egy másik történet, ahogy az is, milyen érzés volt így végigsétálni az utcán. Képet továbbra sem teszek be magamról, de aki a Facebookon ismerősnek jelölt, az már láthatta, mennyire zseniális Kétarc lett 979-ből egy estére.

... a házukban, így én is kénytelen voltam legutóbb egy fél szombatot és egy fél vasárnapot eltölteni ezen a hőmérsékleten. Zseniális volt. A húgaim kabátban tanultak és kabátban ebédeltek, anyám két mackót húzott magára, én pedig megállás nélkül ittam a teákat. Főz-melegít-főz-melegít, ez volt a fő vonulat.

Az egésznek az az oka, hogy anyám férje állandóan a családi csődtől retteg. Nem pusztán óvatosságról van szó, hanem egy lassan már pszichés zavarnak tűnő attitűdről,  amit valószínűleg az apjával egy fedél alatt felnőve szívott magába. Az az egész életét szarrágással élte le (és ezt rákényszerítette a feleségére és a gyerekeire is), igaz, állítólag a bőre alatt is pénz van. De mit ér a spórolás meg a pénz, ha egy egész élet telik el úgy, hogy közben mindent megvonunk magunktól, ráadásul minek spórolni, ha aztán egy-egy meggondolatlan lépéssel százezreket dobunk a kukába (mint ő)? Volt tehát honnan 'örökölni' ezt az életszemléletet, és mivel két gyerek taníttatásáról is gondoskodni kell, valahol még érthető is, na de 15 fok? Az már egészségi szempontból is káros lehet, és eleve beteges dolog. Egész évben a számlákat lesi, és ha valami egy kicsit nagyobb összegű, mint legutóbb, végletesen kezd el gondolkodni, és idegileg összeomlik. Ezért aztán állandóan kapcsolgatja a villanyokat, a bojlert csak késő délután kapcsolja be (minek menjen egész nap?), minden vásárolandó dologra rámondja, hogy "minek az?", a fűtést pedig apránként egyre lejjebb veszi. Két-három éve a fűtési szezonban még 20-21 fok volt a házban, aztán ez lecsökkent 18-19-re, most pedig még annál is alacsonyabb. Lassan már látszik a leheletünk, hacsak nem jön gyorsan a tavasz. Az egészben ráadásul az a legidegesítőbb, hogy ő tüntetőleg pólóban mászkál, és alkalmanként megkérdezi tőlünk, hogy nincs-e melegünk, mert róla "szakad a víz". Mit idegesítő? Úúúúú...pedig én jámbor ember vagyok.

Volt már egyébként szeméttel fűtés, kerti hulladék eltüzelése, használt bútorok aprítása, gáz+szén kombó, majd jött a lassú hőfok-lecsavargatás, miután a fő megélhetési forrás, a díszhaltenyésztés megszűnt. Kénytelenek voltak felszámolni, mivel a "nem lesz gázáremelés" kormánya egyre csak emelte gáz árát, eközben viszont a díszhalak felvásárlási ára egy fillérrel sem nőtt. A nagykeresek inkább hozatnak árut Kambodzsából meg Vietnámból, vállalva az elképesztően magas elhullási arányt is, minthogy a magyar tenyésztőknek egy forinttal is többet fizessenek. Aztán ez a kettős hatás azt eredményezte, hogy egy pont után jövedelmezőbb volt semmit sem csinálni, a felszabaduló munkaidőt pedig egyéb jövedelemtermelő erőfeszítésekre fordítani.

De vissza a 15 fokra, amit úgy sikerült elérni, hogy a húgom első féléves eredményeinek tükrében ismét rövidre lett fogva a póráz, és most otthonról jár egyetemre. Korán kelés, buszozás, aztán este vissza. Cserébe viszont a 20 éve lezárt emeleten elkezdték a külön szoba kialakítását, hogy az érettségi előtt álló kisebbik is nyugodtan tudjon tanulni, meg az egyetemista nagyobbik is. Merthogy mindkettő fennhangon mondja fel a tudnivalókat, és egyazon légtérben rendsuerint zavarják egymást. Az emeleti szobák kialakítása pedig pénznyelő, még akkor is, ha a húgom igencsak sokat finanszíroz a költségekből (szociális ösztöndíj rulez...), innen tehát a rettegés. Amikor szombaton betoppantam, csak a kisebbik testvérem volt otthon, mert a család többi tagja a Bauhausban volt vásárolni, őt meg ott hagyták hírmondónak. Mikor megjöttek, szinte őrjöngtek a haragtól. Anyám férje azon dühöngött, hogy mennyi pénzt 'elpocsékoltak', anyám azt szajkózta, hogy kétszer is elkövette a férjhez menés hibáját, a húgom meg bőgött, hogy még a saját pénzét sem költheti arra, amire akarja, és miért kell mindig mindenből a legolcsóbb szart megvenni? Nem is beszélve arról, hogy az apja látványosan szabotálta az egész vásárlási témát, ami miatt egy külön adagot bőgött szegény. Jó volt tehát a hangulat. Mindkettő kerülgette egymást, meg rajtam keresztül üzent a másiknak.

Én meg csak hallgattam, kortyolgattam a teámat az utcai hőmérsékletben, és azon gondolkodtam, mennyire nem aktuális már megint a pillanat egy coming outra.

...már nagyon jó úton haladtam afelé, hogy picsakész legyek, és éjfél utánra ez be is következett. Nemigen emlékszem mindarra, ami akkor történt, csak egy-egy pillanat és kép ugrik be, meg néhány bizonytalan momentum.

Nem mondom, hogy "az az utolsó feles nem kellett volna", mert valószínűleg az utolsónál jóval kevesebb is sok lett volna, legalábbis a másnapi állapotomból kiindulva ez leszögezhető. Régen voltam ennyire másnapos, sőt, W-alakú másnaposságban lehetett részem (mint a világgazdasági válság esetében), ugyanis a dél környéki kelés, és némi javulás után estére ismét hányingerem támadt, és megfájdult a fejem is. Ez utóbbi fázis mondjuk inkább a nem-evés és az alig-ivás következménye lehetett, de nem kívánom magamnak többé.

Azt sem mondom, hogy többé nem fogok inni, bár tegnap eléggé hajtogattam, de jó lenne, ha át tudnám programozni magam a borok és a kisebb szesztartalmú italokra, a pálinkák és egyéb tömény italok kárára. Sajnos túl sokat ittam már ahhoz, hogy az agyam időben jelezhesse: állj! Mire idáig eljutok, a gyomromban felhalmozott, de még fel nem szívódott alkohol már túl sok ahhoz, hogy itt megállhassak. Amikor már érzem, hogy át kellene állni a vízre és az üdítőre, addigra végem van. Mindez azért is gáz, mert az utóbbi 3 Szilveszter során minden alkalommal ugyanezt játszottam el, így ha a másnapossággal végigszenvedett 1-jékre nem számolok egy egész napot, akkor nekem gyakorlatilag csak 364 napból áll az év...

Egyébként a buli kimondottan jó volt. Bár eleinte csak a különféle ülőalkalmatosságokat igénybe véve figyeltem, ahogy a többiek egyre növekvő lelkesedéssel ropják, egy pont után ezzel felhívtam magamra a figyelmet, és nem menekülhettem. Egy felrángatásnál nagyobb ellenállásba ütköztem, mint amit még illett volna visszautasítani, és kénytelen voltam magam is táncolni. De innentől kezdve nem volt megállás: órákon át roptam én is, ami vagy rontott a leendő állapotomon, vagy enélkül lettem volna még rosszabbul, nem tudom, és akkor ezzel (sajnos) nem is foglalkoztam. Éjfélkor Himnusz, jókívánságok egymásnak, aztán mehetett tovább az őrület. Hogy amit eztán műveltem, az nem tudom, mennyire volt táncnak nevezhető, mindenesetre van egy olyan se-előtte-se-utána-semmi képem, hogy a Flasdance híres jelenetét utánzom. Még most is izomlázas a vádlim.

Na, de a bulinak vége, lassan a két ünnep közti pihenésnek is, jöhet a 2011. Durva lesz, ezt megígérhetem.

Az év utolsó napján, sok pihenés után végre ideje nekilátnom átfutni, mi is történt velem ebben a 365 napban. Legyen ez az utolsó idei bejegyzés, ha már azt a sok ígért és tervezett másik bejegyzést végül mégsem pötyögtem be.

Azt hiszem, életem egyik legjelentősebb momentuma (és ez 2010. legnagyobb hozadéka), hogy az 'ölembe pottyant' egy könyvelőiroda, aminek én lettem az egyik ügyvezetője. Ekkor még csak azt tudtam felfogni, mekkora ugrás ez az életemben, mekkora útrövidítés volt a távlati terveimben szereplő jövőhöz viszonyítva, és mekkora helyzeti előnyöm lett más, velem egy korú könyvelőpalántákhoz képest, de hogy ez mi mindennel jár a mindennapokban (mondhatni 'ténylegesen'), azt ekkor még esélyem sem volt átérezni. Tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége, amit nem lehet, nem szabad elcseszni, de azt nem sejtettem, mennyi idegeskedés, kudarcélmény, szűkölködés, bosszúság jár vele. Korábban ezt nem láttam. Eltelt egy év, és bár év közben minden jel arra mutatott, hogy a korábbi időszakból a céggel együtt örökölt problémák elsüllyesztik a szépnek ígérkező jövőt, erre mégsem került sor. Mint írtam, még a január kissé nehéz lesz, de aztán sínre kerülünk — csak el ne kiabáljam. Mivel év közben temérdek bejegyzést írtam a témával kapcsolatban, kár ezt most tovább ragozni.

JANUÁR
Meghalt a nagybácsim, akit aztán nekem kellett eltemettetnem. Ő volt az utolsó nagypapa-generációs rokonom, és most már senki nem maradt, akivel tartanám a kapcsolatot az öregek közül. A lakását eredetileg én örököltem volna, azonban Pató Pál és a halálának hirtelensége együttesen elérte, hogy szinte semmit ne lássak abból, amit nekem szántak. A téma máig nem ért véget, mert miután az állam örökölt helyettem, kifizetni tartozik nekem a temetési költségeket, amit lassan egy éve hitelezek. A lakás azóta is lezárva áll, a hűtőben az utolsó vacsora maradékával, és ki tudja, még mi minden szörnyűséggel. Isten malmai lassan őrölnek, ugyebár...

FEBRUÁR
A február a haláleset miatti ügyintézésekkel telt el. Temetési segélyért folyamodtam az újpesti önkormányzathoz, de aztán úgy döntöttem, nem veszem igénybe mégsem, mert másoknak nagyobb szüksége van arra a pénzre. Kórházba, temetkezési vállalkozókhoz rohangáltam, értesítettem, akit tudtam, az óbudai önkormányzathoz rohangáltam hetente, válaszolgattam a lakók és volt barátok telefonjaira, pedig ebben az időszakban bőven tudtam volna mást is csinálni. Sok hasznos és fontos dolgot. Ekkor még azt hittem, be tudom fejezni az egyetemet, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a munka és a munkán kívüli teendők és kiadások miatt nem lesz erre lehetőségem. Megiszom még ennek a levét...

MÁRCIUS
A tavasz a temetéssel indult számomra. Minden legyen kifizetve, minden legyen rendben, ne törjön rám a gyász, amikor nem kéne, a bírhatnékkal teli rokonok és ismerősök elhajtása, és hasonlók tépázták az idegeimet. Szerencsére minden rendben zajlott, és a nagybácsim a feleségével, az anyósával és két sógornőjével közös földben pihen azóta is. Szégyen, hogy a mai napig nem mentem meglátogatni azt a szóróparcellát...

ÁPRILIS
Áprilisban két kört is futottam a helyi szavazókörben. Nem mint szavazó, hanem mint szavazatszámláló bizottsági tag. Érdekes élmények voltak, és mindkét alkalommal annyira kifáradtam, hogy az általam támogatott és képviselt pártformáció elképesztő mértékű győzelmének már örülni sem tudtam annyira. Hogy ezzel a győzelemmel mi minden járt együtt, az ennek a bejegyzésnek nem témája, vitatkoztunk rajta eddig is eleget. A lelkem egy kicsit akkor jobban lett, és a holnap életbe lépő adóváltozások a pénztárcámat is tehermentesítik, nem is kicsit. Végre nem csak emelés van...

MÁJUS
Májusban több bejegyzésben is a gyerekkorommal, az akkori élményekkel és az akkor futó számokkal, klipekkel foglalkoztam a blogban, és elkezdtem részletezni, mi mindent sikerült megmentenem az örökségemből. Az utolsó üveg pezsgőt ma fogjuk elfogyasztani, a szilveszteri bulin, de a temérdek konzerv és a többi pia nagy része még az újévet is megéri. Sőt, talán többet is...

JÚNIUS
Írtam egy nagy bevásárlólistát arról, amire szükségem lenne vagy amire vágyom, de sajnos az anyagi lehetőségeim nem engedték meg, hogy ezek közül többet is valóban magamévá tegyek. Lassan aktuális lesz egy új lista, főleg mivel ruházat terén például újabb igényeim támadtak, a meglévő darabjaim elhasználódásának következtében. Kinőni szerencsére semmit nem nőttem ki, de a viselés nem növeli a ruhák élettartamát. Más kérdés, hogy karácsony előtt egy mentőakció keretében magamévá tettem több olyan tételt is, ami jól jött ugyan, de a prioritási listámon számos más dolog után szerepelt csak. De legalább ennyivel is beljebb vagyok...

JÚLIUS
Anyagilag megint nem tudtam stabilizálódni, mert a folyamatosan húzott-halogatott vízóracserét ekkor már végképp nem tudtam megúszni. A csere utáni napokban csőtörésem volt, ennek az egésznek pedig a mai napig iszom a levét, mivel karácsony előtt egy fél évnyi vízdíjról kaptam számlát, egyben. Szerdáig kellett volna kifizetni. A többi probléma magam mögött tudásával viszont egy kicsit több időm és lelkierőm volt a blogra. Korábban talán még sosem fordult elő, hogy egy nap több bejegyzést is publikáljak, ekkor mégis volt időm erre is, és ekkor indult a verses játék is, igaz, eleinte kissé sután. Azt hiszem, ez volt a blogolásom csúcspontja, azóta ugyanis jelentős hanyatlás tanúi lehetünk. Nincs időm, és sokszor magam is unalmasnak érzem a témáimat, a komolyabb, összeszedettebb írásokhoz pedig vagy agyam nincs éppen, vagy időm. Bízom benne, hogy ez a hanyatlás végül olyan lesz, mint a gazdasági válság: W-alakú. A most induló újév első felének kilátásaiból kiindulva újabb hanyatlás következik (kieső alkalmazott, diplomamunka, stb.), de aztán talán megint fellendülés jön...

AUGUSZTUS
Augusztusban lehetőségem volt végre egy hosszabb nyaralásra is. Időben és főleg pénzben kissé szűkösen, de tudtam egy kicsit pihenni, még akkor is, ha ellenséges területen tartózkodtam, és ha kezdem azt érezni, öreg vagyok én már az állandó iváshoz, éjszakázáshoz és a sátorban alváshoz. Szkinhedek között buziként...

SZEPTEMBER
31 éves lettem, amire már nem lehet ráfogni, hogy huszonéves, hogy fiatal, hogy gyerek, és ez tovább növelte bennem a meg nem élt élet és az időbeli hajszoltság érzését. Átértékeltem az eddigiekben elérteket, és megpróbáltam előre tekinteni, életem hátra levő időszakára. Még mindig nem tudom, hol fogok kikötni, és még mindig nem állapodtam meg, de az elképzeléseim már egy kicsit kristályosodtak, lévén a cég mint az anyagiakat megteremtő ugródeszka már a rendelkezésemre áll. Aztán meg hozzám költözött a húgom, ami jelentősen felborította az életemet, annak is legfőképp a meleg vonulatát. De erről is írtam már bőven...

OKTÓBER
Októberben kiértékeltem a még szeptemberben meghirdetett közvélemény-kutatás eredményeit...és azóta sem csináltam meg semmit, abból, amit ott ígértem. Szégyen, de legalább mindig szem előtt tartom, és igyekszem túl lenni rajtuk. Sokkal izgalmasabb volt ennél az újabb szavazatszámlálás, az újabb választás alkalmával. A FIDESZ-KDNP még a tavaszinál is nagyobb győzelmet aratott, és akkor még azt reméltem, 2014-ig lesz egy kis nyugtom a politikától. Amit azonban a média és amit a mindene károgók, a világvégéit vizionálók és az ellenoldali szimpatizánsok azóta is művelnek, engem sem hagy megnyugodni. A szekértáborharc megállás nélkül folytatódik, sőt, durvábban mint valaha. Az egyik oldalon hatalmi arrogancia és 'mindent megtehetünk' hozzáállás, a másik oldalon a sarokba szorított állat szűkölése és acsarkodása. Hát akkor politizálunk tovább...

NOVEMBER
Ősszel a mindenkit leginkább foglalkoztató magán-nyugdíjpénztári témát boncolgattam magam is. Meg sem kerülhettem, hiszen a munkámból kifolyólag tájékozottnak kell lennem, olyannyira, hogy még a fodrászom is engem faggat, mitévő legyen most. Másrészt elkészültem a cég új honlapjával. Kicsi, savanyú, de a miénk, az enyém. Egy lényeges funkció még mindig csak mankóval működik benne, sőt, azóta rájöttem, hogy az egész struktúra úgy szar, ahogy van, de előbbit idővel megoldom, utóbbit pedig frappánsan áthidaltam. Majd ha már nagyon sok bevételünk lesz, rábízom egy szakemberre a dolgot, de addig szeretnék még én lenni az úr a honlapunkon. Ja, életem legjelentősebb koncertélményét is megéltem (Lady Gaga), valamint résztvevője voltam egy zseniális, házi programsorozatnak, a Melegházi Vacsoracsata 2"-nek, amiből egy szuper film is készült.

DECEMBER
Erről mit lehet írni? Hiszen alig pár napja történt dolgokat alig pár napja boncolgattam... Talán annyit, hogy az év minél tisztesebb zárásával voltam elfoglalva. Minél több tartozásomat, minél több követelésemet kinullázni, minél több munkát még az idén elintézni. Ilyenkor érzem leginkább, hogy kevés vagyok a saját életemhez, és legalább kettő kéne belőlem, hogy mindig minden faszántos legyen. Majd ritkítunk, amikor eljön az ideje...

Most pedig linkké teszem, amit linkké akartam tenni, vacsorázom, fürdök, előkészülök az esti bulira, és aztán azokkal együtt búcsúztatom el ezt az olyan-amilyen évet, akik igazán fontosak nekem, és akik közé tartozom.

Az olvasóimnak pedig köszönöm, hogy ezt az évet is a blogommal (is) töltötték, hogy hozzászóltak az írásaimhoz, hogy vitatkoztak velem, hogy tartották bennem a lelket a rossz pillanataimban, hogy alkalomadtán személyesen is a társaságomban tudhattam őket és/vagy hogy a barátaim lettek. Boldog 2011-et kívánok mindenkinek!

Jövőre találkozunk!

Ez itt a Lady Gaga koncertjéről megírandó beszámoló helye, amit a mai napra terveztem be, de megint fennforgás van, úgyhogy holnapra csúszik.

--------------------------------------------------------------

Akkor ideje a mai legfontosabb teendők után henyélni annyit, hogy az ígért beszámolót valamilyen formában megírjam. Röviden: kurvakibaszott jó volt a koncert, de ezt egyrészt már Facebookon is jeleztem, másrészt kissé csüggesztő lenne, ha ennyivel elintézném a dolgot. Szóval jöjjön bővebben.

Bevallom, ezt az élményt valahol a Ricsinek köszönhetem, és nem csak azért, mert ő ment el a jegyeket megvenni, és ő előlegezte meg az árukat néhány napig, hanem mert ő hívta fel a figyelmemet erre a 'nőre'. Ha csak a csapból is folyó korai számait hallottam volna, és nincs mellette egy fanatikus rajongó napi szintű hírözöne, kb. oda tenném magamban Gagát, ahol a többi szőke ugribugri picsa van: a szememben egy lenne a sok közül.  Persze a számait biztosan dúdolnám, mert fülbemászóak a dallamai, de semmi több. Viszont amióta magam is elkezdtem figyelni őt, mint jelenséget, mindig csak újabb ámulatba esek, és azt is megfigyeltem, hogy nálam ez egy öngerjesztő folyamat: ahogy újra és újra megemelem a kalapom előtte, egyre jobban fanatizálódom, és ahogy fanatizálódom, egyre inkább lesem a megnyilvánulásait, és egyre pozitívabbnak látom minden tettét, egyre jobbnak érzem minden számát. Magamhoz képest ez egy rendkívül szokatlan dolog, én ugyanis nem szoktam ilyen szinten rajongani, senkiért.

Lady Gaga nem is annyira a zenéjével nyűgöz le, hiszen a legtöbb ismert száma nem sok extrát nyújt más, hasonló stílusú előadók dalaihoz képest (és most Ricsi a szívéhez kapott...), hanem a csodálatomat vívta inkább ki. 24 éves basszus, és állítható, hogy a jelenkor legsikeresebb előadója, mindezt pedig alig 2 év alatt érte el. Egyszerűen elképesztő! A Youtube-on a Bad Romance című klipje jelenleg 304 millió nézésnél tart, és egy éve sincs fenn a videó. Ez napi 833000 nézés, pedig a másik oldalról nézve már 1 éves a szám, igazán nem nevezhető újnak. Hogy lehet valaki ennyire sikeres, ha a számai nem sok extrát nyújtanak másokéhoz képest? Szerintem úgy, hogy Lady Gaga okosan és nagyrészt előre eltervezve építette fel magát. Egyrészt maga írja a dalait és élőben énekel, ami ritka, másrészt az extrém öltözéke, az elborult frizurái, egyre betegebb klipjei, harmadrészt a rajongóival való szokatlanul nagy fokú kapcsolattartása, intelligenciája, öniróniája és humora az, ami kiemeli a tucatelőadók közül. Feltűnik szinte a semmiből, és egy év múlva Elton Johnnal énekel duettet, a Királynő meg meghívja magához? Sorra, fürtökben nyeri a zenei díjakat, showkból fellépésekre, onnan más showműsorokra jár, az ujja köré csavarta a bulvármédiát és a zeneipart, és egy-egy nagyszabású celeb-összejövetelen a kiöregedett és/vagy másodvonalbeli celebek tehetnek magukkal bármit, mert Lady Gaga megjelenik legújabb öltözékében, és máris mindenki vele foglalkozik. Állítom, hogy volt már pár nímanddá vált ex-sztár, aki egy ilyen után a tükör előtt őrjöngött, hogy a nagy visszatérését ez a kis fruska hiúsította meg...de erről egy külön bejegyzést lehetne írni, de nem nekem, hiszen én laikus vagyok a páromhoz képest. Ő aztán egy 40 oldalas szakdogát is összehozna Gagából.

A lényeg, hogy nem odasodródtam a koncertre, és a nem a párom kísérője voltam, hanem magam is menni akartam, hogy ne hagyjam ki, hogy ott legyek, hogy lássam, hogy halljam. És nem bántam meg. Sajnos van egy — főleg saját magam számára — rossz tulajdonságom, hogy a nagy horderejű dolgokat nem tudom jelenidőben megélni. Ez arra ugyan jó, hogy nem esek kétségbe váratlan, súlyos események bekövetkeztekor (mert fel sem fogom a jelentőségüket), viszont az ilyen koncerteken ugyanezen okból nem nagyon vagyok ott. Persze, tisztában vagyok a helyszínnel és az előadóval, de nem jön rám a tombolhatnék, nem érzek katarzist, csak állok ott, mint egy fasz, és maximum a lábammal dobogok. Amikor meg már másnap van vagy jelen esetben a 3. nap, akkor már tombolnék, és elveszteném az eszem, örömkönnyek potyognának a szememből, de most meg már hova? Valahogy össze kellene csúsztatnom a két idősíkot, hogy egyszer végre igazán jól érezhessem magam egy ekkora koncerten.

Ettől függetlenül persze jó volt ám az egész. Az előzenekar pontosan kezdett, majd fél óra várakozás után Gaga is elkezdte a műsorát. Madonna három órás csúszása után ez kimondottan üdítő hatású volt számomra. Volt itt polgárpukkasztás, alternatív vallásfelfogás, transzvesztiták, kockás hasú, félmeztelen táncosok, lángoló zongora, 1-2 perc alatt átépített színpadok, élőben éneklés, szívhez szóló, rövid monológok, óriás színpadi szörny, szokatlan öltözetek, decibelek ezreivel bömbölő basszus, 20000 torokból egyszerre előtörő örömujjongás, közönség által (is) végigénekelt dalok, és Gaga még a koncerttel egy időben osztott MTV zenei díjakat is nálunk, Budapesten 'vehette át', különlegessé téve számunkra a turnéja ezen állomását. Mellesleg megint nyert 3 díjat... Az egymást követő számokból, a kosztümökből és a színpadon változó berendezésből egyértelmű volt, hogy mi most igazából egy kerek történetet láthattunk (és valóban), a koncert vége pedig mindentől függetlenül egy igazi tombolássá vált. A három legnagyobb szám hallatán még az én vérem is forrni kezdett, és tényleg, szinte elszabadult a pokol a tömegben. Az ilyen tömegpszichózisos megmozdulásokra a fentiek ellenére sem vagyok immúnis, és ha az egész még tartott volna egy fél órát, azt talán már én is végigvonaglom, -csápolom és -ordítom. De ez van.

A közönség egy része persze megint megérte a pénzét. Nem értem például, minek elvinni egy ilyenre 3-4 kisgyereket, akik úgysem látnak semmit az egészből (100 ezer forintért), de ez legyen az ő bajuk. Volt egy csomó látványos buzi, olyanok, akik nagyon igyekeztek Gagára hasonlítani (kólás dobozokkal vagy egy kicsinyített gitárral a hajukban, csillámba öltözve, festett villámmal az arcukon vagy egész testet borító narancssárga, szopóálarc szerű ruhában), 200 kilósan a tömegben furakodók, a tömegből kifurakodók, majd később a helyükre (érted, a helyükre...) visszamenni kívánók, sikoltozó tinipicsa galerik, és egyebek, de ők csak a várakozással teli fél órában zavartak, a koncert alatt nem.

Annyi mindent lehetne még írni, és kedvem is lenne, de mennem kell a dolgomra, ezért már csak beillesztek ide egy részletet, amit valaki a mobiljával vehetett fel.

Basszus, még most is ráz tőle a hideg, és szinte elszorul a torkom a még egyáltalán nem halványuló emléktől. Kurva jó volt ott lenni, és ha újra jön, megint ott leszek.