munka bejegyzései

A tegnapi bejegyzésemen jól látható az a szellemi szint, amit mára is már csak alulról közelítek, és ami az utóbbi napokban radikálisan növekvő ütemben csökkent. A jelenségre két kézenfekvő magyarázatom van, és könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy ezek nem egymást kizárva, hanem éppen ellenkezőleg, egymást erősítve pusztítják az idegsejtjeimet.  

Az egyik az utolsó két vizsgámra való intenzív alig-alig készülés eredménye, de erről majd a holnapi, előre láthatólag 'A semmittudás egyeteme' címre keresztelt bejegyzésemben írok bővebben.

A másik a munkahelyi környezet, ami már közel 7 éve erodálja aprólékos, lassú víz partot mos taktikával a mentális és idegi kvalitásaimat. Ennek csak egy része írható az ügyfelek, másik apró része az APEH kontójára, mert a javáról a kollégáim tehetnek. A történelmi időkre nem nyúlnék vissza, de a jelenlegi munkatársaimról írnék egy pár szót, hátha sikerül szolidáris érzéseket kiváltanom lelkes és kitartó olvasóimból.

Kezdjük rögtön a főnökömmel. Egy 60 év körüli asszonyról van szó, aki 15-16 éve üzemelteti ezt az irodát, és már bevallottan nagyon unja. Szeretné már a nyugdíjas éveit tölteni, de mivel mindhárom gyermeke lusta és segghülye, egyikre sem bízhatja a vállalkozását. Így hát marad még egy ideig. Jellemző rá a hirtelen fellángolás különféle dolgok iránt, de sosem visz végig semmit. Egyszer kitalálja, hogy "mostantól így lesz", aztán apránként rájön, miért is nem olyan jó az ötlet, így végül hamvába hal a legtöbb újítása (hála Istennek...). Cserébe viszont baromi őszintén tud hazudni akár az ügyfélnek, akár nekünk. Előbbit akkor, ha valamit elcsesztünk, és ki kell mosni bennünket, utóbbit akkor, ha a fizetésről vagy a technikai haladásról van szó. A mi cégünk egyébként olyan, hogy az egész pereputty be van jelentve, holott nem is dolgoznak nálunk (így saját haldokló vállalkozásaik megspórolják ezen nem jelentéktelen összegeket), de 370 Ft-nyi telefonálásra már megjegyzéseket tesz a vezetőség.

Mivel a főnököm szekere rúdja azért csak kifelé áll a cégből, felvett egy régi-új kolléganőt, aki majd helyettesíti őt. Nevezzük I-nek. I-vel már az előző munkahelyemen is együtt dolgoztunk, igazából én tanítottam őt könyvelni. Ő előbb elégelte meg az ottani körülményeket, és hamarabb lépett le (ide), de mivel itt két főt kerestek, én is jöttem utána (kb. 10 perc különbséggel). Ő az a fölfele nyal, lefele tapos típus, azaz a legutálatosabb fajta. Ha mondjuk olvas valahol valami szakmai dolgot, azt mindenkinek elmondja, a tudás csillogtatásának nyilvánvaló szándékával, ha pedig beszélgetés közben valaki közbeszól (ami gyakran előfordul, mert ő az a fajta, akit ha hagynak beszélni, sosem fejezi be az érdektelen dolgok elmesélését), akkor látványosan hallványosan felhangosodik, és mondja tovább a magáét. Mivel a főnököm ha nem is minden nap, de továbbra is bejár dolgozni, I-nek nincs túl sok dolga, ezért ha kap valami extra feladatot, teljes energiájával kezd hozzá. Sajnos ezt gyakran gondolkodás nélkül teszi, ezért egy munkából hármat csinál, ebből pedig kettőt nekem. I-nek nincsenek saját ügyfelei, hanem a mieinkkel kell foglalkoznia; ellenőrizni azokat, évközi mérleget csinálni nekik, stb. amikhez viszont mindig szüksége van a közreműködésemre, és mivel neki semmi más dolga nincs, úgy gondolja, hogy nekem is pusztán az ő dolgaival kell foglalkoznom, ami gyakran súrlódáshoz vezet. I otthoni élete nem a legjobb. Kb. fél éve vallotta be neki a férje, hogy egy ideje megcsalja őt egy másik nővel, és kb. egy hete, hogy mellesleg 13 éve folyamatosan megcsalta fűvel-fával. Ennek eredményeképp I állandóan kisírt szemekkel ül az irodában, másról sem tud beszélni, mint erről, és állandóan szar kedve van. Mindez persze érthető, nem is gúnyolni akarom, de fél év után kissé már unalmas a téma, ráadásul az állandó kialvatlanság és idegesség miatt itt bent is hülye, és sokszor olyan dolgokat enged meg magának, amit az anyámnak nem tűrök el, nemhogy neki. Gyakran az 'ami a szívemen, az a számon' felkiáltással viselkedik bunkó módon, ami egy újabb kicsinyes tulajdonságra utal (már ügyfelek is panaszkodtak emiatt). Néha eltéveszti a szerepét, és úgy viselkedik, mintha a főnököm lenne, holott nem az (nagyon nem).

Lépjünk tovább. Van egy vezető könyvelőnk is, nevezzük E-nek. Ő már egy kicsit a főnököm, de csak szakmai szinten, nem mint munkáltató (ő meg ezt felejti el rendszeresen). Szintén nyugdíjas, és mivel élete nagyobb részében a Taverna vállalat belső ellenőre volt, egy halom pénze van a mai napig is. Ezért aztán a társadalmi szolidaritás írmagja sincs meg benne, és könnyedén jelenti ki, hogy "öngondoskodás, kérem". Ő ellenőrzi a munkámat összefüggéseiben (míg I csak számszakilag), ő nézi meg az elküldendő bevallásokat és ő tárgyal az ügyfelekkel is. Folyamatosan utazgat az országban, lefényképezi az összes létező szobrot és főteret, amit aztán erőszeretettel mutogat idebent, valamint bejárja az összes múzeumot és tárlatot. Ezzel nem is lenne gond, viszont úgy gondolja, hogy mindenki műveletlen, aki nem vágja kapásból, hogy Bivalybasznád főterén az a szobor Kossuthot ábrázolja (amit ő 1 hete látott). Amikor hibát talál valamiben, a hibát bizonyító oldallal a kezében sétál át hozzánk (Hajnalka+én), miközben egy speciális csuklómozgással egybekötött laprázogatást prezentál, és ezt kérdezi: "Meg tudod nekem magyarázni, hogy...?" vagy "Az meg hogyan lehetséges, hogy...?". Mindkettő benne van nálam a 10 legutálatosabb mondatkezdésben. Néha rájön az ötperc, és teljesen evidens dolgokat kezd el megkérdőjelezni. Ilyenkor nagyon ügyesen kell felhívni a figyelmét arra, hogy hülye, mert nem célszerű őt megsérteni, mégis fényt kell gyújtani valahogy ideiglenesen sötétbe borult elméjében. Ez a feladat általában rám vár.

Van egy K-nk is, aki egy rendkívül unalmas alak. Szintén a nyugdíjkorhatár közelében van, viszont kellőképpen le van már rokkanva. Hivatalsegédként dolgozik nálunk, tájszólása van (ez nem baj), és egyszerűen nem tudok vele semmiről sem beszélni, ami nálam ritka, mert csak néhány internetes társkeresés utáni első találkozáskor fordult elő velem hasonló (meg amikor Kyannal kávézgattunk egyet, én pedig szellemi alányom (a fölény ellentéte) tudatában mekegtem össze-vissza). Ő csak napi négy órát van köztünk, ezért van egy váltótársa, B.

B igazából szintén E, de valahogy meg kell őket különböztetni egymástól, és mivel E előbb volt E, mint B, aki később jött, ezért lett a később jövő E-ből B. Ez könnyen belátható. B még alig 21 éves, vékony, jó alakú, szolis, divatos csaj. Ennek ellenére egyáltalán nem (tűnik úgy, hogy) hülye, viszont ő még csak pár hónapja van köztünk, tehát még bármi kiderülhet vele kapcsolatban.

A főnök férje kakukktojás köztünk, mivel ő valójában egy másik cég ügyvezetője. A vállalkozása egy íróasztalból, egy faxos telefonból, egy számítógépből és egy internetes álláskereső portálból áll, ezért állandóan az irodában tartózkodik (mellesleg a feleségét is ő kocsikáztatja). Viszonylag normális, filozofikus hajlamokkal megáldott úriember fellépésű pasas, akivel el lehet beszélgetni, és mivel világnézetileg egy húron pendülünk, még vitatkoznunk sincs min. Egy baj van vele: állandóan a torkát köszörüli, de olyan hangerővel, hogy azt az iroda összes helyiségében hallani. Ez főleg a telefonhívásai előtt, és du. fél 3-tól fordul elő. Az első 500 alkalomra fel sem figyeltem, a következő 1000-nél észrevettem, az azóta hallott 2000 viszont már kib*szottul idegesít. Valszeg ettől hamarosan kikészülök.

Na és akkor itt van nekem Hajnalka, akinek egyszer már egy egész bejegyzést szenteltem. Hát igen. Szellemi állapotom teljes lezülléséért első sorban ő tehető felelőssé. Hajnalka mentális képességei az emberszabású majmokéit éppen csak meghaladják, de csak akkor kapunk igazán tiszta képet, ha ehhez hozzákombináljuk a halak emlékezőtehetségét is. Mivel kellőképpen buta, nem meglepő., hogy egocentrikus világképpel rendelkezik, és bármilyen, ismétlem: BÁRMILYEN témát át tud (és át is szokott) kötni az őt hátrányosan érintő 3 dologra. Fiktív példa:

979: Képzeld, tegnap egy tök jó természetfilmet láttam, amiben egy oroszlán felzabált két zebrát.

Hajnalka: Hát a felettünk lakó csajt is felzabálhatná már valami vadállat, és akkor nem dübögne állandóan. 

Másik fiktív példa:

979: Na, megvettem a heti lottót.

Hajnalka: jaj, azt nekem is kéne, hátha nyerünk, és akkor elköltözhetnénk a dübögö szomszéd alól.

Sorolhatnám, de nem teszem. Mivel Hajnalka memóriája csak kevesebb, mint 1 évre szól, minden évben minden munkafolyamat előtt megkérdezi tőlem, hogy én azt hogyan csinálom. Erre én azt mondom, hogy ugyanúgy, mint tavaly, mire ő elnyafogja, hogy az már olyan régen volt, és már nem emlékszik. Persze ilyen kérdéseket csak azért tesz föl, hogy ha rosszul csinálja az adott dolgot, akkor kapásból rávághassa, hogy én mondtam neki rosszul, így mentve magát a felelősség alól. (folyt köv.)

Szóval ilyen személyek között töltöm a hétköznapjaim java részét, és akkor most csak a jéghegy csúcsát prezentáltam. Csoda, ha megzakkanok?

Bibibí, nekem már nem kell dolgoznom ebben az évben.

Igazából már a tegnapi bécsi úttal elkezdtem a pihenésre gyúrni, és ma is csak fél nap volt a tényleges tennivalókra, mert a nap másik felében össznépi karácsonyozást tartottunk a kollégákkal. Ilyenkor a főnök mindenféle hidegtálakat rendel, és az éves népnapozások során megmaradt alkoholos italok is előkerülnek (plusz 1-2 oridzsi üveg), indulhat a zabálás. Van nálunk egy rendszer, hogy mindenki vesz valami(ke)t 1000 Ft körüli értékben, azt szépen becsomagolja, és ilyenkor kisorsoljuk egymás között, mielőtt rávetnénk magunkat a svédasztalon sorakozó finomságokra. Mivel nekem egyáltalán nem volt kedvem porfogókat, meg színes-szagos gyertyákat venni, fogtam magam, és összevásároltam egy halom csokoládét, ami sajnos a legrosszabb emberkéhez került. Mondjuk különösebben nem izgat a dolog, ez már legyen az ő baja. Én meg valami könyvtámasz-szarságot kaptam, amit tutira nem fogok rendeltetésszerűen használni, mert marhára nevetségesen néz ki. Viszont olyan díszszatyorban kaptam, aminek a füle bolyhos-prémes. Hiába, a sors állandóan felhívja a figyelmemet, hogy buzi vagyok (még ha nem is). A kollégáim is ezzel viccelődtek, én meg még jól rá is játszottam dologra (hej, ha tudnák!).

A főnöktől kaptam egy bagoly szobrot is, hogy "még tovább okosodj"-ak, meg 20e Ft értékű ajándékutalványt, aminek érthető okokból jobban örültem, mint az összes többinek együttvéve. Lesz mire költeni.

Legközelebb január 3-án kell dolgoznom, de addig sem fogok unatkozni, mert tanulnom kell ezerrel, meg aztán itthon is akad némi tennivaló.

A hülye szatyrot meg eltüzelem, és akkor nem kell a zebránál elviselnem a vénasszonyok csodálkozó tekintetét. Ezekből ugyanis bőven kaptam a hazaúton...

Még egészen a blogolás elején említettem egy nőt, aki az első igazi ügyfelem, azaz olyan vállalkozó, akinek otthon könyvelek. Lélekgyógyász. Amikor leültünk megbeszélni a dolgainkat, természetesen megkérdezte, hogy mennyiért vállalom a 2005., 2006. évi könyvelésének felülvizsgálatát, mire én azt válaszoltam, hogy mivel ő könyvelt magának, és én csak átnézem a táblázatait, meg futólag a számláit, maximum tízezer forint lesz az egész. A 2007-et meg majd havi 1500-2000 Ft-ért vizsgálgatom neki. Sok ember jár hozzá, ezért inkább az olcsó, de jó szakember imidzsét akartam kialakítani, hátha ajánlgat majd az ügyfeleinek.

Azóta eltelt 3 hónap, a munkát nagy nehezen elvégeztem. Maximum 3 óra volt az egész, de hiányoztak bevallások, adatok, ezért húzódott el ennyire. Nemrég beszéltem vele telefonon, hogy akkor én vissza is adnám neki a papírkupacot, ő pedig ismét megkérdezte, hogy akkor mennyibe is kerülne az egész. Párbeszéd:

Én: Arra gondoltam, hogy mivel ennyire elhúzódott a dolog, és már 2007. végén járunk, megnézem azt is, amint lehet, és akkor az egészért kérem azt a tízest.

Ő: Ennyit én nem akarok fizetni.

Én: (Döbbent csend. Mit lehet erre mondani?)

Ő: Nem vinne rá a lelkem. Én úgy gondoltam, hogy évenként fizetnék.

Én: Öööö, hát igazán nem volt nagy munka.

Ő: De hát olyan sokat dolgoztál vele.

Én: Jó, ahogy gondolod.... blabla.

Szóval amikor ma találkoztunk, visszaadtam neki egy jó nagy szatyornyi anyagot, ő pedig megkínált engem 2 db ropogós, lelkek gyógyításával megkeresett tízezressel. Nem mondom, hogy nem jött jól, és ha hozzá veszem a múlt héten nyert 4800 Ft-os lottónyereményemet is, akkor elmondhatom, hogy a tenyerén hordoz a sors nehéz anyagi helyzetem ellenére is.

Sajnos a holnapi ausztriai kiruccanás nem a legjobbkor jött, hiszen bár a Rolcsi fizeti az utat (elvégre meglepetés volt, vagy mi), a költőpénz már nekem kell biztosítani. Mindegy. A lényeg, hogy Lengyelország után nem sokkal végre nyugatra is átlépem az országhatárt. Forralt borozunk, vásárban forgolódunk és arcunkon érezzük majd a bécsi szelet (főleg, ha ebédkor az étteremben elszabadul a pokol...).

A könyvelőirodákban decemberben őrültekháza van. Nálunk persze mindig, de most hatványozottan. Ennek az az oka, hogy december 20-ig a cégeknek fel kell tölteni a várható éves szintig a társasági adójukat és iparűzési adójukat (2005-ig), a különadójukat (2006-tól), valamint az elvárható adójukat (2007-től). Emlékszem, amikor 2006-ban Veres János a Parlamentben kiállt, és kijelentette, hogy soha nem látott mértékű adócsökkentést hajtottak végre, na és persze öt évre előre megtervezték az adócsökkentési programot. Persze ez csak mellékszál, nem tartozik szorosan ide.

Ahhoz, hogy ezt ki lehessen számolni, a cégeknek le kell könyvelni az összes könyvelési tételt, amit pedig nem tudsz lekönyvelni, azt bele kell kombinálni az egymástól valamennyire különböző adóalapokba, hogy ki lehessen számolni az adófizetési kötelezettséget. Mivel társasági adót (és különadót) csak nyereséges cégeknek kell fizetni, elvárható adót viszont veszteségeseknek (is, mert lehet, hogy nyereségesnek is, ha nem termel annyi nyereséget, amennyi a kormány szerint elvárható lenne), ebből következően tavalyhoz képest legalább kétszer annyi a munkánk. Tavaly még legyinthettünk, hogy 'ez veszteséges, nem kell neki semmit csinálni', ezt viszont most már nem tehetjük meg. Még szerencse, hogy az új törvények bevezetésekor ezúttal nem tették hozzá a szokásos dumát, hogy "az adminisztráció egyszerűsítése érdekében", ez ugyanis lefordítva azt jelenti, hogy nekik kevesebb lesz az adminisztráció, mert mostantól a könyvelők csinálják azokat a feladatokat is. Természetesen a nagy ügyfeleink nem csupán tudomásul veszik a kiszámított összegeket, hanem személyesen jönnek megbeszélni a továbbiakat. Ezeknek időre kell megcsinálni a munkát (általában tegnapra), tehát még csak be sem oszthatom, mit mikor szeretnék elvégezni.

E hosszú bevezető után térjünk is rá az irodában jelenleg folyó munkára. A két könyvelő, Hajnalka és én, hatalmas könyvelni-való kupacok között csapkodja a klaviatúrát, és azon sopánkodik, hogy miképpen van esélye bent alvás nélkül a dolgok végére járni, a jelenlévő további 4 (azaz a könyvelők létszámának éppen kétszerese) alkalmazott pedig együttesen karácsonyfát díszít, valamint az iroda különböző pontjait ragasztgatja tele változatos giccsekkel.

Ha viszont ez a fizetésünkben is meglátszik majd (nem), akkor nem szóltam...

A munkahelyemen egyedül a legjobb dolgozni.

Ilyenkor nem kell senki hülyeségeit elviselnem, nem kell fasz témákról mosolyogva beszélgetnem, nem nyaggat a főnök, a mindenféle kérésekkel érkező kollegalitás. 16 óra után általában már nem csörög a telefon sem, és nem jön ügyfél (akikkel egyébként sem nekem kell foglalkozni, de ilyenkor nekem jutna a megtiszteltetés). Olyan zenét hallgatok, amilyet csak akarok, és még a fülemet sem kell hozzá bedugni. Csak én iszom a közös teából, és az sem baj, ha folyamatosan csak könyökölök, és netezek. Azzal sem kell törődnöm, hogy mi van a monitoromon, mert nem jön ide mellém senki. Olyan oldalakat persze most sem nézegetek, egyrészt mert később azért valaki véletlenül rájöhetne olyan dolgokra, amire nem kéne, másrészt van nekem párom, akivel olyan dolgokat lehet művelni, így nincs szükségem nézni. Max. a Youtube-on megnézek 1-2 WilliamSledd-videót, azt' jól van.

Igazából anno is azok a napok voltak a legjobbak, amikor a sok munka miatt néha szombatonként is be kellett jönni, mert ilyenkor az azóta legjobb barátommá lett volt kolléganőmmel marhultunk kettesben. Pizzát rendeltünk, István a királyt vagy Kormoránt bömböltettünk, közben ordítva énekeltük a számokat, esetleg papírrepülőkkel őrjöngtünk, vagy a kulcscsomót rugdaltuk a folyosón.

Azért most is jó, bár ő azért hiányzik. Kár, hogy mindjárt indulnom kell kondizni, és ezzel pontot teszek az idill végére. 

Tegnap elsősorban azért nem írtam, mert a hangulatom borzasztó volt. Nem is lett volna valami összefüggő a bejegyzés, ha megírom. Elmesélem, miért.

A munkahelyemen meg szoktuk tartani egymás névnapjait. Ilyenkor az ünnepelt vesz magának valami ajándékot, amit a kollégák kifizetnek (összesen 5000 Ft értékig), majd összeülünk a tárgyalóban, ahol az ünnepelt megvendégeli a többieket némi süteménnyel, üdítővel, alkohollal. Mindenféle dolgokról szoktunk beszélgetni, ki mit látott, hallott, de a politikát, közéleti témákat kínosan kerüljük, mivel a társaságban vannak olyanok, akik olyan erős érzelmi töltetet visznek bele a témába, ami miatt végül mindig összevesznénk, és csak a harag maradna. Nincs ugyan konkrétan kikötve, hogy tilos a politika, de mi íratlan szabályként követjük ezt.

Tegnap két Ilonát ünnepeltünk (elég nagy késéssel), és ezúttal 12-en jöttünk össze. Kollégák, volt kollégák vegyesen, 6-6 arányban jobboldaliak és baloldaliak. Nem is volt semmi probléma, amíg egy ügyfél érkezése miatt fel nem bomlott egy kissé az arány, és meg nem érkezett a főnök férje, aki sosem szokott velünk ünnepelni. Most is csak egy pillanatra jött be, de az egyik balos volt kolléga elkezdett vele külön társalgást folytatni. Én ugyan másokkal beszélgettem, de néha megütötte a fülemet egy-egy szó (köztük egy-egy "kommunisták"), innen tudtam, mi a téma. Az egyik beszélgetőpartnerem a könyvvizsgálónk volt, aki már nem dolgozik konkrétan velünk, de a főnök barátnéja, ezért ilyenkor mindig ott van. Ő az, aki a legenyhébb politika-közeli téma kapcsán olyan gyűlölettel kezd fröcsögni, hogy azt nehéz szavakkal leírni.

Én szeretem a politikát, élvezettel beszélgetek, vitatkozom róla, HA megfelelő a partner. Bár legjobban az SZDSZ-t utálom (furcsa, mi?), éppen SZDSZ-szimpatizáns haverjaimmal szoktam órákig tartó vitát folytatni, és nagyon szoktam élvezni. Mert felkészültek, olvasottak, műveltek (mármint ezek a haverok), és nem visznek érzelmeket az eszmecserénkbe. Ha viszont ez mégis megtörténik, az rögtön átragad rám is, a hangom reszketni kezd, a gyomrom fortyogó katlanná válik és érzem a dühöt belül.

Namármost, amíg én fél füllel a főnököm férjét hallgattam, fél szemmel a könyvvizsgáló nőt néztem, aki szemmel láthatólag szintén oldalra fülelt. Láttam, ahogy elsötétül az arca, a tekintete elfelhősödik, és az egész testtartása feszültté válik. Ekkor toalettre kellett mennem, de onnan is hallottam, ahogy kitör a vihar. A szóváltás nem volt durva, a téma sem, és amikor a főnök férje távozott, rögtön abba is maradt. Azonban valami eltörött, mert a könyvvizsgáló hamarosan kifakadt, és mocsokáradat tört elő belőle. Én azonnal tiszta ideg lettem, de nem szólaltam meg, mert tartottam magam az íratlan szabályhoz, és legfőképpen azért, mert nem akartam az ünnepeltekkel kibaszni. Amikor azt mondta, hogy "A kormányt csak egy maroknyi csőcselék akarja megdönteni, és különben is, azt hallottam, hogy fejenként 7000 Ft-ot kapnak a tüntetők. Nem tudom, 979, te ezt hogy tudod", csak annyit nyögtem ki, hogy "Azért mert nem szólalok meg, még nem értek veled egyet". Részemről ezzel le is zártam a dolgot, és igyekeztem másra terelni a szót, ami ment is, de közben láttam, hogy Ő tovább emészti magát. A harag csak mélyült az arcán, mígnem egyszerűen elbőgte magát (egy közel 60 éves nőről van egyébként szó). Erre persze a többség elkezdte, hogy "Jaj, hát nem kell úgy felhúzni magadat", meg "A politika miatt nem éri meg így kiborulni", satöbbi, amire Ő kifakadt:

"Ez a szemét törpe diktátor tönkretette a családokat. A hülye fiatalok meg hisznek neki, mert nem tudják, milyen volt az Orbán-kormány alatt élni. És így megsérteni az embert... Azt a szemét Fábryt is úgy utálom! Hol van itt diktatúra, amikor ez a gané lepornószínésznőzhette a Demcsák Zsuzsát..." (Most csak az enyhébbeket idéztem.)

Erre a vezető könyvelőnk, aki szintén nyugdíjas, és mellesleg egy jellemtelen alak, most nyeregben érezhette magát, hogy kioktasson engem, hogy "Sokan nem is tudják, mit jelent a 'kommunista' szó, az meg közben teljesen átlényegült egy pejoratív jelentésű valamivé, ami nagyon sértő".  

Na, ettől aztán már nekem is vörös volt a fejem. Kioktatni engem ilyen dologban, mintha nem tudná, hogy TÖKÉLETESEN tisztában vagyok ezzel, ahogy nagyon sok minden mással is. Bassza meg, 17 éves korom óta foglalkozom politikával, politológiával, közgazdaságtannal, pszichológiával és egyéb (főleg társadalom)tudományokkal. Aktuálpolitikai könyveket, hetilapokat és napilapokat is olvasok rendszeresen, és ezt ő is nagyon jól tudja. Pusztán csak látta, hogy úgysem szólok vissza, ő meg közben nyalhat egyet a saját magától kiborult könyvvizsgálónőnek. Na, a fentiekre is lett volna pár szavam, de azokat visszafojtottam, és most sem fogom kifejteni a véleményemet (mindenesetre nem tudom intelligens emberként kezelni, aki komolyan elhiszi, hogy ebben az országban jelenleg senkinek semmi oka tüntetni, mert minden olyan fasza, és aki ezt mégis megteszi, az nyilván le van fizetve).

A lényeg, hogy a visszafojtott viszontválaszok, a megaláztatás és a könyvvizsgálótól elkapott gyűlölet-fertőzés megtette a hatását: a hangulatom totál el lett baszva, a koncentrációm nulla lett és egészen késő estig ezeken agyaltam.

Na ezért nem írtam.

Mai munkanapom egyik "élvezetes" momentuma az volt, amikor a vasárnapi óraátállítás kapcsán indult téma tárgyalásakor fél órán keresztül kellett Hajnalkát győzködnöm arról, hogy óra ide, óra oda, ugyanaddig van sötét. Mondom, az idő, az csak az emberek által kreált fogalom, amitől az égitestek a legnagyobb lelki nyugalommal ugyanúgy közlekednek, beleértve a napot is, tehát az órák bármennyit is mutatnak, a földi sötétség Budapesten pontosan ugyanaddig tart. Persze ahelyett, hogy felfogta volna, amit mondok, inkább felidegesedett, még jó, hogy kiabálni nem kezdett velem.  

A másik valami irdatlan kificamodott módon EGYENKÉNT fűzte le a lefűzendő számlákat, majd hangosan gondolkodva megkérdezte, hogy vajon hova tűnnek a konfettidarabok, hiszen az asztalán csak négy van, holott már több száznak kéne lennie. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megrázogatta az eszközt, és gyönyörűséggel eltelve ébredt rá, hogy azok bizony a lyukasztó alján levő kis edénykébe hullanak. Ez komoly. Amikor az arcomra kiült a megdöbbenés, akkor meg azzal védekezett, hogy ő még csak pályakezdő. (Ez olyan, mint amikor az Oktogonnál megkérdeztek járókelőket, tudják-e, miért ez a neve annak a helynek, mire néhányan arra hivatkozva hárították el a kérdést, hogy ők nem odavalósiak).

A lyukasztógép egyébként egy nagyon bonyolult találmány. Szintén az irodában történt meg, hogy az egyik kolléganőm miután kiürítette azt a kis konfetti tároló részét, fordítva tette azt vissza, így a méretező léc is fordítva állt. Valami dolga keletkezett, és amikor visszatért a lefűzéshez, rajtunk kezdte el keresni a lyukasztóját, holott az pont ott volt, mint előtte, senki sem nyúlt hozzá. Ezt meg is mondtuk neki, mire ő: "De hát ez nem az enyém, mert ez balkezes!"

Aztán ott van a vezető könyvelő, aki ráírta az egyik leellenőrzött számlámra, hogy a számla lekönyvelése előtt miért nem kérdeztem meg az ügyféltől a partnere vállalkozói igazolvány számát. Nem is az a lényeg, hanem, hogy a számlán baszott nagy betűkkel ott virít a számsor. Ezt kibírni idegekkel... 

...szoktam mondani, amikor kiborulok a kollégáimra.

Most éppen az a krízishelyzet állt elő, hogy az egyik ügyféllel közölni kéne ún. 'diktálóson', hogy mennyi társasági adó előleget kell fizetnie szombatig. Ezt az előző évi társasági adó bevallás megfelelő oldaláról lehet lenézni, de az adott ügyfél ezen bevallásából hiányzik ez az oldal. Ezért fél órája azt hallgatom (semmi közöm az ügyhöz), hogy "Jaj, hát ezt én nem tudom kinyomtatni", "Jaj, kinek a gépén van meg a bevallás?", "Miért nem lett kinyomtatva?", és hárman föl-le rohangálnak, hogy egy lapot megtaláljanak 70 köbméter papír között. Mindezt a vezető könyvelő, az irodavezető, meg Hajnalka produkálja együttesen. Azt hiszem, a hangzatos munkaköri megnevezések osztogatása egy kissé elhamarkodott volt.

Az előbb felcsattantam, hogy "Az Isten basz áldjon meg benneteket! Hát 27 ezer Ft az adózás előtti eredménye. Szorozzátok meg 16%-kal, ezt osszátok el négy felé, na, annyit kell fizetnie most.", de még mindig ugyanott tartanak.

A múlt hét csütörtök-pénteki lazulás, majd az anyáméknál töltött nyugis hétvége után a mai nap szinte sokkhatásként ért. Nem valami extra dolog, hanem maga a nap, ahogy van. Olyan ez, mint amikor estig délelőtt 10 van: álmos vagyok, minden és mindenki idegesít, éhes vagyok, de nincs étvágyam, és úgy egészében véve mindenkit utálok. Persze az sem volt túl jó ötlet, hogy mára halasztottam az egyik cég hiteligénylésével kapcsolatos nyomtatványának kitöltését, de csütörtökön ez még nem volt nyilvánvaló. Ezek jóformán azt is megkérdezik, hogy mikor szartál utoljára, és hogy milyen színű volt. Persze, ha a cég kitöltené magának a hülyeségeket, akkor kit érdekelne? Így viszont én szopok vele. Mondani is szoktam, hogy a könyvelés olyan szakma, hogy bárhol bárki hülye vagy hibázik, a végén mindig a könyvelő fog miatta szopni. A meleg (bi-) könyvelő meg aztán végképp...

Anyáméknál egyébként jó volt. Befogadtak valami porszívó alkatú és méretű kutyát, amiről utóbb kiderült, hogy főleg azért olyan amorf, mert hasas, úgyhogy most újabb négy kiskutyussal lettek gazdagabbak (amiből egy albínó). Sokat nem láttam őket, mert a család az anyuka által kreált inkubátorban töltötte minden percét, és még a kedves mama is csak enni jött elő (valamikor, mert a tényleges táplálkozási folyamatot nem láttuk). Én meg ott (mármint anyáméknál) mindig jól kipihenem magam, lévén semmit nem tudok csinálni: senkit nem ismerek a környéken, nincsen net és tv-adókból is csak a standard trió fogható, az meg nem érdekel. Szóval beszélgetés nagyüzemben, teaivás és alvás. Utóbbi olyan méreteket ölt, hogy vasárnap este már alig bírok aludni, hétfőn meg nem bírok fölkelni, és akkor máris kész a 24 órás szar kedv, amilyen most is van.

'Otthon' persze megint jött a kérdés, hogy "Na mi van a lányokkal?", ami egyre jobban idegesít. Enyhe célzást is tettem, hogy talán nem kéne minden alkalommal megkérdezni. Ráadásul tiszteletét tette a húgaim nagyapja is, akinél idegesítőbb ember nem létezik a Földön. Amikor meghallottuk az ajtóban a hangját, anyám férje gyorsan kirohant, és lefoglalta a konyhában, mi meg a szobában lapítottunk, hogy nehogy bejöjjön beszélgetni. Főleg én, aki már előre rettegtem a "mikor lesz az esküvő?" és hasonló kérdésektől, meg a felületes témáktól. Már csak azért is, mert ha engem valami nem érdekel, akkor baromi nehezemre esik arról beszélni, ilyenkor meg másról sem kéne, csak csupa ilyen dolgokról. A lényeg, hogy megúsztam.

Most meg inkább folytatom a munkát.

Tökre örülök most, mert végre a munkahelyemen is tudok olyan számokat hallgatni, amik nincsenek meg CD-n. Van itt mellettem egy nagy torony CD, amiken az eddig összevásárolt (/szerzett) zenéim vannak, ezeket használom Hajnalkátlanításra, meg hogy az unalmas munkahelyi perceimet feldobjam velük.

Sokáig csak a főnököm gépén volt net, merthogy nekünk az minek a könyveléshez. Aztán az APEH kötelezővé tette az elektronikus adatszolgáltatást, azonban még ekkor is csak egy netkapcsolatunk volt három gépre, így hol nálam volt a net, hol a kolléganőmnél, mikor kinek kellett. 2007. nyarára azonban lehetővé tették nekünk, hogy egyszerre minden gépen, korlátlanul hozzáférjünk a világhálóhoz, sőt, még a gépeinket is lecserélték (ilyen legközelebb csak 2107-ben lesz, úgyhogy meg kell becsülnünk). Az új gépben már hangkártya is van, bár hangfal természetesen nincsen hozzá, végtére mégsem szórakozni járunk ide. Most viszont eszembe jutott a nagy agyammal, hogy nem is kell hangfal, elég, ha a fülhallgatómat bedugom, és máris kész a minidisco. Így is tettem, és most igazán jó kedvvel ülök idebent, mert hallgathatom a nagy kedvenceimet, és olyan számokat keresgethetek munka közben, amiket imádok, de nagyon régen nem hallottam. Ilyen pl. Michael Jackson: Leave me alone (ami az én esetemben is nagyon aktuális), Peter Gabriel: Sledgehammer, Kylie Minogue és Nick Cave duettje vagy az ősi nagy kedvenc, a következő: