suli bejegyzései

Már majdnem egy hét eltelt életem ezen jelentős eseménye óta, de én még mindig nem jutottam odáig, hogy beszámoljak róla. Azóta volt sok munka (utolsó pillanatban történő hajtás), meg otthonra, a két ünnep közére is sikerült magamnak nem kevés teendőt összehalmozni, amiket apránként igyekszem majd teljesíteni. Tudom, pihenni kellene, de a jól végzett munka öröme nálam nem kevésbé lebecsülendő (sőt), mint a pihenés címén történő semmittevés. Plusz még a komfortérzetem is nagyban javul, de ezekről majd máskor.

Szóval múlt hét csütörtökön minden idők legkomolyabb oktatási megmérettetésén estem túl, amivel végre lezárhattam a 6,5 évnyi egyetemi pályafutásomat. Végre szabad ember vagyok, csak még nem fogtam fel az új helyzetet, ezért fogalmam sincs, mennyiben lesz másabb érzés, mint eddig. Ismételgetem magamnak, hogy innentől kezdve a kérdőívek "legmagasabb befejezett iskolai végzettsége" rovatába a "főiskola/egyetem" való, és nem az érettségi, meg — a tanulmányaimhoz is kapcsolódva — azt is, hogy akkor én most megvalósítottam az intergenerációs mobilitást, azaz középiskolai végzettségű szülők gyermekeként egyetemi végzettséget szereztem. Számomra már csak plusz büszkeség, hogy munka mellett, teljesen önerőből, de hát mielőtt új célokat tűzünk ki magunk elé, nem árt az eddig megmászott csúcsokon élvezni a napsütést és beleordítani a szélbe, és csak aztán új magaslatok felé fordulni. Különben szart sem ér az egész.

Azt határozottan leszögezhetem, hogy az utolsó nap olyan volt, mint a megelőző 5 (6,5) év, ebből is látszik, hogy mennyire javíthatatlan vagyok. Meg így még romantikus is kicsit a dolog, mármint nem szerelmi értelemben, hanem klasszikusan véve, merthogy úgy végeztem, ahogy az egészet elkezdtem. Először is, a tanulás tekintetében ismét kifutottam az időből, és végül messze nem sikerült olyan alaposan felkészülnöm a vizsgára, mint ahogy szerettem volna. Majd holnap, majd holnap, messze van még a vizsga, stb. aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy "Úristen! Már csak másfél hét van!". Pánik indul, balfaszkodás szintén (mint ismeretes, először rossz tantárgyat kezdtem el tanulni...), a stressz pedig az egekben. Ez odáig vezetett, hogy végül a tanulás javát a vonatútra hagytam, ahol viszont szintén a szokásosat játszottam el: nem tudok tanulni, mert álmos vagyok, de nem tudok aludni, mert tanulni kéne. Ez odáig szokott fajulni (és most sem volt másként), hogy végül beleszarok az egészbe, és előveszem a 979-féle biliárdtaktika ("megy, ahova megy") az életre átírt verzióját, azaz kijelentem, hogy "lesz, ami lesz". Aztán a vizsgán sem hoztam semmi újat, ez viszont már a javamra írható: az első szóig torokban dobogó szív, majd hihetetlen magabiztosság, a tanárok gyenge pontjainak eltalálása, és hozott anyagból lenyűgözés (a felkészülés hiányosságait pótlandó), de ne rohanjunk ennyire előre.

Az államvizsga du. 1 órakor kezdődött, én kb. fél órával korábban érkeztem meg az egyetemre. Rögtön fölmentem a könyvtárba, ahol egy ott dolgozó csoporttársamnak visszaadtam egy könyvet, és összeverődtem két másikkal, akik szintén a nagy megmérettetésre készültek. Mivel elfelejtettem megnézni, hol lesz a vizsga (szintén tipikus: az első előadáskor pontosan ugyanezt csináltam), erre is rákérdeztem, és a vizsgával kapcsolatos pluszinformációkat is próbáltam szerezni. Szoktak-e buktatni, vagy ilyenkor már mindenkit átengednek? A szakdolgozat két jeles értékelése számít-e, vagy az csak úgy van? Mikor tudjuk meg az eredményeket? Itt kell-e maradni végig? Kb. ekkor indult be a gyomorideg is igazán. Egyébként a szokásos, vizsgák előtti stresszt leszámítva hihetetlenül nyugodt voltam, talán azért, mert idegileg már nem tudtam hova fokozni a féléves gyötrődést, és kicsit túlcsordultam...egészen eddig.

Aztán kicsivel 1 óra után mindnyájan bementünk a terembe, megkaptuk az eligazítást (ekkor tudtam meg, hogy az államvizsga 5 érdemjegyből áll), majd az első három személyt leszámítva ki is vonultunk. Azt már tudtam, hogy a nevem miatt utolsó előttiként kerül rám majd a sor, és mivel ilyenkor már nem tudok tanulni, azt is tudtam, hogy ez több órányi tömény, és egyre fokozódó idegességet fog jelenteni. Így is lett. Cappuccino+cigi, cappuccino+cigi, még cigi, kijövők faggatása, értelmetlen tételbámulás, idegnyugtató nosztalgiázás, még cigi...ezzel telt el három kínkeserves óra. Egyesek mosollyal az arcukon jöttek ki, mások sírás előtti állapotban, de mint azt az utánuk kijövőktől megtudtuk, nem a tanárokkal volt a baj, hanem ők nem tudtak szinte szart sem. Így eljönni egy államvizsgára... Mondjuk ennek valahol örültem (sajnálva persze a pórul jártakat), mivel szóbeli vizsgákon nem mellékes, az előtted vizsgázók milyen magasra teszik azt a bizonyos lécet. Ha mindenki tudatlan és felkészületlen, te egy középszintű tudással is könnyen jól szerepelsz, hiszen a tanárok is emberek, ők is (önkéntelenül is) viszonyítanak, de ennek persze az ellenkezője is ott van mint kockázati tényező. Eddig úgy tűnt, alacsonyan van az a léc.

Aztán végre rám is sor került. Bevonultam, illedelmesen köszöntem, és leültem az egyik erre a célra beforgatott padhoz. Ilyenkor már nincs tétel, nincs felkészülési idő, bármit kérdeznek, arra kapásból kell tudni a választ, elvégre innen vagy úgy állsz fel, mint szociológus, vagy úgy, hogy "legközelebb találkozunk". Még egy tollat sem vehetsz elő. A szakdolgozatot megvédeni meg nem lehet nagy kunszt, hiszen azt te magad írtad, ahhoz nem kell nagy felkészülés. Eddigre a kettővel előttem bevonult csajszi már bele is kezdett a mondandójába, a 4 tanár meg epekedve figyelte. Eredetileg 6-an voltak, de kettőjüknek (a csúszás miatt) idő közben el kellett mennie. Ott volt egy, aki nem tanított engem, most is csak írnok volt, ott volt az opponensem, akit ekkor láttam először, ott volt az intézményvezető (mint bizottsági elnök), végül minden idők legjobb fej és legnagyobb tudású tanára is, aki nekem a személyes kedvencem és a példaképem. Utóbbi az a fajta, aki rommá alázza a tudatlan hallgatókat, de ezt úgy teszi, hogy az áldozat fülég érő szájjal, röhögve jön ki a vizsgáról, a frissen szerzett karójával. Engem emiatt meg is nyugtatott a jelenléte, mivel sosem a bukástól féltem, hanem az égéstől, az ő személye viszont garancia volt arra, hogy utóbbitól a helyszínen nem, maximum csak utólag kell tartanom.

Szóval a csaj előadta szépen a szakdolgozatával kapcsolatos összefoglalót, válaszolt az azzal kapcsolatos egyik kérdésre, és az első vizsgatárgyi kérdésre is. A másodiknál azonban szabadkozni kezdett, hogy de neki az XY tanárnő azt mondta, hogy nem ebből kell tanulni, hanem egy másik tematika alapján, blabla, mire kapott egy másik kérdést, amire hibátlanul válaszolt. Magasra tette nekem a lécet, de aztán egy kicsit visszább vett belőle, szerencsére... Egyébként milyen már egy államvizsgán ilyen általános iskolás szarral jönni? A következő csaj szintén ezt hangoztatta (az ő szereplése egyébként sem volt olyan rózsás), amin már csak röhögni tudtam, de aztán jött a "most mutasd meg" része a dolognak.

Torkomban dobogó szívvel, kiszáradt szájjal, reszkető hanggal, rendkívül összeszedetlenül adtam elő a szakdolgozatomat pár mondatban, amit kivétel nélkül az idegességnek tudtam be. Aki ismer, tudja, hogy nekem nem probléma a beszéd, és bár ritkán előfordul, hogy egy tagmondat ragozásához nem passzol a következő tagmondat ragozása, azért ez nem szokott olyan gyakran megesni velem, mint akkor és ott. A szakdolgozattal kapcsolatban előzetesen 3 megválaszolandó kérdést kaptam, de a jelentős időbeli csúszás miatt várható volt, hogy ezek közül majd csak egyre kell ténylegesen válaszolni. Amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra is, gondolatban kiválasztottam egyet, amit a legvalószínűbbnek tartottam, és be is jött: "mivel magyarázza, hogy Magyarországon magasabb a homoszexuálisok elutasítottságának aránya, mint a cigányságé?". Válaszoltam, majd egy röpke beszélgetéssé fajult a kedvenc tanárom ellenkezése nyomán elindult vita, ami arra mindenképpen jó volt, hogy az idegességemet teljesen feloldotta.

Jött az első vizsgatárgy, a kisebbségszociológia. Az előttem (le)szerepelt lányok nyomán már előzetesen megkaptam a kérdést, hogy az a bizonyos tematika megvan-e nekem és abból tanultam-e. Hehe... Én erre magabiztosan és talán pökhendien is, azt válaszoltam, hogy nem foglalkoztam a tematikákkal, tegyen fel egy kérdést, és megpróbálok rá válaszolni. Gáz? Lehet, de megvolt az első nagyon jó pontom. "A kisebbségek helyzete diktatúrában és demokráciában", mire én: "Magyarországon vagy általában véve?". Erre a tanárok nevetve összenéztek, és azt mondták, "Jó kérdés! Legyen mondjuk a Kádár-rendszer Magyarországa". Második jó pont is megvolt, és a válasszal sem maradtam el. Mielőtt áteveztek volna a következő tárgyra, még gyorsan kiegészítettem a magyarországi helyzetet a korabeli romániaival, mire az opponensem megszólalt, hogy "igen, erről tudnék mesélni...". Bingó, harmadszor is. Ekkor már tudtam, hogy innentől kezdve bármit is mondok (vagy éppen nem mondok), legalább egy négyesem lesz.

Végül — nagy sietve — feltették a településszociológia kérdést is: "A chicagoi városszociológia kezdetei". Mondtam a magamét, de látszott rajtuk, hogy leginkább csak a kulcsszavak érdeklik őket (Chicagoi Iskola, Chicago, szegénység, bűnözés, Robert Ezra Park, Homer Hoyt, Edmund Burgess, koncentrikus körök elmélete, szektorelmélet, több városmag elmélete, stb.), és már meg is köszönték a szereplésem. Nem mehettem azonban ki, mert akkor nem maradt volna bent senki az utolsó vizsgázó tanújaként, aki egyébként minősíthetetlenül szar volt. A saját szakdolgozatát is hülyén adta elő, amire rákérdeztek, arra nem tudott válaszolni, és a vizsgatárgyakkal kapcsolatban sem tudott értelmeset mondani (vagy legalább valamit).

Utána még vagy 40 perc volt, mire megszületett az eredmény. Újra összetereltek minket, előre közölték, hogy mindenki átment (amit azért nem egészen értek...), majd egyenként felolvasták az eredményeket. Ezt az eljárást furcsállottam, mivel előzetesen mindig meg szokták kérdezni, hogy hozzájárulunk-e (a hülye emberi jogok...), de most ez elmaradt. Mindegy is, a lényeg, hogy a 11 államvizsgázó közül én voltam az egyetlen, akinek mind az öt jegye jeles lett. Amikor mindet elmondták, tíz szempár fordult felém irigyen és/vagy büszkén, én meg szerényen (és meglepetten) tűrtem a tekinteteket. Végül elbúcsúztunk egymástól, és szétszéledtünk.

A fagyoskodást a miskolci estében, az IC 50 perces késését és a hazautat már nem ecsetelem, elég legyen annyi, hogy a Védett férfiak utolsó 250 oldalát volt időm elolvasni közben...

A tananyag egy része könyv formájában ott hever a polcomon, más része vagy a szelektívben vagy az irodában végezte firkapapírként, így felszabadult egy fél szekrényem. Ideje lassan a jövőre, benne pedig a jogosítványra és a második nyelvvizsgára koncentrálni.

1. Kezdjük megint blogos témával, sőt rögtön kettővel is. Egyrészt régen volt olyan hét, hogy 3 bejegyzést is írtam, másrészt büszkén jelentem, hogy Captain tekintetében is bepótoltam a lemaradást. Olyan vagyok a blog terén, mint aki teljesen összeomlik, és csak hosszú idő alatt, lassú felépüléssel tudja rehabilitálni magát. De azért haladok.

2. A zöm már tudja, de azért itt is rögzítem, hogy a szakdolgozatomra a konzulens is és az opponens is jelest adott. A konzulensem szemmel láthatóan nem olvasta el a végső verziót, és csak emlékezetből dolgozva, pár (szinte olvashatatlan) szóval tudta le az értékelést, az opponensem viszont nyilvánvalóan elolvasta, mert a megfogalmazott kritika abszolút stimmel. Pontosan tudtam, főleg az időhiány miatt hol érheti majd vád a megfogalmazottakat, az opponens pedig meg is találta ezeket a pontokat. A megfogalmazása viszont kifejezetten kedves, amolyan nagypapás hangvételű, ami jó érzéssel ás bizakodással tölt el.

3. A csütörtöki államvizsgával kapcsolatban: beletörődtem, hogy rosszul emlékeztem a kifogásolt vizsgatárgyra, és inkább úgy döntöttem, hogy kész, passz, megtanulom a másik tárgyat. Fogok itt vitatkozni...

4. Tegnap 11 órát dolgoztam, amivel megdöntöttem a korábbi rekordjaimat is. A sztahanovizmusom oka főleg az volt, hogy az esti program fél 9-kor kezdődött, két saroknyira a munkahelyemtől, meg aztán amikor kiürül az iroda, mindig újult erővel vetem bele magam a munkába. Ilyenkor haladok a legjobban, a csendben és nyugalomban. Igaz, 6 után már nemigen láttam a monitort, csak a program ismerete, a rutin és a klaviatúra magabiztos használata vitt előre. Mondhatni vakon könyveltem.

5. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy fél órára azért kiszaladtam, mert idejét láttam már a fodrász meglátogatásának. A frizurám egyszerű, ezért gyorsan megvan, ráadásul most kimondottan jól is sikerült: fiatalos, mégsem extravagáns (az extravagancia és a pozícióm egymást egyre inkább kizárja), ráadásul a kopaszodásom is diszkréten leplezi.

6. Éjjel viszont baromi szarul aludtam. Későn feküdtünk le (hajnali 3 körül), én pedig valami miatt nagyon felületesen aludtam, és közben sokat és hosszan álmodtam. Nem csoda, hogy reggel úgy ébredtem, mint az ázott szar, és a várnyomásom is mintha magas lett volna.

7. Az izgatottságom oka valószínűleg nem az államvizsga (szerintem nincs okom azon izgulni, de csütörtökön biztosan a torkomban dobog majd a szívem), hanem az a 8-céges pali, aki árajánlatot kért. Ha minket választana, az nagyon nagyot dobna a cégen, mert sok gondot megoldana. Januárban felvehetnénk egy új, teljes munkaidős alkalmazottat, akire rápakolhatnánk ezeket a vállalkozásokat, plusz még vagy ugyanennyi vagy kicsit több másikat is, ami engem is, a társamat is jelentősen tehermentesítene, és végre lenne időm menedzserkedni. Továbbá elkezdhetnék végre főnökként viselkedni, átköltözhetnék egy külön szobába, ahol viszonylagos nyugalomban dolgozhatnék, és még a bevételből is maradna fejlesztésre, magáncélra. Mivel viszont ilyen sok múlik a dolgon, tutira nem fog bejönni, ez az életemben eddig mindig így volt.

8. A mai program (a délutáni alvásbepótláson túl) a településszociológia volt. Slum, szuburbia, gettó, alulintegrált zónák, szukcesszió, filtráció, szegregáció, invázió, urbanizáció, relatív dekoncentráció, humánökológia, szektorelmélet, koncentrikus körök elmélete, meg a többi. Ezek baromi szarul hangozhatnak így, de a településszociológia az egyik legkézzelfoghatóbb szakszociológia, szóval nem nehéz, és még érdekes is.

9. Valamiért egész nap fáztam a lakásban, pedig szerintem nincs (nem volt) hidegebb, mint az utóbbi napokban. A tippem az okokra, hogy kimerültem, és megint elhanyagoltam az evést, mint oly sokszor, mert amikor végre betápláltam az arcomba három szelet pizzát, mindjárt elkezdhettem kitakarózni. Ja, a tanulás okán ugye nem akartam nekilátni főzni.

10. Ha már pizza, a kedvencem a 4-sajtos, az is a Speedy-től (Netpincéren rendelve). Olcsó, nagy és baromi finom, bár tőlük még nem rendeltem szar pizzát. Ráadásul mindegyikhez választhatsz négyféle alapból, ami általában a sajtos szokott lenni, viszont ebben az esetben az egy kicsit hülyén venné ki magát, szóval a paradicsomos alapot választottam inkább. A kéksajtos részek a kedvenceim benne, mivel én a penészes sajtokat is szeretem. Nem volt ez mindig így, mivel a márványsajthoz (és társaihoz) bizony fel kell nőni, ez viszont egy pár éve már megtörtént nálam.

1. Régen nem volt, hogy két egymást követő napon bejegyzés lett volna, úgyhogy most megtöröm ezt a csúnya, spontán hagyományt. Vissza kéne rázódni a bloggerkedésbe, ne mindig csak a munka legyen.

2. Amióta bejött ez a téli, sötét időszak, képtelen vagyok reggelente felkelni. A telefonom minden reggel 7:05-kor megszólal, le is nyomom (és napról napra egyre kevésbé fogom ezt fel), majd visszaalszom, mintha semmi dolgom se lenne. Aztán felébredek vagy magamtól, vagy a macskám nyávogására. Ricsire ilyenkor nem számíthatok, mivel ő immúnis a telefonom ébresztőjére. Kelés után meg néha még rosszul is vagyok, annyira megvisel, hogy el kell hagynom az ágyamat. Bezzeg hétvégén...

3. Teljesen természetes, hogy amikor a legfontosabb teendőim lennének a 2. munkahelyemen, az ottani program éppen akkor omlik össze, és még természetesebb, hogy ráadásul abban a századmásodpercben, amikor ez a legnagyobb károkozással jár. Nem is tudtam ma befejezni a (fontos) teendőimet, mert még egy újraindítás sem segített (szokott pedig), az informatikus pedig csak holnap érkezik. Ha időmilliomos lennék, leszarnám, de manapság időnyomorult vagyok.

4. Tegnap még nem tudtam, hogy mit, mikor, mármint ami az államvizsgát érinti, ma viszont megnéztem, és összeomlottam. Egyrészt a vizsga 15-én lesz, du. 1 és 4 között, másrészt nem az a tárgy szerepel a vizsgatárgyaim között, ami eddig volt (és amiből készültem), hanem egy másik, amiből még anyagom sincs a készüléshez. Amint ezt megláttam, pillanatokon belül összeomlottam, elkezdett hevesen verni a szívem, és a koncentrációm, mint olyan megszűnt létezni. Hogy mi lesz ebből, nem tudom...

5. Persze azért gyorsan megeresztettem egy telefont, de azzal csak a kezdő lépésekhez kaptam segítséget, és csak még több kérdés merült fel bennem. Ez mind tovább mélyítette a pánikot, ügyintézni meg nem tudtam tovább, lévén az egyetemen du. 3-ig van csak erre lehetőség. Az egyik kérdés például, hogy ez a helyzet miként fordulhatott elő és miért éppen velem? A szakdolgozatom címe és témája nem változott, tehát akkor miért változott a vizsgatárgy pusztán attól, hogy nem az eredetileg tervezett időszakban államvizsgázom, hanem egy pár félévvel később? Azért igyekszem lenyugodni, égtem én már nagyobbakat annál, ami most rám vár.

6. Jelentkezett ma egy pali, aki 8 céget hozna hozzánk könyvelni, és árajánlatot kér. Küldött egy táblázatot is, amiben a cégek átlagos számlaforgalmát tüntette fel, viszont bérszámfejtésre és az éves árbevételre való hivatkozás egyiknél sem szerepel. Jó lenne megcsípni ő(ke)t, csak a visszakérdezést nehogy szerencsétlenkedésnek fogja fel... Ja, és egy 9., leendő cég leendő tulajdonosa is keresett ma, azt a munkát is jó lenne magunkénak tudni.

7. A sokcéges pasi egyébként ajánlás útján jutott hozzánk. Azt mondták neki, hogy megbízható iroda vagyunk, ami igaz is, lévén éppen most zárult le egy nagyon komoly (sajnos éppen megszűnt) vállalkozás teljes körű ellenőrzése, a kezdetekig visszamenőleg, és semmilyen hibát nem állapítottak meg. Pedig lett volna miben, hiszen a cégnek bazi vaskos anyaga volt. Hasznosak az ilyenek.

8. Azt mondják, reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Hát én ennek éppen az ellenkezőjét művelem, ami nyilván nem egészséges. Mostanában reggelizni semmi időm, ebédre eszem egy fél adag valamit, a vacsorát viszont nem bírom abbahagyni: valami, aztán joghurt, aztán gyümölcs, aztán csoki, megint gyümölcs, és így tovább, amíg bírom. Ma például odáig fajultam, hogy negyed kettőkor ettem csak meg az első falatot.

9. Délután valami nagyon durva álmosság tört rám. Egy percenként ásítottam olyan hatalmasakat, hogy attól féltem, begörcsöl a nyelvem vagy az állkapcsom. Szerencsére megúsztam, de legalább megtapasztaltam, mi a következménye az álmosság+hajtás+idegesség+pánik kombónak.

10. Ma senki se fizetett, csak mi 'szórtuk' a pénzt. Ja...fizetésre, kajajegyre (szintén fizetés), meg bérleti díjra. Mégis elkiabáltam volna tegnap? Na jó, ne halmozzuk a pánikot! Bőven vannak potenciális tartalékaink, csak jó lenne, ha nem a szerencsén, hanem az elhatározáson múlna a felhasználásuk.

1. Úgy döntöttem, blogolok valamit, ha hosszadalmas, kifejtősre nincs is időm/kedvem, legalább pár napi apróságot. Aztán lehet, hogy máskor is lesz ilyen, akkor majd sorozatot indítok belőle.

2. Az utóbbi napokban sikerült visszaolvasnom két blognyi tetemes lemaradást. Ha lesz elég időm, a többiek is sorra kerülnek, aztán talán még a kommentelésig is eljutok.

3. Maholnap államvizsga. Hogy mikor, azt nem tudom, hogy miből, azt igen, hogy mi lesz az a két kérdés, amit a szakdogámmal kapcsolatban még ki kell fejtenem, megint nem tudom. Hogy mikor tudom meg, amit nem tudok, azt szintén nem tudom. Jók a kilátások. Ja, és persze baromira nincs kedvem tanulni. Úgy unom már ezt...

4. Hogy van az, hogy az üzletekben az áruk minősége és ára olyan végletesen alakul? Egyik nap 300-ért kapni egy kosár kőkemény, szájkimarós kivit, másnap 500-ért ugyanazt, egy hét múlva megint 300-ért (persze 299, nehogy má' kerek legyen) puha és érett verzióban ugyanezt a gyümölcsöt. Mindezt ugyanabban a boltban, ugyanazon a polcon. Nem csoda, hogy az öreglányok állandóan végigmasszíroznak minden gyümölcsöt.

5. Fárasztó dolog egyszerre két helyen is dolgozni. Van ugye egy cég, akinél kihelyezett könyvelést folytatok, de ehhez egy héten egyszer kell csak menni, fél napra. Most viszont hó vége van (könyvvitelileg), előzetes mérleg is kell nekik, szóval a mai fél nap után holnap még jön egy teljes nap is. Utálom, hogy ott nincs hatalmam, hogy idegen a közeg, és hogy mindig másra kell várni, hogy haladhassak a munkámmal. Ráadásul mintha állandóan tesztelnének. De kell a pénz, nem lehet válogatni (és ez nem is kevés pénz).

6. Hónapok óta nem voltam edzeni. Hol az anyagi keretei nem voltak meg, hol az időbeli keretek hiányoztak hozzá, és mivel ebben a hónapban egyik tényező sem áll rendelkezésre, úgy döntöttem, itthon is súlyzózok kicsit esténként, annál könnyebb lesz januárban visszarázódni. Ez persze nem az igazi, de a további szottyadást talán egy kicsit lassítja.

7. A Mikulás hozott nekem némi csokit meg szaloncukrot, meg láttam biciklivel elkerekezni a 7-es busz megállója előtt, de egyébként szerencsére elkerült. Élvezem, amikor az ünnepeket figyelmen kívül tudom hagyni, mert egyre inkább utálom mindet.

8. A fürdőkádban mostanában A Védett férfiakat olvasom (majdnem azt írtam, hogy tolom). Érdekes, és van benne sok szociológiai vonulat is, meg persze sci-fi. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki belőle.

9. Kezd stabilizálódni a cég anyagi helyzete, de nem akarom elkiabálni. Még elég sok minden függ az ügyfelek fizetési moráljától, de egy kevésbé optimális decemberi helyzet is már jelentős előrelépést eredményezhetne. Már csak 26-ot kell aludni...

10. Na jó, kell egy 10. is, mert frusztrál, hogy nem kerek. Mennyi a vége ennek a számításnak: (202000+98000*1,27)*0,16? Aki megmondja, azt felveszem a könyvelőm helyére. Na jó, nem, de azért bosszantó, amikor valaki 40 éves létére nem ismeri a műveleti sorrendet, ráadásul arra hivatkozik, hogy azt régen tanulta. Mellesleg a végösszeg a 300 ezer forintos bruttó fizetés SZJA vonzatával egyenlő (egy kis pluszinfó).

A cím persze már most sem aktuális, de megígértem, hogy folytatom... szóval most akkor folytatom.

Még munka: legutóbb még kihagytam, hogy egy lehetetlen végelszámolást is elvállaltunk. A lehetetlen azt jelenti, hogy ebben az esetben az adóhivatal úgy tudja, a cég már 2 éve nem létezik, a cégbíróság meg felszólítgatja, hogy azonnal pótolja az utóbbi két évi, beadni elmulasztott beszámolóját, ami egy rendkívül szokatlan és normál esetben elő sem fordulható helyzet (ilyen szó nincs, de most megalkottam). A lényeg, hogy a végelszámolást intéző ügyvéd hülye, az adóhivatal egyes ügyintézői szintén azok, nekünk meg a paradox helyzet, és a sok okostojás marhaságai ellenére kellene helyre tenni mindent, amivel nincs is semmi baj, mert szakmailag nagyon sokat fejlődhetünk általa, csak hát időigényes a dolog. Aztán van még egy új ügyfelünk, aki két vállalkozását is hozzánk hozta, viszont minden kell neki és minden rögtön. Naponta 3 levelet ír, amelyek megválaszolgatása szintén sokáig tart, ő meg nem jön rá, hogy éppen azzal veszi el a cégei könyvelésétől az időt, hogy a levelezésével és a sürgetésével folyamatosan feltart. Ja, és persze egy pár hónapja ugye hetente egy délelőttöt egy másik munkahelyen töltök, az is csak a céges dolgok intézésétől rabolja az időt. De a munkáról elég legyen ennyi, úgyis megkaptam, hogy unalmas lett miatta a blogom (de ez csak jó, mert legalább van visszajelzés, és van, ami ösztönözzön).

Suli: a két dolog összefügg, mert ugye ebben a félévben eltökéltem, hogy végezni fogok, ez viszont elég sok időt elvett például a munkától, mivel állandóan szabadságot kellett kivennem. Ide is elég sok idő tűnt el. Ha túl leszek végre az államvizsgán, remélhetőleg a régi mederbe folyik vissza minden, és akkor kevesebb nyomás is lesz rajtam, amit igazán üdvözölnék végre. A dolgozatom megírása egyébként elég sokat kivett belőlem. Még az utolsó (10.) félév végén terveztem a végzést, és neki is álltam a dogának, de aztán be kellett látnom, hogy ez nem fog menni, ráadásul egyéb tárgyakkal is el voltam maradva. Részben a saját hibámból, részben elháríthatatlan külső okok miatt, de a végeredmény az volt, hogy bár mennyiségre a 25%-ot is elértem, itt meg kellett állnom. Aztán volt egy félévem, amiben törlesztettem az elmaradásokból, majd kénytelen voltam passzivizálni egy másik félévet, és csak most szedtem össze magam hozzá újra. De mint akit nyúznak, úgy álltam hozzá az egészhez. Olyan vagyok, hogy hatalmas lelkesedéssel és tettvággyal fogok neki mindennek, de ha a lendület nem elég a befejezéshez is, az adott dolog jellemzően örökre elsikkad. Ha később a kezembe kerül valami hajdan félbehagyott dolog, akkor meg már nem tudom felvenni a fonalat, és ez volt most a dolgozatommal is. Csakhogy ez most nem kedvkérdés volt, hanem muszáj kategória, az meg külön frusztrál, mert nem, nem és nem akarom, utálom, hagyjanak békén! Csodával határos módon végül azért megerőltettem magam, és a határidő után néhány nappal leadtam mindent. Természetesen az utolsó pillanatban kellett lebetegednem is (van-e vajon összefüggés?), nehogy má' olyan gördülékenyen menjen minden.

Most még van egy hónapom az államvizsgára felkészülni (persze, 3 hét...), és előre imádkozom, hogy legalább egy kettessel sikerüljön elvégeznem. Akkor jövőre teljesen szabad lehetnék, leszámítva egy alapfokú nyelvvizsga megszerzésének gondjait, de az már csak az afterparty.

Pénz: "Ó, ne is mondd! Az a legkevesebb..." — humorizált vele anno Nagy Bandó, és ez elég gyakran eszembe jut manapság. Ahogy a dolgozatom miatt a programokról, filmnézésekről, rendes vacsorákról és szinte mindenről le kellett mondanom, úgy a megvásárolható dolgokról is le kell, de a pénz miatt. Pedig hány kedvező alkalom lenne jó kis holmikat venni, igaz, azokat is csak akkor engedném meg magamnak, ha minden egyéb kötelezettségemet teljesíteni tudnám. Viszont az egyik oldalon az ügyfeleink fizetési morálja miatt előállt helyzet nyom, a másikról meg a suli, ahonnan most a szokottnál is sokkal hamarabb reklamálták a féléves tandíjat, ami hatalmas krátert ütött a költségvetésemben. Persze már egész jól hozzászoktam ehhez az állandó beosztáshoz, lemondáshoz és aggodalmaskodáshoz, de mivel volt ez máshogy is, azért érzem a kontrasztot a 'hajdan' és a már huzamosabb ideje tartó 'most' között. Ez meg nem olyan jó. Néha pipa vagyok, és szitkozódom miatta, néha meg rezignáltan veszem tudomásul, hogy akkor ebben a hónapban sem tudom megcsináltatni a fogaimat. De még egyet se...

Barátok: mivel a legtöbb program jó előre meg van szervezve, a költségvonzattal járókkal tudok előre tervezni, így ezekkel nincs is nagy gond. Nem tudom már, mit meséltem az utóbbi időben, és mit nem (pedig külön bejegyzéseket is akartam írni a tartalmasabb eseményekről), de a vacsoracsata is jól sikerült, annak ellenére, hogy olyan másnaposan kellett a saját fordulómat teljesíteni, hogy egyes pillanatokban azt hittem, kénytelen vagyok feladni az egészet, másik öt ember szórakozását elrontva ezzel. Végül azért csak sikerült minden, és talán utolsó sem leszek (meg nem tudom, ki győzött). Nagyvisnyón is jártunk ismét, ami legalább olyan jó volt, mint a nyári alkalom. Felnőtt fejjel vaksötétben bújócskázni, órákon át karaokezni, rengeteget játszani és nevetni, közösen főzni...ez megfizethetetlen. Bárcsak több alkalom lenne rá. Az apróságokra nem is térek inkább ki, de szerencsére azok is akadnak.

Csütörtökön kivettem 30000 forintot a cégből (kis fizetésecske), majd megvettem belőle a bérletet, anyám születésnapjára egy kis apróságot, pénteken leutaztam Miskolcra, leadtam a dolgozatomat, hazajöttem, blogoltam, másnap leutaztam anyámékhoz, vasárnap hazajöttem tőlük, így el is ment az összes pénz meg az összes idő is, amiben pihenhettem volna. De legalább végigolvastam Zola Tisztes úriházát (amiről szeretnék is majd röviden írni)...ha más nem, ez is pihenésnek nevezhető. Pedig nem volt az. Tegnap Tamással vacsoráltunk egyet, későig (egy tök jót) beszélgetve, így nem csoda, hogy ha már most kifolyik a szemem a helyéről, pedig még csak kedd van. De fel a fejjel, már csak 3 nap ebből a hétből, és a hétvégén talán végre tényleg pihenhetek egy kicsit.

És akkor már csak egy hónap Újévig, ami minden tekintetben új perspektívákat nyit meg előttem, de addig még sok minden történhet, és sok mindenről szeretnék blogolni is. Remélem, lesz rá időm (és nemcsak az unalmas bejegyzésekre...).

Hát eltűntem kissé mostanában, vitathatatlan. Haldoklik a blog? Meglehet, mivel már nem érzem azt a késztetést, hogy írni KELL, bár az utcán járva-kelve és az életemet élve még mindig ott van bennem lépten-nyomon, hogy "hú, ezt meg kéne írni". Kéne, de aztán elsikkad. Elsikkad, mert sok a munka, és most (április-május) nem engedhetem meg magamnak, hogy akár csak fél órát is elvesztegessek. Zárás van kérem, meg negyedéves ÁFA, meg a hivatalok zaklatása, ügyfelek okítása, ügyhátralék meg minden finomság. Aztán edzés, vásárlás, vacsora, fürdés, ájulás. Nem fér bele. Hétvégén meg általában nehezen veszem rá magam a blogolásra, de most itt vagyok.

Szóval volt két hét, amiben egyáltalán nem írtam. Egyik sem volt túl extra, de azért történt pár dolog, amit érdemes lett volna már akkor megírni. Az egyik ilyen az első tömésem az új fogorvosnál. Hát kérem, én továbbra is le vagyok nyűgözve. Kezdjük ott, hogy ugye gumikesztyű, szájtakaró, plexi szemüveg, de ez alap. Az érzéstelenítés előtti érzéstelenítés nem az a szar, keserű Lidocain, hanem valami piros, erdei gyümölcs ízű kenőcs volt, amit a dokibácsi egy fülpiszkáló-szerű izével kent a számba, az injekciót pedig nem belém baszta, hanem meglehetős óvatossággal adta be. Az előző fogorvosom is jobb volt, mint az azt megelőzőek, de nála azért előfordult, hogy amikor az ínyembe szúrta a tűt, és jól megnyomta a fecskendőt, a szemébe spriccelt az érzéstelenítő a feszültségtől. Ez nem. Ez óvatosan beszúrta, aztán vagy egy percig bíbelődött, én meg nem tudtam, hogy azért tart a dolog olyan sokáig, mert lassan adagolta a cuccot. Nem is éreztem semmit. Öt perc után pedig végképp, így a fúrás alatt is teljesen indokolatlan volt az 1000-es pulzusszám. (Egyébként megfigyeltétek, hogy az utóbbi időben, amikor a hírekben valami bírósági téma van, nem azt mondják, hogy indoklás, hanem hogy indokolás? Erre nemrég szoktak rá.) Aztán a fúrás végeztével kaptam egy kék gumilepedőt a számba, amire még nem volt példa. Egy fém kerettel rögzítette a fogam köré, a kilógó lebernyegeket meg egy keretre tekerte fel, így a végén úgy nézhettem ki, mint amikor a filmben a predator leveszi a maszkját, és a csápjaival menőzik. Azt mondta, ez azért kell, hogy a nyál ne folyjon a kezelt területre, a mindenféle izék meg ne kerüljenek a szám többi részébe. A tömés olyan sokáig tartott, hogy a nyáltermelésem teljesen leállt, de mint utólag kiderült, azért telt ez olyan sok időbe, mert a bölcsességfogam egy nagyon pofás kis felépítményt kapott. Mint tudjuk, a leghátsó fogakat nagyon nehéz tisztán tartani, mivel ott már nemigen lehet a fogkefével ügyeskedni, ezért az állkapocs felőli részen mindig marad egy kis plakk. Ezért is mennek mindig tönkre. Én viszont egy olyan tömést kaptam, ami jóval a fogamon túl nyúlik, egészen az ínyem alá, így ha nem sikerül annyira tutin megtisztítani, na bumm, egye a betont a sok baci. Volt még egy kis polírozás, csiszolás, aztán kész is. 12 ezer forint volt, de megérte, mert ez egy igazán alapos és minőségi munka volt. (Az érzéstelenítő még 4 órán keresztül hatott, aztán egyszerre múlt el, nem apránként).

Más. Jó hír, hogy néhány renitens tartozónk kifizette a tartozását vagy annak jelentős részét, igaz a pénzzel nem kezdhetünk sokat, mert elmegy adóra, de legalább az összes kinnlevőségünk visszacsökkent 4,5 millióra. A legnagyobb összeggel tartozóval meg megállapodtunk, hogy a tartozását havi részletekben törleszti (bár még nem kezdte el), így az évet jelentős többlettel zárhatjuk, talán. A törött lábú vezető könyvelőnk meg felépült, így egy kicsit tehermentesítve lehetünk a legdurvább időszakban. A stílusával viszont kis híján elüldözte egy ügyfelünket, így újra erősen elgondolkodtam a fluktuáció jelenleg kimutathatatlan mértékének jelentős megnövelésén. Mivel én is utálom, ha a boltban a szocializmusból itt maradt nénik pofákat vágnak, ha a vásárló kicsit odébb teszi a futószalagon a veknit, mint ahova azt ő szeretné, főnökként elvárható tőlem, hogy én is a megfelelő stílust követeljem meg a beosztottaimtól.

Végül ami az egyik legjobb dolog volt az elmúlt időszakban, az az, hogy amikor megnéztem a Neptunban, hogy megkaptam-e már a jegyeket a fél évvel korábban és az egy hónappal korábban beadott házikra, akkor azt találtam, hogy a még be nem adottakra is megkaptam, azaz a tanárnéni megkegyelmezett nekem, és elengedte az utolsó két gyakorlat kötelezettségeit. Vagy csak figyelmetlen volt, vagy nem tudom, de nem is érdekel, a lényeg, hogy akkora bazi nagy szikla esett le a mellkasomról, hogy még. Én nem szólok, hogy hadd izzadjak már mégis 10 órányit a szabadidőmből. Ti se szóljatok :)

Megint eltelt egy hét, és én észre sem vettem, hogy közben nem írtam blogot. Azaz tegnap észrevettem, de hiába szándékoztam gyorsan egy bejegyzést megírni, ha az egészségi állapotom (és nem egészségügyi, mert az az országnak van...), és az elfoglaltságaim nem engedték. Plusz elveszett egy óra, és eleve hajnali 2-kor feküdtünk le aludni, szóval szinte már el is telt a fél nap, mire magamhoz tértem. De a fő ok mégiscsak a betegségem volt.

Hétfőn ugyanis elkezdett elhatalmasodni rajtam valami ocsmány szerkezetű kórság, ami egész héten keserítette az életemet. Kellett nekem mindig azt hangoztatni, milyen jó, hogy körülöttem már mindenki volt beteg a télen, csak én úsztam még meg...eddig. A torkom nem fájt, de olyan érzés volt, mintha fájna, lázam nem volt, de sajogtak az ízületeim, az orrom sem folyt, mégis elég szarul voltam. Reggelente még csak-csak, de ahogy az órák haladtak, egyre gyengébbnek, egyre erőtlenebbnek éreztem magam, így végül az edzések is sorra kimaradtak. Nem bírtam volna őket, úgy meg kár a bérletet pocsékolni. Érdekes módon a torok nem-fájás és az orr nem-folyás után elkezdtem köhögni, és kiderült, hogy a tüdőm sajgása mégsem a sok cigi meg a tüdőrák miatt volt, hanem az már a betegség részét képezte. Mint valami bevezető. Ezt a lappangó valamit kezdtem köhögéssel felszakítani (péntektől), majd csak ezután kezdett folyni az orrom, de a néhány órás törölgetés után már be is sűrűsödött. Szóval tök össze-vissza a lefolyása, de annyira nem bánom, mert ha már betegnek kellett lennem, legalább a legszarabb részek elmaradtak. Ha van értelme állandóan gyümölcsöt zabálni, akkor ez talán annak nevezhető (feltételezve az összefüggést). Szombat este jött a vörös szemes, tüsszögős rész, tegnap az éjszakázás utáni rossz közérzet (orrfolyással), de ma már jól vagyok, edzeni is megyek mindjárt. (A folytatást majd otthonról fogom megírni.)

Szerdán voltam az APEH-ban (azaz újabban: a NAV-ban), egy ellenőrzésen. 10 órára kellett mennem, és 10:21-kor már kint voltam az épületből. Elég komolytalan volt, és persze nem találtak semmit sem. Ennyi idő alatt nehéz is lett volna, meg aztán nem is egy vegetáló céget kellett volna kijelölni. Aztán elmentem a postára, pár csekket feladni. 32-en voltak előttem, amiből 30 hatvan fölötti nyugdíjas volt. De legalább nem mondhattam, hogy abban az időben tobzódnak mindenhol, ahol a dolgozó embernek dolga akad (és ebben semmi nyugdíjas-ellenes nem volt, ne tessék belelátni).

Még a betegségről annyit, hogy az agyam kiürülése, a netem elszállása, és az egészségi megrokkanás egyértelmű jelek voltak számomra arra vonatkozóan, hogy ez a szakdolgozat téma megint reménytelen ebben a félévben. Feladtam. Marad az ősz, de hogy ne legyen teljesen értelmetlen a befizetett pénz és a stressz, megcsinálok minden más elmaradt tárgyat. Ez 5 tárgyat és 3 feladatot jelent. A feladatokból 2 már meg is van, a harmadikat pedig még a héten letudom. Ha az is megvan, szusszanhatok kicsit, aztán komolyan veszem a szakdolgozatomat is. Ez annyit tesz, hogy hetente szeretnék haladni vele valamit. Vagy interjú, vagy olvasmány, vagy szépítgetés, idézgetés, a főszöveg írogatása, vagy valami, csak haladjak. Többször ezt a halogatást már luxus lenne eljátszani. A döntés pedig onnan jött, hogy beszéltem egy ott (az egyetemen) dolgozó csoporttársammal, aki biztosított róla, hogy 2015-ig fenntartások és korlátozások nélkül leállamvizsgázhatok. Ez kellőképpen megnyugtatott.

Szóval fontolva haladunk, aztán egyszer csak meglesz.

Jó, oké, összeomlottam, kész, esélytelen, buktam 5 évet meg 2 milliót. Nem fogom időre befejezni a szakdolgozatomat.

Ma megnéztem, mi a határidő, és sokkal közelebb van, mint azt gondoltam: április 11. Az már egy hónap sincs, és még kellene vagy 20 interjú, 30 oldalnyi értelmes, összefüggő, idézetekkel teli, szakirodalomra hivatkozós szakdoga szöveg, de az agyam üres. Kellene két nyomtatvány, amiket majd be kell köttetni, felvenni a konzulenssel a kapcsolatot (ha még ő az illetékes...), elolvasni pár ezer oldal szakszöveget, és sorolni sem tudom, plusz a két gyakorlati beszámoló, meg munka, edzés, élet.

Én nem tudok odaülni, és órákon keresztül csak erre koncentrálni. Ilyenkor szétesek, és fél óránként szünetet kell tartanom, hogy addig újra összeszedjem magam. Közben fáradok, elvesztem a fonalat, mindent kitalálok, szóval tiszta káosz az egész, és végül nem lesz belőle semmi. Anno, amikor nekifogtam, olyan jól elképzeltem, milyen pontok lesznek benne, hova mit fogok írni, de most, amikor neki kéne állni, és bepötyögni, amit kitaláltam, nem jut eszembe semmi. Csak ülök kétségbe esve, vergődök, önszidalmazok és sajnáltatom magam... és közben persze semmit sem haladok.

Olyanok sem jutnak eszembe, hogy mi minden ösztönözhet valakit-bárkit-akárkit a költözésre. Megpróbáltam utánaolvasni, de csak felesleges, ide nem tartozó dumákat találok nyomtatva is, meg a neten is. Persze tudok párat magamtól is, de a rizsa-tehetségem cserben hagyott, egy-egy mondattal meg kár lenne elpocsékolni oldalnyi lehetőségeket. Egyszerűen nem tudom, hol kezdjek neki a folytatásnak, mert 8 oldal már megvan, de mint a ma fellelt szakdolgozati követelményrendszerben rábukkantam, annak max. 3 oldalnak kellene lennie. Ez tovább pánikoltat, hiszen ami már készen van, az sem ér annyit. Hol kezdjem? Írjak vaktában egy csomó oldalt, aztán amíg a konzulensem olvasgatja, folytassam az interjúztatást, és a már kész szövegekbe szúrkodjam bele az idézeteket? Vagy előbb interjúztassak, és csak aztán álljak neki írni? De az meg rengeteg idő, a kész interjúkat letisztázni meg a másik rengeteg. Akkor nem marad a dolgozatra magára!

Szóval kivagyok nagyon. Magam alatt, kétségbe esve, reménytelenül, zaklatottan. De majd alszom egyet rá, felállok, és nekiállok megcsinálni, amit meg kell. Mindig ez van.

(Ráadásul elfelejtettem a megírt bejegyzést olvashatóvá tenni...)

Március elején foglalkozni azzal, hogy mi mindent kéne tenni az Úr 2011. évében  éppen két hónap csúszás a normálishoz képest. De ha máshogy nézzük a dolgot, akkor már január elején is elhatároztam, hogy végre — finomabban: egy év csúszással — befejezem az egyetemi tanulmányaimat, lehetőleg diplomával a kezemben, csak éppen mostanában annyira csúszok mindenemmel, hogy nem volt időm megírni.

Az elhatározás egyrészt onnan jött, hogy öt év kemény munkájának és kb. 2 millió forintnak értelmet kellene adni, hiszen mi értelme volt mindennek, ha ennyi idő elteltével semmivel sem érek többet a munkaerőpiacon, másrészt meg onnan, hogy ez a befejezetlen dolog sokkal jobban frusztrál bármi másnál, ami szintén befejezetlen. Ilyenből mostanában egyre több van. Van egy harmadik ok is: a bolognai rendszerre való átálláskor meghatároztak egy átmeneti időszakot, és aki ezen idő letelte után sem diplomázik/oklevelezik (van ilyen szó?) le, az bukta. Hogy mennyire bukta, azt nem tudom, de nem is akarom megtudni. Állítólag ez az utolsó évtől számított második év, de nálunk (szintén állítólag) az egyetem csak egy évet adott erre, nekem pedig ez most jár le. Ha valaki tájékozottabb nálam, kérem az információt tartsa magában, és ne üssön ki a kezemből egy ilyen erős ösztönzőt, nekem ugyanis szükségem van a rettegésre, hogy tényleg tutira, biztosan, visszavonhatatlanul és fenntartások nélkül a határidőre koncentrálhassak. Párszor összeomlok közben, talán egyszer el is bőgöm magam, szidom magam, hogy miért vagyok ennyire hülye, de azért remélhetőleg végül minden helyre kerül, és egy Urulu méretű szikla esik le a lelkemről. Hogy mi a határidő, azt mondjuk nem is tudom, de semmi akadálya, hogy megtudjam, ez már igazán nem nagy kunszt.

Idén (tavasszal) tehát végezni tervezek, és ehhez mindössze
- el kell küldenem egy tanárnak egy már egy éve megírt és már akkor is elküldött házi dolgozatot, hogy megkapjam rá azt a jegyet, amit már anno is megkaptam, csak valahogy nem tűnt fel a Neptunban
- meg kell írjak kétszerkét, azaz összesen kettő darab gyakorlati beszámolót, darabonként 15 oldal terjedelemben, amihez előtte persze darabonként 30 órát el is kellene töltenem a gyakorlati helyeken
- meg kell írjam a diplomamunkámat, ami minimum 40 oldal terjedelmű, és amiből eleddig csak 8-at sikerült bepötyögnöm, jó hír viszont, hogy ez még mindig nem szól semmiről, csak amolyan bevezetőféle. Hiszen ismertek... De megvan a tartalomjegyzék (a nyolc oldalhoz...), a lábjegyzetek helye, stb. stb. szóval több technikai kérdés is letudva.

Tehát a feladat adott, az idő kevés, a stressz nagy, és ezennel ismét a segítségeteket kell kérnem, ugyanis még csak 9 interjú van kész (pontosabban 8,5, mert az egyiknek elveszett a fele, de majd pótolom), amihez még készítenem kellene legalább még egyszer ennyit vagy valamivel többet. Az interjúkat msn-en keresztül készítem, személytelenül, anonim módon. Hivatkozásként becenév vagy fantázianév szerepel, az alanyoknak pedig az LMBT közösségből kell kikerülnie. A téma a költözési szokás/hajlandóság/szándék, vidékre vagy Budapestre, esetleg külföldre. Ennél fogva bárki jelentkezhet, mert bárki költözhetett már egyikről a másikra, a többi bárki meg akarhatna. De ha nem akar, az is jó, sőt. Még el kell olvasnom a már kész munkát, meg az elkészült interjúkat, és jövő hét közepétől, esténként már online is leszek, és várom a jelentkezőket, mint pók a legyet. Aki anno jelentkezett, de nem került sorra, azt kérem szépen, hogy jelentkezzen megint, aki pedig azóta olvas, és szívesen részt venne benne, annak már előre meg is köszönöm a részvételt.

Ezen kívül ha bárkinek ötlete, tippje, segítsége lenne azzal kapcsolatban, hogy a melegek (és a többiek) miért költöznek vidékről a fővárosba és/vagy külföldre, költöznek-e egyáltalán, mitől függ ez, stb.stb. olvasott valami könyvet ezekkel kapcsolatban vagy bármi, az igazán ne fogja vissza magát, mert bár a szakdoga felépítése fejben (és előzetes, írott tervben) megvan, minden ötlet jól jöhet.

Aki e-mailt akarna küldeni (ha lenne ilyen), az a qwert979 kukac freemail pont hu, aki pedig részt venne egy online interjúban, az a szakdoga979 kukac freemail pont hu címen teheti ezt meg. Az interjúkat szerdától, este 9 és 10 között készíteném, de egyéb (főleg hétvégi) időpontok is jók lehetnek. Ha online vagyok, akkor jó.

Köszönöm mindenkinek, aki segít!