vélemény bejegyzései

Mivel holnap Rolcsival (és még sok más vadidegennel) Lengyelországba megyünk (úgyhogy vasárnapig (vagy inkább hétfőig) ne is számítsatok rám), tegnap este elugrottunk a közeli TESCO-ba némi tartós élelmiszert vásárolni. Tök jó volt, mert alig voltak páran, úgyhogy akár bálozni is lehetett volna, akkora üres terek voltak az áruházban. De ez baromi unalmas téma, szóval ugrok egyet. Későn értünk haza, mire a párom kitalálta, hogy nézzünk meg egy horrorfilmet, persze én leállítottam, hogy csak nem gondolja, hogy én még este fél tizenegykor nekiállok filmet nézni, amikor a kondizás után eleve hulla vagyok, de a kérdést megoldotta, hogy az RTL-en Az átok című film indult éppen. Ez a film nekem is meg van DVD-n, de képtelen vagyok önszántamból még egyszer megnézni, tegnap is csak Rolcsi háta mögül lestem ki néha-néha. Eddig még csak egyszer láttam, mégis fejből nyomom a jeleneteket. Mi az hogy! Nagyon is! (újabb gyurcsányizmus). Hogy miért?

Nos, akkor következzen a 979-féle Horror top 10 1. helyezettje: Az átok (The grudge / Ju-on)

Ez az a film, amitől a 28 éves 979, azaz én (ilyen hülye nevet választani blogoláshoz...) hátán feláll a szőr, amitől két hétig (+ tegnap) csak sűrű villanykapcsolgatások közepette volt csak hajlandó a wc és a szoba között közlekedni (kb. 1,5 méter a táv), amitől ugyanezen időintervallumban alig mert a liftből kiszállni, és minden sötét helyiségre alig merte az ajtót rácsukni. Aki látta a filmet, az érti, miről beszélek, és egyben önkényes felosztásom első két csoportjának valamelyikébe tartozik. Ugyanis az emberiség 3 csoportba osztható:

1. aki látta az Az átok című filmet, és nagyon tetszett neki

2. aki látta az Az átok című filmet, de nem fogta meg benne semmi

3. aki nem látta

Utóbbiaknak javaslom, hogy sürgősen nézzék meg, mert pofon lesz, a 2. kategóriásoknak javaslom, hogy maradjanak a darabolós horrornál, mert max. az való nekik, de az 1. kategóriákba tartozókkal még beszédem van.

Ugye, milyen tökéletes atmoszférája van ennek a filmnek? Az első percben rögtön beindul a cselekmény, és leszámítva 1-2 két jelenetet, szinte semmi vért nem látni, mégis olyan nyomasztó és félelmetes, hogy nem csoda, ha hozzám hasonlóan más is a fent említett tüneteket produkálta. Ráadásul a készítők aljas módon felrúgták a konvenciókat, így megszűntek az ember természetes védelmi lehetőségei, mint például a takaró alá bújás, a sok ember között való elvegyülés, vagy a tudat, hogy nappal sosem történik semmi rossz. Bravo! Bravissimo! Nálam működött a dolog. A véres jelenetek nem hiányoznak belőle, nem is kell, hogy lássuk, mi történik az áldozatokkal. A félelem alapja az, hogy az agyba érkező számtalan információ egy része hiányos vagy nehezen értelmezhető, tehát a Motelhez hasonló csupa-vér filmek éppen ezért nem félelmetesek. Megnézed, szörnyülködsz, aztán megy tovább az élet. De ez a gyöngyszem nagyon nem ilyen (ahogy a 979-féle Horror top 10 második helyezettje, A kör sem). Kell ennél több? Tessék megnézni, és átélni!

Hát szóval ilyen izgalmas dolgok vannak... 

Eredetileg egyfajta hangos gondolkodás keretében szerettem volna kinyomozni, miféle műsorszerkesztési elvek vezérlik azt a televízióadót, amely egy hűségről, becsületről, magasztos elvekről szóló film után közvetlenül egy ocsmány, mocskolódó, a legalantasabb emberi ösztönökre apelláló műsort ad. A tegnap esti Az utolsó szamuráj- Heti hetes párosításra gondolok — utóbbi rajongóitól elnézést kérek, de ez a véleményem erről a műsorról (és ez csak a jéghegy csúcsa). Ez viszont most elmarad, mivel szeretném az utókor számára lejegyezni azt a péntek esti műsort, amit a Rolcsival ketten produkáltunk itthon. Első igazi nagy veszekedésünk esete forgott fenn, aminek az utóhatásait a magam részéről egy 48 órás hétvégi figyelemelterelő semmittevéssel igyekeztem mérsékelni.

Hogy mivel kezdődött a dolog, azt nehéz lenne megmondani, mivel bár az első csörte az aznapi hídlezárással kapcsolatban zajlott, valójában ez már csak egy eleve elrendelt veszekedés háttérben lappangó okának manifesztuma volt (hát ezt a mondatot már én sem értem...). Anno említettem, hogy a radikális (és radikálisan hülye) kijelentések helyesbítésére ellenállhatatlan késztetést érzek, ezért amikor Rolcsi kijelentette, hogy "Ezeket mind fejbe kéne lőni", kénytelen voltam felhívni a figyelmét, hogy ez a kijelentés semmiképpen sem helytálló egy politikai vitában (amilyet éppen akkor mi is elkezdtünk), és bár első perctől kezdve nem akartam leállni vele politizálni, mégis erőltette, én meg fent említett okból muszáj voltam állandóan helyesbíteni őt. Erre persze jön "A miért kell ezeket védeni?" kérdés valamely variációja, nekem meg a válasz: "Nem őket védem, csak felhívom a figyelmedet, mekkora hülyeségeket beszélsz", és a társai. De ez csak a fecsegő felszín, meg az alaphang a valódi problémák előhozásához.

A fő sértődés (mint hamarosan megtudtam) amiatt volt, hogy nem fogadtam el azt az újabb plüssállatkát (ezúttal egeret), amit a Rolcsi nagy lelkesen vett nekem. Mondtam, hogy aranyos tőle, meg köszönöm, de nem tudok vele mit kezdeni. Nekem se női, se gyerek lelkem, és nekem egy plüss akármi csak kolonc, amit el kell pakolnom szem elől, ha a szüleim meglátogatnak, elkerülendő a "kitől kaptál Te ilyet?" kérdéseket, mivel mindenki tudja rólam, hogy magamnak sosem vennék hasonló dolgot. Erre jött a többi, hogy akkor mit vegyen nekem, amikor a Túró Rudit is neki kellett megenni, mert lejárt volna a szavatossága, a múltkori póló pedig azóta is ott van, ahova akkor tettem, amikor átadta. Hát ezekre nemigen lehetett mit válaszolni, mivel mindkettő igaz, bár mindkettőnek megvan a maga bagatell oka. Ezekkel az okokkal kár is előhozakodni, mert nevetségesek, annak ellenére, hogy igazak. Oké, 1:0 oda.

Aztán jött a közös fürdés, ami nálunk a békülési folyamat egyik első és jelentős állomása, azonban ezúttal csak a további csörték fizikai környezetét teremtette meg. Egy viszonylagos nyugalmi állapotban jött a piszkálódás valami megcsalással kapcsolatos témában, mire kénytelen voltam előhozakodni egy régebbi dologgal, azaz, hogy NEKEM nincs mit tisztázni, ellenben neki, aki a mai napig nem bontotta ki a teljes igazságot (hogy ezzel a gyönyörű gyurcsányi képpel éljek) az ominózus esettel kapcsolatban. Valójában itt arról volt szó, hogy egy buliból anno én előbb hazamentem, mert kissé szétcsaptam magam, ő viszont ottmaradt, és úgymond engedett egy fiatalember közeledési kísérleteinek. Elvileg semmi konkrét nem történt, de ez a kevés is több, mint amit egy átlag ember a megcsalás határán belülinek tartana. Bár nem tudtam róla, valamiért éreztem, hogy tudnom kéne valamit, és feltéve a morális kérdést, miszerint szabad-e etikátlan (vagy bűnös) eszközöket igénybe venni egy nagyobb erkölcstelenség (vagy bűn) leleplezéséhez, egyértelműen igennel válaszoltam, majd azzal a lendülettel elolvastam párom azon MSN-en folytatott beszélgetéseit, amelyek gyanúsak lehettek. Telitalálat — gondolom én—, és rögtön eszembe is jut, hogy akkor ez már a 2. nagy veszekedésünk volt, hiszen az akkori volt az első.

Nos, erre az esetre utaltam, amikor megkaptam, hogy az egyik ismerősömmel folytatott beszélgetésem alapján nekem is vannak "ügyeim". Rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy amíg én előző nap nem voltam otthon, ennek ellenére megengedtem, hogy nálam aludjon, addig ő szépen a saját gépemen nyomozott utánam. Ez önmagában is erkölcstelen az én szememben, mert neki semmi oka nem volt gyanakodni rám, de úgy, hogy egy hét sem telt el azóta, hogy élete legszebb születésnapi ajándékát kapta (mégpedig) tőlem, különösen undorító a dolog. Remélem, értitek mi ebben a probléma. Nem úgy tűnt, mintha ezt ő is átérezné. Na ebből jött a következő felvonás, amikor megkaptam, hogy mi az, hogy nekem nincsenek titkaim, amikor például blogot is írok, és ezt neki nem mondtam. Tudtam, hogy megtalálta és megnézte a blogomat, mert a látogatók listájában felismertem a saját gépem IP-címét, és mivel aznap este nem voltam otthon, nyilvánvalóan csakis ő lehetett, de hogy ilyen hamar meg is kapjam érte a magamét, arra nem számítottam. Részletezzem, miért nem szóltam erről neki? Szerintem nem kell, olvassátok el College utolsó bejegyzését, abban van néhány utalás hasonló helyzetekre.

Ekkor érzésem szerint morális tekintetben már nemcsak 1:1 volt az állás, hanem 2:1 a javamra, de ez nekem nem volt elég. Hogyisne, amikor ilyen rágalmakat kapok. Bekapcsoltam a gépemet, és felszólítottam a páromat, hogy olvassa fel nekem azokat a részeket az ominózus beszélgetésből, amik bármire utalnának. Na, itt elkezdett izzadni, mert az előző este valójában csak néhány sort olvasott el, és abból vont le messzemenő következtetéseket, most viszont ő maga is érezte, hogy amiket kiragad, azok egyszerűen nevetséges próbálkozások a részéről. Teljes erkölcsi győzelem itt, totális vereség ott.

Ekkor viszont már nagyon mélyen meg voltam bántva, így csoda, hogy miután aludni tértünk bizonytalanul ölelni próbáló karjait nem löktem le magamról. A megalázottság miatt viszont elbőgtem magam a sötétben (pedig nem vagyok sírós), amit ő meghallott, és nyomban vigasztalni kezdett, meg magát ostorozni, úgyhogy azóta napjában ötször felhív, hogy mennyire szeret és, hogy mennyire hiányzom neki. Ezt persze jó hallani, és biztosan igaz is, de nekem idő kell, hogy a súlyosan megrendült bizalmam helyreálljon.

És most be is fejezem, mert már így is piszok hosszú lett.

Elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy a vacsora közbeni tévékapcsolgatás során a TV2-t nem ugrottam át. Éppen a Sas-kabaré ment, 40 éves a Mikroszkóp. Nofene — mondom, — hogyhogy a Sas Józsi nem a raboknak tart műsort? Utalgatott is az igazgató elvt úr, hogy az Orbán rájuk küldte az APEH-et (közben gatyára vetkőzött, és 10 millió magyar elé tárta "csodálatos" testét), de még ha így is van, a legjobb helyre küldte (mint tudjuk). Aztán amikor a közönség soraiban megpillantottam Veres Jánost, az APEH-et jelenleg felügyelő minisztert, mindjárt megértettem a magasabb összefüggéseket.

A legérdekesebb, hogy én még nem hallottam embert, aki azt mondta volna, hogy szereti a Sas Józsit meg a társulatát. Bár ez a minta semmi esetre sem reprezentatív, de valami furcsa okból úgy érzem, hogy egy hivatalos felmérés is ezt támasztaná alá. Akkor pedig egy kizárólag a nézettsége maximalizálását szem előtt tartó televízióadó miért tűz műsorra egy ilyen szart? Nem akarok persze álnaiv lenni, hiszen a háttérben húzódó összefonódások ismeretében tökéletesen tisztában vagyok a válasszal.

Mindenesetre Sas és társulata szar. Nagyon szar. A poénok zöme kimerül az Orbán-Orsós párhuzam sugalmazásában, az igazgató elvt úr saját zsidóságának állandó emlegetésében, szőlőbányázásban és néhány Hacsek-Sajó utánérzésben. Na meg persze akárcsak a Szajházy Farkasházy Tivadar féle rádiókabaréban, a fő vonal itt is a szerecsenmosdatás. A saját brancs legordenárébb ügyeit kicsinyítjük, bagatellizáljuk, a másik oldal esetében viszont a feltételezést is tényként adjuk elő. Közben olyan fantasztikusan viccesek, hogy még a közönség is alig-alig nevetgél, cserébe viszont minden egyes mondat után zajosan tapsol. Ilyenkor mindig az HBO hajdani saját gyártású, Mennyi? 30! című műsora jut eszembe, amiben zömében válogatott nyomorultak léptek föl, már amennyire fellépésnek tekinthető, amikor valaki a fejére tesz egy micisapkát, és eltorzított arccal, debil hangon vicceket mesél. Míg én ezt a műsort (1-2 alkalommal megtekintve) egyetlen mosoly nélkül néztem végig, a közönség úgy röhögött, hogy majd' leesett a székről (kb. mint mostanában a Gálvölgyi-Show). Az üdítő kivételt csak Laár András vendégszereplései és Rocker Zsolti kezdeti szárnypróbálgatásai jelentették.

A Magyar Rádió a műsorai közül lemészárolt egy halom olyat, ami leginkább a nyugdíjas korosztálynak szólt, erre a hajdani csigakarikás vagy mosógépes tévé a szombati főműsoridőben ad egy olyat, ami maximum Thürmer Gyula szavazótáborának, esetleg a jelenleg Horn Gyulladással kórházban fekvő ex-miniszterelnök fanjainak szól.

Ki érti ezt? (Én igen...)

Rögtön az elején egy ideillő szám:

Október 23-án önkéntes szervező voltam a FIDESZ Astoriánál tartott ünnepi rendezvényén. Csinos kis  narancssárga láthatósági mellényem volt (pont mint a kukásoknak), meg egy kis kék "önkéntes" feliratú kitűzőm. Az én és társaim feladata leginkább abban merült ki, hogy figyeljem a gyanús alakokat, eligazítást nyújtsak a kérdezőknek, ha valaki rosszul lesz, szóljak a mentősöknek és egyéb apróságok. Szerencsétlenségemre pont abba a társaságba osztottak be, akiknek a Kálvin tértől nem messze, a Bródy Sándor utcánál kellett felügyelniük, amiben az a szerencsétlenség, hogy előzetes információk szerint innen lehetett a Corvin közben összegyűlt 'szélsőséges' csapat érkezésére számítani.

Amikor odaértem az első gondolatom az volt, hogy "miért nem vettem fel egy pulóvert is?", mivel igen hideg volt. Bár az eső akkor még nem esett, legurítottam némi forralt bort, hogy egy kicsit könnyebben viseljem a viszontagságokat. Némi beszélgetés és figyelés után, a távolban feltűnt egy több száz fős, skandáló tömeg — akikre számítottunk. Mielőtt odaértek volna, három rendőrautó érkezett a kordonon kívülre, kipattant vagy 10 rendőr, akik mindössze annyit csináltak, hogy az érkező társaság egy-két tagját megráncigálták, majd amikor eléggé feldühítették őket, beugrottak a kocsiba, és elhajtottak. Ennek következtében a szervezőkre és securitysokra zúdult azok összes szitka és haragja. A kordon csak az úttesten volt felállítva, a járdán gyakorlatilag könnyen közlekedhetett bárki. Természetesen a "szélsőségesek" könnyedén bejutottak a rendezvényre, holott ezt meg kellett volna akadályozni, na de néhány, különböző korú, mégis egyformán megszeppent girhes emberke semmit sem tehetett több száz csuklyás, kigyúrt ember ellen, akik eleve dühösek voltak a rendőri provokáció miatt, meg aztán honnan tudhattuk volna, kit engedhetünk be, és kit nem?

Szóval szépen fel voltunk háborodva (már csak azért is, mert minden voltunk csak szűzlány nem), és mert a rendőrség maximálisan nem teljesítette a feladatát. Egy újabb rendőrattak oka máris megvolt. Amint a hivatalos műsor elkezdődött, az eső is eleredt mindnyájunk nagy örömére. Ronggyá áztam, és közben felrémlettek a tavalyi rendezvény képei, amikor a 6 órakor véget érő rendezvény után 2 perccel két tucat könnygáz gránát csapódott az éppen hazainduló emberek közé, majd jött a lovasroham meg a gumilövedék. Leperegtek előttem az egy évvel ezelőtti képek: a rémülettől és a felsejlő emlékektől (na meg a könnygáztól) zokogó idős asszonyokra, a felhergelt vagy menekülő emberek közt kétségbeesve utat kereső babakocsis kismamára, a vérző fejüket fogó emberekre, a könnygáztól fuldoklókra, a vízágyútól vizes, kék foltokkal tarkított pólókra és a többire. Csak abban bíztam, hogy a rendőrség nem teszi meg, nem meri megtenni még egyszer ugyanazt.

Szerencsére fentiekre nem is került sor. Amikor aztán véget ért a műsor, a tömeg békésen elindult a Terror Háza felé. Mi a menet végén kaptunk helyet, mögöttünk rendőrök százai, és néhány mentőautó, hátulról tehát védve voltunk. Csak felülről nem, mert az eső még mindig szakadt. Ekkor már nem is voltam olyan beszédes, ami nálam a tűrőképesség határán való ingadozást jelenti. Alig vártam a percet, hogy visszadhassam a "felszerelést", és elindulhasak haza. Elázott cipőben és kabátban, átázott nadrágban, nyirkos mobiltelefonnal és bedagadt ujjakkal értem haza (de a hajzselém tartott, legalábbis az a része, ami nem csorgott végig az arcomon).

Olyan szinten fáradt voltam, hogy az est hátralevő részében csak összekuporodva feküdtem az ágyamon, és közben a Csonttörő című retek filmet néztem Rolcsival.

Hogy a nap végén megint volt egy kis közjáték, már csak ma tudtam meg. De ez nem is az én dolgom, meg nem is akarok már belemenni a témába.

Update: Teo blogjának egyik kommentjében találtam a linkre (bár már láttam a filmet). Érdemes megnézni: http://www.pestylaszlo.com/megsebzett_hun.php

Mivel ez a blog első sorban rólam szól, és csak aztán minden másról, talán az a néhány olvasó, aki olvas, megbocsátja, ha egyik zenei kedvencemről írok néhány sort, és mellesleg néhány felvételével is traktálom őket.

A címből már kiderült, hogy Peter Gabrielről van szó, aki szerintem méltánytalanul ismeretlen az átlag zenei hallgatók körében. (Vagy mégsem olyan ismeretlen?). Talán ez amiatt van, hogy a zenéje és a dalszövegei első hallásra nem olyan könnyen befogadhatók, valamint túl hosszúak a számai ahhoz, hogy a zenei adókon rendszeresen nyomhatnák őket. Pedig a hozzáértők már többször elismerték a munkásságát: számtalan díjat kapott már, méghozzá a legkülönfélébbeket, de ezek közül a 4 Grammy-díj a legbeszédesebb. Mond valakinek valamit az a filmcím, hogy Madárka? Na, annak is ő írta a zenéjét. Ismert és elismert előadókkal dolgozott együtt (mint pl. Sinead O'Connor vagy a U2 némely tagja), videoklipjei egy időben újítóak és szokatlanok voltak (Sledgehammer, Digging in the dirt, Big time), a koncertjei pedig életre szóló vizuális élményt jelentettek bárkinek, aki volt olyan szerencsés, hogy elmehetett akár egyre is. A mai napig aktívan zenél, hamarosan új albuma jelenik meg.

Véleményem szerint a Genesisből való kilépése az egyik legszerencsésebb dolog volt, mert így az Phil Collinssal bővülve fantasztikus számokat alkotott (nagy kedvencem, ahogy Collins is), és nem mellesleg Peter Gabriel ezután korlátok nélkül valósíthatta meg önmagát.

Imádom, szerelmes vagyok a dalaiba, amelyek egyik része elgondolkodtat, másik része fantasztikusan nyugtató hatással van rám, a koncertfelvételei nézése közben pedig már többször éltem át katarzist, ami az orgazmus után a második legjobb érzés a világon.

Azt hittem, már visszavonult, és bánatosan gondoltam arra, hogy a 2003-as magyarországi fellépésén még csak a legismertebb (hajdani listavezető) Sledgehammer című számát ismertem, ezért eszembe sem jutott a koncertre elmenni, de itt-ott azt olvasom, hogy az új albumával újra turnézni fog, így talán még őt is láthatom (ahogy 2 éve Phil Collinshoz is szerencsém volt).

De a seggnyalás helyett jöjjenek a kedvenc felvételeim. Legszívesebben mindet beraknám ide, de mértékletes leszek, két számhoz már így is volt nálam szerencsétek. Az első felvétel a Lay your hands on me, ami zeneileg elsőre biztosan nem jön be senkinek, de érdemes 5 percig nézni/hallgatni, amikor is némi lelki felkészülés után a színpadról bedől a közönség sorai közé, és hagyja, hogy testszörfözzenek vele (és megszabadítsák némi ruházattól). A szám címéből ez persze következik is, de micsoda bátorság és bizalom kell ahhoz, hogy ezt megtegye!

A második szám a 2003-as Growing up turné címadó dala. Gabriel itt már nem túl fiatal, de a hangja semmit nem változott (igazából azon kevesek közé tartozik, akinek a hangja ugyanolyan a stúdiófelvételeken, mint élőben). A hatalmas, vélhetőleg anyaméhet szimbolizáló műanyaggömb fantasztikus ötlet, de ehhez hasonlókat nála gyakran látni a fellépésein. Itt következik:

A harmadik szám ugyanerről a koncertről való. Itt is szokatlan dolgok történnek a színpadon, de nem emiatt adom közre, hanem a (rám) nyugtató hatással levő számainak példájaként.

Reggel az egyik villanyoszlopon egy szövegszerkesztővel készített hirdetést láttam, ami megmosolyogtatott, úgyhogy le is műtöttem onnan (maradt még a többi felületen elég), hogy szó szerint idézhessem:

XYZ "Fuvariroda, nyitva mindennap 7 órától 21 óráig! Diszpécserszolgálattal! Irodákat, lakásokat sérülésmentesen szállítunk. Olcsó árakon, kultúrált rakodókkal dolgozunk. Ingyenes munkafelmérés és árajánlat"

Elemezzem? Inkább kihagyom, mert ez így kerek egész, de nem bírom megállni, hogy feltegyem a kérdést, milyen az, amikor kulturált rakodókkal dolgoznak? Bartókot hallgatnak, és esténként színházba járnak? Annyira biztosan nem kulturáltak, hogy tudják, ezt a szót rövid u-val kell írni...(Mondom én, akinek legalább olyan gyatra a helyesírása.)

Tegnap este Rolcsival megnéztük a Kaptár 3. (Resident Evil 3. Extinction) című filmet, amire nyertem két ingyenjegyet. Leszámítva a mozialkalmazottak irdatlan bunkó stílusát, és az egy négyzetméterre jutó extra mennyiségű szemüvegek számát (igen, a PCGuru magazin lelkes olvasói vettek részt a vetítésen), a filmen kívül egyéb említésre méltó dolog nem történt. Most viszont cefetül le fogom húzni ezt az rsz-kategóriás^* alkotást, úgyhogy aki rá van izgulva a filmre, most inkább ne olvasson tovább.

Szóval a mű egy Mad Max 3. utánérzés zombikkal, de nem ez az egyetlen lopás, ugyanis több jelenet visszaköszön az első részből (legalább 3-at tudnék kapásból említeni), valamint felismerhető két másik film egy-egy momentuma. Például az egyik jelenet kísértetiesen hasonlít Hitchcock: Madarak című filmjére, a horror-rajongók pedig tutira felismerik a George Romero-féle Holtak napjának egyik kulcsmozzanatát is, igaz, itt egy kicsit módosulva. Tegyük fel, hogy ez nem lopás, csak tisztelgés a nagy elődök előtt. Cserébe kapunk jó pár értelmetlen jelenetet is, amit nyugodtan kihagyhattak volna, így csökkentve a logikátlan faszságok számát és a túlzásokat. A zombik tök egyformák, sőt, egy ominózus, kb. 3*10 méteres konténerből előtörő 150 zombi még egyformán is van felöltözve azon túl, hogy a fejük alapján nem lehetne megkülönböztetni őket. Kíváncsi lettem volna, hogy a gonosz Umbrella Corporation emberei miként öltöztették föl az alkalmazásukban álló zombikat egyenanorákba, de fájdalom, ezt nem tudhattam meg. Jó, értem én, hogy át akarták emelni a a játékból crimsonhead-eket, de azért talán mégsem így kellett volna ezt elérni.

A film java része vontatott, a vége pedig rendkívül összecsapott, és persze nyitva hagyja a lehetőséget egy következő rész elkészítésének. Ugyanez volt a 2. résznél is, ezért érezhettek késztetést ennek a trágyának a leforgatására. Nem kellett volna. Hozzátenném még, hogy az atmoszféra 0, ezt ijesztésekkel próbálták meg kompenzálni, ami a szar horrorfilmek összetéveszthetetlen kelléke. Rolcsi 1-2 alkalommal kis híján a nyakamban kötött ki, de én már rutinosan tudtam, mikor mire kell számítani, mert mondjuk egy olyan jelenetnél, ahol a szereplő fejét közelről mutatják, de úgy, hogy a fél vászon üres, már számítani lehet arra, hogy az üres részt hamarosan valami váratlanul megjelenő dolog fogja betölteni. És sorolhatnám.

Összességében a játék fanatikusainak, azoknak, akik látták az első két epizódot, és a zombik kedvelőinek kötelező darab (bár utóbbiakkal közlöm, hogy ez igazából nem zombis film, mint ahogy a 28 days later sem az, de az ennek ellenére mégis...), más meg ne pocsékolja rá a pénzt.

*= rakás szar

Tegnap este megnéztem a Született feleségek című sorozat egyik epizódját, és meg kell mondjam, a legmesszemenőbbekig nem vagyok tőle elragadtatva. Legszívesebben aludtam volna, de ha erre mertem volna vetemedni, akkor tuti, hogy kitör a 3.világháború, merthogy hétfőn este sem volt szex, (bár Rolcsi a kiálló részek markolgatásával igyekezett feltámasztani bennem a vágyat) úgyhogy most kénytelen voltam kiböjtölni a film végét. Mindenkitől azt hallom, hogy jaj, milyen jó, meg hú de vicces, meg volt plakátkampány, reklámdömping, ajánlóhegyek, minden női gagyilap címoldalán a sorozat szereplői vannak... erről nekem meg az jut eszembe, hogy ugyebár jó bornak nem kell cégér. Tudom, sokak szemében szentségtörőek a mondataim, de hadd ne kelljen, hogy valami azért tessen nekem, mert sokaknak tetszik.

Igaz, hogy csak egy részt láttam, azt is az X. évad valamelyik pontjáról, és így nem mérvadó a véleményem, de más sorozatnál is megesett, hogy egy X. részt láttam, mégis megszerettem, és ha tehetem, azóta is nézem (pl. Dr. House). Szóval a Született feleségek a szememben egy nagy nulla, egy szappanopera-szintű valami amerikai módra. Erőltetett poénok (zömmel), lehetetlen szituációk, lehetetlen karakterek, ja és persze az összes férfi balfaszként van itt is beállítva. A szinkron közel tragédia, de biztos vagyok benne, hogy eredeti nyelven én is jobban élveztem volna.

De nem is szapulom tovább sokak kedvencét, mert még a végén (mondjuk) egy blogtalálkozón meglincselnek a népek...

Update: és akkor a legidegesítőbb dolgot elsőre ki is felejtettem (bár erről nem a film tehet): a vége előtt 5 perccel beraknak 15 perc reklámot, meg Keno-sorsolást, meg ki tudja még, mit. Ekkora pofátlanságot!