Captain blogján kialakult egy komoly vita a melegekkel kapcsolatos politikusi kiszólásokkal, a társadalom (in)toleranciájával, a melegszervezetek tevékenységével, örökbefogadással, házassággal kapcsolatban, amit linkeltem már az előző bejegyzésemben is. Ha esetleg akadna valaki, aki az ő blogját nem olvassa, de az enyémet igen, akkor most sugallnám, hogy az látogasson át oda, addig is álljon itt kedvcsinálónak a felütés utáni első kommentem, ami igencsak terjedelmes, és mivel — szinte — önálló bejegyzésnek is elmegy, úgy gondoltam, hogy ez lesz a mostani bejegyzésem. Néhány megjegyzést tennék, kiegészítésül:

1. Nem az acélom, hogy a Captainhez érkező kommenteket magamhoz szipkázzam (aki hozzá akar szólni, nyugodtan tegye meg ott), viszont a saját blogomon ilyen összefoglalóan még sosem jelent meg a téma, ez pedig egy jó alkalom pótolni a mulasztást.
2. Ez egy komment, aminek van pár előzménye (a bejegyzés, a korábbi kommentem és az arra érkezett reakciók), tehát nem olyan koherens, mintha bejegyzés lenne. Ezt tessék észben tartani!
3. Éppen ezért a véleményezéshez érdemes minden előzményt és a folyományokat is elolvasni, mert azokban számos pluszinformáció van, ami segíti a megértést. Mindenesetre ember legyen a talpán, aki ezt megteszi...

"Elnézést, hogy eltűntem, miközben a kommentek inkább szólnak az én kommentem véleményezéséről, és az én lényem vagy személyiségem címkézéséről, mint az eredeti bejegyzésről magáról. Szerettem volna időben reagálni, de a heti szellemi és testi energiáimat elszipkázta az élet többi területén megkövetelt helytállás. Sajnos pusztán az, hogy meleg vagyok nem jár fizetéssel és jóllakással… De most itt vagyok, és megpróbálok reagálni arra, amire érdemesnek tartok. Nem fogok külön-külön mindenkinek válaszolni, hanem nekifutok másodszor, aztán ezt-azt még hozzátoldok, személyre szólóan.

Szóval én alapvetően abból indulok ki (és ez alapján szemlélem a melegfelvonulást és a melegszervezetek ténykedését is), hogy a melegeknek Magyarországon (!) semmivel sincs kevesebb joga, mint másoknak. Ugyanúgy megillet minket a szabad helyváltoztatás, a szólás, a gyülekezés szabadsága, továbbá minden más emberi és állampolgári jog, mint bármely más magyar állampolgárt. Tudom, ez szarul hangzik, és a szélsőjobbnak/homofóboknak tulajdonított retorika (és fel vagyok készülve arra, hogy a skizofrén címke máris öngyűlölő buzira módosul), de jogfilozófiailag házasodni és örökbe fogadni is pontosan ugyanannyi jogunk van, mint másoknak, csak éppen mi nem úgy akarjuk azt, ahogy azt a törvények lehetővé teszik. Mi azt akarjuk, hogy “lehessen nekünk ezt is”, tehát valójában többletjogokat akarunk. Nem vitatom a mögöttes szándékot (hiszen valahol én is érintett vagyok), és természetesen egyetértek vele, hogy a melegek is összeköthessék az életüket, és ha úgy alakul, akkor a társuk örökölhesse a közös vagyon rá jutó részét, ne prédálják azt szét a rokonok, pusztán jogi hivatkozással, de ez többletjog. Ugyanakkor én éppen azt tartom skizofrénnek, aki egyszerre akar melegházasságot és egyenlő jogokat, meg az állítólagos másodrendűség felszámolását. Kérem, akkor azt akarjuk, hogy töröljék el a regisztrált élettársi kapcsolat lehetőségét (ami kizárólag egynemű párokra vonatkozik, és számos törvénybe (pl. SZJA tv., illeték tv.) beépült, töröljük el, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz fordulhassunk, töröljük el a rendezett munkaügyi kapcsolatokról szóló törvényből azt, hogy a szexuális orientáció miatt nem bocsátható el munkavállaló, ahogy az álláshirdetés elnyerésekor sem lehet ugyanez kizáró tényező, és a Btk-ból (/egyéb helyekről) is vegyünk ki minden olyan kitételt, ami a kisebbségek ellen irányuló erőszakos cselekmények vagy felbujtás/uszítás magasabb büntetési tételét szabályozza. Én nem hiszem, hogy bárki valóban ezt akarná.
Hálátlannak tartom azt a magatartást is, hogy a regisztrált élettársi kapcsolat törvénybe iktatása után röviddel máris a fanyalgás kezdődött meg, és az újabb lépés követelése, természetesen erőszakosan, politikai hangulatkeltéssel egybekötött módon (ne felejtsük el, hogy a melegszervezetek nyilvánvalóan továbbra is ezer szállal kötődnek a különféle politikai ideológiákhoz, szervezetekhez és személyekhez). Semmi hála vagy egy kis türelmi idő a következő lépés előtt (amihez természetesen még a nemzetközi porondon is csak alig-alig érkezett el az idő), hanem máris az offenzíva. Ez ugyan külön téma, de én más blogokon (és a sajátomon is – természetesen) is azt hirdetem, hogy a fontolva haladás sokkal előbbre juttat, mint a nyomulás, hiszen én minél jobban akarok valamit a másiktól, amit ő nem akar, vagy nem érdekli, ő annál jobban fog ellenkezni. Képzeljük csak el azt a szituációt, amikor valaki be akar szervezni bennünket egy MLM-rendszerbe, vagy meg akar téríteni bennünket az újdonsült vallására. Nem vagy kitérünk előle vagy (ha kevésbé vagyunk konformisták) nem egyre cinikusabban és durvábban próbáljuk lebeszélni a szándékáról? Ugyanígy működnek a politikusok és a társadalom is, és a szavazóbázisnak szóló mondatok mellett ugyanez motiválhat egyes politikusi kiszólásokat is, amiket nem kellene rögtön koncentrációs táborokra meg jogfosztottságra fordítani. Az előbb említettem a hálátlanságot, ezért még zárójelben megjegyezném, hogy az utóbbi évekhez képest kimondottan profin biztosított melegfelvonulással kapcsolatban is csak azt hallani, hogy mi volt benne mégis egy kicsit béna vagy visszás, és nem azt, hogy mennyivel másabb volt, mint az ezt megelőző néhány. Úgy akar egy társadalmi réteg újabb és újabb kéréseket megfogalmazni a hatalom felé, hogy amit kap, azért sosem mond egy jó szót sem? Ez aztán igazán felnőtt viselkedés, és igazán ügyes érdekérvényesítő képesség…
Én rendszerint kárhoztatni szoktam a melegszervezetek erőszakosságát, most is ezt teszem, de azért teszem, mert bár vitatkozhatunk arról, hogy az erőszakosság az előremutatóbb vagy a világon tapasztalható tendenciákkal való sodródás és a fontolva haladás, a vita mindaddig öncélú marad, amíg csak az előbbire van példa. Meg lehetne próbálni esetleg valami olyasmit, ami J.F.Kennedy híres mondásának teljesítése lehetne (ti. “Ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért.”), azaz kompromisszumra törekedni a pártokkal, és feltenni nekik a kérdést, hogy itt vagyunk mi, sokan, szavazópolgárok, dolgozó, adózó emberek, miben segíthetünk? Ez így persze romantikusan hangzik, de aki érteni akarja, az megérti, mire gondolok e sarkos megfogalmazással. Ha korábban már volt erre példa, és a válasz(ok) esetleg elutasító(ak) volt(ak), akkor is eltelt azóta X év, újra meg lehet próbálni. Ha már mindenáron erőszakosnak kell lenni (mert esetleg tényleg az a célravezetőbb), akkor is lehetne pozitív céllal tenni ezt és nem negatív céllal.
Mert ha azt mondjuk, hogy mi különbek vagyunk melegségünk okán, és erre való felhatalmazással akarunk többletjogokat (vagy a többségi szemszögből nézve: egyenlőséget), akkor meg kellene mutatni, hogy valóban különbek vagyunk. Sajnos azonban sokan úgy tekintenek a melegségükre, mintha az valami kiváltság lenne, amiről ráadásul fűt-fát tájékoztatni kellene, provokatív vagy kihívó céllal. Direkt úgy viselkednek, hogy ez nyilvánvaló legyen róluk, állandóan a szexről beszélnek, célozgatnak, utalgatnak, a pasikat úgy megszólják az utcán, mint az általuk mélyen elítélt heterók a nőket, mindent (fél)meztelen pasikkal plakátolnak ki, és MINDENT önnön melegségük szűrőjén keresztül szemlélnek (erre szoktam írni, hogy szivárványszín szemüvegen keresztül), amit a semleges szemlélők ugyanúgy rossz szemmel néznek, mintha egy nem meleg csinálna hasonlókat. Egy pár éve filozofálgattam arról egy közös melegblogon, hogy a coming out valahol egy önző dolog, hiszen azért tesszük, hogy nekünk könnyebb legyen az élet, de közben a minket sújtó terhet (vagy annak egy részét) áttesszük azokra, akiknek előbújunk, ezt is hozzácsaphatjuk az imént leírtakhoz. Az embereknek megvan a maguk baja, és nem kíváncsiak a mi melegségünkre, valójában a többséget kurvára nem érdekli, hogy ki buzi és ki nem, és pont az lenne számunkra az üdvös, ha ez így is maradna, akkor tudnánk ugyanis nyugodtan és normálisan élni az életünket. Ilyenkor persze vissza lehet vágni, hogy de a kutatások szerint a társadalomban milyen magas a homofóbia mértéke, de én erre meg azt mondom, hogy ez a pirézek esete pepitában. Azt sem tudjuk, hogy kik azok, de (éppen) azért ne költözzenek a szomszédba, vagyis egyébként egy szélsőséges réteget leszámítva (akinek a homofóbia és az ellenségkép-képzés éppen úgy az önmeghatározásukhoz szükséges, mint a szélsőséges melegeknek önnön melegségük), senkit nem érdekelne, ki meleg, ki nem, de ha már így megkérdezik őket, akkor inkább elutasítóak.
Ha nem sértett kisgyerekként vagy sarokba szorított patkányként viselkednénk, észre vehetnénk, hogy a társadalom vélt vagy valós homofóbiája koránt sem olyan magas, mint azt gondoljuk. Olyan ez, mint amikor alapvetően cigányellenes valaki (félelem okán), és amikor találkozik egy olyan cigánnyal, aki kimondottan rendes vele, akkor azt mondja, hogy “ez nem olyan, mint a többi, de a többi azért olyan”. Magyarországon korántsem olyan rossz a helyzet, mint azt egyesek pont emiatt a nézőpont miatt vélelmezik (és a (sorssal szembeni) hálátlanság egy újabb szintje, nem észre venni, nem tudomásul venni, hogy az országok és államok többségében sokkal rosszabb körülmények vannak, mint nálunk), ezért mindig a világra csodálkozó kisgyerek módjára mesélik, hogy láttak egy kézen fogva sétáló vagy éppen csókolózó férfipárt az utcán, akiknek (képzeljétek!) semmi baja nem esett. Ha viszont esett, akkor igazolva látják az elméletüket. Természetesen nem állítom, hogy Magyarországon melegkánaán van, mert ez nem igaz, és igenis számos homofób megnyilatkozás és bántalmazás történik, amiket a megfelelő törvényi erővel kezelni is kell (a törvényeink kezelik is, a törvények betartatása pedig nem csak ezen a területen hagy maga után kívánnivalót (ami nem a törvényt minősíti, hanem a végrehajtóit)). Aki ilyen, magát a melegség okán a többség fölé helyező módon szemléli a világot, és a meg nem értett zseni sértettségével véleményez minden politikusi megszólalást és társadalmi visszajelzést, az ne csodálkozzon, ha gyomorfekéllyel fektetik a szivárványszín koporsójába. Aki így látja a világot, az pont azt a hibát követi el, amivel az összes többi embert vádolja: nem fogadja el önmagát (őt). Én is megkaptam már, hogy azért nem bújok elő a családomnak, a heteró barátaimnak és a szüleimnek, mert még nem fogadtam el önmagam (ami talán igaz is lehet, de én utilitarista és nem az elfogadással kapcsolatos pszichés okokat vélek inkább felfedezni benne). Szerintem az (ön)elfogadás lényege pont az lenne, hogy a melegség ne legyen az összes többi tulajdonság felett álló attribútum, se kifelé, se befelé. Mert ha az, akkor befelé agressziót és oktalan sértődést produkál, kifelé pedig ugyanúgy haszontalan, mert nem az alapján fogják az illetőt megítélni, hogy milyen kolléga, beszélgetőpartner, lakótárs vagy mennyire segítőkész, empatikus tájékozott és intelligens, hanem hogy egy fartúró köcsög. Ha mindig a melegséget toljuk az arcukba, ne várjuk el, hogy ezt figyelmen kívül hagyva vélekedjenek rólunk, hiszen ezt írjuk neonfényű reklámtáblára. És ez nemcsak egyénileg működik így, hanem közösségi szinten is, (lásd a fenti okfejtésemet/véleményemet a melegszervezetekről és a melegekről általában), mert az ‘engem mindenki utál’-t könnyen fel tudja váltani a ‘minket mindenki utál, ezért mi meg őket utáljuk’ állapot is.
Az eredeti kommentem is arról szól, hogy a melegségnek nem kellene minden más tulajdonságunk felet állónak lennie, és akkor rájöhetnénk, hogy nem is olyan nehéz az élet, és nem is utálnak minket olyan sokan. Az én önelfogadásommal kapcsolatban is hozzátenném még, hogy bár eleinte rettegtem attól, hogy a házban lakók megtudják vagy kitalálják, hogy az a srác, akivel reggel együtt megyünk el otthonról, és akivel este együtt érkezünk, az nem unokatestvér és nem albérlőtárs (főleg, hogy a sajátom a lakás), de mostanra rájöttem, hogy nincs mitől félnem. A dolog magától is kiderült (a hülyének nézés szintén agressziót szül!), azaz nyilván a lakók többsége tökéletesen tisztában van vele, de mégsem hozza szóba, nem offenzív, és ha abban a liftben kinyögött heti három mondatban nem lehet megkerülni a téma súrolását, akkor is nagyon diszkrétek. Sőt, van olyan pár ismerősöm (azaz nagyon jó barátaim), akik az albérletükbe költözésükkor jó szomszédok módjára végiglátogatták a lakókat, bemutatkoztak, és természetesen azt is közölték, hogy ők egy pár. És semmi bajuk nem esett azóta sem, ráadásul egyes esetekben egyes lakók velük példálóznak.

De ezt mind hagyjuk figyelmen kívül, tudjuk be a fent említett nézőpontnak (azaz nekik szerencséjük volt, de azért attól még a magyar társadalom egy homofób szar), és induljunk ki abból, hogy tényleg borzalmas állapotok uralkodnak, és mindenki ellenünk van. Ez esetben vajon érdemes a jéghegyet öngyújtóval olvasztgatni, vagy hagyatkozzunk inkább a globális felmelegedés segítségére? (Csak hogy konkrét példával éljek, Lady Gaga (akit mindeközben hallgatok) egymaga többet tett értünk világviszonylatban, mint bármely melegszervezet vagy azok összessége ugyanezen idő alatt, és nem (feltétlenül) a többség pocskondiázásával, hanem az önmagunk elfogadására és a világ leszarására való buzdítással.) Ha a melegségem okán többnek tartom magam, olyannak, akivel kivételezni kell, akkor érdemes mindenkinek nekimenni, aki nekem nem tetsző dolgot mond? Ezzel fogom elérni a célom, hogy elfogadjanak és kedvezzenek nekem? Én nem hiszem, ahogy azt sem, hogy a tolakodás és az oroszlán bajszának húzogatása célravezető lenne. Orbán Viktor megszólalása az én elképzelésem szerint a fent már ecsetelt tendenciába illik: kurvára súlyos problémákat kell megoldaniuk iszonyú ellenszélben, és mindeközben kurvára nem érdekli most őket a meleg téma, amikor pedig mégis ezzel basztatják, akkor kifakad, a fen idézett módon. Hogy ez helyes, helytelen, jogos, jogtalan, illő vagy illetlen, az más lapra tartozik, a lényeg csak a pirézes hasonlat.

Na, most jó sok mindent összehordtam, de a kezdeti, zömök kommentem mögött búvó világnézetet próbáltam megvilágítani a magam módján. Teljességében ezt úgysem lennék képes, ahhoz élőszó kellene, és még csak nem is tértem ki arra, hogy a melegség miért csak egy tényező a sok közül, és ennélfogva miért motiválhat sokkal több minden egy párt támogatásakor valakit, mint azt a szivárványos szemüvegesek gondolhatnák.
Végül pedig: sem skizofrén nem vagyok, sem öngyűlölő buzi(bár utóbbit MÉG nem kaptam meg). Nagyon is jól érzem magam a bőrömben.

A külön válaszokat pedig ahogy megígértem, teljesítem is, de most dolgom van. Ha hazaértem bepótolom, és elnézést mindenkitől, akinek ilyen illetlen terjedelmű kommenttel raboltam az idejét (asszem, ezt beteszem magamhoz bejegyzésként, ha valaki nem akarná Captain blogját nem rendeltetésszerűen használni, de azt is majd csak később)."

Tavaly már írtam egy bejegyzést a Trianon-emléknappal kapcsolatban, ezért idén nem kezdem el megint ugyanazokat a gondolati paneleket sorolni. Attól, hogy többször írom le ugyanazt, még nem lesz nyomatékosabb, helyénvalóbb, alapvetőbb, ahogy egy vitában sem az számít hányan értenek egyet ugyanazzal a gondolattal, és hányan az ellenkezőjével. Talán annyit tennék hozzá, hogy az idei sláger a "megérdemeltük" és a "rosszabb is lehetett volna". Ahelyett, hogy elkezdjem firtatni, miféle magyar emberek írnak le ilyen megállapításokat, csak felteszek két kérdést:
- vajon ezek az érvek például a Holocausttal kapcsolatban is megállják a helyüket?
- hány olyan országot lehet még felsorolni, akik a kisebbségekkel szemben tanúsított magatartásuk miatt ilyen súnyos következményekkel szembesültek (azaz megérdemelték)? Amerika a négerek miatt? A gyarmatosító országok a gyarmataikon élőkkel kapcsolatban? A szerbek a bácskai népirtás miatt? Csak a választ megkönnyítendő...

Na, de ahelyett, hogy elkezdenék itt keseregni és vagdalkozni, előveszem az Osiris kiadó Nemzet és emlékezet sorozatának Trianon című kötetét (ami kb. 5 kg, és pontosan 931 oldal), és idézek belőle pár dolgot. Ehhez tudni kell, hogy ez a sorozat alapvetően nem egyes történészek véleményének felsorakoztatásáról szól, hanem korabeli dokumentumok kommentár nélküli közléséről. Régóta tervezem, hogy apránként sorra veszem ezeket az írásokat (és a kiadvánnyal ellentétben) hozzáfűzöm a véleményemet is), mert nagyon sok érdekes és tanulságos dolog tudható meg belőlük. Jöjjön az első pár írás (természetesen csak idézgetek majd, nem gépelem be a komplet szövegeket):

"3. cikkely: Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére.

4. cikkely. Az előző cikkelyben említett területek határai a következők szerint határoztatnak meg:

Ez a határvonal kezdődik a Prutnál levő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti Novoszelica mellett, majd követi a Prut folyását Galícia határáig, addig, ahol a Prut és a Cseremosz folyó összeömlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galícia és Bukovina, majd Galícia és Magyarország határát Sztohiig, az 1655-ös magaslatig. E magaslati ponttól a Tisza a Visó vízválasztóján vonul és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre lévő pontig, majd - Vásárosnaményt Romániának hagyva - dél-délnyugat felé fordul és egy Debrecentől hat kilométerre, keletre levő pontig húzódik. Irányát hozzávetőleg megtartva, folytatódik a határvonal a Kőrösnek a Fehér- és Sebes-Kőrös beömlése után három kilométerre lévő pontjáig, majd három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább, hogy egy kisebb ívet írva le, Algyő magasságában érje el a Tiszát. Ettől kezdve mindenütt a Tisza folyása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig, s végül a Duna mentét követi Románia jelenlegi határáig.
Románia kötelezi magát, hogy Belgráddal szemben, egy később meghatározandó területen nem létesít erődítéseket, és ebben a zónában csupán rendőri szolgálatot ellátó erőket tart." - Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépésről (Bukarest, 1916. augusztus 17.)

Az egyik megjegyzésem, hogy amikor ezt először olvastam, teljesen el voltam képedve, merthogy ez ilyen részletességgel és ilyen korán el lett határozva. Ugye feltűnt, hogy a keltezési dátum és a háború befejezése között mekkora az időkülönbség? Lehet itt jönni nemzetiségekkel meg akármivel, ez előre el lett döntve, és csak potyára jött, hogy Magyarország történetesen elvesztette a háborút. A másik megjegyzés, hogy az etnikai arányok mentén töténő darabolás is itt cáfolódik meg, hiszen az említett vonal mögött jócskán volt szímagyar terület (ahogy a később elcsatolt területeken is). A harmadik megjegyzésem pedig az utolsó mondatra vonatkozik: mint tudjuk, ez messze nem így történt, a Románok mégsem ütötték meg a bokájukat miatta.

A demagóg politikusellenesség és a magyar parlamenttel kapcsolatos tudatlanság egyik fokmérője szokott lenni, amikor némelyek azon hőbörögnek, hogy mennyire kevés képviselő ül bent és végez munkát, csak mert egyes közvetítéseken azt látják, hogy az üres széksorokat alig-alig pettyezi egy-egy képviselő. Mások valamiféle romantikus múltba révedés okán szeretik azt is kijelenteni, hogy bezzeg annak idején nem így meg úgy viselkedtek a politikusok, pedig de. gróf Tisza István beszédének jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy 93 évvel ezelőtt sem nagyon disztingváltak a képviselő urak, ha arról volt szó. Pedig ebben az időben még közelebb voltunk a honorácior pártokhoz, ami azért mégis csak valamiféle minőséget kellett, hogy jelentsen korunk Szanyijaihoz és Novák Elődjeihez képest. Csak pár momentum:

"Gr Tisza István: T. Ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. (Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hol van a végleges győzelem?)
Fényes László: az Igazmondó nem ezt mondta! (Zaj a szélsőbaloldalon.)
Elnök (csenget): Valóban nem méltó egy komoly tárgyaláshoz, hogy folyton ilyen közbeszólásokkal zavarják. (Helyeslés jobbfelől. Zaj a szélsőbaloldalon.) Csendet kérek!"

Ez rögtön a beszéd elején volt, de a szónok továbbiakban sem tudott egyetlen épkézláb mondatot elmondani anélkül, hogy közbe ne kiáltoztak volna. Amikor nagyon tarthatatlan volt a helyzet, az elnök újra és újra közbeavatkozott.

"Gr. Tisza István: Hosszú időn át voltam az ugrai kerület képviselője, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Erőszakkal!) melynek választói körülbelül egyharmad részben románok. Biztosíthatom róla a képviselő urakat, hogyha ott együtt megjelenünk, akkor az ottani Románság 99 századrésze az én szavamra fog hallgatni és nem az önökére. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Tiszta választásnál?)
Fényes László: Ez az önbizalom!
Gr. Tisza István: A t. képviselő uraknak sokkal jobb volna alaposabban megismerkedniök a helyzettel, mielőtt ilyen kérdésben olyan kijelentéseket tesznek, melyekkel akaratuk ellenére ellenségeink malmára hajtják a vizet. (Helyeslés jobbfelől.)
Pop Cs. István: Ezt már hallottuk! Nem hiszi senki! (Zaj és közbeszólások a jobboldalon)
Elnök(csenget): Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek a közbeszólásoktól kölcsönösen tartózkodni és megőrizni a ház nyugalmát."

Vicces egyébként, amikor a szélsőbalról az erőszakkal és a nem tiszta választással vádaskodnak. Igaz, akkor még nem tudhatták, hogy az utódaik majd mi mindent fognak művelni (Károlyi is miután visszajött, még a sajátjai elől is inkább meglépett). Avagy - ha jobban belegondolok - Tisza Istvánt 14 nappal később meggyilkolták, mondhatni az őszirózsás forradalom 'keretében' (teszem hozzá: ezen beszéde előtti napon is le akarták lőni), és hát nehéz nem összefüggést találni az események és azok irányítói között.

"Bródy Ernő (közbeszól).
Elnök: Kérem Bródy képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni (Zaj.) Csendet kérek, képviselő urak!
Fernbach Károly: Csak erőszaknak lehet engedni! (Zaj.)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: Romboljunk le a magyar nemzet állami épületéből annyit, amennyire elkerülhetetlenül szükséges, de ne segítsünk mi ellenségeinknek abban, hogy magunk romboljunk le azt, amit esetleg ők egyáltalán nem is érintenek. (Úgy van! a jobboldalon. Zaj a bal- és szélsőbaloldalon).
Bródy Ernő: Rombolás?!
Elnök: Méltóztassék a szónokot nyugodtan meghallgatni. Kérem Bródy Ernő képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni." - Tisza István gróf beszéde a Képviselőházban a háború elvesztéséről - Részlet (Budapest, 1918. október 17.)

Talán ennyi is elég a szemléltetéshez. gróf Tisza István beszédének lényege egyébként annyi volt, hogy ha már elvesztettük a háborút, bár megtehetnénk, ne öldököljünk tovább, maradjunk jóban Németországgal és Ausztriával is, de közben igyekezzünk bebizonyítani, hogy a wilsoni 14 pontnak már amúgy is megfelelünk, győzzük meg a kisebbségeket az elszakadási törekvéseik helytelenségéről és lehetőleg ne dobjunk oda semmit önként. Ma ezért minek neveznék?

Végül még egy dokumentum (fele) jöjjön, mert hosszú lesz (bár tudom, hogy az ilyesmire fogékony olvasóim ezt egyáltalán nem bánják):

A Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozata a cseh-szlovák nemzet egységéről és függetlenséghez való jogáról (Turócszentmárton, 1918. október 30.)

"(...) A Nemzeti Tanács kijelenti, hogy a történelmi Magyarország határain belül élő cseh-szlovák nemzet nevében egyedül jogosult szólni és cselekedni. Nem jogosult erre a magyar kormány, amely hosszú évtizedek alatt nem látott fontosabb feladatot, minthogy elnyomjon mindent, ami szlovák, nem épített és nem engedélyezett nemzetünknek egyetlen iskolát sem, nem engedte, hogy szlovák emberek bejussanak a közhivatalokba és a közigazgatásba, népünket anyagilag tönkretette, középkori feudális rendszerével és politikájával kizsákmányolta.
Nem jogosultak arra, hogy a szlovák nép nevében szóljanak azok az úgynevezett képviselő-testületek sem, amelyek a nemzet akaratának érvényesülését megakadályozó szűkre szabott választójog alapján jöttek létre, és olyan személyekből állnak, akik a törvény rendelkezése ellenére sem engedték a bizottságokban egyetlen szlovák szó elhangzását a tiszta szlovák vármegyékben sem. (...)"

Hosszan lehetne ezt elemezni, vagy akár röviden is össze lehetne foglalni (anyátok picsája!), de maradjunk inkább a kettő között. 2003-ban, amikor a Nemzeti Múzeumban a Rákóczi-féle szabadságharc 300. évfordulója alkalmával rendezett kiállításon jártam, egy félre eső kis teremben leültem az érintőképernyős tudástár elé, és nyomkodni kezdtem. És jé, mit adott ki? Páldául azt, hogy a szlovák nemzet mint olyan egyszercsak úgy lett, avagy fogta magát, és elkezdte magát úgy meghatározni, hogy ők onnantól kezdve szlovákok (mert korábban csak amolyan megfoghatatlan szláv népcsoport voltak). Ez Trianon előtt nem is olyan sokkal történt (és persze nem így volt leírva). Ehhez képest kell olvasni a fenti idézetet (és az elejéből csak anyit hagytam le, hogy egyesek kijelentik magukról: akkor innentől kezdve ők azok, akik megmondják a tutit). A többi a hivatkozott bejegyzésem földi létezéssel kapcsolatos elmélekdésében megtalálható.

Ha lesz kedvem és időm, a későbbiekben bitosan folytatni fogom (mert csak elkezdeni volt nehéz), de mostanra elégedjünk meg ennyivel.

SPF-nél a múltkor felmerült, hogy Thomas Mann valóban homoszexuális volt-e vagy mi. Akkor azt írtam (közelmúltbeli olvasmányélményeimet felidézve), hogy az egyik kisregény-gyűjteményének első két története alapján én az "igen"-re szavazok, mivel a Tonio Kröger elején egy kisfiúnak az átlagosnál jobban szimpatikus egy másik kisfiú, a Halál Velencében pedig konkrétan egy pedofil szerelemről szól. Első esetben még a saját szivárványszín szemüvegemre gyanakodtam, a második viszont már túlzottan nyilvánvaló volt ahhoz, hogy ne vegyem észre. Azóta olvastam még egy történetet, ami semleges, majd következett a Mario és a varázsló, amiből meg hadd idézzek egy rövidet:

"- Nos hát, kedves Mario - folytatta -, nagyon szép, hogy eljöttél ma este, és hozzá milyen csinos sált csavartál a nyakad köré, remekül áll az arcodhoz, és bizonnyal sikered lesz vele a lányoknál, a szép Torre di Venere-i lányoknál...
Az állóhelyről, arról a tájról, ahol Mario is állott, kacagás hallatszott - a harcias üstökű giovanotto volt, akiből a kacagás kitört, s aki vállra vetett kabátjában meglehetősen durván és gúnyosan hahotázott.
Marionak megrándult, úgy hiszem, a válla. Mindenesetre megrándult. Talán rándulása önkéntelen volt, s a vállmozdulattal csak utólagosan leplezte azt, egyben jelezve, hogy a sál, akárcsak a torrei gyengébb nem, közömbös előtte."

Nálam 3/1 az arány a melegség javára, de nemcsak ezért, hanem mert a későbbiekben a varázsló a hipnotikus képességével ráveszi szerencsétlen Mariot, hogy a (később nőként emlegetett) szerelmének lássa őt, és megcsókolja a publikum színe előtt, tehát homo-erotikus mozzanat is tetézi mindezt. A megalázás következménye mellesleg tragédia, de nem spoilerezünk...

***

Egy másik idézet, ezúttal a szerdai Metropolból:

" Meglepetés
Magyarország a felzárkózó piacok "meglepetéssztárja" az idén, olyan erősödések élvonalában halad a térség valuta-, részvény- és kötvénypiacain, amilyeneket kevés megfigyelő jósolt- áll a Financial Times elemzésében. Mindez a lap szerint nem jelenti azt, hogy Budapest már kint lenne a vízből"

Kis, apró hír, egy kis ficakban, de nekem már megint eszembe jut, hogy a szocialista kormányok idején valahogy következetesen az ellenkező irányban lepődtek meg, külföldön is, belföldön is. Náluk mindig a negatív irányba kellett módosítani az inflációs-, GDP- és egyéb rátákat, így felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ebben megint politikai alapon működnek a dolgok (a nemzetközi tőke nem szereti a nemzeti kormányokat, mert azok általában nem herdálják szét az országot), vagy egyszerűen csak alkalmatlanok a szakmájukra? A másik, hogy bár a hír abszolút pozitív, a végén - annak viszonylagos gazdasági jelentéktelensége ellenére is - ott a kötelező leszólás is, nehogy má' örülni lehessen bárminek.

***

Végül magánélet: a hét az év legdurvább hete, ha a szakmámról van szó. Ilyenkor van a zárás, annak is a legvége, és bár a cégek 90%-t elintéztük, a maradék tíz százalék csupa renitens, trehány vállalkozó, akinek csak azért nem tudjuk lezárni az évét, mert hiányzik valami (jellemzően az ő közreműködésük). Nem mi tehetünk tehát a késlekedésről, hanem ők, de mégis minket frusztrál az elintézetlenség. A legrenitensebb tartozó legnagyobb cége ráadásul könyvvizsgálatra kötelezett, viszont nemcsak minket, de a könyvvizsgálót sem fizette ki, és nemcsak az idénre, hanem még tavalyra sem. Az meg erre - érthető okokból - a kisujját sem mozdította egész évben. Az egyik engem hívott segítségül a tartozása behajtása érdekében, a másik meg szintén engem kért meg, hogy járjak ki egy kis haladékot még neki. Megtettem, amit tudtam (jó kisdobos könyvelő ott segít, ahol tud), de az álláspontok csak nem akartak közeledni, bár én megjósoltam, hogy az utolsó pillanatban úgyis megegyeznek, azaz a könyvvizsgáló a végén fog kekeckedni, turkálni és újracsináltatni mindazt, amivel már (jobb híján könyvvizsgálat nélkül) elkészültem. És lőn: tegnap megegyeztek, ma pedig jön a nő, miközben hétfőn itt a határidő. Lottózni azért még nem fogok, mert minden kurvakibaszott évben valami ilyesmi történik, és végül mindig az utolsó előtti pillanatban lesz kész minden, nekem pedig az idegsejtjeim éves pusztulásának 90%-a erre az egy-két napra esik, szóval nem volt olyan nehéz megjósolni. De azért jó lenne már egyszer, ha minden gördülékenyen menne, és nem mindig én állnék a szopólánc végén.

A jövőben valószínűleg többször is lesz ilyen bejegyzés, azaz visszatérően fogom azt a témát firtatni, hogy a sajtószabadság és demokrácia halála ellenére hányan és hányféle módon, milyen körmönfont vagy akár nyílt megfogalmazásokkal ócsárolják a saját nemzetüket, és milyen álokoskodásokkal, csúsztatásokkal, szelektív észleléssel vagy ocsmány hazugsággal manipulálják az (internetes) olvasóikat. Az első adag alig több mint egy hét termése, és a merítés sem túl mély (csak a tetején úszó legnagyobb darabokat halásztam le), de kezdetben megteszi.

Bede Márton: Eurovíziós Dalfesztivál = MENŐ (Index 2011.05.14)

"(...)Emlékezetes volt például a 2007-es év, amikor az őt futtató keresekedelmi csatorna és a hülye magyar bulvár közreműködésével Rúzsa Magdi, pályázata gyakorlatilag nemzeti ügy lett.(...)

Ha Wolf Kati belenevet a fogadóirodák képébe, és esetleg nyerni talál, vagy legalább a dobogóig jut, minden bizonnyal nemzeti hős lesz belőle. Pedig popszempontból kifejezetten konzervatív, a kettővel ezelőtti Madonnát idéző dalocskájával éppen az a baj, hogy még giccsnek sem elég erős.(...)"

Igen, valóban felháborító, hogy akkor is és most is akadtak olyan médiumok (persze csak ilyenkor hülye magyar bulvár), akik 'nemzeti ügyet' csináltak egy hazánkfia (lánya) külföldi szerepléséből. Gondolom, a sportolóinkról is hasonló a szerző véleménye. Másrészt végig 'szép' jelzőkkel illeti Wolf Kati produkcióját, amit én nem láttam, de tök mindegy, hogy milyen, mert nyugodtan írhatta volna, hogy a többieké még szarabb volt. Vagy valamit, de legalább ne a magyart rugdossa.

Sebők János: Wolf Kati kudarcának igazi okairól (HVG 2011.05.15.)

"Sokan vélekednek úgy, hogy ez az ország az energiáit, az erőforrásait, a szellemi-kulturális innovációit belső marakodásokban éli fel, tékozolja el. S mivel mostanában ezt a „harcoskodást” és a hozzá társuló „arcoskodást” (Merjünk nagynak látszani!) immár külföldre is exportáljuk, eközben nemcsak hogy nem marad erő, idő vonzó önkép kreálására, felmutatására, de a világ számára momentán nincs is olyan említésre méltó teljesítményünk, amit nemcsak mi, de a külvilág is sokra értékelne."

...és a rendszerváltás (előtt) óta szakmányban íródott ilyen jellegű írások jócskán hozzá is járultak ehhez a képhez kívül, belül. Az egész ország hálás lehet, hogy a csalódás után még bele is rúgsz. És ami a kedvencem:

"S ha már politika, akkor a Facebookon miért kellett exponálnia magát Orbán Viktornak is („Hajrá Kati!”), ami utóbb igen kontraproduktívnak bizonyult, s vajon most, hogy elmaradt a remélt siker, lesz vigasztalás a látványos bukás okán?"

Természetesen Orbán Viktor (is) hibás, mint mindig, ha ellenzékben van, ha kormányon, de ezt már megszoktuk. De nem annak kéne a természetesnek lennie, hogy egy ország miniszterelnöke, még ha csak két szóban is, de az általa vezetett ország állampolgára külföldi sikerének szurkol? Szerintem igen, és attól, hogy volt elég időnk elszokni tőle, még ez lenne a normális.

Lévai Júlia: Mocskos fantáziák (Népszava Online 2011.05.17.)

"Miután a gyöngyöspatai helyzet totális kifordításával a kormány is hozzájárult a cigányellenesség szításához, ez tovább bátorította a zsigeri gyűlöletet mindig élvező, primitív lelkű embereket. A helyzet kiváló alkalmat kínált ahhoz, hogy legaljasabb fantáziáikat és ártó szándékukat civilizált köntösbe - megformált írásba - öltöztessék, s úgy tegyenek, mintha ettől bizonyítást nyerne a cigányság biológiailag is alacsonyabb rendű volta, az ő magasabbrendűségükkel szemben(...)."

A szélsőjobb szélsőbalról való fikázásának nem is lehetne más módja, minthogy (1) közben átgyalogoljunk a mérsékelt jobboldali kormányon is, és (2) rögtön, indításból hazugsággal kezdjünk. Népszava-módi. Az írás elsősorban egy levélről szól, amit a gyöngyöspatai evakuáltak (pff...) maguk után hagyott "mocskáról" írt egy névtelen szemtanú, és ami vagy igaz vagy nem igaz, de  engem ez egyébként sem érdekel. Viszont azt fájlalom, hogy a cigányok védelmében, a szélsőjobbon keresztül  magyarozik is egy keveset, természetesen csakis gúnyosan, valamint a kormányt is gyűlöletkeltéssel vádolja. Ha ebben a témában bárkit bármivel vádolni lehetett, akkor az a Jobbik és körei, akik odamentek provokálni, az LMP és a Vöröskereszt, akik a hisztériát keltették, és a partvonalon kívülről sápítozó MSZP (és körei), akik ezt az esetet is felhasználták egy kis határon túli mocskoláshoz. A Fidesznek kb. annyi a bűne, hogy belesétált a "Zámoly II." feliratú csapdába, és a suta nyilatkozatai után nem az azóta bebizonyosodottan ludas* lincselőknek baszott oda kettőt, hanem hozott egy törvényt, amivel megint a Jobbik malmára hajtja a vizet, nem mellesleg pedig elvesztette az összes olyan gyöngyöspatai szavazóját, akik korábban kimondottan örültek a Véderő (és hasonlók) járőrözésének, mert végre volt egy pár nyugodt éjszakájuk. Persze ebből a csapdából nem lehetett jól kijönni, ráadásul valamennyit mindenki vesztett rajta. Valaki viszont szólhatna a kedves újságíró 'hölgynek', hogy olvasson utána a történteknek, mert nyilvánvalóan le van maradva.

Tóta W. Árpád: A világtalan város (2011.05.19)

"(...)Pedig 2011-ben éppen semmi nem történt, ami megváltoztatta volna Moszkva vagy Franklin D. Roosevelt megítélését. Hisztis picsák vagyunk, akik minden közvetlen ok nélkül, a telihold hatására világgá üvöltjük a sérelmeinket. Ha Magyarország nő lenne, Alekosz az elsők között küldené haza. De végül is az megtörtént az Eurovíziós Dalfesztiválon. (...)"

Amennyi mocskot okádott már a magyarságra, Tóta W.-t egyszerűen ignorálni kellene. Sajnos mindig képes olyanokat felböfögni, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Most például két mondatban sikerült neki lehisztispicsázni a magyarokat, azt sugallni, hogy még az aljaműsor legalja résztvevőjénél is lejjebb vagyunk, majd bizonyítékként idecitálni egy sokaknak igen fájó, közelmúltbeli kudarcélményt. És mindezt ezért:

"Sem Orbánra, sem Tarlósra nem fognak többen szavazni azért, mert átnevezték a Moszkvát Széll Kálmánra."

És már megint a hazugság, a megszokott módon. Nem át-, hanem vissza-. VISSZA! A tér neve eredetileg is ez volt (miután lett egyáltalán neve), majd 1951-ben a megszálló hatalom seggét nyaló hazaárulók egy újabb nyelvcsapás céljából elnevezték a megszállók fővárosáról. Tiszteletből — gondolom. Bár a Moszkva nem személynév, csak a túlzó analógia kedvéért: vajon elképzelhetőnek tartunk-e New Yorkban Osama Bin Laden teret? Vagy Hirosimában Enola Gay utcát? Tóta W. szlovák nyelvtörvény párhuzamát inkább nem is firtatom, aki akarja, olvassa el, aztán vonja le a maga következtetését.

Ez a bácsi meg teljesen meghibbant, de legalábbis a legelborultabb demokráciasiratók is megnyalhatják mind a tíz ujjukat, ha ezt képesek végigolvasni. Csak egy pár — egybefüggő — mondat:

Bartus László: Az Unió első fasiszta állama (Amerikai Népszava 2011.05.18)

"Amikor a NENYI-t először megláttuk, azt hittük, csak egy bohózat. Nem gondoltuk, hogy előre megfontolt szándék húzódik mögötte. Ideje komolyan venni, miután januártól nem lesz demokratikus alkotmány, nem lesz független Alkotmánybíróság, bíróság, rendőrség, ügyészség, sajtó, semmi, ahol jogorvoslatra számíthatunk, tilos lesz a sztrájk, nem lehet leváltani a korlátlan hatalommal rendelkező kormányt, ideológiai állam jön létre, megkezdődnek a koncepciós perek, boszorkányüldözések, az elbocsátások folytatódnak, idővel megszűnhet a parlament."

A Hit Gyülekezetének (volt) tagja hosszan dagonyázik az egyházellenességben, és az általa kiböfögött, logikusan felépítettnek tűnő, de teljesen elborult hibbantságból a fenti részlet csak egy sokat mondó darabka. Anélkül, hogy hosszan elemezném, mi az, hogy januártól nem lesz demokratikus alkotmány? Tudtommal demokráciában a hatalmat a nép gyakorolja, az általa választott képviselők útján. Választás volt? Volt. Törvényes? Törvényes. Csalásoktól mentes? Nem volt kifogás. Az új alkotmányt az Országgyűlés hozta? Igen. Akkor legitim, és a világ legkártékonyabb 'lapjának' szerzői is legyenek szívesek elfogadni ezt a négy éves, átmeneti helyzetet. Jól mondta Orbán Viktor Brüsszelben, hogy a legtöbb kifogás abból ered, hogy a népek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a 2/3 tényével. A többi meg egy egyszerűen minden alapot nélkülöző fantazmagória, amire jelenleg még csak jelek sem mutatnak. Szerintem valójában csak Bartus vágya. Megszűnhet a parlament bazdmeg...

Végül ismét Lévai Júlia, aki úgy tűnik, egy igen termékeny harcos amazon. Kár, hogy a szavait nem teremtő célra, hanem szellemi pusztításra használja.

Lévai Júlia: Hét mondat a miniszterelnöktől (Galamus-csoport 2011.05.22.)

"7. „A szociális konzultáció végeztével, azaz az emberek véleményének megismerése után a kormány készséggel áll a szakszervezetek rendelkezésére, hogy lefolytassák a szükséges egyeztetéseket.”

Ez a mondat Magyarország mai helyzetének tökéletes tükre.

A kormány szembekerül bizonyos szociális problémákkal, ám nem kéri ki a kompetens szakértők véleményét. Kikéri azonban több millió inkompetens, laikus polgár véleményét nem létező vagy hamis alternatívákról, amit konzultációnak nevez. Mivel a levelet vonalkóddal látták el, az akció arra a fölösleges és romboló munkára készteti a polgárokat, hogy a visszakereshetőségük miatt a legkülönfélébb elméleteken és manipulációkon gondolkozzanak a levél adjusztálásával kapcsolatban."

Lévai Júlia hosszasan elemzi Orbán Viktor egy(-két) közelmúltbeli beszédét, és azon igyekszik, hogy egyes mondatokat elemezve súlyos megállapításokra jusson. Aki akarja, olvassa el nyugodtan, ha még nem unja. Kb. olyan ez, mint amikor még jó régen OV ki merte ejteni a száján az "élettér" kifejezést, és a ballib média hetekig azon pörgött, hogy az a lebensraum magyar verziója, tehát OV náci diktátor. Hitler kedvence meg Wagner volt, tehát Wagner is náci... A rasszistázó-diktátorozó rizsából csak az utolsó pontot emeltem ki, amiből jól kitűnik Lévai elitista, magas lóról lenézős világlátása. Manapság nagy divat minden témában elmondani, hogy "nem egyeztettek a szakértőkkel" (vagy az érintettekkel), mert ezzel is a diktatúra látszatát akarják kelteni. Közben persze mindig elfelejtik megemlíteni Gyurcsány klasszikus "el lehet menni"-jét vagy Kóka "A békákat sem kérdezik meg, mielőtt lecsapolják a mocsarat"-ját, de hát ők aztán demokraták... Szóval nem kérdezik meg az érintetteket, akik nyilván a saját kárukra is a kormánnyal értenének egyet, és véletlenül sem tennének meg mindent az ellenállás és az időhúzás érdekében, hogy aztán 4 év huzavona után ne lehessen elmondani, hogy itt megint semmi nem történt, meg akiknek egy jelentős része még a kormányváltás előttről (esetleg a rendszerváltás előttről) ül a székében, tehát nem éppen a mostani hatalom barátja. Bezzeg megkérdezik a választópolgárokat, akik egytől egyig tudatlan suttyók, és fogalmuk sincs az ország dolgairól. Érdekes, amikor 2002-ben vagy 2006-ban megszavazták a szocialistákat, akkor felkészültek és hozzáértők voltak, nem? (Mellesleg nekem is megvan a véleményem az átlag szavazóról, de az én véleményem nem számít, mert messze nem vagyok olyan okos, mint Júlia asszony).

Ragozhatnám oldalakon keresztül ezt a pár idézett mondatot is (hát még az egészet), de nem az a célom, hogy minden érvvel szembeállítsak egy sajátot, csak azt akartam megmutatni, a héten miként bántották (a magyarok) a magyart. (Bartus meg most kakukktojás volt.)

* sajnos az eredeti videót eltávolították, csak a Mandiner.hu-ra feltöltött részletek elérhetőek

Péntek éjfélkor lezárult a személyi jövedelemadó bevallások határidőben történő benyújtásának lehetősége, és ezzel együtt az adó 1+1%-áról való rendelkezés lehetősége is. Aki eddig nem küldte be a bevallását, azt jobb esetben pótlásra szólítja fel az adóhivatal, rosszabb esetben kapásból mulasztási bírságot kap, az 1%-okról viszont már utólag sem lehet rendelkezni...

...szerencsére - teszem hozzá én szubjektíven, mivel ha van valami, amit a szakmámmal kapcsolatban utálok, akkor az ennek a felajánlásnak az intézménye. Az ügyfelek, azok alkalmazottai és az ebben az időszakban az utcáról betévedő egyének nagy többsége, azt sem tudja, miről van szó, vagy ha tudja, nem érdekli a dolog, ahogy egyébként engem sem. A kolléganőim viszont reszketnek, hogy ki és hova, és mondja meg, és írjon vissza, és hívjon fel, addig pedig nem lehet befejezni, kinyomtatni, elküldeni, úgy en bloc letudni egy bevallást. Azzal érvelnek, hogy "sok kicsi sokra megy" és, hogy "nehogy má' otthagyjuk a pénzt az államnál", miközben ezek a pici kis összegek a felajánlásunktól függetlenül az államot illetik, pusztán arról van szó, hogy mi mondhatjuk meg (bizonyos feltételek teljesülése esetén), hogy mire fordítsa. Én meg utálom, ha félkész kupacok állnak körülöttem, és utálom, hogy egy ilyen apróságok hátráltatnak a munkámban. Bosszankodom.

Másrészt az is bosszant, hogy ez egy újabb koldulás, amit nem tudok kivédeni, mert még a hálószobámba is betör, ha akarom, ha nem. Amikor elindulok dolgozni (vagy valahova), amíg a háztól a metróig elérek, a szembe jövők egy nem elhanyagolható része potenciálisan cigit lejmol. Van egy park az utca mellett, néha még onnan is utánam futnak az ottani padok mellett ücsörgő hajléktalanok. Az Újpest-Központban lézengők szintén betámadhatnak, az aluljáró lépcsőjét pettyező kéregetők pedig professzionális szintre gyakorolt esdeklő tekintettel néznek rám, hátha kapnak tőlem valamit. Teszik ezt gyerekkel, kutyával, hajlongva és minden egyéb módszerrel. Vannak ott utcazenészek is, azok is a pénzemre hajtanak, de azok legalább tesznek is valamit érte. A metrón néha szurtos kis purgyéval kéreget egy-egy anyuka, a gyorsétteremben vagy a vonaton pedig süketek szeretnének nekem plüssállatkákat vagy kulcstartót eladni. A Thököly-Hungária kereszteződésben újabb cigilejmolók támadása várható, a munkahelyemnél a buszról leszállva pedig a sarkon élő hajléktalan próbálkozik újra meg újra. De ha beértem dolgozni, akkor sem vagyok biztonságban. Telefonon napjában többször is megpróbálnak bennünket rávenni, hogy különféle alapítványoknak, különféle célokra pénzt adjunk céges szinten, vagy ha úgy nem, akkor magánszemélyként. Rohadt idegesítő. Hazafelé ugyanez a helyzet minden sarkon, minden aluljáróban, vagy bárhol, ahol 5 percre meg lehet állni. Tegyük fel, hogy beugrom a Ricsihez, és végigmegyek a Nyugati aluljárójában, plusz megteszek pár saroknyit a Nagykörúton. A hajléktalanok és piára gyűjtő punkok mellett (véletlenül mindig cigány) 'alapítványosok' nyomnak a kezembe képeslapot, amiért persze fizessek vagy adjam vissza. Kurvák (férfi és női) ajánlják fel testüket a pénzemért, vonatjegyre gyűjtők ugranak elém, és elkezdik szajkózni az "irataimat, pénzemet ellopták..." kezdetű mantrájukat, krisnások tukmálnak rám érthetetlen szövegű könyveket, vagy éppen a szcientológusok akarnak ingyenes stressz-tesztre berángatni a sátrukba. Utóbbiak a legrosszabbak, ők a lelkemet akarják.

Minderről nem az alapítványok tehetnek, de arról igen, hogyha mindezt 'túléltem', és végre hazaérek, a postaládámban egy kupac boríték vár, amelyben az adóm egy százalékért kuncsorognak, a tévében frappáns reklámok akarnak ugyanerre rávenni, az internetes oldalak szélén, sarkán és mindenhol pedig linkek, bannerek, reklámok villogtatják ugyanezt az üzenetet. Úton-útfélen kopasz gyerekek, csontsovány, kócos, tetves kutyák, bánatos tekintetű emberek versenyeznek egymással a pénzemért és az ingerküszöböm egyre magasabbra tornázásáért. Sikerült nekik: most már olyan magas az ingerküszöböm, hogy mindezt úgy nagyjából leszarom, a fülem süket, a szemem vak, és az sem nagyon izgat, hogy micsoda irdatlan pénzeket költenek el reklámra és az egymással való versengésre, éppen azért, hogy én újabb pénzeket juttassak nekik.

Ettől függetlenül tudom, hogy a magyar adórendszernek ez az intézménye hasznos, tényleg sok problémát lehet így megoldani, a pénzek úgy nagyjából jó helyen landolnak (más kérdés, hogy a reklámok és az esetleges gazemberkedés mennyit visz el belőle, de erre úgysincs hatásunk), és bízom benne, hogy egyre többen ajánlják fel, ami nekik semmibe sem kerül, DE kérem, ne ennyire erőszakosan! Az utcán közlekedő ember számára ez már mindennek a teteje, és ebből kifolyólag az erőszakos tukmálás kontraproduktív is lehet.

De most legalább megint van egy évnyi nyugalmunk...

Ez a bejegyzés nem lesz túl izgalmas a többség számára — ha a hosszú kihagyásaim után jár még erre valaki egyáltalán, — de mivel a mostani időszakom egyik meghatározó momentumáról van szó, már csak a blogom napló jellegénél fogva is foglalkoznék vele.

Eltűnésem egyik oka az (bár a vitathatatlanul az egyik legjelentéktelenebb), hogy megtaláltam magamnak a legösszetettebb, legtöbb célt felvonultatni képes, leg-, leg- leg- internetes játékot, amiben sikerült elég alaposan elmerülnöm, az utóbbi hetekben ráadásul egy olyan esemény zajlott benne, ami még a szokásosnál is több figyelmet igényelt tőlem. Mint azt egy régebbi bejegyzésben (ez a hét dolog rólam izé) már írtam, ha bármilyen függésre is hajlamos vagyok, akkor az a játékfüggőség. Nem szerencse-, hanem a hétköznapi értelemben vett játék, de ez így is lehet —egyesek szerint — káros. Ezért is nem vetem bele magam bele például a World of Warcraftba vagy az ahhoz hasonló alkotásokba, mivel tökéletesen tisztában vagyok a függésre való hajlamommal, de az ilyeneknél kevésbé összetett, kevésbé összpontosított figyelmet igénylő játékokra mindig kapható vagyok. A netes játékok pedig ilyenek, pár kattintás egy felmosás meg egy mosogatás között, aztán mehet tovább az élet. De nem is önmagukban a játékokkal van a baj, hanem velem, mert nekem mindig legjobbnak, legnagyobbnak, legelsőnek kell lennem bennük (lévén ezek jellemzően kompetitív, közösségi cuccok), különben meg egy irodában dolgozom, ahol igazán nem zavar be a munkámba, ha néha benézek, hogy állnak a dolgok a virtuális térben. Kattintok párat, aztán dolgozom tovább. Ez elég jó alapot ad ahhoz, hogy az otthoni kattintgatásokkal együtt joggal pályázzak a legszebb/legnagyobb/legjobb, stb. címre, "csak még ezt", "csak még azt" , "csak még egy kicsit", és hopsz, már függő is vagyok. Viszont ha azt vesszük, hogy eddig mindig mindent meguntam, pont azért, mert gyorsabban jutottam a lehetőségek maximumáig, mint ahogy a fejlesztők újítottak, most pedig találtam egyet, ami mellett semmi más labdába sem rúghat, még nyertem is az ügyön, hiszen kordába tereltem a függőségemet. Egy-egy játék evolúciója nálam ugyanis a következő: felfedezés, izgalmakkal teli felderítés, totális elmerülés, kimaxolás, rutinból kattintgatás, unalommal teli ragaszkodó függés, törlés. Ha valamelyik érdekes, de túl egyszerű, akkor keresek egy másikat mellé, így előfordulhat, hogy egy időben 4-5 játékkal is foglalkozom, ami tényleg beteges szintet tud megütni, meg is kapom érte a magamét. Erre most jött egy, ami mellett zsupsz, mindent kiirtottam, és csak ő maradt egyedül.

(Hozzátenném egyébként, hogy a fentiekkel nem valami szánalmas, mentálhigiénés problémákkal küszködő egyén képét akarom magamról festeni, hiszen erről szó sincs.  Nekem ez a szórakozásom azokban a fél percekben vagy 5 percekben, ami két muszáj között adatik, vagy ezzel kötöm le a figyelmem, amikor háttértévézek, amikor valami pusztán felületes figyelmet igénylő dolgot csinálok. Még akkor is, ha esetenként akár fél órát is előtte ülök, egybefüggően.)

Ha valakinek mond valamit a Travian, akkor az tudja, miről beszélek, amikor azt mondom: na ez olyan, mint az, csak a köbön. Aki meg nem tudja, mi az, de érdekli az ilyesmi, annak elmesélem, hogy a Joyfort The Stratagems című játéka a II. Világháború alatt zajlik. Jelenleg 11 szerveren folyik a harc, amik a VH különböző időpontjairól és jelentős helyszíneiről kapták a nevüket (Sztálingrád, Dunkerque, stb.), de ennek nincs különösebb jelentősége, lévén minden szerver egyforma. A játékosok egy-egy parancsnokot jelképeznek, akik városokat foglalhatnak el, csapatokat építhetnek, támadásokat indíthatnak, tiszteket toborozhatnak és sok egyéb mást tehetnek egy 539x539 mezőből álló terepasztalon, jellemzően egymás ellen. A térkép úgy néz ki, hogy középen van egy nagy, egybefüggő tenger, körben pedig a kontinensek egyes szeletei helyezkednek el, messze nem a valóság alapján, (de ez nem is érdekes). Induláskor minden játékos választhat egy kontinenst, ahol kap egy várost, véletlenszerűen, innen indul. A városok két részből állnak: nyersanyag-termelő szektor és katonai szektor. Mindkettőben különböző épületeket lehet felhúzni, egyéni elosztás szerint. Ezek — ahogy minden más is a játékban — nyersanyagokba kerülnek, és egy bizonyos időbe telik az elkészültük. Mindegyiknek 10 (némelyeknek 12) szintje van, és minél nagyobb egy épület szintje, annál több dolgot tud, annál erősebben/gyorsabban tudja, de annál több nyersanyagba kerül felépíteni és az annál tovább is tart. A nyersanyag-termelő szektorban gyárakat és gabonamezőket lehet építeni, amelyek a nyersanyagokat termelik (ezek: kaja, olaj, acél és ritka fém), a katonai szektorban pedig mindenféle reptereket, tankgyártó üzemeket lehet felhúzni, valamint lakóházakat, ugyanis itt a lakosság is erőforrásnak számít. Azok adják az 5. nyersanyagot, a pénzt, de ők dolgoznak a gyárakban és a katonák is belőlük lesznek. Ez már továbblépés a Travianhoz képest, mert ott ilyen nem volt. A lakosság fontos tényező, és ügyesen kell balanszírozni az adókkal, ha egyensúlyt szeretnénk elérni. Túl sok minden múlik rajtuk.

A városok körül/között mindenféle vadon van, amelyek elfoglalása az adott város nyersanyag-termelésén dob egy kicsit (vagy sokat). Az erdő kaját ad, a mocsár olajat, a hegység acélt, van egy terep a ritka fémekre és léteznek még síkságok, amik semmit nem adnak, viszont azokon lehet csak újabb városokat alapítani. Léteznek még mélytengeri olajmezők és szigetek, amelyek a tengeri mezőkön vannak, és az elfoglalásuk nem könnyű, valamint gépi városok, amelyek igen komoly ellenfelek, és nem lehet őket elfoglalni (viszont mégis megéri megtámadni őket), valamint voltak speciális mezők, amiket egyelőre kiszedtek a játékból, mert senki nem volt elég erős ahhoz, hogy kezdhessen velük valamit. De majd visszakerülnek — állítólag. A vadonnak és egyéb mezőknek szintén van szintje, mint az épületeknek, ettől függ, mennyire magas bónuszt adnak és mennyi védőt kell legyőzni az elfoglalásukhoz. Minden városhoz annyi ilyen mezőt lehet csatolni, ahányas az adott város főépületének szintje, de bármikor el lehet dobni egy már elfoglalt mezőt, már csak azért is, mert a szintjük (és ezzel együtt az adott bónusz) 24 óránként csökken egy szinttel. Meg lehet őket rabolgatni is (amikor adnak valami egyszeri adagot az ott szerezhető anyagból), de ez nem éri meg, mert túl sok olajat kell felhasználni, annyit meg nem adnak cserébe. Ja, ha már itt tartunk a seregek mozgatása olajba kerül: minél messzebbre akarunk támadni/menni, annál többe, ráadásul egységenként eltérő a felhasználás, és minden egység csak valamennyi cuccot cipelhet magával, azaz egy bizonyos távolságon túl már teherautókat is kell a csapatokhoz csapni, hogy legyen, ami a szükséges olajat viszi. Az egységek 'tárolása' pedig természetesen kajába kerül, de ez kiváltja azt a buta dolgot, hogy egy városban csak X db egységed lehet. Nem, annyit tárolsz, amennyit csak akarsz, pontosabban amennyit etetni bírsz, ugyanis ha elfogy valahol a kaja, az egységek dezertálni kezdenek, a visszavásárlásuk pedig kurva sok pénzbe kerül (ezt sikerült megtapasztalnom a múlt hétvégén...).

Az épületekben 20-féle egységet gyárthatunk, 14 harcit, 4 védőt és 2 egyéb egységet. Ezeket a legkülönfélébb kombinációjú nyersanyagok segítségével, eltérő idő felhasználásával készíthetjük el, és a legtöbbjüknek előfeltétele is van (jellemzően valamilyen épület vagy már kifejlesztett technológia). Mindegyik rendelkezik 12 tulajdonsággal, úgymint: sebesség, életpont, támadás földi, légi, vízi járművek és erőd ellen, páncélzat, lőtávolság, teherbírás, népesség, étel fogyasztás és olaj fogyasztás. Az életpont és a támadások értelemszerűen a harci paraméterek, ahogy a páncélzat, a lőtávolság és félig-meddig a sebesség is, ez utóbbi ugyanis a térképen való közlekedés idejére is hatással van. Az étel fogyasztás azt mutatja meg, mennyi kaja kell egy darab fenntartásához, az olaj fogyasztás azt, hogy egy mező megtételéhez mennyi olajra van szükség, a népesség pedig, hogy egy darab legyártásához (a nyersanyagokon kívül) hány dologtalan emberkére van szükség. A harci paraméterek alapján az egységek kő-papír-olló módon hatékonyak vagy haszontalanok egymás ellen, de ezt a paraméterek alapján és tapasztalati úton is kiismerhetjük. Az egységek röviden:

Gyalogság: a leghaszontalanabb egység, amiből soha nem érdemes egyet sem gyártani. Bazi lassúak, és ezzel az egész sereget is lelassítják (az olajfogyasztást pedig az egekbe tolják), minden csatában utoljára kerülnek sorra, és semmit nem képesek kiirtani.

Motorizált gyalogság: bazi gyorsak és bazi gyengék. Taktikai okokból pár darabot érdemes használni néha.

Páncélozott jármű: a légierő ellen hatékonyak, de semmi másra nem jók. Az én első helyezésemhez sem kellett pár darabnál több belőlük.

Könnyű tank: elég gyors, de még mindig elég gyengécske. Feleslegesek.

Nehéz tank: na, ez már egy hasznos egység, mivel kurva magas a páncélja, ezért masszív seregek ellen is nyugodtan bevethető, az első vonalban. A védművek ráadásul mindig őt lövik, ezért jó golyófogók, amíg a rakéták lőtávolságba érnek.

Önjáró löveg: a második legmesszebbre lövő szárazföldi egység, ami különösen hatékony a légi egységek ellen. Ebből már érdemes gyártan, tízezrével.

Rakéta: a gyalogság után a leglassabb egység, viszont a legmesszebbre is lő, méghozzá jó nagyot. Baromi sérülékeny, ezért vigyázni kell rá a csatákban, ráadásul a légierő ellen szinte teljesen hatástalan.

Teherautó: nem harcolni van, hanem nyersanyagokat vagy pénzt kocsikáztatni. Ha rabolni megyünk, érdemes jó sokat vinni belőle, hogy zsíros legyen a zsákmány.

Kémrepülő: ezt sem harcolni találták ki (max. egy darabot, az ellenség feltartására), viszont segítségével megnézhetjük, mi vár ránk az egyes mezőkön. ha más játékost kémlelünk vele, akkor az erőviszonyoktól függően mindet lelövik, egyiket sem lövik le, vagy valamennyi elpusztul belőle, és valamennyi infot megtudunk (ami sok minden mástól is függ)

Vadászgép: baromi gyors, nagy mennyiségben pedig nem sok esélye van ellenük semminek sem. Mire megmozdulnak, végük van. A leghatékonyabbak más repülők ellen, a legvédtelenebbek a védművektől és a vízi egységektől.

Bombázó: kissé lassabb, mint a vadászgépek, kicsit védtelenebb is, de a szárazföldi egységek ellen sokkal brutálisabb.

Romboló: vízi egység, amit csak tengerparti városban lehet gyártani. Nemigen jó semmire.

Tengeralattjáró: gyors és a hajók ellen brutális (ha egyáltalán eljut a közelükbe, mielőtt azok szétlőnék).

Csatahajó: na, ez már masszív. Iszonyú vastag páncél, iszonyú sok életpont, brutális tűzerő és lőtávolság. Szárazföldön sajnos nem lehet vele támadni...

Repülőgép anyahajó: ha van a csatahajónál is erősebb egység, akkor ez az. Mindenben durvább, viszont a gyártási ideje valami siralmas, legalább egy óra (valódi óra)/darab. Csak összehasonlítás céljából: egy gyalogost kb. 30 másodperc legyártani.

Speciális egységek: ilyenem még nincs, és egy ideig nem is lesz (ergo senki másnak sem), de a leggyorsabb, legerősebb és legsebezhetőbb egységnek tűnik.

Van még négy védmű is, amik nem mozoghatnak a csatában, nem lehet velük támadni sem, csak a városokat védik. Ezek: bunker, aknavető, tankelhárító és légelhárító ágyú (vagy mi). Nem zabálnak, nem kell hozzájuk olaj sem (mivel nem mozgathatók), viszont az össz darabszámuk függ az adott város falának szintjétől. Rohadt sokáig tart őket legyártani, rohadt sokba kerülnek, és csak akkor vesznek részt a csatában, ha azt megpróbálják elfoglalni, rabláskor nem.

A csaták egy kicsinyített terepasztalon zajlanak, két dimenzióban. Minden egységről eldönthetjük (erre körönként 25 másodpercünk van), az adott körben mit csináljanak: nyomuljanak, álljanak egy helyben vagy hátráljanak, és melyik ellenséges egységet lőjék. A döntést típusonként hozhatjuk meg, mivel minden típus egy kupacban mozog a terepasztalon. Szar is lenne 80 ezer vadászgépnek egyenként parancsot adni... Az összecsapás mindig egy pontban (síkban történik), a két egymáshoz érő egységcsoport között. Amíg valamelyik el nem takarította a másikat az útból, egyetlen más egység sem közelítheti meg a hátrább levőket, ezért hasznosak nagy lőtávolságú egységek. Amíg középen megy a csetepaté, azok a háttérből szórják az égi áldást. A csatát irányítani természetesen csak akkor tudjuk, ha a harc pillanatában a gépnél ülünk. Ha máskor támadnak meg, akkor csak a támadó fél tud irányítani, a mi egységeink pedig önjáróak. cserébe viszont beállíthatjuk, hogy az egyes támadási formák esetén hogyan viselkedjenek. Nagy stratégiázási lehetőség így persze nincsen: mennek előre, mint a meszes, vagy maradnak egy helyben. De legalább van egy ilyen lehetőség.

Na, még pár apróság, aztán befejezem, mert lassan már szabálykönyv-szintű ez a bejegyzés, nekem meg nem az a célom, csak a kedvcsinálás.

A Traviant ismerők már így is jó pár különbséget felfedezhettek, de jöjjön a többi:

1. A kutatóközpont nevű épület segítségével huszonegyféle technológiát fejleszthetünk sok-sok pénz és idő segítségével, egyenként 10 szintre. Ezek mindegyike hatással van valamilyen játékbeli dologra, az építési időre, az egységek haladási sebességére, a kémkedéskor kapott információ részletességére, sok-sok harci tulajdonságra és egyebekre. Zömének előfeltétele is van: egy másik technológia valamilyen szinten és/vagy megfelelő szintű épületek.

2. A játékban mindenféle stratégia nevű dolgot szerezhetünk (vehetünk, találhatunk vagy kaphatunk csak úgy). Ezeket tetszés szerint felhasználhatjuk, és vagy egyszeri hatásuk van, vagy egy bizonyos ideig működnek. Vannak, amik a nyersanyag termelésünket dobják meg 25%-kal, egy vagy több napra, mások a harci paramétereken erősítenek ideig-óráig, tapasztalatot adnak a tisztjeinknek, rövidítik az építési, gyártási vagy kutatási időt, és sorolhatnám. Van vagy 60 különböző belőlük. Ez hihetetlen változatosságot és igazi stratégiai élményt nyújt.

3. Az eddig megismertek alapján kb. 200 küldetés is létezik, melyek teljesítésével egyrészt megtanuljuk a játékot, másrészt pici kis előnyre tehetünk szert másokkal szemben. Egy részük naponta teljesíthető, más részük csak egyszer, és a legtöbb csoportonként egymásra épül. A jutalom elég változatos: pénz, nyersanyag, stratégiák vagy egyebek, amire most nem térnék ki.

4. A csatába menő egységek élére egy tisztet kell állítani, anélkül nem is lehet velük támadni. Őket egy külön épületben lehet felbérelni, de el is foghatjuk más játékosokét vagy az elfoglalt mezőkről is hazaráncigálhatunk párat. Ők a harcokban tapasztalatot szereznek, ami ha elér egy szintet, a tiszt is szintet lép. Ekkor eloszthatunk egy pontot a három fő tulajdonság között, ami politika, harci ismeretek és tudás. Előbbi a polgármesterré kinevezett tiszteknek fontos (mert ilyet is lehet), utóbbi kettő főleg a harcolni küldötteknek. A tisztek tárgyakat is használhatnak (különféle katonai felszereléseket), amik ezekre a fő tulajdonságokra (valamint támadásra és védekezésre) adnak bónuszt, de van, ami mást is tud. A tisztek tulajdonságai befolyásolják a csata kimenetelét, hiszen például a harci tudás tulajdonság hozzáadódik az egységek támadásához, és sorolhatnám. De ha ez még nem lenne elég bonyolult, megtanulhatnak maximum 3 szakértelmet is (véletlenszerűen), ami igazán tápos állatokká varázsolhatja őket: például dupla sebzés minden 3. körben, gyorsabb légierő, +támadás a védműveknek, kevesebb olajfogyasztás és a többi. Ezen szakértelmek erőssége a tiszt minden 20. szintje után ugrik egyet (nem nő, ugrik)...szóval a kombinációs lehetőségek száma végtelen.

Meg a bejegyzésem hossza is, ha most nem fejezem be. A hozzám hasonló játékkedvelők talán ennyi alapján is megértik, miért szögez ez a játék a képernyő elé (és akkor még sok apróságot nem is említettem). Ha valaki más is kedvet kap hozzá, próbálja ki nyugodtan, nem fogja megbánni. Ha az első szerveren regisztráltok, akkor az vagyok én, aki a toplista első helyén tobzódik, utolérhetetlenül. [Sátáni kacaj]

Ezt gondolom a nagy nemzetközi szovjet szocialista nőnapról. Tavaly már írtam róla egy pár mondatot traktoros asszonyokkal meg szüfrazsettekkel, de most megint gondolkodtam ezen egy kicsit, és arra jutottam, hogy...

...továbbra sem egészen értem. Ez egy nagy képmutatás szerintem. Ha visszamegyünk a történelemben az ismert korokig, azt látjuk, hogy szinte mindig és mindenhol a nők voltak hátrányban a férfiakhoz képest és nem fordítva. Azt a pár törzset, ahol matriarchális társadalom van, zárványként ne számítsuk, mert elenyésző az arányuk a Föld nagyobbik részéhez képest. A görögöknél a nők sem szavazhattak, meg aztán még úgy 2000 éven keresztül sehol sem, politikusok nem lehettek, könyvet nem írhattak, művészek sem lehettek, nem katonáskodhattak és sorolhatnám, viszont sokuk szexuális tárgyként tengette életét, adták-vették őket, plusz gyerekeket kellett szülniük és nevelniük meg ellátni az urukat. Már az a szó is milyen már, hogy "uruk", nem is beszélve arról, hogy az "ember" és a "gyerek" szó is alapból hímnemű, bár hozzá kell tenni, hogy ez a latens férfitartalom mára jelentősen kikopott belőlük. Ez egy pro-nő érvkupac volt, de fordítsuk meg ugyanezt.

Politika iránt érdeklődő férfiként abban egyet tudok érteni a korábbi korok emberével, hogy a politikába nem való az érzelem, ahogy a gazdaságba sem, a nők pedig az érzelmet képviselték, szemben a férfiúi értelemmel. Ez mára megváltozott (pontosabban elmosódtak a határok), de anno, amikor még nem volt ildomos a férfinak sírni, még nagyon is így volt. Aztán hogy nem szavazhattak. Hát persze, hogy nem, hiszen most mondtuk, hogy nem értenek hozzá, ahogy például a gyerekek sem, meg az elmeháborodottak vagy a jöttmentek sem. Később meg ez a kérdés eleve értelmezhetetlenné vált, mivel a tradicionális legitimáció kizárt mindenféle választást, ergo akkor senki sem szavazhatott, nem csak a nők nem. Hogy politikusok nem lehettek, az szintén ebből következik, de azért nem kellett őket félteni. Jó pár női uralkodóról tudunk (Kleopátra, Mária Terézia, Viktória királynő, stb.), és még több olyanról, aki a férje helyett uralkodott, elég csak a hülye XV. Lajosra és szeretőire gondolni. Meg aztán vajon hány intézkedés született a nők kegyeinek megnyerése érdekében, és ez vajon megállt-e uralkodói szinten, vagy a piramis összes szintjén előfordult? Szerintem utóbbi.

A katonáskodás kérdése nem is szorul magyarázatra, bár például Jeanne D'arc-nak elfelejtettek szólni (hálából máglyára is küldték), és az egri nők esete is beszédes, igaz, ha a megerőszakolás az alternatíva, nem csoda, ha serénykednek, és a férfiaknak szurkolnak. Pár kivételtől letekintve (Izrael állam, ahol a sorkatonaság nőknek is kötelező) manapság sem divat a nőknek háborúzni, ahogy a lövészárokban meghalni sem nagyon szoktak. Azért ez a női nemnek nem nagy veszteség, valljuk be.

Hogy művészek, tudósok, írók nem lehettek, az már egy kicsit az én hím-soviniszta lelkemet is birizgálja, elvégre a női látásmód másabb, de nem kevesebb, mint a férfiak látásmódja. Ennek nem sok értelme volt így, de biztosan megvolt az oka. Mondjuk, hogy a nő dolga a család fenn- és összetartása, nem holmi firkálgatás meg festegetés, és ez a szemlélet egészen a felvilágosodásig tartotta is magát. Konkrétan női művészek akkor sem kezdték ellepni a világot, de az irodalmi és/vagy főúri szalonok 'hostessei' általában nők voltak, köréjük gyűlt a kulturális élet színe-java. Egyes nők már ekkor is vették maguknak a bátorságot, és álnéven írtak, de olyan is akadt, aki a tudományos munkáit a férje neve alatt jelentette meg. De nem is ez a lényeg (már csak azért sem, mert ez elenyésző mértékű volt), hanem a tény, hogy az irodalmi alkotásokat ugyan nem nők alkották, de sokukat nők ihlették. Hány szerelmes vers, hány öngyilkos költő, hány párbajban meghalt író róható a női nem kontójára? Megszámolni is képtelenség.

Hogy adták-vették őket? Nem szép, nem szép, cserébe viszont biztosítva volt az életük, a megélhetésük, és állítólag a nőknek ez a legfontosabb, hacsak nem ezt is férfiak állítják. Szexuális tárgyak? Lehet, de erről nem a férfi nem tehet, hanem egyes férfiak, akik visszaélnek a testi fölényükkel, meg az evolúció/jóisten, ami/aki a férfinél gyengébbnek teremtette a nőt.

De nem sorolom a pro és kontra érveket, mert mindegyik külön témát igényelne, és nem is célom végtelenre nyújtott történelmi és kulturális felvilágosítást tartani, csak azt szeretném firtatni, hogy a nők helyzete vajon tényleg annyira rossz volt mindig, hogy azt gyökerestül meg kellett változtatni? Tényleg szükség volt a női mozgalmakra, az emancipációra, a feministákra, vagy kis türelemmel magától is megváltozott volna a helyzet? Előbbi kérdésre szerintem nem a válasz. Nem lett volna szükség, hiszen az első világháború embervesztesége és munkaerőhiánya amúgy is felborította a nők társadalmi szerepeit, és ebből a mai helyzet előbb-utóbb magától is kialakult volna. A különféle mozgalmak és erőszakos törekvések hasznosságát nem tudom megítélni, mert a tudásom hiányos ezen a téren (is), de csak úgy költőien felteszem, hogy a hatásuk éppen annyira lehetett katalizátor, mint amennyire fék. Másrészt bár sokat változott a helyzet, egyenjogúságról még mindig nem beszélhetünk, hiszen köztudomású, hogy egyenlő munkáért nem egyenlő a bér, és akkor a harmadik világ vagy az arab világ nőinek helyzetét ne is firtassuk.

Maradjunk abban, hogy a mérleg a történelem során a férfiak oldalára billent, és ott is maradt a mai napig. Vissza pedig nem fogja billenteni egy ilyen bűntudat-nap sem, meg öt másik sem, főleg akkor nem, ha kötelezővé tesszük a jópofiskodást, meg a megjátszást. Az egészből a virágboltosok orgazmusa lesz csak maradandó. Ez a nap ugyanúgy ennek az erőszakos mozgalmárkodásnak a maradéka, ráadásul férfi-nap híján most éppen a másik irányba tolódott el az aránytalanság. És akkor még nem firtattam azt a kérdést (sem), hogy ha az utóbbi 100 évben arra ment ki a játék, hogy a nők minél inkább férfiasak lehessenek és minél több férfias dolgot csinálhassanak, ÉS ezt még részben el is érték, akkor mire föl a nőiséget ünnepelni? Meg még a karrierista nőkről sem beszéltem...de már nem is fogok.

Maradjunk annyiban, hogy én nem szeretem ezt a napot.

UPDATE: 11 komment után kezdem sejteni, mivel van itt a probléma: alapvetően nem annyira szájbarágós és nem olyan hosszú ez a bejegyzés, mint az nálam lenni szokott, így vannak benne mondatok, amik a bennük használt szavak súlyossága okán esetleg eltérítik az olvasót a szövegértelmezés mezsgyéjéről az indulat irányába, és akkor aztán már tök mindegy, hogy mit írok, és az mit jelent, elvágtam magam. Ezen csak sajnálkozni tudok, főleg mert akik most neheztelnek, nem veszik észre, hogy éppen azt írom: a nők helyzete mindig rossz volt, és most sem jó, csak éppen egy ilyen ünnep nem változtat a helyzeten, maximum bűntudatot kelt a népesség másik felében. Sze-rin-tem.

Ez a kérdés hangzik el itt is, ott is, én pedig — megszólítottként — hajlok a válaszadásra, persze nem minden jobbos blogger, hanem csak a magam nevében. Bontsuk rögtön két részre a kérdést, egy praktikusra és egy elméletire.

Praktikusan minden rendszeres olvasóm tudja, hogy hova lettem. Dolgozom. Sokat, más helyett is, néha munkaidő után is. Aztán edzésre járok, hogy formálódjak, és a magam módján mozogjak. Aztán próbálok pihenni, szórakozni, háztartást vezetek, vásárolok, stb. stb., és ez mind-mind kifáraszt testileg, lelkileg, elviszi az időmet, és arra már nem marad energiám, hogy rendszeresen vezessem a blogot is. Ez nyilván látható. Egyre ritkábban írok, már illusztrációk sem nagyon vannak, soká válaszolok a kommentekre, soká kommentelek az általam olvasott blogokban, és a többieket is egyre ritkábban olvasom. Nem fér bele. Az eddigiekhez képest annyi a változás, hogy a munkaidőm blogolásra fordítható része csökkent (mondhatni megszűnt), mert a többi az ugye eddig is volt, aztán mégis futotta bejegyzésre. A maradék kis időben pedig inkább olvasgatni próbálok, vagy ha mégis írok, akkor sem szeretnék újra meg újra politikával foglalkozni, mert az olvasók egy része nem kíváncsi mindig csak erre. De ha mégis politika, akkor pedig engedtessék meg nekem, hogy ne fordítsak hátat a világnézetemnek, csak azért, mert most ellenzékinek lenni a trendi, és hogy továbbra is megválogassam a témáimat.

És itt jön képbe az elméleti vonulat, ugyanis a "Hová lettek a jobbos blogerrek?" kérdés már önmagában prekoncepciózus, mivel kiérezhető belőle egy bővítettebb verzió: "Hová lettek a jobbos bloggerek most, amikor a Viktátor felszámolja a demokráciát, amikor államosítják a vállalatokat, amikor einstandolják a megtakarításainkat, amikor veszélyben vannak az emberi jogok és a szólásszabadság, amikor...?". De ez mind nem így van, hiába a hiszti. Ahogy írtam, a kormányváltás óta valami elemi erejű a gúnyáradat, a fikázás, a (mű)rettegés és a többi, de kérdem én, hol voltak ezek a kétségbeesett hangok, amikor az államadósság ennyire a plafonra ugrott, amikor kilendültek az árfolyamok, amikor a kormányfő szénné égetett bennünket külföldön, amikor tömegesen utaltak előzetes letartóztatásba az utcán találomra összefogdosott embereket, amikor az ellenzéki lapokat megpróbáltak ellehetetleníteni, vezetőiket koncepciós eljárásokkal börtönbe csukatni (mielőtt jönne a kérdés: Liszkay Gábor fegyvertartási ügye, Torkos Matild vs. Wekler Ferenc, Bencsik András vs. Mécs Imre), amikor a demokratikus választás pofájába röhögtek az ötéves adócsökkentési programmal, a trükkök százaival, a hazudtunk reggel, éjjel meg estével? Gréczi Zsoltra gondolok meg drága Bolgár úrra, meg az értelmiség balos oldalára, meg a bloggerekre és újságírókra. Oké, ők oda, mi ide. De ha nekik az szép világ volt, akkor nekünk ne kelljen már hirtelen beállni a sorba és versenytszidni a kormányt velük karöltve, most, hogy ők elvesztették a hatalmat. Nagyon elvesztették, és nem is tűnik úgy, hogy hamarosan visszavehetnék (szerencsére, mondom én), nyilván emiatt is ez a vehemencia.

Most az a módi, hogy mint szorgos méhecskék virágról virágra szállva, úgy kell témáról témára haladni, és minden állomásnál eltemetni az országot vagy annak egy részét, közjogilag, berendezkedésileg, gazdaságilag. Ha a médiatörvény kifulladt, jöhet az alkotmányozás. Ha az is kifulladt, jöhet megint valami más. És hát hol vannak ilyenkor a jobbos bloggerek, akiknek mélyen egyet kellene mindezzel érteni? "Eltűntek, ergo nagyon jól tudják, hogy nekünk van igazunk, de lapítanak, mert nem tudnak mit mondani." Nem kérem, nincs igazuk a sikoltozóknak, éppen ezért nincs is miről vitatkozni. Ha valaki százszor belesikítja az éterbe, hogy itt kérem megszűnik a demokrácia, akkor a jobbos bloggerek mondják azt, hogy "de nem szűnik meg", és a felek álljanak le vitatkozni egymással olyan dologban, aminek eleve semmi alapja? Az eddigi intézkedések alapján lesz legközelebb parlamenti választás? Lesz. Akkor van demokrácia. A jelenlegi kormányt szabad választáson választotta meg az ország szavazásra jogosult polgárainak elegendő mennyisége, csalás nélkül? Igen. Akkor miről beszélünk?

Az országhatárok továbbra is átjárhatóak, el lehet költözni, ide lehet települni, a tisztességgel megkeresett vagyon továbbra is halmozható, befektethető vagy elkölthető, lehet tiltakozni, lehet mindennek elhordani a kormányfőt, szabadon lehet véleményt alkotni, attól, hogy a legutóbb felderített gazemberséget történetesen zsidó származású emberek követték el, még nincs antiszemitizmus, amiért eljárás indul ellenük, lehet buzibárba járni és férfiaknak utcán csókolózni, és sorolhatnám. Attól, hogy valaki úgy érzi, hogy itt a világvége, és itt minden egy csapásra szar lett, még nincs (feltétlenül) igaza, és sem emiatt, sem más miatt nem kötelező a jobbos gondolkodású embereknek egy követ fújni velük. Nekem sem.

A vitának persze helye van, van is vita mindenféle fronton. Még a kormányban is, meg a prominens kormánypárti politikusok között is. Amikor ez kiszivárog, akkor persze nem az van, hogy "nofene!", hanem az, hogy "háhá, nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal...", megint a gúnyolódás. A gazdasági hírekből is csak a szar az érdekes, sosem a jó, pedig abból is van bőven. Én azt IS meglátom, és ha már meglátom, az csökkenti a rossz érzést bennem, amit ráadásul részben ez az elsöprő erejű károgás okoz.

Én itt vagyok, amennyire időm engedi. Nem bujkálok, nem lapítok, hajlandó vagyok vitázni, ha van miről (mindig van persze), de csak azért nem fogok állandóan és magamtól kormányt szapulni, hogy a sikoltozók megerősödjenek igazukban, és elmondhassák, hogy "na tessék, már a jobbosok is". Szeretném élvezni a rám nézve kedvező döntések hatásait, szeretnék örülni, ha az igazságérzetemnek tetsző dolog történik, szeretem látni, ha a kormány kiáll értünk, a mi érdekeinket nézi, és nem fekszik le (egyből) a különféle hatalmaknak a mi kárunkra. Ezt hadd engedjem meg magamnak. A kritikát meghagyom másoknak, arra úgyis van most önként jelentkező bőven.

Ha pedig valami olyat írok, úgyis vita indul itt nálam is, sőt, sokszor olyan is, ami nem volt témája az adott bejegyzésnek, és akkor majd mindenki láthatja, hogy én nem tűntem sehova. Csak éppen elfoglalt vagyok, és szelektálok a témák közül.

Ez a — szándékoltnál kevésbé összeszedettre sikeredett (de péntek délutánra való tekintettel nézzétek el ezt nekem) — válaszom a kérdésre.