Tegnap megkezdődött az ötödik félévem az egyetemen. Nagyon izgalmas volt... Reggel tönkrement az mp3-lejátszóm, ami külön öröm egy kétórás vonatút előtt, főleg, hogy egy nagy vagon általában teli van fogszívogató öregekkel, rágógumit fújkáló hülye picsákkal, és egyéb idegesítő tényezőkkel. Szerencsére fél óra múltán rám akadt az egyik csoporttársam, és beszélgetés közben nem (feltétlenül) figyelek föl az ilyenekre. Így viszont nem tudtam kiolvasni a Láthatatlan embert, pedig tervben volt (este bepótoltam). Igaz, ez egy ifjúsági regény, de a több havi szociológiatörténet tanulás után a hasonló könyvek felüdülésként hatnak. Nem kell még az a nagy komolyság. Most Móricz Rab oroszlánja következik, ami remélhetőleg legalább annyira jó lesz (és talán új információ is lesz benne, mert a hunokról azt mind tudtam, amit Gárdonyi megírt).

Az első előadás a Szociológiai irányzatok és iskolák I. nevet viselte. Kis késéssel értünk be a kollégával, de hamar rájöttünk, hogy semmiről nem maradtunk le. Amíg bent ültünk, addig viszont minden másról lemaradtunk, mivel a tanár csak beszélt, beszélt, de semmit nem mondott. Az egésznek annyi értelme volt, hogy megtudjuk, miből kell majd tanulni, és hogyan fogunk vizsgázni. Az alak fullbuzi, ezt előttem nemigen tudta leplezni, de mások is észrevették. Miközben rejtvényt fejtettem, hallgattam a tanár önnön zsenialitásáról szóló okfejtéseket. A lényeg, hogy neki egy teljesen új megközelítési módja van, amit sokan kritizálnak, de nem hivatalosan, csak fű alatt, és csak azért, hogy ne jelentethessen meg cikkeket vagy egy könyvet. A meg nem érett zseni. Mondtam is, hogy "ez az elmélet annyira új, hogy még szinte meleg", amivel nagy derültséget keltettem. Milyen merészen viccelődöm más ember másságán, mi? Jóóó, de ez az alak annyira gáz. Az egyik csoporttársam azon röhögött, hogy eszébe jutott egy Galla-Laár jelenet, amiben a lektor egy az egyben a tanár úrra hasonlít (nem ahogy kinéz, hanem amiket mond). Alant láthatjátok.

Ja és szegénykém annyira bizonytalan, hogy bármit állít, rögtön hozzáteszi, hogy de vannak kivételek, vagy konkrétan cáfolja egyik mondata a másikat. Vagy nem.

A délutáni előadás vallásszociológia volt. Ez a tanár már korábban is tanított minket, és a csoport nagy részének a bögyében volt. A vizsgaidőszakban ugyanis volt egy nap, amikor nagyon sokan 9 órára tették az ő tantárgyának vizsgáját, majd 10-re egy másik vizsgát. A tanár 9:40-kor jelent meg, és akkor is baromi komótosan, majd amikor valaki felszólalt, hogy "tanár úr! Itt többen 10-re is mennek vizsgázni" (azzal a szándékkal, hogy hátha ad egy aznapi későbbi időpontot is), akkor a tanár visszakérdezett, hogy az őt hol érdekli. Egycsapásra bekerült a gané-kategóriába. Most viszont egész jó, összeszedett előadást tartott az öt világvallásról, meg Weber vallásszociológiájáról. Kár, hogy ezt már mind tudtam, részint eddigi életemből/olvasmányaimból, vagy az utóbbi témát például a szoctöri szigorlatra való készüléskor is el kellett sajátítanom. Viszont jól haladtam a rejtvényekkel...

Rolcsikám megint dolgozott, szóval már péntek reggel óta nem láttam, amikor is összevesztünk. Feljöhetne már kibékülni. Jó, nem volt olyan nagy összeveszés, csak kicsit kimerült mostanában, és ilyenkor mindenre ugrik, én meg ennek ellenére nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg, amikor utána kell pakolnom. Neki meg az teszi be a kiskaput, hogy korán reggel nekem ez a mondandóm a "szeretlek cicám!" helyett. Hja kérem, én korán reggel senkit nem szeretek, de azt nagyon. A megjegyzésemen (bár vicces és ártatlan volt) 1 perc alatt kiborult, de olyan szinten, hogy el is sírta magát (igen férfiasan). Szegény, tényleg nagyon kimerült. Ma vagyunk egyébként 1 évesek. Kösz a gratulációkat. Semmit nem volt időm még venni neki e jeles eseményre (ő gyűrűt szeretne, de az még odébb van nálam), de mivel ma sem jön, holnap meg én nem érek rá, van még egy kis haladékom.

Ma meg bográcsozni megyek a Duna-partra a volt és jelenlegi kollégákkal + az utánfutókkal (férj, feleség, stb.). Úgy tűnik, szép időnk lesz. Majd beszámolok róla, hogyan sikerült.  

Úgy érzem magam, mint akit husángokkal aprólékosan, minden testfelületre alapos gondot fordítva végigvertek. Valójában persze semmi ilyesmi nem történt velem, csak a kondizás utáni másnaposság van rajtam. Ezért is nem írtam sem hétfőn este, sem tegnap (pedig hétfőn 'meghaltam' címmel akartam blogolni). Tegnap mondjuk viszonylag jól viseltem a megpróbáltatásokat, de hétfőn úgy mentem haza, hogy rögtön utána magzati pózba gömbölyödve az ágyamra kucorodtam, és képzeletben a sebeimet (és nem mást!) nyalogattam. Az egészben az a röhej, hogy baromi kis súlyokat kell emelgetnem, én mégis totál kivagyok tőlük. Hétfőn az utolsó gyakorlat utolsó sorozatánál szabályosan keresztbe álltak a szemeim (sportszemet kaptam),és csak a zuhanyzás térített észhez. Micsoda puhos vagyok... Most meg úgy érzem magam, mint aki éppen most tette le a súlyokat, ergo az éjszakai alvás semmit nem regenerált rajtam (pontosabban nyilván regenerált, csak ebből én semmit nem érzékelek).

Viszont megtudtam, hogy nagyon jó a testtudatom. Éljen, éljen! És ez még csak nem is azt jelenti, hogy tudom, hogy van testem, hanem hogy amit az edző mond, azt meg tudom csinálni, mert ismerem a testem részeit. Nem világosítottam fel az edző bácsit, hogy mások testének részeit és testrészeit is tök jól ismerem. Mostanság ha nem akarnám, akkor is tudnám, mi hol van rajtam, mert minden mozdulatra 2-3 helyen érzem, hogy van testem, gyakorlatilag két hete permanens izomlázban égek. Erre jön még, hogy a jobb kezemben a könyök résznél kb. a blogírás kezdete óta fájdalom bujkál. Amolyan ínhüvelygyulladás-féle fájásnak indult, ami a számítógép használattal töltött idővel egyenes arányban erősödött (és nem más miatt (a piszkos fantáziájúak kedvéért)), aztán mintha egy csapásra megszűnt volna. Sok nyugtom nem volt, mivel egy reggeli nyújtózkodásnál kiderült, hogy a fájás nem megszűnt csak átalakult: bizonyos (ritka) mozdulatoknál égető érzést érzek a jobb alkaromban. Ez teljesen kiszámíthatatlan, nem erősödő, hanem kapásból baromi szar, de gyorsan múló fájdalom, és nem örülök neki. El kéne mennem vele orvoshoz, de úgy terveztem, hogy az idén nem fizetek vizitdíjat (nem mintha földhöz vágna, csak hát az elvek). Bízom benne, hogy elmúlik.

Rolcsika meg megint neheztel rám, mert nem szóltam előre, hogy vasárnap dolgom van. Pedig a nővére elhívott minket ebédelni, és ő már úgy beleélte magát, mert a nővére még egyik barátját sem invitálta meg, és különben sem mondtam előre, pedig ő direkt nekem szánta a vasárnapot, stb, stb, stb. Nem tudom, fölmerült-e benne előzetesen a gondolat, hogy vajh én akarok-e buziként szerepelni egy családi ebédjükön, miközben csak a nővére tudja, mi a helyzet, de annak a férje+gyerekei nem. Namármost milyen gyakran szokás egy családi ebédre meghívni a baráti köröm egy tagját (mármint Rolcsiként)? Nekem eszembe sem jutna. Na mindegy, majd valamikor sort kerítünk erre, de nem most.

Nem biztos, hogy normál körülmények között a blogomban ezzel a témával foglalkoznék, de Kyan blogjának legutóbbi bejegyzése elindított egy véleménydömpinget, és mivel nem akarok oldalas kommentet írni, inkább itt fejteném ki a nézőpontomat.

Természetesen nem állítom, hogy elfogulatlan lennék, hiszen nagyon is elfogult vagyok, és sértve érzem magam, amikor valaki olyan kijelentést tesz, hogy a biszexek gerinctelenek. Ez túláltalánosítás, és eleve alig bírom elhinni, hogy egy meleg, aki jó eséllyel az egész életét titokban, hazugságban, rosszabb (jobb?) esetben nyíltan ugyan, de megvetésben éli, és éppen ezért elvárja a többségi társadalomtól az ő elfogadását, maga is megvet másokat. Én tudom, hogy akiket folyamatosan kinevetnek, lenéznek vagy gúnyolódnak rajtuk, azoknak szükségük van olyan emberekre, akikhez képest magukat többnek érzik. A melegek esetében lehetnek azok a transzvesztiták, a nagyon nőiesen viselkedő srácok, különböző fétisek hívei — vagy éppen a biszexuálisok. Mert ugye én, aki meleg vagyok, tudom ám, hogy ő is meleg, csak a kis buta még nem tud róla, és mivel én előrébb járok, ezért okosabb is vagyok nála, akkor meg már, szebb, jobb és erkölcsösebb is. Tisztára mint az új világ meghódítóinak az őslakosokkal szemben érzett felsőbbrendűsége.

A biszexualitás megítélése eleve kettős (pont mint ők maguk). A  heteroknak buzik, és nincs olyan fokozat, hogy ők csak 'kicsit melegek, de egyébként olyanok mint mi', a buziknak meg megbízhatatlanok. Két pad között a földre... Márpedig ezt sem lehet feketében, meg fehérben látni. Miért kell elvitatni egy társadalmi csoport létét? Magamat nem akarom példának felhozni, mert az egy vitában nem érv. De én is ismerek olyan embert, aki egyszerűen képes férfibe és nőbe is szerelmes lenni. Olyan elképzelhetetlen ez? Nekem volt egy hosszabb kapcsolatom (tartósnak mondható) egy lánnyal, akit NAGYON szerettem, de elhagyott egy másik fiú kedvéért. Hétköznapi dolog. Aztán találkoztam egy olyan fiúval, akiben meg tudott fogni valami, és most ő a párom. És legközelebb (ha lesz legközelebb) könnyen lehet, hogy megint egy lányt sodor az utamba a sors, és beleszeretek. Nemi vágyat is érzek mindkét nem iránt. Nem vagyok sem meleg, sem hetero. Biszexuális vagyok. Persze erre bárki mondhatja, hogy várjam csak ki a végét, és majd akkor legyek okos.

Egy viszont biztos: sem a barátnőmet, sem a barátomat nem csaltam és nem csalom meg, mert van becsületem, és ez független a nemi beállítódásomtól. Kétségtelen, hogy egy biszex illetőnek kétszer annyi lehetősége van a félrelépésre, de a lehetőség még nem minden. Jellemtelenség is kell hozzá.

És kibaszottul elegem van abból, hogy sehova sem tartozom. Mert a heteroknak — mint mondtam — csak egy buzi vagyok, és volt rá példa, hogy egy leendő barátom amikor megtudta, hogy nem meleg, 'csak' biszex vagyok, rögtön lelépett. Miért vagyok én mindkét oldalon lenézett és megvetett? Az, hogy a heterok megvetnek, oké, ebben semmi meglepő nincs. De olyan emberek milyen alapon szólnak meg, akik maguk is az elfogadásukért küzdenek, és milyen alapon feltételezik rólam látatlanban is, ismeretlenül is, hogy gerinctelen gazember vagyok?

Aki meleg, az tökéletesen tisztában van azzal, milyen felfedezni magában a másságot, milyen elfogadni, és milyen elfogadtatni. Bátorságtól függően vannak, akik mindhárom fázison keresztülmennek. Akkor ezek most gondoljanak bele abba, hogy léteznek a földön olyan emberek, akik hiába mennének végig mindhárom szakaszon, mert az egyik oldalon semmiképpen sem fogják elfogadni őket, és majdnem ugyanolyan meggondolatlan butaságok (esetleg sztereotípiák) miatt, mint a másik oldalon. Sosem érhetsz így révbe.

Persze nem írtam le mindent, amit akartam, és vitatni is lehet az állításaimat, de a célom csak annyi volt mindezzel, hogy bárkit rávegyek arra, hogy gondolkodjon kicsit, mielőtt általánosít.

Gyakorlatilag vasárnap este óta megszakítás nélkül idegbeteg vagyok (asszem).

Vasárnap délután átjött végre a Rolcsi, elvoltunk, miegyéb, este meg elmentünk megnézni végre a Láthatatlan-t, ami már egy ideje el volt tervezve. Na itt kezdődtek a problémák. Jegyvétel után beugrottunk a Media Marktba, mert ő laptopot akar venni magának (majd), és nézzük meg, milyenek vannak. Kérdeztem, hogy minek az neki, és hogy miért akar egy ilyet, amikor jó ideje egyik hónapról a másikra él, aztán a mobiltelefonoknál megint szóvá tettem, hogy most vett egyet, és a jelenlegi is tökéletesen alkalmas arra, amire való (telefonálás, SMS). Ezen persze ott helyben összevesztünk. Sajnálom, nem tehetek róla, hogy ellenállhatatlan késztetést érzek az értelmetlen cselekedetek megakadályozására, valamint a téves információk kiigazítására. A véremben van (ha valaki fasz, megpróbálom szép szóval helyrepofozni). Nem volt tartós a harag (kb. 2 perc), a vita mégis aláaknázta a hangulatomat. A moziban aztán már minden és mindenki idegesített. Az egyik tirpák fennhangon telefonált a film közben, aztán meg folyamatosan a taknyát szürcsögte vissza orrba/gégére, a mögötte ülő meg csak szimplán az orrát szívta. Ez jobbról. Balról meg nyitott szájjal hangosan rágózott a harmadik barom. Na most rólam tudni érdemes, hogy minden szájjal (orral) képzett hang olyan szinten idegesít, hogy néha eszemet vesztve tudnék őrjöngeni. Szotyi-/tökmagrecsegtetés, fogszívás, cuppogás, csámcsogás, puszilgatás, de legfőképpen a rágógumi fújkálása egy pillanat alatt idegbeteggé varázsol, ezért is hallgatok zenét utazás közben. Egyébként ez egy kedves örökség a mostohaanyámtól, aki észrevette, hogy a kisöcsém fél órán tartó össze-vissza csókolgatása dühöngést vált ki belőlem, majd egy idő után a tehetetlenség érzése miatt sírógörcsöt is, ezért annál inkább csinálta. Minden buzi lelki sérült, igaz? Igaz.

Szóval a filmet marhára tudtam élvezni (az ülésben szerintem még most is ott van a körmöm nyoma). Az a baj, hogy a környezetemet is megfertőzöm ezzel. Szerintem a volt barátnőm részben emiatt hagyott el, de a Rolcsi is utálja, amikor rászólok, hogy csukott szájjal egyen. Saját érdeke... Mindenesetre "normális" ember észre sem veszi az ilyesmit, míg én a legnagyobb hangzavarban is meghallom akár fülhallgatón keresztül is, és szóvá is teszem. Amikor ez századszor fordul elő, a környezetemben levő emberek is rákattannak a dologra, és egy idő után őket is idegesíteni kezdi. Asszem szükségem van egy autóra.

Mint korábban már írtam a munkahelyem utcáját felújítják, ezért tegnap is meg ma is 20 percet vesztegelt a buszom. Ez a reggeli hangulatomat rögtön megalapozta, és erre jönnek rá a munkahelyi apró bosszantások, na és persze Hajnalka. Most ő is megsértődött, mert egy ponton túl nem bírtam elviselni a seggségeit, és látványosan bedugtam a fülem (zenehallgatás céljából).

Jaaa, és a lényeget nem is mondom. Cincog a monitorom. Ez komoly! Hátul, ahol az egyik zsinór csatlakozik, cincogó hangot ad. Ha megmozdítom, abbahagyja, de csak azért, hogy 10 másodperc múlva újrakezdje. Ez hét mint hét kurva idegesítő, és nem tudok vele semmit tenni, mert akárhogy mozdítom, semmit nem javít. Állítólag kapok majd egy új monitort, de asszem az még legalább egy hónap, szóval zenehallgatás vagy őrület.

Ma megint nem volt és nincs is Rolcsi, szóval semmittevés volt ezerrel. Nem volt kedvem novellát írni (mert fájt a fejem), se takarítani (ami mindig ráfér a lakásra), meg úgy összességében semmihez. Kicsit játszogattam a gépemen, de a játékaimat is unom már, viszont amíg a mostaniakat végig nem játszom, addig nem telepítek fel újabbakat. Igazából eleve nincs kedvem játszogatni, és különben is mihasznaság volna. Az egyetlen említésre méltó cselekedet, hogy megnéztem a Démonok című antik horrorfilmet, ami emlékezetem szerint egy baromi durva film. Ma kiderült, hogy nem az.

Ehhez tudni kell, hogy gyerekkoromban nagyon félős voltam. Úgy 6-7 éves koromig a fekete kalap volt a legfőbb mumus. A nagybátyámnak volt is egy példánya, én meg emiatt nem mertem bemenni a szobájába. Hogy ez honnan jött nekem, azt nem tudom, mindenesetre hatékony védelem volt ez ellenem a cuccai számára. Utána következett a csontvázaktól és koponyáktól való félelem. Bármilyen filmben vagy képen emberi csontváz volt, az nálam máris elvágta magát, és nekem azonmód meg is volt a következő hetekre az éjszakai programom. Ezek akár ifjúsági filmek is lehettek, mint pl. a Korall sziget vagy a Kincsvadászok című Spielberg (?) film. Na az nekem nagyon betett. Volt még egy rövid időszak, amikor a lefejezésektől rettegtem (Hegylakó...), aztán egy még rövidebb, amikor az összeroncsolt arcoktól (A sötétség fejedelme vagy A forgatókönyv fantomja). Igazából 14 éves koromig folyamatosan féltem, és már magam előtt is szégyelltem magam, amiért minden éjszaka a paplant a fejemre húzva aludtam. Télen, nyáron. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy én valaha is a takaró felett alszom majd, amit nagyon abszurdnak tartottam. Igaz, pár évvel azelőtt azt sem tudtam elképzelni, hogy valaha is sikerül megtanulnom a hónapok sorrendjét. A koponyáktól való rettegésem olyan szinten szélsőségessé fajult, hogy a nagyszobában levő óriásposzteren ábrázolt híd kövei közül képes voltam kilátni néhányat, amik úgy rendeződtek el, hogy egy elnagyolt koponyára emlékeztettek, következésképp a nagyszobában való tartózkodásom időtartamát is igyekeztem minél jobban leredukálni. Jó, mi? Nappal persze (viszonylag) bátran nézegettem a Rózsakiállítás vagy a Matróz dala című könyvünk borítóját, mivel azokon is koponyák voltak, este viszont már nem voltam ilyen virgonc.

'86-ban vettünk egy videót, mivel akkor még hétfőnként nem volt adás a tévében, és unatkozott a család. Ilyenkor anyám testvérei is átjöttek és közös videózásokat tartottak. A videokazetták akkoriban kölcsönadásos rendszerrel közlekedtek az emberek között, mivel még videotékák sem léteztek (és a Rambo még be volt tiltva). Ilyenkor valaki mindig hozott egy kölcsönkapott filmet, amit közösen megnéztek. Horror is volt köztük jócskán. Ezektől persze alapból féltem, de azért mindig ott kellett legyeskednem a légtérben. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy háttal néztem az adott filmet, azaz valójában nem néztem, csak hallgattam. A hiányzó információkat kérdezéssel pótoltam (amíg a rokonságnak volt ehhez türelme), és a tükröződő felületeket használtam a hiányzó képi elemek pótlására. Ilyen volt az akváriumunk oldala, valamint apám szemüvege (ami a fején volt közben). Ez komoly. A lényeg, hogy ezzel a módszerrel sokkal durvább kép alakult ki a kis fantáziadús buksimban, mint amit láthattam volna, így egy csomó filmre úgy emlékszem, hogy az milyen durva volt. Most meg, amikor nagy nehezen sikerül DVD-n megszereznem egy-egy ilyen kincset, sorra várom bennük azokat a jeleneteket, amik soha nem is voltak, mert csak az én fejemben léteztek. A kukorica gyermekeivel is így jártam a múltkor, most meg a Démonokkal.

Ez a film egy akkora rakás szar, hogy azt már azért kell megnézni. Eleve olasz produkció, ami nem volna baj, hiszen az olaszok nagyon sok horrort csináltak a nyolcvanas években (spagetti horror), tehát elvileg értettek hozzá. Dario Argento, George Romero, Lucio Fulci vagy XY Deodato nevei ismertek voltak az akkori filmvilágban. A filmjeik az akkori viszonyokhoz képest extrém módon véresek voltak, és a maszkmestereik is kitettek magukért. Sztori persze nulla, de a fentiek mellett arra nem is volt szükség. Ezek fölött a filmek fölött azonban igencsak eljárt az idő, így semmi élvezhető nem maradt belőlük. Színészi alakítás nulla. Sztori nulla. Látvány nulla. Logikátlangagyifaszság: 100%.

Nem ajánlom tehát senkinek, hacsak az illető nem akar a fejét csóválva jókat röhögni. A sztori vázolásától inkább eltekintenék.

Ideje megszakítanom a South Park epizódok nézegetését, és nekilátnom egy újabb bejegyzés lekörmölésének. Még alig két hete járok csak ide, de máris maradandó élményeket sikerült magamnak szerezni, egyrészt az oldalt látható linkek mögött lapuló blogok olvasgatásával, másrészt az azokon az oldalakon található további linkekre való kattintással (micsoda körmondat...). Kyan lenyűgöző szellemisége után Teo is jelleme is magával ragadott. Valahol hasonló a kettő, Kyan mégis komolyabb, míg Teo bogjából inkább sugárzik a fiatalos világlátás. Remélem, ha bármelyikük is olvassa az én unalmas mindennapjaimról szóló beszámolókat, azért nem sértődnek meg (ahogy a többiek sem, akiket nem emeltem így ki). Számomra ezek a blogok töményen szórakoztatóak, mert így, egyik napról a másikra olvasva mindig össze kell szednem magam, hogy az előzményeket emlékezetembe idézzem. Teonál láttam azt a linket, a mi a South Park oldalra mutat, itt nézegetem az ominózus epizódokat, és marha jól szórakozom rajtuk. Nem mellesleg örülök annak a felismerésnek, milyen jól értek angolul (régóta van nyelvvizsgám, de nem érzem, hogy olyan jó lennék e nyelv területén). Úgy szoktam filmet is nézni, hogy az eredeti nyelvet választom magyar felirattal, mert egyrészt így gyakorlom az angolt (ha angol nyelvű a film), másrészt nem fosztom meg magam attól az élménytől, amit egy-egy színés verbális alakítása jelenthet. A magyar szinkron világhírű, és bízvást megérdemeltem, de egy színész alakításának szerves része a hangja, amit ha elfedünk, a film élvezetét maximum a sztori adhatja, esetleg a lenyűgöző látvány, de ez utóbbi manapság már nem nagy kunszt. Attis blogjában pedig megpillantottam Douglas Adams nevét és ismert műve címét, ami rögtön fölvetette bennem, hogy esetleg ismét el kellene olvasnom a Galaxis útikalauz stopposoknak-ot, meg a folytatásait. Anno úgyis csak a Vendéglő a világ végénig jutottam, de e kettőnél szórakoztatóbb könyvvel még nem találkoztam, hacsak Wass Albert: Tizenhárom almafáját nem tekintem. Mondjuk ez lehet, hogy engem minősít. Előfizetője vagyok egy politikai hetilapnak, amit a tanulás miatt egyáltalán nem olvastam, ezért most próbálom behozni a lemaradást. Amint azonban utolérem magam, választok valami olyat, amit utazás közben is forgathatok, bár a bőség zavara miatt igencsak gondban leszek ezzel. Politikai/történelmi/világirodalmi mű legyen (racionális/építő) vagy olyannyira szeretett fantasy (irraionális/haszontalan)? Majd kiderül. Egyébként ha huzamosabb ideig vezetem ezt a blogot, akkor annak a pár olvasónak (amit jelenleg inkább csak remélek) is nyilvánvalóvá válik majd olvasás közben, hogy a jellemem tele van a fentihez hasonló ellentétpárokkal...de mindent a maga idejében.

Szóval miután a párom ismét nincs itt, például írogatással ütöm agyon az időt. Ez is biztosan jó valamire. Hasznosabb volna viszont, ha a novellám következő epizódját írnám meg, mivel így is késésben vagyok vele (máig kellett volna leadnom, de hétfőig még kaptam haladékot). Ihlet kéne, bár igazából csak elkezdeni kell, utána már megy magától.

És még nem is írtam semmiről.

Volt egy kis idegeskedés a napokban, mivel máig kellett felvennem a féléves tantárgyakat, azonban a rendszer az egyiket nem engedte. Természetesen ilyenkor a telefonok vagy foglaltak, vagy nem veszi fel őket senki, de végül (sokadik próbálkozásra) sikerült kompetens emberrel beszélnem, akinek jeleztem a hibát, így az utolsó akadály is elhárult a félévem megkezdése elől. A múlt héten beiratkozni nem engedett, ezért azt is az utolsó pillanatban sikerült csak kiviteleznem.

Tegnap meg begyűjtöttem az első igazi ügyfelemet. Eddig is könyveltem a napi 9 órán felül, de csak barátoknak, azok meg nemfizető ügyfelek, most viszont talán némi pénzt is látok majd a dologból. A csajszi lélekgyógyász egyéni vállalkozó, szóval lehet, hogy barter lesz a dologból. Talán rám férne egy kis beszélgetés, igaz, amikor hasonló helyzetbe kerülök, akkor meg bezárkózom, és nem mondok semmi olyat, amiben valóban segítségre lenne szükségem. Ugyanakkor az is igaz, hogy eddig minden gondomat magam oldottam meg, és nemigen volt szükségem mások segítségére (esetleg a sors kedvezett), és sokszor még zavar is, ha valaki a beleegyezésem nélkül próbál az érdekemben eljárni, vagy belenyúl a dolgaimba. A munkahelyemen a kollégák félnek hozzányúlni az anyagaimhoz, mert tudják, hogy minimum hallgatniuk kell a morgásomat, rosszabb esetben szóvá is teszem, ha meglátom a papírokon mások írását. Beteges? Lehet. Mondjuk ez a nő sem fog gazdaggá tenni, mivel könyvel ő magának, nekem csak annyi a dolgom, hogy ellenőrizgessem, jól csinálja-e. Havi 2-3 ezer forint talált pénzem azért így is lesz belőle.

A mai munkanapon nagyon nehezen telt el, mivel a munkamorálom valahol nulla alatt volt. Tudni kell rólam, hogy egy átlagos munkanapom a következő: de. 10-ig jobb nem hozzám szólni (amíg az elfogyasztott teamennyiség ki nem fejti a hatását), du. 3-ig kezelhető vagyok, utána pedig átmegyek egy rendkívül hülye, infantilis stádiumba (amikor már baromira mehetnékem van). Állítólag ez a legszórakoztatóbb állapotom. Ma az egész bentlétem ez utóbbi állapotban töltöttem, aztán elmentem fodrászhoz, de néhány meggondolatlan kijelentésem miatt hazáig úgy néztem ki, mint Dave Gahan egy időben, azaz zselézetlen, égnek állóra szárított hajam volt. Alig bírtam úgy hazaosonni, hogy egy lakó se vegyen észre. Itthon aztán gyorsan bezseléztem a hajam, úgyhogy elhárult az égésveszély.

Most meg baromira elálmosodtam, úgyhogy a terjengőssé tagadt közlési rohamomat itt el is nyisszantom.

Este megint voltam kondizni, vagy inkább elő-kondizni, mivel még mindig csak a gyakorlatok végzésének helyes módját sajátítom el (meg a helyes bemelegítést meg a helyes nyújtást). A helyes párom meg este megint nem jött, mert elhúzódott az üzletben a napi zárás, és különben is, összeveszett a kollágáival, és nem akarja rajtam kitölteni a dühét. Ezt mondjuk díjaztam. Szóval kondi. Most nem volt helyes srác meg megbámulás sem, viszont ezúttal volt izzadás, ergo helyszínen zuhanyzás, de senkivel sem kellett ingyen megosztanom (már most) csodás testem látványát. Most meg izomlázas vagyok. Igen, a semmitől. Na és?

Egyszer elmentünk karaoke-partyra egy kisebb baráti körrel. Ott volt a volt kolléganőm (aki a legjobb barátom, és az egyetlen hetero, aki tudja rólam, hogy mi van), meg egy másik volt kolléganőm, aki azóta a jelenlegi is. És ott volt Rolcsi is, aki nem éppen a hetero mozdulatairól híres, de akkor csak mint a "baráti köröm tagja" volt jelen. Tegnap aztán idebent témázgattunk valamiről, amikor is a volt/jelenlegi munkatársam említést tett az ominózus esetről, és hogy a "Rolanddal valami nem stimmel, ugye?". Mivel nem mondhattam, hogy "ja, igen, kicsit buzi a srác, de esténként baromi jókat dugunk, mivel ő a párom", ehelyett viszont elpirultam, miközben habogtam valamit, szóval a végeredmény szempontjából akár az előző verziót is előadhattam volna. Szerencsére ez a csaj ismerte a barátnőmet, így akkor sem hinné el, hogy egy fiúval járok, ha én mondanám. De nem csak ő van az irodában...

Ettől egyébként tegnap elég szar kedvem keletkezett. Hasonló esetekben mindig rám szakad a tudat, hogy már megint hazudtam, hogy MINDIG hazudni kell. Anyámnak is úgy elmondanám a dolgot, de tudom, hogy összeomlana szegény, ráadásul mit szólna a falu? Persze nyilván így is mit szól, hiszen 28 vagyok, és még nem nősültem meg. Gyanús. Most ugyan jó a kedvem, de csak azért, mert amikor elkezdenék ezeken agyalni, szándékosan elterelem a figyelmemet, nehogy végképp lehúzzam magam.

Olyan ez, mintha vékony jégen sétálnék. Néha beszakad a jég a lábam alatt, de gyorsan visszahúzom, mert ha teljesen elmerülök, az az életembe kerülhet.

Este ülök otthon, ahogy szoktam, rakosgatok, dolgozgatok, tévézek, stb. Rolcsi nem volt, mert a főbérlője arra kérte, hogy intézzen el neki pár dolgot, és emiatt (is) haza kellett mennie. Szóval ülök otthon, amikor csörög a kaputelefon. Felveszem, mire egy idegen hang beleszól: Meghoztam a pizzát. Mondom, én nem rendeltem semmit, de hát hozza fel. Amíg a lift felért, felmerült bennem pár eshetőség:

1. valaki szívat, és pizzát rendelt a nevemben

2. valaki a házban rendelt, és összekeverték a címét az enyémmel

3. Rolcsi rendelt magának otthonra, de ezt a számot az én címemmel passzintották össze, és hozzám hozták Keresztúr helyett

4. a Rolcsi hülyül

Utóbbi bizonyosodott be, de mégis ez volt a legrosszabb eshetőség.

Ugyanis 10 évig dohányoztam (8+1+1), de elvileg leszoktam róla (részben a párom kedvéért). Mostanában azonban egyszer-egyszer rágyújtok, persze szigorúan akkor, amikor nem látja, nem tud róla. Most ez egy ilyen alkalom volt. Amikor megjelent az ajtóban, azt sem tudtam, hova rohanjak, a konyhába, eltüntetni a csikket, a szobába, ahol a doboz cigi az asztalomon volt, vagy a fürdőszobába, hogy a leheletemmel kezdjek valamit. Végül megoldottam a dolgot (nem kicsit voltam zavarban), és semmit nem vett észre az egészből. Bár a cigisdobozt elvileg láthatta, nem szólt. Szerintem nagyon el volt gondolkodva, és azért nem tűnt fel neki.

Szóval nem röhögtem túl nagyot a tréfán, főleg, mert egyébként is csak fél órára jött, amiből 25 percet a számítógép előtt töltött. A kolléganői javasoltak valami erős idegzetűeknek szóló oldalt, amit rögtön meg is kellett tekintenie. Kicsit lettünk rosszul tőle, úgyhogy én nem is néztem sokat, bezzeg Rolcsikának minden filmecskét meg kellett tekintenie. Mondjuk láttam rajta az iszonyatot. Hát csak nézze.

Bezzeg annak idején, amikor megmutattam neki egy felvételt, amin egy élő embert fejeznek le a kamera előtt, nem volt ilyen virgonc... (nem vagyok aberrált, de sajnos az ilyenek is a világ részét képezik).

Az első napok alapján az új életem pont olyan, mint a régi, a változás mindössze annyi, hogy még több idegesítő tényező és még több nem várt (negatív) fordulat történik velem, valamint hülyébb vagyok, mint valaha (ha ez egyáltalán lehetséges).

Vasárnap este (még a régi életemben) megjött Rolcsi. Ettünk egy jót, aztán egy tök jót aludtunk (igen fogtuk magunkat és elaludtunk). Hajnalban arra ébredtem, hogy öltözködik, merthogy minden cucca nála volt, és a suli előtt még haza kellett mennie. Neki is jól kezdődött a hét... Engem a munkahelyemen azzal fogadtak, hogy a legdurvább bérszámfejtésemben hibát találtak. Ez az a számfejtés, amit keresztbe-kasul átnézek, nehogy ez előforduljon, mert akkor nagyon sokáig tart kijavítani, és baromira utálom, ha kétszer kell valamit csinálnom. Ilyenkor neki kell állnom hibajavítózni néhány négyzetméternyi felületet, eszembe is jut rendszeresen, hogy Hitler is festőként kezdte...Aztán volt még néhány vis maior, amiket nem részletezek, mert nem érdekesek (bár szerintem az eddigiek sem). Mindegy. Este viszont irány a konditerem. Új életem egyik fő momentumáról van szó (a másik majd a jogosítvány kérdésköre lesz).

Eddig is jártam már kondizni, de ez cseppet sem látszik rajtam, mert

1.annyit azért nem jártam

2.ami látszott, azt már rég lefogytam, és csak a pocak maradt (ami kicsi, de nekem az egy hatalmas sörhas).

Az a baj a kondizással, hogy ha nem kényszerítem magam különféle csapdákkal, akkor első körben "majd holnap" kategóriás lesz, aztán meg semmilyen. Ilyen csapda pl. ha valakivel megbeszélem, hogy menjünk együtt, vagy mint most, hogy személyi edzőt fogadok. Ez hasznos. Egyrészt tényleg kénytelen vagyok a megbeszélt időpontokban megjelenni, a teremben sem kummanthatok, valamint végre megtanulom rendesen csinálni a gyakorlatokat, ahelyett, hogy pusztán a súlyokat rángatnám. Fel voltam készülve, hogy majd jól le leszek terhelve, és még hazamenni is alig lesz erőm, ehelyett éppen az ellenkezője történt, mivel ezúttal tényleg csak az alapgyakorlatokat tanultam meg minimális (mondom minimális) súlyokat használva. Azért itt-ott így is érzem a testem. Micsoda puhos vagyok...

Volt a teremben egy fiatal srác (több is persze, de most konkrétan erről az egyről van szó), aki állandóan figyelt. Most vagy sasolt, hogy ő is elleshesse az edzőtől a gyakorlatok végézésének helyes módját (ingyé), vagy valóban engem lesett (friss hús?). Mindenesetre pár perccel azután, hogy elindultam az öltözőbe (és elvileg vagy vetkőznöm vagy már éppen zuhanyoznom is kellett volna) megjelent a fiatalember pisilés céljából. Szerintem csak beképzelt vagyok, kezdődő üldözési mániám van, vagy egyszerűen csak átvettem Rolcsitól ezt a "mindenki buzi" attitűdöt. Ezt majd egyszer kifejtem.

Ez a hétvége eddig a semmittevés jegyében telt. Tegnap este Teo blogját olvasgattam, mivel a párom nem volt itt. Most is dolgozik, holnap meg hazamegy a szüleihez, szóval csak este látom. Éjjel háromig voltam fent, de nem értem a blog végére, pedig nagyon tetszett. Aztán kalandozgattam kicsit a neten, aminek következtében bekaptam valami jó kis vírust, de már nem volt kedvem nekilátni a több órás vírusirtásnak. Inkább 11-kor, amikor ma felkeltem. Jó pár órám eltelt vele, mire megtaláltam (meg a többi 40 haverját), de kiirtottam (asszem). Még csak idegbeteg sem lettem, mert hasonló már történt a gépemmel (random időközönként újraindul), és még most is volna jó pár fegyver a tarsolyomban. Viszont így van egy jó kis tűzfalam, ami időben szól, ha valami megint próbálkozik (és próbálkozik is minden bekapcsoláskor).

Közben volt időm takarítani, hiszen csökkentett üzemmódban ugyebár semmi értelmeset nem lehet csinálni. Olyan nagyon azért nem borultam el, úgyhogy holnapra is marad bőven tennivaló. A drágaszágom nagyon jól tud főzni, csak ne kéne utána minden alkalommal újjáépíteni a konyhát... A tűzhely most is úgy nézett ki, mintha ráhánytak volna, a mellette levő mikró oldala, meg antik olajcseppektől volt recés. Na ezek is úgy jártak, mint a vírusaim, le lettek törölve. A drága üvegasztalom egy homokozóhoz hasonlított, a fürdőszobatükröt meg úgy kellett elővakarnom a ragacsoktól. Ez utóbbi állapota holnap estig marad így, amíg Rolcsikám fogat nem mos (aztán másnap reggel meg be nem zselézi a haját). Hiába, a tisztaság már csak ilyen kérészéletű dolog.

Délután még olvastam kicsit. Nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára itthon az ágyamon (a fürdőkádban szoktam). Kicsit bosszant is, hogy felhalmoztam magamnak egy halom könyvet, és amikor volna időm, akkor csupa hülyeségekkel csapom agyon az időt. Csupa olyan dolgokkal, amik helyett a saját kulturális épülésemmel foglalkozhatnék. Sőt, mivel ennyi könyvem van, már ezek között is rangsort teszek, hogy "ez ponyva, semmi haszna", "ez meg hasznos". Egyébként a Bibliát olvastam, mert nemrég eldöntöttem, hogy végig akarom olvasni. Nem hiszek, de a Biblia ismerete sokat segít a világot, a történelmet, a művészetet megérteni, hiszen a nyugati civilizáció (és mindezek) alapja. Sajnos nagyon lassan haladok, de már Mózes I. könyvében is számtalan olyan dolog szerepel, amire az ember (vagy én) csettint egyet, hogy "basszus, ez innen van?".

Hétfőtől meg új élet indul, úgyhogy most lazulhatok is kicsit. Csak azt nem tudom, hogyan fogom majd bírni azt a sok dolgot, amit csinálni szeretnék. Már nem vagyok a régi (de új sem!).